Centi_30.jpg 137

 

 

 

 

1988. január 3.   vasárnap

Ma is maradtam a gyengélkedőn, bár már határozottan jobban voltam, olyannyira, hogy megdézsmáltam a többiek kajáját, csak bólintással jelezték, hogy rendben. Nem tudnak úgysem enni. Rázza őket a láz, a nyelvük nem nagyon akar leapadni. Az egyik, egy pocakos szőke kölök nyomta ki nehezen a nyelve mellett, hogy milyen?

– Mi milyen? – kérdem, de már csak a szemével int a karja felé.
Ja, a tetkó.
Felgyűrtem a pizsama ujját és leírtam neki, amit láttam.
Nem volt szívderítő látvány. Mintha valami barnásvöröses-rózsaszínes duzzanatot mázgált volna valaki össze töltőtollból kiömlő tintával.
Megnyugtattam, hogy nem látszik tetoválásnak. Inkább olyan, mint egy összeszart, alvadt vérrel dekorált, aranyeres segglyuk.

– Ne zihálj annyira! – mondtam neki – A szemed is kezd hozzá hasonlítani. Mit kalimpálsz? Mit adjak? Enni?

De a feltartott középső ujjával jelezte, hogy nem éhes. Vagy hogy nem kér.

– Akkor ezt megeszem én, rendben? – böktem a kincstári fasírtra. A kérdésemet követő rángást bólintásnak vettem.
tetkó1.jpgKözben úgy döntöttem, a többieket is tájékoztatom a szilveszteri beavatkozás eredményéről. Sajnáltam őket, gondoltam segítek, jobb ha addig tudják meg, míg itt vagyok, mert lelki támaszt tudok nyújtani.

A következőnek rögtön azzal, hogy látom a korosztályom és mondom is neki, hogy surranótársak vagyunk. Ezt onnan tudtam, hogy az volt a mellére karcolva, hogy "13".
Meg valami piszok a 3-as után. A saját életkora nem lehet, mert még én is 19 vagyok, pedig én nagyon fiatalon vonultam. A csajáé se, mert akkor nem itt feküdne, hanem börtönben. A kórterem száma se ez, a körlet számát meg hülyeség felvarrni. Én is kétszer költöztem az elmúlt hónapokban.
A kis piszokból azt gondoltam, hogy szám az, csak még nincs befejezve.
Ez a napok száma lesz.
De 13-nál a leszerelőknek több van, egyessel meg csak nekünk Mágusoknak kezdődik.
Mondtam is neki, hogy nagyon ügyes elképzelés, mert az utolsó számjegy biankó, ha akarja ma odaírom neki a 7-est filctollal, hogy 137, holnap meg a hatost aztán ötöst. Azon gondolkodjon el, hogyan folytassuk 129-től.

Majd a másik kettőt is megnéztem. A helyzetükhöz képest egész felvillanyozódtak, mert a kezükkel kalimpálva, egészen belevörösödve hörögtek.

Valami olyasmit, hogy tagadoggy, dagadoggy.

Mondtam is, hogy így nem tudok pontos diagnózist adni, ne ficánkoljanak, meg hogy amennyire látom, ők a nonfiguratív művek kedvelői, és hogy azt az alaktalan lila plecsnit simán el lehet adni majd pestises galambszarnak, vagy stilizált dögkút felülnézeti képének.

Aztán visszatagadoggytam a helyemre.

Szóval a kedélyállapotom is javult, hogy segíthettem és hogy barátkozni tudtam mégis, holott általában nem vagyok az a fajta.

Centi_30.jpg309

 

 

 

Július 15. Szerda

33 hetem eltelt, még van hátra 45.

Reggel hatkor az ügyeletes-helyettes rugdosott ki az ágyból.

