466

Február 8. Hétfő

Híre ment, hogy igazi katona akarok lenni. Ez már mindenkit meggyőzött arról, hogy nem vagyok beszámítható, de a délutáni szolgálat után a „szívasd, ki tudja meddig szívathatod” elve alapján, a konyhára rendeltek az öregek. Horváth – egy mátészalkai leszerelő autószerelő – vállalta magára a feladatot, a többiek dörzsölték a kezüket, tökéletesen megbíztak a srác szaktudásában, még a tegnapi kövér hentes is szívesen adta át a szívatás jogát neki. A legnagyobb szája a Kónyának volt, kiabált, hogy könyörgöm, akasszuk fel.
Még odaszóltam hogy kapja be, de a Horváth a kezembe nyomott egy adag ultrát.

– Sikáld ki az üstöket, kopasz!

Tapsvihar tört ki, Kónya a térdét csapkodta örömében.

A konyhán kilenc, 400 literes üst volt, mind majdnem mellig ér, nem egyszerű feladat kipucolni. De azért mosolyogtam és hogy ne lássák, hogy le lennék törve, jó magasra feldobtam az ultrát és egy kétkezes fakanállal a röhögők fejek felett, az egyik üst felé ütöttem. Reptében szétdurrant, hatalmas porfelhő lepte el az alatta csodálkozó arcokat. Meglepetésük csak az első lélegzetvételig tartott, az utána felharsanó tüsszögést, szitkozódást kihasználva kilógtam a konyhából, s berohantam a zöldségraktárba. Leültem a krumpliszsákokra és vártam. Hallottam a nagy szaladgálást kinn, gondoltam megvárom, míg elcsendesednek. A várakozás elálmosított, fejem behúztam a térdeim közé.

Arra riadtam, hogy a Kónya rázza a vállam, közben kiabál:

– Gyertek gyorsan! Itt alszik a szemétláda!

Másodperc törtrésze alatt felmértem, hogy elég kedvezőtlen helyzetben vagyok, már nincs meg a biztonságot adó magas krumpliszsák halom, jó messze vagyunk mindentől, homályos raktárhelyiség, tökéletes egy alapos veréshez, felugrottam, s Kónyát félrelökve kiszaladtam. Futottam a konyha felé, közben beugrottam a fekete mosogatóba, ott mindig szokott lenni valami takarítószer, felmarkoltam egy fél doboz hypo-t, az ajtóban lelassítottam, és az üstök közé már higgadtan, nyugodtan léptem be. Odamentem a Horváthoz.

– Na, kezdhetjük? – kérdeztem.

Nekem ugrott.

– Dvorszky, hol a szarban voltál? Fél órája keresünk! – dühöngött.

– Hypoért mentem, de csak ennyit sikerült szereznem, esetleg te is megpróbálhatnád, hátha nagyobb sikerrel jársz.

Kicsit lehiggadt.

– OK, OK, majd utánanézek. Ezzel kezdd, itt. – bökött a legközelebbi üstre.

Már javában sikáltam, mikor betoppant a Kónya.

– Na itt van! – mutatott rám. – A zöldséges raktárban aludt, én találtam rá!

Horváth közelebb jött, már tele volt a töke.

Én ébresztettem fel! Ott aludt a rohadék! – fröcsögött a Kónya.

– Na mit mondasz erre? – hörgött rám Horváth.

A lehető legnyugodtabban feleltem:

– Azt, hogy hazudik.

Kónya hangja elbicsaklott.

– Ez… ez nem igaz! Te hazudsz, baszd meg! Én találtam rád!

Horváthhoz fordultam.

– Hazudik. Tudod, hogy utál engem. Szereztem hypo-t, most sikálom ezt a szart. Mi kell még?

– Jó, jó, folytasd.

Horváth vállon ragadta a Kónyát, s kikísérte a konyhából.

– Ne aggódj, úgy megszívatom, hogy az anyját sem fogja utána megismerni!

Aztán módszeresen végigjárta az összes üstöt, mindbe több kiló ultrát szórt.

– Addig csinálod, míg kész nem vagy!

Vállat vontam, akkor van időm.

Hogy könnyebben hozzáférjek, bemásztam az üstbe. A konyha kiürült, kihűlt, fűtés csak az öltözőben van, ott mondjuk minden leolvad a radiátorról, olyan mintha az egész laktanyára szánt meleg a konyha öltözőjében koncentrálódna, de maga a konyha, ha megszűnt benn az élet, lassanként áthűlt. Horváth egyre szorosabbra húzta a mikádóját, látszott a lehelete. Időnként kimásztam, bekapcsoltam az üstöt egy rövid időre, épp hogy átmelegedjen, majd visszamásztam. Nekitámasztottam a hátam az üst meleg falának és mozgattam a kezem, legyen hangja, hogy tevékenykedem.

A seregben sok katona kezdett igen komolyan inni, Horváthról az a hír járta, az itteni orvosok szerint fél évnél nincs több neki hátra. Ült egy mocskos főzőzsámolyon és zöld orvosságos üvegből kortyolt nagyokat.

– Fagifor – mondta, mikor kérdőn pillantottam ki rá az üstből – Torokfájásra adják. Jóban vagyok az egészségügyiekkel, naponta kapok 4-5 üveggel. Tiszta alkoholt nehezebb szerezni.

Alacsony, köpcös, kerek arcú fickó volt, állítólag 21 éves, de negyvenötnek látszott.

Hirtelen zokogásban tört ki. Lábai közé engedte a kezeit, lehajtotta a fejét, s nagy széles hátát erőteljesen rázta a bánata. Döbbenten lestem ki az üstből. Abbahagytam a dörzsölgetést, vártam, mi lesz most. Nem nagyon akart vége lenni a jelenetnek.

– Te Horváth! Mi baj van? – kezdeményeztem.

Bamba, könnyáztatta szemekkel nézett fel.

– Dvorszky! Egyszerűen nem tudok berúgni. A hatodik üveg Fagifort nyomom le, s még az alkoholt is tisztán iszom, szedek mellé egy csomó gyógyszert…

Közben egy marék tablettát szórt ki a földre maga elé. Arcát beletemette a tenyerébe és hangos üvöltés kíséretében zokogott bele.

– Egyszerűen semmi nem segít már. Nem tudok berúgni!

Beleereszkedtem az üstbe röhögni.

– Hogyan iszol tiszta szeszt? – kiáltottam bentről.

Szipogások, horkantások közül bugyborékolt felém a hangja.

– Sok vizet kell inni utána rögtön, akkor nem égeti a beleket annyira. Aztán mehet rá a tabletta. De reggel, ha nem nyelek azonnal valami alkoholt, szétszaggat a gyomorfájás. Annyira fáj…

Csend lett, pár percet vártam még, aztán kikukkantottam. A srác bizonytalan mozdulatokkal szedegette a gyógyszereket, felét a zsebébe, felét a szájába tömködte. Negyed óra múlva hangosan horkolva aludt. Felmelegítettem egy üstöt amit nem vizeztem még be, közben a lefolyóba söpörtem belőle az ultrát, bele hajtogattam egy tojásos kartondobozt, s bevackolódtam. Éjjel kettő óra körül ébredtem, az üst kihűlt, kezdtem fázni. Kimásztam, lemostam slaggal a bakancsnyomokat a széléről, kiöblítettem a többi nyolcat is és felébresztettem a srácot. Ugyanabban a pózban ült, sárgás nyála vastag sávban csorgott a nyakába.

