Centi_30.jpg259

 

 

 


Szeptember 3. Csütörtök

A kutyakonyha nyűtt kenneleiben látható károkat okozott a tegnapi jégeső. Némelyik kutya házának tetejét átütötte, vagy legalábbis az öreg palákat alaposan összetörte. Nem értek ehhez, ezért átbattyogtam az ÉPK-sokhoz és megkértem őket nézzék meg, hátha meg tudják javítani.

Meglepően készségesnek mutatkoztak, négyen felkerekedtek rögtön és megvizsgálták a kenneleket. Majdnem szabályos alakzatban jártak a keretek közt, aztán eltűntek egy fél órára. Miután visszaérkeztek egyenként kihoztam a kutyákat ők meg a beszerzett anyagokkal kicserélgették a törött palakockákat. Tényleg nagyon rendesek voltak, mert nem csak a tetőket tették rendbe, hanem a lógó ajtókat, kirojtosodott drótkerítést, Hobin kennelében még egy kis darabon betont is öntöttek egy töredezett, zavaróan mély lukba.

Ez gyakorlatilag az egész napot igénybe vette, alig maradt időm rendesen ellátni a kutyákat, inkább azzal apportíroztam, amelyiket ideiglenesen ki kellett hoznom. Ezt a többsége szereti, de például Parával csak tébláboltam fel-alá, nem mertem az ÉPK-sok  közelében még szájkosárban sem elengedni.

Este épp elértem Szadó őrnagyot, kértem tőle kihallgatást. Jelentettem neki, hogy milyen készségesek és hatékonyak voltak ma az építő szakasz katonái, és hogy most tökéletes állapotba kerültek a kennelek. A srácok mondták, hogy nem volna baj, ha megemlíteném a tiszteknek a mai szerepüket, hátha kapnak kimaradást, de ha bárki kérdezi milyen anyagot használtak, semmit ne mondjak, mert csak összelopkodták.

tolvaj_geneticsandsociety.jpg

Ha szabályosan megigénylik, akkor heteket kellene várni. Így csak annyit mondok az őrnagynak, hogy kijavítottak mindent, jobb lett, élhetőbb lett a kutyák környezete, nem említek semmi egyebet, ő meg nem kérdezi. Az őrnagy ujjongott, ezt az összefogást, ezt a hatékonyságot ezt a hazafias tettrekészséget szereti, az ÉPK-sokat szóbeli dicséretben fogja részesíteni.
Na ez az ami egyáltalán nem hiányzik senkinek, de aztán később visszahallottam, hogy valóban kaptak kimaradást.

Centi_30.jpg352

 

 

 

Június 2. Kedd

Balga Gyurival voltunk ma kutyakonyhán. Ma azt tanulom meg, hogyan kell ellátni az állatokat. A kutyakonyhás feladata tisztántartani a kenneleket, foglalkozni a kutyákkal, elkészíteni és kiosztani a kaját nekik.

Miután Gyuri megmutatja, hogy kell összeállítani, megfőzni az ételüket, nem akarom tudni, mit esznek.

Összeszorul a szívem.

Egy 20 literes fazékban kell feltenni vizet, beletenni a nagy 20 kilós sertészsírból nagyjából két kilót. Néhány kiló sárga és fehérrépát le kell reszelni, ezt belezúdítani, majd kagylótésztát tenni bele és összefőzni úgy, hogy híg leveses maradjon. A fém etetőtálakba HAMM nevű kutyatápot tenni és leönteni a löttyel. Ez a kaja. Mindig, minden nap. Örök életükig. Soha nem kapnak húst, soha nem kapnak csontot.

