Centi_30.jpg113

 






1988. január 27. szerda


Tegnap ugyan a doki a Honvéd Kórházban nagyon kíméletes volt, de azért mégis megmozgatta a gyógyulófélben lévő részeket, ezért egész éjjel sajgott az arcom és az orrom. Nem örültem ennek, mert rohadt egy napot vetített előre.

Ma ugyanis lövészetre megyünk.
És igazam volt amikor ettől féltem, mert az IFA-n rázkódás és a fegyver rúgása is mind az arcom közepére összpontosult. Pedig már jó pár napja történt, hogy a fickó orrba vágott, elmúlhatna a fájdalom.

Mint utóbb kiderült, a piliscsabai lőtérre mentünk, hosszú az út, a platón is kegyetlen hideg van, és úgy összességében ez az IFA-s utazás az egyik legrosszabb, ami a katonaságnál az emberrel történhet.
Ilyenkor mindig visszajön a kopaszkor.

Igaz, hogy szolgálatba is így megyünk, de az csak fél óra, kibírható. Most viszont megint dől be a kipufogógáz, rázkódunk benn leprásként lefüggönyözve, az IFA-t körbeölelő civil világban.
Megint a feláldozhatóság, a lényegtelenség ismeretében, személyiségünket vesztve ülünk, és visznek valahova minket úgy, hogy bennünket az úti célról nem tájékoztatnak, semmibe vesznek. Ezt az érzést utálom, a gyűlöletes kopaszság jut eszembe róla és az a valóságos, de bennem jó mélyre eltemetett tudat, hogy azért vagyok katona, hogy személyiség nélkül, eszköznek használjanak, darabáruként dobáljanak, ahová és amikor csak akarnak.
Nem szeretem én ezt.

Viszont lőni szeretek. Vacak egy lötyögős szar ez az AMD, az igazi AK-val összehasonlítva meg még inkább, de azért mégis jó ezt a pusztító erőt felszabadítani.

Hideg volt kinn a lőtéren, órákat toporogtunk, mire sorra került mindenki. A tisztek, tisztesek is fáztak, ezért sokat nem tököltek, mihelyst kiosztották a 12 darab lőszert, betáraztunk, fektettek is hasra, aztán hadd menjen.

A program a szokásos.
Nappali lövészet, hat töltény egyes, célzott lövés, hat töltény rövid sorozat. Ennyi lőszert a fegyver pillanatok alatt kidobál, hamar készen voltunk, de végül mire mindenki elvégezte a feladatot, szinte fájt a lábunk, annyira elfagyott.

hangágyú.pngÉn úgy éreztem, hogy megint alkalmas a helyzet, hogy változtassak a szabályokon. Azt csináltam, hogy most igyekeztem pontosan célozni, és párosával lőni ki a lőszert. Valahogy azt éreztem, hogy ez lenne a hatékony, tádám, tádám, tádám.
Célzok, kettőt ellövök, újra célzok.
És jól tettem ezt, mert szartak most rám, hideg van, senkit nem érdekelt, hogy hogyan puffogtatok, és még élveztem is. Igaz, hogy minden rándulásnál megrázta a fejem, és olyan érzésem volt, mintha újból orrba vágtak volna, meg könnybe is lábadt a szemem, de tetszett mégis.

Jó érzés ekkora erőt uralni.
Nagyot üt a fegyver hátra, felszabadul némi füst, jellegzetes szagot borítva ránk, és mindenekelőtt fülsüketítő hanggal kelepel.

Hogy fülsüketítő, azt Sípos hiába mondta a gyakorlat után bárkinek, mindenki csak legyintett.
Cseng a füle?
Mindenkinek cseng! Ilyen a lövészet.

De Síposnak este is cseng a füle.
Amikor már senki másnak nem.

 

Centi_30.jpg197

 

 

 

 

 

 

November 4. Szerda


Felesleges volt tegnap nyüszítenem, ma délutános szolgálatba tettek, vagyis tegnap délután kettőtől, ma kettőig pihenőn voltam.
Az kerek 24 óra, szinte szabadnap.

