Centi_30.jpg12

 

 

 

 

 

1988. május 7. szombat


Ma Burján Kozmát leszerelték.
Még aludtam, amíg összekészült, pont akkor ébredtem, amikor már a kimenő cipőjét fűzte. Néhány szóban elmondta, hogy áthelyezik Adyligetre vagy a minisztériumba.
Nem tudni pontosan.
Az apja intézte, lehet, hogy csak bosszantásból. Az apjától kitelik, hogy minden lehető és lehetetlen módon bizonygassa, hogy ő mondja meg, mi történjék a családban.
Bólogattam.
Feltette a sapkát, és mielőtt kilépett volna közelebb hajolt és azt mondta:

– De amúgy nem ez az igazság. Az igazság az, hogy apám még ennél is jobban kibaszott velem. Nem áthelyeznek, hanem leszerelnek. Apám ezt se hagyja végigcsinálni.

Aztán felegyenesedett és kiment.
Nagyon sajnáltam.
Nem őt, és nem az apja miatt.
Nem azt, hogy lezárult egy korszak, és megint elment mellőlem valaki.
Nem ezért sajnáltam, hogy elment.

Ma rettenetesen szégyelltem magam.
Ezt akartam volna vele megbeszélni.

Olyan kegyetlen voltam tegnap, hogy arra nincsen szó. Nem azzal, hogy elvágtam és megöltem a csigát, hanem mert elárultam.

Az első pillanattól kezdve megbízott bennem.
Olyan félelem nélkül közeledett és adta át nekem magát, hogy ezt egy állat nem teheti meg az Emberrel szemben. Az évezredes ösztönnek működnie kellett volna.
Menekülnie, védekeznie kellett volna.
A maga módján persze. Mondjuk azzal, hogy be se jön a bódéba, vagy azzal, hogy bebújik a házába, amint felé nyúlok.
De nem tette.
Közeledett és hitt bennem.
És elhittem és elhitettem, hogy igen, hihet bennem, bízhat bennem. Nem a pusztító Embert látta bennem, hanem engem, az érző lényt.
Kiválasztottá tett és megajándékozott a barátságával.

totem.jpg
És én hittem magamban, úgy éreztem én is kiválasztottat csináltam belőle, amikor futkorászva reptettem. Létezhet ennél erősebb kötelék? A szabadságot mutattam meg neki. Nincs más lény, nincs, aki nálánál jobban a földhöz lenne kényszerítve, akinek az az élete lényege, hogy a földön él, testének negyven százalékával szinte légmentesen hozzátapadva születéstől a haláláig, akivel kapcsolatban nem adekvát fogalom a sebesség. Egy ilyen lénynek mutattam meg, milyen a szabadság. Megmutattam neki az ellenkezőjét annak, amiben él. Megmutatni, hogy a valóság mennyivel erősebb élmény, mint amit valaha képzelt, az a legnagyobb ajándék.
Szinte Istene lettem.
És ő is Istenem lett, mert megmutatta a szeretet, és a hit erejét. Megmutatta, hogy szerinte minden teremtmény egyenlő.
Hogy egyenlő velem.
Bejött a bódéba úgy, hogy én ott voltam. Bejött, hogy ő is ott legyen.
Hogy ketten legyünk ott ebben a világban.
Szeretetben, békességben, barátságban.

És az a lény jött be hozzám, amelyik a legkiszolgáltatottabb állat a földön, el se tudna futni, egy mozdulattal házastul agyon tudnám taposni.
De ő kiválasztott engem, megelőlegezett nekem egy nagy adag bizalmat.
A barátom lett. A testvérem.
Egy vérből valók vagyunk.
És lehet-e nagyobb ajándék ennél?
Hogy megértem, hogy megtapasztalom a vallások lényegét:
minden Egy.

Minden Egy.
Messiásom lett egy apró, oktalan állat.
Örökös totemállatom kellene legyen, áldozatokat kéne tartanom a megjelenése napját ünnepelve.
Tisztelnem, szeretnem kellett volna.
De én meg akartam nézni, milyen belül, és megöltem.

Ki ez az állat? Hogy kerül belém?

Miért árultam el őt, miért árultam el magam?
Miért erősítettem a mítoszt, hogy az Ember embertelen?

Uramisten! Mit tettem!

Mit tettél Dvorszky határőr!

Mit tettél Dvorszky Tamás!

 

 

 

 

Centi_30.jpg14

 

 

 

 

1988. május 5. csütörtök

Ma újra konyhamunkára vezényeltek.
Mintha most tényleg az látszana, hogy észhez tértek a tisztek és úgy kezdtek beosztani, ahogy egy öreg, megvénhedt bakát kell.
Védeni, óvni mindentől, kiváltképp attól a gondolattól, hogy nem fontos.
Dehogyisnem, fontos hát! Úgy igyekeznek, hogy a szolgálat már-már jutalmazásnak látszon. Ilyen szolgálat a konyhamunka.
Nem ébresztenek hajnalban az ügyeletesek, sőt utána se, hanem amikor nekem tetszik, kinyitom a szemem és a látványból és az addig valamelyest tudatosult közérzetből kiindulva eldöntöm, hogy megkezdjem-e rögvest a napot, vagy toljam ezt a dolgot még egy fél órát.
Miután végül felkelek, megyek a konyhára. No, de nem dolgozni, hanem reggelizni. Már lehet olyan késő, hogy reggelit normál módon, az ebédlőben ne adjanak. Ezért kell közvetlen a konyhára mennem.
És mivel öreg vagyok és konyhamunkás is, nekem szabad bejárásom van a konyhára, következésképp, akkor eszem, amikor akarok.
Ez nem rossz. Így volt ez ma is.
Kajáltam, majd átmentem a klubszobába.

Amióta felújították, szeretek itt lenni.
Főleg így délelőtt, amikor senki más nincs. Elugrom először persze a kulcsért a csapatügyeletes tiszthez.
Elé már úgy állok, hogy a kezemben a vödör meg a fóka, hogy érezze a súlyát a szavaimnak, amikor mondom neki, hogy a klubhelyiséget megyek takarítani.
Bense az ügyeletes, de szerintem mindegyik tudja mi a dörgés. Soha életében nem látott nálam felmosócuccot, miért két héttel a leszerelés előtt kezdeném el?
Köhint, amikor a kulcsot átnyújtja.

Aztán ragyogjon.

Ez amolyan liturgia.
Amolyan halandzsa nyelv, mert azt nem mondhatom, hogy herézni megyek főnök, adja a kulcsot, ő meg nem mondhatja, hogy persze itt van, herézz, ahol csak akarsz.
Az előbbi jelenetben mégis ezt játszottuk el.
Szóval megyek is herézni.

A klubszoba annak a folyosónak a közepén nyílik, aminek az egyik vége a csütihez vezet, a másik pedig az ebédlőbe. Mindkét vége opálüveges, kétszárnyú ajtóba torkol, az ajtókat szigorúan csukva tartjuk, így én benn a klubszobában szinte hermetikusan el vagyok zárva. Ha csöndben vagyok, nem vesznek észre, egész nap itt lehetek, és szerencsére mindkét üvegajtónak olyan a hangja, hogy amint kinyílik, pontosan tudni fogom, hogy jön valaki.
Tavaly valamikor ilyentájt lógtam el a laktanya takarítást, az úgynevezett általános körletszemlét, szemtelenül, mindenkit átverve úgy, hogy egyszerűen bejöttem és videót néztem egész nap.

