528

December 8. Hétfő

Este mákos tészta! Imádom! Nagy háromszögletű, sárga tálcát kell a sor elején felmarkolni, s a megfelelő vájatába, a megfelelő alakú edényben kapja az ember a fejadagot. Az ablaknál beszóltam a szakácsnak.

– Kérhetem egy kicsit több mákkal? Édesen szeretem.

Nagy busa fejű alak dugta ki a fejét.

– Mit szeretsz ezen a szaron?

– Jó édes.

– Édes. Férfi vagy te? Remélem a sört szereted?!

– Ühümm…(Sör? Hülye ez?)

Berántotta a tálcámat, és púposan megtöltötte tésztával, majd annyi mákot szórt rá, hogy teljesen elfedje.

– Na tessék, egyed!

Büszkén lépkedtem az elképedt társaim között a 6-8 kiló mákos tésztával.

Talán mégis van Isten.

529

December 7. Vasárnap

Megint borzalmasan horkolt éjjel a bikanyakú! Rázogattuk, lökdöstük, rugdostuk, de nem használt. Újra éberen virrasztottunk hajnalig. Hangos sóhajtások, elfojtott káromkodások jelezték, hogy egyikünk sem alszik. Már a reggel homályos fénye derengett be az ablakon, amikor a terem elejéből a bikanyakú ágyához robogott egy megtermett srác.

– Én ezt nem bírom tovább! – mondta ingerülten. – A kollégiumban bevált egy módszer, most is jónak kell lennie.

Felkönyököltünk, Szabó még ki is kelt az ágyból és a srác mellé állt.

– Milyen módszer?

– Add a papucsod, ne dumálj!

Szabó lehúzta a papucsait, s a srác felé nyújtotta. Vietnami gumitalpú, pántos produktum volt. A srác kikapta a kezéből és ugyanazzal a lendülettel, hatalmasat csapott a vele a bikanyakú homlokára. Ijedten szisszentünk fel.

Ez azért kicsit sok!

Csak amikor a zúgolódás abbamaradt, tűnt fel, hogy a horkolás nem szűnt meg.

– Hihetetlen! – hüledeztünk.

A srác visszaadott Szabónak fél pár papucsot.

– Itt van, üssed te is!

Csitt! Csatt!

Felváltva záporoztak az ütések a széles, lapos homlokra.

– Üsd erősebben, még nem elég! – kiáltotta a srác izzadtan.

Suhintottak még egyet-kettőt, aztán valaki odakiáltott.

– Elég lesz srácok, abbahagyta!

Még ütésre emelt kézzel vizslatták a szerencsétlen alvót, s miután tényleg elcsendesedett, elballagtak aludni. Hogy felébredt-e, csak ennek semmi jelét nem adta vagy az egészet átaludta, nem derült ki.

Néhány óra múltán, ismét a szokásos reggeli ordítós tisztes rekedt hangjára riadtunk. Megráztam a bikanyakút.

– Kelj fel, baszd meg, ébresztő van!

Az felemelte a fejét és felém fordult. Kisebesedett homlokán szépen kirajzolódott a papucs talpának rácsos mintázata, s tán még a “Made in Vietnam” felirat is belesajtolódott.

530

December 6. Szombat

Ma ebédnél álltunk sorban, mikor mellénk csapódott egy idősebb katona.

– Hány napotok van, kopaszok? – kérdezte mosolyogva.

Kelletlenül noszogattuk egymást, végül Szabó válaszolt.

– 530.

A srác hangos hahotában tört ki.

– És mennyivel kezdtétek?

– 540-nel.

– Már majdnem másfél hete benn vagytok? Komoly, haha… – jóízűen kacagott, majd elindult az ajtó felé.

Összenéztünk a Szabóval.

– Mi a szart röhög ez a hülye?

– Hé! – kiáltottam felé – Olyan sok az 530 nap?

Visszafordult és lemondóan legyintett.

– Hogy sok-e? Barátom! El sem hiszed! – mondta és kilépett az ajtón.

Bambán néztünk utána.

Másfél év.

18 hónap.

Tíz százaléka az eddigi életemnek. Sok ez?

Most múltam 18. Kevés ez?

531

December 5. Péntek

Reggel jeleztem a rajparancsnokomnak, hogy nem tudom felvenni azt a kurva gumicsizmát, mert széttrancsírozta a lábam. Kiderült, hogy nem is kötelező hordani.
Ezt tegnap miért nem mondta senki?

Többet soha nem vettem fel.

A reggeli torna után gépjárműre ültünk, a homályban terjengett a hihetetlen hír.

– Egy cigánygyerek megijedt az IFA-tól! – hallottam mindenhonnan.

– Mi történt? Mi volt? – kérdezgettem.

A mellettem ülő zöld ruhás alak fogott a mesébe.

– Van itt egy kopasz cigánygyerek és a szerencsétlen nem járt még városban, ki se mozdult a falujából, nem látott ekkora autót, mint ez! – bökött a beszélgetőtársam a plató felé. – Hol élnek ezek?!

– Ja! És a család meg adott neki egy kalapba százhúszezer forintot, hogy az biztos elég másfél évre. Azt gondolták, végig nem megy majd haza.

– Ne csináld! Százhúszezer forintot?

– Mennyi a havi zsold?

– 920 forint.

Elhúztam a szám.

– Százhúszezer!

– Ja! Hihetetlen.

Aztán csönd, a lőtérig.

532

December 4. Csütörtök

Éjjel több, mint húszcentis hó esett, délelőtt gumicsizmát vételeztünk. A mi rajunk került utolsónak sorra, én egy negyvenhetes csizmát kaptam.

Próbáltam jelezni, hogy ez baromi nagy nekem, de lehurrogtak a tisztesek:

Tömködjek bele újságpapírt, az legalább jó meleg.

Ebéd előtt elszaladtam a könyvtárba.

Nem tudtam, melyik fajta papír melegít igazán, ezért nyomtam a csizmába a Népszabadságot és a Határőrt is. Kifelé menet üres kézzel, de vidáman mosolyogtam a könyvtárosra; gyanús lehettem, mert alaposan végigmért, figyelte dudorodik-e a zsebem. Az persze nem tűnt fel neki, hogy olyan hosszú a csizmám, amilyen magas vagyok. Délután kimentünk gyakorolni, ezért előtte gyorsan felhúztam még két zoknit, egy-egy centrumos zacskót, kicsit kényelmesebbre tapostam a papírt és felhúztam a csizmám. Tettem néhány lépést a körletben, de állandóan kijárt a lábam, nem tartotta semmi, ezért az egyik szárába a gyakorló, a másikba a kimenő inget túrtam be. Ettől jobban szorult, de most a súlya húzta le a lábfejemről.

De rohadt kényelmetlen!

Leültem, hogy megigazgatom, de ekkor kinyílt mögöttem a körlet ajtaja. Megjelent benne az ügyeletes arca.

– Sorakozó van, emberek! Azonnal!

Lenyúltam a gumicsizma felé.

– Azt mondtam, azonnal! – kiáltott újra.