Délelőtt Répával elmentünk gyúrni és mivel csak ketten voltunk, kibeszéltük az elmúlt hónap eseményeit. Ami kiviláglott, hogy nem érdemes többet kilógnunk.
Klassz volt, izgalmas, büszkék lehetünk, de túlontúl kockázatos.
Esetleg maradhatna, hogy mi is csak a Sarokházig mennénk berúgni. De se Répa, se én nem tartjuk programnak az ivást, múltkor jópofa volt inni a Lidóban, de nem lettünk törzsvendégek, és oda is ugyanolyan kockázat kimenni. Katával és Tamarával szívesen találkoznánk, de mindent elfelejtettünk a nevükön kívül, őket egy életre elkúrtuk. Azt lehetne még, hogy nem szökünk messzire, csak ide az út mellé és minden autót megállítunk, hátha ők ülnek benne. De ezt viszont minden este meg kellene tenni.
Na ez se igazán kivitelezhető.
Tulajdonképpen ez a bukás, a Petőfi laktanyabeli fogda emléke, ennek a helyzetnek a komolysága és a futkosó fenyegető közelsége mindkettőnket lehűtött.

– Hagyjuk a fenébe ezt a szökdösődést! – mondta Répa is, miután mindezt átbeszéltünk.
Kicsit kedvetlenek lettünk mindketten, megint üres, felesleges és hosszú időtöltésnek látszott a katonaság. Hirtelen megint sok lett az a sok nap, ami még hátra volt, és hirtelen szürkébb lett minden körülöttünk. Miután megtelt a konditerem, unottan hallgattuk az esti szkander bajnokságra készülőket, talán azért, mert ma ez minket nem érintett, mert szolgálatban leszünk, de lehet, hogy amúgy sem villanyozna fel már. Aztán kiültünk az udvarra és kicsit újra visszapergettük a dolgaink.

Megint lezárult egy klassz időszak, szuperemberek voltunk Répával, de ez ezzel el is múlt. Nem tudom, hogy most épp visszagyávulok sima, jelentéktelen bakává, vagy szerencsével lenyugszom az ostoba vakmerőségből, de most, ahogy Répa kimondta, hogy hagyjuk abba, most nagyon fájt.

Mintha meghalt volna egy bajtársam és ez nem is állt messze a valóságtól.
Most eltűnik Répa, a rettenthetetlen sármőr, kilép az életemből Rejtő Jenő, az idegenlégiós kalandokkal, elvész az a jókedv, ami kísérte a szökéseink, mert azt a felszabadultságot, ami a börtönünkből való kijutás okozott, nem tudja pótolni semmi, máshogy visszahozhatatlan.

És elveszett, meghalt Dvorszky határőr, a hős, a bátor, a vakmerő, a szellemes és a szórakoztató.
És elhal ez a kettős, amit mi alkottunk, az az egység, az a két testben dobogó egyetlen szív, egyetlen tudat, egyetlen entitás, ami mi voltunk ketten, amikor épp szó nélkül menekültünk a rendőrök elől, amikor össze sem kellett pillantanunk, mégis egyszerre feküdtünk a kocsik alá, bújtunk bokrok mögé és másztunk ki, indultunk el ugyanazzal a lábbal, ugyanolyan mozdulattal lendülve neki.
Mindez elmúlt és úgy érzem ez az érzés, ilyen szituáció, ekkora felszabadultság soha nem jön már.
Soha.
A civil életben sem.

Elszorult a torkom, valahogy tudatni akartam Répával, hogy életem legszebb élményeit kaptam tőle, de nem ment, még annyit sem tudtam kinyögni, "köszönöm".

Az "azért kurva jó volt, nem" kérdésemet elröhögtük, felelevenítettük ugyan a legjobb pillanatokat, például Boda arcát amikor meglátott minket a buszon, vagy a csajokat, Katát és Tamarát, és csak reméltem, hogy Répa érzi, amit mondanom kellett volna, ha nem lettem volna máris ugyanolyan gyáva alak, mint amilyen a szökések előtt voltam.

Aztán szolgálatba mentünk, én F2-re, Répa F1-re.

