Centi_30.jpg78

 

 

 

 

1988. március 2. szerda


Ma Ketya újra eljött, és nagyon jól esett, hogy mesélgetős hangulatban volt, mert én romokban hevertem, szólni se nagyon volt kedvem.

Egész éjjel Editről gondolkodtam.

kulcslyuk.jpgElképzeltem a karjaimban, a közelemben, aztán valami vadidegen pasi karjában, közelében, és azt éreztem ettől megőrülök.
Mardosott a hiánya, az a helyzet, hogy tegnap nemet mondott, hogy nem úgy tett, ahogy elterveztem.

Úgy éreztem, csőszerelmes vagyok, bármit megtennék, hogy visszakapjam.

Azon gondolkodtam, hogy délután elmegyek, meglesem ahogy a buszról leszállva hazagyalogol. Szerencsére Ketya megjelenése ezt meghiúsította. Nem tudom milyen ökörségre lennék képes, ha a körülmények nem gátolnák meg. Bár az a a téma amibe Ketya mélyen belelovalva magát beszélt, az minden egyébről is elterelte a figyelmem.

Néha ugyan beugrott a saját műtétem, de összességében, amit az agyműtétről mesélt, amin Hilferként részt vehetett, azt viszolyogva, irigykedve, és mindenről elfeledkezve hallgattam. Borzalmas lehet látni, ahogy leborotválják, aztán körbevágják a páciens koponyáján a bőrt, majd lehántolják, négy ponton sima Black and Decker fúróval belefúrnak négy lukat, a két egymás mellett álló lukon átfűznek egy acélhuzalt, vagyis egy vékony acélfűrészt és a két végét ide-oda húzogatva átvágják a lukak közti koponyarészt, ezután leemelhető a kupak, és ott dolgozik alatta az agy. Már az döbbenetes, hogy ezt túléli egy ember, de hogy néhány másiknak van mersze ebbe belekotorni, és ezzel javulást érni el.
Bámulatos.
velő.jpg
De azért ma éjjel Edittel álmodtam mégis.
 

 

 

 

Centi_30.jpg79

 

 

 

 

1988. március 1. kedd


Ma elég erőt éreztem magamban.
Úgy egyáltalán, a felkeléshez, a felöltözéshez, meg a többihez, vagyis a létezéshez. És még ahhoz is, hogy meglátogassam Editet.

Tudtam, hogy délután ér haza a suliból, tudtam, hogy mikor kell betoppannom.
Addig tervezgettem, hogy mit mondok majd.

És persze nyilván ilyesmit:
"Szia Edit. Kinn vagyok a laktanyából, most meglátogattalak, gyere, beszélgessünk kicsit."
Aztán én könnyeden, lezserül elszórakoztatom, közben mellesleg megkérdem, hogy van, és ha kapcsolatban van még, akkor a beszélgetés végén megköszönöm, hogy időt áldozott rám, elmondom, hogy örülök, hogy láttam és békében eljövök. Ha nincs kapcsolata már, akkor elkezdek úgy közeledni, hogy ne legyen ijesztő, de visszautasítható sem.
Ahogy egy erős férfi teszi.
Egy önmagában erős.

Eszembe jutott a beszélgetésünk pár nappal ezelőtt Apuval.
Ahol felmerült, mi lesz velem.

Úgy éreztem, ha ma megint beszélnénk, olyat tudnék neki válaszolni, ami neki is tetszene, amire elismerően mondaná, hogy na ez az, erre gondoltam.

Ma tudnám a választ arra a kérdésére, hogy na, mi akarok lenni majd a katonaság utáni életfogytiglani életben?
Azt mondanám ma, hogy önmagában erős, tartással bíró egyenes ember.
Ez akarok lenni.