Most áll össze! Azért voltunk januárban kutyatápot lapátolni, mert ők látják el a határőrséget száraz eledellel.
De ez nagyon felbosszant.
Hogy-hogy nem kapnak szerencsétlenek húst, vagy legalább csontot? Azért van megrágcsálva mindegyik alumínium tál.
Azt rágják kínjukban.
Bassza meg, nem lehetne valami vágóhídi hulladékot szerezni nekik?
Jó, mondjuk, ha a legénységgel etetik fel a disznófogat, akkor mit várok? Ezt a szart kell megcsinálnom a kutyáknak, nem lehet mást. Ezért fossák össze folyton a kennelt. Nehezen térek napirendre, de aztán kihozzuk a ketrecből a kis kutyát, amit nekem szánnak, ő felvidít.

Mindennel játszana, fut az ember után, elkapja a csibészkart és vadul ráncigálja. Borzasztóan élvezi, ezt látva Gyuri úgy határoz, hogy valóban tanítsuk csibészelni, nem baj, ha jó korán beég neki. Én leszek a gazdája, tehát én nem lehetek a csibész. Gyuri jelképesen eltángálja a csibészkarral, addig én fogom, hergeljük, majd Gyuri futni kezd én meg „csibész” vezényszavakkal elengedem. Ráfeszült nagyon a pórázra, ficánkol, nagyon menne, már alig bír magával, amikor elengedem. Együtt futok vele egy darabon, de nem kell instruálni, szalad Gyuri után és elkapja a csibészkart. Én odaszaladok és „engedd” vezényszóval valahogy lehámozom a karról. És ez ismételgetjük vele.

csibészel.jpg(Kép forrása :http://gulacs.olx.hu/kutyakikepzes-a-beregben-orzo-vedo-csibeszeles-fegyelmezes-stb-iid-84152171)


Semmi eredménye nincs, mert az összefüggés a feladat és a vezényszavak közt nem jött létre. Gyuri elunja aztán és visszamegy a konyhába üldögélni én meg maradok a kiskutyával a terepen és pórázhoz igyekszem szoktatni, mászkálok vele, meg időnként igyekszem leültetni.
Nincs szívem nagyon egzecíroztatni, még ezerrel játszania kéne. Most nyílik neki a világ, én legyek az, aki becsukja előtte az ajtót?

LUX lesz a neve.

Centi_30.jpg372

 

 

 

Május 13. Szerda


Még 54 hét.

Délelőtt felküldtem a konyhásokat a századhoz, hogy majd csak az ebédre jöjjenek vissza.

Merthogy valahogy rám jött valami, nem tudom mi.

szét.jpgAzt éreztem hirtelen, hogy szétbaszom a világot.
Széttépem apró darabokra.

Éreztem, hogy elkezd jelezni, mint a hányinger, amikor megérzed hirtelen, hogy ebből majd hányás lesz, de még csak felkészít, azzal a kegyetlen émelygéssel. Még van idő elrendezni mindent, behozni az ágy mellé a vödröt, kinyitogatni az ajtókat, hogyha futni kell, ne akadályozzon. Mozogsz még rendben, de a gyomrodat már nyomja, csavarja az érzés, kisebb öklendezések már megjelennek.

Na, ekkor küldtem el a konyhamunkásokat.

Ne lássanak.

Szépen halkan benyomtam utánuk az ajtót, majd nagyon lassan elgyalogoltam a mosogatóhoz, nyugodt mozdulatokkal leemeltem egy méretes merőkanalat.

Lüktetni kezdett a gyomrom, felpumpált valamit az agyamba, valami durvát, valami olyat, hogy most nem áll meg előttem semmi. Összerántotta a testem és egy hatalmas ütést öklendeztem.
Teljes erőmből rávágtam az egymásra tornyozott tányérokra.
Éktelen csörömpöléssel tört össze a legfelső. Megint megrándult a testem, és egy újabb hatalmas feszüléssel rávágtam újra. Tovább törtek a tányérok. Isteni érzés volt.
Attól a mikromásodperctől, amikor meglendült a merőkanál és egész nagy légellenállást fejtve megállíthatatlanul suhant előre, innentől kezdve, míg rá nem csapódott a halomra, egy orgazmusszerű kéjérzet járt át, a testem minden része egyetlen nagy lökésben feszült a merőkanál felé, s mihelyst a lökést továbbjuttatta magáról, az összes tagom a hátországban elernyedt, és tehetetlen csomagként csapódott az ütés után, mint egy próbababa ütközési teszten.
A szemem lecsukódott ilyenkor, a fejem hátrabillent, megnyúlt az arcom, a szám kissé kinyílt, és miután az összes kinyerhető erőmből összerakott ütés megérkezett a tányérokra, én belül széttárt karral forogtam peckesen, jelezve, hogy minden az enyém, én vagyok az ura mindennek, ami a képzeleten belül és kívül tény, valóság, fizikai test, közeg, és mindennek, ami csak elképzelés és teória. Mindez az én rendelkezésemre áll kényemre és kedvemre.
Adhatok, elvehetek, teremthetek és rombolhatok.