IRÁNI JUMBO1.jpgMa ismét jött az iráni JUMBO.
Szilasi engem küldött ki mellé.
Nagyjából egyszerre értünk ki, én a kutatóügyeletről, a gép a leszállópályáról. Pont szemben velem érkezett és így, ahogy közeledett ijesztően nagy lett. Messziről is látszik hogy nem kicsi, de valahogy nem akart megállni a növekedése. Mint a kenyértészta, ami kezd megkelni és csak nő, csak duzzad.
És éreztem, hogy rám ömlik, beterít.
Jött a kerozinos kamion, aminek az átmérője kisebb, mint a hajtómű.
Hatalmas gép ez.
Jöttek a különböző kiszolgáló autók, és mindegyiket követte egy kommandósokkal megtöltött Latvia.

A JUMBO-t a BRAVO-5-re rakták, ez az avatatlan szemektől védett gépállóhely, messze mindentől, majdnem az irányítótorony mellett. Nekem majdnem húsz perc kellett kiérni. Minden olyan gépet, amivel kapcsolatban jobb ha kevesen és keveset tudnak, azt ide teszik.
A kommandósok engem is kicsit hátrébb tereltek, amíg a lépcsőt mellétolták, és kinyitották az ajtót.
Megint kiözönlöttek a legyek, de most lusták voltak, talán az itteni viszonylag hűvös idő miatt, csak megvizsgálták a környezetet, engem is, kicsit hajkurásztam őket, majd szétszéledtek, ahogy a kommandósok is, hogy kiderült, az irániak békés szándékkal jöttek. A kiszolgálók feltöltötték a készleteket és visszaindultak a reptér irányába.

Ott maradtam egyedül a muszlimokkal.
Míg Szilasi kiszólt rádión, a személyzet lecuccolt egy csomó rongyot, figyelgették a nap állását és leteregették őket a gép mellé. Szilasi elmondta, hogy nem hív be, amíg meg nem pakolják a gépet kötszerrel. A kötszer szót úgy megnyomta, hogy tudtam, újra fegyvert visznek.

Közben mindegyik iráni letérdelt a rongyokra és hajlongva imádkozásba kezdtek.
Lassan eléjük lopakodtam hogy úgy nézzen ki, nekem hajbókolnak.
Csak az egyikük fogott gyanút, de mosolyogva mutattam, csinálja nyugodtan, én figyelem a környezetet, vigyázok rájuk, de duzzadt a mellem, hogy Allah lettem.
Újra hős, de persze csak percekre.

Aztán befejezték az imádságot és szöszmötölni kezdtek a gép körül. Néztem, ahogy jönnek-mennek le-fel, és hirtelen nagyon nagy vágyat éreztem látni a gépet belülről. Megnéztem volna azt a híres púpot, mert el sem tudtam képzelni, bent ez hogy mutat.
A legmagasabb rangúnak látszó suviszkos képűt megállítottam, hogy engedjen fel, mutogattam kézzel-lábbal mire megértette mit akarok. Nagyot vigyorgott és intett, menjek csak, de a fegyverem tegyem a lépcső mellé, azt nem vihetem fel.
Figyeltem a többi manus arcát, nagyon is feltűnően és furán felragyogtak.
Nem nagyon tetszett az ötlet, látták is, hogy bizonytalankodom, többen odajöttek és biztattak, hogy menjek csak, ők vigyáznak rá.
Levettem a vállamról az AMD-met, nekitámasztottam a lépcső oldalának, tettem néhány lépést felfele. Éreztem, hogy ez így nem az igazi. Visszaléptem és kivettem a tárat, majd nekiindultam újra.
De ahogy az egyik megindult a fegyver felé, megijedtem.
Egyszer már elhagytam a fegyverem. Nem kéne újra. Bár jól megúsztam.

Hogy a fenébe magyarázom, ki, ha most ezek elveszik és anélkül megyek vissza a Kutügyre és a tár meg nálam van?
Elég cink helyzet lenne.
Nem, inkább nem mentem fel.
Gyávaság ez megint?
Nem tudom, de most úgy éreztem ez kicsit sok lenne.

Megszégyenülten léptem vissza, a genyó irániak röhögtek és szerettem volna, ha most az életemre törnek, mert szívesen kinyírtam volna mind.