– Horváth! Horváth! Kelj fel! Menjünk aludni, eleget szívattál!

Hogy ne kelljen hozzáérnem, a képe elé dugtam a kétkezes fakanalat.

– Kapaszkodj bele, testvér.

A fakanál nyelével noszogatva kitaszigáltam a konyhából, beállítottam a körlete felé.

– Jó éjszakát, Horváth! – hátulról megböktem a fakanállal jó erősen. Elindult, én még mint egy lándzsát, hajítottam a konyha belseje felé a kanalat, nagyot csörrent valamin, aztán aludni indultam.

467

Február 7. Vasárnap

Két napja, az én esetemen felbuzdulva, lépten-nyomon használták az öregek a burgonyakoptató-gépet. Ők kezelték, a kopaszok tömték bele a krumplit. Tetszett mindenkinek, a sok autószerelő és hentes soha nem látott ehhez fogható csodát.

Isten tudja miért, a zászlós ma bejelentés nélkül tartott löketet, vagyis ellenőrzést, pedig nem nagyon láttam még hétvégén a konyhán. A kövér hentes jelentett neki, s fesztelenül vezette végig a serényen dolgozó szakácsok közt. Mutogatta, hol mi zajlik éppen, milyen ebédet főznek. A sleppje követte őket, s megállíthatatlanul haladtak a zöldségraktár felé. Az ajtaja tárva nyitva állt, hangosan zúgott bentről a gép. A zászlós arca minden lépésnél kicsit fehérebb lett. Megállt a küszöbön, bepillantott.

– Itt az zajlik, amire gondolok?

Fenyegetőn nézett a kövér hentes felé. Az tehetetlenül tárta szét a karjait. A tiszt legyintett.

– Ne erőlködjön! Látom. Milyen parancsot adtam a pucológépre vonatkozóan?

A kövér bizonytalanul válaszolt.

– Jelentem, hogy ne használjuk.

– Volt olyan parancsom, hogy mostantól lehet használni?

A kövéren remegett a háj.

– Jelentem, a múltkor a Dvorszky…

– Ne hadováljon nekem! Volt olyan parancsom, hogy használatba vehetik a pucológépet?

A kövér lehajtott fejjel válaszolt.

– Jelentem, nem.

– Hát akkor honnan vette a bátorságot? Tudja, hogy ez szigorúan véve parancsmegtagadásnak minősül? Honnan veszi, hogy most már nem számítanak a kincstári berendezések? Tudja, mibe kerül egy ilyen gép? Nem is értem, hogy juthatott eszébe! Mit szólna, ha magára HTK-znám és kifizettetném az egészet? Gondolom, nem örülne. Nem a maguk kényelmét szolgálja a határőrség! Álljon be maga is krumplit hámozni, ha nincs elég ember. Vagy már olyan öreg katonának képzeli magát, hogy magának nem kell csinálnia semmit? Azt hiszi, magának mindent lehet? Takarodjon a szemem elől! Holnap jelentkezik nálam kihallgatásra, majd kitalálok valamit a maga számára.

A zászlós tajtékzott a dühtől.

– Ezt alaposan tisztítsák meg, holnap leellenőrzöm! – bökött a gépre és fuldokolva robogott el. A slepp sajnálkozó arccal szaladt vigasztalni a kövért, aki mereven bámult maga elé, s csak lassan ocsúdott.

– Dvorszky!!! – bődült el hirtelen.

Magához tért, szaladok ki a konyháról, jelentkezem havat lapátolni!

468

Február 6. Péntek

Ma egy főhadnagy embereket keresett a laktanya cselgáncs csapatába. Jelentkeztem.

Gyerekkoromban négy-öt évet cselgáncsoztam versenyszerűen a Dózsában, kamaszként hagytam abba. Nem is olyan régen.

Sokkal jobb lesz, mint a konyha, ha már úgy néz ki, igazi katona nem lehetek.

A főhadnagy lelkes volt, össze akart állítani egy ütős sportszázadot, cselgáncsosból nem sok van, ezért bejött haknizni a konyhára is.

Általános az értetlenség, mert nekik a sport az a foci, a foci az a Fradi, a Fradi az az Isten, de hogy bármit csináljanak ők maguk, a testükkel, az érezhetően nem jutott még sosem eszükbe. Ez a poshadás a konyhán, nekik való.

469

Február 5.  Csütörtök

A Kónya csak nem nyugszik, ma kést nyomott a kezembe és lerángatott a zöldségraktárba. Bálákban álltak a krumplis zsákok.

– 15 zsák krumplit kell megpucolnod, kettőre kész legyen, mert letépem a tököd!

Sunyi arcán idegesítő félmosoly bujkált. A zsákokra pillantottam, hatalmasak, legalább negyvenkilós mindegyik.

– Kónya! A kurva anyádat!

Álltunk egymással szemben, az ő szemében düh, az én kezemben kés.

Ezt nagyon megszívtad! – sziszegte és kirohant.

Az ajtóból belevágtam a kést a krumplikupacba. Szép ívelten hasította a levegőt, s mintha csak így akartam volna, két zsák közti résen besüvített a bála közepébe. Rohadt élet!

Akárhogy ügyeskedtem, nem fért be a kezem. Hátrébb álltam, s alaposan szemügyre vettem a nálamnál kétszer magasabb tornyot. Szétbontsam?
Felerőltettem magam a tetejére, megfogtam a legfelső zsákot és ledobtam. Hátborzongató hangot adott, mint egy emberi test, csak valamivel jobban széthullott. A második is, ennek a darabjai az ajtóig jutottak. Azt gondoltam volna, hogy erősebb egy ilyen nylonzsák. A harmadik is szétrobbant. A negyediket taszigáltam lefelé, mikor a betoppant néhány öreg szakács, meg a Kónya.

– Itt van! Az előbb itt anyázott nekem! – bizonygatta, de hirtelen megtorpant – Dvorszky! Mi a jó büdös lófaszt csinálsz? Nézzétek mit művel!

Egy kövér hentes lépett előbbre. Most először szólt hozzám.

– Már nagyon tele van a tökünk veled hülyegyerek, imádkozz, hogy elhelyezzenek innen, mert vért fogsz hugyozni, ha itt maradsz – mondta – És különben is, mi a szart anyázol te itt?

Lenéztem a kompániára, ebben a megvilágításban olyan színűek voltak, mint a krumpli, amin álltak, kezeik, lábaik, mint a krumplicsíra nyúltak ki a testükből. Megint nevetnem kellett.

– Én nem anyázok! – válaszoltam valamennyire határozottan.

Nem mondtál semmi ilyesmit a Kónyának? – kérdezte újra a kövér.

Biztonságban éreztem magam fenn.

– Kónyát is, meg itt mindenkit szívesen elküldenék a kurva anyjába, de a magam részéről várok vele, míg leszerelek, itt benn nem akarok magamnak gondot. Én is azt gondolom most, amit akarok és ti szintén. Nem mondtam neki semmit, Kónya fantáziál.

A nyüzüge elfehéredett.

– Gyere le onnan baszd meg! Elegem van belőled!

Felfelé nyúlkált, ugrált, hátha elér. A hatás kedvéért megbillentettem egy zsákot fentről. A kövér megfogta a Kónya karját.

– Gyere, hagyd a francba! – húzta kifelé a teremből, majd felém fordult – Te meg egyszer nagyon kihúzod a gyufát! Kettőre kész legyen a pucolás. Hozatunk be fazekakban vizet, aztán ess neki. Ezt a kuplerájt meg takarítsd össze! – mutatott rá a szétszórt krumplira.