A többi nem érdekes és ezt Apám is így látná, ez passzolna az elképzeléseihez. Ha ez vagyok, tudom majd mit kell tennem. Ha azt továbbtanulással, szakmával vagy akár művészettel érem el, mindegy.
Akkor a helyemen vagyok.
Ha nem vagyok az, akkor is mindegy mi vagyok, akkor az, ami amúgy vagyok nem számít, ha orvos lettem, vagy mérnök, vagy színész, vagy párttitkár, mindegy.
A szar alak, mindenhogy szar alak.
Én az nem leszek.
Ebben az elhatározásomban megerősödve gondoltam át, hogyan viselkedem Edit előtt.

Civilbe öltöztem, azért, hogy ezzel is kifejezzem, én magam jövök, Dvorszky Tamás, az ember.

Kicsit dilemmáztam azon, hogy ehhez milyen nadrág illik, vegyek-e farmert?
Inkább valami ünnepélyesebbet.

Szövetnadrág jó lesz.
Sose volt rajtam, utáltam mindig.
Azt hiszem Anyu vette, hogy kicsit elegánsabban nézzek ki, de a kemény, metál zenés, enyhe punk beütéssel kevert korszakom ezt akkor nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Elegancia? Mi van?

Na de mai naphoz jól illik.
Ez ma amolyan ünnep.
Ma jó lesz.

kinnse.jpgNémi bizonytalanság azért volt bennem, amikor végignéztem magamon.
Ezt a látványt sose láttam, idegen és furcsa. Valahogy ez nem áll jól. Olyan volt, mintha egyenruhában lettem volna, mintha nem én lettem volna kívül.
Mozogtam benne kicsit, Anyu előtt is, ő megdicsért, hogy na, ilyenre gondolt mindig, hogy ilyen arisztokratikus eleganciával jelenek meg.

Fordultam még egyet Anyu előtt, mire megjegyezte:
- Úgy nézek, ki akár lánykérőbe is mehetnék.

– Aha. – mondtam és visszahúztam a csíkot a szobámba.

Nem tudott senki a tervemről, úgy gondoltam, az, hogy Edithez készülök az az én magánügyem.
Anyu a vesémbe lát.

Mindegy, így megyek, döntöttem el, azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, ha kívül nem én vagyok, mert belül én vagyok.

Míg leértem a kocsihoz, néhány házban lakótól is szokatlan pillantást kaptam, katonaruhában vagy farmerben látnak, és még mintha a Zsiguli merev műbőr ülését is jobban éreztem volna, a hideg hamar bekúszott a vékony szöveten át. Valahogy nem éreztem magam komfortosan. Aztán vezetés közben újra a magabiztos önmagam láttam Edittel beszélgetni.

Bejutottam a kapun, fenn a lakásajtón csengettem.

Az apja nyitott ajtót.
Nem, nem öltem meg senkit, kiáltottam volna fel legszívesebben, amilyen képet vágott, hogy meglátott. A bénult csendbe mondtam rekedten, hogy Edithez jöttem. Az apja bemutatott a szobája felé, elgondolkodva utána is nézett, majd mondta, hogy: Öhhh...

Majd még, hogy én is értsem:
– Akkor bemegyek, kihívom.

Befelé menet összefutott Edit anyjával.
– Hogy kicsoda? Igen? Mit akar itt? Na, én majd megmondom neki!

– Csókolom!

Hosszan nézett a szemembe, de ekkor megjelent Edit.

– Szia. – mondta és alaposan végigmért. – Baj van?

– Hogy érted??

– Mintha temetésről jönnél.

– Jaj nem, nem dehogy, csak nagy nap van ma! Ma találkozunk újra. – daráltam öntudatlan.

– Kicsoda? Hogy mi ketten? Nem is beszéltük meg!

– Ugyan, mit kell ezen megbeszélni? – kérdeztem értetlenül, majd szajkóztam neki, hogy beszélnünk kell, higgye el.

– De most? Miről? Nem számítottam Rád! – védekezett, aztán dühösen legyintett. – Menjünk. Mindjárt jövök, szólt a háttérben figyelő szülők felé, az anyja meg utána kiáltott, miután újra mélyen a szemébe nézett, hogy ne maradj soká, ki tudja milyen alakok mászkálnak az utcán.

A liftben hozzá sem szóltam, de amikor kiléptünk a házból, nekiugrottam.