Beléptem a helyiségbe.
Egy pillanatig gondolkodtam azon, hogy akarom-e, hogy megtaláljanak, de úgy döntöttem, inkább nyugalmat akarok, így ráfordítottam a kulcsot. Egész jól felszerelt klub, van rádió, tévé, rex asztal, lábakon álló fatábla, lévén itt tartják a tisztek a politikai oktatást. Körbementem a teremben, majd megálltam az ablakokkal szemben és kinéztem. Külső körlettakarításon vannak a kopaszok, meg a kevésbé szerencsés, de azért békés öregkort élő leszerelők. Ők ülnek a napon, beszélgetnek, cigiznek. A fiatalabbak mind dolgoznak, döbbenetesen tisztán látszik mindegyik mozgásán, hogy milyen idős katona.
Kinyitottam az ablakot, elé húztam a függönyt, hogy ne lássanak be, és hosszan álltam ott, élvezve, ahogy áramlik be a tavaszi nap által felmelegített, illatos levegő. Hunyorognom is kellett kicsit, olyan fényességesen szép volt ez a nap.

Mosolyra húzott szájjal mentem át a terem távoli sarkába, leguggoltam a rádió mellé és a potmétert átállítottam a Kossuth rádióról a Petőfire. Egész szépen futott a piros jelző, finoman fordult a gomb, erőkifejtés nélkül tudtam tekerni. Mintha nem Videoton termék lett volna, hanem valami nyugati, amelyiket úgy tervezték, hogy érzés is legyen, ne csak funkció.
Magyar terméken ezt nem érezni.

Aztán elmentem a rex asztalhoz, és elhúztam az útból a fatáblát, amin még rajta van feltűzve a legutolsó politikai oktatás anyaga. Nyeklik az egész szar, már előttem valaki úgy tette ide, hogy a tábla lapja majdnem vízszintes. Elhúztam az egyik ablak elé, megkerestem a dákót, meg a gombát, ami a legfontosabb eleme a rex asztalnak. A golyók benne voltak magában az asztalban, így minden megvolt, hogy játszani tudjak. Szeretek rexezni, hasonlít a billiárdhoz, de itthon nem nagyon van billiárd asztal. De itt is ugyanolyan okosan és finoman kell használni a dákót, mint ott.
Jobb ezt ugyan többen játszani, de egyedül is nagyon élvezhető.
Jól is csinálom.
Mindig kiszámolom a golyók útját, megsaccolom a kellő erőt amivel a kellő sebességet adom nekik.
Adott a feladat.
A jobb és a bal sarokban is van most egy-egy golyó. Én a baloldalit célzom épp, hogy a hátfalról visszapattanva, lehetőleg az 50-es lukba menjen. Ráhajolok a dákóra, szinte ráfekszem, a szememmel a rúd vonalát követve tervezem a lökést, periférikus látásomban benne az egész asztal, rajta a terv, a golyók várható útvonala.
Koncentrálok.

De ekkor hirtelen a jobb oldali golyó kirepült az asztalról.
Kicsit meghökkentett a dolog, merthogy oka nem volt. Még mozdulatlanul állok, mereven a botra hajolva, meg sem moccantam, szóval fura.
De nyilván meglöktem az asztalt.
Nemrég rendezték be a klubot, semminek nincs még állandó helye, ez az asztal sincs rendesen beállítva. Megmozgattam, hogy egy kicsit a helyére rázzam, ha már ilyen billegősen tették ide.
Meg se moccant, fixen állt, mint katonatiszten a kincstári öntudat.

De ez mégis megnyugtatott.
Nincs itt semmi gáz, csak kiesett a golyó.
Felvettem és megpróbáltam ugyanoda tenni, ahol korábban lehetett. Folytattam a játékot.
Szólt a zene, a rádióra ritmusosan harmonizáló, kellemesen csöndes tavaszi nap van, semmi dolgom nincs csak az, hogy kényelmesen töltsem a hátralévő napjaim, tele a gyomrom és játszom, mert ehhez van kedvem.
Lehet-e ennél szebbet képzelni?

Hát amúgy lehet, mert most egy kicsit bosszankodom, ugyanis még a koncentrációban is zavar, hogy lengedezik a függöny. Amíg a bot fölé nem hajolok, észre sem veszem. De amikor a célzásra figyelek, azonnal meglátom a szemem sarkában, hogy a szél emelgeti az alját.
Érdekes, mert mintha nem is a szél hanem a zene üteme mozgatná.
Hogy milyen érdekes egyezések vannak!
De ha már célzok, nem szemlélődöm, inkább a lökésre figyelek. Viszont a függöny már nagyon idegesít. Ezért a következő alkalommal megnézem majd, miért lengedezik annyira. Ha még akkor is lengedez.
És valóban, megint ahogy saccolgatom a lökést, beleng a függöny.
Odanézek, de nem leng. Ha visszafordítom a fejem, újra lebeg a szélben.
Aztán megint nem.
Nyilván egy könnycsepp van a szememben, vagy van valami egyéb fénytörés, ami ezt a jelenséget csinálja, optikai csalódás.

Játszom tovább nem törődöm vele, mert lényegtelen, olyan, mint esőben focizni, hogy az csak egy körülmény, attól még ugyanúgy lehet és kell játszani.
Ahogy nekem is.
Bár egyre ügyetlenebb vagyok, mert rendre eldől a gomba, sokszor úgy, hogy hozzá se érek. Többet kell ezt gyakorolnom, nem lesz ez így jó.
Jobban kell koncentrálnom.
Meg is tettem, ráhajoltam a botra, nagy levegőt vettem és miközben a dákó mentén előre fúrtam a tekintetem, lassan fújtam ki a tüdőmből. Csend honolt benn, még a szívverésem is hallottam közben.

Valaki most egy hatalmasat ütött az ajtóra.
Majdnem összecsináltam magam!
Ki az Isten lehet? Melyik állat törne így rám?
Rohadj meg, én ki nem nyitom neked, rohadj meg külsőkörleten!

Egy kicsit csendben maradtam, hogy ne derüljön ki, benn vagyok, aztán úgy éreztem elmúlt a veszély. Senkit nem engedek be, egyedül akarok lenni.

kopogtat.jpgMikor minden elcsendesült, folytattam a játékot. Hogy elcsendesült, az elég hipotetikus kijelentés, mert minden csendes volt amúgy is. A zene szólt ugyan, de csak halkan, meg kellett volna hallanom, hogy valaki bejött az ajtó előtti folyosóra. Nyilván sokkal erősebben koncentráltam, hogy bármi feltűnjön.
Azért nem hallottam.
Igaz, hogy azt se, hogy elmegy valaki, de ennyi ideig nem hiszem, hogy hallgatózna bárki, szóval nincs már itt.

Tehát játszom.

Egyet vagy kettőt löktem, amikor kiderült, hogy itt van még. Akkorát ütött az ajtóra, hogy rezonált az ajtókeret.
Úgy gondoltam, kapd be, én ki nem nyitom! Ha engem keresel, kopogtass rendesen, esetleg szólj be, ki vagy, mit akarsz, de így senki ne akarjon bejutni.
Akkor inkább kussban leszek, amíg tényleg el nem takarodsz.