Kimentek. Fellélegeztem. Úgy döntöttem nem szedem elő a kést, kerítek valahol másikat. Épp lefelé másztam, amikor a kupac mögött ismerős árnyat vettem észre.

Istenem, csak nem!

Egy gyönyörűséges burgonyakoptató-gép pihegett a sarokban. Szakácstanulóként sokat használtam ilyet. Megérkeztek a 90 literes fazekak, a krumplinak. Kopasz szakácsok hozták be nekem, néhány keresetlen mondatban méltatták a helyzetem, az volt az érzésem, nem éreznek komolyan együtt velem. Elpakoltam a gép elől, kicibáltam középre és a lefolyó fölé állítottam. Megkerestem a slagot és üzembe helyeztem.
Mintha hallottam volna valamikor, hogy a zászlós parancsára a konyhai nagygépeket tilos használni.
Legalább öt kiló krumpli belefért egyszerre, 6-8 perc alatt kész is volt vele. Remek! Reggel nyolc óra van, hamar végzek. Zsákokból fotelt készítettem magamnak, karfával, háttámlával. Slaggal időnként meglocsoltam ültömben, ne szárazon dolgozzon a masina. 11-re készen is voltam, tele volt a hat hatalmas fazék. Eltorlaszoltam az ajtót, készítettem lábtámaszt is, aztán elszenderedtem. Dübörgésre és egy érces hangra riadtam.

– A kurva életbe, Dvorszky! Mit csinálsz már megint?

A kövér hentes kiabált, tologatta befele az ajtóval a zsákokat, hogy beférjen. Talpra pattantam.

– Mit héderelsz itt?

Hátrébb húzódtam.

– Megpucoltam a krumplit!

– De ezt nem lehet használni! – bökött rémült arccal a burgonyakoptatóra.

Megrántottam a vállam.

– Nekem működőképesnek tűnt.

– Nem arról van szó, te barom. Nem szabad! Húzd el a beled a zászlóshoz és jelentsd neki, mit csináltál!

Kiléptem a raktárból, mögöttem a kövér hentes, hátba taszajtott, hogy igyekezzem, közben összecsődítette a többieket.

– Ez a fasz megint lógni akart! Most mehet jelenteni a zászlósnak, hogy engedély nélkül használta a krumplipucológépet!

Gúnyosan röhögő társaim sorfala közt lépdeltem, még a velem egykorú szakácsok is vihogtak. A kövér a zászlós ajtajáig kísért, még jól meglökött.

– Gyerünk faszfej, most legyél nagylegény!

Beléptem, a zászlós valamit írogatott. Bezártam magam mögött az ajtót, s beljebb léptem. Még egy kockás füzetbe beleírt valamit, aztán felnézett.

– Már megint maga az? Na mondja!

– Zászlós elvtársnak jelentem, hogy a mai napon egyedül megpucoltam 15 zsák krumplit!

Néhány másodpercig néztünk egymásra, aztán a tiszt felvonta a szemöldökét.

– És? – kérdezte türelmetlenül.

– Jelentem a konyhavezető elvtárs parancsa volt, hogy jöjjek magához és jelentsem.

– A konyhavezető parancsára. És a krumplit is az ő parancsára pucolta meg egyedül?

– Jelentem, igen!

Hátrébb tolta a székét, és kinézett az ablakon.

– Mondja Dvorszky, miért szívatják magát annyira az idősebbek?

– Jelentem, nem tudom.

Visszafordult az ablaktól, leereszkedő hangon mondta:

– Tűnjön a szemem elől! Ne is lássam magát!

Kiléptem, a folyosó végén tobzódott a kövér.

– Na mi volt? –kérdezte vihogva.

– Semmi. Nem nagyon érdekelte.

Hümmögött valamit, aztán kicsit elkedvetlenedve vezetett vissza a konyhára

471

Február 4. Szerda

70 napom letelt! 10 hete vagyok katona! Még hátravan 67.

Ma voltam a Zuber alezredesnél a Sopronba való visszahelyezésemmel kapcsolatban.

Miért maradjak szakács, miért csináljam azt itt, amit lehet, hogy egész életemben fogok? Hadd legyek katona, ha már behívtak!

Az alezredes a Határőrség szóvivője, az egyik őr javasolta, hogy menjek hozzá, mert elég nagy hatalmú főtiszt, talán nagyobb szava van, mint a laktanya parancsnokának. Az alegységügyeletesnek jeleztem, hogy kihallgatásra akarok menni hozzá, furcsállta kicsit, de azért felhívta, aztán mondta egy kis idő múlva, hogy mehetek.

Lépdeltem az irodája felé, éreztem, hogy kezdek berezelni. De igazából nem értettem miért.
Sopronba vissza akarok kerülni. Ez tény.
Vagy legalábbis innen el. Ez még tényebb.
Az alezredes híre? Hogy Valaki? Illetve azt mondják, Valaki? Azt se tudom mi az, hogy szóvivő. Csak mindenki úgy beszélt róla, ha rákérdeztem mit tud, mintha valami istenség lenne. Az őr is azért küldött hozzá, mert mint mondta, ő az, akinek minden csak egy kézlegyintésébe kerül. Feltéve, ha szimpatikus vagyok neki.
Na igen, lehet, hogy itt a kulcsa a dolgoknak. Szimpatikus kell legyek.
Oké, de hogy? Mit csinál a kiskatona a kisisten előtt, hogy az a javára döntsön?

Amikor suliba jártam, nem szerettem a tanárokat, csak amiatt mert tanárok. Nem is tiszteltem őket. Csak amelyikkel olyan nexus alakult ki, aki megkedveltette magát velünk. De csak azért mert tanár? Ugyan már. És az igazgató? Hát azt meg csak az ünnepségeken láttam, meg az intő aláírásakor. Nem emlékszem, hogy kértem volna tőle bármit is.

Itt kuss a nevem, de amikor például a zászlóssal beszéltem, hogy helyezzen el innen, egyáltalán nem éreztem ezt kérésnek. Egyszerűen kinyilvánítottam, hogy vissza akarok kerülni. Se félelem, se szégyenérzet, semmi nem volt, csak szándék. Most meg félek, azt éreztem, hogy itt tétje van.
Nem sikerült ugyanis beilleszkednem a szakácsok közé. Nem szeretem őket és ők is utálnak engem. Katasztrofális lenne ha itt maradnék a kiképzés után Adyligeten, a konyhán. Most nagylegény vagyok, most még burokban élek, mert a körletünkben nincsenek öregek, a Jackson a kiképzésre érkezett kopaszok szállása, de ha a kiképzés után itt maradok a laktanyában, át fogok kerülni az öreg szakácsok körletébe.

És akkor végem.

Minimum megvernek párszor. Kónya valószínűleg kitapossa a belem, ha nem vagyunk szem előtt, mint a konyhán. Csak most és csak itt lehetek kis genyó mitugrász.  Annyi ellenséget szereztem, hogy ha itt maradok, kicsinálnak. Tehát az alezredesnél szimpatikusnak kell látszanom. Beugrottak képek, ahol iskolatársak, vagy mostani  katonatársak jópofiznak fafejű, de némi hatalommal bíró felettesnek, ahogy igyekeznek vicceset mondani, a kedvében járni béna dicséretekkel és hányingerem lett.
Ez nem fog menni.