– Te miket mondtál a szüleidnek rólam? Miért ilyenek?

– Milyenek? Képzelődsz! Milyenek?

De aztán kibökte, hogy elmondta, hogy majdnem megvertem legutóbb, és hogy mekkora szerencse, hogy végül csak a levélszekrényt ütöttem meg.

Baszki ez így beégett neki?

– Agresszív voltál és féltem tőled!

– Na de baszd meg – mondtam emelt hangon –, éppen kidobtál, még jó, hogy agresszív voltam!

– Nem jó. Nem kellett volna lenned!

– Oké, de akkor milyennek kellett volna lennem? Tessék, mondd meg, milyennek kellett volna lennem? Örülnöm kellett volna?

Megfogtam a karját, ő ijedten hátrébb lépett.

– Kezdjük újra! – mondtam fojtott hangon – Te említettél egy hónap próbaidőt, az rég letelt, itt vagyok, kezdjük újra.

Olyan bénán hangzott mindez, hogy igazából nem csodálkoztam azon, hogy elrántotta a karját, és könnyes szemmel azt válaszolta, hogy milyen egy hónapról beszélek? Másik pasija van, jól megvannak, milyen újrakezdésről beszélek?

És tényleg. Tulajdonképpen milyen újrakezdésről beszélek? Tegnapelőttig eszembe se jutott. Szerintem nem is szeretem most. Nem kerestem, nem érdekelt.

De ezt gondolnom sem kellett, mert mondta, hogy az utolsó hónapokban teljesen figyelmen kívül hagytam, nem kerestem, nem érdekelt. Mást meg érdekelte, ezért vele van. És ne higgyem, hogy ez neki nagyon könnyű volt, nyögte már könnyek közt, mert nagyon szeretett, azt is mondhatná, hogy szerelmes volt belém, de egyszerűen úgy látta, nem érdekelt engem.

Sírva bökte meg az ujjával a mellem és felsorolásszerűen beolvasott.

– Igen a szakítás........Ennek oka az volt, 1. hogy egy ideig nagyon sok levelet váltottunk és idővel ez egyre kevesebb és kevesebb lett, a végén már nem is írtál nekem, 2. hogy nagyon ritkán találkoztunk és nekem szükségem lett volna arra, hogy ott legyél velem, hiszen hiányoztál.

Aztán oda kanyarodtunk, hogy a végén mindig azt érezte, csak a szexet akarom tőle.

Mivel erre nekem megint beugrott a melle képe, nem tudtam hitelesen cáfolni, de megpróbáltam.

– Nem, dehogy, hidd el nem, én csakis téged akartalak, a gondolataid, a lelked, meg minden.

Mint egy szentimentálisra állított droid, hadartam ezeket.
És igen, én is szerettem, sőt én még mindig szeretem, és hogy kezdjük újra, felejtsük el a múltat, most itt vagyok szeretem.

Olyan határozottan megrázta a fejét, hogy a könnyei az arcomra fröccsentek.

– Nem, azt nem akarom.

Néztem a száját, láttam is amit mondott, meg hallottam is.
De nem hittem el.
Ne vicceljen, hebegtem, ez most nem egy rossz színdarab, ez a valóság, ezt nem viccelhetjük el, én komolyan beszélek.

Mikor közölte, hogy ő is halálosan komolyan beszél, akkor még hallottam a hangom, ahogy akadozva mondja, hogy megváltozom, fogok levelet írni, mindig is szerettem, mindig is érdekelt, lehet, hogy tényleg úgy látszott, mintha nem érdekelne, lehet, hogy kicsit tényleg nem érdekelt, mindenben igaza van, de megváltozom, ígérem, megváltozom!
Hallottam, hogy mondom, de már rég a szövetnadrágomat láttam, meg azt, hogy nem jól áll, nem én vagyok.
Nem én vagyok kívül.
És nem én vagyok belül sem.

– Nem akarom! – válaszolta határozottan és visszaszaladt a lépcsőházba.

Döbbenten néztem utána.