Nincs: Isten elvtársnak jelentem, teremtettem egy új világot.
Lószart.
Én vagyok az Isten.

És ekkor hatalmasat csörren a sok porcelán, szférák zenéjeként hasít át az agyamon, betölti az összes üreget belülről, és minden izom- és bőrsejtet megremegtet, ahogy távozik végtelen csendet hagyva maga után. Hosszan állok a süket csendben, majd kinyitom a szemem, hogy lássam azt a világot, amit jogom van megsemmisíteni. Isten vagyok, pusztító Isten.
Bennem egyesül Széth, Árész, Nergal és az összes pusztító, háború isten.

Körbejár a tekintetem a konyha csempéjén, át a falon, ki a szabadba a vakolaton át és ott látom ezt a laktanyát, a katonaságot és azt érzem, nincs hatalma, nincs hatalmatok felettem. Elpusztítom, ha kell.

Aztán lenézek a tányérokra.

Nem vagyok elégedett.

Ahhoz képest, hogy mi energiát tettem bele, az a három tányér, ami összetört nem sok. Rávertem még egyet, most csak a darabok fröcsköltek szerte szét, féltem is, hogy a szemembe pattan vagy elvágja a kezem, de újabb tányér nem tört el.

A picsába, nem kellett volna ezeknek az asztalig átrepedni?

Felvettem egy ép tányért és a hosszú folyosón a bejárati ajtó melletti csempézett fal felé dobtam. A hátoldalával ütődött neki, bénán lecsapódott belőle egy darab, földre zuhanva még egy negyednyi rész levált, de amúgy egészen egyben maradt. Bosszantott. Hogy fogom így szétcseszni a világot?

Újabbat dobtam el, félig az élével ért a falhoz, három darabra hullva zuhant a földre. Nem jó. Nézzünk egy újabbat. Ez se. Mi a faszból van ez? Azt vártam, hogy úgy robban szét, mint Hiroshima, hatalmas gombafelhővel, atomjaira, és megsemmisül, mintha sose lett volna.
De nem.
Dobom az újabbat, aztán még egyet, megsuhintom, megpörgetem, de nem jó, nem törik jól.

Ekkor kinyílt az ajtó és betoppant Cupi.
Elfelejtettem ráfordítani a kulcsot. Az ütő megállt bennem.
Meg szerintem benne is, mert szótlanul pásztázta körbe az ajtó környezetét, aztán teljes csöndben gyalogolt elém. Elfelejtettem tisztelegni, jelenteni, mindent, csak néztem rá.

– Minden rendben itt a konyhán? – kérdezte nyugodt hangon.

Nem tudom, rendben van? Neki vajon úgy tűnik? A szart van rendben, mit keresünk itt? Én mit keresek itt? Miért kell itt lennem? Ha akarom, ha nem? Mi a faszt csinálunk itt?

– Jelentem, minden.

– Azokkal mi történt? – bökött a cserepekre az ajtóban.

– Jelentem elcsúsztam velük, most jöttem seprűért.

Bólogatott, aztán a fejét csóválva elment.

Nem voltam már Isten.

 

A konyhamunkások semmit nem kérdeztek, ebéd után böktem a sarok felé a fejemmel, hogy azt legyenek szívesek szedjék össze.

