149

December 22. Kedd

149 nap!!!!!

Leesett!!!!!!


Leesett az első nap, a centim pontosan 149 napot mutat, szolgálatba lépett!!
Minden korosztályombeli srácnak sugárzik az arca, egymás tenyerébe csapunk, ha találkozunk, eltűntek a sérelmek,a súrlódások, mindenki, minden olyan srác, akivel egyszerre vonultunk, és egyszerre szerelünk majd 149 nap múlva, végérvényesen és örökre a bajtársam lett. Ma minden MÁGUS az egymáshoz tartozás érzésében fürdött, olyan érzés ez, olyan öröm ez, ami alig fogható máshoz.

MÁGUS VAGYOK, CENTIM VAN ÉS BÁRKINEK AZONNAL MEG TUDOM MUTATNI, HOGY JÓL LÁSSA, MIKOR SZERELEK LE.

Este, az ágyamban fekve a mellemre fektettem a centim, a levágott darabot pedig sokáig forgattam az ujjaim közt. Majdnem sírva fakadtam attól a gondolattól, hogy napközben, miután levágtam, már-már épp a szemetesbe dobtam.
Akkor még nem látszott a jelentősége, csak amikor lendült a kezem, hasított belém a gondolat, hogy megint hűtlen vagyok, emiatt egyszerűen csak zsebre vágtam.
A hűtlenség érzése most rám tört nagy erőkkel újból, és egy hatalmas könnycseppel a szemem sarkában, zihálva ígértem meg magamnak és a mellemen fekvő centinek, hogy soha nem teszek ilyet, mindegyik elesett darabját hősi halottnak tekintem és ünnepélyes keretek közt, szolgálat teljesítése közben, a betonon helyezem örök nyugalomba. Repedésekbe, lépcsőkre, gépek futóművének belsejébe, vontatók fülkéjébe, rakterébe teszem majd, hogy évek múlva is előbukkanhasson az emlékem, az ő emléke, a ferihegyi szolgálatunk mementójaként.

Aztán órák múlva a párnám alá tettem őket, majd elmúlt az öröm feszültsége, ami néha egész testemben áramütésként futott végig, és a ki nem engedett sírás lassan belerángatott az álomba.

150

December 21. Hétfő

150 nap!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

150!!!!!!!!!!!!

150!!!!

Holnaptól vágom a centit. Az első leeesik!!!!!

Hát csak eljött ez a nap is!
390 teljes napot kellett ehhez katonaként eltöltenem és most az utolsó fázisba érkeztem. A centim, ami 50 napja megszületett, most felsír, élni kezd és holnaptól elindul a biztos halálba. De ebben a 150 napban a bajtársam lesz, testével védi az elmémet, minden nap megmutatja, hogy "fogy ez, megint kevesebb egy nappal", és bíztat, hogy "tarts ki testvér, érted vagyok, veled vagyok".

És minden nap látni fogom, hogy fogy, hogy kevesebb, hogy rövidebb.
Ma bármerre mentem, szolgálatba, ebédelni, szarni, vagy a konditerembe, mindenhol, a folyosón, mosdóban, a betonon, mindenhol minden korosztályom kezében ott volt a centi.

Mutogattuk a kopasznak, hogy nézd csak gyerek, van neked ilyen?
Sose lesz, neked sose lesz, öcsém.
És  mutogattuk a leszerelőknek, hogy lehet, hogy nektek kevesebb van, de nekünk is van már, és a mienk szebb.

És ez igaz is volt, az enyém különösen, de ránézni egy olyan centire, ami ugyan más kezében van, de azt a napot mutatja, ami nekem is hátravan, maga volt a gyönyörűség.
Úgy éreztem, hogy ez az egy dolog, ez az egyetlen olyan dolog, amire az emberiség büszke lehet, ami egyszerre fegyver, pajzs, gyógyszer, mágia, vígasztaló, szerető, bajtárs, támasz.
Ezt így együtt az emberiség semmi másban nem alkotta még meg.
Ez a valaha volt legjelentősebb találmány, évszázadok múlva a legbecsesebb történelmi relikvia.

És én itt tartom a kezemben.

Máris szerelmes vagyok bele.

151

December 20. Vasárnap

Ma öreg voltam nagyon.
Péter Csabinál.  Ő egy korosztályombeli tizedes. Csak két órát mentem ki!

Csabával alig találkoztunk eddig. Valahogy mindig úgy voltunk beosztásban, hogy sose kerültünk össze.