Ezért abbahagytam a játékot és vártam csöndben vagy tíz percet. A zene szólt ugyan, de nagyon halkra állítottam, kinn szerintem nem hallani.
Eltelt az idő.
Egyáltalán nem hallottam, hogy bárki mocorgott volna kinn, ami fura, mert az ajtó előtti kongó folyosóról minden nesz behallatszott mindig is, a felújítás előtt is így volt ez. A benti zajok, viszont nem nagyon jutnak ki.
Fura, de így van.
Úgy gondoltam, ennyit tényleg nem vár kinn senki, így folytattam a játékot.

Ugyanaz a szituáció állt elő, mint az előbb, a rex asztal két sarkában egy-egy golyó, most a jobb oldalit céloztam épp, mikor ugyanúgy a szemem sarkában jól láttam , kiugrott a bal oldali golyó.
Nem kiesett, nem úgy ahogy az előbb hittem, hogy az általam véletlenül meglökött asztalon guruló golyó a falnak érve kipattan, hanem álló helyből, szép nagy ívben, magasra repülve elrajtolt. Nagyot koppant a linóleumos, de betonkemény padlón, valahogy nagyobb zajt ütött, mint ahogy vártam volna, belehasított a térbe, majd ahogy újra leesett megint, én még úgy döntöttem felveszem, idegesít, hogy ilyen hangosan pattog.

Míg megkerültem az asztalt hallottam és láttam is, hogy teljesen egyenetlenül pattog, hol alacsonyabbra, hol magasabbra pattan vissza, hol nagyobb sebességgel zuhan, hol kisebbel. Az ember azt gondolná, hogy az ilyen rex golyó teljesen gömbölyű, hogy mértani pontossággal készítik, de ahogy pattog, abból az látszik, hogy borzalmasan torz formája lehet, vagy a súlypontját nagyon elszarták, még jó, hogy a játékra alkalmas.
Persze lehet, hogy a padló göcsörtös, csak nem látszik!
Biztos, hogy a padló, mert ahogy közeledtem a pattogó golyó felé, úgy távolodott tőlem. Nagyokat pattant hátra, egész nagyokat kellett lépnem utána. Tuti, hogy a padlót csinálták meg szarul az ÉPK-sok.
Lejt mint az állat.
Nem Amper kellett volna ide, hanem egy kurva vízszintező.
Síknak és egyenesnek látszik a padló, meg most, hogy elkaptam a golyót, kézbe véve az is tökéletesnek hat, de persze a belsejébe nem látok bele.

Szeretek játszani, folytatom, a játék alatt nem tűnt fel, hogy szar a golyó, tehát a játékhoz jó.
Talán pár percig volt nyugtom, megint keresett az előbbi arc. Ugyanúgy, hogy miközben koncentráltam, nagyot ütött az ajtóra.

A kurva élet! kiáltottam, miközben kiegyenesedve ugrottam a magasba az ijedtségtől – A kurva élet tényleg!

Ezt meg fogja hallani, kiderül, hogy benn vagyok!
A talajra visszaérkezve megdermedtem és figyeltem az ajtót. Hosszan várakoztunk mindketten, a kinti is, meg én, a benti is.
Hosszú percek teltek, majd hirtelen megint ütés hallatszott az ajtón.

A jó büdös kurva úristenit, ki a faszom az? tudakoltam illedelmesen, miközben oda szaladtam az ajtóhoz. Mi az Isten fasza ilyen sürgős?

Ezzel unszoltam a kintit, hátha szól valamit, közben elforgattam a kulcsot és kitártam az ajtót.

Mi van? ordítottam a tök üres folyosóra.

Ahogy visszahangzott a kérdés párszor, lehiggadtam.
Ja nincs itt senki, a fasznak kiabálsz, még rád találnak a többiek.
Kidugtam a fejem a folyosóra és alaposan körbenéztem. Balra, legalább hat méterre van az ebédlő ajtaja, becsukva, bezárva, sötét is van benn. Jobbra, az aulába nyíló ajtó szintén becsukva. Ha valaki szórakozik, akkor bekopog és rögtön kiszalad valamelyiken.
Persze bármelyiken megy ki, elvileg hallanom kellene, mert az ósdi kétszárnyú üveges ajtó már attól vadul kongani és csörögni kezd a fémkeretbe rosszul rögzített üveglapok miatt, ha csak lenyomja valaki a kilincset. Vagyis nagyon ügyes, rutinos társam szopat.

Rohadj meg! mondtam neki és bezártam kulcsra az ajtót megint Játszom akkor is, a kurva anyádat!

És tényleg, háromszor vagy négyszer koppantott az ajtón, talán valami fém tárggyal, olyan éles hangja volt, de szartam rá.
Csak amikor úgy éreztem, rohadtul zavar a koncentrálásban, akkor szaladtam megint kinyitni, hogy most már menjen tényleg a picsába, hagyjon békében játszani.
De kinn megint nem volt.
Rohadt gyorsan elszelel.
Túl gyorsan is.

Akkor tetten érlek, gondoltam.

Becsuktam, bezártam az ajtót és vártam. Pár perc múlva megint koppantott, olyan erővel, hogy az ajtótoktól pár millimétert el is távolodott maga a faajtó.
Kinyitom, feltépem, de a folyosó üres.

Na ne! Ezt nem hiszem! Na még egyszer!

Becsuktam az ajtót megint, de most nem zártam kulcsra, a kezem a kilincs felett tartottam készenlétben és amikor újból dörrent az ajtó, dühödten téptem fel.
De a folyosó most is üres volt.

Ja, értem már, oké, nem szopat engem senki, innen ennyi idő alatt élő ember nem jut ki hangtalanul. Ha mást nem, az üvegajtó mögött látnom kéne az elmosódott alakját, ennyi idő alatt nem jut ki innen és távol az üvegtől.
Nem a társaim, ők azt se tudják, hogy itt vagyok.
És így van ez jól.
Értem már, csak a huzat veri az ajtót.
Benn a teremben letéptem egy darabot a Határőr című újságunkból és kipolcoltam vele alul a küszöbnél. Nem egyenletesen fúj a szél az biztos, hanem valami egyenetlen széllökésekben, mert míg tömögettem a papírt, addig is kétszer koppantott az ajtón. És azután is, miután újra rexezni kezdtem, csak már valamivel tompábban. De hangos még mindig annyira, hogy zavarjon. Ezért az ajtó elé álltam, hogy megnézzem hová tegyek még papírt.