Visszajött kimaradásról a kopasz szakács. Épphogy csak összefutottunk, mentem fel szolgálatból, ő akkor jött le a konyhára betanulni. Megint Robival lesz egész este. Egy iskolába jártunk vele is, ismertem, utánunk jött egy évvel.
Böröcz.

Éjjel forgolódtam, mikor észrevettem, hogy kezdenek az idősebbek elszállingózni a körletből. Felpattantam én is és utánuk mentem. A klubszobába igyekeztünk, videózni szoktak éjszakánként az öregek, ez alapvetően az ő kiváltságuk. Teljes lelki nyugalommal mentem be, bár úgy éreztem, mindegyik engem néz, kopaszként ugye semmi keresnivalóm itt. De begyalogoltam hátra és leültem. Többen forgolódtak, aztán Nitró észrevett.

– Húzás vissza a körletbe Dvorszky! Kifelé innen! – szólított meg.

Elhatároztam, hogy maradok. Nem szóltam vissza, oda se fordítottam a fejem, de Nirtó nem hagyta magát. Csakhogy az öregek a filmre voltak kíváncsiak és végül kisebb szóváltás után elkussoltatták. De beszoptam, mert ezek a marhák pornót néztek. Úgy éreztem, mintha valami perverz majom lennék, vagy olyan kiéhezett – mondjuk ez nem állt messze a valóságtól –, hogy inkább tíz körömmel kapaszkodom a székembe, de nem állok fel. Órákat ücsörögtem, míg végre valami vacak akció filmet beraktak, amin már el lehet álmosodni úgy, hogy amikor felmegy az ember nem sütik rá, hogy tuti rejszolni megy.

Nem, ezt ne gondolják.

Hajnalban feküdtem végül le.

Centi_30.jpg377

 

 

 

Május 8. Péntek

Koltay a csüti. Öt percet késtem, de nem szólt semmit. Nem is értem, már a kapuban figyelmeztetett az őr, hogy elkéstem ebből iszonyú botrány lesz, Koltay is nézte az óráját hosszan, amíg behúztam magam mögött az ajtót, de csak erőt-egészséget kívánt miután bejelentkeztem nála, és intett, hogy húzzak fel a századhoz. Arra tudok gondolni, hogy mindez amiatt volt, mert tudták 30 nap után voltam most szabadnapon, kíméletesebbek velem.
De igazából nem tudom.

Tegnap nagyon hideg volt napközben, mikádóban mentem ki.  De persze tudom, hogy azt már nem vehettem volna fel, már tavaszi öltözetben megyünk haza, de úgy éreztem, anélkül megfagynék. Megbeszéltük Apuval, hogy este 9-kor beadja a kerítésen. Abban nem jöhettem vissza, mert ma viszont olyan jó idő volt, hogy a napnál világosabb volt, nem lehet rajtam mikádó.

Ahogy beértem ma, átvettem a gyakorlót, Koltaynak intettem, hogy mennem kell a konyhára a zárásban segíteni, csak bólintott, nem akadékoskodott.

Apu pontban 9-kor valóban megjelent, elsuttogtam, hogy nincs semmi gáz, beértem, a kabátot meg el tudom tenni, megúsztam. Elváltunk és valóban bementem a konyhára, hogy a csüti utasítására vagyok itt. Kussoltam, betettem a kabátot az öltözőszekrényembe és tényleg segítettem a zárásnál.

Délelőtt még otthon elmentem fodrászhoz és levágattam a hajam amúgy majdnem nullásra. Soha ilyen rövid nem volt még. A bevonulásnál vágták valami hasonlóra, de akkor sem volt ennyire rövid. Fura érzés, mert sok hajam ugyan eddig sem volt, de ez, hogy szinte semmi nincs, olyan igazán védtelenné tett. Ezért nem is tudtam szó nélkül hagyni, hogy Robi, miután ma meglátott, azt ecsetelte, sittesnek nézek ki és, hogy lecsúsznának a fejemről a golyói. Mert ugyan azt el tudtam képzelni, hogy neki bevillan, hogy megszopat vagy valami ilyesmi kép, de ez a szituáció, hogy a fejemen csúsznak le a golyói, olyan életidegen, hogy még sértőbbnek is éreztem, minden másnál. Fenyegetőztünk, de aztán csak duzzogva szétváltunk, én takarítottam, ő meg szöszmötölt valami szarral.

Olvastam egy könyvet Konrad Lorenztől. A kutyák viselkedését írta le, és ebben volt egy sztori, miszerint ő, a saját tenyésztésű, vadonat új kutyafajtája egyik első egyedével sétált a lakóhelye környékén. Minden nap megtette az utat és az egyik kertes háznál az ő kutyájának esküdt ellenségével, egy hatalmas német juhásszal ugrott össze folyton. Nem fizikailag, csak az elrettentés szintjén, ugyanis a két kutya a kerítés két oldalán ugatott, elmehettek volna egymás mellett, de nem, ők hatalmas lendülettel acsarkodtak egymásra, miközben a rácsok mentén szaladtak fel-alá, kerítésoszloptól kerítésoszlopig.

Aztán egy nap renoválták a kerítést és az egyik végén jó darabon hiányzott. A két kutya mit sem sejtve kezdi a szokásos viaskodást, mikor mindketten kiérnek a kerítésen túlra és megállnak egymással szemben. Semmi nincs köztük. Mind a kettő megszeppen kicsit, áll és figyeli a másikat, míg végül nagyon lassan visszaoldalognak a kerítés széléig, önfeledten acsarkodni kezdenek újra és csak addig szaladnak már el, ameddig a kerítés tart.

wolf2_resize.png

Robival így viselkedünk. Ma minden körülmény adott volt a verekedéshez, felbosszantott kurvára, sikerült nekem is olyat mondanom, amitől ő kapta fel a vizet, kölcsönösen elküldtük egymást az anyjába, forgattuk dühödten a szemeinket, de mivel nem volt jelen a Basa, hogy lefogja Robit, így nem ugrott nekem. Én meg nem akarok verekedni. De ezt nem mutathatom, csak azt, hogy nagylelkűen elállok tőle, nyilván olyasmi tudatban, ami Robiban is munkál, hogy jól van én kegyelmeztem meg neki, hülye szarjankó, emiatt igazán nem érdemes ekkora ügyet csinálnom.

Aztán ma már nem piszkáltuk egymást többet.

A kabátot este inkább lenn hagytam az öltözőben, majd máskor felviszem, úgyse hiszem, hogy most olyan hamar várhatom, hogy használni fogom. Még ha kiengednek sem lehet már felvenni. Koltay nem szólt hozzám, mikor felmentem a körletbe.

Centi_30.jpg 480

 

 

 

Január 25. Vasárnap

 

60 napom letelt már! Hatvan, hat van, 6one.
És még 480van van van még hátra.

Ma szabadnapos vagyok. Fekszem a körletben, alszom, pihenek. A többi kopasz szakácsot megint havat lapátolni vitték, engem nem bántottak az ügyeletesek, elterjedt a híre, hogy a Kónya szopat kegyetlenül négy napja. Sajnáltak is, meg hát a kegyelemdöfés joga az övé. Ő kell, hogy kivéreztessen igazán, hogy elkussoljak, megtörjek végre.
Hülyék ezek! Hahaha…

Nektek faszok, soha!

