443

Március 3.  kedd

Tegnap délutános voltam, lemaradtam a politikai tájékoztatóról, de ma megtartották délelőtt újból. Szerintem nem teljesen miattam. Fontos dolgokról kell tudnunk.

Egyrészt tegnap volt az Etióp Hadsereg napja.
Itt egy időre csend lett, a százados a hatást  várta, mi a folytatást. Egyik sem jött meg.

Áttértünk a másik dologra.
Valami feszültség alakult ki köztünk és Románia közt. Ceausescu beszédet mondott a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának bukaresti ülésén és Magyarországot agresszornak állította be. Kiadtak Pesten egy könyvet Erdély történetéről, az tette be nála a kaput.

Eddig sose foglalkoztam politikával, az egészből semmit nem értettem, csak azt, hogy meg kellett erősíteni a keleti határőrizetet. A nyugati határszélen napi gyakorlatként alkalmazott készültséget vezettek be a keleti határon is, ami azt is jelenti például, hogy minden szolgálati helyen két katona járőrözik ezentúl. Ez ránk nem annyira vonatkozik, de mivel itt nemzetközi határforgalom zajlik, fokozott figyelemmel kell lennünk nekünk is.

Megígérem, figyelni fogok.
Talán még elő is fogom kóstoltatni a kaját a konyhamunkásokkal.

444

 Március 2. Hétfő

Négyszáznegyvennégy!

Annyira szép számsorozat! Lesz még néhány ilyen, 333, 222 111. Ma elhagyom a 444-et és elkezdem közeledni a 333-hoz.
Az általam letöltendő legnagyobb egység az év. Abból egy kereket töltök benn. A második legnagyobb egység amit benn töltök, az év fele. 6 hónap, 180 nap.
A következő legnagyobb egység ez, az azonos számjegyekből álló napok közti idő. Vagyis 111 naponta van egy azonos számjegyekből álló nap. Ha 15 nappal hosszabb időre hívnak be, akkor 555-el kezdtem volna, de nem így indult, tört szakasszal kezdtem, pár nap múlva lesz 100 napja, hogy bevonultam. Viszont ilyen szép számból csak 4 van benne a katonaidőmben, és most megvan az egyik.
A 444.

Gyönyörű szám.

Egy új vallás szimbóluma lehetne. Teljesen ellentéte például a 666-nak. Ez utóbbi szárai jobbra felfele állnak, a 444-nek a szárai képzeletbeli folytatása balra lefele, míg a testükben a 444 felül, a 666 alul hangsúlyos. A 666 csak görbületekből áll, csupa hajlat, a 444-et alkotó vonalak egyenesek, szöget zárnak.
A 666 lágyságot sugároz, a 444 merevséget. Hangzásukban a 666 mély tónusú, a 444 magas. És ha a 666 a sátánizmus jele, akkor a 444 lehetne a Tisztizmus szimbóluma.
Ahol bár nem teljesen szabad akaratukból, de elkötelezett hívek állnak rendelkezésre, a nyilvánosságtól távol, izoláltan lehet hódolni a liturgiának, a Tiszt az Isten és merev mint a szög. Az intuíció, a megérzés, az empátia ismeretlen, tán üldözendő tulajdonság.
Ahol a Tiszt megkövetelheti a gondolkodás nélkül született téves döntései és elméletei tiszteletét, ragaszkodhat az azzal való azonosuláshoz.
Mereven.
Tisztizmus.
444.

Behivatott Cupi újra. Körülményesen kezdte, de csak kibökte, hogy megvitatták az ügyemet a vezérkarban és abban állapodtak meg, hogy most az egyszer szemet hunynak a botlásom felett, most még bizalmat helyeznek belém, remélik, hogy megérdemlem azt a kedvezményt, amit a jó magaviselet megelőlegezéseként utaltak ki. Tekintsem úgy, mint egy előre adott érdemjegyet, aminek becsület kérdése megfelelni. Bár ő személy szerint azt a véleményt osztja, hogy pont ebben a kérdésben buktam el, mert szerinte sunyin elloptam azt a napot és lapítottam, hogy ki ne derüljön.

Ő maga ezzel a döntéssel nem ért egyet, mert ő olyan lendülettel venné el tőlem, hogy kipenderülnék az ajtón. Tudom-e, hogy ha rajta múlt volna, kiadta volna a körözést, katonaszökevénynek nyilvánított volna.
A vezérkar túlzottan jó indulatú, pont ezzel az üggyel lehetne példát statuálni.

Hallgatom, nézem, ahogy mondja.

Na ne már! Most komolyan ez akkora ügy? Tényleg ezen rugózik a vezérkar? Nincs ezeknek jobb dolguk? És hogy én vagyok ezért a hibás tényleg? Ez komoly? Az a baj, hogy nem ismerem el készséggel a felelősségem abban, hogy hibázott?

De látszik, hogy tényleg kiadta volna a körözést. Annyira ragaszkodik ahhoz a teóriához, hogy én vétettem. A gondolatot, hogy hibázott, nyilván így könnyebb elengedni.

Nem szólok semmit.

Engem meg így könnyebb elengedni.

Le is léptet.

445

Március 1. Vasárnap

Olyan érzésem van, mintha miattam jöttek volna ma be a tisztek. Vasárnap ritkán látni őket. Tegnap elszaladtam Edittől, átvettem az egyenruhát és visszajöttem a laktanyába. Négykor már benn voltam, kérdezték is a többiek, hogy mi van, ennyire nem ízlik a szabadság?

De. Kurva jó.

Eszembe se jutott már, hogy mennyi időt töltöttem otthon. Viszont ma bejött és behívott az Öreg és kérdezgette, hogy nem tűnt-e fel, hogy két napig voltam kinn.

Hát nem nagyon, rövid volt, aztán meg még sok is.

De hogy mégis, nem gondoltam, hogy ez nekem nem jár, meg hogy ilyen nem szokott lenni?

Szerintem járt ez nekem, de csak csóváltam a fejem. Míg le nem léptet, meg sem szólalok. Hadd mondja.

Mert mindenki hibázhat, és bár ő fényévente szokott, de most valahogy elírta a dátumokat, nem szereti kitölteni, csak hát, ha az írnok szabadnapon van, akkor még ezt is neki kell csinálnia. És tényleg olyan hülye vagyok, hogy nem szólok? Mi van ha jövő február 28-át ír véletlen, akkor egy évig nem jövök vissza?

Mondjuk ez érdekes kérdés, de ha könyvem van, vagyis engedélyem, miért kéne? Dehogy jönnék. És még igazam is lenne.

És most mit csináljon velem? Baj lesz az elszámolással, jól elszúrtam neki mindent. Mert mondhatnánk, hogy kivettem a jövő heti szabadnapom előre, de az nem ajándék, hanem juttatás, heti egyszer kötelező. Akkor pihen a katona, nem tologatható, vagyis nekem a következő héten biztosítani kell a szabadnapot. Ha biztosítják, akkor viszont nekem több lett. Ez teljesen elfogadhatatlan és a többi katonával szemben is mérhetetlen mód etikátlan, reméli érzek bűntudatot, csodálkozna, ha nem vetne ki magából a szakasz. Ilyet egyszerűen nem lehet csinálni. Nem is érti, hogy gondolhattam.
Valahogy ezt meg kell oldani, lehetne esetleg azt tenni, hogy egyszerűen nem írnak be egy napra szolgálatba, de ki sem engednek. Igen, viszont akkor is többet pihenek a többieknél, bármit teszünk, nem lesz jó és akárhogy is nézzük, azt a napot én egyszerűen elloptam. Mindenképp megkavarja a szolgálatok nyilvántartását is.

Borul az egész rendszer, mondta, de itt hirtelen ijedten körbenézett, megbökdöste, majd megigazította a telefonkagylót. Tudom jól, hogy gondolja és nézze meg az ember, még a végén teljesen bajba sodrom. A kimutatás elcsúszik, úgy érti.

– Most mondja meg, mit csináljunk azzal a nappal?

Hát én szívesen kidobtam volna neki az asztalra, hogy nézegesse, miről is beszélünk, hogy ez egyik napot átaludtam, és a másikat, a tegnapot is jobb lett volna, de végül nem szóltam.

Mert azt se lehet, mondja, hogy csak úgy elkönyvelem ajándéknak. Nem szokása a határőrségnek ajándékot osztogatni, főleg nem ilyen kisstílű tolvajoknak.
És különben nem sült le a képemről a bőr?
Még nem tudja milyen büntetést találjon ki nekem, de ez a nap, ez sok bosszúságot fog még okozni.

Cupi egy médium, én ugyanezt éreztem, mikor tegnap Edittől eljöttem.

Nem tudja még, hogy legyen, de most már, ha eltulajdonítottam, egyelőre tartsam meg, majd egy másikat elvesz helyette valahogy.

Oké, egyelőre megtartom.

Leléptet, de ezek után mindenki tudja, hogy egyáltalán nem vagyok csókos és lám, tényleg úgy viselkednek a körletben, mintha meg lennének sértődve, csak Basa kacsint egyet takarodó előtt.
De ez itt nem jó ómen. Ha valakiről kiderül, hogy nincs hátszele, több szívásra számíthat, de mondjuk ez a konyhán nem olyan fenyegető.

Ma világossá vált számomra, mit is jelent a gyakorlatban, amit Hédi néni, az idős szomszédasszony mondogatott mindig, hogy kisfiam, az emlékeket, a múltat senki nem veheti el.
Hát igen, még Cupinak se sikerült.

446

Február 28. Szombat

Ma elmentem Edithez, az egész délelőttöt együtt töltöttük náluk. Heverésztünk, tévéztünk, zenéket mutogatott, amikkel egyáltalán nem tudtam azonosulni, meg nevetgéltünk. Most azt a taktikát alkalmaztam, hogy nem közeledtem testileg egyáltalán. Ha mellém bújt átkaroltam, de nem volt a mozdulatomban sem gyengédség, sem szeretet, viszont nem volt benne türelmetlenség és erőszakosság sem. Csak átkaroltam és kész. Nem kezdeményeztem a csókolózást, de nem is tértem ki előle. Nem húztam magamhoz és nem akadályoztam meg, ha távolodott.

Nem sokáig bírta.

Mi van velem? Rosszul vagyok? Nem szeretem már? Van valakim? – szegezte nekem a lehetetlenebbnél lehetetlenebb kérdéseket.

Dehogyis. Jól vagyok, szeretem, nincs senkim.

A picsába! Ő kell. Ő kell, csak jobban. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

De nem estem ki a szerepemből, nem voltam elutasító, nem voltam ellenséges, úgy viselkedtem mint egy testvér, távolságtartó voltam, de kifejezetten barátságos.

Viszont belül jéghideg.
Minden idegszálammal azon igyekeztem, hogy az ágyékom hűtve legyen, ezért átfagyasztottam mindent magamban. A csonttá dermesztett elmémből a mellkasomon, a gyémánt keménnyé merevedett szívemen keresztül sugároztam lefelé a borzongató hideget és sikeres voltam.

Nagyon is.

Nemi vágyat nem éreztem tényleg.

De semmi mást sem.

A jégpáncél mögött én tudtam, hogy ő kell, őt akarom, a kérdéseire adott válaszaim mégis üresek voltak, kimondva értéktelenek. Úgy estek ki a számon, mint a jégkockák, hangosan, illetlenül nagyot koppantak a visszafojtott csendbe burkolt reménye padlatán, úgy törtek darabokra, és olvadtak fel semmivé, mintha semmi alapjuk nem lett volna.

Megelégeltem a kérdéseket - elrontok valamit csúnyán, ha nem menekülök el.

Megrendülten figyelte, ahogy felálltam, felvettem a cipőm, a kabátom. Aztán félszeg mosollyal tisztelegtem neki, és sietve kifordultam az ajtón.

447

Február 27. Péntek

Nem nagyon értem, de két szabadnapot kaptam egybe. Tegnap mikor készülődtem, a körlettársak meg is jegyezték, hogy ilyenről még sose hallottak, vagy a rendes évi szabit adják ki, vagy csak a sima 24 órás szabadnapra engednek.

A szabadnap egy igen érdekes specialitása a Ferihegyi határőr helyőrségnek. A katona egy nap pihenőre jogosult hetente. Ez a szabadnap. Ez minden alkalommal a határőrizeti nappal egy időben kezdődik és akkor is ér véget. A határőrizeti nap délután öttől másnap ötig tart, ami semmilyen befolyással nincs a szolgálatok kezdetére, mert soha nem délután ötkor indulnak, és nem akkor érnek véget. A reptéri fegyveres szolgálat 6-14, 14-22 és 22-6 óra közt zajlik, nekem, mint szinte állandó délelőttös szakácsnak előttük kell a konyhára mennem, vagyis 5-től 13-ig.

Hazamenni szabadnapra viszont csak ebben a hihetetlen ostoba időpontban lehetett, öttől-ötig.

De hogy ebből valaki kettőt kapjon az példátlan. Találgatják a körlettársaim, hogy ez kinek köszönhető, mi az apám, hol szolgál? Akkora csókosnak tartanak hirtelen, hogy mire felveszem a kimenő utolsó darabját, lélegzet visszafojtva, szótlanul, megilletődve figyelnek.
Ha most toppantanék egyet a lábammal, és rájuk kiáltanék, hogy huhh, összeszarnák magukat.
Röhej.

Szerintem meg csak tévedés az egész.
Olyan szépen borotválkozom meg, olyan tökéletesre rendezgetek magamon mindent, hogy simán átsiklom az ellenőrzéseken, kinn vagyok a laktanyából, nehogy valaki másnak is ez jusson az eszébe.

Ma meg szinte egész nap csak aludtam, olyan hihetetlen fáradtság jött rám, de lehet, hogy csak az otthoni ágy ismerős közege bódított el, mindenesetre délután keltem fel. Anyuék nem zavartak, csöndben jártak, halkan végeztek mindent.

Edithez nem volt már kedvem átmenni, majd holnap.

448

Február 26. Csütörtök

Letelt 3 hónap!! Már csak 15.

Viszont ma az egész laktanyára kiterjedő tavaszváró nagytakarítást rendeltek el a tegnapi ünnepélyességre való tekintettel. Mert ugye nem lazsálhatunk minden nap úgy, mint tegnap. Nekem semmi kedvem nem volt takarítani, meg azt reméltem a konyha eszébe sem jut senkinek, nem jönnek ellenőrizni. Délelőtt én vagyok a konyhafelelős, vagyis a szolgálatban lévő szakács egyedül, az idősebb szakácsok nem jöttek le, csak a mosogatásra lerendelt saját korosztályombeli kopaszok vannak velem.

Őket se akartam nagyon dolgoztatni, inkább a kiképzésünkről beszélgettünk. Kiderült, hogy Körmenden voltak és ott orosz típusú csizmát hordtak és az volt a legnagyobb ajándék, amikor itt surranót kaptak. A teafőzéshez használt nagy fazekakat felfordítottuk és azokon üldögéltünk, mikor benyitott Csupor alezredes. Ránk nézett, már éppen szólt volna, de valaki megállította. Ő visszalépett behúzta maga után az ajtót, a kilincset nem engedte el.

Beszaladtam a raktárba, kihoztam két zacskó ultrát, az egyiket az öltözőben rúgtam szét, a másikat a konyha azon sarkában, amire nem láthatott rá az ajtóból, majd visszaültem. Mikor az „ales” ismét benyitott, „vigyázz-t” vezényeltem a két kopasznak. De nem kápráztattam el.

– Maguk mit moziznak itt? Nem hallották, hogy ma laktanyarend kialakítás van? – dörrent rám – Maga a felelős, mi folyik itt?

– Jelentem taktikai megbeszélés!

Csupor kicsit elakadt, ő is érezte, hogy ez valami nagy pofátlanság, ezért sietve betessékeltem a konyhába.

– Jelentem a megkértem a két határőrt, hogy takarítsák ki a folyosót, meg a konyha nagy részét mire kiosztom a reggelit, de nem voltam elégedett, most azt magyaráztam el éppen, hogy hogyan szeretném látni a helyiségeket. – hadartam gyorsan, hogy ne tudjon belevágni – rájuk a konyhát bíztam, én magam az öltözőt, a folyosót és a raktárhelyiségeket teszem rendbe, mert oda csak én léphetek be.

Nem tetszett neki, mondogatta, hogy mit képzelek én, mások takarítanak, mi meg itt beszélgetünk? De megmutattam, hogy már felszórtuk az ultrát, csak a víz kell és sikáljuk is.

És ezek? – mutatott a mocskos asztalokra – Nem kéne ezeket letakarítani előbb?

– Jelentem azt a slaggal kell majd a padló felöntésekor lecsapatni, ahogy a konyhai takarítási rend előírja – hazudtam, mint a vízfolyás.

Csak volt haszna a szakmai gyakorlatnak a szakács suliban. Az dolgozott ott is a legkevesebbet, aki a legügyesebben hazudott.

– Jelentem, az én érdekem, hogy ragyogjon minden, mert délután haza szeretnék menni. Alezredes elvtárs kérek engedélyt a takarítás után kimenőre menni!

Tudom, hogy ezt így nem lehet, kihallgatásra kell jelentkezni az alegységügyeletesnél, de úgy éreztem minden ötlet jó, amivel elterelem a figyelmét arról, hogy kurva nagyot buktunk nála.

– Tőlem azt ne kérje, de majd szólok Hortományi alhadnagy elvtársnak. – mondta ridegen. Kifelé menet benézett az öltözőbe, igen-igen ezt már szeretem, dünnyögte a koszos helységben szállingózó ultrapor láttán, „pihenj-t” vezényelt, majd kiment.

Nekem patakokban csorgott a veríték a hátamon, de megúsztam, ráadásul este tényleg kimenőre mehettem. A két kopasz határőr most mert csak megmoccanni, egy kicsit erélyesebb voltam velük, de besegítve kettejüknek, gyorsan szemlére vágtuk a konyhát.

449

Február 25. Szerda

Élenjáró lett a zászlóaljunk. Ez a vezérkarnak fontos fegyvertény, nem azért mert büszkék rá, hanem mert jelentős pénzjutalmat jelent. Állítólag a laktanyaparancsnok annyit kap, amiből vadonatúj Zsigulit lehet venni. Nekünk az ünnep alkalmából ma nem volt irányított szabadidős program. Vagyis nem kellett ma takarítani senkinek.

A körletben ahova elhelyeztek, nagyjából mindenki idősebb, csak hárman vagyunk az én korosztályomból, persze az öreg katonák alszanak a földszinti ágyakon. Sofőrök, írnokok, szolgálatvezetők. Szabó Gabi és Réz Misi óta nem nagyon barátkozom senkivel. Adyligeten nem is volt kivel, leprásként került mindenki, annyi baj volt velem. És én sem láttam egyetlen olyan arcot sem, aki felé önkéntelen, mély közlendőm támadt volna.
Megszoktam, hogy magamban intézem a dolgaim. A levélírásra, a merengésre Edit fényképe felett, a felszereléseim tisztán- és karbantartására a takarodó előtti nyugodt perceket használtam. A bennem mélyen aknamunkát végző kétségeimmel pedig a sötétben, az elalvás előtt küzdöttem mindig. Ott, Adyligeten nem kérdeztem senkit semmiről, ami nem a szolgálattal kapcsolatos.
És most itt is kezd ez kialakulni, bár sokkal szimpatikusabb mindenki, mégis a körletünkben a gyanúm szerint mindenki csókos, ebből következőleg némi felsőbbrendűséggel viszonyulnak egymáshoz és én nem érzem magam idevalónak. A konyhán hamarabb beszélgetésbe elegyedem, ott könnyebben megy felengedni, mert a konyhamunkások nem fennhéjaznak, ráadásul visszamegy mindegyik a századához, a körletébe és néha hetekig nem találkozunk újra. Vagyis valamiért könnyebben engedem el magam olyannal, akivel nem futok össze nap mint nap. Már felismerem - nagyon is jól -, ki akar velem barátkozni előnyszerzési céllal és ki az, aki a beszélgetést magát is kellemes időtöltésnek gondolja. Velük érzem magam komfortosan.

De barátom nem lesz senki. Ezt eldöntöttem. Régen nem tudtam, hogy milyen fájdalmas az elválás.

A családdal és Apuval való búcsúban mindig benne volt a viszontlátás gondolata. Tudtam, hogy nemsokára találkozunk.

De a végleges elválásra nem voltam felkészülve.
Az kurvára fájt.
Hogy valakit, aki értékes számomra sosem látom többet, az a fájdalom leírhatatlan. És nem akarom ezt érezni újra sohasem. Akkor inkább nem lesz nekem senki fontos többet. Lezártam. Nem vagyok ugyan ellenséges, de nem kezdeményezek, más baráti közeledése elől kitérek, vagy csak egy határig engedem.

Szóval itt a körletben nem lesz barátság. Annyira nagyra vannak azzal, hogy jobbak a másiknál, hogy nem szívesen csatlakozom a beszélgetéseikbe. Basa az, akivel jobb a viszonyom, de ő inkább a konyhához tartozik, mint a körlethez, mert a körletben gyakorlatilag mindig alszik. És ugyan a konyhamunkásokkal sokkal hamarabb alakul beszélgetés, nem lesz barátság, hisz ők tulajdonképpen alárendeltjeim. Lehet, hogy ugyanolyan nagyképű fasz vagyok, mint a körletbeli társaim és csak azért tudok a konyhán jobban beszélgetni, mert más az alaphelyzet, én tulajdonképpen leereszkedem a beosztottjaimhoz, ők nyilván inkább beszélgetnek, mint mosogatnak. Akkor az se érvényes, az se tekinthető szimpátiából alakult beszélgetésnek.
Basszus, nem tudom, mit gondoljak, velem van a baj?

Nem kell takarítani ma, tehát kiiktatva a társaim zajongását, a felső ágyon, messze tőlük révedek a plafonra.