– Ne keress többet! – köpte ki még nekem a záródó vasrácsos ajtó.

Mindketten jól hallottuk.

Az is aki kint se én vagyok, meg az is aki bent se.

Beültünk a kocsiba és hazavezettünk.

Ingerülten tértem ki Anyu kérdései elől, hogy merre jártam, majd erőtlenül elnyúltam az ágyamon.
Erős férfi.
Na igen.

Melyikük az?
Aki kint se én vagyok, meg bent se?
Vagy az, aki ezzel együtt mégis én vagyok, aki szerelmet vallott mégis és aki most ilyen nyomorultul, szétesve érzi magát?

Rohadt egy dolog, rohadt egy érzés ez.

Most mit mondanék Apámnak?

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg80

 

 

 

 

 

Szolgálati közlemény:
Ma két poszt jelenik meg, a február 28 és a 29, mert 1988 egy kurva szökőév volt, és emiatt egy nappal többet voltam katona. Ez a második poszt ma, nézd meg az előző napot is.

 

 

 

A jó büdös kurva anyját!
Szökőév van!

Egy nappal több a február, mint máskor!
Nem megszívtam?
Egy nappal többet leszek katona.

Rohadt élet!

 

1988. február 29. hétfő


Ketya ma is eljött, mondtam neki, hogy Apuval tegnapelőtt beszélgettünk, szerinte illene azon gondolkodni, mi lesz majd a sereg után. Kérdeztem, hogy ő mit akar most. Elmondta és tökéletesen egyezett a véleményünk.

1. Nem akar ő sem soha többet szakácsként dolgozni.

2. Ha megoldható máshogy se.

3. Legyen sok pénzünk.



Hurrá
Kurva jó terv!
Ezt kéne csinálni!

sarló.jpgKár, hogy például ha nem is dolgozunk, munkahelyünk kell legyen.
Nincs olyan, hogy nincs.

Azt büntetik.

Bevisz a rendőr.

Közveszélyes munkakerülés büntette.

Az szívás.
Miért ne lehetne, olyan, hogy valakinek nincs munkahelye?

Meg hogy nincs munkája!

Micsoda hülyeség!

Istenem, add, hogy eljöjjön az az idő, amikor nem lesz munkám!

Az a mennyország.

Nincs munkahelyem és nem büntetnek érte.
Basszus, de jól hangzik!

Csakhogy ezt nagyon is büntetik.

Csiszolni kell még a terven.

 

 

 

 

A kép: Pincehelyi Sándor, Sarló és kalapács / Hammer and Sickle, 1973

 

Centi_30.jpg81

 

 

Szolgálati közlemény:
Ma két poszt jelenik meg, a február 28 és a 29, mert 1988 egy kurva szökőév volt, és emiatt egy nappal többet voltam katona.

 

1988. február 28. vasárnap


Ma meglátogatott Ketya.
A szakácssuliban volt osztálytársam, aztán jó barátom míg be nem hívták, azóta csak egyszer láttam, mert ugye engem is behívtak.

A múlt héten szerelt, madarat lehet vele fogatni. Arra egyáltalán nem számított, hogy itthon talál, teljesen spontán jött a szüleimhez, hogy megüzenje nekem, hogy már szabad, keressem majd rögtön, ha én is leszereltem.

Egy kurva nagy örömujjongást suttogtam mikor megláttam, ő is teljesen meglepődött. Mint kiderült, ő az egész katonaideje alatt a KK-ban, a katonai kórházban, vagyis abban a Honvéd kórházban szolgált, ahol engem műtöttek.

Iszonyú régen találkoztunk, valamikor tavaly júniusban, vagyis nyolc hónapja.
Akkor épp 30 nap eü. szabin volt.