Medve volt az, egy novemberi leszerelő. Azt hiszem, jóban van Robival, de nem ez a legnagyobb hibája. Amúgy se kedveltem, nagyhangú lapaj, az a paraszt, akinél ez nem származás, hanem állapot. Pesti amúgy, de annak a legsurmóbb fajtája. Én aztán tényleg többgenerációs fővárosi vagyok, de a kiképzésen megtanultam, hogy a leggenyóbb paraszt az a pesti vagány.

Medvét - vastag tányérajkaitól eltekintve - még jóképűnek is lehetett volna mondani, dús, szőke haj, kék szem, a csajok biztos kedvelték. Azt az eseményt, aminek nem ő volt az elindítója, mindig erősen felhúzott szemöldökkel, lassan éledező tudattal nézte, minden ilyen alkalommal meglehetős fáziskéséssel értelmezte jól-rosszul a helyzetet. Nagy kerek szemeiből csak úgy sütött az ostobaság. De ha ő talált ki valamit, leginkább valami alávaló geciséget, akkor meglehetősen aktív volt, mintha csak a rosszindulat lenne az üzemanyag az agya működéséhez.

– Talpra, Dvorszky! Irányított szabadidő!! – röhögött az arcomba.

Értetlenkedtem, de nem tehettem mást, felkeltem. Nem mondta, mit kell csinálni én meg gyanakodtam, hogy csak átverés, ezért kinéztem a folyosóra.

Kinn elég nagy szaladgálás zajlott, ráadásul, hogy mindez nem vicc, Szadó őrnagy sietett megerősíteni.

– Dvorszky, maga mit csinál még mindig pizsamában? Egy perce van, mindjárt indulnak a teherautók!

Nem nagyon értettem, de a fele se tréfa, ez nem sima szopás, amit az öregek találtak ki, ez valami sokkal nagyobb lesz, ha a tisztek keze is benne van. Ez nem vicc, illetve de: rossz vicc.

Összekaptam magam, felsorakoztunk, senki a sorban nem tudta hova megyünk, lezavartak reggelizni, aztán kihajtottak válasz nélkül az udvarra, fel az IFA-ra és már robogtunk is valamerre. A kiképzésbeli érzések jöttek elő, a bizonytalanság, a riadtság, az ismeretlen jövő rémképe. Persze kopaszon ez veséig hatoló félelemmel járt, amikor még igazából semmi nem volt ismerős, fogalmam se volt mi történik majd velem. Azt hallottam, hogy azért viszik az embert messze a lakóhelyétől, ahogy engem először Sopronba, mert így lehet megtörni a bevonult kölkök egóját. Az ellenkezés, ellenállás elfojtása azzal, hogy minden ismeretlen lesz, és úgy csapják ki az ország másik végébe, mint ahogy a hentes kérdezi a darált húsról, hogy lehet 5 dekával több?

– Hát nem is tudom. Tudja mit? Legyen.

És a hentes odavág még egy kicsit találomra.

Na, így hajigálnak minket, hogy érezzük, nem számítunk, kuss a nevünk.

Most azért ijedtséget nem éreztem, csak azt a keserű szájízt, amit ennek az emléknek a felbukkanása okozott. Már rég nem kuss a nevem, sőt többet is szájalok, mint kellene, de ez, hogy megint hozzácsapnak a darált húshoz, az nem tetszik. Viszont akármennyire nem tetszik, megtehetik.

Nem utaztunk sokat, Nyáregyháza mellett egy hatalmas kukoricásnál tettek le minket. A környékbeli fák árnyékából megelevenedett alakok mozdultak felénk. Egy téesznyi nagyapa, nagymama közeledett mosolyogva. Úgy néztem már nagyon vártak minket, mert még meg sem állt az IFA, már egy kerek arcú, kicsit potrohos ötven körüli tata nyitotta is le a plató hátulját és tessékelt ki bennünket. Mint egy gondos tyúkanyó, úgy igyekezett egy közeli fa árnyékába beterelni mindenkit, aki leugrott már az IFA-ról.

– Hát az én fiam is épp most katona Lentiben! Jöjjenek, jól elleszünk mi ma!