Különben is, ez a procedúra, hogy "alezredes elvtársnak jelentem", ez is kiborít. Meg logikailag is hibás. Hogy lehet jelenteni egy kérdést, kérést? A tisztesekkel mindez bevállalható bohózat, de így, életbevágó ügyet intézni?! Röhej!

Az émelygésemet csak erősítette az iroda ajtaja elé a folyosóra kiterített giccses, barna-okkersárga mintás szőnyeg, amiből az irodába is jutott néhány. Kopogtatás után az alezredes behívott, még jó sokáig szöszmötölt valami papírokkal, aztán az ablak felé fordult, hosszan merengett kifele, mielőtt felém fordult. Álltam előtte vigyázzban, tányérsapka a comb mellett és vártam. Fiatalos tiszt volt, tán szimpatikus is, de a mozdulatai ellenszenvessé tették. Olyan teátrális és fennhéjazó volt, hogy látszott, semmi dolga nem volt a papírokkal, az egész színdarab nekem szól.

Most nyugodtam meg. Mindegy mi lesz velem, ilyen fasznak nem tudok a kedvében járni.

Végre felém fordult, hátrébb lökte a székét lejjebb csúszott, majdnem fekvő pózt vett fel, kezét összekulcsolta a hasán, rám emelte a tekintetét és kegyet gyakorolt.
– Mondja.
Nem kerteltem, jeleztem, hogy szakács vagyok, ekkor és ekkor vonultam, itt és itt kaptam kiképzést és hogy oda mennék vissza.
Unalom látszott az arcán egészen addig, amíg azt nem mondtam, hogy igazi katona akarok lenni. Addig, gondolom arra számított, amikkel a többiek kereshetik fel, hogy esküvőre, temetésre adjon rendkívüli kimaradást.  De nem a becsülhető, férfias szándékom keltette fel az érdeklődését, hanem talán csak a kérésekben ritkán hallott szavak elegye, mert végül hümmögött csak, hogy ez igen szokatlan, de majd meglátja.
És leléptetett.

Ezért voltam ideges? Én marha.

471

Február 3.  Kedd

Ma nem sikerült elkerülnöm: főzelékeket kellett kavargatnom. 400 literes mellig érő főzőüstökben kell egy másfél méteres fakanállal forgatni azt az irdatlan mennyiségű ételt. A kőtörés lehet hasonlóan nehéz. Négy üstben főtt a paprikás-krumpli, arra figyeltem. Még nem forrósodtak át teljesen, a főzés elejénél állítottak oda.

Megkevertem az egyik üst tartalmát, s meglepetésemre egy – majd 20 centis – vaskos üveg hőmérő bukkant ki a krumpli közül. Egyben volt még, nem folyt ki belőle a higany. Kérdezgettem a többieket, nincs-e valami ötletük arra, hogy kerül hőmérő a krumpli közé, de nem is értették mit kérdezek, a hőmérőre mutatva meg el sem hitték, nem lett gazdája.

Azt halljuk többektől, hogy az időjárás jelentésben bemondták, minden rekordot megdöntött a napokban a hideg, mínusz 15-16 fokra melegszik napközben az idő.
Nem ellenőriztem, ki nem vittem a konyháról a hőmérőt, de innentől kezdve ezzel mértem az öltöző hőmérsékletét.

472

Február 2. Hétfő

Megint szívás benn, ki tudja meddig, mikor mehetek ki újra?

Tegnap újból irdatlan mennyiségű hó esett, a busz elakadt, nem messze a Moszkva tértől a laktanyáig végig gyalogolnom kellett. A vékony talpú, alacsony szárú kimenő cipőbe folyton belement a hó és a fülem is nagyon fázott. Ostobaság, de nem vehettünk fel téli sapkát, ebben az ultravékony tányérsapkában voltam.

Reggel jelentkeztem a gyengélkedőn, mert nagyon meg vagyok ijedve, nem érzem a füleim felső részét, akár egy tűt is átszúrhatnék rajta fájdalom nélkül.
Többen várakoztak, s ült köztük egy srác – azt hittem, elhányom magam szegénytől. Nem volt fülcimpája. Épp a többieknek ecsetelte, hogy egy hete fagyott el neki, és le kellett vágni, a kötést nem bírja, attól is fáj, jobb ha szabadon van, viszont nem tud aludni, fél, hogy ráfordul álmában. És azt mondja egy roncs lett belőle. Néztem a csonkot, tényleg az, nem túloz.

A barátnőjének még meg se írta. Nem is meri. Könnyes volt a szeme, aztán mindenkié, eléggé megijedtem én is, de a doki megnyugtatott, bár elfagyott a fülem, de azon kívül, hogy valószínűleg érzéketlen marad, nem lesz bajom vele.

Az egész konyha ragyog a többi szakács múlt heti munkája nyomán.
Most az én feladatom kevergetni a leveseket. A főzelékeket igyekeztem elkerülni, mert azt sokkal nehezebb.

Valamivel visszafogottabbak velem az öreg szakácsok, csak Kónya méreget olyan szemmel, mintha meg akarna ölni. Ilyenkor elég a bélfújásra emlékeztetnem egy arcmozdulattal, káromkodik, de elhúzza mindig a csíkot.

473

Február 1. Vasárnap

A katonaság jelene, jövője itt.

A múltja alább:

Cikkek a Mi, Határőrök című 1983-ban megjelent kiadványból. Kiadta a BM Határőrség Politikai csoportfőnöksége.

474

Január 31. Szombat

Kis visszatekintés:

Cikkek a Mi, Határőrök című 1983-ban megjelent kiadványból. Kiadta a BM Határőrség Politikai csoportfőnöksége.

475

Január 30. Péntek

Végre otthon! Öt és fél hét után!

Nem tudtam hazaszólni, hogy megyek, nincs telefonunk, egyszerűen csak betoppantam. Azt levélben megírtam, hogy most már itt vagyok Pesten, de olyannyira izoláltan vagyunk benn, hogy szinte mindegy, hol van a laktanya. Annyiban jelent ez könnyebbséget, hogy hamarabb otthon vagyok és végig BKV-val megyek.
Iszonyú hideg van, a vékony félcipő, ami a kimenő ruházat része, olyan vékony talpú, hogy szinte érzem a lábujjaim közt süvíteni a hideg szelet. Nem vehettük fel a gyakorlóhoz hordott usankát sem, a tányérsapka viszont nem valami meleg darab és vajmi kevéssé védi a fület.

Pillanatonként változik bennem, hogy az egyenruhában bohócnak érzem-e magam épp vagy férfinak, mindenesetre ahogy felszálltam arra a buszra, ami közvetlenül hazavisz, rettentően szerettem volna találkozni valami ismerőssel, beszélni, beszélgetni valakivel, elmesélni dióhéjban, mi van velem, milyen a katonaság.

Ketyát, a szakácssuliból megmaradt barátomat augusztusban hívták be, honvéd lett Lentiben, vele tuti nem találkozom másfél évig, de a korosztályomból a többi ismerőseim közül még senki nem katona, mindenkinek új lenne, amit mondhatnék.

A forgóban állok, nézelődöm, hátha feltűnik valaki, hosszan merengek egy ferde félprofilra, amiben Nemes Józsit, a házunkban lakó srácot vélem felismerni. Várom, hogy mozduljon, hogy több látszódjon, kiderüljön őt látom-e, de közben eszembe jut, hogy nem szokott buszon utazni, amióta megvan a Wartburgja, csak azzal jár. Moccan a srác, tényleg nem ő az. Végigpásztázom a buszt újra, hátha látok valakit, hátha beszélhetnék igazi civillel, de nincs ismerős.