Tűnődtem hosszan, mikor éktelen koppantás hallatszott mögöttem.
Mint valami rossz búgócsiga pördültem meg, megakadva hirtelen egy fél fordulat után, és látom, hogy az egyik ablak karnisa félig leszakadt. Az egyik fele még tart fenn a mennyezeten, a másik hosszan lóg le, majdnem derékmagasságig. Szélesek az ablakok, van vagy három méter a karnis, és szerintem áll olyan meredek szögben, hogy kitépje a fenti csavarokat.
De valamiért nem tépte ki, az egyik vége még mindig tart.
Pedig még lengedezik is az egész, de már lassuló ütemben.
Ja, nem.
Nem lassul.
Tán még gyorsul is.
Vagy nem is.
Ezt is egyenetlenül rángatja a szél.
Az egyik csavar koppant nagyot, mert pont a fatáblára esett, amit a tisztek szoktak használni. Még mindig ott pörög rajta. Közelebb mentem, még mindig pörgött, de nagyon furán, mert a hegye körül forgott lassan, mintha motor hajtaná, nem a lendület. Igazából lendülete már nem nagyon lehet, mert a tábla elég hülyén áll, bár vízszintesnek látszik, de nem vízszintes, hanem elég alaposan dől felém. A csavar viszont felfelé is ugyanolyan sebességgel fordul, mint lefelé. És miközben a karnis kacskán integetett a lelógó felével, a csavar abbahagyta a forgást, és elkezdett gurulni.
Felfelé.

Ekkor kicsit megremegtem.

Mi ez? Jól látom, vagy hallucinálok?
Nem, az nem lehet.
Nem szoktam.
Ennyire ébren legalábbis. Volt már, hogy hullafáradtan, sok Rövid Ugrást követően olyan állapotba kerültem, de ilyen kipihent, józan állapotban soha.
Lehet a szél?
Lehet, de a másik karnis alatt van nyitva az ablak, jó messze és én egyáltalán nem érzem, hogy fújna.
Lehet olyasmi, amit az ember nem hisz?
Lehet.
De pont azért nem hisz senki olyanban, ami nem lehet, mert lehetetlen.
Mint az, amit most látok.

Ketya mesélte, míg otthon voltam eü. szabin, hogy a Honvéd Kórházban a hilferekkel, meg a bátrabb nővérekkel táncoltattak asztalt. Körbeültek egy asztalt, a kezüket a lapjára fektették úgy, hogy a kisujjaik összeérjenek, egyikük valamit mormolt, az, akinek már volt ebben jártassága, és megidéztek egy szellemet.

Szellemek persze nincsenek!  röhögtem Ketyának akkor. De azért csak mondjad.

Hát pedig vannak, nekünk megjelent. Kérdésekre válaszolt.

Hogyan baszki? Felírta egy táblára?

Most bambán meredtem a táblára amin a csavar kúszott lassan felfelé, és hallom, hogy Ketya mondja, hogy dehogyis, koppantott az asztalon.
Kicsit zavartan veszem számba most, mennyi koppanást hallhattam eddig.

Igen-nem válaszokat adott  folytatja Ketya , egy koppantás igen, kettő nem.

Kicsit megnyugszom, én igeneket kaptam eddig.

Nekünk egy idős ember szelleme jelent meg. Vannak szellemek hidd el!  győzködött Ketya.

Hülyeség! Nincsenek. mondtam neki akkor.

Hülyeség.
Nincsenek.
Nem hiszek Istenben sem.
Miért pont szellemekben hinnék?
Hülyeség.
Akkor hihetnénk az UFO-kban, a Loch Ness-i szörnyben, a Yetiben, az ördögben, angyalokban, manókban, boszorkányokban, vagy akár a sárkányokban is.
Van, hogy álmodom ilyennel, de az a folklór része, a gyerekmesékből jöhet, volt, hogy megjelent nekem manó, de az is csak egy rovar volt, álmomban megjelenhet ilyesmi, de az álom.
Semmi olyanban nem hiszek, amit lehetetlennek tartok.

Nekem a hit a józanság elvesztése.
Mert józanul nem lehet hinni a hihetetlenben.
Istenben sem lehet, mert nincs.
Ha lenne, valahogy kimutattuk volna már. Akkor hinnék benne, de bizonyíték nélkül nem tudok.
Minden fizikai jelenség valahogy megfigyelhető, és valahogy kimutatható. Az Istennel kapcsolatban nekem elég kevés, hogy sokan hisznek benne. Nem előlegezhetem meg még neki sem a bizalmat, ha ő bizalmatlan velem szemben. Nem tudom az agyam kikapcsolni és vakon hinni olyasmiben, amit az eszem nem tud elfogadni, nem tudom a józanság hangjait csitítani, letompítani, bárgyú tubust csinálni magamból, amit megtölt gyermeteg mesékkel Jézusról, és Isten ingatag létezésének hamis illúziójával az a vágy, hogy valaki figyel ránk, nem vagyunk egyedül, számítunk egy kicsit ebben a világban.

A szart számítunk.
Nem hihetem, hogy több az ember, mint véletlenül, az anyag optimális keveredése által létrejött organizmus, és annak olyan szerencsés fajtája, ami tudattal rendelkezik, gondolkodásra, elvont fogalmak értésére, logikai érvelésre alkalmas.
Miért mondanék le ezen oltári szerencse eredményéről, miért szorítanám háttérbe azt a tulajdonságom, ami kiemelt az állatok közül, hogy gondolkodni tudok?
Dehogy hiszek én olyanban, ami lehetetlen.
Felfelé halad a csavar és mindjárt leesik? Ja nem, nem esik le, megállt a szélén. De hogy mozog? Ez lenne természetfeletti?
Ugyan.
Nagyon sok furcsa, véletlen dolgot láttam már.
De úgy gondoltam, mindnek volt valami magyarázata, még ha mondjuk a fizikai tudásom kevés is hozzá.
Ennek is van.
Talán csak sima véletlen.
Lehet, hogy korábban, valaha látott többi dolog nem véletlen, de ez az.
Ezek a koppanások, a golyó, a függöny, a karnis, a csavar mozgása az az, sima véletlen, valahol jön be a szél, de nem az ablakon, mert ott most hosszú ideje mozdulatlan a függöny. Valahol máshol húz be a huzat. De ha nem huzat, akkor valami szeizmikus mozgás, vagy vulkáni működés, vagy nem tudom, de nem szellem, az biztos.
Szellemek nincsenek.
Hülyeség!

Ezért visszaállítottam az időközben eldőlt gombát és újra játszani kezdtem. Engem nem fog megijeszteni ilyen marhaság.

Összeszorítottam a fogam, izzadtan markoltam a dákót és a rex asztal fölé hajoltam célozni. Hallottam a fogaim csikorgását.
Teljesen tisztán.
Mert hirtelen elment a rádió hangja.
Persze nem úgy, hogy egyszer csak megszűnt, elhalkult, hanem úgy, ahogy eltekerem a potmétert.
De nem tekertem el.
Felegyenesedtem, a mostani halk sercegés és a fogvicsorgás mellett hallottam, hogy úgy ment el a hang, ahogy áthaladt rádióállomásokon, a hajóvonták egy pillanatra behallatszott, majd ment tovább, kisebb vonyításokkal az újabb állomások felett, aztán megállt. Kicsit elbizonytalanodtam.
Meg kell néznem a rádiót.
Elé guggoltam és tényleg, nem ott állt a jelző, ahová én beállítottam.
Vagy lehet, hogy be se állítottam, most meg elment az adás?
Lehet, bár úgy emlékszem beállítottam.
Eltekertem a potmétert.
Igen, beállítottam, emlékszem. Tudom, milyen érzés volt, nem csak funkció.

Nem! Szellemek nincsenek!

Biztos a szél!
Biztos, hogy az, mert megint lengedezik a függöny.
Én basszus bezárom az ablakot, elegem van ebből!