Hilfer lett, vagyis segítő, tulajdonképpen műtősfiú. A KK a gyógyult katonákat alkalmazta erre, mert Hilfer mindig kellett, és a gyógyult katonákat nem volt nehéz rávenni, hogy maradjanak inkább ott, minthogy visszamenjenek a laktanyájukba. Három hónap kórházi szolgálat után mindenki kapott 30 nap eü. szabadságot, és bár a három hónap alatt nem jöhettek ki a kórház területéről, még így is nagyon jó üzlet volt.
világbéke.jpgMi Ketyával akkor találkoztunk, amikor a három hónap után épp ezt a szabadságot töltötte, de azóta semmit nem tudtam róla. Sikerült visszamennie a kórházba, ami azzal járt, hogy a kerek 30 napot nem töltötte le, mert amint szóltak neki, hogy van üresedés, azonnal be kellett vonulnia.
Nagyon csókos állás volt ez, sokan pályáztak rá, csak a szerencsések mehettek vissza több körre, vagy akiket az ott dolgozó ápolók, orvosok nagyon megkedveltek.
Neki sikerült többször is bekerülni, így Lentibe, a laktanyába, ahová eredetileg tartozott, csak leszerelni ment vissza.
Olyannyira nem ismerte még a saját korosztálya se, hogy szinte senki nem szólt hozzá, fel se merült, hogy baszogassák, holott Lenti hírhedten genyó hely volt, hírhedten genyó alakokkal.
De ő mint valami kiskirály lépdelt be az egyik nap, másnap meg leszerelt.

– Miért nem próbálod meg te is? – szegezi nekem a kérdést.

– De mit? – kérdem.

– Hát hogy nem mész vissza. Menj be a KK-ba és jelentkezz Hilfernek!

Csillog a szemem, ez kurva jó ötlet, úgyis mennem kell majd varratkiszedésre, már, ha nem nyeltem le mind, akkor megkérdem.
Ketya, mint mondta, az általános sebészeten volt, ott állandóan kell ember, oda tud még nevet is adni, akit megkereshetek, ja és Brenyó is benn van szintén Hilferként, a bőrgyógyászaton, talán ő is tud segíteni.

Basszus, Brenyóval egy időben voltunk a kórházban?
És nem is találkoztunk?


Brenyó közös barátunk, vele kísértem el Ketyát a bevonulásakor a sportcsarnokba.

Hirtelen megérintett a civil élet szele, elérhető közelségben vannak a barátaim, az is lehet, hogy Ferihegyre nem is kell már többet visszamennem!
Micsoda hírek, micsoda nap, ennél szebb csak a világbéke első napja lehet!

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg82

 

 

 

 

1988. február 27. szombat


Azzal hogy tegnap lenyeltem a varrat egyik csomóját, mintha lement volna vele a lázam is.
Éjszaka még néha bevérzett a torkom néhányszor, arra ébredtem, hogy szivárog a párnára, vagy attól riadtam meg álmomban, hogy olyan, mintha gargalizálnék, ahogy becsorgott a nyelőcsövembe, de reggelre valahogy ez elmúlt, kevésbé fájt nyelésnél, a lázam meg teljesen megszűnt.

Anyu nagyon igyekezett a kedvemben járni, jobbnál jobb dolgokat pépesített, de eleve utálom a pépes jellegű ételeket, például a spenótnak a gondolatától is hányingert kapok, de minden nap be kellett látnom, hogy mást nem tudok lenyelni.
Ma volt az első nap, hogy megbeszéltük Anyuval, hogy szoktatni kezdem. Azt találtuk ki, hogy mától nem főz nekem külön, hanem igyekszem azt enni, amit a többiek, csak esetleg előtte kicsit széttrancsírozom az alapanyagokat. A mai krumplilevesben apróra daraboltam mindent, pici, borsónyi darabokra és megpróbálkoztam vele. Az első darabkánál úgy éreztem, mintha bébibálnát, majd malomkereket nyeltem volna, aztán mintha medicinlabdát, aztán erősen kapaszkodó cserepes teknőst, sündisznót, kaktuszt, tollaslabdát fordítva, és amikor már csak olyan fájdalom jött, mintha csak sima kétforintost, úgy éreztem ez menni fog, nem kellenek állandóan pépes ételek, tulajdonképpen gyógyulok.