A megállótól hazafelé lassítva haladok, esélyt adva annak, hátha valaki meglát. Olyan szép, érzelgős jeleneteket képzelek el, hogy könnybe lábad a szemem. A hős jön haza a frontról, a szomszéd néni, amikor meglát, elsírja magát, hogy a haza védői közt lát, pedig olyan kis aranyos gyerek voltam nemrég.
A Veres Évi, akibe szerelmes voltam mindig, ugyan sose mondtam neki, bár többször is leköpőcsöveztem hátulról, meg gúnyolódtam vele, de sose vette a lapot, most a szívéhez kap, hogy milyen fess legény lettem, igazi férfi és a szemét le sem véve rólam, mellém szegődik. Kérdezgeti, hogy hogy bírom, azt hallotta, csak a legkeményebbek bírják végig, a többi begolyózik vagy öngyilkos lesz, pillái remegnek, ahogy aggodalmasan fürkészi az arcom amíg válaszolom, hogy azért ez nem olyan komoly, de az igaz, hogy keményeknek való. Mesélem, hogy mik vannak benn, látom, hogy egyre jobban elképed, növekvő csodálattal a szemében követ, és féltékeny pillantást vet a többiekre. Egy másik osztálytársnőmre, meg egy lányra, akivel kutyasétáltatás közben szoktam találkozni, akik szintén odaszaladnak, ahogy meglátnak, a karomat tapogatják, hogy megvagyok-e épségben, nincs-e valami komoly sebesülésem, és mielőtt visszamegyek a frontra, mindenképp tegyem tiszteletemet náluk.
Egy általános iskolai barátom apja, ellentmondást nem tűrően félretologatja a lányokat - ők könnyüket törölgetve állnak félre -, autogramot kér, majd teátrálisan kezet ráz velem a legnagyobb tisztelettel a tartásában és elmondja mennyire szeretné, ha a fia ugyanilyen erős, állhatatos és rendíthetetlen jellem lenne, mint én. A hazát megvédem, mondom erre lendülettel, a körülöttem lévők megkönnyebbülten sóhajtanak, a lányok felől szipogás hallatszik.

Még egy kicsit lassítok a lépteimen, belevillan a szemembe a valóság, a zebrán áthaladva csak egy kisfiú mered kerek szemmel az arcomba, az anyja, aki áthúzza az úttesten, felém se fordul. Közeledem a házunkhoz, nézem az emeleti ablakokat, hátha van szomszéd, aki épp ott áll és észrevesz.
De nincs.

Nyílik a házunk kapuja, többen jönnek egyszerre kifelé, a kamaszok köszönés nélkül suhannak el mellettem, a felettünk néhány emelettel lakó középkorú házaspár morózusan, összeszorított szájjal, szürke, fásult tekintettel néznek rám, látszik a kedvetlenség, hogy jaj megint köszönni kell, nem is viszik túlzásba, a férj csak bólint, a nő egy férfias "kívánokot" köhint felém, a lány a babakocsival meg ugyan barátságosabb sziá-t mond, de csak azért, mert megfogtam az ajtót, hogy ki tudjon jönni, amúgy rám se néz. Talán meg sem ismertek.

Egyedül szállok a liftbe.
Anyuékat nagyon megleptem, nagy az öröm, de azért fájt, hogy bennem maradt egy csomó dolog. Holnaptól már nem lesz rá lehetőség, mert reggeltől két napra teljesen elfelejtem a katonaságot, semmit nem akarok tudni róla, két napig nem is gondolok rá.

476

Január 29. Csütörtök

Végrehajtottuk a géppisztoly 1-es (kiváló) és éjszakai (nem megfelelő) lőgyakorlatot Piliscsabán. Egész jó móka.

Tetszett a nappali lövészet, elég jól lőttem, a szakaszunkban a legjobbat. Nem erény ez ennyi fakezű szakács közt, de én élveztem. Elképesztő erő van ezekben a fegyverekben, bár én olyan vacakot kaptam, hogy mindene lötyögött. Nekünk szakácsoknak a leselejtezése váró ősrégi darabokat adták.
Talán akkor mégis inkább erény a kiváló minősítés.

(A kép nem  korszak-azonos illusztráció. Forrás: hu.depositphotos.com)

A parancs szerint éjszaka 1-es célzott egyes lövéseket kell leadni, de a sorozat olyan szép fénnyel hasította a sötétet, hogy nem bírtam ellenállni. Rátapadtam az elsütőbillentyűre és addig húztam, amíg tartott az a tizenvalahány töltény a tárban, amit kaptunk. Ugatott a kezemben az AK, repkedtek a nyomjelzős lövedékek. Nem lehetett volna így egy sorozatban ellőni, de csak kicsit csesztek le, már a tisztek fülébe is eljuthatott, mennyire megszívattak az öregek és talán egy picivel óvatosabban kezeltek.

Holnap haza megyek, nem nagyon érdekelt semmi más. Öt és fél hete nem voltam otthon, nem voltam kinn a laktanyából.

477

Január 28. Szerda

Holnap lövészet.

Ma a kopasz szakácsok a hűtőkamrákat takarították, majd lefagyott a kezük a pléhfalakon, s mikádót nem vehettek fel. Mindnek lila volt a szája tíz perc után. Már kaptam részükről néhány gyűlölködő pillantást, de nem nagyon figyeltem, a vulkánkitörésem jobban izgatott.

Hallottam a Kónya hangját a hátam mögül, hogy megszívtam, meg ilyesmi, de nem érdekelt. A vulkán szétrobbanása után megpillantottam a zászlós bakancsát. Felegyenesedtem és tisztelegtem, a nyüzüge a háta mögül vihogott.

– Hallom katona, megint megtagadta a parancsot. Semmit nem hajlandó csinálni, csak kefével a kézben lóg egész nap, igaz?

– Zászlós elvtársnak jelentem, nem.

– Nem? Akkor mit csinál?

A faszkalap nyüzüge már a kezével takarta a vihogást.

– Jelentem, sikálom ezt a kockát itt.

A zászlós csodálkozva nézett rám.

– Milyen kockát?

– Jelentem, ezt a vajszínűt, itt a lábánál.

A kövér lepillantott.

Ezt a kockát. – dünnyögte – Minek súrolja ezt a kockát?

– Jelentem a Kónya határőr parancsára! Fehérre kell sikálnom.

Kövér izzadtságcsepp jelent meg a zászlós halántékán. Kónyáén is.

– Fehérre?

– Jelentem, fehérre!

Kónya feszengeni látszott hátul.

– De hisz ez vajszínű!

– Jelentem zászlós elvtárs, vajszínű!

Az altiszt ingerülten igazított a sapkáján.

– Mondja fiam, mióta súrolja fehérre a vajszínű követ?

– Jelentem, pont egy hete! Akkor kaptam parancsot rá a Kónya határőrtől.

Megremegett a háj a hatalmas hason.

– Kóóónya! Lépjen elém!

Az ostoba fajankó összetöpörödve bukkant elő.

– Maga egy hete szívatja ezt a szerencsétlen alakot?

A zászlós egész testében remegett a dühtől.

– És még van képe iderángatni megint? Mi az istent csináljak magukkal, hogy megértsék, az én időm drága ilyen hülyeségekre! Ez a katona hétvégén hosszú eltávozásra megy, maga meg három hétre minden kimaradásról, eltávozásról le van húzva! Lelépni!