Egy vérfürdő helyre tette volna a lelkem, de nem az jött, hanem egy csomó teherautó.
Láttam jó néhány katonai IFÁ-t a kommandósok kocsijai közt közeledni. Az IFÁ-kat is kommandósok vezették, mindenki aki megjelent, fekete ruciban jött.
Rám nagy ívben tett mindegyik, mintha a reptér része lennék, amiben nem tévedtek, de köszönni, vagy valahogy kellemetlenkedni biztos tudnék, mégis teljesen figyelmen kívül hagytak.
Olyannyira, hogy kedvemre lófrálhattam köztük.

Egyszer láttam egy képet a JUMBO-ról, ahol az egész eleje fel volt nyitva, pilótafülkéstül, mindenestül és ott pakoltak bele. Nagyon vártam, hogy nyissák már, de a hátulját nyitották ki, majd várakoztunk mindannyian.

jumbo.jpg
Ekkor megjelent egy szintén kommandósok által vezetett és kísért teherautó, valami hidraulikus emelőszerkezettel. A gép hátuljához állt. Egyesével betolattak az IFÁ-k, felcsapták a platók ponyváit és a fekete ruhás alakok komoly, izzadtságos munkával, hosszú ládákba csomagolt holmikat cipeltek át a liftes kocsira. Nem tudom milyen rangsor lehet a kommandósok közt, azt gondolom a kopaszok pakoltak, a többi őrködött.
Aki dolgozott, annak csak pisztoly lógott az oldalán, a többi jobban fel volt szerelve, ők valami általam ismeretlen, kisméretű géppisztolyt tartottak a kezükben.

Amikor a rakodómunkások az első adagot feltették, jöttek az irániak és az egyik ládát pajszerrel felfeszegették. Közelebb sunnyogtam, hogy lássam, mi van benne.
A JUMBO tankcsövekért jött.
Illetve valami vastag ágyúcsövekért, és ahogy ott nyújtogattam a nyakam, az az alak, akit megkérdeztem, hogy felmehetek-e, a vállamra csapott és elmutogatta, hogy tankhoz lesz. Ekkor kapcsolt az egyik kommandós, hogy talán ezt nekem nem kell tudni és rám ripakodott, hogy menjek messzebb, semmi keresnivalóm itt.

Én vigyázok itt a rendre, válaszoltam hetykén és még közelebb is léptem.
Az iráni érezte a feszültséget, átkarolta a vállam és intett a kommandósnak, valami olyan jelentéssel, hogy hagyd békén, jó gyerek. Azt éreztem, megillet a muszlim vendégjog. Sérthetetlen vagyok.

Nem kellett több, onnantól kezdve mindig láb alatt voltam, minden lépést alaposan megfigyeltem, mintha tényleg rajtam múlna itt minden.
Nem volt mit látni amúgy, csak hogy a kommandósaink izzadnak a teher alatt, több turnusban, talán váltásokkal güriztek. Aztán nyilván beszóltak a kutügyre, mert csörgött a rádióm és Szilasi utasított, hogy menjek távolabb az eseménytől, nem az én dolgom ellenőrizni a folyamatokat.
Előre gyalogoltam a pilóta fülke felé és vadul ciházni kezdtem. Jó fej volt a személyzet, kaptam valami alufóliába csomagolt sült marhahúst, párolt zöldséggel, műanyag villát és kólát. Kissé távolabb, de a kommandósok közvetlen látóterébe ültem egy kis fémlétrára, majd hangos csámcsogással hozzáláttam az evéshez. Aztán elsétáltam előttük, és a kólát lassan komótosan kortyolgattam, hogy az étlen-szomjan dolgozó fekete egyenruhás gyászhuszárok jól lássanak.

Mikor végre valóban távolabb mentem, láttam, hogy Szilasi meggondolta magát, mert váltást küldött, jött kifelé Simon Pisti kisMammut. Elmondtam, amit megtudtam és hogy már leciháztam a gépet, de jó fej a személyzet, próbálja meg ő is.
Benn egy órát pihentem és mentem is ki az előtérre.

Kinn Tokossal összeálltunk, neki is mindent elmeséltem. Nagy mákunk volt, mert Szilasi is kijött lökni, meg valamivel később a századtól Zádori kopasz hadnagy is, de mindkettőt időben észrevettük és a megfelelő helyekre húzódtunk vissza, hogy ne bukjunk meg.