A gumicsizma, a foltos kertésznadrág, a borvirágos orr képe ezt az elképzelést nem erősítette, de ahogy a lehető legtermészetesebb határozottsággal tolta félre Szadó őrnagyot az útból, hirtelen szerethetővé tette. Szadó őrnagynak láthatóan nem tetszett, hogy emberszámba vesznek minket már a sorakozó előtt. Nem akart nagyon látványosan ellentmondani a férfinak, de széles mozdulatokkal sietett felénk, hogy rendet tegyen. A fickó barátságosan mosolyogva lefogta a karjait és két méterrel hátrébb tolta a tehetetlenségtől bágyadtan tétovázó Szilasi és Guttyán főtörzsőrmesterek mellé egy sorba. Szadó nem akart jelenetet, nem ellenkezett, csak az arcán látszott, mennyire nincs ínyére, hogy egy vidéki fater jóindulatán csorbul ki a tekintélye.

– Hagyja őket tábornok elvtárs! Dolgozni fognak, nem hadba indulni, hadd pihenjenek, amíg elmondjuk, mi lesz a munka.

Szadó fejére szűk lett a sapka, szeme tűzben égett, a hangja is mintha fenyegető lett volna, ahogy válaszolt.

– Miklós bátyám, azért elkapatni nem szabad őket!

Az csak legyintett, beigazította Szadót rendesen a sorba Guttyánék közé, majd kezet fogott a többi tiszttel.

Mi az árnyékból figyeltük, ahogy a tisztek alakiznak. Majd valamifajta kupaktanácsot tartottak, időnként felénk sandítva. Mi - nagyjából ötvenen - az árnyékban ücsörögtünk és volt alkalmunk megfigyelni mi zajlik.
A tisztjeink civilek közt milyen lehetetlenül esetlenek mind! Az a karót nyelt tartás, amivel leereszkedő módon beszélnek, borzalmasan idegen itt ezek közt az emberek közt, akiknek a pózolás gyakorlata annyira távol áll, akár az óriás műlesiklás. Természetesen reagálnak le mindent, mosolyognak, viccelődnek, a sikamlósakba belepirulnak, ha nem értenek valamit, nem tesznek úgy, mintha értenék, kérdeznek rögtön, ha nem értenek egyet, már abból látszik, ahogy tágulnak az orrlyukaik a horkantás előtt. De a tisztjeink a legkisebb mozdulatukkal is kilógnak. Nem kifinomult érzékeikkel, hanem a böhöm, korlátolt merevségükkel. Szadó őrnagy sértett alispánt játszik, Szilasi kínosan ügyel, hogy semmihez ne érjen, mintha ragályos lenne a civil világ és megfertőzhetné, a direkt számukra idekészített asztalnál is figyel minden apró részletre, ahova a könyökét teszi, és látványosan fény felé tartva vizsgálja a poharat, amit a kancsó bor mellé tettek ki nekik. Láthatóan nem érti, mit keres itt. Olyan, mint Woody Allen egyik beteg filmjében a fehér spermiumok közé keveredett fekete, aki ezt kérdezgeti folyton:

– Mit keresek én itt? Hogy kerültem én ide?

Guttyán viszont elemében van, holdvilág képén erős rajzolat az elégedett mosoly, kedvtelve és leplezetlenül vizsgálgatja az asszonyosnak is csak nagy jó indulattal nevezhető nagymamakorú nénik farát. Bár ő tudna a leggyorsabban elkeveredni itt, az a birtokosi tudat látszik a mozdulataiban, hogy ő magasabbra vitte, itt minden az övé, a hatalom gyakorlójának képviselőjé-é, és csak a jóindulatán múlik, hogy egyik menyecskét sem hágta meg az asztal mellett eddig.

Amúgy nagy sumákok a parasztok, mert egy fiatal lány vagy asszony sincs köztük, a többi meg érezhetően simogatónak érzi Guttyán véreres és tolakodó tekintetének illetlen fogdosását.

A tisztek bort ittak, az asszonyok meg almát osztanak ki nekünk, pipiskednek Guttyán felé, de a felénk közelebb eső felületük jóságos nagymamának mutatja őket, némelyiknek a fia, vagy unokája lehet katona, mert úgy adják az almát, hogy melegen a szemünkbe néznek és két kézzel ráhajtják az almára az ujjaink.

Aztán kiderül, mit is kell csinálni.

kukorica.jpgA kukoricák nemesítésénél figyelni kell arra, mondja az öreg, aki leszedett a platóról, hogy ne tudják saját magukat beporozni, mert tudniillik a kukorica önnemző, saját magát meg tudja termékenyíteni, ezért annak a típusnak amelyiket be akarnak poroztatni más fajtával, le kell törni a virágát. Így a másik fajta fogja megtermékenyíteni és jobb lesz a termés.

Ez lenne a kukorica címerezés.

A nap folyamán sűrűn jutunk arra a megállapításra, hogy a Szadó őrnagy is lehetne önnemző, legalábbis baszódjon meg, hogy ebben a kánikulában ezt a feladatot találta ki nekünk. Bár a nyáregyháziak nagyon odafigyeltek ránk, hordták a vizet, és délután a löncshús konzerv mellé újból almát adtak, de azért a kukorica címerezés genyó egy meló. Magas a növény, élesek a levelei, össze tudja vágni az arcot, kezet. Tiszta por, egy idő után mindannyian álcázás mesterei lehettünk volna, mindenünk egységesen szürke lett. Törögetni a virágot nem kellemes, elfárad a kar hamar. Egy idő után a végeláthatatlan sorokban nem is törögettem, hanem tépkedtem, ha a virág jött azt, ha az egész növény jött tövestül, akkor meg azt. Azt hiszem csak én egyedül több kárt okoztam, mint amennyi hasznot reméltek a helyiek az alma, a bor, és a jóindulatuk megtérüléseként. Néha versenyt rendeztünk, ha nem figyelt ránk senki, meghatározott hosszon, tapostuk, zúztuk a növényeket. Rossz volt nézni.

Csinálni viszont kurva jó.

Ahhoz képest, amit kellett volna.

Ami viszont érdekes, hogy a növények a széleken, a betonutak felé alacsonyabbak, szárazabbak, véznábbak voltak, és minél közelebb nőttek a tábla közepéhez, annál erősebbek, magasabbak.

Vagy az van, hogy együtt erősek és a széleken félénken összetöpörödnek, megalázkodva az ember előtt, vagy az hogy az ember közelsége fertőző métely és a puszta létezésünkkel megölünk mindent, ami közel merészkedik.

Este dzsungelharcosokként, feketére kent, koszos arccal, kezünkön, képünkön, fülünkön, vágásokkal, karcolásokkal tarkítva értünk vissza a laktanyába, és olyan fáradtak voltunk, hogy másnap alig tudta valaki elmondani, hogy is került ágyba.

Centi_30.jpg326

 

 

 

 

Június 28. Vasárnap

Szóval Szilasi berakott éjszakai kampós szolgálatra. Tehát tegnap délután hatkor felvittek a századhoz a kutyakonyháról, tízre mentem is szolgálatba, vagyis Ultra Rövid Ugrásom volt.

Kegyetlen.

De a sima Rövid Ugrás is kikészíti az embert.

Nyolc óra pihenés, két nyolc órás szolgálat közt.

Szerencsés esetben négy órás alvásokkal.

Napokon keresztül.

A pihenésben benne van a szolgálatba érkezés és indulás, a reggeli vagy egyéb étkezés, a kötelék, de még takarítás is.

Megszakadtam megint.

Pár percre elaludtam éjszaka menet közben.

Ferihegy 1-en.

Éjszaka.