Dühödten elrobogott, a bámészkodók villámgyorsan eltűntek, ketten maradtunk a megreccsent Kónyával. Rám meredt.

Csak enyhén mosolyogtam, finoman megveregettem a vállát:

– Kicsinek látszol innen…

478

Január 27. Kedd

A kopasz szakácsok kezdik kapizsgálni a dolgot, irigykedve figyelnek.
Nekik a sütők belsejét kell ma kitakarítani. Fejjel előre fekszenek a sütőtérben egész álló nap. Csak a lábuk lóg ki, visszhangzik a sok pléhdoboz, ahogy tüsszögnek, szitkozódnak benn. Zsíros az alja, büdös is, és amit az oldaláról lekaparnak beleragad a ruhájukba, a hajukba, amit a tetejéről, az meg belehullik az arcukba, szájukba, orrukba.

Nekem az ősrobbanás hihetetlen jól sikerült. Igaz, majdnem a konyha negyede állt a habzószóda porban, de ami kiment a kockámból, felsepertem és a lapátról jól meglendítve behajítottam a sütőkbe nekik. Kiabáltam, hogy vigyázzanak, de még így is volt, akinek az arcába ment, pedig nem is oda céloztam.

Jó nagy prüszkölést okoztam, de még így is örültek, mivel a raktárból semmit nem kaptak, talán könnyebben jön le a trutyi vegyszerrel, mint körömmel.

Délután jött a Kónya.

– OK, Dvorszky, elég lesz már. Hagyd abba. Fehér a kő!

Feszülten méregetett.

– Fehér? – kérdeztem.

Enyhült a feszültsége, megkönnyebbült, még egy kicsit ki is egyenesedett.

– Fehér! – mondta.

Gyanakodva összehúztam a szemöldököm, aggodalmas arckifejezéssel vizslattam a szemét.

– Te hülye vagy? Ez teljesen vajszínű. Tegnap még te is vajszínűnek láttad, emlékszel?

Indulatosan felemelte a mutatóujját.

– Dvorszky baszd meg, leszarom, hogy milyen, hagyd abba, fejezd be, kész! Elég! Érted?

– Nem tudom, hogy kamuzol vagy csak simán olyan hülye vagy Kónya, hogy nem emlékszel mit beszéltél tegnap, de ez akárhogy nézzük, nem fehér! Még mindig vajszínű! Majd abbahagyom, ha fehér. Érted?

Erre kitért a hitéből.

– Dvorszky baszki, ezt nagyon megszipkázod. Ha holnap meglátom a kezedben azt a kurva kefét, jelentem a zászlósnak! Nem fogsz velem szórakozni!

Elviharzott, s közben szétrúgta a készülő űrkikötőmet.

479

Január 26. Hétfő

Két hónapom letelt már!

A kopasz szakácsokat rászakították a sütőlapokra, trepnikre, sütőtálakra és sütőrácsokra. A körmükkel kaparászták a rájuk égett zsíros vacakot, csak néhányuknak volt akkora szerencséje, hogy talált valami fadarabot, műanyaglapot vagy valami szart a kaparászáshoz. Estére nyakig kormosak, izzadtak, zsírosak lettek.
Én ötödik napja sikálom a foltot.
Reggel szaladtam a keféért, ultrával megrajzoltam az Empire State Buildinget és leromboltam. A végére odaért a Kónya.

– Na, kisgyerek, most megtanultad, mi az illem. Azt hiszem elég lesz. Betörtelek. Abbahagyhatod.

Szeme csillogott, az arcán elégedett mosoly billegett. Visszamosolyogtam rá, majd a padló felé fordultam újra. Egy krokodil és egy cápa harcát rajzoltam fel éppen.

– Dvorszky! Jól hallottad, befejezheted.

Szép szája lett a cápának, nagyon eltaláltam.

– Befejezheted, vége. Elég lesz!

Kicsit bénáztam a hátúszójával, aránytalanul nagy lett. Újra kellett kezdenem.

– Dvorszky! Hagyd abba. Készen vagy!

A krokodilt is életszerűbbé rajzoltam, rendes lábakat neki.

– Dvorszky! Készen van!

Szinte kiabált.

Ekkor fordultam felé.

– Készen vagyok? Te ezt fehérnek látod?

– Hogy lenne fehér? Ez tökéletesen vajszínű.

– Na látod. Még nem vagyok kész. Én fehérre sikálom.

Folytattam a krokodillal. A szemem sarkából láttam, amint a nyüzüge intett a többieknek, hogy ez teljesen hülye. A krokodil nyerte a csatát, de felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Nagyon elégedett voltam. Szaladtam újabb adag ultráért és rögtön nekiláttam rákos sejtburjánzást imitálni. Ettől aztán rettegne az emberiség!

Elfogyott az ultra, de kaptam 50 kiló habzószódát, holnap ősrobbanást csinálok!

Hogy miért ilyen előzékeny velem a raktáros, nem értem. A többiek könyörögnek, hogy kapjanak valamit a takarításhoz, sikáláshoz, de általában elzavarja őket, hogy mit képzelnek, osszák be ezt a maroknyit egy hétre, nekem meg kiutal 50 kilót? Itt mindenki megőrült?
Én vagyok az egyetlen normális ember, akit meg a többiek tartanak kivétel nélkül hibbantnak. Nem értik, hogy nem borultam ki, miért nem hagyja el zokszó a számat, miért nem káromkodom, szitkozódom, tombolom ki magam, holott az, amit csinálnom kell, őszerintük már fel kellett volna őrölnie az idegeimet.

Az enyéimet! Vicces fiúk ezek. Kicsit se ismernek.

480

Január 25. Vasárnap

60 napom letelt már! Hatvan, hat van, 6one.
És még 480van van van még hátra.

Ma szabadnapos vagyok. Fekszem a körletben, alszom, pihenek. A többi kopasz szakácsot megint havat lapátolni vitték, engem nem bántottak az ügyeletesek, elterjedt a híre, hogy a Kónya szopat kegyetlenül négy napja. Sajnáltak is, meg hát a kegyelemdöfés joga az övé. Ő kell, hogy kivéreztessen igazán, hogy elkussoljak, megtörjek végre.
Hülyék ezek! Hahaha…

Nektek faszok, soha!

