22

1988. április 27.szerda

10. nap laktanyafogság

Ma betettek őrszolgálatba.
Alig emlékszem, mikor voltam utoljára. Az valahogy a kopaszok dolga, bár engem már akkor se tettek őrszolgálatba, amikor a korosztályomat még bőven. Jöttem be úgy, hogy Nagy Feró, és mentem úgy ki, hogy Molnár Csabi volt az őr.
Meg is néztem, mikor voltam utoljára, de tavaly májusban, lassan egy éve.

Hoztak új, Commodore számítógépeket a reptérre, a reptéri irányítók, meg a vámosok kapták.
Nekem csak a többiek mesélték, hogy emiatt nagy mozgolódás volt, de igazából a gépeket egyikünk se látta. Ámde reggel egy sztorit mindenki tudott a reptéren.

Egy olyan vámost, aki sose használt számítógépet, odaültették az éjszakás szolgálata előtt, hogy ismerkedjen vele, az meg egy üveg pálinka kíséretében nekiült ismerkedni.

A pálinkát ismerte régről, azzal jobban haladt.
Kapott egy listát az utasításokról, az idegen számítógépes szakszavakról. Egy idő után idegesíteni kezdte. Nem azt csinálta a gép, amit azok alapján ő szeretett volna, vagy egyszerűen és érthetetlen okból nem csinált semmit, és ilyenkor ütni kezdte a billentyűzetet, de a fejében mindig felbukkant a figyelmeztetés, hogy vigyázni kell rá, nagyon drága volt.

Vad, dühödt, elkeseredett küzdelmet vívott, egyetlen társa segítette ebben, a pálinka.
De az is csak egy darabig segített, amíg a billentyűk végérvényesen össze nem folytak a szemei előtt.
Aztán reggel ébredt arra, hogy keltegetik.

– Gyuri, kelj fel! Kelj fel, mi a faszt csináltál?

Gyuri felemeli a fejét, sajog a feje, de nem csak belül, az italtól, hanem kívül is.
Néz maga elé, a gombok nyoma mélyen besajtolódott a homlokába, és meglepve konstatálja, hogy ő bizony belehányt a billentyűzetbe.

Nagyon vártuk, hogy mi lesz az emberrel, Alex igyekezett az útlevélkezelőktől megtudni, ők több infóval rendelkeznek, de csak annyit hallottunk, hogy többet a büdös életbe nem nyúlhat a számítógéphez.
Részegen.

23

1988. április 26. kedd

9. nap laktanyafogság

Ma azzal ébresztett hétkor az ügyeletes, hogy a tisztek ajándékot adtak.
Nem szokás kimenőt adni laktanyafogságát töltő katonának, de nekem írtak ma könyvet.
Körletelhagyási engedélyt kaptam 8:00 - 12:00 közt.

Úgy fájt a fejem a tegnapi berúgástól, alig értettem meg, mi a helyzet.
Aztán csak annyit mondtam, hogy dugják fel a seggükbe, én ennyi időre ki nem megyek.
Hagyjon aludni.

Nem tudom, melyik tiszt szerette volna a képembe mondani, hogy volt olyan kegyes nekem megkegyelmezni, nem tudom, mit akarhatott, mert hogy tőlem azt az örömet nem kapta volna meg, hogy valóban kegynek tartsam, de még azt sem, hogy megköszönjem.
Az biztos, hogy nyolckor még egyszer beküldte az alegység ügyeletest.
Az jelezte, hogy jelenésem van az tiszti irodák előtt, ha ki akarok menni. Nem akartam, így csak fordultam egyet az ágyban.
Öreg vagyok, hogy ugráltassanak. Van annyi szabadságom, hogy eldöntsem mit akarok, mit nem, a kötelező dolgokon kívül.
Ha nem akarok kimenni, nem megyek.

Jó sokáig aludtam, aztán elmeséltem a tegnapi sztorit Koritának, a korosztályombeli körlettársamnak. Ő tegnap délutános szolgálatban volt az esemény alatt, aztán Rövid Ugrással ment délelőttre, és csak most hall arról, hogy Tatárékat megszopatták. Közben bejött Bíró Zoli is és mondja, hogy volt még egy esemény tegnap, tudnunk kell róla.

Éspedig, mikor Tatár vitte az ultrát a körletbe, kiejtette a kezéből és elég sok a folyosó kövén maradt. Nyilván nem ő maga takarította fel, de hogy ne maradjon ott, visszaballagott az ügyeleteshez, történetesen Binderhez.