Megbeszéltünk Anyuval hogy holnap nagyon lágy mákos gubát csinál, én meg azt éreztem, hogy ha holnap gubát tudok enni, akkor mindenképp megérte ez az egész hajcihő.

Este megint egész sokat beszéltünk Apuval, suttogva ugyan, de ment ez is.
Kérdezte, mit akarok csinálni majd a katonaság után.
Kicsit ez mellbe vágott, mert sose gondolkodtam rajta, mindig azzal hárítottam el, hogy hol van az még.
De hát már nincs egész három hónap a leszerelésig. Ez így már tényleg kifogásnak hat.
Elmondtam, hogy nem tudom.

Jobban nem is tudtam kifejteni, csak, hogy szakács semmiképp nem akarok maradni. Azt úgy megutáltam, hogy semmiképp. A konyha gondolatától a hideg is kiráz.
Végigfutott az agyamon az a néhány dolog, ami eddig lenni akartam, aztán mondtam is, de Apu csak mosolygott, nem volt lelkes.

Bohóc, rendőr, masiniszta, grál lovag, orvos, autóversenyző, cowboy, jedi lovag, csillagász, de akkor inkább már űrutazó és esetleg pilóta. Ez utóbbi mostanában a stewardessek miatt is vonzó lenne.
Aztán Apu mondta, hogy igen, ezekre emlékszik, végigélte ezeket a korszakaimat, de ha az jutna az eszembe, hogy továbbtanulok, főiskolára, egyetemre mennék, az mégiscsak jobb lenne. De persze az én dolgom, felnőtt vagyok, nemsokára katonaviselt, de szerinte lassan el kéne gondolkodnom, hogyan tovább.
Ő akár azt is támogatja, hogy a katonaság után kicsit lazítsak, lássak világot, de kezdjek már mostanában tervezgetni.

úton2.jpg– Emlékszel Kerouac Útonjára? – kérdezte.

Persze, hogyne emlékeznék, 16 éves voltam, mikor a kezembe adta. Azt mondta mellé, hogy a szabadság könyve.
De nem azért, mert a szereplők állandóan úton vannak. Meg isznak és drogoznak.
Nem.

Hanem mert beszélgetnek, gondolkodnak, véleményt alkotnak, tapasztalatok alapján átértékelnek, nem utasítanak el semmit, csak azért, mert a társadalom elutasítja, alapigazságokat keresnek, és nem ítélnek el és meg senkit és semmit, annak megismerése nélkül.

Ez a könyv nem az úton levés szabadságáról, hanem a gondolkodás szabadságáról szól.

Most csak bólintottam, pontosan emlékszem, ezekre a szavakra.
Apu így csak kiegészítette azt.

Mindig legyek úton, mindig legyen az útnak célja, és mindig mindent szívjak magamba.
Én döntöm el mit teszek, csak úgy gondolta, most szól, hogy lassan visszatérek az Útra, legyen elképzelésem, merre indulok rajta.

 

 

Centi_30.jpg83

 

 

 

 

1988. február 26. péntek


Ma enyhült egy kicsit a láz, de újabb kín bukkant fel.
Kezdem azt érezni, hogy nem érte meg ez a műtét, lehet, hogy épp benn szopnék a laktanyában, de ezek a különböző erősségű fájdalmak, láztól sajgó ízületekkel borzalmasak.
Ma azzal kínlódtam, hogy öklendeztem egész nap. A varratokról a doki azt mondta, hogy felszívódik a nagy részük, két helyen csinált csak olyan öltést, amit majd ki kell szedni. Azt nem is értem, hogy ez a merev drótszerű valami, hogy szívódik fel?