Ami ma letört az az, hogy megtudtam, meghalt Rodolfo.
Az egyik korombeli szakács mondta itt a körletben. Az ő szava járása volt a "csak a kezemet figyeljék, mert csalok".
Amikor a cigivel seftelt, akkor mondogatta állandóan. Ő találta ki azt is, hogy a vasajtót cigiért adjuk kölcsönbe. Azt a mennyiséget is ő felügyelte, ő osztotta ki a napi fejadagot, és aztán amikor az elfogyott, kerített máshonnan. Valahogy mindig volt cigarettája, rejtély, hogy honnan szerezte, de bármikor, bárki kért tőle, tudott adni.
A vasajtós cigivel beetette a többieket, utána kisebb szívességeket kért cserébe, pakoljanak össze rendesen a szekrényében, ágyazzanak be, pucolják ki a surranóját, ilyeneket, viszont egy idő után annyian tartoztak neki, hogy lassan kis császárként ugráltatta a körlettársaim. Vezéregyéniséggé vált, kikérdezték a véleményét, hozzá futottak a friss hírekkel, minden beszélgetésbe bevonták, látta-e kinn ezt, hallotta-e azt, járt-e civilben itt és itt. Ő lett a mindenben jól informált.
Valami vidéki kisvárosból került ide, jó kedélyű, közvetlen volt, vágott az esze, de az üzletben nem ismert tréfát, így mindenki azt gondolta, másban sem, ezért a privilégiumait nem vonták kétségbe.
Még emlékszem a kissé riadt szemeire, amilyen akkor volt, amikor idekerültünk. Nekem az egész jelenség hamisnak tűnt. Úgy láttam, hogy egy egész egyszerű srác, tán ilyen hatalma sosem volt, egyáltalán nem ilyen kinn civilben, de most valahogy elcsípett egy szerepet, amit jól csinál.
Gyakorlatilag én voltam az egyetlen, akire nem gyakorolt semmilyen hatást, nem dohányoztam, nem barátkoztam, és eszem ágában sem volt lekötelezettjévé válni bárkinek. De a többiek versengtek a kegyeiért és még az öregebb szakácsok is keresték a társaságát. Velem nem volt kapcsolódási pontja. De míg a többiek eleresztettek egyszer-egyszer valami sikamlósabb viccet velem kapcsolatban - amit meg én eresztettem el a fülem mellett, ő sosem piszkált.
Sőt.
Amikor néha összetalálkozott a tekintetünk, nem láttam benne ellenségességet, megcsillant a bizonytalanság, a tűnődő rokonszenv, meg valami könyörgésféle, hogy le ne leplezzem. Mintha ő is olyan kitaszított lett volna, mint én. Gyanítom belül egyedül lehetett. Nyoma nem volt a vagányságnak benne olyankor, ha összenéztünk.
Azt éreztem, hogy becsületes srác és ezt időnként a többiek tudomására kell hoznia, nem megy  másként. Hogy könnyítsen.
Amikor azt mondta "csak a kezemet figyeljék, mert csalok", akkor mondott igazat, akkor hozta a tudomására ezeknek, hogy hé faszok, át vagytok verve.
Mint egy viccen, úgy röhögtek.
- Áá Gyurikam, te egy nagy varázsló vagy!

És tényleg. Csak nem tudják mennyire.

Bejött a körletbe és elmondta, hogy Rodolfo meghalt. Felültem, megkérdeztem, hogy tényleg? Tényleg, mondta ő, fürkészte az arcomat, már a többiekhez beszélt, de még engem nézett. Nagyjából ennyit beszélgettünk egész idő alatt.

Én ültem elgondolkodva, Rodolfo járt az eszemben.
Gyerekkoromban sokszor láttam a tévében. Egész kicsinek idegenkedtem tőle, a gesztusai, az arca olyan fura volt, csalt és még mondta is.
De amit csinált, azt imádtam.

Most hirtelen elkezdett valódi múlttá válni a gyerekkorom, elkezdett szétporladni, nőtt a távolság, és megjelent a végérvényesség. Ma belém nyílalt, hogy a tévéből ismert, örökké létezőnek hitt szereplők szintén emberek, ők is kilépnek, eltűnnek. És a felhőtlen gyerekkoromat kézen fogva kísérik majd ők, a soha vissza nem térők, messzebb, egyre messzebb.
Végtelenül szomorú vagyok.

Rodolfo 1

Rodolfo 2

481

Január 24. Szombat

Reggel szaladtam a rejtekhelyre: nem tűnt el a kefe!

Ma a kis farok segítségével bombát rajzoltam ultrából. A farok volt a gyújtózsinór, végigégtem rajta és olyan robbanást sikáltam belőle, hogy csak na.

Mára az az általános vélemény, hogy begolyóztam. Rajzoltam óriás sünt, akire épp ráesik egy fiúcska, és rettentően sivalkodik, de jól sikerült a kamionba rohanó motoros esete is.

Mivel már nem mutogatok a szájára, csak a sikálással foglalkozom, öntelt vigyorgás állandósul Kónyán, azt érzi, most megtörtem. Többen noszogatják, hogy most már fejezze be, elég ez nekem.

A többi kopasz szakácsot havat lapátolni vitték délelőtt, nem öltözhettek át gyakorlóra, vékony fehér vászon nadrágban voltak kénytelenek kimenni, kékre fagyva érkeztek vissza, délután pedig a konyha összes edényét kellett fémtisztára vakarniuk.

Én még ma lejátszottam a Halálcsillag felrobbantását, a farokban repültem végig a csillagrombolóval.
Csodálatos volt.

482

Január 23. Péntek

Sikálom azt a másfél négyzetmétert, még nem fehér, de alakul. Egyre jobban élvezem.

Majdnem teljesen kocka, de az egyik oldalán szabálytalan alakú, hosszú farka van. A farok mentén kezdem a sikálást, lassan kanyarogva haladok a kocka felé, s minél közelebb vagyok hozzá, annál sebesebben nyomom, aztán gőzerővel suhanok bele.
Ott tulipán alakot rajzolok ultrával, és rózsát sikálok belőle.
Reggel hattól délután négyig.

Pazar rejtekhelyet találtam a kefének, nem kell aggódnom, meg lesz-e holnap. A hosszú nyelű sikakefe valóságos kincs. Nem kell hajolgatni, hanem majdhogynem álló helyzetből húzogathatja az ember a kefét. Igaz, hogy erőt így nem nagyon lehet kifejteni, szart se ér, amit így csinál az ember, de messzebbről, látványra olyan, mintha. Amikor nem nagyon figyelnek, akkor felegyenesedem és egy kézzel taszigálom a kefét. Arra felkapják a fejüket, ha abba hagyom, tehát mozognom kell. De csak akkor sikálom vadul, ha kedvem van rajzolgatni hozzá, meg ha épp rám koncentrálnak.

Ezt a kefét feltétlenül meg kell tartanom. Amúgy minden reggel kiosztják az eszközöket és a szolgálat végén meg le kell adni. Nem nagyon ellenőrzik, mit visz be az ember a raktárba este, így nem tűnt fel, hogy nem adtam le, mert ha leadom, akkor másnap nem biztos, hogy meg tudnám szerezni.
A raktárak felé találtam egy kis zugot, ahol nagy összevisszaságban az üstökhöz bevezetett vízcsövek tekeregtek. Ide lettek betéve a tojásos dobozok, meg a belevaló karton tojástartók. Ezek mögé dugtam be a kefét, amikor nem látott senki. Másodpercek alatt mélyre betoltam hátra és elé húztam a dobozokat. Holnap remélem meglesz még.

483

Január 22. Csütörtök

Ma is röhögve rendelt sikálni a nyüzüge. Látszott a szemén, hogy azt hiszi, most úgy szétszopat, az anyámat se fogom megismerni. Az örömét néha elrontottam azzal, hogy a szájára mutogattam, vagy úgy csináltam a számmal, mintha épp fújnék valamit. Ő messziről szitkozódott, fenyegetőzött, de aztán eluntam ezt is.

Sikáltam megint egész nap, reggel hattól délután négyig. Ebéd után szereztem egy hosszabb nyelű sikakefét, már hajlonganom sem kell. Óránként elballagok a vállamon a kefével, újabb doboz hypoért, ultráért, senki nem zaklat, azt gondolják, akkora szívás, amiben részem van, épp elég.

Szolgálat után most már csak fekszem, havat nem megyek lapátolni, napok óta már nem is nagyon kell. Senki nem piszkál, azt gondolják, azért vagyok csöndben, mert megzakkantam.

484

Január 21. Szerda

Reggel ébresztőnél figyelmeztettek a többiek, hogy a Kónyával vigyázzak, igazi pesti vagány, nem tűri, ha ellentmondanak neki, nagyon meg fog szívatni.