– Kiömlött az úútra az úútra! – mondta mély hangon.

– Hogy micsoda?

– Mondom! Kiömlött az úútra az úútra! –  mutatott Tatár a folyosó vége felé.

Bindernek összeállt a kép rögtön, mondják a szemtanúk.

– Útra baszdmeg? – vihogott fel. – Az folyosó, te fegyverneki marha.

Ennek a mondatnak minden szava igaz volt, ezzel Tatár se tudott ellenkezni.

– Nem baj. De kiömlött.

– Micsoda?

– Az úútra, mondom.

– Oké tudom, hogy hová, de micsoda?

Az úútra, baszdmeg Binder, ne bosszants már te is. Kiszóródott a zacskóból, söpörtesd fel valakivel!

– Az egyesben van Zombori, szólj be neki Tatár, hogy én üzenem, hogy kiömlött az úútra az úútra! De hangosan mondd, hadd halljam én is! – vihorászott Binder. – ÚÚTRA, baszdmeg Tatár!

Zoli szerint ma, aki csak látja Tatárt, kérlelni kezdi, hogy mondja el, hogy kiömlött az úútra az úútra!

Ilyen ízes, parasztos kiejtést hónapokig keresnek a nyelvészek vidéken, öröm az ilyet hallani.
Mi több, vidámság és felhőtlen kacagás.

Talán csak Tatár nem szórakozik annyira jól, de nagy a gyanú, hogy hosszú hónapok múlva is lesz, aki ezt a mondatot hallani szeretné.

24

1988. április 25. hétfő

8. nap laktanyafogság

Teljesen lehetetlen időpontokat választunk a berúgáshoz.
Nekem most épp jó, mert bent töltendő szabadnapom telik délután öttől. De a többiek úgy látnak az iváshoz, hogy egyiküket sem érdekli mennek-e másnap szolgálatba.

Én valahogy a másnapokat nem nagyon bírom, szinte halálomon vagyok olyankor. Hétköznap azért sem jó inni, mert a tisztek többet mozognak a laktanyában, mint hétvégén.
De ma nagyon jó apropó kínálkozott.

Tatár Imre határőr hozott be pálinkát. Tatár ugyan kisSas, ellenben nagy franc.
A kis kifejezés vele kapcsolatban csak a Sas előtagjaként jelenhet meg, mert amúgy nagyon nagy darab srác, széles, magas, de zömök, akibe az ember nem köt bele.

Azonban az is látszik, hogy a jóindulat mozgatja azt a hatalmas testet, olyan egyszerű lelkű medve, aki mellé biztonságot keresni megy az ember.
Esendő embersége mindig akkor mutatkozott meg, amikor valaki cukkolta, mert volt benne valami elemi önirónia, ami miatt hagyta magát froclizni, és mindig nevetni tudott saját magán, kicsit elpirulva, szégyenlősen, és sosem lett mérges, dühös.

Imádtuk, amikor jelentett, mert az mindig röhögésbe fulladt, még a zord arcú tisztek is elmosolyodtak, ha hallották. Talán Szilasi maradt márványarcú, de ő a viccet, meg a nevetést, mint jelenséget se érti, és más se okozna változást rajta, valószínűleg a saját belezését is csak amiatt tenné szóvá, mert nincs a szolgálati szabályzatban.

Tatár nem ilyen, minden látszik az arcán, a megtestesült parasztgyerek prototípusa, nyílt, tiszta tekintetű. És amikor jó ízesen elmondja, hogy Tataaaár Emre hataaaárőőr jelentkezem, tényleg mindenki dől a röhögéstől.

Azért néha kijött a sodrából, az igazságtalanságot nehezen viselte. Még a nála kopaszabb sorstársai, vagyis a kisMágusok, akik februárban érkeztek, ők is hamar rájöttek erre, és ezen is jól szórakoztak. A körletben, ahol lakott, folyamatosan azon mesterkedtek a ott lakók, hogy valakire ráuszítsák.
Talán az volt ebben a kihívás, hogy nagyon nehezen ment.