csomó.jpgAzt, hogy épp melyik fajta zavart ma, nem tudom.
Mindenesetre reggel, amikor teát ittam, egyszer csak egy kisebb fajta csomó levált a többitől és befordult mélyen a nyelőcsövembe. Felfelé nem jött, nem is tudom mivel szedhetném ki, krákogni, köhögni nem tudok, annyira fáj, hogy összecsinálom magam.
De nem ment lefele sem, mert a vége a torkom húsából jön ki, nyilván belül egy másik csomóhoz tartozik, vagy csak egyszerűen bele van a húsba ágyazódva.
Ha nyelek, akkor a nyelés mozdulata vinné lefele a csomót, csakhogy az nem jön és emiatt húzza a húsból ki a zsinórt. Az se mozdul, csak borzalmasan éles fájdalom, amellett, hogy a megakadt csomótól úgy érzem mindjárt hányok.
Az öklendezés még durvábban rángatja a csomót és ma egész nap azt próbáltam csinálni, hogy mereven igyekeztem tartani a torkomban mindent, hátha ez az öngerjesztő folyamat, hogy tartom magam amíg lehet, aztán önkéntelen nyelek, akkor fáj, irritál, összerándulok, fáj, öklendezem, fáj - ez nem indul el.

Az egész napom ráment, mikor este kiszakadt végre a csomó és lenyeltem, de ekkor megijedtem én is, meg a család is, mert vérezni kezdett, bár aztán hamar elmúlt.

Nem tudom.
Ki akartam kerülni a laktanyából.
Pár lázasan töltött nap megérte ezt a kibaszott szopást?

 

 

 

 

Centi_30.jpg84

 

 

 

 

1988. február 25. csütörtök


Tegnap Peti a fülembe tette a bogarat.
Editről kezdtem gondolkodni.
Veszélyes ez, mert azt szoktam ugyan mondani, hogy nem érdekel, mégis tegnap óta csipked valami hülye gondolat: vajon mi lehet vele, együtt van-e még az új faszijával, meg ilyenek.

Gyakorlatilag tegnapig nem is jutott eszembe, úgy elfelejtettem, miután otthagyott, mintha nem is lett volna. Nem tudom, hogy védekezésképp csinálta-e az agyam, vagy tényleg nem érdekelt. De tényleg, mintha Edit sose létezett volna, sosem szerettem volna.

Tegnap elég erősen felbukkant, persze ebben sokat segített, hogy nem csinálok egész nap semmit, csak lázasan fekszem. Nem éreztem eddig egyáltalán féltékenységet, az, hogy másik palit talált, jelentéktelen részinformációnak hatott mindig. Azért elég erősen egyensúlyoz bennem most is az, hogy dühös legyek rá, hogy elszedte tőlem, vagy sajnáljam, hogy hónapokig cölibátusban kell élnie. Még kuncogtam is magamban, hogy talán a mellét se fogta meg a mai napig, de azért erre beugrott Edit melle, meg az az érzés, amikor a számban volt, hát egy kicsit mégis inkább dühös lettem.
mellszobor.jpgMagam elé vetítettem az utolsó találkozásunkat, amikor faszul viselkedtem, de hát abban nincs nagy gyakorlatom, hogy mit kell csinálni szakításkor.
Mindenesetre ott ő adott akkor egy hónap haladékot.
Azt mondta, hogy nézzük meg egy hónap múlva, hogyan bírjuk egymás nélkül.
Mindez december végén történt, bőven eltelt az egy hónap. Ha őszinte akarok lenni, a tegnapi napig tökéletesen működtem nélküle. És ha felkelek majd és nem naphosszat agyalok az ágyban lázasan, akkor szerintem szintén tökéletesen meg leszek.
De mi bajom lehet, ha kiderítem, ő hogyan boldogul nélkülem?
Semmi.
Ha van pasija, semmi nem történik, minden megy tovább utána is, mint most, teszek majd rá nagy ívben.
Nem nagy ügy.
De viszont az is lehet, hogy már nincs is pasija!
Lehet, hogy csak azért nem keres, mert én sem tettem.
Lehet, hogy csak arra vár, betoppanjak.

Nem tudom miért, de most a világon létező összes nő közül őt éreztem magamhoz a legközelebbinek, aki mindig is távol volt.
De mégis, valahogy jó ötletnek tűnt.
Ha van pasi, semmi nincs, ha nincs pasi, számba veszem a mellét.

Ez nem rossz üzlet.

