212

Október 20. Kedd

Na aztán itt van a mai nap.
Szinte tökéletes példa arra, amin tegnap gondolkodtam.
Hogy nem büntetnek engem, hanem jutalmaznak.
Fura Pavlovi reflex fog így kialakulni.

A tegnapi külső körlettakarítás után nem osztottak be szolgálatba éjszakára sem, meg ma délelőttre sem, délután viszont kiengedtek szabadnapra.
Az ébresztővel sem siettek, délelőtt semmilyen feladatot nem kaptam, vagyis aludtam, pihentem, olvastam. Hogy érezzem magam így megbüntetve?
Jól láthatóan valamifajta megkülönböztetett elbánásban részesülök, kicsit másképp tesznek szolgálatba, mint annak előtte, vagy mint most a többieket, de ettől teljesen úgy néz ki, mintha csókos lennék.

Semmi nem áll távolabb az elmúlt néhány hét beosztásai és a pihenőnapok arányától, milyenségétől, mint a büntetés.
Pedig a tisztekben más szándék nem nagyon lehet.
Annyira nem lehetnek hülyék, hogy azt gondolják attól veszek majd vissza, hogy jobb dolgom van.

Amúgy, hogy jobb dolgom van, az nézőpont kérdése.
Ha azt veszem alapul, hogy mennyi ember irigyel és mennyinél fordult ez át nyílt utálatba, máris kiderül, hogy sokkal jobb nem lett nekem. Húzódott egy fal közém és a társaim nagy része közé. Néha ez nagyon jól jön, meg néha még élvezem is. Hogyha közel helyezkedem a falhoz, senkit nem látok mögüle, mindenkit elrejt és ez jó. Megint azt az általános utálatot érzem, amit Adyligeten.

És még néha ezt is élvezem. Csak ez nagyon veszélyes.
Mert ha elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy ezt állandóan elviseljem, akkor az így marad, berögzül. Nem lesz motivációm változtatni, vagyis rutinná válik majd az, hogy nem érdekel senki.
Nem lesz bennem kíváncsiság senki iránt, nem lesz bennem vágy megosztani a gondolataim, nem létezik majd számomra senki más, csak én.

Ebben az állapotban az ember többnek gondolja magát a többieknél, ez talán ösztönös védekezési mechanizmus. Hogy azért utálják, mert ő különb.
Ez a gondolat rögzül.
Vagyis mindenkit lenéz. Aki utálja, az ezzel a cselekedettel be is ismeri az alacsonyabb rendűségét.
És mivel a fal mögött csak ő él egyedül, senki másra nem kell tekintettel lennie, mások másodrendűek, csak magával foglalkozik, másokat látványosan tekint semminek, vagy egyenesen szarnak.

Ezt nem veszi jól a környezet, lassan elmosódik, hogy kezdetben a kivételezett helyzetét utálták, nem őt magát. Az utálat tökéletes tárgya, mintája lesz, azzá válik amilyennek utálják, de amilyen nem volt valójában.

És itt tartok én most.
Nem azért irigyelnek, mert bátor vagyok és olyasmiket teszek, amit sose mernének, hanem azért, mert nem büntetnek, hanem jutalmaznak és én úgy pöffeszkedem ebben a helyzetben, mintha ez  engem megilletne, más a nyomomba sem ér.

Ettől azért sokaknak kinyílik a bicska a zsebében. Kibírom ezt így, élvezem is, de torzít.
Ha ez általános életvezetési alapelv lesz, mindig utálni fognak, mindig kevesebbnek, érdektelennek gondolok másokat, lényegében az a fajta nagyképű barom leszek, akiket a legjobban utálok én is.
Talán az öregség megoldja. Talán, ha majd nem osztanak be úgy és olyan feladatokra, amit derogál elvégeznem, ha már nem az akaratom megtörése a cél, hanem amikor a feladatot azért végzi az ember, mert telik vele az idő, szinte saját akaratból, akkor talán újra kisember leszek, újra szerethető.
Elvégezném csendben a dolgomat, szarnék mindenre, de nem mutatnám fitogtatva, hogy nekem mindent lehet. Sztoikus nyugalommal tűrnék, várnám, hogy elteljen az egész és a barátaimmal, az itt még megszerzendő barátaimmal tennénk elviselhetővé egymásnak a hátralévő időt.
Nem harcolnék velük, hanem viccelődnénk, sztorizgatnánk naphosszat.

Hátha öregként be tudok majd állni a sorba, hátha már csak nevetséges, de viselhető rituálénak gondolom a kötelező elemeket, megfelelek a szocialista haza, a katonaság, a feletteseim elvárásainak.

Remélem, majd látszólag idomulok, hasznos tag leszek, egy a sok közül, szürke, arctalan, de ezt szükséges rossznak, változtathatatlannak gondolva, nem is támadok, nem lázadok. De hogy amúgy mit gondolok, hogy élek, azt ez nem befolyásolja, békés, barátságos közkedvelt fickó kellene legyek. Hátha ezt hozza el az öregség. Nem vagyok messze, pár hét és öreg leszek.

De ha azt nézem, belül most hogy állok ezzel, akkor azt látom, istentelen messze.
Mindenkit lenézek, ezért mindenki utál, ezért mindenkit utálok.

213

Október 19. Hétfő

Ma külső körlet takarításra rendeltek, egész szép idő volt, egy szál ingben lehettünk kinn.

Szinte nyaralásnak éreztük.
Négy órát legyezgettük a földet a seprűvel, hajtottuk szét a leveleket, hogy a kukába ne kelljen gyűjteni.
Ha velem példát akarnak statuálni a tisztek, akkor nagyon rossz úton járnak.
Már a laktanyafogság is egy röhej, jobb dolgom volt abban a pár napban, mint bárkinek.
És azóta nem tudom, hogy kímélni akarnak, vagy büntetni, mert amilyen szolgálatokba betesznek, mindig tökéletesen alkalmas lógásra. Szinte csak arra jó.

Ha nekem kellene fegyelmeznem egy katonám, ezek eszembe se jutnának.
Valami igazán keményet találnék ki neki.
Olyat, amiből a többi is érti, hogy hogyan kell viselkedni.

Ezzel szemben engem sunyin irigyel a század majdnem egésze, mert minél nagyobb marhaságot csinálok, annál jobb dolgom van, és annál nagyobb a pofám.

Mindig konfliktus alakul ki abból, ha parancsot kapok, mert nem tudom szó nélkül hagyni.
De, ha netán neki is állok, sokszor az van belőle, mint ma is, hogy az ősz utolsó napos délutánjainak egyikén lebzseltem, munkát imitálva és napfürdőztem.

214

Október 18. Vasárnap

A tegnapi napon a Tranzit-őrségben megint elég sokat beszélgettünk a szírekkel, feleségeik vannak meg rengeteg gyerekük.
Ma ugyanúgy melléjük rendeltek délután. Mindkét férfi izgatottan járkált fel-alá, rögtön kérdeztem is, mi történt. Lehet, hogy ma elmennek, mondták, csillogott a szemük, tekintetük már a szír földet pásztázta.
A szír légitársaság nem akarja hazavinni őket, valami ismeretlen okból, viszont, valahogy meg kéne szabadulni tőlük. Magyarországra nem jöhetnek be. Nem tudom miért, kérdezgettem őket már erről, nem mondanak semmit, amit meg mondanak az is semmi, nem értettem.

Innen azért kell valahogy kipaterolni őket, mert elég sokba kerülnek. Etetni kell őket, erősebben tisztán tartani a tranzitot. Felmerült, hogy egy MALÉV gép elviszi őket. Ha MALÉV géppel mennek, akkor már csak hagyni kell őket Szíriában kiszállni és el is van intézve az ügy, mert vissza már nem tudnak jönni, egyszerűen nem engedik fel őket a fedélzetre. És az jogos, nincs jegyük, nincs vízumuk.

Csináljanak ott Szíriában velük amit akarnak. És ha van két szabad hely a damaszkuszi MALÉV gépen, akkor nem kerül semmibe kirúgni őket az országból.

Berádióztam a Kutató ügyeletesnek, hogy úgy néz ki, ma valamikor elviszik őket, utasított, hogy ha tényleg mennek, biztosítsam a felszállásukat.

Hatkor indult a járat, háromnegyed hatkor kiderült, hogy mehetnek, megjelent faszFejes hadnagy, egy számomra ismeretlen zászlóssal, és a kötelező formaságok után pillanatok alatt kikísérték őket a bejárathoz. Vagyis mentem mögöttük, aztán egy kézfogás után egy életre eltűntek az életemből. Gondolom a hadnagy meg a zászlós a hadműveleti irodán teljesítenek szolgálatot, a laktanyában sose láttam őket.

Álltam ott, csendben, végignéztem ahogy kigurul a gép Abuval meg a társával. De nem csak az élet üresedett ki, hanem a szolgálat is.
Mondhatni, okafogyottá vált.
A Tranzit-őrség a Tranzitban rekedt személyek őrzése.
Most senki nincs itt.
Nekem se kéne itt lennem.

Engem 8 órás szolgálatba tettek ide, az még nem telt le, épphogy három órája kezdődött, ezért úgy döntöttem, megvárom míg letelik.
Reméltem, hogy ilyen apróságokról, mint a Tranzit nem kommunikál egymással a Hadműveleti iroda és a Kutató ügyelet. Benn valószínűleg nem tudják,  hogy nincsenek itt a szírek.
Átgondoltam, hol lehetnék.
Most a Kutügyre visszamehetnék, de ott nem hiszem, hogy jó szemmel néznek, hogy lebzselek a maradék időmben, valamit kitalálnának, pl. takarítást.
Na nem.
Jobb itt.

Mivel benn nem tudják pontosan mikor mennek és mennek-e egyáltalán a szírek, mert ez sose biztos, én vagyok az egyetlen, aki erről információval rendelkezik. Én meg úgy emlékszem, hogy majd csak akkor mentek a szírek, pont a szolgált lejárta előtt. Hülye lennék erről a néhány nyugodt óráról lemondani. Majd beszólok újra rádión pár perccel a szolgálat lejárta előtt, hogy "na végre elvitték a két őrizetest".

Ücsörögtem nyugodtan és elkezdtem szétszedegetni a pisztolyt, mivel múltkor egész jól megtanított az egyik kiutasított szír.
PA63-as pisztolyt használ a rendőrség, de ez van rendszeresítve és határőrségnél is.
Állítólag egy hulladék.
Szarul ellopott technológia alapján, szarul megtervezett, szar alapanyagból, szarul legyártott szar.
Én ezt nem tudtam megítélni, mert majd összepisiltem magam, amikor végre először a kezembe vehettem.

Nem azért mert PA63-as pisztoly, hanem azért mert pisztoly.
Nem lőttem vele, csak a rémhíreket hallottam. Hogy nagyot rúg, pontatlan, veszélyes és egy vacak az egész.

Ahogy fogom és forgatom tényleg elég gagyinak látszik. Lötyög mindene, csörög, csattog.
És levizsgáltam, hogy igaz lehet-e az a legenda, ami itt terjeng közöttünk, hogy szétvágja az ember tenyerét.

Elsütésekor a töltényben lévő energia felszabadul és nagy erővel löki hátra a závárzatot, ami olajozott sínen csúszik el. A híradások szerint úgy van elcseszett módon megtervezve, hogy túl közel került a markolat teteje ehhez a sínhez. Vagyis, ha az ember nem figyel, a hátracsapódó závárzat ketté vágja a hüvelyk és a mutatóujj közti ínszalagot és izmot.

Ez ugye azért felelős, hogy az ember fogni, markolni tudjon, de azzal már soha többet nem fog, nem markol majd. És valóban, ez olyan.
Ahogy húzogatom az alkatrészeit, nyilvánvaló lett, hogy ez bizony rokkanttá tehet.

De képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor ezen múlik, hogy el tudod-e látni a feladatod, meg tudod-e védeni a hazát, a szocializmust vagy teszem azt, a saját életed.
Használnod kell a fegyvered, nincs más megoldás. De eddig nem könnyű eljutni.

Tudni fogod, hogy ölnöd kell, gyilkos leszel, és mérlegelsz, hogy mi az, amit még megengedhetsz a támadó szándékú határsértőnek, amikor még azt tudod mondani, ura vagyok a helyzetnek fegyver nélkül is.
Ahogy a görög szurkolók esetén. Ott még messze nem voltunk abban az állapotban és helyzetben, hogy használjuk is.
De mondjuk, van az a helyzet.
Állsz a pisztolyoddal a kezedben és lassan el kell sütnöd, nincs mese.
Az olyan helyzet, amikor az ember már a saját életét félti.

Rászánod magad, úgy érzed, jöjjön, aminek jönnie kell, más megoldás nincs, vagy ő vagy én. Egyikőtök meghal. Úgy döntesz, nem te leszel az, megvéded magad.

Meghúzod az elsütőbillentyűt és az a szar abban a pillanatban szétrobbantja az egyik kezed. Végighasít a gerinced idegein az az embertelen fájdalom, levesz a lábadról, az oldaladra dőlve üvöltesz, spriccel a vér, az egyik kezed használhatatlan.
Ha túléled ezt, akkor is.
Örökre.