Rodolfo2.jpgAmi ma letört az az, hogy megtudtam, meghalt Rodolfo.
Az egyik korombeli szakács mondta itt a körletben. Az ő szava járása volt a "csak a kezemet figyeljék, mert csalok".
Amikor a cigivel seftelt, akkor mondogatta állandóan. Ő találta ki azt is, hogy a vasajtót cigiért adjuk kölcsönbe. Azt a mennyiséget is ő felügyelte, ő osztotta ki a napi fejadagot, és aztán amikor az elfogyott, kerített máshonnan. Valahogy mindig volt cigarettája, rejtély, hogy honnan szerezte, de bármikor, bárki kért tőle, tudott adni.
A vasajtós cigivel beetette a többieket, utána kisebb szívességeket kért cserébe, pakoljanak össze rendesen a szekrényében, ágyazzanak be, pucolják ki a surranóját, ilyeneket, viszont egy idő után annyian tartoztak neki, hogy lassan kis császárként ugráltatta a körlettársaim. Vezéregyéniséggé vált, kikérdezték a véleményét, hozzá futottak a friss hírekkel, minden beszélgetésbe bevonták, látta-e kinn ezt, hallotta-e azt, járt-e civilben itt és itt. Ő lett a mindenben jól informált.
Valami vidéki kisvárosból került ide, jó kedélyű, közvetlen volt, vágott az esze, de az üzletben nem ismert tréfát, így mindenki azt gondolta, másban sem, ezért a privilégiumait nem vonták kétségbe.
Még emlékszem a kissé riadt szemeire, amilyen akkor volt, amikor idekerültünk. Nekem az egész jelenség hamisnak tűnt. Úgy láttam, hogy egy egész egyszerű srác, tán ilyen hatalma sosem volt, egyáltalán nem ilyen kinn civilben, de most valahogy elcsípett egy szerepet, amit jól csinál.
Gyakorlatilag én voltam az egyetlen, akire nem gyakorolt semmilyen hatást, nem dohányoztam, nem barátkoztam, és eszem ágában sem volt lekötelezettjévé válni bárkinek. De a többiek versengtek a kegyeiért és még az öregebb szakácsok is keresték a társaságát. Velem nem volt kapcsolódási pontja. De míg a többiek eleresztettek egyszer-egyszer valami sikamlósabb viccet velem kapcsolatban - amit meg én eresztettem el a fülem mellett, ő sosem piszkált.
Sőt.
Amikor néha összetalálkozott a tekintetünk, nem láttam benne ellenségességet, megcsillant a bizonytalanság, a tűnődő rokonszenv, meg valami könyörgésféle, hogy le ne leplezzem. Mintha ő is olyan kitaszított lett volna, mint én. Gyanítom belül egyedül lehetett. Nyoma nem volt a vagányságnak benne olyankor, ha összenéztünk.
Azt éreztem, hogy becsületes srác és ezt időnként a többiek tudomására kell hoznia, nem megy  másként. Hogy könnyítsen.
Amikor azt mondta "csak a kezemet figyeljék, mert csalok", akkor mondott igazat, akkor hozta a tudomására ezeknek, hogy hé faszok, át vagytok verve.
Mint egy viccen, úgy röhögtek.
- Áá Gyurikam, te egy nagy varázsló vagy!

És tényleg. Csak nem tudják mennyire.

Bejött a körletbe és elmondta, hogy Rodolfo meghalt. Felültem, megkérdeztem, hogy tényleg? Tényleg, mondta ő, fürkészte az arcomat, már a többiekhez beszélt, de még engem nézett. Nagyjából ennyit beszélgettünk egész idő alatt.

Én ültem elgondolkodva, Rodolfo járt az eszemben.
Gyerekkoromban sokszor láttam a tévében. Egész kicsinek idegenkedtem tőle, a gesztusai, az arca olyan fura volt, csalt és még mondta is.
De amit csinált, azt imádtam.


Most hirtelen elkezdett valódi múlttá válni a gyerekkorom, elkezdett szétporladni, nőtt a távolság, és megjelent a végérvényesség. Ma belém nyílalt, hogy a tévéből ismert, örökké létezőnek hitt szereplők szintén emberek, ők is kilépnek, eltűnnek. És a felhőtlen gyerekkoromat kézen fogva kísérik majd ők, a soha vissza nem térők, messzebb, egyre messzebb.
Végtelenül szomorú vagyok.

Rodolfo 1

Rodolfo 2