Olyan hülyék ezek, mint a segg, gyalog nem mennek sehova, a kocsijaikat meg messziről kiszúrni. Jelentettünk ahogy kell, semmit nem vettek észre, pedig az előtér a legláthatóbb szolgálati hely.
Ez egy kicsit helyre tett, mégis rafinált öreg róka vagyok.

 

Centi_30.jpg361

 

 

 

Május 24. Vasárnap

Ma délutáni szolgálatba osztottak be, addig viszont találtak nekem munkát.

Megszabadultam Nitrótól. Már nem ugráltathat, nem tartozom alá. Igaz, még az ő körletükben alszom, de hivatalosan már a 2. század katonája vagyok. Azt gondoltam, ez az átmeneti idő nyugalmas lesz, mert a körletben senkinek nem engedelmeskedem, de reméltem, hogy az alegység ügyeletes is elfelejt. De nem felejtett.
A törzsszakasz és a 2. század egy emeleten kapott helyet. A lépcsőtől jobbra a törzsszakasz, balra a kampósok. Én még a jobb oldali szárnyban laktam, és a reggeli után sunnyogtam is hátra gyorsan a körletünkbe, nehogy valakinek szemet szúrjak és valami munkát kapjak. Az étkezések rendben mennek, Robi nekem nem ad kaját, azt a kopasz szakácsra bízza, vagy ha csak ő van, akkor rám sem néz, csak kihajítja a tányért. Nem ad rosszabbat, mint másnak, gondolom tudja, hogy éles vitánk lenne belőle, de valahogy azt érzem, ez csak vihar előtti csend.

Hiába próbálok láthatatlanná válni, az alegység ügyeletes rám talál, elvisz a lépcső bal oldalára, ahol eddig csak a vécéig merészkedtem mindig, most mélyen begyaloglunk a folyosón és egy találomra kiválasztott körlet takarítását bízza rám, két igazi kopasz társaságában. Nagyon megalázó, hogy kopaszként kezel, holott 3 hónappal korábban vonultam, mint ezek.

Vagy az van, hogy szelektív a memóriájuk, és már nem emlékeznek, hogy szakács voltam, vagy szarnak rá. De az is lehet, hogy ez egyfajta rituálé, ezen mindenki átesik, bármilyen öreg is. Aki a 2. századhoz kerül, alulról kezdi újra. Nem tudom, ezek csak feltevések, de a takarítás az tény, azt csinálnom kell. Annyi előnye van annak, hogy idősebb vagyok, hogy kategorikusan kijelentem, mely folyamatokat végzem én, mondjuk portörlést. Bár nem vonakodás nélkül, mégis elfogadják. Határozottabbnak kell lennem, mert ha elkezdenek a kopaszok a fejemre nőni, akkor nincs menekvés, akkor szar alak maradok. Akivel bárki bármit megcsinálhat.

Volt most egy kisebb szóváltás, mert azért érezték a kopaszok, hogy nem dirigálni tettek melléjük, hanem segíteni, de ez most még komolyabb feszültség nélkül lezajlott. Csakhogy van néhány srác kopaszok közt, aki nem olyan megszeppent kis fajankó, amilyennek reméltem őket. Velük nehéz dolgom lesz.

Mikor készen voltunk a körlettakarítással, elvittek minket a fegyverszobába, kiosztottak nekünk fejenként 10-10 AMD-t és meg kellett pucolnunk alaposan mindet. A kiképzés alatt megtanultuk másodpercek alatt szétszedni és összerakni a fegyvert, ami amúgy egy roppant egyszerű, de nagyon elmésen kialakított szerkezet, nagyon szeretem, ahogy a különböző alkatrészek kisebb zökkenőkkel becsattannak a helyükre. És az egyik legmennyeibb hang, amikor az ember csőre húzza a fegyvert vagyis a závárzatot hátrahúzva, majd elengedve hagyja, hogy a szerkezet betolja az első töltényt a csőbe, hogy ezzel az harckész állapotba kerüljön. Ez a hang egy huppogásszerű visszhang a csőből, egy nagy kattanás, amit az üregek kongása, a fémek csengése kísér. Ez a mennyei hang, egyben az egyik legfélelmetesebb hang, amit valaha hallottam. A fegyvertelenben rettegést gerjeszt, viszont a katonákban - harc előtt - többet ér bármely lelkesítő beszédnél.
Ez erőt ad.
Persze tisztításkor nincs benne lőszer, de így is elragadtatva csattintgatunk. Elvileg 2 perc alatt szét lehet szedni, megtisztítani, meg összerakni. Na, mi a takarításra, meg az olajozásra bőven hagyunk időt, de a szét és összeszerelést versenyre csináljuk. Az egyikük, a Simon Pisti, pokoli gyors, de mivel kopasz, én nyerek. Azt mondja gyorsabb volt. A szétszedésnél is, meg az összerakásnál is.

Felvilágosítom, hogy ezzel a hozzáállással nem sokra fog menni, majd ha öreg lesz, ő lehet a leggyorsabb. Addig az csak zavaró körülmény, hogy amúgy is.

De azzal ne foglalkozzon.

Érvel erősen, hogy nehéz nem foglalkoznia vele, mikor perceket kell várnia, hogy végre elkészüljek én is, és kihirdessem, hogy megnyertem. De ő addig rémesen unatkozik, néha arra gondol, míg én szöszmötölök, addig szétszedi és összerakja újból. Megfenyegetem, hogy meg ne próbálja, mert ha még öregebb leszek, úgy megszopatom, hogy élni se lesz kedve, persze csak röhögcsél, meg igazából én is. Jó fej, de érzem, hogy a tiszteletet tőle már nehéz lesz megkövetelnem.

Nagyon komoly dilemma, hogy hogyan kezelje az ember az öregséget. Mostanáig nem voltak lelkiismereti gondjaim, kopasz voltam, a hierarchia legalján, vagyis mindenki az ellenségem.

Tiszta sor.

De mit csináljak azokkal, akik már fiatalabbak nálam, tehát azt a tiszteletet kellene megkövetelni rajtuk, ami ellen én egész eddig lázadoztam? Nagyon ingoványos talaj ez, ráadásul az a tény, hogy engem az öregek most besorolnak a kopaszok közé, nagyon gyengíti a pozícióimat. A velem egykorú srácok, akik eleve kampósként kezdték, már a tartásukban is hordoznak némi felsőbbrendűséget. Igazából ők is kopasznak minősülnek, de azért mégiscsak három hónapot lehúztak a reptéren, már ismerik, minden csínját-bínját, otthonosan mozognak, ahogy én mozogtam a konyhán.
Nagyon gyorsan be kell hoznom a lemaradást, csak hát az a baj, hogy az utánam vonultak ugyan addigra fognak tudni mindent, mint én. Sokkal nehezebb lesz velük elfogadtatni, hogy idősebb vagyok. Ha meg az öregek nem szoknak le róla, hogy velük együtt rendelnek különböző feladatokra, ha egy kalap alá vesznek, akkor meg egyenesen lehetetlen lesz.
Van olyan kopasz, aki azt hiszi, a korosztályuk vagyok. Ez tűrhetetlen, el kell oszlatnom ezt a tévhitet. De elsősorban azt kell megoldanom, hogy a velem egykorúak és az idősebbek maguk közül valónak érezzenek. Vagy ha az nem megy, akkor csak simán utáljanak ők is, de ne cseszegessenek. Lehetek ellensége mindenkinek, mint Adyligeten, megcsináltam már egyszer, tapasztalatom az van. Nem lenne meglepetés, kibírom.

katona1.JPGCsak ezzel van egy aprócska hiba. Most itt fogom tölteni a következő egy évet. Eddig fél év telt el és ez is irgalmatlan hosszú, de legalább ideiglenes volt, lehettem szemtelen mitugrász, mert tudtam, előbb utóbb elvezényelnek. Illetve inkább csak reméltem, de az a gondolat, hogy az aktuális helyzetem tán nem állandó, felbátorított. De most nagyon lényeges, hogyan illeszkedem be, hogyan fogadtatom el magam, mert innen már nem helyeznek el sehova, ez itt a 2. századnál a végállomás.
Akik most itt vannak részesei, alakítói lesznek az életemnek a következő egy évben. Most kell valahogy megalapoznom a jövőm, most kell egy korrekt összképet kialakítanom magamról. Meg kell oldanom, hogy visszakapjam a korosztályom, hogy azt a három hónapot, amit elvettek tőlem, azt visszakapjam. De nagyon nehéz lesz. A törzsszakaszban egyszerű dolgom volt, Nitró volt ugyanis a legmagasabb beosztású katona, ráadásul egy körletben voltunk, így minden adott volt a konfliktusokhoz. Viszont mivel én a legbefolyásosabb tisztessel is feleseltem, az alacsonyabb rangúak-rendűek már kisebb lelkesedéssel és eredménnyel próbáltak ugráltatni. Meg ugye szakács voltam, azzal mégiscsak jobb jóban lenni.
Tehát több tényező is védettséget biztosított.
Most annyi tisztes, annyi magas beosztású határőr és annyi öreg szakadt a nyakamba, hogy fel kell kötnöm a gatyát. Azt sem tudom még, hogy hol van az a határ, amikor valamilyen feladat végrehajtását meg kell tagadnom. Honnan kell elkezdenem majd az ázsiómat építeni, mi az amit már nem tűrhetek, ami már a becsületembe gázol? Nem akarok minden jöttment parancsára azonnal ugró, jelentéktelen kis senki lenni.
Kemény feladat lesz.
Kemény időszak lesz.

 

Centi_30.jpg394

 

 

 

 

Április 21. Kedd


Na az égiek meghallgatták a fohászaimat, hogy katonásdit akarok, ma éjszakai lövészetre mentünk. Megint volt egy kis kavarás a géppisztolyom körül, nem találtuk, de aztán valahogy csak előkotorta a raktáros. Délután kettőkor mentünk ki Piliscsabára, és miután besötétedett, este kilenckor lőttünk. Kaptunk nyomjelző lövedéket, az olyasmi, mint a rendes töltény, csak nem acélmagja van, hanem valami sokáig, hosszan világító anyag van benne, vagy rajta, ami a légellenállásban ég el erős fénnyel, vagy nem tudom, de klasszul világít. Arra szolgál, hogy sötétben a nyomjelző lövedék fényében jobban látszódjék a határsértő, aki épp a tiltott külföldre szökés bűntettét valósítja meg.
De igazából fasza ívet húz, azért jó.

Minden harmadik töltény nyomjelzős, így igazi tűzijátékot csináltunk.
Felavattam az AMD-met.

amd1-65.jpg
A kiképzésen AK-t használtunk és azt hiszem a többi parancsnokságon továbbra is az van hadrendbe állítva, de itt Ferihegyen az őröknek néha fel kell menni a gépek fedélzetére, zavaró lenne a hosszú puskaszerű fegyver, így mi egy magyar fejlesztésű gépkarabélyt használunk, az AMD-t, aminek a tus része csak egy behajtható fém konzol és a csöve is rövidebb. Ezt használják a rendőrök, meg tán a honvédek is.
Azt mondják, szar az egész, a súlya fele az AK-énak, folyamatos használat közben elolvad a csöve, meg az egész nyeklik-nyaklik, amolyan fegyvernek látszó tárgy.
Az igazi magyar narancs.
Ebben köszön vissza a Don-kanyar.

Próbából a bal vállamról lőttem, bal szemmel céloztam, vagyis számomra teljesen lehetetlen helyzetben, de így is kiválóra sikerült. Lehet, hogy mégse olyan szar fegyver, mert kicsit olyan volt, mintha önállóan tartana célra. Vagy rohadt pontos, vagy én vagyok mesterlövész. Pisztollyal is szerettem volna lőni, de nem sikerült, senki nem adta oda a nevére írt fegyvert, meg röhögtek is, hogy minek akar egy szakács pisztolyt használni.
Hát hogy tudjam, bármikor jól jöhet.

Azt nem mondhattam, hogy mert nem akarok meghalni. Az meg nem érv, hogy egyszerűen tetszenek a pisztolyok.

Még a lövészet tényleges megkezdése előtt nekem kellett osztani a vacsorát. Nagy kondérból nyomtam nekik a sóletet. Jó hideg volt, összeállt, mint a kő, alig lehetett beledöfni a spicckanalat. Vízhólyag lett a tenyeremen tőle, ezek meg még zúgolódnak is.

Hideg.

Ehetetlen.

Tényleg hideg, de nem tudom, mit hisztiznek, kipróbáltam, kanálgéppel fel lehetett darabolni kis kockákra, hogy beférjen a szájukba.