Fura, hogy az állva, vagy menet közben alvás mennyire részévé tud válni a katonaéletnek. Ha látja az ember a másikat messzebb az őrhelyen – és kiabálná utána a „hé, mit csinálsz, hova mész” kérdéseket –, akkor eszébe jut, ja csak alszik. Ahogy ma éjjel Leiner Pisti. Megy lehetetlen szögben ki a betonról, nézem, ez meghibbant, mit akar arra? Nincs ott semmi, ugyanaz van, ami itt.

alszik1.jpg

Semmi.
Azért nem érdemes odamenni.

De ő megy. Nem kéne szerintem, büntetést is kaphat miatta.

Látom a mozgásán: darabos. Lassabban mozdul a válla, mint a teste egyéb része, ezért késve, ijedten, nagyobb lendülettel billen utánuk, ez megrántja az egész testet, és így minden lépésnél. Meg függőleges irányban is rogyadozik. De áll a lábán és megy. Hát persze, alszik! Ok, akkor menjen, arra nincs gép, nincs lépcső, sík a terep, nem veri be magát semmibe, nem megy neki semminek.

Menjen, hadd aludjon.

És ez a látvány lassan megszokottá vált. És reméltük, ha ránk tör ugyanez, legyen olyan szerencsénk, mint a Leiner Pistinek, hogy a pusztába gyaloglunk ki.
De ha nem is nyom el az álom, olyan mérhetetlen fáradtság üli meg az embert, hogy alig van tudatánál. Szolgálat végén fölmászva az IFÁ-ra, végigbambulni az utat egy vékony opálos csíkban, amilyenre a szeme lapul az embernek, úgy, hogy a közel fél órás utazásból semmit nem fogni fel és erre a reggeli közben jönni rá, amikor a tea kicsit cukros leve szétárad az erekben és feltolja enyhén a vércukorszintet és ettől löketszerűen másodpercekre öntudatra ébredni, az végtelenül nyomasztó.

És fárasztó.

Még ez is.

A láb visz.

Alszom nemsokára.

Leveszem a bakancsom.

Nem alszom bele.

A körletben az ágyig.

De még levetkőzöm előbb.

Ja nem.

Fogat mosok.

Szekrényben a fogkefe.

Ó bassza meg.

De messze.

Kiveszem, megyek.

Nemsokára alszom.

Még hátul is.

Alul.

Nem hanyagolom el. Fontos.

Tiszták a fogak.

Olyannak kell lennie.

És nemsokára olyan.

Vagyis nemsokára alszom.

 

A körletajtótól az ágyig.

Mindjárt alszom.

De még levetkőzöm előbb.

Hajtogatom a ruháim.

Ellenőrzésnél rendben legyen.

Csúszik az anyag egymáson.

Nyaklik az egész.

Elrontom.

Újrakezdem.

Akkora legyen minden, mint a stoki.

A nadrág is.

A zsávolyfelső is.

Az ing is.

Kész van, nemsokára alszom.

Pizsama fel.

Milyen puha a takaró.

Sima a lepedő.

Az én szagom van benne.

Megtámaszt.

Alulról beterít.

Fekszem.

Nyújtva.

Haaah… ágyban vagyok.

Úristen!

Uramisten.

Kerek a világ.

Om_SymbolYCF2.jpg

Centi_30.jpg385

 

 

 

Április 30. Csütörtök

Holnap május elseje, ezért ma ünnepi ebéd volt, egy valag kóla megmaradt, fürödtünk benne. A konyha ajtajához sunnyogtak a katonák a vacsora után és kopogtak, hogy nem maradt-e még kóla, osztogattuk boldog boldogtalannak, legalább kétszer annyit kaptunk, mint amennyien vagyunk. Lehet, hogy az augusztus 20.-i ünnepségre szánt kólát kaptuk meg előre, amit most persze szétosztogattunk már, vagy elszámolta magát, aki ezt megrendelte május elsejére.

Este haza akartam szökni, pont jó volt az AEÜ (alegység ügyelet), a csüti és a HDM (hadműveleti tiszt) is. Minden egybe vágott, de mégsem indultam neki.

Basa tegnapelőtt a fülembe tette a bogarat a szökéssel.
És szerintem jogos is lenne. Nem engedtek ki egy ideje, 23 napja benn vagyok, de én hazamennék. Igazából nem tudom jól megfogalmazni, hogy minek is, de valamiért jó lenne. Mondjuk, egyszerűen csak innen ki.
Számba vettem a lebukást követő hiszti mértékét. Vannak olyan tisztek, akik a bolhából is elefántot csinálnak, azoknál nem jó lebukni. Aztán van az a fajta, amelyik keménynek látszik, de vagy engedékenyebb vagy annyira be van fosva, hogy nem tesz semmit. Hát arról a reptéri hadműveleti tisztről, aki  ma szolgálatban van, ezt mondják. A hadműveleti tiszt, aki az egész határőrlaktanya és az összes szolgálati pont beosztott katonái felett hatalommal rendelkezik. Akik ezt a szolgálatot adják, magas rangú tisztek és olyan urak, hogy a laktanyában nem is nagyon látni őket. Ha rendőr lenne az ilyen, akkor ferihegyi rendőrfőkapitány lenne a titulusa. Szóval a mairól jókat hallottam, de most a csüti személye is megfelelő volt, és az alegységügyeletes is olyan, aki előbb megpróbálja kideríteni, elsimítani a dolgokat, mielőtt jelent. Ha most lebuknék, nagy a valószínűsége, hogy kisebb büntetéssel megúsznám.

Napközben eldöntöttem, hogy ma kiszököm, de valamiért nem volt kedvem az estét a konyhán megvárni, ezért felmentem a századhoz. A gyakorló felsőt az ágyam végébe készítettem, hogy ne zajongjak azzal, hogy kiveszem a szekrényből. Vártam az estét, a takarodót, hogy utána elindulhassak. Addig pedig feküdtem az ágyban és morfondíroztam.
Úgy döntöttem Basának sem szólok, ezt én magam akarom megcsinálni. Csak a kerítésig kell eljutnom. Közeledett a takarodó ideje, a körletben többen kérdezték, miért fekszem gyakorlóban az ágyon, miért nem fekszem le rendesen.
Hümmögtem mindig valamit, hogy jó így, lusta vagyok átöltözni. Aztán jött a takarodó, lekapcsolták a villanyokat, de én nem mozdultam, olyan csönd lett, hogy szentségtörésnek tűnt volna. Végiggondoltam, hogy hogyan jutok le a lépcsőn, a takarodó után a tök üres, kongó folyosón az éber alegységügyelet előtt elhaladva a csapatügyelet előtt ki a szabadba. Elég lehetetlennek látszott.
Máskor is volt már ilyen, hogy éjszaka lementem a konyhára, de akkor mindig volt valami okom, ha megállít a csüti, tudtam mit mondani, vagy meg sem állított, mert tisztában volt vele, hogy a részegeskedő öregek rendeltek le, de most nem volt ilyesmi. Most rosszban sántikáltam. És ettől a megszokott dolog is sokkal nehezebb, nyomasztóan kivitelezhetetlennek látszott.

Feküdtem, meredtem a tök sötét plafonra és éreztem, hogy szertefoszlik az elhatározás. Nem mertem moccanni.

De vajon miért? Hol kezdődik a gyávaság, ki a bátor, mi a komplett idiótaság, meddig tart a józan ész? Hol az akarat és mi ez a gyengeség?

Gyáva vagyok és szájhős. Akkor mire volt a fene nagy elhatározás napközben?

Hajnalig ruhában feküdtem az ágyon, aztán leereszkedtem és átvettem a pizsamát.

És olyan megalázottnak éreztem magam, mint még sosem.

mc3bcnh.jpg

Centi_30.jpg 535

 

 

 

December 1. Hétfő

 

Hajnalban kirugdostak az ágyból, a szemem alig tudtam kinyitni. Villanyt megint nem kapcsoltak, csak az ajtóban álló tisztesek mögül beszűrődő fény nyújtott segítséget a tegnap szintén sötétben lepakolt holmik eléréséhez.

Két perc alatt sorakozó, egyre több tisztes áll a körletünkben, a lassabbakhoz személyi edzőként csatlakozva, teli torokból igazgatnak minket.

– Húzza fel a nadrágját! Gombolja már be! Még mindig pizsamában van? Kérvényt kell benyújtani? Mozduljon meg! Kifelé innen! Mindenki! Még 10 másodperc!

A vitatott tulajdonú sapkák, kesztyűk, kabátok megszerzése érdekében fojtott dulakodás alakult ki az ágyak közt több helyen, nekem a derékszíjamat ragadta meg egy kéz. Pillanatok alatt felmértem, hogy a kis vékony hangú szemüveges srác tart rá igényt. Akkor az enyém marad az öv. Én a csatos végét fogtam, ő a másikat, huzigáltuk, ráfogtam hát a szíj közepére, a csattal meg jó nagyot suhintottam a kezére. Belesziszegtem még gyorsan a vinnyogásába, hogy meg ne merje közelíteni a cuccaim.

A lófogúval maradtunk ketten legutolsónak, az egyik zoknim valaki elcserélte, azt keresgéltem, de végül az egyik lábamra idegen és nagyobb méretű zokni került. Fejenként négy tisztes ordításával keretezve szaladtunk az alakuló térre.

IFA-ra pakoltak és a fagyos reggelt keresztülhasítva robogtunk valamerre. Kék villogós motorosok biztosították az utunkat, amennyire láttam a ponyva alól. Süvített a hideg szél az arcunkba, dőlt be vele a kipufogógáz, szemben a többiek szemében az a riadalom látszik, amit én érzek.

IFA_kicsi.jpg

A Déli pályaudvaron vonatokra taszigálnak fel, a tisztek, tisztesek nem válaszolnak a kérdésekre, ridegen utasítanak csendre. Nem tudom hova rohan velem a vonat. Felbukkant egy kalauz, de Ő is csak annyit válaszolt, hogy nyugatra tartunk. Az a gyanúm, meg akartak minket félemlíteni egy kicsit.

Néhány óra bizonytalanság után egy magas őrmester lépett be a kabinba.

– Aki a nevét hallja, szedi a cuccát, és gyülekezik kinn a peronon!

Én maradtam egyedül.

– Velem mi lesz? – kérdeztem.

– Először is, kérek engedélyt jelenteni őrmester elvtárs, másodszor pedig maradjon a seggén, amíg nem keresik! – Undorral mért végig, aztán elviharzott.

Két órán át zötyögtem még csendben. Hirtelen egy széles pofacsontú, vágott szemű tizedes rontott rám.

– Maga a Dvorszky határőr?

– Igen. – rezzentem össze.

A tizedes leengedte a kezét, nagy levegőt vett.

– Igen, tizedes elvtárs! Szokja már meg! Hol a fenében tekergett idáig? Már mindenhol kerestem! Tudja, hogy nagy szerencséje van? Pár perc múlva szökevénynek nyilvánítottam volna!

Az ölembe dobta a zsákomat.

– Na lóduljon már meg vagy külön kérvényt nyújtsak be?

Lenn sorba taszigáltak bennünket, többen rebesgették, hogy Sopronban vagyunk, de akadtak olyanok, akik Kőszeget tartották valószínűbbnek.

Hosszú sötét utcán hajszoltak végig a tisztesek. Bal oldalt, bokáig érő mogyoróbarna szőrmében gúnyosan kiáltott felénk egy lány:

– Nekünk 9 hónap, nektek 18.

Egyikünk sem válaszolt, csend szállta meg a csapatot, csak hátulról kérdezte valaki:

– Mit mondott? Mit akart?

 

Döngött a lábunk alatt a föld, visszhangzott az utca.

S a sötétből lassan kirajzolódott a kapu, amely elnyel bennünket 18 hónapra.