Nyomott a papír, feszített az ing, de mennem kellett.

Elindultunk a gyakorlótér felé, kimeneteltünk az utcára. A városlakók számára nem vagyunk feltűnőek, megszokták már a katonákat, csak nagyon ritkán láttam, hogy valaki felnevet mögöttünk, de nagyon szégyelltem magam mindig, főként lányok előtt. Csak egy jelentéktelen zöld ruhás vagyok, legfeljebb az árnyékom más, vagy a fülem, ami kilóg a sisak alól.

Ja, meg ilyen idétlenül senki nem mutat a csizmájában!

Elsüllyedek.

Kicsit fellélegeztem, mikor kiértünk a lakott területről, s felkaptattunk a dombra.

De gyűlölök szégyenkezni!

Nem tudok lépést tartani a többiekkel, mert míg kettőt lépek a csizmában, addig egyet a csizmával. Laposra préselődtek a papírok, a nylonzacskó simán siklik rajtuk tíz-tizenöt centit előre-hátra, de ezt heves karlendítésekkel sikerül kiegyenlítenem. Kicsit kellemetlenebb, hogy befülledt, megizzadt a lábam, átáztak a zoknik, kezdenek elforogni egymáson, a legfelső sarka, egy csomóba állva nyomja a bokámat, s a zacskó jégpályához hasonló tulajdonságokat vett fel, képtelenség talpon maradni benne. Meg kell döntenem a felsőtestem, megfeszítenem a vádlim, jól beleállok a csizma elejébe, akkor a zacskó sem rakoncátlankodik annyira. Lábujjaim hegye, és a sarkam már most nagyon kidörzsölődött.

Mi lesz estig?

Menetelek fel az emelkedőn. Tiszta sár az út. Ez a szaros gumicsizma nagyon csúszik.

Nem hittem volna!

Széttárt karokkal egyensúlyozva, óvatosan fellépdelek a lábbeli elejébe, de akkor megcsusszan a talpa, és én visszazuhanok a hátuljába, egy kicsit ugyan tompít a sarkamon megjelent vízhólyag, de az is csak addig, amíg ki nem durran.

– AÚÚúúú…A rohadt élet!

A szatyor is vergődni kezd, forog, tekereg; a füle beleakad a nagylábujjamba, s mint egy gyeplő, erőteljesen húzza hátra. Már csak negyven-ötven méter és elérem a hóhatárt, vége a sárnak.

A szatyor füle letépi a lábujjam!

Úgy döntöttem nem adom olcsón és megpróbálom megszorongatni a zacskót, hogy a helyén maradjon. Ökölbe szorítom a lábujjaimat, belekapaszkodom a nylonba, bár így egy kicsit bicegnem kell, valamivel mégis jobb, mert kevésbé mozog a lábfejem.

Pár méter, és jön a hó!!

Elérem, az első lépésnél boldogan ernyedek el. A hó tapad ugyan, ellenben nehezebb kiemelni belőle a csizmát, kijár belőle a lábam, az ingek engedelmesen követik, s az ujjaik kikandikálnak a szélén. Belelógnak a hóba, éhesen szürcsölik fel a levét, csapkodják a térdem és a combom.

Valahogy tartanom kell az iramot, le nem hajolgathatok, hogy megigazítsam!

Persze a szakaszparancsnokom már kiabál velem. De akkor sem vagyok képes gyorsabban menetelni. Hallom, hogy a mögöttem gyalogló srác vihorászik.

Rohadék!

Pedig szava sem lehet, miattam legalább nem látszik, hogy ő sem képes lépést tartani.

Az ingek átnedvesedtek annyira, hogy már nem nagyon repdesnek, visszahuppannak a csizmába. Na végre!

Ellenben nagyon hidegek, szépen kisajtolom belőlük a vizet, átázik a papír is és a jól megizzadt lábfejem hamar áthűl, de legalább nem sajog a vízhólyag helye. Most már több vizet nem szívnak fel az ingeim, csak finoman bepréselődnek a talpam alá, kicsit meg is emelkedtem. Csak át ne essek a csizma szélén.

Ez az állat meg még mindig itt üvölt a fülembe!

Persze ő bakancsot visel, eszébe sem jut, hogy milyen nehéz dolgom van. Bólogatok, igyekszem, persze, rohadj meg!

Elégedetlennek tűnik, megkérdi a nevem.

Nem baj! Fenn vagyunk a dombon, innen már semmi bajom nem eshet! Most egész jól elkaptam az ütemet. A szakaszparancsnok is megnyugszik.

Viszont nem állunk meg, menetelünk tovább, lefelé a lejtőn. Előre csusszanok a csizmában, a papírok, zoknik, a szatyor és az ingek egymással versengve tülekszenek. A nagy tolongásban részt vesznek a lábujjaim is, de alulmaradnak a túlerővel szemben, kénytelenek maguk elé engedni a hátulról jövőket. Nem túl meredek a lejtő, de rettegek, hogy elesem, nagy karlendítésekkel igyekszem talpon maradni.

Hallom a nevem, a parancsnok kiáltozik. Már szalad is felém, mi fenét akar megint?

Nem érti? Képtelen vagyok gyorsabban menni!

Aztán mellettem lépdel, lélegzetet sem vesz, csak darálja a hülyeségeit. Azt mondja, lassú vagyok. Meg azt, hogy válasszak, megemberelem magam, vagy lerugdos a dombról.

Kapja be.

Felfoghatatlan, de ilyen körülmények között is valahogy lejutunk a parancsnokommal a lejtő aljára, körülöttünk engedelmesen battyognak a többiek. Túl vagyok dombon, lejtőn, már nem jöhet semmi!

Legfeljebb a völgy.

Az valami álomszép! Gyönyörű, érintetlen hótakaró feszül rajta, és lám, ahogy belelépek, a gerincembe hasít a felismerés:

Nagyon mély!

Erős reggeli szél fújta be a völgyet, vastag a hólepel.

Gyanakodva figyelem, a csizmám szélét. Először eltűnik a hó alatt, aztán, mint egy markoló, hatalmas darabot szakít ki belőle. A csizmában rekedt rész felveszi a vádlim formáját és szépen rátapad. Minden lépéssel egyre több.

Ennek a fele sem tréfa!

Szép ütemesen sajtolódik befelé több liter hó, olvad is.

Krémessé válik a Népszabadság, egy nagy adag papírmasé alapanyagon tapodok!

Az a rohadt zacskó át sem ázik, hanem tócsákba gyűjti a levet, toccsan, ahogy belelépek.

Fülem tele a szakaszparancsnok nyálával. Rám tapadt, mint egy vérszívó – úgy érzem –, őt is én cipelem. De lehet, hogy a szavainak van súlya.

Megérkeztünk a gyakorlópályára.

– Dvorszky határőr! Lépjen ki! – fröccsentett újra a fülembe. Kitrappoltam elé, vigyázzba vágtam magam és összecsaptam a bokám egy csodaszép, kincstári mozdulattal. A jéghideg hólé kicsapott a csizmákból, az egyik sugár besüvített a lábam közé, átáztatta a nadrágom, és jeges marokkal szorította meg a heréim.

A másik pedig a szakaszvezető felé vetődött. Az ijedten ugrott hátra.

– Az isten verje meg magát! Nem tud vigyázni?

– Én nem akartam. – próbáltam védekezni. A tisztes elkomorodott.

– Volt pofázni? Adtam ilyen parancsot?

– Hát…

– Mit vonogatja a vállát? Mi van? Nem érdekli? Nem izgatja magát? Na, akkor kitalálok valami érdekeset!

Körbenézett.

– Ügyesen ellógta a menetelést, de most bepótoljuk! Látja ott, azt a Magas Figyelőt?

A távolban, mintha tényleg lett volna valami mesterséges képződmény.

– Na tehát. Elmegy a MAFI-ig megnézi, hogy ott vagyok-e, aztán visszajön és jelenti. Persze futólépésben! Egy pillanatra se merjen megállni! Távcsővel figyelem majd! Lelépni!

Nekiiramodtam.

Iramodtam!?

A hó mély, gyűjtögetem a bakancs szárába. Annyira nehéz, hogy alig tudom megemelni. Képtelenség ebben a vacakban futni. A zoknik, szatyor, papír, ingek, hólé bizarr felszíni formákat hoztak létre a talpam alatt, ahova ritkán ér a lábam, ott megfagy, ahol sokat időzöm, ott hideg tócsa cuppog, most begyűrődik az ing a sarkamhoz, megemeli a lábam, s amikor húznám ki a csizmát a hó alól, nem jön velem, hanem elgáncsol. Hatalmas tigrisugrással vetődőm ki belőle, a párja nagy ívben repül el a fejem mellett, még a zoknikat is magával vitte. Bukfencezem – régen erre ötöst kaptam volna –, aztán felmérem a károkat. Ülök a hóban, a csizmáim több méter távolságra tőlem is, egymástól is. Az biztosnak látszik, hogy bele kell tapodnom a hóba mezítláb.

Nem akarom!

Nézem a lábam, a lábujjaim, hófehér mind, talán átlátszó is. Ebből a szögből csak két hólyag látszik. Olyan érzés, mintha szivacsból lenne az egész, de az nem lehet, hiszen meg van fagyva!

Nagyon fáj.

Megpróbálom egy kicsit átdörzsölni.

Nagyon fáj.

A tisztes hangját hallom, meg a nevemet, többen hangosan nevetnek. Barmok üvöltsetek!

Nagyon fáj.

Hozzáérek egy hólyaghoz,

Mind, kik éreztetek már ilyet, mondjátok rá,

nagyon fáj.

Felállok, beleteszem a hóba, meztelen végtagom,

Vágjátok le, különben én fogom!

Kínnal-keservvel lépdelek, mormogom

nagyon fáj!

Leányok, kik fiút, katonának szültök, tudjátok, az is

nagyon fáj.

Menetelek a csizmáimért,

nagyon fáj!

Én hülye, aki nyomom vissza a papírt, ingeket, s finoman húzom fel a zoknimat, sziszegem

nagyon fáj!

Üvöltsd csak a nevem, szakaszparancsnok, leszarom, nekem

nagyon fáj!

Belelépek a csizmába,

az isten bassza meg!

Nagyon fáj!

Újra futok, szaladok. A magas figyelő messze, a vég közel. Futok, klaffogok, káromkodom, szaladok. Elérem a MAFI-t. Nincs itt a tisztes, de jobb is, mert belehúznám a fejét a csizmába, az biztos.

Elindulok vissza. Kiolvadt a lábujjaim közé szorult hó, már nem érzéstelenít, valami karistolja a talpam.

Nagyon fáj!

Nagyobbakat lépek, de így is

nagyon fáj.

Visszaértem, a szakaszparancsnok kiabál, hogy látta, amikor lefeküdtem pihenni, de ez itt nem üdülőhely, és szaladjak el újra, másszak is fel a Magas Figyelőre, nézzem meg onnan, hogy mennyire nem az! Aztán, ha visszajöttem, még egyszer.

Futok, nyelem a könnyeim, beleőrülök, a lábam

nagyon fáj.

Egész nap – míg a többiek gyakorlatoznak-, én futok a MAFI-ig, és vissza, pedig most már minden tagom

nagyon fáj!

Végre sorakozó, hazaindulunk. De a tisztes még megáll előttem.

– Dvorszky határőr! A mai napon nem is gyakorlatozott a többiekkel! Szerencsétlenek egész délután fegyverhasználati szabályokat gyakorolták. Azt hiszi, maga mindenből kihúzhatja magát? Tudja, hogy ezért büntetés jár? Na mármost! A többiek menetelnek hazafelé, maga pedig egész a laktanyáig szalad körbe-körbe a szakasz körül!

(A jó kurva anyád!)

Ezt a szemétséget! Járni is alig tudok!

De nem tehettem mást, szaladtam.

533

December 3. Szerda

Alattam Szabó Gabi aludt, mellette a Réz Misi. Egy rajban voltunk, ők álltak előttem, mögöttem. Gabi amolyan gátlástalan pesti, Misi jóindulatú, hamisítatlan vidéki srác volt. Szokatlanul gyorsan lettünk jóban és szokatlanul erősen akartunk együtt lenni. Rajtunk kívül is mindenki igyekezett társakat szerezni, kellettek kapaszkodók, kellett támasz. Nélkülük mindig meztelennek, védtelennek éreztem magam.

A gyakorlópályán kúszni, csúszni, falni a keményre fagyott kenyeret, mártogatni a zsíros, langyos teába, cipelni a lőszeres ládákat, a golyószórót, mászni fel a magas figyelőbe, rakétás jelzőrendszert telepíteni, sokkal könnyebbé, sokkal elviselhetőbbé vált együtt. Bábokként rángattak bennünket, a feladatok végrehajtásához használt eszköz voltunk csupán, s ezt tudomásul venni társak nélkül, nem nagyon lehetett.

 Este megbeszéltük, hogy amint a bikanyakú horkolni kezd, a Misi belerúg alulról. Lefekvésnél kedvesen az arcába mosolyogtam, mintha viszonozta volna, de erre nem mernék megesküdni. Viszont nem sokáig mosolyogtam, mivel ő aludt el előbb. Körülbelül negyvenen kezdtünk feszengeni, amikor az ismerős és rettegett hang felharsant.

– Misi! Alatta vagy! Rúgj bele! – hallottam a Szabó hangját – Adj neki!

A felszólítást tompa puffanás követte, de ez csak egy pici ritmuszavart okozott.

– Misi! Misi! Rúgj nagyobbat, ne sajnáld!

Újabb puffanás. Kicsit nagyobb, mint az előbb, a ritmuszavar is csak egy kicsit hosszabb.

Szabó kifakadt.

– Ezt nem hiszem! Rúgj már egy igazit! Ne bénázz!

Hátulról is bekiabált valaki.

– Az istenért! Hallgattassátok már el!