A másikkal kéne védened magad, ebben a helyzetben. Az a veszély nem múlt el, ami miatt használtad a fegyvered, csak közben védekezésre teljesen képtelen lettél.
Milyen mértékű túlélési esély suhan át vajon ilyenkor az ember fejében?

Már ez önmagában jellemrongáló hatású.
Ezt a fegyvert viselni szolgálatban, tán nem kevésbé sokkoló. Mindig résen lenni, nem lankadni, mert krízishelyzetben tudni kell, hogy hogyan fogja az ember a pisztolyt és amikor megugrik a kézben, nem ráfogni a másik kézzel a fegyvert tartóra, mert akkor mind a kettőt elvágja.

Na ezt a fegyvert adta a mélyen tisztelt Országos Vezérkar a haza védelmezőinek kezébe.

215

Október 17. Szombat

Délután Ferihegy 1-re mentem szolgálatba.

Nagy szerencsém volt, tegnap az újabb szökésem után csak takarítani vittek a reptérre, aztán ma délutánig nem kellett csinálnom semmit, majdnem másfél napig nem volt dolgom.

És amiatt is szerencsém volt, mert megint Tranzit-őrségbe vittek.

Nem gondoltam volna, de a szerencsétlen szíriai arabok még mindig itt vannak, a mai SirianAir járatra sem tették fel őket, nem vitte el őket a gép valami miatt. Már eléggé büdösek, nem sokat tudnak mosdani. Mikor beléptem hozzájuk, hosszan ölelgettek, hogy de régen láttak, rögtön beszélni kezdték, hogy milyen szép volt az a nő, akivel múltkor itt beszélgettünk.
Néha egy-egy mozdulatuknál töményen csapott meg a szaguk, ami valamiért másabb, mint a mi testszagunk. Ugyanolyan büdös, de más típusú. Nem is nagyon bírom, igyekszem feltűnés nélkül messzebb vonulni. Megkérdem, hogy kapnak-e kaját rendesen, bólogatnak, hogy igen, azzal nincs gond. Azt is igyekeztem megtudni, hogy vajon miért nem viszik őket haza, de nem kaptam választ.
Talán ők se tudják, vagy nem akarják mondani.

Ma vadonás új gumibotokat kaptunk, az eddig használt gumival burkolt nehéz ólomrúd helyett ultrakönnyű gumibotot osztottak ki, azt mondják manapság már nem a nyers brutalitás a divat a tömegoszlatásban, hanem a könnyen elérhető, de magas fokú fájdalomokozás. Mert a régi gumibot neve átverés, az egy ólomrúd, nehéz, vaskos, és megfelelő erővel csontot lehet törni vele. Ez az új típusú gumibot tiszta gumi, könnyű, vékony és hajlékony.
És ez ebben a lényeg, mert a vége erősen csapódik. Nem tör csontot, hanem borzalmasan fáj az ütés helye. A markolatában könnygázpatront helyeztek el, vékony műanyag cső fut keresztül a boton és a végén spriccel ki, ha a nyélen található kis gombbal működésbe hozza az ember.
És én vagyok az az ember aki ezt működésbe hozza. Egyrészt magamon tesztelgettem, hogy mekkora ütés fáj már, és meglepően kis erővel is nagy fájdalmat okoz.
Másrészt nagyon piszkálta a csőröm a könnygázspray.

Estefelé nem bírtam ki, ahogy a szírek elcsendesedtek, rájuk zártam a tranzit ajtót, és kisettenkedtem a vécébe. Kicsit ügyetlenkedtem, nem tudom én mennyi könnygázt lehet elsőre kiengedni, ezért aprókat sziszegtettem, de nem éreztem semmit, aztán muszáj volt rendesebben megnyomnom a gombot.
Na, most már jól látszott a kitóduló permet és másodpercek múlva marta a torkom, csípte a szemem, menekülnöm kellett.
Jó tíz percig szipogtam a tranzit előtt, bemenni nem akartam zokogva, de annak se örültem volna, ha bárki más lát így, ezért az ajtó előtt álltam háttal a külvilágnak, mintha csak gondolkodnék valami kurva szomorún.

Végül összeszedtem magam, a vécépapír is elfogyott, amit kihoztam magammal, így bementem a tranzitba. A két szír illedelmesen várt benn. Azonnal észrevették, hogy valami nem stimmel, kérdezték mutogatással, hogy mi történt, mondom família problem, égre emelik a szemüket, ja igen a família, kicsit elérzékenyülnek ők is, de nem piszkálnak, tapintatosan háttérbe húzódnak.

Mígnem az egyiknek szarni kell, jelzi, hogy gyorsan ám, felpattanunk és szaladunk mindannyian a slozira. Én egyikükkel kinn várok, de már akkor megéreztem a szelét a gáznak, mikor befelé menet kinyitottuk az ajtót.
Kifelé Abu kisírt szemmel jött, tapogatózva, szemét vécépapírral törölgetve. Mutatta, hogy menjek elől, mentem is, és amikor épp a tranzit ajtót nyitottam, az emberünk egyszerűen picsán rúgott.
Kérdőn néztem hátra én is meg a másik szír is, de ő már vigyorgott a könny- és takonyfüggönyön át, hogy fucking kid. Família, yes?

216

Október 16. Péntek

Megint Rövidet Ugrottam. Éjszakai szolgálatból mentem délutánra.
Valami hihetetlen kegyelmi állapot állt be köztünk és Isten közt, mert Répával együtt rendeltek Ferihegy 2-re. Szilasi a Küti (kutató ügyeletes tiszt), mielőtt kiküldött elmondta, hogy nagyon örül, hogy elkerült a századtól, különösen annak örül, hogy már nem a szakaszparancsnokom.
Ennek ő az én érdekeimet szem előtt tartva örül, ugyanis nem tudta volna türtőztetni magát és biztosan elintézi, hogy futkosóra kerüljek, szerencsém van a kopasz hadnagyokkal, mert a tapasztalatlanságuk miatt puhák még. Velem nem lehet kesztyűs kézzel bánni. Nála itt a reptéren nincs lógás, tanuljam meg egyszer és mindenkorra, hogy ő rendet tart.

Nem volt egyszerű megtanulni, mert amint kiértünk a betonra, azonnal összeálltunk Répával és egész más ismeretet kellett megjegyeznem. Magyarázni kezdte ugyanis az amszterdami gépek indulási-érkezési idejét. Véssem az eszembe, mert van egy bizonyos fajta puding, amit csak ezek kapnak és az a non plus ultra, a legnagyobb hadizsákmány.
És 10 perc múlva jön, muszáj szerezni.
Úgy látom, hogy még mindig van olyasmi, amit tanulnom kell, csak meglátszik, hogy Répa három hónappal korábban lett kampós. A puding szóról mindig a közérti zacskós pudingporból készített lehetetlen sárga vanília puding jut az eszembe, azt meg ki nem állhatom. Persze a szakácssuliban tanultunk pudingfajtákat, olyat is ami zsemlebélből készült, ami viszont hihetetlenül finom, de nem lehet vele találkozni sehol.
Kivéve az amszterdami járatokon.
Répát már jól ismerik még a stewardessek is, azonnal szerez, ahogy a gép megérkezik, meg diskurál akivel csak lehet, láthatóan kedvelik, minden szembejövőhöz van valami vidám, vicces megjegyzése, egész más érzés így létezni a reptéren, nem csak úgy állni mindig, mint egy fasz, ahogy én csinálom.
Sose szólok senkihez, vagy ha mégis rászánom magam, mire kitalálom a kezdő mondatot, elmúlik az egész jelenet.
Másokat sem láttam ennyire fesztelenül mozogni, beszélni, mint Répát, ezt úgy érzem, csak ő tudja.
A puding isteni.

Répa, akiről nehéz gasztronómiai igényességet feltételezni azután, hogy a hitvallását kinyilvánította, miszerint mindegy milyen a kaja, csak sok legyen, ezzel együtt, ezért a pudingért él-hal. Most először láttam az arcán ellenségességet, ahogy belenézett az én majdnem teli műanyag edényembe, miután ő pillanatok alatt belapátolta a sajátját.
Muszáj voltam elfordulni és testtel bevédeni és eltakarni, mint valami majom a megszerzett banánt. Úgy is néztünk ki, mert mindketten hahotában törtünk ki. Később beültünk a beton közepén kialakított szellőző mögé, hogy a magasra kinyúló vastag cső eltakarjon és a váltások végét mindig itt vártuk meg. Szilasi, aki nagyon figyelt, hogy a szolgálata alatt rend legyen, mindig egyszerre hívott be és küldött ki minket, így aztán ami végig rendben volt, az a mi hangulatunk.
Már arra se vettünk a fáradtságot, hogy elfoglaljuk a helyünket a szolgálati helyeinken, és nem hogy összeálltunk, hanem szét sem váltunk, együtt gyalogoltunk ki a szellőző mögé. Egyikünk mindig figyelte nem jön-e löket, a másik üldögélt. Már itt megbeszéltük, hogy este újra kilógunk. Ezt a napot, amit ilyen szerencsésen végigkummantottuk, ezzel lehetne stílszerűen befejezni.

Tehát este 10-től újra kilógtunk.
Megérkeztünk a szolgálatból, leadtuk a fegyvert és már indultunk is. A laktanyából való kijutás már gyerekjáték, a buszra is meglehetős természetességgel szálltunk fel. Nem volt igazán terv, én nem akartam hazamenni, múltkor eléggé megijesztettem Anyut, meg Editet is, másnap meg is írtam nekik levélben, hogy minden rendben, nem kaptak el, nem buktam le, talán már kézhez is vették, nem kellene borzolnom a kedélyeket.
Répa azt mondta, hogy ő hazamenne, de nem sürgős, és ha nem megyünk, az se baj.

Tehát csak menjünk be a városba csámborogni. Pár nappal ezelőtt a buszsofőr, aki letért a menetrend szerinti útvonalról, visszahozta belénk az emberekbe vetett bizalmat, fesztelenül szálltunk fel a buszokra, villamosokra. Mindig kérdezni kellett, hogy mivel, merre jutunk, én nem ismertem a járatokat, és most kiderült, hogy tulajdonképpen a várost sem. Pestet Répa se nagyon ismerte, viszont nem szarozott, mindig megkérdezett valakit, mivel és merre menjünk. Néztem, ahogy pillanatok alatt a kérdéséből kisebb beszélgetés lett és kicsit irigykedtem, és rosszul esett, hogy én milyen béna fasz vagyok, néha meg se merek szólalni. De Répa mellett ez nem számított.
Nagyon élveztük az emberek reakcióit. Szinte kivétel nélkül, nők, férfiak, elismeréssel álltak hozzánk. A férfiak tudták micsoda eszeveszett hülyeség, amit csinálunk, a nők bátornak tartottak minket, főleg amikor arra a kérdésre, hogy miért szöktünk ki, azt válaszoltuk, hogy Répa a bevonulása után egyedül maradt beteg anyukáját akarta látni, én meg a szerelmem.
Viszonylag gyorsan rájöttünk, hogy ez a válasz a tuti, nem volt olyan ember, akire ez ne pozitívan hatott volna, figyelmet, együttérzést, és sokaktól gondoskodást kaptunk. Az idős tanárembertől a civil életünkre tanácsot, negyven körüli férfiaktól kemény, elismerő kézfogást, vállveregetést, lányoktól lapos, érdektelenségnek álcázott, de mégis rajongó pillantásokat, a nagymamitól kekszet, srácoktól rágót, Répának cigit. Mindenki igyekezett segíteni, jó szóval, figyelemmel, amivel tudott.
Azt éreztem, mindenki hozzá akart járulni öngyilkos akciónk sikeréhez. Amint szóba elegyedtünk valakivel, azonnal beloptuk magunkat a szívükbe, mindenki szívén viselte a sorsunk. Egy kocsmába elég volt belépnünk, már férfiak gyűrűjében kellett kérdésekre válaszolnunk miközben csapolták is az ingyen sörünket.
Élveztük és használtuk is ezt.
A rendőröket, a katonai rendészeket és a taxisokat kellett kerülni. Annyira ránk tört a feltűnési viszketegség, hogy a frekventált helyeket kerestük. A Keletitől a Blaháig, a Blahától a Nyugatiig, onnan a Deák tér. Mivel kezdett későre járni az idő, oda igyekeztünk, ahol ilyenkor is van valami élet. Meg ami gyalog, vagy a még elérhető buszokkal, villamosokkal bejárható. Vagyis a Vörösmarty tér, Váci utca környékére. Itt már igazán komoly feltűnést keltettünk, mert katonaruhában nem nagyon látni embert ezen a vidéken. Melósok hordanak gyakorlót, de azok idősebbek és nem járnak ilyenkor erre. Vagyis a legtöbben rögtön tudták, hogy mi a dörgés, hogy szökött katonák vagyunk.

Mint rocksztárok úgy vonultunk, ha nem is szólítottak meg, azt gondoltuk, hogy mindenki utánunk fordul és összesúgnak mögöttünk. A Váci utca végén kigyalogoltunk az Erzsébet hídhoz, majd a Felszab tér felé indultunk.
A Lidó bejárata előtt beszélgetett két pincér. Mikor megláttak, jöttek a szokásos kérdések. Az egyik néhány éve volt katona, elmesélte, hogy egyszer ő is kiszökött, de ne itt álljunk az ajtóban, gyerünk be.
És egyszer csak ott találtuk magunkat a Lidóban, ott álltunk gyakorlóban, ahova öltöny nélkül be sem lehet lépni, a főúr, amint meghallotta, hogy katonaszökevények vagyunk, beinvitált az asztalához, ami közvetlenül a színpad előtt állt. Hozatott két vodkát, nekem azt válaszolta, hogy nem áll módjában kólát adni, mert ha vagyok annyira tökös, hogy kilógjak, akkor az iváshoz is tökösnek kell lennem.
A pincérek, pincérnők és néhány szolgálaton kívüli táncoslány hallgatta a történeteinket, amit Répa tolmácsolt azzal a lezserséggel, ahogy csak ő tudta, és mindenkit az ujja köré csavart. Azt mondták, nagy nap a mai, mivel még szökött katona soha nem járt itt és hogy határozottan emeltük az est fényét. Ezt az is mutatta, hogy a főúr e tényt hangosan be is jelentette a vendégeknek, valósággal bekonferált minket.
Répa nagyon gyorsan kultikus figura lett, minden mondatra tudott frappánsan, viccesen válaszolni, a főúr asztalánál összezsúfolódó törzsvendégeknek ugyanúgy, mint a csillogó szemeiket ráfüggesztő pincérnőknek is.

Mivel szinte csak Répa beszélt, volt alkalmam kicsit messzebbről figyelni a helyzetet és úgy gondoltam, hogy erre még Rejtő Jenő is megnyalná mind a tíz ujját. Répa megelevenedett Fülig Jimmy. Jóképű, mosolygós, frappáns, lezser, kicsit a francia rossz fiúk prototípusa, katonai gyakorlóban ül egy nívós bárban, körülötte kristálypoharak, a harmincas éveket idéző főúri berendezés, ő keresztbe tett lábbal, hátradőlve mesél, mosolya kaján és igéző, az egyik pincérnő már a vállán nyugtatja a kezét.
Ha ezek a nők tudnák, hogy mindehhez Répának mekkora farka van, sikítva térdelnének a lába közé, bár ezt még az egyik idősebb, pocakos felszolgálóról is feltételezni tudtam, olyannyira belefeledkezett Répa arcának pislogás nélküli vizsgálatába. Nekem az a szerepem, hogy a hátsó sorokban felmerülő, hitetlenkedő kérdésekre válaszoljak.
Tényleg az a szépfiú katonaszökevény? Tényleg egyszerűen megszöktetek? Máskor is csináltatok már ilyet?
Igen, igen, igen, bólogattam. Másodhegedűs voltam, de élveztem, így is hatalmas érdeklődés kísért, a szokásos dózis százszorosát kaptam, majdnem a halálos adagot.

A főúr megkért, hogy maradjunk a táncos előadásra is, de előtte üljünk át ahhoz az úrhoz, szeretne velünk beszélni. Ezzel elkísért egy magányosan üldögélő elegáns öltönyös idősebb férfihez. Valami nagy fejes lehetett, de nem volt fantáziadúsabb másoknál, ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint bárki más. Különösebb érdeklődést nem is éreztem ki belőle, csak mintha derogált volna neki a tolongásban részt venni, de nem is maradhat ki az attrakcióból. Meg mintha a befolyását is jelezte volna, hogy hozzá odaültünk, míg másnak a mi színünk elé kellett járulnia.
Közben elkezdődött a táncos revü, ugyanúgy untam, ahogy a szilveszteri műsor ugyanilyen elemét, még a meglehetősen kevés ruhában táncoló lányok sem tudták feledtetni, hogy utálom a műfajt. Aztán elköszöntünk mindenkitől, majdnem az egész Lidó vendégestül, pincérestül kinn állt az ajtóban és mintha csak kisiskolások lettünk volna, olyan aggodalommal engedtek utunkra.
Mindenképpen jöjjünk legközelebb is! Persze, hogy jövünk, 180 napunk van még, ne számítsanak ránk mindennap, de törzsvendégek leszünk.

Visszagyalogoltunk a Blaháig, épp hogy kiértünk a Centrum áruház parkolójába, mikor a kocsik közül mély, dörmögő hangon ránk szólt két rendőr. Nem vettünk észre őket csak most, hogy alig két méterre strázsáltak tőlünk.

Hé, maguk, álljanak csak meg!

Semmi nem állt távolabb a szándékainktól, a reflexeink Répával ezredmásodpercre azonosak, még elindulni is mindketten a jobb lábunk előre nyújtásával kezdtünk. Vagyis a mondat még el sem hangzott teljesen, mi már futottunk, amivel meglehetősen megleptük a rend őreit, mert csak hosszú másodpercek múlva hallottuk, hogy valamelyik felkiált, hogy "a kurva úristenit", majd a csörgést, ahogy a rájuk aggatott szarok verni kezdik a testüket a futás közben.
Az egész Blaha Lujza tér megdermedt, ahogy felváltva kiabálták utánunk, hogy álljanak meg. Ezt két másik rendőr is észrevette, a tér jobb oldaláról igyekeztek elénk kerülni, lassan haladtak, mert egyik kézzel a tányérsapkájukat tartották, így a felsőtestük csak féloldalas, groteszk mozgást tudott végezni, és az egész jelenetben olyan sután és nevetségesen mozogtak, hogy igazán nem a rend őreinek tűntek, inkább csak petyhüdt irodisták kelletlenül végzett tornaórájára hasonlított az egész. De veszélyesen közeledtek, és nekünk a körutat elérve az maradt, hogy valamelyik irányban átfutunk a kocsik közt.
Meglehetősen kockázatos, egy pillanatra meg is torpantunk.
Épp ekkor állt be egy 7-es busz a megállóba.
Csak összepillantottunk Répával. A csengetésre értünk az ajtókhoz és máris ugrottunk fel. A jármű indult is, hogy még a zöldön átérjen. A rendőreink mind akkor gyűltek össze a megállóban, mikor mi már a kereszteződésben haladtunk. Láttuk, hogy nyúlkálnak a rádióért vagyis ezen a buszon nem sokat utazhatunk. A menekülésünk felett érzett örömünkben hangosan kacagva fordultunk a busz belseje felé, és a csuklóban Boda megdöbbent, tátott szájú alakját pillantottuk meg.

- Hát ti? - rebegte elhaló hangon. Augusztusban szerelt, jóval öregebb mint mi, már civil, túl van tehát azon az öregségen, ami nekünk még hátravan, de szemein látszott, hogy neki soha ilyen nem fordult meg a fejében, hogy kiszökjön a városba.

- Mi csak kimenőt adtunk magunknak. Nehogy már a tisztek mondják meg mikor megyünk haza. - válaszoltunk vidáman, de másra nem maradt idő, csak még gyorsan hozzá tettük nevetve, hogy most egy kicsit bújócskázunk még a rendőrökkel, de aztán megyünk vissza, mert Répa 6-tól szolgálatba megy. Boda továbbra is kerekre tátott szájjal állt, köszönni sem tudott csak utánunk intett.

Répával szinte sivalkodtunk, ennél jobb jelenetet képzelni se lehetett volna, épp rendőrök kergetnek, amikor a buszon egy nemrég leszerelt társunkba botlunk. Egy olyanba, aki pontosan tudja mit művelünk, és hogy látszott, ő maga sose merte, akarta volna. Hirtelen öregebbek, tapasztaltabbak és bátrabbak lettünk mindenkinél, az összes kopasznál, az összes korunkbelinél, az összes öregnél a laktanyában és az összes, már leszerelt társunknál. A Keletinél szálltunk le és rohantunk is be egy kis utcába a Péterfy Sándor utca felé. Egyirányú utcákban mozogtunk, hogy lássuk a szembejövő forgalmat, előbb fedezzük fel a rendőrautót, mint a benn ülők minket. Meg azt is megbeszéltük, hogy csak szembe forgalommal menekülünk. Mire megfordul a kocsival, vagy mire egy kört tesz a környező utcákban, mi már hét határon túl vagyunk.

Menjünk fel a Randevúba! - rukkolt elő egyszer csak Répa. Tetszett az ötlet, sose voltam, de nagyon sokat hallottam róla. A pesti éjszaka két, hajnalig is nyitva tartó diszkójának egyike, a nevét mindenki ismeri a városban. A másik a Fortuna disco, az tavaly nyílt, de abban sem jártam még. Répa tudta az utat a Randevúba, Buda már az ő szülőföldje, ismerte az utcákat, ismerte a járatokat, nemsokkal utána benn is voltunk. Az már nem meglepő, hogy Répa percek alatt elintézte, hogy belépő nélkül bemenjünk, az eddig csak filmből ismert funkció képviselői, két ajtónálló verőlegény röhögve engedett be, és ők is kiabáltak befelé a benti személyzetnek, hogy nézzék mit szereztek.

Két szökevény!
Itt is hatalmas sikerünk lett, és úgy nézett ki, három lány felségterülete lettünk hamar, körbeálltak és már senkit nem engedtek közelebb. Jöttek a szokásos kérdések, egyre színesebben adtuk elő, ja és képzeljétek megkergettek a rendőrök, kis híja, hogy le nem lőttek, igaz Répa? Igaz, igaz, csak egy hajszálon múlt. A csajok szájtátva hallgatták, aztán megjött a hangjuk. Répa? Neked miért az a neved, hogy répa? Csak nem azért...? Répássy határőr, pedig bólogat, hogy de bizony azért, ráadásul a mérete alapján lehetne marharépa a neve, de a sima répa is kifejező szerinte. A zsebébe nyúlva ellenőrizhető a dolog. Csak az egyik csaj vette a bátorságot, de az olyan elfehéredett arccal húzta ki, hogy a többiek hangosan unszolni kezdték, na, mi van, milyen? A csaj csak bólintott, hogy olyan és egészen közel húzódott Répához. Innen már igazán könnyű volt az ismerkedés nekem is, csak kérdésekre kellett válaszolnom, de azok száma nem csökkent, sőt egyre nagyobb érdeklődést váltott ki, főleg a legcsendesebb lányból a három közül. De egyszer csak Répa kibontakozott az ölelésekből és kijelentette, mennünk kell. Igaza volt, három óra múlva szolgálatba kellett mennie, sietnünk kellett. A lányok megígérték, hogy minden pénteken itt várnak minket, ne felejtsük el őket, megígértük mi is, hogy soha nem fogjuk, Timi, Andi és a harmadikra nem emlékszem.

A laktanyába az út esemény nélkül telt, és úgy jutottunk vissza egészen a körletig, hogy senki nem vett észre, bár volt egy kisebb meghökkenés, hogy Répa mit csinál már az ébresztőnél felöltözve, de aztán komolyan nem faggatózott senki. Engem délelőtt felvittek Kutügyet takarítani, keveset aludtam én is, de bárki bármit mondott, vigyorogtam.
Sikáljam fel a padlót? Röhögve, szarjankók!
És nem körbemázgáltam a pihenős öregeket, ahogy szokás volt, hanem olyan eréllyel, de végig vigyorral az arcomon parancsoltam ki őket, hogy nem lett ellenvetés.

217

Október 15. Csütörtök

Rá kell jönnöm, hogy hiányoznak a kutyák.
Egyrészt a folyamatos kampózás borzalmasan leszívja az ember energiáit, kutyával könnyebb volt, gyorsabban telt az idő. Másrészt éjjel könnyebb dolgom lett volna.

Engem Előtér 1-re, Prill Csabit Előtér 2-re tették, vagyis az utasvárók kijáratához, innen viszik az utasokat buszokkal a gépekhez.

Csabi korosztályom és nagy futball buzi, meg bátor is, mert kihozott magával egy kisrádiót, hogy meg tudja hallgatni a meccs eredményét. Ma van ugyanis a magyar-görög EB-selejtező, itt játsszák a Népstadionban.

A két előtér határánál összeálltunk, ő a fülére tapasztotta a rádiót, én takartam és figyeltem, hogy ne lássa meg senki. Közben folyamatosan kommentálta az eseményeket, és végül már én is egészen izgatott lettem. Nem érdekelt a foci igazából sosem, de amilyen lendülettel Csabi elmagyarázta, hogy ez most fontos dolog, ezen múlhat, hogy kijutunk-e az Európa bajnokságra, egészen fellelkesültem.

Megnyertük a meccset 3:0-ra, a gólokat Détári, Bognár és Mészáros rúgták.

Nem telt el egy óra a meccs vége után, mikor megjelent egy LRI-s tag és mondta, hogy srácok kössétek fel a gatyát, a görög szurkolók összeverekedtek a magyar szurkolókkal, aztán a rendőrökkel, de valahogy sikerült buszokba tenni őket, most éppen ide tartanak, az Olympic Airways gép emiatt két órával hamarabb indul.

A gépnek valóban elkezdődött a felkészítése, a Kutügyről Bense kiszólt, és megerősítette, hogy balhéznak a görögök, kiküldi még mellénk Kistatárt erősítésnek, és ha bármi van, azonnal jelentkezzünk be rádión.

Azt hittük viccel.
De nem.

Nem sokkal azután, hogy Kistatár a remegő térdein szállított 45 kilójával megerősített bennünket, már hallottuk is bentről az épületből a görög szurkolók öblös kántálását. Nyilván a Görögország, Görögország, Görögország Éjjjáóóó-t énekelték.
Be nem láttunk, de a kiszűrődő hangokból arra lehetett következtetni, hogy a berendezéseket erősebb igénybevételnek teszik ki.

Megint megjelent az LRI-s, vörös arccal, hogy fiúk ezek állatok, nagyon figyeljetek, perceken belül kijönnek. Beállt közben a busz, Kistatár a végén, mi ketten Prill Csabival az elejénél, az ajtóhoz közelebb eső részen vártunk és olyan érzésünk volt mint hajdanán a gladiátoroknak, akik csak akkor tudják meg mivel küzdenek majd, amikor felcsapódnak az ajtók.

Feszülten álltunk, a fegyvereket levettük a vállunkról és magunk elé tartottuk. Néhányszor erősen megdöngött az ajtó, látszott, hogy bentről megütik néha, majd kattant a zár és valósággal kirobbantak a szurkolók.
Üvöltve, csapkodva zúdultak ki az épületből, és úgy tűnt eszük ágában nincs felszállni a buszra.
Szétterjedtek mint az influenza és megállíthatatlanul jöttek felénk is. Nekünk az a dolgunk, hogy betereljük őket a buszba, és az látszott, hogy csak eréllyel tudjuk megoldani. Eszembe jutottak a feketék, akikre elég volt rákiabálni, meg akkor kutya is volt velem. Most nem látszott, hogy a kiabálás elég. Ahogy túl közel kerültek volna, Csabival elkezdtünk hátrálni, de éreztük, hogy ez nem lesz jó.
Nem is értem, Bense miért nem küldte ki a kutyást? Pont ilyen helyzetekre kellene.
Lassan, kis lépésekben hátráltunk, a görögök hangosan ordítottak a képünkbe.
Csabi kapcsolt először és olyan erővel ordított vissza, hogy leesett az állam. De ez jól jött, mert tátott szájon könnyebben jön ki a hang és én is csatlakoztam.

Valahogy visszajött megint az a gyakorlat, amikor még Robinak káromkodtam a konyhán, és Persze Csabit se kellett félteni. Még Kistatár is derekasan helytállt.

Repkedett a "Kurva anyátokat, menjetek vissza!", meg a "Mondom vissza!", "Állj meg te rohadék!"
De ezek nem álltak meg, hanem például az egyik előreszegett fejjel üvöltött Csabira, és folyamatosan ment felé, miközben félreérthetetlen mozdulattal döngette a mellét, hogy ide lőjj!

Lassú tyúklépésekben hátráltunk, már többen lökdösték a vállunkat, és húzogatták a mellük felé a fegyver csövét, hogy ide lőjj szarházi, nem mered úgyse! Fura, sosem hallott, talán holt, vagy az alkoholtól félholt nyelven beszéltek, vagy inkább kiabáltak eltorzult arccal, nem értettem, hogy mit, de a mozdulatok beszédesek voltak.

És amikor Csabit úgy meglökték, hogy majdnem kibillent az egyensúlyából, megelégelte.

A jó büdös kurva anyádat! – kiáltotta vészjósló hangon, majd hátra a busz vége felé fordult – Kistatár! Húzd csőre!
Majd felém horkantott
– Te is!

Egy határozott mozdulattal csőre rántotta a fegyvert és szétvetett lábakkal megállt, jól látszott, hogy eddig hátrált, nem tovább.

Jól láttam a hatást. Egy tizedmásodperc elég volt, hogy felmérjem. De azt is láttam, hogy Kistatár nem tette meg, mintha nem hallotta volna Csabit.

– Kistatár! Rántsd csőre a fegyvert! – kiáltottam, miközben én is megtettem, de úgy láttam feleslegesen kiabáltam.

Kistatár rémült volt, de nem bénult. Kis keszeg, hajlott hátú, beesett mellű srác, sose hallani a hangját, azt hittem ilyen helyzetben sokkot kap. Mégis működött.

Félt, az látszott, de az is, hogy értette mi a teendő és kettőnk fegyverének csattanása már mindenhol tisztán hallható volt. Csabi magasra, a mellek irányába, aztán konkrétan a szemek közé irányította a fegyvert és követtem a példáját, lassan az előttem álló nagyhangú baromnak az arcába toltam a csövet, és az eddigieket üvöltve, lassú tyúklépésekben elindultunk előre.
A zajongó horda meghökkent, ez a hang, a závárok fémes csattanása, olyan erősen szuggerálja a halál közelségét, hogy ők is megértették, most már nem babra megy a játék. A tárból a csőbe került az első lőszer, az ujjunk az elsütő billentyűn, ha most csak meglöknek, véletlenül is elsülhet a fegyver.
Az, hogy közel a halál, minket talán jobban riasztott. Kiabáltuk, hogy "Vissza, a kurva anyádat, vissza! Szállj fel a buszra!"
De a hangunk remegett, kicsit hisztérikusan magassá vált, legalábbis az enyém mindenképp. Nem akartunk mi embert ölni, és Csabival egy pillanatra összenéztünk, mert a másik oldalról Kistatár hangján az éreztük, hogy ő ezen túljutott.

Úgy öntötte el az agyát a düh, hogy már a keményebb szurkolókon is látszott, hogy jobbnak látják nem a közelében lenni, a vezéregyéniségek intettek a mögöttük hőzöngőknek, hogy utánam és elindultak fel a buszra. A kis vézna gyerekből mély torokhang váltakozott visításszerű hörgéssel, és csak ment és tolta fel a népet a buszra. Nem volt kérdés, rendet tett. Ekkor jutott eszembe, hogy a busz végében Kistatárt egyedül hagytuk. Látott minket a busz elejénél, de közöttünk tomboltak a szurkolók, neki nem volt választása, mi Csabival figyelhettünk kicsit egymásra, erőt meríthettünk egymásból, neki össze kellett szednie magát, egyedül kellett helyt állni és ez sikerült neki.

Meg kellett még értetni a dolgot azokkal is, akik ebből az egészből semmit nem láttak. Mivel az első turnus lassan felszállt a buszra és felszabadult a hely, végre ki tudtak jönni a többiek is az épületből. Ők még zajosak, hangosak és vagányak voltak. De már mi uraltuk a terepet, Csabi beszólt Bensének rádión, hogy csőre húztuk a géppisztolyt, vállalja-e a felelősséget, ha használnunk kell, ő rémülten kiabált, hogy ne csináljunk semmit, azonnal jön a pihenősökkel, ne lőjünk, de már nem volt rá szükség.

Kinyitottuk a válltámaszt a fegyveren és már csak annyi feladatunk maradt, hogy Kistatár után takarítsunk.
Azt csinálta, hogy ordított befelé az ajtón, hogy "kuss legyen, kifelé" és egyúttal a leghangosabb, legnagyobb szurkoló fejére, a szeme közé irányította a fegyvert. Ettől valahogy lecsendesült az egész bagázs. Mi hátráltunk néhány lépést, kicsit távolabb álltunk egymástól Csabival és mint a közlekedési rendőrök beirányítottuk őket a buszba.

Néha kellett még a "kurva anyád, kuss legyen" utasítás, de lassan kuss lett. Volt bennem olyan érzés, hogy nem beszartak ezek amúgy, hanem csak nem értették mi van, mert a zúgolódás nem halkult, csak legalább nem széledtek szét, hanem egyenesen a buszra szálltak. Ott meg a kiabálással vissza állt az alaphangulat, de már törni-zúzni nem akartak annyira.

Mire Bense teleszart gatyával kiért a többiekkel, rend volt. Vitték a buszok a gépekhez a szurkolókat. Még Csabi kiszólt rádión a betonra, hogy tartsák készenlétben a fegyvereket, figyeljenek nagyon, meg gyorsan eldarálta, mi mit csináltunk, de ott már viszonylagos rendben felszálltak a gépre. Kiabáltak, hangoskodtak, de nem csináltak nagyobb balhét.

Az LRI-s kiszaladt hozzánk egy csinos földi utaskísérő lánnyal és szorongatták a kezünket, hogy srácok ez nagy volt, ilyen agresszív bandát még sose láttak, kis híja volt, hogy szegény lánynak, aki a beszállókártyákat adta semmi baja nem lett.
Bense szólt, hogy a fegyvereinkhez ne nyúljunk, míg vissza nem jön. El is elviharzott a busz után, majd valóban visszatért megígérte, hogy ezt felterjeszti a vezérkar felé. Félrevonult velünk, ellenőrizte egyenként, hogy kivesszük a tárat és a lőszert is visszategyük a helyére, majd ettől úgy látszik más ötlete lett, mert mondta, hogy erről neki mindenképp jelentést kell írnia, de jobb lenne mindenkinek, ha abban nem szerepelne, hogy csőre kellett rántani a fegyvert, hanem csak, hogy nagyon hangosak voltak a görögök. Tehát erről kussoljunk mi is.

Majd visszament a Kutügyre, a remegő Kistatárt bevitte magával, és mintha úgy érezte volna, hogy ezzel mára nincs is más dolga, mert aznap már elfelejtett váltást csinálni, kinn hagyott minket rohadni egész éjjel.

Reggel befelé menet azon gondolkodtunk Prill Csabival, hogy csőre húzzuk-e a fegyvert neki, ha már így belejöttünk, hogy értse, figyeljen oda legközelebb.

Benn a laktanyában kiderült, hogy megint Rövidet Ugrok, megyek délután F2-re.

218

Október 14. Szerda

Hetedik nap laktanyafogság.

Éjjel úgy megszakadtam, mint még soha.
Elaludtam állva, illetve gyaloglás közben, 40 percet sétáltam a reptér különböző részein álomba szenderülve. Sejtelmem sincs, hogyan kerültem ki gépeket, autókat, lépcsőket, semmire nem emlékszem.

Nem úgy tör az emberre az álom amikor a teste még funkcionál, hogy ledönti a lábáról, hanem, mint valami ködbe, belegyalogol.
Nincs észrevehető határ, nincs célszalag.
És amikor az ember feleszmélhetne, már rég benne van. Én éreztem, hogy már az ébrenlét és az álom határán billegek, az épületek éles szélei, hullámokban remegtek, lilás színre váltott minden körülöttem, én magam is, aztán kikapcsolt az agyam.
Legalábbis elrejtette előlem a világot.
Lehet, hogy gondolkodtam is.
Lehet, hogy álmodtam.
Lehet, hogy töprengtem az élet dolgain.
Nem tudom.
De biztos, hogy gyalogoltam.
Megállás nélkül.

Legalább negyven percet.

Talán látok ilyenkor.
Talán valami szenzor segített.
Talán az égiek távirányítással.
Vagy a föld mágneses mezeje.
Vagy a Golf áramlat.

Fogalmam sincs, mi vitt és mi irányított, hogy nem mentem neki semminek, nem estem árokba, nem fejeltem le létrákat. Csak arra emlékszem, hogy tisztulni kezd a kép, egészen pontosan lesz egy a semmiből. Kis foltokban előbukkannak részletek a világból. Az agyam várakozott éppen, nem volt benne semmi, és mint szivacs itta fel, ami csepegett a szememen át. Még nem jött sok információ, de az agyam már rángatta be és rakosgatta össze.

Egy placc, tán piac vagy focipálya.
De nem, nincs rajta ember.
Sík vidék.
Sivatag.
Nem, a sivatag meleg, ez kopár, rideg.
Az hullámzó, ez merev.

Villódzó fények.
Vidámpark.

Nem, nem vidám.
Meg van világítva, mint egy felszállópálya.
Ja, mert felszállópálya.

Így elemzi az agy, amit megkaparint. Így igyekezett az agyam képet alkotni, a látottakból.

De sehogy nem lett jobb világ, sehogy nem jött ki belőle semmi érdekes.
Arra kellett rádöbbennem, hogy a reptéren vagyok, most vagyok ébren, és nagyon messze kerültem onnan, ahol a tudatom utoljára rögzített. Hosszan és sokat gyalogoltam alvás közben. Nem emlékszem semmire, talán azért sokkolt annyira a látkép. A reptérnek egészen másik sarkába kerültem.
Borzalmasan fáradt vagyok.
Lefeküdni már nem nagyon lehet sehol, ahhoz hideg van. Nincs fagy, de azért ki lehetne hűlni.
Ébren kell maradnom.

Aztán valahogy túléltem az éjszakát, napközben aludtam egy jót, csak a kötelékre mentem ki, ahol Szadó őrnagy ünnepélyesen bejelentette, hogy ezennel lejárt a büntetésem, nagyon reméli, hogy ez örökre belém égett és kellő mértékben riaszt majd vissza a további függelemsértésektől, és ha netán megint valaha, valamikor a jövőben ilyesmit teszek, tudnom kell, hogy ugyanezzel az eréllyel fognak majd akkor is megbüntetni.

Igyekeztem a helyzet komolyságának megfelelő arcot vágni.

Aztán megint éjszakai szolgálatra küldtek F1-re.