Ha már tudok beszélni, elmegyek hozzá.

Ez a terv.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg85

 

 

 

 

 

1988. február 24. szerda,


Ez a sok utazás a hidegben nem tett jót, késeket növesztett a torkomba, azok meg forogtak szüntelen és én azt hittem beledőlök az egyikbe, annyira fájt.
harakiri.jpgA lázam is megmaradt tegnapról, enni nem tudtam, pedig Anyu nagyon igyekezett, hogy pépes ételeket találjon ki nekem. Egyedül a gyerekkorom egyik kedvence a reszelt alma csúszott le, fájt attól is, de mivel hideg volt, pár pillanatra enyhítette is.
Aztán estefelé, ahogy a család többi része hazaért a suliból, vagy Apu a melóhelyről, mind besorakoztak megnézni, és én kezdtem igazán rosszul érezni magam attól, hogy volt valami aggodalom bennük, holott én azért nem voltam a halálomon.
Egy műtét említése mégis aggodalmat vált ki, mintha az komoly ügynek minősülne. Tegnap este tényleg nagyon rosszul nézhettem ki, se beszélni, se enni, se inni nem tudtam, beestem az ágyba és elaludtam. De mégse szívműtétem volt, kicsit frusztrált ez az érdeklődés.
Suttogva elmeséltem, hogy nem is altattak, ültem az egész operáció alatt, sőt a tamponos bugyellárist is én tartottam a dokinak.
Buksi a lábamnál feküdt, még mintha ő is megkönnyebbült volna ennek hallatán, mert nagyot sóhajtott, oldalra dobta magát és kedélyesen szunyókálni kezdett, holott az ő sebei is még nagyon is jól láthatóan éktelenkedtek a hátán. Mindenki látta, hogy nehezemre esik a beszéd és lassan kisorjáztak a szobából, hagytak pihenni.
Este miután Peti, a nagyobbik öcsém végzett a kutyasétáltatással, bejött hozzám.

Mondta, hogy a napokban összefutott Edittel, és hogy elég furán viselkedett, mintha zavarban lett volna, épphogy köszönt, menekült is el.
– Mi van velünk? – kérdezte aztán.
Hát igen, itthon még nem is igen tudják, hogy Edittel szakítottunk. Mindenki érzi, de konkrétan nem kérdezte senki. Amikor itthon voltam azóta, leginkább beteg voltam, mint egy hónapja is, vagy rohannom kellett, igazán alkalom sem volt ezt megbeszélni, meg valahogy olyan rég volt, hogy úgy éreztem már nincs is jelentősége.

Most Petinek elsuttogtam, hogy igen, szakítottunk, de már régen, viszont nyilván ezért viselkedett Edit furán. Peti csóválta a fejét, hogy lehet, hogy velem most nincs jóban, de nem érti vele mi a baja, holott tavaly még szilveszterezni is elvitte.

– Tavaly? – kérdezem meghökkenve.
– Ja nem, tavalyelőtt, de mindegy, elvitt szilveszterezni valami barátaihoz. Fura is volt, mert egy nappal korábban kérdezte nincs-e kedvem, aztán másnap el is jött értem és elvitt magával.

Elhűlve hallgattam, ezt egyáltalán nem tudtam, pedig akkor ez még 1986-ban volt. De akkor olyan ritkán jöttem haza, hogy nyilván elfelejtődött. Edit se írta.
– És milyen volt? – kérdeztem.
– Hát sok ismeretlen, de mivel úgy mutatott be, hogy a katona pasijának a testvére vagyok – válaszolta Peti –, ezért kedvesen fogadtak, jól éreztem magam alapvetően. Meg azóta is jóban voltunk Edittel, nem értettem miért menekült. Mondjuk most már világos.

Mondtam, hogy új faszija van, és hogy nekem egyetlen éjszaka alatt sikerült tánccal kihevernem.

Persze, most ahogy meséltem, mintha a torkomat szabdaló kések egyike lecsúszott volna a mellkasomba, és egyszer lassan körbefordult volna benn.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása