Centi_30.jpg330

 

 

 

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

 

 

 

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Levitation.jpg

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.

Centi_30.jpg393

 

 

 

 

Április 22. Szerda

56 hét.

Ma Basa ment lőni. Az, hogy nincs a laktanyában felbátorította Robit. Igazából már nem is figyelünk konkrétan egymásra, bármit teszek, ugrik rá, bármit mond, ellenzem. Apró szarságokon feszülünk egymásnak, a veszekedések végére már szinte nem is tudjuk, mi váltotta ki. Emlékszem, a suliban még sokat nevetgélt, most sikernek könyvelem el, hogy egyre morózusabb amikor a saját közegében, az öregebb katonák sleppjében diskurál. Ha a látótávolságban vagyok, a vigyora kifejezetten erőltetett, vagánynak mutatja magát, de basztatja a tudat, hogy létezem.

És ez jó, ezt szeretem.
Ha mondjuk kiül az ebédlőbe a többiek közé, imádom azt a szitut, amikor a tálalópult mögül előbb tudom bemutatni neki a középső ujjam, minthogy ő felengedhetne köztük és ezek után már nem is nagyon megy neki. Dühösen válaszol valamit, az asztalnál ülők meg nyugtatgatják, vagy röhögve ingerlik, hogy miért nem tépi le fejét a tiszteletlen kopasznak, miért nem? A kegyelemdöfést azzal szoktam megadni, amikor én is beállok a hangoskodók táborába és kiabálom ki neki a pult mögül, hogy tényleg, faszkalap, miért nem?

Ilyenkor már nem bírja üvölt, hogy igen széttép, meg a felmenőimet jellemzi, válaszolok is rendesen, akkor szoktam elkussolni, amikor a többi öreg katona is nyomatékosan megkér.

Robi stílusában.

Velük nem akarok ujjat húzni, főleg mert van közöttük 2. századhoz tartozó katona, és ki tudja, nem oda kerülök-e. Azért ilyenkor úgy csinálok, mintha belerejszolnék egy bögrébe, vagy csak egyenesen beleköpök a szemük láttára és bebaszom a tiszta tányérok közé.

Néha nézem Robit, ahogy diskurál és azon tűnődöm, milyen messze került az a kép, hogy ül az iskolapadban és valami csínytevés miatt röhögcsél hátrafelé az első padból ránk. Hova lett az a kölyök, akit még a suliban ismertem meg, akiből lehetett volna normális srác is? Egyre tompább az iskolai kép róla, már-már úgy hiszem nem emlékszem jól, sose láttam kamasznak, ő egyszerűen ekkora bunkónak született.

szakács7.jpg

Délelőtt kaptunk egy telefont a belső vonalon, hogy lökni fog a Nyírő, vagyis ellenőrzést tart a laktanyaparancsnok. Valóban be is toppant nem sokára. A hányinger kerülgetett, ahogy Robi körülugrálta, igaz, hogy most ő a rangidős szolgálatvezető szakács, neki kell megmutatni mindent, de ez a lakájszagú viselkedés borzasztó.

Nyírő mindent rendben talált, csak a Dinó hányásfoltjánál bizonytalankodott egy kicsit, szaglászott, de aztán nem kérdezett rá.

Miután elment, Robival megint összeugrottunk. Most is valami apróságon robbant ki, valami, ami jó lett volna mindkettőnknek, ott ahol van, de ő szól, hogy ide többet soha ne tegyem, azonnal vigyem innen, én meg mondom, jó helyen van ott, nem teszem sehova, mondom, hogy jó helyen van ott.
Ezekben a vitákban meglehetősen el is durvultunk.

– A te jó édes, büdös kurva anyádat te fasszopó geci, te gennyláda...

Ömlik belőlem mindez. Automatikusan állnak mondatokká és csak úgy dől kifelé. Miközben mondom is csodálkozom miatta. Én se értem, hogyan csinálom.
Van egy érdekes beszédhibám. Bakizom, ha idegesen akarok valamit nagyon nyomatékosítva közölni. Ha dühös vagyok, nem hiteles, amit mondok. Fenyegetni nem lehet úgy, hogy egy-egy szónak többször fut neki az ember. Talán az van, hogy én olyankor is gondolatot akarok közölni, azt meg kell fogalmazni, de olyan gyorsan, ahogy olyankor mondani kellene, nem tudom. De ez a Robinak címzett ocsmány káromkodás gond nélkül jön elő.

Láttam még - nagyon gyerekként - fekete-fehérben a tévében egy előadót. Makulátlan öltönyben állt a színpadon, az egyik kezével, hosszú pálcán tányért pörgetett, a másikkal közben megtapogatta a zsebeit cigarettát húzott elő majd rágyújtott és olyan átszellemülten és hosszan nézte a füstöt, mintha nem épp egy nehéz gyakorlatot mutatna be.
Így éreztem magam.
Úgy tűnt mocskolódás közben bármit csinálhatnék, oda se kell figyelnem, felléphetnénk Robival, káromkodó művészként, kérem tisztelt publikum, tessék-tessék, ki az, aki kibillenti művészeket, milyen feladatot tudnak kitalálni, amitől megzavarodnak, tessék-tessék, eddig senki emberfiának nem sikerült, tessék-tessék.

Azért se értem, mert otthon a szüleim, soha nem beszéltek csúnyán, nem káromkodtak. Nagyon sokat olvastak, mindketten választékosan fogalmaztak, szerettem hallgatni, ahogy beszélgettek egymással.
Amikor meg cselgáncsoztam, valahogy kialakult köztünk egyfajta arisztokrata attitűd, hogy nem beszélünk csúnyán. Fennhéjazva fogalmaztunk, a leggyakrabban előbukkanó szitokszavak helyett, valami mást használtunk, amennyiben bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen volt. Így lett a baszdmeg bakter, a fasz bakterpénisz, de ez utóbbi már a legerősebb indulatokat volt hivatott kifejezni, ez már-már csúnyának számított.
Amúgy döbbenetes hatása lett ennek, mert a konfliktusok sokkal nehezebben mérgesedtek el, sokkal hamarabb fordult át nevetéssé, mert nem lehet komoly arccal, hosszan bakterpéniszezni röhögés nélkül. De krízishelyzetben sem léptünk ki soha a szerepünkből, a mi magunk alkotta kiválasztottságból, sokkal erősebb volt a többiektől, másoktól, az ostobán káromkodó pórnéptől való megkülönböztetettségünk tudata, mint a belső torzsalkodás. Mindez úgy belém égett, hogy egészen mostanáig nehezen állt rá a szám a szitokszavakra, használtam néha, de csak, úgy ahogy cigarettázni kezd az ember, hogy azt hiszi, attól komolyabb, felnőttebb lesz.

Hát én most felnőttem teljesen.

Hogy abba a telibaszott, retkes, ótvaros, szétcseszett geci kurva életbe!

Bakterpénisz.

 

 

Centi_30.jpg418

 

 

 

Március 28. Szombat

 

Edithez ma sem mentem el. Legutóbb is csak feszengtünk, egyre kevesebb mondanivalóm van neki.

Kocsival jöttem vissza. Nagyon szeretem. 1200-es Zsiguli.

zsigakicsike.jpg

Apu már roppant korán, kisgyerekként megtanított vezetni engem is, meg az öcséimet is. Beültetett az ölébe, én kormányoztam, a pedálokat viszont ő kezelte, amíg nem értem el. Talán 9 éves lehettem, amikor már önállóan tudtam a családi kocsinkat vezetni. Volt egy hétvégi telkünk, mélyen benn erdők és szántóföldek közt, egy kiöregedett szőlős. A legközelebbi faluból is legalább öt kilométeres földút vezetett be hozzá. Ezen a szakaszon nyilván az öcséim is, de legtöbbször én vezettem. Illetve akkor, amikor az időjárás lehetővé tette, mert a legkisebb eső is sárfolyammá változtatta az utat és ilyenkor Apu küzdött az elemekkel. Aztán, hogy könnyebben bejussunk a telekre, vett egy UAZ katonai terepjárót.

Azt imádtam.

UAZkicsi.jpg

Amikor a szülők kinn a telken a vasárnapi ebéd után ledőltek aludni egy kicsit, mindig elkunyeráltuk. Leszedtük a vászontetőt, lecsavaroztuk az oldalablakokat és ahogy az amerikai filmekben láttuk, hogy csak elől van szélvédő, nekivágtunk a környező földutaknak. Két öcsémmel és Buksi kutyával utazgattunk órákat, bebarangoltuk a vidéket. 13-14 éves voltam ekkor, nem volt jogsim, így arra kellet csak figyelnem, hogy a betonutakat elkerüljem. Akkora hatalmas terület állt rendelkezésre, hogy ez igazán könnyen ment.
Elhagyott juhászkunyhókat fedeztünk fel, kis halastóban fürödtünk, vadászlesekre másztunk fel. Hárman gyerekek, egy kutyával. Szinte megelevenedett Verne regényben éreztük magunkat. Azóta imádok autóval utazni.
Az nekem kaland.

UAZ1kicsiki.jpg

Ezt a Zsigulit nagyon megkímélt állapotban vettem Totyi apjától, igazi olasz FIAT sebességváltó gombja volt. Rövidebb az eredeti orosznál, kézre álló, sportos, valódi kuriózum. Dagadt a mellem, amikor láttam, hogy a parkolóban a kiskölkök labdával a hónuk alatt, rátapadva az autóm ablakaira, bámulják ezt a csodát.

Most először jöttem vele, a laktanyától nem messze parkoltam le. Apuval megbeszéltük, hogy eljön érte este 9-re és én meg kiadom neki a kulcsot, ne itt álljon a senki földjén, hetekig.

Apu valóban eljött, megdicsért, hogy gyakorlóban, surranóban egész emberes kinézetem van, de mondjuk én is ebben éreztem magam otthonosan. Kiadtam a kulcsot a kerítés felett, csak kézfogásra volt lehetőség, olyan magas volt a teteje.

Érdekes, az, hogy Apu látta, hogy hol vagyok katona, megnyugtatott, mintha most kerültem volna teljesen biztonságba.