Valahogy a körlettagok közül a választás Her cicára esett.
KisMágus, kopaszabb Tatárnál. Her Zoltán határőr, vagyis Her Hör.
De inkább a Her cica név ragadt rá amiatt, mert a barátnője a leveleit mindig úgy zárta: cica.
Tatárral nem volt közöttük konfliktus, de a többiek csináltak. Sugdosni kezdték Tatár fülébe, hogy Her cica smúzol róla a Knízner hadnagynak, feketíti.
Nem volt ebből egy szó se igaz, de mindenki szerette volna látni, hogy Tatár végre kiborul, és hogy milyen arcot vág majd Her cica, ha Tatár rátámad.
Ezért mondogatták Tatárnak, hogy Her cica folyamatosan jelent.
Tatár nehezen adta magát, egy hétig kellett puhítani.
Egy hétig duruzsoltak a körlettársak a fülébe, míg robbant.
Ekkor vérvörös lett a feje, az arcán a méltatlankodás alig felismerhető, roncsolt jelei látszottak, de a száján semmit nem tudott kinyögni. Ezt szerették a többiek, ezt a jelenséget, hogy a nulláról a maximumra ugrik a pulzusa ahogy elönti a pulykaméreg, és azt a jelenetet, amikor felpuffad a képe a dühtől, és a "hogy az a" kifejezéssel is gondba kerül, olyannyira, hogy az Istennek se tudja kimondani.

Bíró Zoli abban a körletben lakik, mesélte később, hogy miután Tatár hiába küzdött a szavakkal, kiszaladt a takarítószertárba, hozott be ultrát és felszórta a körletet, hogy a percekkel ezután szolgálatból megtérő Her cica már a szopásra előkészített állapotban találja a szobát.
Belépett és szóhoz se jutott.
Tatár se nagyon, csak fújtatva állt vele szemben.

Her cica arcán látszott, hogy felmérte, ez neki szól, kétségbeesett, nem értett semmit. Akkor még kevésbé, mikor Tatár megemberelte magát és kinyögte, hogy "Nem fogod ezt... Velem nem csinálhatod... Nekem te... Na azonnal szakadj rá a körletre, nagytakarítás, de azonnal!"

Her cica semmit nem értett. Mit akar Tatár, a megtestesült nyugalom? Mitől öntötte el a méreg? Miért neki kell takarítania?

Ez utóbbi mondatot hangosan is megkérdezte.

Maki, az öreg berben tisztes körletparancsnok mondta neki tettetett szenvtelenséggel, hogy azért, mert ő a legkopaszabb.
Ez tény, ezen Her cica nem is nagyon hökkent meg, de azt továbbra sem értette, hogy miért Tatár adott neki parancsot és miért ilyen ideges. Meg mit se csináljon Tatárral?

Tehát ő a legkopaszabb, de arra az esetre, ha elfelejtette volna, Tatár úgy érezte nyomatékosítania kell, ezért belebőgte a térbe, hogy 387!

Nagy röhögés lett, az idősebbek csitítani próbálták, hogy ez most nem volt teljesen helyénvaló érv, a 387 is arcpirítóan sok, be kell látnia, hogy amíg mondjuk Bíró Zoli azt tudja mondani, hogy 24 napja van hátra, igen komoly illetlenség ilyen csillagászati értékkel előhozakodnia, még ha Her cica esetében ennek van is valami létalapja.

Tatár elszégyellte magát, kicsit visszafogottabban és meglepően összefüggően szólt.
– Oké, de velem nem szórakozol, szakadj rá a körletre!

Her cica levegőért kapkodott, és mivel ez még mindig nem volt teljes egészében kielégítő válasz a miértre, azért még egy kicsit finoman ellenkezett.
Bíró Zoli ekkor szaladt át hozzánk, hogy menjünk ezt látni kell, így Alexszel felkerekedtünk.
Akkor toppantunk be, amikor Maki, Földi Gyula nyugtatni próbálták a feleket, mert Tatár már nagyon dühös volt, Her cica meg nagyon nem értette. Aztán épp bevallották Tatárnak, hogy csak szopatták őket, főleg Tatárt, Her cica meg leginkább  áldozat lett csak.
Zoli vett elő pálinkát elsőként, hogy legyen szent a béke, meg hogy Tatárnak előjöjjön a szókincse, mert bár már elpirulva mosolygott, mégis megakad a de gecik vagytok, de gecik.

Her cicát is nyugtatni kellett, hogy az egész egy vicc, de nem látta  annak, sőt úgy nem tud nevetni, hogy végül mégiscsak azt a feladatot kapta, hogy söpörje össze az ultrát, ne kelljen itt tüsszögni tőle.
Nem vigasztalta, hogy takarítania nem kell.

Tatár nem sokat ivott, ugyan ő is hozott ma be pálinkát, valahogy nem olyan fajta, aki sokat iszik.

Én olyan vagyok már.

Berúgtam.

Hánytam is.

Megint.