És tényleg, ahogy a konyhába léptem, elkapott és újra a tegnap reggeli ostoba vigyorával árulta el, hogy most igazán testhez álló feladatot talált.

Nem kommentáltam, hanem csak barátságosan megjegyeztem, hogy este kiderült számomra, miért fújják a belet.

– Ha megmondtad volna, mire kell, nem lett volna belőle ekkora balhé. – mondtam bizalmaskodó mosollyal.

Békülékeny hangulatban volt, átkarolta a vállam és cinkosan össze is kacsintottunk:

– Nem gondoltam Dvorszky határőr, hogy ezt egy szakácsnak mondani kell!

Mosolyogtunk egy kicsit még egymásra békésen, aztán megjegyeztem:

– Egy szakácsnak tán nem kell mondani, de egy igazi pestinek igen…

Gyanakodva figyelt.

–…én nem vagyok akkora paraszt, hogy mindenféle szart a számba vegyek! – mondtam és a nyomaték kedvért az ő szájára mutattam.

– Dvorszky! A kurva anyád! Széttéplek!

Ekkor már a sütőlap túloldalán voltunk, vigyorogtam rá kegyetlenül és ha elindult felém, a másik irányba mozdultam. Lassan ideértek a többiek, kérdezősködtek, majd magyarázták a Kónyának, hogy ne csináljon hülyeséget, egyszerűen csak szívasson meg, hogy beledögöljek.

Ez végül is mindenkinek tetszett, így a nyüzüge valamivel higgadtabban mondta el, mit csináljak.

A konyha egésze téglavörös burkolólappal volt fedve. Hatalmas előnye a vízállósága, annyi vizet locsolhattak ki nekünk az öregek, amennyit csak akartak. Volt egy másfél négyzetméternyi terület a húselőkészítő előtt, a sarokban, ahol nemrég csatorna-javítás miatt a munkások felszedték ezt a vörös burkolólapot, később aztán vajszínűvel pótolták. Idevezetett a Kónya miután lehiggadt.

– Itt ez a terület. Vajszínű. A feladatod, hogy ezt fehérre sikáld, kopasz! Azt gondoltam reggel, hogy egy-két óra elég lesz ebből, de ma egész nap ezt fogod csinálni, hülye gyerek!

Vállat vontam, messzebbről néha még mutogattam a hasamra, a beleimre, a számra, meg rá, miután egy vastagnyelű sikakefét szereztem. Őrjöngött, de közelebb nem merészkedett, mert ilyenkor látványosan megemeltem a kefét.

Fellocsoltam a vajszínű részt, nyomtam rá hypo-t, ultrát szórtam rá, hadd habozzon és nekiláttam. Ha elfogyott a hab, lenyomkodtam a vizet lehúzófával a lefolyóba és kezdtem mindent elölről. Egykedvűnek, de inkább jókedvűnek igyekeztem látszani, ne gondolja, hogy ez nekem olyan nagy büntetés.

Reggel hattól délután 4-ig sikáltam.

485

Január 20. Kedd

Ma egy kis nyüzüge, szarjancsi, nálam öregebb szakács elkapott a folyosón és röhögve mondta, hogy testhez álló feladatot talált nekem.

– Belet fogsz fújni, kisgyerek!

Kajánul vihogott, s miközben rángatott a konyha felé, minden szembejövőnek elújságolta, mit talált ki. Nem nagyon tetszett a dolog, az volt az érzésem, valami tréfa áldozata leszek. Közben egy hatalmas vájlinghoz értünk.

A barom rám vigyorgott.

– Na itt van! Fújtál már belet?

Rámosolyodtam.

– Köztetek majdnem minden nap kiokádom a sajátom!

Az emberem elkomorodott, megkapaszkodott az asztalban.

– Kapd be, kopasz! Ezt nagyon megszívod! Akartam hozni neked segítséget, de elbasztad, egyedül csinálod!

A dézsához lépett.

– Ez itt a remek disznóbél, megfogod, a szádhoz teszed és fújod. Tessék! Kezdheted!

– Én ezt szart a számhoz nem teszem! Tuti, hogy a TBC-s disznóké. Tetszett, ahogyan te csináltad, de én hozzá sem érek!

Önkéntelenül a szájához kapott, aztán elöntötte a vér az arcát.

– Hogy mondtad?

Fenyegetőn hajolt felém.

Megismételtem neki, meg sem rezdült közben az arcom:

– Ezt a gusztustalan trutymót nem teszem a számhoz.

Lassan, jól artikulálva ejtettem ki, ez láthatóan még jobban felbosszantotta.

– Dvorszky! Nem mondom még egyszer! Fújjad a belet!

Alig bírtam visszatartani a röhögést.

– Nem fújom!

Elakadt a lélegzete.

– Ez…ez parancsmegtagadás! Jelentem a zászlósnak!

Részemről rendben – gondoltam, megvontam a vállam és elfordultam.

Hallottam, amint elviharzott. Ácsorogtam, nekidőlve az asztalnak, senki nem piszkált, várták a kivégzésem. Negyed óra múlva megjelent a nyüzüge, nyomában fújtatott a zászlós, szeme vörös, nyilván jól felidegesítették.

– Na, mondja csak Dvorszky határőr, mi a gondja?

– Jelentem, semmi gondom nincs.

A zászlós mögött megcsóválta a fejét a nyüzüge, néhány szájtáti meg bólogatott neki, hogy látjuk, igazad van, ez tűrhetetlen.

– Mi az, hogy semmi? A Kónya határőr jelentése szerint maga megtagadta a parancsot. Igaz, hogy nem akarja a belet fújni?

(Mi a szarért akarják ezek a belet fújni?)

Kínlódtam, hogy ne kapjon el a röhögőgörcs, valahogy kipréseltem:

– Jelentem, igaz.

– Azonnal kezdjen neki, azt hiszi, nincs jobb dolgom, mint magának könyörögni?

A nyüzügéék elégedetten bólogattak, elintézettnek tekintették a dolgot. De…

– Zászlós elvtárs, jelenetem nem tehetem.

Zúgolódás gyűrűzött végig a tömegen.

– Hogy érti ezt?

A zászlós is egyre ingerültebb lett, nagy tohonya, kövér, disznó, hol az egyik, hol a másik lábára állt.

– Zászlós elvtárs, ha ezt a belet a számhoz teszem, attól félek, bele fogok hányni. Mégiscsak valami étel lesz belőle!

Zászlós feljebb tolta a sapkáját és mélyen a szemembe nézett. Nyugodt voltam és határozott.

– Igaz-igaz… Adjanak neki valami más munkát. – dörgött a nyüzügére – És Kónya határőr! Máskor ne zavarjon ilyen hülyeséggel, mert lehúzom a következő szabadságát, megértette?

Kónya határőr habogott valamit, aztán az asztalok közt inogva távolodó kövér testet hosszan követte a szemével.

Megfordult, azt hittem leharapja a fejem.

– Dvorszky! Ezt kegyetlenül megszívta! Holnaptól olyan munkája lesz, hogy elátkozza az anyját, amiért világra hozta! Földön csúszik majd kegyelemért!

Vállat vontam, de ez nem nyugtatta meg különösebben, még néhány órán át szitkozódott. Este egy parasztgyereket megkérdeztem, miért kell a belet fújni, kiderült kolbászt töltenek bele, és hogy ne tapadjon össze a töltésnél, mert akkor kiszakad.

Hát jó. Nem tudtam.

Pesti gyerek vagyok.