A sose az nem igaz, de nagyon ritkán.
Nem is tudtam róla, hogy ilyen profin vágja a korosztályos törvénykönyvet.
Öreg benn van, kopasz kinn.
És én benn vagyok.
Én vagyok az öreg, nekem vannak előjogaim.

Ehhez nem kell tennem semmit, ehhez pusztán lennem kell.

Eszményi!

És ma érvényesült.

Péter Csaba jó arc.

De közben azért szereztem egy közismertebb újságot, egy Atlas-t.
Ennek legalább a nevét értem. Megy be a trófeák közé.

152

December 19. Szombat

Reggel leadtam a szolgálatot, megint nem sokan szóltak hozzám, valóban úgy nézhetett ki, hogy megtébolyodtam éjjel kinn a betonon.
De Editet letudtam ezzel az éjszakai vad tánccal, tényleg úgy feküdtem le, hogy rendben vagyok, kiszerettem belőle.
Délben, amikor ébresztettek, hogy megyek délutánra Rövid Ugrással, azt éreztem ez sokkal jobban bosszant, mint az, hogy elhagyott a barátnőm.
Helyére kerültek a dolgok éjjel.



Ferihegy 2-re tettek.
Nem nagyon értettem mi volt ma.

A szót igen.

De a jelentése nem stimmelt.

Bombariadó volt ugyanis.

Csakhogy nem egészen világos, hogy az hogyan lehet.
Ki tud behozni ide a reptérre bombát úgy, hogy csak itt derül ki, hogy az már benn van.
Kintről, vagyis külföldről nem nagyon jöhet be vele. Nem hiszem, hogy valaki az ideszánt bombával, teszem azt, Zürichben száll fel.
Ott kockázatos bevinni a reptérre, itt kockázatos kihozni.
Ha én hoznék ilyet, akkor azt szeretném, ha tőlem távol robbanna. Ahhoz itt kell hagyni, és az előtt elhúzni a csíkot, hogy felfedeznék vagy hogy felrobban.

Nem lenne okos gondolat behozni bombát, elhagyni a repteret, majd felrobbantani, mert mivel akkor érkeztem, egyből a gyanúsítottak, legalábbis az ellenőrzendők listáján lennék. A nyomozás egy szűk csoportra, a nyilvánvalóan abban az időben reptéren tartózkodó személyek csoportjára fókuszálna.
Nem, ezt hülyeség megkockáztatni.

Akkor nyilván bentről, az országból hozta be valaki.
De hol szerez manapság reakciós állampolgár robbanóanyagot?
Oké, de tegyük fel, szerez.
Idehozza, robban.
És akkor?
Lezárják azt az épületrészt, és a felújítás idejére a reptér többi része pedig átveszi a szerepét.

Ha meg a betonon robbantanak a gépek közt, akkor megsemmisül néhány repülőgép, pár csomagos kocsi, de szerintem az aljzatbeton nem sérülne. Elsöpörnék a roncsokat és menne minden tovább.
Ettől a szocialista haza nem remegne meg, szilárdan tart minket a Szovjetunió, meg az a sok maszlag, amit onnan kaptunk a laktanya politikai tisztjeinek az agyába ültetve, úgy, hogy kritika nélkül csorogjon ki a szájukon. A szemben álló nagyhatalmak nem ilyen pitiáner akciót fognak végrehajtani, nem lehet ezzel dicsekedni, hogy na jól odapörköltek a kommunizmusnak a magyarországi nemzetközi reptéren. Mert túl sokan kérdeznék, hogy az a Magyarország, az meg mi?
Semmi se változna, mintha kiömlene a leves az ebédlőben, valaki feltakarítja, de a többieket benn a laktanyában zavarná-e? A legtöbb nem is hallaná, ha meg hallaná vállat vonna.
Ilyen lenne itt robbantani.
Ez lett volna a terv? Tényleg?

Ragyogó.

Nem hiszem, ilyen hülye honfitársam nincs.

De akkor meg milyen bombariadóról beszélnek a tisztek? Olyannyira komolyan, hogy egy órával előbb kellett menni a délutános szolgálatba.

Mert a bombariadó ma úgy nézett ki, mint a tegnapi nap meg az azelőtti. Semmi meg nem mozdult, semmi meg nem változott, minden a szokásos menetrend szerint zajlott.
Ezek szerint nálunk minden nap bombariadó van.

Szóval nem értem.

Hét órát álltam kinn végül, viszont szereztem egy Párizsból érkező MALÉV gépről egy Le Point-ot!

Hogy ez a francia lap mit tudott, azt nem tudom, de ez amolyan komoly trófea itt benn.
Büszke rá akinek már van.
Valahogy nagyobb pointértékkel bírt, mint bármely más lap.
Hogy mi a szart csinálok vele - mert franciául nem tudok, a képek meg majdnem mindegyikben egyformák - nem tudom, de van nekem is.

Ááá, asszem a képeket megnézem mégis...

153

1987. December 18. Péntek

Kezdetben nagyon szarul éltem meg, hogy Edit kirúgott. Duzzogtam egész este, majd a szolgálatba kivittem magammal a walkmant.

Ferihegy 1-re vittek éjszakára.
A 25-ösre tett ki Kübli.
Nem sejthette, hogy ezzel mekkora szolgálatot tesz. A 25-ös a legtávolabbi tök üres betonplacc.
Hatalmas és sík.
Álltam és néztem bele a semmibe, és azt tágasnak és üresnek láttam.

Üres és tágas volt kívül minden, és üres és tágas voltam én is belül, úgy éreztem még soha ennyire része nem voltam a világnak, soha ennyire nem mosódott el köztem és a külvilág közt a határ.

Amíg Kübli egy óra múlva behívott, addig ez az elképesztő térélményem volt, így amikor pihenő után a közelebbi gépállóhelyre tett, a gépek mellé, úgy éreztem enyém a világ.
Hogy nincs különbség.
Ami kinn, az benn.
Ami fent, az lent.
"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius."
"Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd."

És én az egyetlen varázslatot végrehajtottam:
A világ irányítója lettem, és a világ által irányított.

Nem zavart, hogy a látóteremben gépmadarak tollászkodtak, nem zavart a jövés-menés.
Nem is láttam.

Felraktam a fejemre a fejhallgatót, mivel egy ideje usankát vehettünk fel, alá be tudtam tenni, bekapcsoltam a Depeche Mode Black Celebration című lemezét. Nemrég vettem fel kazettára a Poptarisznyából. Ugyan a fülvédőt elvileg nem lehet lehajtani, de azért hidegben, éjszaka, nehéz ellenállni a kísértésnek.

Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a zene átjárjon, a fülembe beszüremlő hangok végigszaladjanak az idegeimen, be minden kis zugba. Hagytam hadd töltsön meg, hadd duzzasszon, pöffesszen.

Amikor olyan lettem, mint egy felfújt gumikesztyű, minden ujjam minden idegvégződésén a Depeche Mode dobolt, akkor szabadjára engedtem a testem.
Sosem csináltam ezt előtte.
Szerettem a zenét, de a táncról nem sok fogalmam volt. Ami igen, az meg riasztott.
Mindig tudtam, hogy sose fogok zenére, ütemre vonaglani.
De ember tervez, Isten végez.
Ma engedtem, hogy a testem minden része azonos erősségű felvevő és azonos erősségű leadó legyen.
Ha a lábamban vagy akár a kisujjam percében éreztem hatni, lökni a ritmust, hagytam, hogy reagáljon rá az.

Széttártam a karom, lehunytam a szemem, kicsit hátrahajtottam a fejem és a testem minden részletével táncra perdültem.
Széles mozdulatokkal fordultam, trappoltam a lábammal, ugráltam, forogtam.
Néha az egyik kezem egyik ujján beengedtem a zenét, majd hagytam végighullámozni a karomon, vállamon át a másik karomba, és le a lábaimba majd időnként, ha feltört, egy nagy kiáltásban kiengedtem a számon.

Közben rángatott a ritmus, és azt éreztem, hogyha vadabbul táncolok nagyobb felületű lesz testem, vagyis a fülem.
És valószínűleg így is volt.
Vagyis egyre vadabbul táncoltam.
És ezt az állapotot, hogy átjár a zene, körülvesz és csak ez alkotja, és ezzel egy időben én meg a táncommal teremtem a világot, elkezdtem használni.
Nagymosásra, tisztulásra.
Erőszakkal hoztam elő Edit képét, az elmúlt idő vele töltött pillanatait.
És varázsoltam.
Ha felbukkant Edit képe, elrázogattam a végek felé és kimorzsoltam magamból, mint valami homokot. Trappolva, forogva ürítettem az emlékeket, minél fájóbb emlék, annál vadabbul táncolva, annál jobban részévé válva a ritmusnak, amíg ki nem folyt az összes és egy nagy tócsában összegyűlt a lábam előtt.

Az elem merülni kezdett, elkezdte húzni a szalagot, én lassultam vele együtt, elnyúltak a mozdulataim és a tócsába nézve már nem Edit, hanem én néztem vissza rám, és mosolyogtam. Edit a víz felszínén, a fodrokon hullámzott.
Tudtam, hogy ha belecsapok eltűnik és ha megnyugszom kisimul, újra láthatóvá lesz, nem zavar többé, ha akarom nincs, ha akarom, akkor előbukkan fátyolos emlékként.

Nem mentem neki semminek, nem buktam meg, nem zavart meg senki. Három órán át táncoltam megállás nélkül, és mire behívtak pihenni, kimostam magamból a problémáim, a laktanyába vissza érve Edit meg már csak önéletrajzi adat.

Ha valaki megkérdezné, hogy "na mi volt veled tegnap, Dvorszky", nevetve tudnám mesélni, hogy ja képzeld, dobott a csajom.

Edit már csak emlék, nem fáj.

Azért benn pár napra lábra kélt az a szóbeszéd, hogy begolyóztam a betonon.

154

December 17. Csütörtök

Persze az alegység ügyeletes tévedett vagy hazudott tegnap, nem teljes szabadnapra engedtek ki, hanem csak reggel 8-ig. Ha ezt tegnap tudom, ha belenézek a könyvembe és meglátom, hogy csonka szabadnapot kaptam, lehet, hogy ki sem jövök.
És mennyivel jobb lett volna!

Tegnap ugyanis találkoztam Edittel.

Fura volt, hogy nem engedett be magukhoz a lakásba, váratott az ajtó előtt, míg felöltözött. Lementünk a házuk elé sétálni, de iszonyú hideg volt, visszamenekültünk a lépcsőházba. Ott közölte, hogy talált egy másik palit, nem bírt rám várni.

Hát mit mondjak?
Nem ért váratlanul.
De hiába készültem rá, ez most így alaposan mellbe vágott.
Azt hittem kemény vagyok.

Nem is értem miért, de valami igen gonosz markolt hátulról az agyamba és tépte, húzta hátra a tudatom.
És azok a foszlányok, amik kiszabadultak a szorításból, csak a reflexek közvetítésére maradtak alkalmasak. A reflex pedig az, hogy ez nem lehet, ezt nem hiszem, ez aljasság, ez árulás!
És ezt mondtam is neki, mit mondtam!
Zihálva hörögtem.

Ezt érdemlem én? Aki szolgálom a hazát? Aki azért védem, hogy ő kényelmesen, biztonságban hetyeghessen más pasikkal?

Nem érzi ezt aljasságnak? Nem gondolja, hogy ezzel engem tönkretesz?

Megszeppenve állt, könnyezett, szipogott, majd mikor én levegőért kapkodtam halkan megszólalt.

Több mint egy hónapja nem jártam nála, és még csak nem is írtam, azt sem tudta, mi van velem. Azt érezte, már nem érdekel, mert különben levelet biztos írtam volna, ha szeretem.

Bassza meg!
Teljesen jogos, amit mond!
Egyáltalán nem jelentkeztem az elmúlt hónapban, igazából tényleg nem érdekelt. Igaza van.
Mégsem megértő lettem most.
Attól, hogy ebben tökéletesen igaza van, elementáris harag áradt szét bennem. Fújtattam, ziháltam, vérben forgott a szemem.

Egy hónap haladékot kért, azt mondta, ne szakítsunk véglegesen. Legyen ez amolyan próbaidő, hogy hogyan bírjuk egymás nélkül.

Hallottam amit mondott, de azt éreztem, csak azért mondja, hogy gyorsabban szabaduljon, mert fél és teljesen jogosan fél.

Nem vagyok ura magamnak.
Ráordítottam, hogy konc nem kell! Ha nem jön be a másik pasi, hozzám ne jöjjön vissza! Ha így nem kellek, ahogy vagyok, akkor ne kelljek.

Márpedig így ahogy voltam, nem kellhettem neki.
De senki másnak sem kellenék.
Így torokhangon, agresszíven fenyegetőzve.

Ezáltal nem tűnök valami kívánatos portékának.
Nem hiszem, hogy ilyenre vágynak a nők.

Összehúzta a vállát, és most olyan picike lett, hogy a gőzön át is éreztem, mennyire törékeny.
De valamit össze kell zúznom.

– Így kelljek, ahogy vagyok! – ordítottam és egy hatalmas ütést mértem a levélszekrényekre. De kurvára fáj, gondoltam vékonyan a dühtől duzzadó erek közt, meg még az ugrott be, hogy na így aztán tényleg nagyon sokaknak kellenék, ahogy most vagyok.

– Kapd be a faszom! – mondtam annak a lánynak, akit valaha szerettem és kirohantam az utcára.

Mire hazaértem, már jobban fájt az öklöm mint a szívem, ezért a családdal úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna, bár Apámon láttam, hogy átlát rajtam, de csak annyit mondott, ne csináljak nagyon nagy hülyeséget.

Reggel indulás előtt bepakoltam jó néhány kazettát, a Sony walkmanemhez, amit már korábban bevittem, meg egy kis zsebrádiót. Aput kértem meg, amikor bejöttek nemrég meglátogatni, hogy vegyen nekem valami kisméretű rádiót, ami lapos és zsebben elfér.

Nyolcra rendben bejöttem, de a buszon valahogy felébredt bennem a megcsalt szerelmes és mozgatni kezdett. Bement velem Zádorihoz, akitől kértünk mára egy bent töltendő szabadnapot.
Nem adott, sőt közölte, hogy éjszakára szolgálatba megyek.

Dühösen trappoltunk ki az irodájából és betoppanva a körletbe elégedetlenül néztünk körbe.

Új körlet, nemrég költöztem. Nem tetszik nekünk az elrendezése.
Neki ugrottunk az egyik szekrénynek és a szoba közepére húztuk.

A hősszerelmesé volt az ötlet és az erő, enyém a test. Így ketten azokat a tárgyakat is el tudtuk mozgatni, amit egyedül nem sikerült volna. Átrendeztük az egész körletet a saját ízlésünk szerint, és aki benn volt a körletben, egy szót se szólt, senki nem mondott ellent.

Végül lehuppantunk az ágyunkra és estig duzzogtunk fortyogva.

155

December 16. Szerda

 
Délelőttős szolgálatból megyek szabadnapra.
Nem tudom, hogy a tisztikar feladta-e a küzdelmet vagy megint hiba csúszott a gépezetbe, de a délelőttös szolgálat után rögtön azzal fogadott az alegység ügyeletes, hogy van könyvem, teljes, egész szabadnapot kaptam. Olyan boldog volt, mintha ő kapta volna. Nem akartam nagyon belerondítani az örömébe, tehát legyintettem megadóan, jól van, egye fene, kimegyek.

Molnár Csabival kezdtünk készülődni, ő is ma kapott kimenőt.
Beszélgettünk, majd Csabi elindult a mosdó felé borotválkozni.

– Te nem jössz? – kérdezte – Rád férne.

Végigsimítottam az állam. Tényleg elég szőrös vagyok, ezzel már egy ideje nem sokat törődöm.

– Nekem nem kell. – válaszoltam nagyképűen.

– Mindenkinek kell, de te tudod. – vigyorgott vissza, aztán kilépett a körletből.

Én meg úgy gondoltam, hogy maradok szőrös, ha ki akarnak engedni, ki fognak, ha nem akarnak, akkor legyen okuk, ne kelljen valami hülyeséget kitalálniuk. Az is felmerült bennem, hogy azért engednek ki, hogy megérezzem az ízét. Hogy rájöjjek, mit játszok el, hátha felébred bennem az igény és ezáltal kezelhetőbb leszek. Ezért is gondoltam még, hogy nem borotválkozom.
Ne érezzék, hogy ezzel lekenyereztek, nem fogom én máshogy gondolni se előtte, se utána.

Aztán mindannyian kimenőben felsorakoztunk a folyosón. Horváth hadnagy jött ellenőrizni minket, holott benn volt még Zádori is. Ő szokta ellenőrizni a a kimenőre készülőket, mert itt lehet a legtöbbet gecizni.

De persze Horváth hadnagy is éles szemű határőr tiszt, azonnal észrevette, hogy szőrös vagyok. Papolt kicsit, hogy ezt nem szabad, most bevonhatná a könyvem, de mivel a szempillám sem rezdült, elzavart borotválkozni.

– A többiek addig itt állnak, megvárják magát. – vágta utánam.

Akkor nem várakoztatom őket sokat, gondoltam.
Elmentem a borotválkozó készletemért, bekanyarodtam a mosdóba, elszámoltam ötvenig a tükör előtt, aztán visszaálltam a sorba. Molnár Csabának kacsintottam egyet, mert ő azonnal kiszúrta, hogy semmit nem csináltam. De Horváth hadnagy éles szemű határőr tisztnek már lankad a figyelme, mert hangosan jegyzi meg.

– Most már jó lesz. Na azért Dvorszky, látom, mégiscsak lehet magával bánni, csak meg tanulja, mi a rend.

Kinn a buszmegállóban Csabi hitetlenkedve mondta, baszki, te nem vagy komplett, képes vagy másfél hónap után szórakozni a kijáratnál ilyen hülyeséggel, hogy nem borotválkozol meg?

– Mondtam, hogy nekem nem kell. – válaszoltam nevetve.

– Menj te a picsába.