Misi megint belerúgott, de a horkolás csak nem akart abba maradni.

– Baszd meg, Misi! Mit ügyetlenkedsz? Engedj oda!

Szabó a Misi ágyához tapogatódzott. Újabb hangok kapcsolódtak be.

– Remélem, megoldod a dolgot, kölök! Ne kíméld! Tömj párnát a szájába!

Menj arrébb! – szólt Misire, aztán hanyatt feküdt és páros lábbal a sodronyon át belerúgott a felette fekvő testbe. Az megemelkedett és csillapítás nélkül az ágy felső emeletéről a márványpadlóra zuhant.

Borzalmas durranással, reccsenéssel, koppanással ért földet. Elakadt a lélegzetünk. Reménytelenül meregettem a szemem a sötétben, nem láttam semmit. Minden, mindenki elcsendesedett, a kályha is visszatartotta a ropogást.

– Megöltem? – kérdezte kétségbeesetten Szabó. Hallgattunk.

– Valaki válaszoljon, könyörgöm! Megöltem?

Egy-két ágysodrony megreccsent, megnyikordult, de nem akadt szavunk. Hallottam, ahogy a Szabó bizonytalanul felült, s ekkor újult erővel harsant fel a bikanyakú horkolása. Szép egyenletesen, mélyen, dörmögőn, tán még az űrben is hallani lehetett.

– Ez nem igaz! – fakadtak ki többen – Nem ölted meg?

– Hét élete van! – védekezett Szabó – Most hogy ébresszük fel? Én hozzá nem nyúlok többet!

Nem akaródzott kibújni az ágyból, csak vártunk mi lesz.

– Felfázik odalenn – szólt egy vékony hang.

– Remélem megfagy! – jött a válasz.

– Valaki csináljon vele valamit!

Misi sóhajtott végül, leguggolt és értékes fél órát áldozva erre az éjszakából, visszavarázsolta az ágyba. Addig húzogatta a padlón mint egy rongybabát, addig pofozgatta, amíg magához tért annyira, hogy vissza tudjon mászni. Másnap bugyborékolva nevetett a szakasz, amikor a bikanyakú bicegve feltűnt imitt-amott.

Mint minden hajnalban, most is jön a reggeli torna.

Mínusz tíz-tizenkét fok van reggel, de mi rövidnadrágban, atlétatrikóban megyünk tornázni. Soha nem érzem frissebbnek magam, mindez csak arra jó, hogy aznapra többet nem tudok átmelegedni. A bikanyakúnak lyukas a bakancsa, rossz nézni, ahogy cuppog ki-be rajta a hólé. Szabó este rákiabált, hogy cseréltesse már ki, de az csak ült, nézett maga elé, s dörzsölte a lábujjait lefekvésig.

Rettenetes hideg van. A reggeli torna után vagy lőtérre megyünk IFA-val vagy a gyakorlótérre gyalog. Késő délutánig szaladgálunk, fekszünk, kelünk, kúszunk, mászunk, ahogy a kiképzőink akarják.

534

December 2. Kedd

Sopronba kerültem. Belém verték az alaki szabályokat, a tisztelgés tudományát, a rendfokozatok fontosságát, a porban, hóban, sárban kúszás szépségét és a lövészet értelmetlenségét. Bemagoltam az eskü szövegét, el is mondtam, amikor kellett, megvolt az első eltávozás, kialakult néhány katonatársammal a bajtársi kapcsolat, s ezt néha fontosabbnak érzem a barátságnál még ma is.

A Balatonnál távolabb nem voltam még szülők nélkül. Hol a francban van az a Sopron? Messze vagyok, tél van, ordítanak velem, és háromnegyed ötkor van ébresztő.

ÉBRESZTŐ! Milyen lehetetlen kifejezés! És milyen rafináltan aljas módon tudják az ügyeletesek végrehajtani! Nincs ehhez kedvem! Aludni akarok!

Csend van a teremben, csak a negyven valahány horkoló hangja és a vaskályha ropogása neszez egy kicsit. A levegő este még nem olyan rossz, de csukott ablakok, ajtók mellett hamar elfogy az oxigén, fülledté válik, viszont cserébe betölti a körletet a fingszag. Negyven gyomor dolgozza a káposztát hangos zúgolódással. Ügyesek a szakácsok, megteszik, amit tudnak, de csak ráismerünk a káposztára minden nap. Néhány éjszaka alatt megtanulom, milyen gyomorkorgást követ fingás, reggelre letaglóz a szag, de csak az ájulás kerülget, álom sehogy se jő.

A felső ágyon fekszem. Mellettem egy bikanyakú gyerek alszik. Még egy rohadt szót se szólt. Akkor se, ha beszélek hozzá. Igaz, eddig csak azt mondtam, ne horkoljon.

Nyírségből jött. Ennyit tudni róla.

Mintha ez elég lenne.

Szomorú szeme van, nem tudom érti-e, amit mondanak neki vagy csak utánozza a többieket. Néha este, amikor már ügyetlen beszélgetések kezdődnek, ő csak ül, hosszú percekig néz maga elé, de hogy gondolkodna, azt nehéz lenne elhinni. Most mellettem alszik. Hanyatt, lábai felhúzva, szája tátva, feje kicsit oldalra billent a párnán.

Felém.

Horkol.

Megőrülök! Hogyan csinálja ezt? Honnan jön ez az irtózatos zaj? Mit csináljak? Mit kell ilyenkor tennem?

Néha óvatosan megbökdösöm, de csak egy hatalmas röfögést idézek elő vele, nem fejezi be. Betemetem a fejem a takaró alá, ráteszem a párnát, de nem segít semmi. Számolni is szoktam, tízezernél mintha kicsit eltávolodnék a hangoktól, mintha kicsit tompábban, megszűrve hallanám a zajokat. Lassan csend lesz…

Aztán egy bakancs berúgja az ajtót, belép egy vadállat, felkapcsolja a villanyt és beüvölt:

– Jó reggelt elvtársak! Ébresztő föl!

(Kurva anyád!)

Az ablakhoz megy, feltépi, besüvít a mínusz 15, mi meg kiugrálunk az ágyakból.

Buzipendelyt viselünk.

Katonai hálóing. Rózsaszín. A szerencsésebbeknek buzizöld.

Hogy ki lehetett az az állat, aki kitalálta, nem tudom. Lehetetlen benne kényelmesen feküdni. Lábszárközépig ér, vastag vászon, viszont meglehetősen szűk a szabása. Ezáltal forgolódás közben szorosan az ágyhoz tapad, és elég hamar feszíteni kezd nyaktájékon, elzsibbasztja a karokat, kidörzsöli a térdet. Reggel pedig a sorakozónál, nem rejt el semmi kitüremkedést. Nincs is a reggeli sorakozónak szerepe semmi, csak ezt szemrevételezni. Egy vonalba fejlődünk a rózsaszín buzipendelyben, ki teljesen barna, ki pedig piros keresztbe pántos, kék talpú műanyag papucsban, s hálóingünk hivalkodva mutatja a különbséget.

– Na emberek! Ilyen jó kis álmaik vannak? – röhög az ügyeletes – Azt hiszem, jelenteni is fogom a kiképzőtisztnek, hogy maguk nem fáradtak. És mától több brómot kapnak a teába. Lelépni!

Kiképzőtisztjeink már a megérkezés másnapján komoly lendülettel kezdtek katonákká formálni minket. Fegyver került a kezembe! Milyen egyszerűnek tűnő szerkezet!

Olyan tárgyat tanulok kezelni, ami kifejezetten emberölésre készült!

Másra nem is jó.

Csak arra.

Basszus, EMBERT ölni tanulok! Gyilkolni.

Fejlövés a legjobb, akkor nincs apelláta. A testlövés sok esetben jó arra, hogy megállítsa a támadót, de nem mindig halálos, viszont minden esetben borzalmasan fájdalmas. A végtagot meg felesleges eltalálni, az csak időleges harcképtelenséget okoz, legfeljebb akkor jó, ha olyan roncsolást végez, hogy amputálni kell, akkor már ér valamit.

Törekednünk kell halálos sebet ejteni, a túlélhető nem jó. Csak baj van a sebesültekkel.

Ha meg valamelyik társunkat találják el, jó, ha tudjuk:

tüdőlövésnél beledugni az ujjat a lukba, ott ne kapjon levegőt; gyomorba kapott lövésnél teljes erőből szorítani a beleket vissza.

A támadó kézigránát-repesz sima szélű, apró lukat üt, míg a védekező, ami acélburokkal van ellátva, s azt repíti szét, az roncsol. Viszonylag kicsi, de “cakkos” bemeneti seb, s jó nagy szakított kimeneti nyílás. Ha nem marad benn. Vagy végtagokat tép.

Az RPG páncéltörő gránát, nagyon hatékony fegyver, de nem szabad mögé állni, mert halálra éget.

Ezt a tisztes meséli, sugárzó arccal. Az az érzésem, valami Rambo filmből szerzett filmélményét meséli, mert a többi tisztes ridegen hallgat, mikor megkérdezzük: mi történik egy csatában, ha valamelyik társunk TÉNYLEG megsebesül?

– Valami biztos! – hangzik nagy sokára a válasz.

Biztos, persze.

535

December 1. Hétfő

Hajnalban kirugdostak az ágyból, a szemem alig tudtam kinyitni. Villanyt megint nem kapcsoltak, csak az ajtóban álló tisztesek mögül beszűrődő fény nyújtott segítséget a tegnap szintén sötétben lepakolt holmik eléréséhez.

Két perc alatt sorakozó, egyre több tisztes áll a körletünkben, a lassabbakhoz személyi edzőként csatlakozva, teli torokból igazgatnak minket.

– Húzza fel a nadrágját! Gombolja már be! Még mindig pizsamában van? Kérvényt kell benyújtani? Mozduljon meg! Kifelé innen! Mindenki! Még 10 másodperc!

A vitatott tulajdonú sapkák, kesztyűk, kabátok megszerzése érdekében fojtott dulakodás alakult ki az ágyak közt több helyen, nekem a derékszíjamat ragadta meg egy kéz. Pillanatok alatt felmértem, hogy a kis vékony hangú szemüveges srác tart rá igényt. Akkor az enyém marad az öv. Én a csatos végét fogtam, ő a másikat, huzigáltuk, ráfogtam hát a szíj közepére, a csattal meg jó nagyot suhintottam a kezére. Belesziszegtem még gyorsan a vinnyogásába, hogy meg ne merje közelíteni a cuccaim.

A lófogúval maradtunk ketten legutolsónak, az egyik zoknim valaki elcserélte, azt keresgéltem, de végül az egyik lábamra idegen és nagyobb méretű zokni került. Fejenként négy tisztes ordításával keretezve szaladtunk az alakuló térre.

IFA-ra pakoltak és a fagyos reggelt keresztülhasítva robogtunk valamerre. Kék villogós motorosok biztosították az utunkat, amennyire láttam a ponyva alól. Süvített a hideg szél az arcunkba, dőlt be vele a kipufogógáz, szemben a többiek szemében az a riadalom látszik, amit én érzek.

A Déli pályaudvaron vonatokra taszigálnak fel, a tisztek, tisztesek nem válaszolnak a kérdésekre, ridegen utasítanak csendre. Nem tudom hova rohan velem a vonat. Felbukkant egy kalauz, de Ő is csak annyit válaszolt, hogy nyugatra tartunk. Az a gyanúm, meg akartak minket félemlíteni egy kicsit.

Néhány óra bizonytalanság után egy magas őrmester lépett be a kabinba.

– Aki a nevét hallja, szedi a cuccát, és gyülekezik kinn a peronon!

Én maradtam egyedül.

– Velem mi lesz? – kérdeztem.

– Először is, kérek engedélyt jelenteni őrmester elvtárs, másodszor pedig maradjon a seggén, amíg nem keresik! – Undorral mért végig, aztán elviharzott.

Két órán át zötyögtem még csendben. Hirtelen egy széles pofacsontú, vágott szemű tizedes rontott rám.

– Maga a Dvorszky határőr?

– Igen. – rezzentem össze.

A tizedes leengedte a kezét, nagy levegőt vett.

– Igen, tizedes elvtárs! Szokja már meg! Hol a fenében tekergett idáig? Már mindenhol kerestem! Tudja, hogy nagy szerencséje van? Pár perc múlva szökevénynek nyilvánítottam volna!

Az ölembe dobta a zsákomat.

– Na lóduljon már meg vagy külön kérvényt nyújtsak be?

Lenn sorba taszigáltak bennünket, többen rebesgették, hogy Sopronban vagyunk, de akadtak olyanok, akik Kőszeget tartották valószínűbbnek.

Hosszú sötét utcán hajszoltak végig a tisztesek. Bal oldalt, bokáig érő mogyoróbarna szőrmében gúnyosan kiáltott felénk egy lány:

– Nekünk 9 hónap, nektek 18.

Egyikünk sem válaszolt, csend szállta meg a csapatot, csak hátulról kérdezte valaki:

– Mit mondott? Mit akart?

Döngött a lábunk alatt a föld, visszhangzott az utca.

S a sötétből lassan kirajzolódott a kapu, amely elnyel bennünket 18 hónapra.

536

November 30 vasárnap

Ma is csak heverésztünk. Lassan azt érzem így telik el a katonaság, annyira nem kellünk senkinek. Ma vasárnap van, még laktanyai feladatok sincsenek. Aztán este hirtelen berobbant három tisztes.

– Elvtársak! Mi ez a tunyulás? Ki az ágyból! Kettő perc múlva teljes menetfelszerelésben a folyosón sorakozó! Mozduljanak már meg! 10 másodperc letelt!

Kiugrottunk az ágyból, kapkodtunk, de összekeveredtek a bakancsok, kabátok, sapkák. Mindenünk egyforma, ilyen sietve nem kellett eddig felöltöznünk még.

Nem is ment, legalább tízünknek kellett még kétszer levetkőzni és szigorúan két perc alatt felöltözni, mindent bekötni, begombolni, bepakolni a zsákba az ágyak közti szűk résben, kapkodó ideges társak közt. Koncon marakodó keselyűkhöz voltunk hasonlók.

Sorba állítottak bennünket a konyhánál, kaptunk két szelet kenyeret, meg egy konzervet. Mi lesz ebből?

Mára semmi nem lett, visszatereltek a körletbe, lekapcsolták a villanyt.

–Lecuccolnak, aztán lefekszenek. Két perc múlva visszanézek, addigra mindenki legyen ágyban! Jó éjszakát elvtársak!

Vaksötétben tapogatóztunk az ágyakhoz és próbáltunk úgy levetkőzni, lepakolni, hogy mindent megtaláljunk másnap. Ugyanaz az ideges tolongás lett ebből, mint korábban, de végülis ágyba kerültünk, mire a tizedes benyitott újra.

537

November 29. szombat

Délután bejött az első nap látott szakaszparancsnokunk. Felrúgott egy stokit, amin valami kabát volt letéve, mondván, hogy ilyen rendetlenséget az ő szakaszában nem tűr és mindenki pattanjon fel, amikor belép. Azt szereti, ha kuss van, utálja a nyafogást, ilyenkor úgy érzi,  hogy neki kell behoznia nevelésben mindazt, amit a pipogya szüleink eddig nem tudtak.

– Vagy amit a reakciósabbja nem is akar! – mondta gyanakvó arckifejezéssel, miközben végigjárt és mindenkinek belebámult az arcába.

– Megismerem én messziről a felforgató gondolkodást, látszik az a szemekből, engem nem lehet átverni.

Minket most csak azért nem szopat meg, mert érződik rajtunk a tejszag, a szemében még nem vagyunk emberek, nem is érti, hogy adhattak nekünk nevet, hallotta ám, hogy van valami elmaradott törzs, amelyik csak akkor ad nevet a gyereknek, ha már bizonyította, hogy életben marad, na de mi még semmi ilyet nem bizonyítottuk és ha rajta múlna, megdöglenénk az első reggeli tornáján. De sajna itt is ostobák a vezetőink, nem bízzák Rá –a szakemberre– ezt és feljebb is csak az kerül, akinek a faterja fejes. Na, azokat utálja. Meg a pestieket. Különben is, van itt budapesti?

Nem éreztem megszólítva magam, úgy véltem nem ez a legalkalmasabb helyzet színt vallani. Nagyjából mindenki így gondolta.

– Nincs maguk közt egyetlen pesti sem?? Mindenki büdös paraszt?

No, ekkor kezdtünk jelentkezgetni, majd a szakaszparancsnok azzal folytatta, hogy ő is igazi parasztgyerek –amit amúgy letagadni aligha tudott volna–, így csak azokat szereti. Ezek után hárman maradtunk pestiek.

– Szóval maguk a pestiek? – húzta össze a szemöldökét – És melyikük csókos? Egyik se? Az nagyon rossz csillagzat, nagyon rossz. Mert a csókos pestit utálom, de azokkal nem lehet csinálni semmit büntetlenül. Na de három pesti szarjankó, az már igen! Tudják hány buzi csókos helyett kell majd szopniuk? Ne is akarják tudni.

Még egy kicsit ijesztgetett, majd megkérdezte van-e valami hozzáfűznivalónk. Egyikünk előállt.

– Három napja vagyunk itt, senki semmit nem mond nekünk. Mi lesz velünk?

A szakaszparancsnok hátratolta a sapkát a fején. Elkomorodott és csak annyit mondott:

– Az nem a maguk dolga!

Kicsit megsüllyedt a padló, mindenki magába szállt.

Mostantól másfél évig nincs közünk a jelenünkhöz, jövőnkhöz. A legközelebbi öt perc sem a mienk. Mindenről más rendelkezik. Mikor keljünk, mit vegyünk fel, milyen legyen a hajunk, mikor és mit csináljunk. A testem mások szeszélyének játékává vált. Statisztikai adat lettem, a nevem csupán azonosító kód, lényegtelen ki vagyok.

Emberünk a hatást vizsgálgatva elégedetten végignézett rajtunk, majd kilépett az ajtón.

– Jegyezzék meg az arcomat, sokat fogunk még találkozni. – fordult vissza.

Soha többet nem láttam.

538

November 28. péntek

Ma már néha egy-egy tisztes elvitt belőlünk párat, de szerencsére mindegyikünk sértetlenül visszaérkezett, takarításra, hólapátolásra, krumpli pucolásra használtak minket.

Én igyekeztem a felső ágyon minden ajtónyitásnál beleolvadni a környezetbe, fel se emeltem a fejem, nem akartam semmit sem csinálni.

Mellettem egy izgága gnóm röhörészett mindenen, rettentően idegesített. Ilyen formát én még sose láttam. Olyan széles, mint két másik ember. Nem kövér.

Széles.

Mintha olyan sziámi ikrek lenne, aki beszületett két fél vállal rendelkező testvére közé. Én az ágy közepén takartam ki egy viszonylag keskeny részt, ő végigérte a vállaival széltében. Emiatt néha átcsúszott valamelyik végtagja. Ilyenkor undorodva tologattam vissza. Felriadt, kicsit megilletődve vártam, hogy mit reagál, de csak elvigyorodott és pillanatok alatt újra álomba zuhant.

A feje is széles volt, csak a negyedik nap találtak rá sapkát, de a legszélesebb a vigyora volt, amiből kibukkantak az egymástól meglehetős távolságban ülő nagy, sárga és tökéletesen négyzet alakú lófogai. Néha azon kaptam magam, hogy hosszan, hitetlenkedve vizsgálgatom.

Estefelé valahogy beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy mátészalkai gyerek. Mesélt a kamaszkoráról, egyre szórakoztatóbbnak találtam, főként azért mert a tájszólásról eddig azt gondoltam, csak az öregek sajátja, most találkoztam életemben először velem azonos korú sráccal, aki majdnem érthetetlen kiejtéssel beszélte a nyelvünk.

Eddig burokban éltem, ahol felnőttem, ahova suliba jártam, ahol dolgoztam, mindenhol gyakorlatilag pesten született és itt is nevelkedett emberrel találkoztam. Most meg itt egy csomó vidéki srác, azt se értem mit mondanak.

A suliban, a sporttársak közt az az elmélet volt az elfogadott, hogy amit lehet, el kell kummantani. Hát én ehhez igyekszem majd tartani magam, de itt a vidéki kölkök, se nem zúgolódnak, se nem bujkálnak, de még olyan is akad, aki önként jelentkezik, ha keresnek néhány embert, havat lapátolni.

Érthetetlen.

539

November 27. csütörtök

Egy sárgás falú körletbe kerültem, húsz sráccal. Reggel senki nem keltett, senki nem jött be hozzánk, ha nem lettünk volna éhesek, ezt az állapotot mindenki jólesően nyugtázta volna. Nem nagyon alakultak beszélgetések még, a mennyezetet bámultuk csöndes, mély apátiában. Dél körül nyitott be az első ember a körletbe.

– Maguk mit csinálnak itt? – kérdezte egy barátságos arcú tisztes.

– Nem tudjuk. – válaszolt valaki közülünk.

– Hát akkor ki az isten tudja? Tegnap vonultak, mi? A reggeli után nem mondta maguknak senki mi a dolguk?

– Nem voltunk reggelizni.

– Mér?? Fényből táplálkoznak?

– Senki nem mondta…

– Maguknak ezt is mondani kell? – hitetlenkedett az őrvezető – Az éhség is parancsra jön maguknál? Na, jöjjenek, reggeli már nincs, de az ebédet megkaphatják hamarabb. Ezt a töketlen bandát! Minden bevonulásnál egyre hülyébbek jönnek!

Még egy kicsit dohogott, de elvitt az étterembe, elmondta, mikor vannak az étkezések és hogy nyugodtan menjünk magunk, csak álljunk rendesen sorba az étterem előtt a többi raj mögé. Sapka a fejünkön, ingek, gyakorló felső begombolva, kabátot ne vegyünk, azt tilos -10 fok felett.

Aztán mára ő is eltűnt.

Másnap reggelig megint senki nem szólt hozzánk.

540

1986. november 26.-án szerdán reggel hatkor megkezdtem a sorkatonai szolgálatot.

A BM Határőrség állományába kerültem.

Az udvaron álló két-háromezres tömeget, – név szerint szólítgatva-, valami szisztéma alapján szétosztogatták. Volt, aki rögtön IFA-ra került, volt, akit különböző épületek felé tereltek. Felesleges volt bárkinek az arcát megjegyeznem, bárkihez szóltam, azonnal elrángatták mellőlem. Apu csak az Adyligeti laktanya kapujáig jött. Elhozott autóval, nehéz csendben ültünk, mikor új slágerként megszólalt az “You’re In the Army” című Status Quo dal. Akkor hallottam először.

Engem nem szállítottak sehova, délig álltam az udvaron, addigra csak húszan-harmincan maradtunk. Merevre fagyva szedett össze bennünket egy alacsony tizedes. Sorba állított minket, csodálkoztam, hogy milyen egyszerű dolga van. Eszembe sem jutott ellenkezni. Bekísért egy hatalmas épületbe.

– Itt megkapják a gyakorlót! Maguk az én szakaszom, este a Jacksonban találkozunk! – mondta, aztán eltűnt.

Mi az a Jackson?

A felszerelést darabonként külön teremben kaptuk meg. Az első szobában kellett leadni a behívót. Az enyémen ott virított egy nagybetűs FEP felirat. Az ott ülő őrvezető jóindulatú mosollyal tanácsolta, hogy minden szobában hangosan jelezzem: FEP-es vagyok.

Végre egy jóindulatú srác.

Bementem a következő terembe.

– FEP-es vagyok – szóltam hangosan.

– FEP-es?

– Igen! – mondtam örömmel az ott unatkozó társaságnak, jól esett, hogy értenek, de nem volt időm gondolkodni. Egy magas tizedes teljes erejével vágott az arcomba egy bakancsot, majd felrepedt a szám.

– Dugd fel magadnak a surranót FEP-es! – röhögtek többen – Na, tünés a nadrágért!

Itt is benyögtem a FEP szócskát, már repült is felém a nadrág.

Következő részleg, óvatos vagyok, de nem eléggé.

– Mi az a FEP?

A raktáros felnézett rám.

– FEP-es vagy?

– Igen. – szaladt ki a számon. Most egy övet kaptam a képembe, a csatja hangosat koppant a homlokomon.

A legközelebbi teremben már ügyesebb voltam.

Odahajoltam egy nagytestű tiszteshez.

– Az a srác mögöttem, minden szobába beszól, hogy FEP-es, mi a szart jelent ez?

A tisztes elhúzta a száját.

– Forgalom Ellenőrző Pont. A rohadt mázlista. Ezek a szemetek kerülnek Ferihegyre. Tudod, milyen Hawaii ott lenni? Az nem ez a szarság!

Elköszönök, de még hallom, hogy a csajka koppan a mögöttem jövő srác fején.

Már szinte minden felszerelést megkaptunk, le kellett vetkőznünk meztelenre.

Te jó ég! Én is ennyire ronda lennék? Kacska lábak, inas hátsók, keszeg, beesett mell, szőrtelen, csupasz, kövér, esetlen testek, görbe hátak, hihetetlen!

És ennyifajta hímtag létezik? Hogy lehet olyan görbe vagy kicsi vagy nagy? Borzalom! Mit szeretnek rajtunk a nők?

Lopva néztem a társaim, ahogy ők is engem és egymást, mindannyian valahogy takargatni próbáltuk a vélt és valós hiányosságainkat. Tétova, bizonytalan mozdulatokkal adtuk le a civil ruhákat, riadtan figyeltem, ahogy egy kék nylonzsákban tűnnek el a holmijaim. Nem messze tőlem egy kövér, szemüveges srác –az a fajta, akivel mindig, mindenhol előszeretettel kegyetlenkednek-, ügyetlenül tömködte a zsákját, ijedt volt, remegett a keze, a szája is, lassan kiborulni látszott.

– Gyerünk dagadt, feltartod a sort. Itt nem segít anyuci! – kiáltott rá a felelős tisztes – Ne szarozz annyit, nyomd be a zsákba, aztán tűnés innen!

A kövér fiú vadabbul, nagyobb igyekezettel pakolta a cuccait, külön-külön összehajtogatta a ruhadarabokat, s kínos gonddal, próbálta elhelyezni őket, de a sietségtől összegyűrődtek a ruhái, s kezdte volna újrahajtogatni. Lába között szorította a kabátját, izzadságcseppek jelentek meg homlokán, a hátán, s egyre hangosabban szuszogott. Mellélépett a tisztes, meghökkenten figyelte a szerencsétlenkedést.

– Jóember! Ezt ugye nem gondolja komolyan? Ugye csak engem akar bosszantani? – széttárta a karjait – Mit művel azzal az inggel?

A kövér srác szinte eszelősen igyekezett összehajtogatni, de még a gombokkal is sokat bíbelődött. Hirtelen közelebb lépett a tisztes, földre dobta az inget és nagy ívben a már összekötözött zsákok felé rúgta.

– Na, ez már úton van! Akarja-e a többit is így hazajuttatni, vagy beleteszi végre a holmikat a zsákba? Az alsógatyát is tolja le, mit szégyenlősködik?  A lányok is így könyörögnek magának? Fogadok, még sose tolta le, nő előtt!

Lehullott az említett ruhadarab, könny szökött a fiú szemébe. Kabátját ügyetlenül tömögette bele a zsákba, ami egy hirtelen mozdulattól oldalt felrepedt. A tisztes rögtön ott termett, felkapta a holmikat, meglendítette – s mintha magot vetni készült volna –, beterítette velük a szobát.

– A kurva életbe, katona! Mondja a nevét! Már itt ilyen trehány? Nézze meg, hogy néz ki a terem? Azonnal szedje össze, aztán jelentse, ha kész van! Kezdje már, mit bámul?

Vastag sávban csorgott a kövér fiú könnye a szájába, kezét összekulcsolta puha, nagy mellén, a lába megroggyant, s egész testében remegett. Attól féltem, sokkot kap. Mi, a többiek széthúzódtunk a terem szélére, megrettenve figyeltünk.

– Kérvényt nyújtsak be? – kezdte újra a tisztes – Mi a neve, katona? Mi a neve?

– Bakos István – bugyborékolt a fiú, a hangja megbicsaklott.

– Bakos István olyan nincs! Olyan van, hogy Bakos határőr! Megértette? Imádkozzon Bakos határőr, hogy ne lássuk többet egymást.

Közelebb rúgta az előbbi inget a kövér fiúhoz, aki lassan leereszkedett és remegő kézzel húzta össze a holmijait egy kupacba. Hatalmas ülepe jószerivel eltakarta őt magát. A tisztes elé dobott egy üres zsákot, a fiú csöndben töltötte meg. Becsomózta a tetejét, felemelte és átkarolta. A tisztes messzebbről figyelte.

– Na, Bakos határőr, leadja, aztán átmegy a következő helységbe!

Bakos rettentő erővel szorította össze a zsákját. Bizonytalan lépésekkel indult a pulthoz. Az ott szolgálatot teljesítő katona belemarkolt a zsákjába és közelharcba bocsátkoztak. Bakos nem nagyon engedte a cuccait, rezgett a hátán a háj, ahogy rángatta az ellenfele. A tisztes egy kis ideig figyelte, aztán vett egy nagy levegőt és a Bakos felé indult.

Állt a pult jobb oldalán egy magas – nálamnál kétszer nagyobb –, vágott szemű parasztgyerek. Csöndesen figyelte a küzdelmet, de a tisztes közeledtekor a Bakos mellé lépett és megfogta a karját.

– Figyelj testvér! Add oda a zsákod, még bajod lesz ebből.

A tisztes is megtorpant a jóindulatú, barátságos hang hallatán.

– Gyere, nem tehetsz semmit. Add csak oda.

Bakos – mintha álomból riadt volna-, a vágott szeműre nézett. Keze szorítása megenyhült, raktáros pedig határozott mozdulattal kitépte közüle a zsákot.

A tisztes nem bírta ki, rájuk kiáltott.

– Szép kis szerelem szövődött, de itt meg ne próbáljatok buzulni, mert letépem a tökötöket. Értve? –aztán felénk fordult – Ez rátok is vonatkozik! Rühellem a köcsögöket. Húzás innen a picsába, ne bámuljatok!

Ezt követően a vadállat áthajszolt minket a mosdóba pucéran, kezünkben a katonaruhával. Bent egy tohonya, szemüveges srác, szívfájdalom nélkül, kaján vigyorral a képén nyírta egyformára a hajunk. A hosszú hajúakat szadista módon, vadul, közben erős hangon ordított, ha valaki túlontúl sivalkodni mert a keze alatt. Aztán futás a következő állomáshoz, ott ketten szórták be a jónépet tetűírtószerrel. Folyamatosan kiabáltak.

– Lehajolni! Széthúzza a seggét! Úristen, maga nem szokott tisztálkodni? Takarodjon, mossa ki rendesen! Ez meg mi? Maga ezen keresztül szarik? Elhányom magam! Megfordulni! Emelje fel a farkát! Atyaég! Ez mi? Boldogtalan lehet a barátnője!

Sorra kerültem, beporozták a fenekem, a heréim.

Az előbbi móka jutott az eszembe.

– A srác mögöttem FEP-es!

– A kurva anyját! – hördültek fel a srácok, felhúzták a szemöldöküket, a homlokukon elkent – a seggünkbe szánt porba-, csíkokat húztak a ráncok. Kisurrantam és lopva sandítottam hátra.

– Adja ide a derékszíját!

A srác gyanútlanul engedelmeskedett.

– Emelje fel a farkát! Fektesse a tenyerére!  

A srác még mindig gyanútlan állt. Hirtelen – miután jó nagyot csattant rajta a bőrszíj-, fájdalmas üvöltéssel ugrott hátra.

Elszégyelltem magam a szerencsétlen görnyedt alak láttán. Ezt nem csinálom többet.

Ezek után kerültünk a Jacksonba. Most kiderült mi is ez. Egy hatalmas épület, a Keltető, vagyis a kopaszok szállása.

(Fotó: Túry Gergely / HVG)

Este nem ismertem fel a civilben még olyan különböző társaim. Idegen mindegyik. Sokáig forgolódtunk álmatlanul, de nem volt mondanivalónk.

https://www.youtube.com/watch?v=ObntvRcKMrE

Volt csajom.

Egy hete.

Már csókolóztunk, de a mellétől még elhúzta a kezem.

Aznap mikor hazakísértem engedékenyebb volt, hagyta, hogy ölelkezéskor lejjebb csúsztassam a kezem, már-már a fenekén pihentek hosszan, miközben duruzsoltunk a kaputelefon mellett, amin időnként felszólt a szüleinek, hogy mindjárt megy. Aztán elengedtem, tenyeremben hazáig éreztem a feneke ívét, a lakáskulcsért is úgy nyúltam a zsebembe, hogy ezt az ívet ne veszítsem el. A kutya nem ugatott, csend volt az egész lakásban. Beléptem a nappaliba, a szemem szokni kezdte a félhomályt, ahol a szüleim ültek két egyenruhás katonatiszt társaságában.

Két kövér, tanyasi, bajszos fajta.

ÁÁÁ, az ifjú határőr! – állt fel és nyújtotta felém a karját az egyik.

Határőr?? Micsoda?

A másik is felpattant, jó alaposan megszorongatták a kezem, a fenék elszelelt belőle.

– Ülj le fiam, jó híreink vannak! 3 hét múlva vonulsz!

Még hallottam, hogy a vidám határőr életet ecsetelik egymás szavába vágva, mondták, hogy legyek büszke, kiválasztott vagyok, kiváltság a határőrség állományába kerülni, sokan a fél karjukat adnák érte. De zúgott a fejem. Három hetem van a csóktól a dugásig.

– Milyen csöndes az ifjú elvtárs, de nem baj minálunk megemberesedik.– fordultak nevetve Anyuék felé, akik szintén nem voltak nagyon megemberesedve most, egy félmosoly tellett tőlük csak. Ezért nagyot csapott a térdére a kövérebbik.

– Na mi megyünk is! 26-án találkozunk, Dvorszky határőr!

Napokig nem tértem magamhoz. Most múltam 18. Még egy csomó dolgot szeretnék csinálni, még nem nőttem fel, még nem is akartam, még hagyjanak!

De a behívó ott volt a kezemben, azonnali behívó november 26.-ára.

És könyörtelenül közeledett ez a nap.