25

1988. április 24.vasárnap

7. nap laktanyafogság

Ma szabadnapot töltök benn, semmi dolgom nincs, kicsit gyúrtam, meg aztán olvastam fenn a körletben. B. Kozma adott nemrég egy könyvet és hát nem haladok vele könnyen.
Boris Vian, Tajtékos napok.

Olyan fura világot fest, amit nehezen tudok befogadni, illetve nehéz valóságnak, nehéz mesének képzelni, valahogy a kettő közt billeg. Azt látom, hogy csakis a hangulatomon múlik, hogy hogyan hat. Van amikor nagyon szórakoztat, van amikor idegesít, de talán csak amiatt idegesít, hogy egy ilyen világ elképzeléséhez nagyobb szabadság kell, el kell rugaszkodni a konvencióktól, de a sereg nem alkalmas erre.
25 nap múlva mindent másképp látok, nyilván ezt a könyvet is.

Délutánfele bejött B. Kozma és látta, hogy épp ezt a könyvet olvasom, kérdezte is, hogy na hogy tetszik. Neki az egyik meghatározó könyv volt az életében.
– Kicsit fura nekem, hogy ananászízű fogkrémmel kell kifogni a konyhai csapban élő angolnát.
– Miért, szerinted mivel kell?
– Láttál már angolnát előjönni a csapból?
– Nem, de ez nem bizonyítja, hogy nem ananászízű fogkrémmel kell megfogni.
– Lehet, hogy azzal lehet megfogni, mert azt szereti, de hol szokott rá? Tegnap szar napja lehetett amúgy!
– Ja, igen, hallottam, hogy valaki letaposta a szart a lefolyón.
– Nem is fogott angolnát!
– Na, azt nem tudni. Viszont kiderült, hogy miért nem volt lábnyom a folyosón visszafele.
– Miért nem volt?
– Mert az egyik felmosórongyba beletörölte a lábát. Tiszta szar volt, amikor ma a kopaszok fel akarták mosni a folyosót.
– ÁÁá, rossz hallgatni, egyre kacifántosabb a történet.
– Az.
– Este megint berúgunk! Tudod, mi kellene ide a Tajtékos napokból?
– Micsoda?
– Hát a koktélzongora, nem emlékszel?
– Régen olvastam.

B. K. Zs leült, én meg felolvastam neki ezt a részt a könyvből.

"– Parancsolsz étvágygerjesztőt? – érdeklődött Colin. – A koktélzongorám elkészült, kipróbálhatod.

– Működik? – kíváncsiskodott Chick.

– Pompásan. Nehezen készültem el vele, de az eredmény minden reményemet felülmúlja. A Black and Tan Fantasy-ból kiindulva valóban fantasztikus keveréket készítettem.

– Mi a szerkezet lényege? – kérdezte Chick.

– Úgy csináltam, hogy minden hangjegynek egy szeszfajta felel meg, valamilyen likőr vagy aroma.

Az erős pedál megfelel a felvert tojásnak, a gyenge pedál pedig a jégnek. Ami a szódavizet illeti, ahhoz egy trilla kell a magas regiszteren. A mennyiség egyenesen arányos az idővel; a hatvannegyedeknek a tizenhatod egység felel meg, a negyedhangjegynek az egység, az egész hangnak a négyszeres egység. Ha lassú dallamot játszunk, működésbe lép egy regiszterrendszer, nehogy az legyen nagyobb – mert akkor túl bőséges koktélt kapnánk –, hanem a szesztartalom. És, a dallam tartamától függően, tetszés szerint lehet az egységértéket módosítani, például a századára csökkenteni, hogy olyan italt kapjunk, amely tekintetbe vesz minden összhangot az oldalsó szabályozó révén.
– Bonyolult – mondta Chick.

– Mindent elektromos kapcsolás és relé vezérel. Nem részletezem, hiszen érted. És különben is, a zongora valóban működik.

– Csodálatos! – csodálta Chick.

– Csak egy a feneség – vallotta meg Colin – , az, hogy az erős pedál taposása teszi bele a felvert tojást, úgyhogy külön kapcsolási rendszert kellett kidolgoznom, nehogy rántottarepeszek hulljanak a koktélba, ha nagyon hot dzsesszt játszunk, mert azt bizony nehéz lenyelni. Majd még barkácsolok rajta.

Most elég, ha vigyáz az ember. Ha tejszínt akarsz, akkor a mély g hangot kell leütni.

– Csinálok egy koktélt a Loveless Love-ra – ajánlotta Chick. – Irtó erős lesz!"

B. K. Zs elgondolkodott kicsit aztán a merengésből lakonikusan jegyezte meg.
– Hát nemtom, milyen koktélt lehetne játszani fél liter kevertből, egy liter cseresznyepálinkából, meg Bonbon meggyből.
– Bonbon meggy? Azt meg ki hozta?
– Nem tudom, csak valaki ma azt mondta, az is lesz.
– Ehhez valami punk zene kellene!
– Zongorán punk zene?
– Koktélzongorán. Azon mehetne simán. Mondjuk a California über alles.
– Miért pont az?
– Mert 25 és aztán nekem Amerika! Kiskopasz!

B. Kozma tettetett felháborodással válaszolt.
– A nénikéd a kopasz, 248!
– Mennyi? Nem hallom! 248? Az meg milyen szám? A szénatom felezési ideje?
– Majd meglátod öcsém!
– Nem hiszem, 25 nap múlva semmit nem látok majd abból, ami itt van, nemhogy nem látom, emlékezni se fogok! Szabad leszek, mint a madár. California über alles! Nekem Amerika lesz! Te meg még mindig a dolgozó népet szolgálod.

– A MosOitól ismered azt a számot aminek az a refrénje, hogy a "dolgozó népet szolgálom"? Ha lesz lehetőséged, hallgasd meg, Rendőrdal a címe, tanulságos.
– Nem hallgatom, túl vagyok a dolgozó népen, már csak 25 napon kell túl lennem és vége.

És igen, alig hihető, hogy már csak ennyi nap van hátra, de hogy csökkenjen amit józanul töltök, este újra berúgtunk, Burján Kozmával a Tajtékos napokról beszélgettünk, arról, hogy mivel lehet még csapba lakó angolnát fogni.

Boris Vian Tajtékos napok, előszó.

("– Ez az angolnapástétom kitűnő – szólt Chick. -Kinek az ötlete volt?

– A Nicolas-é – felelte Colin. – Mindennap megjelent a mosdójában egy angolna, mely a hideg vízvezetéken át érkezett.

– Furcsa – mondta Chick. – Hogy lehet az?

– Kidugta fejét, és kiürítette a fogkrémes tubust, mégpedig úgy, hogy megnyomta a fogával. Mivel Nicolas csakis ananászos amerikai fogkrémet használ, a hal megkívánta.

– Hogy fogta meg? – kérdezte Chick.

– Egy egész ananászt tett oda a tubus helyett. Amikor a hal lenyelte a fogkrémet, lement a torkán, és aztán visszahúzhatta a fejét, de az ananász után ez már nem ment: minél jobban húzta, fogai annál jobban belevájódtak a gyümölcsbe. Nicolas...

Colin abbahagyta.

– Szóval, Nicolas? – kérdezte Chick.

– Habozom, hogy megmondjam-e neked. Lehet, hogy elmegy tőle az étvágyad.

– Rajta! – biztatta Chick. – Már nem vagyok nagyon éhes.

– Nicolas éppen abban a pillanatban lépett be, és borotvapengével levágta a fejét. Aztán kinyitotta a csapot, és utánajött az egész angolna.

– Ennyi az egész? – mondta Chick. – Adj még egy kis pástétomot. Remélem, hogy népes angolna família lakozik a csőben.")

26

1988. április 23.szombat

6. nap laktanyafogság

Ez az elgondolás, hogy szépüljön a laktanya, ez tényleg jó ötlet.

Teljesen leszarom amúgy, mert 26 nap múlva leszerelek és egyáltalán nem érdekel mi lesz a laktanyával utána.
De ha objektív akarok lenni, akkor ez jó dolog.
Attól szar csak, hogy ezzel bizonyos kellemetlenségek együtt járnak.

És most elárulom, hogy az, hogy mi lesz a laktanyával az nem érdekel tényleg, de a felújítás maga, halálosan idegesít. Hogy tegnap korlátozva volt a vízfogyasztás olyannyira, hogy végül nem tudtam zuhanyozni, mérhetetlenül felháborított.
Sokan megoldották ma, de mire én eljutottam, este tíz körül, már elzárták a vizet megint. A rohadt felújítás miatt egész reggelig valamiért nem volt víz az épületben, pontosabban csak a wc padlóján volt a lefolyóból feltörő húggyal alaposan kevert elegy, de máshol nem volt.

És valahogy most ez a húgy megakadt középtájt és egy kisebb, de mélyebb, felduzzasztott tavat hozott létre. Ebbe mélyebben ért bele a legelső, még gumicsizma nélkül elérhető budiajtó.
Jobban megszívta magát, alaposan bedagadt.
És beszorult, nem lehetett kinyitni.

Talán ez lehetett az oka annak, ahogyan valaki  elvégezte éjjel a dolgát.
A nyomokból mindent ki lehet olvasni.
Mert nyomok bőven voltak.
Valaki ma éjjel kiment a vécére.
Az történhetett, elért a vécé ajtajához.
Látta, hogy áll benn a húgy.
Biztos, hogy papucsban volt.
Belépett a budi előterébe.
Az első egy méteren száraz a padló, de beljebb, már a piszoárok alatt is minden tiszta víz, de még a papucs talpának széle alá ért.
Itt vannak a nyomok.

Aztán megállt a mélyvizes medence előtt, talán már tudta, hogy nem nyílik az ajtó, csak nem hitte el, de az is lehet, hogy fingja nem volt nyílik-e, sőt valószínű, hogy nem is érdekelte, teljes természetességgel nyúlt az ajtó felé, lévén az ajtónak az a dolga, hogy nyíljon.
De nem nyílt.
Bedagadt.
Ott ez meglephette, hosszabb ideig tanakodhatott. De ahhoz, hogy a zárt ajtó meglepje, beljebb kellett lépjen a mély vízbe.
Egész mélyen beleért a csupasz lábfeje is.
Aztán elhitte végre, hogy nem nyílik és kiemelte a lábát, kiment a folyosóra és egy pillanatig nem tudta eldönteni mi legyen. Nem tudott szarni, ezért egy kis időre az kerekedett felül benne, hogy szarik rá, elmegy aludni.

Ugyanis tett pár lépést a körletek felé.
Majd valószínűleg belecsikart valami a gyomrába, vagy csak spontán érzések alapján felismerte, hogy ettől még ugyanúgy kell szarnia, így visszafordult az ellenkező irányba.

Jól okoskodott, mert ha a budin nem tudta elvégezni a dolgát, akkor még valahogy elintézheti a mosdóban.
Oda igyekezett.

Látszott mindez a nyomokból, mert a bal lába csupa húgy, mert a papucsa, mint valami szivacs, felszívott valamennyit, és minden lépésnél nyomta ki magából. A folyosó kövén pontosan látszott abból ahogyan csillog, hogy itt bizony víz van, minden lábnyomnál, olyan sok, hogy reggelig se száradt meg.

A nyomok azt mutatták elindult a mosdó felé.
Lehet, hogy tudta már útközben, de lehet, hogy csak ott tapasztalta meg, hogy nincs víz.
Ezt nem tudni.

De az biztos, hogy megoldotta.
A nyomokból ítélve az egyik zuhanyzót használta. A végtermék földet érésének helyzetéből és az elkenődött lábujj nyomokból arra lehet következtetni, hogy nem erős az elkövető combja, nem tartja fixen a görnyedt testet a tálca fölött a célzás közben, ezért dolga végeztével a lábát használva a papucs talpával igyekezett a megfelelő mederbe terelni az eseményeket, tologatta a cuccost a tálcán ide-oda, de az átcsapott a papucs szélén, és becsapott a lábujjak közé is.
Sőt nagyon valószínű, hogy a hugyos lábát használta, mert az kicsúszott a papucsból.
Erre a telitalpas nyomból lehet következtetni.
Így a végére összeállt a történet, megfejtettük.

Tehát végül elmondható, hogy valamelyikünk éjszaka kiment a budira, de nem jutott be, emiatt beleszart a zuhanyzóba, majd megfelelő formába öntve a produktumot, azt a lefolyóba taposta.

Végül.
Ennyi.

27

1988. április 22.péntek

5. nap laktanyafogság

Ma a klubszoba felújítása miatt valamiért nem mindig volt víz.
Felváltva, hol a budin, hol a mosdó-zuhanyzó részen tűnt el.

Az éjszakás, délelőttös és délutános szolgálatok egyes felkészülési teendői időben elcsúsznak, így a nap minden szakában használatban vannak ezek a helységek. Az éjszakás szolgálat inkább a zuhanyzót használja reggel, vagy ébredés után, délután felé, a többiek meg inkább a vécét használják. Mivel a szolgálatok miatt állandóan üzemelnek ezek a helységek, állandó probléma volt az akadozás, a torlódás.

Hol a vécéből kellett vödörben átvinni vizet, ahhoz, aki a zuhany alatt állt beszappanozva, hol ahhoz, aki a budin ülve jött rá, hogy nem tudja lehúzni.

Nem nagyon értettük mi zajlik, nyilván az építőszázad csinált valamit, de hogy mit és hogyan, azt nem tudtuk.
Amit végképp nem értettünk, hogy Korlát századosunk miért hozta be, és miért ma hozta be a feleségét.
Igazából a feleséget egész nap nem láttuk, az irodába lett fixálva, csak néha a hangja szűrődött ki a réseken. Viszont Korlát százados ki-beszaladgált, aggodalmas arccal intézett ezt-azt, és ha valaki veszélyes mértékben megközelítette az iroda ajtaját, már szaladt is vissza, hogy maga meg mit akar? Mit keres ott?

Mintha meztelenül lett volna benn az asszony, vagy olyan állapotban lett volna, hogy bárkivel kikezd és emiatt senkit nem szabad a közelébe engedni. Senkinek nincs sejtelme se, hogy mi lehet, minek ül itt Korlát felesége egész nap.

Estére egyre gyanúsabb lett a dolog, vagy inkább egyre érthetetlenebb, ugyanis az asszony délután felé elment fürdeni. A legénységi zuhanyzóba tette mindezt.
Nagy szaladgálás előzte meg mindezt Korlát részéről, és kiabálás, hogy senki ne mozduljon, senki nem megy a zuhanyzóba most, mindenki húzódjon be a körletébe. Mintha atomtámadás lett volna, olyan érzésünk lett. Az ügyeletes kifejezetten figyelmes akart lenni és egy kopaszt a zuhanyzó elé rendelt, a vécéből hozott két vödör vízzet, ha netán időközben megint elzárnák a zuhanyzóban.

De Korlát ebben a gesztusban ármánykodást látott, teljesen kikelt magából, állt dühösen a zuhanyzó ajtajában, és kiabálta, hogy a feleségéhez senki nem megy be, csak a testén keresztül.
De ilyen szándék nem nagyon merült fel bennünk.
Korlát testén keresztül az idegrángás menjen, és vissza se jöjjön.
Folyamatos perpatvar alakult ki, mert ugyan behúzódott mindenki a körletbe, de Korlát beszűrődött hangja nem csitult és időről időre valakiben felmerült a körletekben, hogy mi ez a kiabálás még mindig, és kikukkantott az ajtón. Ekkor Korlát magasabb hangerőre kapcsolt.

– A feleségemhez senki! Értették? Senki!

A kongó folyosón terjedt a hangja, így megint valakiben felmerült, hogy mi van már, ki kiabál még mindig, és persze kinézett az ajtón, és Korlát azonnal neki rontott, hogy maga a fülén ül?
– Nem hallja, hogy senki?

Nem derült ki  mi lehetett, csak találgattunk, hogy valami párkapcsolati zűr, arra köttünk fogadást, hogy melyik másik tiszt dugta meg, Knízner? Balrog őrnagy? Guttyán?
Ja, valószínűleg Guttyán.
Láttam már udvarolni.

28

1988. április 21.csütörtök

4. nap laktanyafogság

Ma megint büntetést érdemeltem, ezért újra nem keltettek hajnalban, hogy menjek le konyhamunkásnak. Amikor meg lementem, ugyanazt csináltam, amit két napja.
Semmit.
Ettem ezt azt, és Böröczcel beszélgettem. Öreg kisMamut,  jó srác, együtt cselgáncsoztunk a Dózsában. Nem nagyon barátkoztunk ott, de rosszban sem voltunk, és úgy látszott amikor ideérkezett, hogy ez többet számított, mint hogy Robi mit mondott rólam.
Jóban maradtunk.

Ma is ugyanezt csináltuk.
Egy idő után úgy gondoltam, meghívom estére a körletünkbe, mert a terv szerint ma majd megint berúgunk. Mondtam neki, hogy nyolc körül jöjjön át hozzánk, ha van kedve.
Nem húzódozott amikor megtudta, hogy Alex, Korita, Petró Dezső is a körletben lakik.
Ígérte, hogy ha mást nem is, de bort majd tud hozni.
Sőt, mondta, miután a reggeli munkafolyamatok elvégzése után elengedte a kopasz konyhamunkást, akit helyettem rendeltek le dolgozni, bort azt most is tud hozni, és a raktárból kihozott egy üveg Egri bikavért.
Leültünk a konyhában a főzőzsámolyokra.
Hát bort én nem sokszor ittam.
Amíg én is a konyhán voltam, mindenki sörözött, aztán inkább mindig pálinka, vagy vodka jött, bort nem nagyon ittunk.
Nem is ízlett ez se.
Savanyú szar.
És alig hatékonyabb a sörnél.
Egy keveset kipróbáltam teával összekeverve. Majdnem elhánytam magam.
Geci savanyú amúgy meg.

De azért csúszott.

Sztoriztunk, kibeszéltük Robit, Böröcz is kétszínűnek tartotta. Jól esett ezt hallani, talán mégsem én voltam akkoriban túl érzékeny.
Böröcz elmondta, hogy azoknak, akik ismerik egymást, össze kell tartaniuk. Az ismeretlenekkel szemben nagy előnyökkel indul egy bajtársi kapcsolat, amiben legalább minimálisan, de az előzetes ismeret is jelen van. Böröczcel nem sok kapcsolatunk volt a Dózsában, meg aztán itt sem, de, mint mondja, valahogy mindig megbízhatónak gondolt. Nyilván itt már sok jóval erősebb kötődése van, például a körlettársaival, de egy következő helyen, az életben, egy új hasonló közösségben engem és a körlettársainak a társaságát fogja keresni. Az ilyen véletlenszerűen összedobált társaságban hamarabb szót ért az ember olyannal, akit látott már.
Akiket ismer, azokat ismeri.
Ez a bajtársiasság.

Ekkor már én mindennel egyetértettem volna, szédültem is, ezért befeküdtem az öltözőbe.

Valahogy instabillá vált a talaj.
Böröcz bejött utánam és ott is tovább beszélt.
Na meg ez a bajtársiasság.

De nem lettem jobban, ezért felkacskáztam a körletbe.
Megártott a bor.

Még az esti részegeskedésnek is részegen álltam neki.

Mivel megint cseresznyepálinkát hozattam Bíróval, úgy mint múltkor, azt ittam, nem a bort.
Böröcznek mindenki örült, ez abban fejeződött ki, hogy közölték a társak, hogy nem nyomnak sípot neki.
Ez amolyan kedveskedés.
Már az, hogy nem nyomnak.

Mert a síp genyó egy dolog. Úgy kapja az ember, hogy ketten lefogják mind a két kezét, a harmadik, meg elől, mellkastájékon, a bordákon megropogtatja az öklét.
Roppant fájdalmas.
Én csak barátoktól kaptam eddig, lehet ennek egyfajta atyai dorgálás hangulata, de ellenségtől kapni ilyet, az bosszúért kiált.
Vadidegennek benyomni a sípot, meglehetős bárdolatlanság.
Böröcz mondja is, hogy nincs ehhez hozzászokva, nagyjából ezekkel a szavakkal, "menjetek a picsába, barmok, hoztam bort, de ha így van, megyek is".
Vigyorogva áll, majd a bentiek kiszólnak, hogy ne úgy tekintse, hogy nem kapott sípot, mintha lemondtunk volna erről, holott sípolhatónak gondoljuk, hanem hogy oly nagyra értékeljük, hogy soha semmilyen körülmények közt nem tennénk meg.
–  Az mindjárt más! –  szólt Böröcz engedékenyebben, és már húzta is ki a dugót a bikavérből. A többiek is nekiláttak alaposan, hamar zajos beszélgetés alakult, de valahogy mindig odakeveredtünk, hogy Koritát hallgattuk, ahogy a nőideáljait ecsetelte.

– Nők! – sóhajtoztunk.
Ettől aztán jól fogyott a pálinka is.

És fura volt.
Nem értettem.

Ha mondjuk előtte dühös vagyok, például arra a gondolatra, hogy valaki nekem sípot akarna benyomni és azt akarnám jelezni, hogy nekem ugyan nem lehet, akkor érteném.
De így rejtély.
Honnan jött az a gondolat, hogy miután kiittam az utolsó kortyot a literes cseresznyepálinkás üvegből, felállok, kinyitom az ajtót és a falhoz baszom, fogalmam sincs.

Nem tudom, nem értem.

Pedig felálltam, kinyitottam az ajtót, és az üveget a folyosó szemközti falának hajítottam. Hatalmas csörrenéssel robbant atomjaira, még a körletbe is bepattant jó sok üvegszilánk.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaültem. Hosszú csend következett, ezt se értettem, nem akartam én rosszat.
Kidobtam, igen.
De jóindulattal telve, ártó szándék nélkül.

Miután ez látszott az ábrázatomon, a többiek folytatták a beszélgetést, Korita fejezte be az előbb elharapott mondatát.

– ...szóval nekem nem az ilyen csaj az ideálom...