Odamentem a függöny elé és néztem, hogyan fújja a szél. Fura, itt állok előtte, de én nem érzem.
Pedig tárva nyitva az ablak, éreznem kéne.
Átnéztem a függönyön.
Mi a fasz? Be van csukva?

Igen be van csukva.
Nem nyitottam volna ki?
Nem tudom, úgy emlékszem kinyitottam, amikor bejöttem. Áporodott levegő volt benn, beengedtem a tavaszi frissességet.
Milyen finom levegő jött be.
De most nem jön, zárva az ablak.
Akkor mi a jó büdös lószartól emelkedik a függöny alja itt, az orrom előtt?
Szellem?
A faszomat!!
Huzat, földrengés, nem szellem.
Mágneses erő vagy mittudomén! De nem szellem!

Dühösen rántottam arrébb a függönyt és kinyitottam az ablakot.
Nem csak behajtotta a huzat.
A kilincset ugyanolyan erővel kellett elfordítanom, mint először.
Nem szellem, nincsenek.
Beleszagoltam a levegőbe, láttam kinn dolgozni a többieket. De valahogy nagyon messze voltak tőlem. Ki tudtam venni az alakjukat, némelyiket a mozgásáról megismerem, láttam az arcokat nevetni a sárga napfényben, de biztos voltam benne, hogy ők nem látnak. Ha néznének, akkor sem. Messze vagyok, messze vannak. Tompult is a látvány, mintha egy öreg, karcos filmet néznék koszos távcsővel. A szélek lekerekedtek, elsötétültek, a hangok eltávolodtak.
Igen, a hangok.
Olyan messze vagyok, hogy a többiek azt se hallanák, ha kiáltanék.
De miért kiáltanék?
És ekkor világos lett, miért kiáltanék:
segítségért.

Ugyanis megláttam az ablakon a rácsokat. A vékony fémrudak kör alakot öltöttek, és nőni kezdtek. Eltakarták a látkép nagy részét, olyan lett a valóság kint, mint a tömlöc szemközti, messzi hideg falára vetített rongyos film, és a valóság a rács lett, a csapda, a rabság érzése.
Olyan félelem csapott le rám hirtelen, amit sosem éreztem még. Csapdába estem, az ajtót én magam zártam kulcsra, messze is van.
Nincsenek szellemek! Nem hiszem!

kinnse1.jpg
Földbe gyökerezett a lábam, elöntött a veríték, szédültem, vacogott a fogam. A rémület cikázott bennem, nem tudnak segíteni a többiek, egyedül vagyok.
Teljesen egyedül.
Olyannyira, hogy ez bizonyítja Isten nemlétét.
Ha lenne, ezt nem hagyhatná. Ilyen helyzetben kötelessége lenne éreztetni, hogy van, hogy nincs egyedül az ember a félelmében.
De én itt úgy állok, mint egy tetszhalott.
Csak a szívem ver, mint a hal a szatyorban, az agyam leállt, tiszta félelem van benne. Nincsenek szellemek, de itt állnak mögöttem. Nem is szellemek ezek, hanem démonok. Felfalhatnak, eltüntethetnek, elvihetnek a pokolba, elvehetik az eszem, beköltözhetnek a tudatomba, semmit nem tudok ellene tenni.
Be vagyok börtönözve, ki vagyok szolgáltatva.
Talán amíg nem mozdulok nem történik semmi, talán addig nem bántanak.
Érzem magam mögött őket.
Hátha nem bántanak.
Várok.
Várok?
Mire? Hátha megkegyelmeznek?

A kurva anyátokat! kiáltottam és az ajtóhoz szaladtam. Idegesen, kapkodva nyúltam a kulcshoz.

Átmentem rajtuk vajon? Mögöttem vannak?

A falat csapkodtam a szabad kezemmel.
Nyílj már ki a kurva anyád!  ordítottam, aztán feltéptem az ajtót, keresztül rohantam a folyosón és kirobbantam a csüti elé.
Bense csodálkozva nézett.

Benn hagytam a kulcsot.  lihegtem neki Lehet, hogy visszamegyek.


Dehogy lehet.
Lehetetlen.
Oda biztos többet nem megyek!


De démonok nincsenek.
Szellemek se.

 

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg163

 

 

 

 

December 8. Kedd


Rövidet Ugrottam ma megint. Délután az F1-en az Öregbetonra kerültem. Most megint nagyon jól látszik ennek a szolgálati helynek az értelmetlensége. Messze van, nincs itt gép, nincs lépcső, vagy bármilyen érték.

Egy betonnal fedett síkság. Nappal is mínuszok vannak, a napokban leesett hó kallódó szemcséit fújja az erős szél, összeverődve hosszú foszlányokban keringenek a beton felett centikre. A belőlük kiszakadt eltévedt kristályok már magasabban bóklásznak, letakarva a környezetet, így a lemenő nap éles fénye itt-ott elakadva, csak áttörve világítja meg tájat, és én középen állok a semmiben, a vakító köd közepén, ahol senki, semmi nincs amit őriznem kellene, sőt, én vagyok az egyetlen, akire vigyázni kéne, nehogy szétfújjon a szél és cél nélkül keveredjek el néhány páracsomóban, vagy hogy nehogy ez a vakító, üres, hideg semmi a lelkembe költözzön.

De Isten sem lát ide, nem figyel, egyedül vagyok.

 tél.jpg

 

 

 

 

Centi_30.jpg235

 

 

 

Szeptember 27 Vasárnap

Ma nem voltam hajlandó felkelni a rendes ébresztőkor, mondtam az ügyeletesnek, hogy írjon be a Szilasihoz kihallgatásra, ha nagyon akar, de én alszom, ameddig akarok.
Nem sokkal ezután betoppant Knízner hadnagy, hogy mi az Istent csinálok? Azonnal kelljek fel, hiába mondtam, hogy az óraátállítás miatt 9 órát álltam kinn és hogy ezt egy sorállományú katonával sem lehet csinálni, a váltást úgy kell megszervezni, hogy legalább egyszer pihenni tudjon.
Nem érdekelte, kiparancsolt az ágyból, bár szólt az alegység ügyletesnek, hogy ma már ne vigyenek semmilyen munkára az éjszakás szolgálatomig.

Aztán éjszakára kivittek Ferihegy 2-re. Ma nem volt annyira hideg, mint tegnap, többet is mászkáltam, azzal szórakoztattam magam, hogy a repedések mentén jártam be a betont, ahol a repedés szétágazott, ott először az egyik, aztán a másik ágat követtem.
repedezett föld.jpg
Mindig figyelek a talaj egyenetlenségeire, kitüntetett figyelemmel az olyan tereptárgyakra, amik vélhetőleg nem a beton részei. Már messziről láttam valami fekete púpot a terület közepén, nehezen tudtam megközelíteni, mert a repedések mind messze elfutottak mellette.
De aztán nem bírtam magammal, nyílegyenest odasiettem, ahogy látszott, hogy repedések mentén nem fog menni és megvizsgáltam.
karóra.jpgEgy bőrszíjas, régimódi karóra volt, amilyet az időseken látni, tán háború korabeli óra. Teljesen ismeretlen, semmitmondó márka, de járt és szép állapotban volt. Nem szoktam órát hordani, de ezt feltettem a karomra és szoktatni próbáltam magam hozzá, bár nagyon idegen érzés.
Apunak adom majd.

Centi_30.jpg323

 

 

 

Július 1. Szerda

31 hét letelt, még 47.

 

Éjjel nem sokat törődtem a feladatommal. Kübli (HT vagyis hivatásos tiszt, őrmester) volt a kutatóügyeletes. Kirakott hátra az Öregbeton mögé, a 25-ösre.

Nincs ott semmi.

De úgy, ahogy írom.

Semmi.

Állok benne, nézek körbe, de minden annyira semmi, hogy kezdtem magam is semminek érezni.

Nem éreztem magam ennek még sohasem.

Semminek.

Mert, ha nem is gondoltam magamról sokat, éreztem annyi értéket, hogy ne gondoljam, hogy semmi lennék.

De hogy mégis semmi vagyok, az nem semmi.

Az valami.

Az úgy szorít.

Úgy feszít.

 

Úgy csavar meg teljesen, hogy üvölteni tudnál.

Homok vagy, ami pereg, fújja szét a szél és érzed és tudod, hogy nincs semmi belül, a homokvárszerű romtemplom belseje üres.

 

Körbenéztem.

Egy darab beton.

Öregecske, repedezett.

A repedésekben kis növénykék sziluettjei, árnyéka.

Sötét van.

Minden fény messze.

Az egyetlen dolog, ami a közelemben van, az egy ipari létra.

A rámpások, kerozinosok használják.

Az van itt.

Egy durván összehegesztett váz.

Fémek nagyjából rendezett halmaza.

Ez van nekem itt a világból?

Most komolyan?

Egy fémrács?

Egy ketrec?

Istenem, tényleg gúny van benned?

 

Vagy ez netán feladat?

Rejtvény?

Itt fogsz, ebben fogsz megjelenni?

Rajtam ne múljon, mutasd magad!

 

Hosszan fürkésztem a sérüléseit, a karcolásait, a katonatársaim apró betűs, belekarcolt üzeneteit, mindnek mély értelmet gondolva ízlelgettem, vajon melyiktől világosodom meg? Melyikben van Jézus, Krisna, Buddha, Isten?

Mondjuk itt  van ez az üzenet: „Terdik a gyalog.”

Na ez mi lehet?

Terdik egy név.

Ez nyilvánvaló.

Az általam felületesen átfutott teológiák, vallások isteneinek nevei közül egyre sem ismertem benne.

Akkor nyilván ennek nem tulajdonítunk jelentőséget. Tehát csak valami Itt szolgált katona, az ismeretlen katona neve.

Lényegtelen, csak egy sorszám. Egy azonosító.

Akár aktához.

Lényegtelen.

 

Akkor mi fontos?

Terdik határőr.

Vagy az volt.

Mindegy.

Lényegét tekintve határőr.

Ferihegyen.

Öreg.

Ő írta ki.

Ő karcolta be.

Dicsekszik, legalábbis felhívja magára a figyelmet.

Ha meg kopasz, akkor valakit gúnyol.

Oké, de hol van ebben Isten?

Első ránézésre nem tűnik úgy..

De akkor mi ez? Mélyebben lenne?

Terdik a gyalog.

Gyalog.

„a” gyalog.

Ez micsoda?

Ha büszkeség, akkor a nehéz körülmények közötti kitartás. A gyalog az megy, az vonul, az őrködik, harcol. Tehát kitart egy alantas, szinte állatias ösztönökkel ellátható tevékenységben.

Ha szitokszó, akkor a sakk korlátolt, bármely cél érdekében, mindig előrébb tologatható, problémák esetén arrébb, sréhen mozdítható bábuja jut eszembe.

A neve is rémisztően árulkodó.

Bábu.

Ebben lenne Isten?

Ez viccnek is rossz.

De akkor mi lehet?

Gyaloglás?

Megyek?

Út?

Hát persze: ÚT!

Nyilván!

Igen, út.

 

Én megyek rajta?

Nem, én tévelygek.

Akkor Ő!

Hát persze!

Ő jön.

Isten!

Istenem.

Jön.

Hadd jöjjön, kész vagyok.

Üssön meg.

Hasson.

Érezzem már, ahogy közeleg.

Tudjam, hogy majd biztosan magával visz.

Hadd öltözzem díszbe, hadd vigyem, amit szükségesnek gondolok. És tényleg csak azt vigyem, ami szükséges.

Ami én vagyok és amivel szívesen bemennék oda, ahova most bebocsátást nyerek. Se több, se kevesebb ne legyen nálam, csak ami kell.

Hogy most a Mennyországba készüljek. Utolsó út, úgy pakoljak.

 

Ezt szeretném érezni.

Hogy lássam, tudjam a dolgom:

Pakolj, állítsd össze az útravalót.

Minden legyen benne akit, amit, szeretsz.

Amiket azokban szeretsz, akiket és amiket szeretsz.

Készüljön a lista.

Bele mindent, ami jó.

Amiben kedved leled.

Amiben kedvüket lelik a családtagjaid. A barátaid.

Egyáltalán. Tegyél bele mindent, amit ebben a kurva világban értéknek tartasz.

Egyből nyilvánvaló mi hullik el.

A gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy.

Csak az igazi értékek maradnak.

És azok olyan tisztán, olyan könnyű csomagként, hogy erőlködés nélkül emelheted meg a kis utazótáskát, hogy könnyű legyen neked az út, és bizakodva nézz a jövőbe, eléred.

Eléred.

Elérted.

Amit akartál.

Kész vagy.

Mostantól Isten vezessen.

Isten világítson előtted, hogy tudd, mit tegyél.

 

De előtte mutassa magát, ne csak gondoljam, hogy létezik.

Hívjon magához, utaljon magára.

"Terdik a gyalog."

Megmutatkozott ebben Isten?

Faszt.

Csak jár az agyam, és csapongok.

 

De valami célja lehet, hogy így magamra hagyott, hogy ennyire nincs itt semmi. Csak az lehet, hogy most kell felfedeznem Őt.

A létrán lévő üzenetekben nincs, akkor hol rejtezhet?

Néztem az alakját.

A formáját.

A létrának.

Messzebbről is.

Talán a geometria.

Az nem, az közel van a számtanhoz, abban én hülye vagyok.

Isten nem szólhat ezen a nyelven.

Ha igen, akkor nem készült fel.

Nem jó aktát kapott. Nem az enyémet nézte meg.

Ez nem nekem szól.

Miért nem figyelsz?

Ugye nem így akarsz hozzám szólni?

Ugye nem ez volt „a” lehetőség?

Ha most nem látlak meg, akkor sose.

Így nem baszhatsz ki velem!

Annyira nem lehetsz hülye.


Nem, annyira szerintem, nem lehet hülye.

 

Akkor, mint műalkotás lehet jelentősége!

Hátrébb megyek, hunyorgok, nézem van-e irány, perspektíva, képkivágás, amiben megmutatkozik.

Amiben megjelenik az Isteni szemszög.

Jár az agyam, forog benn az információ, illesztgetem a tudásba, emlékbe, mindenbe, ami szembe jön, de nem látom.
Nem látok tisztán.

Egyszer olvastam egy mondást Daliról. Valakinek azt nyilatkozta, hogy aki nem képes egy hatalmas fehér, hosszú sörényű kecses lovat elképzelni vágtatni egy paradicsomon, az egyszerűen hülye.

Meregettem a szemem, de igazából nem lovat, hanem csak egy marhát láttam, aki bámul egy korhadt fémkeretet.

Bosch_Hieronymus-Triptych_of_Garden_of_Earthly_Delights_right_wing_detail-ca._1500.jpg

Meguntam, úgy gondoltam, hasznosítom.

Nincs itt Isten. Sose volt.

Lenyomogattam a létra rögzítő talpait, hogy ne guruljon el, ráakasztottam a fegyverem és leültem. Hátamat az egyik vastagabb oszlopának döntöttem.

Ezzel megbuknék.

Ilyet nem szabad.

Leülni.

Nem szabad leülni.

Normális dolog ez?

A leülés az olyan természetes kényszer, ami nem lehet szabályozás tárgya.

Ülök.

Kapjátok be.

 

Na most, hogy újra egyedül vagyok, körbenézek.

Tényleg semmi nincs.

Csak a kietlenség.

Viszont akkor az a legjobb, ha az ember szintén semmi. Akkor részévé kell válni. Akkor el kell engedni mindent, mindent ami jó ebben a kurva világban.

 Az értékeket, a legfőbb értékeket is.

Csak arra kell figyelni, hogy ne kapjon teret a gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy. Azt is elengedni.

Akkor nyugi van.

Edit?

Ugyan már!

Nyugi van.

 

Bár nem egészen, mert egy lámpa pont megvilágít.

Ha Kübli kimegy a kutügy elé, akár meg is láthat, nem jó ez így.

Kimegyek innen, messzire.

 

Ezzel a lendülettel kigyalogoltam a beton szélére, hátra, a legmesszebb mindentől, bele a fűbe és lefeküdtem. Ki lettem ide rakva, egyben négy órára.

Azt kell itt eltöltenem.

A szolgálati idő vége felé visszaballagtam, rádiót cseréltem a váltásommal és bebaktattam a kutügyre.

 

Kübli tárt karokkal fogadott.

Tudom-e, hogy nem szabad leülni?

A fegyvert hogy jutott az eszembe letenni? Felakasztani.

És hogy hagyhattam el a szolgálati helyemet?

Milyen érzés ennek tudatában órákat feküdni hátul?

 

Én nem tudtam, hogy honnan kezdjem mesélni.

Istentől?

Nem meredek ezzel kezdeni?

Editről?

Bbrruhhahha….

Na nem, nem mondok én semmit.

 

Akkor viszont vegyem tudomásul, hogy beírt kihallgatásra!

Tudomásul veszem. Ez könnyen megy.

 

Reggel ahogy beérkeztem a szolgálat után a laktanyába, már hívatnak is a Szadó őrnagyék.

Kihallgatás.

A benti tisztek csinálják, hozzájuk írnak be kihallgatásra a Kübli félék.

Ez igazából a tárgyalás. Ahol megvitatjátok az esetet. Illetve nem vita, neked csak védekezned lehet.

De azt erősen kell, mert az az előfeltételezés, hogy nem véletlen vagy itt.

Valamilyen büntetésre rászolgáltál.

És gyanakodnak.

Meg vizslatnak.

Közben kérdezgetnek.

Mérlegelnek és döntenek.

Majd kinyilatkoztatnak.

Ha megtudtad a szándékaikat, mehetsz, ródd le persze a tiszteletedet vigyázzállásban, és menj a büntetés tudatával vagy a büntetlenség örömével.

Ma azzal zárult, hogy majd még megfontolják mi legyen velem. Leülni nem szabad szolgálat közben. Kübli rendes volt, mert ezek szerint azt nem jelentette, hogy leraktam a fegyverem, csak hogy leültem.

Fél nyolckor feküdtem végül le, 11:40-kor ébresztenek.

Hogy, hogy nem, délutános szolgálatra megyek a hova is? Hát persze, hogy a Ferihegy 1-re.

A negyedik Rövid Ugrásom.

És igen, ciháztam.

Bakonyi (sorállományú Berben tizedes geci) látott meg.

Mindenki csinálja, tudja jól. Ez amolyan járandóság.

Mit hisztizik ezen?

Pedig hisztizett, felnyomott a Bensénél (HT, Hivatásos tiszt, őrmester).

Ő a kutató ügyeletes tiszt.

Aki megígérte, hogy beír kihallgatásra.

16 órán belül ez a második. Nem lesz ez így jó.

Centi_30.jpg402

 

 

 

 

Április 13. Hétfő

Megígértem a Nitrónak, hogy megverem, ha nem viselkedik rendesen. Tele van vele a tököm, állandóan ugráltat. Ma az ébresztő előtt egy órával keltett, hogy jelenésem van a konyhán. Volt már ilyen, hogy korábban lerendeltek, de most mivel ő ébren volt, nem volt okom a többiek álmát megzavarni, csöndben összeszedtem magam és kivonszoltam magam az alegységügyeletes asztalához. Ez a lépcsővel szemben a kétszárnyú épület közepén helyezkedik el. Ez egyfajta diszpécser szolgálat, rajtuk keresztül üzennek, adnak parancsot és egyáltalán nyilatkoztatnak ki a tisztek, és szintén rajtuk keresztül lehet felvenni a kapcsolatot a század tisztikarával. Az alegységügyeleti és az alegységügyletes helyettesi szolgálatot a század sorállományú tagjai adták, alegységügyeletes csak tisztes lehetett, a helyettese sima határőr is, ők általában öreg katonák voltak. Ez a szolgálat a tisztikar megbecsülését jelezte, az lehetett ügyeletes, aki kötelemteljesítésben élen áll. Vagyis a talpnyalók, smúzok, gerinctelenek és törtetők.

Ugyanis ezzel a beosztással meg lehetett szabadulni a reptéri őrszolgálattól, meg más, nem kívánt feladattól.

Jellemzően a 2. század katonáit osztották ide, de tőlünk a törzsszakasztól is néha-néha. Mint például most Nitrót. Az alegységügyelet a tisztikar kiterjesztett karja, mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik, még a katonai ranggal nem rendelkező ügyeleteshelyettesnek is.

Engem másfél év alatt egyszer sem osztottak be ide. Nem tudtam megízlelni a korlátlan hatalom mámorát. Nem volt lehetőségem az ebből a beosztásból fakadó megkérdőjelezhetetlen szerepre, nem ugrott senki a parancsaimra. Bevallom kicsit fájt érte a szívem. Zsarnoki ambícióim sosem voltak, nem törekedtem sosem központi figura, vezéregyéniség lenni. Az felelősséggel jár. De itt addig, amíg rajtam van az alegységügyeletes helyettesi karszalag, Isten vagyok, aztán leveszem és semmilyen felelősségem nincs. Ideális gyakorlópálya. Olyan ez mint  A Legyek Ura szereplői közt, akik megállapodtak egymás közt a rend kedvéért, hogy akinél a hatalmas, erre kijelölt kagyló van, az beszél.

legyek ura.jpg
Sokszor eszembe jut ez a gyerekkoromban olvasott könyv.
Gyakorlatilag a korai gyerekkoromtól kezdve a könyvek kötöttek le igazán. Nem mentem a játszótérre a többi gyerek közé, ha valami izgalmasat olvastam. Apu hihetetlen érzékenységgel instruált; a szerinte mit olvassak kérdésemre mindig tudott a felkínált könyvek közé olyat becsempészni, amire ráugrottam, néha az volt az érzésem, ez valami játék, amiben ő már tudja a helyes választ, és a többi – amúgy szintén érdekes – könyvet csak azért teszi elém, hogy a választás lehetőségét biztosítsa, és hogy örömét lelje abban, hogy az ő logikája alapján közelítek, mindennemű nyomásgyakorlás nélkül, szabadon, az előző olvasmányom után, szerinte olvasandó könyvhöz.

Sokszor adott úgy könyvet a kezembe, hogy ezt majd később, ha idősebb leszek, de legyen a fejemben és majd, ha én úgy érzem, kezdjek neki. És mivel beférkőzött a gondolatomba a könyv, hamarabb kezdtem neki, mint az az életkoromból következett. Apunak láthatóan jól esett válaszolni, beszélgetést folytatni, ha kérdések fogalmazódtak meg bennem egy-egy kötet után. Bár ez a kamaszkorom után eltűnt, mégis visszamaradt valami magasabb szintű kommunikációs csatorna, ami a mindennapi dolgok áramoltatására nem annyira, viszont szociológiai, filozófiai, fejlődéstörténeti, teológiai és egyéb elméleti kérdések rövid megvitatására tökéletesen alkalmas volt.

A Legyek Urát is kiskamaszként olvastam el, Apu ajánlása után egy évvel. Megrendített a gyerekek kegyetlenségének nyers leírása, bár én magam ugyanezt tapasztaltam sokszor, betűkbe öntve mégis bénító hatású volt. Rémisztett, hogy majdnem a végkifejletig - ahol muszáj volt állást foglalni -  azonosulni tudtam majd minden szereplővel, a gonoszokkal is, noha mégis leginkább a kövér szemüveges elesett gyerek szerepe állt hozzám közel. Ha nem is ilyen vagyok, az ilyen szorul védelemre. Ezt a gondolatot csak legbelül tudtam, mert ha épp nem én voltam a vétlen áldozat, ugyanolyan lendülettel vettem részt mások kínzatásában, mint a társaim. Bár utólag, jobbára megbántam.

A katonaság A Legyek Ura leképződése. Akinél a kagyló, az beszél.

Én sose beszéltem, nem adtam parancsokat.

Számomra az egyetlen járható út, az engedetlenség maradt.

 

Csendben leültem az asztal melletti székre bekötni a surranóm, közben Nitró vigyorgó arcába toltam a kérdésem, hogy miért kell ilyenkor lemennem a konyhára. Nitró továbbra is vigyorogva fejtette ki. Ha  netán el akarnám az őrök reggelijét küldeni korábban, most alkalmam nyílt rá.

Ez szopat. Reggelit sose küldünk fel. Komolyan ezért keltett fel? Hogy meghecceljen?

Mélyen a szemébe néztem.

– A kurva anyádat, Nitró! – sziszegtem és visszaindultam a körletbe.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz, Dvorszky! – hallom fojtott suttogással a hátam mögött, de meg se rezdülök, ő meg nem mer a kongó folyosón hangosan utánam kiáltani.

 

Persze az ébresztőnél ugyanúgy felver, de pihenőidős szakács vagyok, csak felveszem a gyakorlót újra és visszafekszem az ágyra. Tíz óra körül jön be ismét, hogy remek szabadidős munkát talált nekem. Konyhaszolgálatosnak osztott be. Nem hiszek a fülemnek. Leküld mosogatni a konyhára. Ilyenkor reggeli után a konyhásoknak kell a tányérokat, bögréket elmosni. Ádázul védekezem, de nincs elfogadható ellenvetésem, hogy miért ne mehetnék le, csak annyi, hogy “Nitró megöllek éjszaka az tuti”, de ez észérvként ingatag lábakon áll.


Lenn Robi széles mosollyal fogad, hogy kezdjem szokni ezt a beosztást, mert ha elhelyeznek innen, a konyhára már csak így jutok le, viszont így sokszor. Örülhetek majd, ha egyáltalán enni adnak.

Követ a mosogatóba, és megállás nélkül adja az utasításokat, amiket sorra engedek el a füleim mellett, elég sok konyhamunkást igazgattam, hogy tudjam mit kell csinálnom. A másik srác a második századtól teljesen meg van szeppenve, mint a robot dolgozik mellettem, őt nem cseszegetik, de ebben a hangulatban bármikor sorra kerülhet, olyan pici lesz alig látni, csak a kezei járnak, mint a motolla.
Robi az ajtóból még megjegyzi, hogy nem érti, hogy lehettem szakács, a mosogatás a legtesthezállóbb feladat számomra, valószínűleg csak ehetetlen szart tudok csinálni, nyilván inkább anyámtól tanultam főzni, nem a suliban. Ekkor megfordulok, jobb kezemmel felemelek egy literes merőkanalat, kicsit megemelem a nyelénél fogva, hogy jól lássa, a másik kezemben lévő bögréből pedig a mosogatóból kimert szutykos löttyöt az arcába öntöm. Néhány másodpercig levegőért kapkod, az utolsó rántotta maradék is leszánkázik az arcáról, de már mozdulni nem tud, mert Basa fogja két kézzel. Mondani sem tud semmit, nézünk csak egymásra fújtatva, majd Basa elengedi, ő megfordul és kimegy a konyháról. A mosogatással sokkal hamarabb végzünk, mint általában a konyhások szoktak, a társam meg is köszöni, meg biztosít, hogy már neki is viszketett a tenyere, ez a Robi egy istentelen nagy bunkó.

Egyetértettem.


Egy órán belül a századnál voltam újra, arra toppantam be a körletbe, hogy az ágyam fel van túrva, az ágyneműtartóm kiforgatva, Nitró tüsténkedik köztük. Tiltott civil anyagot keres, pornóújságot, meg kintről behozott ruhaneműt, alsógatyát. Mert olyat nem hordhatunk. Aztán sorra került a szekrényem, de a naplómon kívül semmi tiltott nincs nálam, a naplónak meg csak a tartalma terhelő bizonyíték, de nem tudnak olvasni vagy mi lehet, mert sose nyitják ki. Meguntam vitázni, Nitró is érzi, hogy fásult vagyok, nem is élvezi annyira, mintha megint ellenkeznék. Nézőközönség előtt alakítom ki a szekrényrendet, beágyazom és szó nélkül felfekszem és bárki szól, nem reagálok.

Addig, amíg Nitró be nem szól, hogy Hortományi hívat. Az ajtóban megállok előtte és miközben folyamatosan olvad át meglepődésbe  az arcáról a mosoly, nagyon komolyan, nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan elmondom, hogy Nitró, ha ezt nem hagyod abba, ha nem viselkedsz rendesen, nagyon megverlek.

Kurva kemény vagyok amúgy, jó hogy nem a trajcigfritzig, vagy a teremburáját kifejezéseket használom.

Cupi semmit nem akar csak azt, hogy Szilasi törzsőrmesterrel megvitatták a dolgot, a szolgálati szabályzat szent, és hogy nincs közvetlen bizonyíték, hogy teljesen valótlant állítottam.

Vagyis valószínűleg a törzsőrmester nem emlékszik, mit is mondtam, vagy nem biztos benne.

Hát ez nekem kapóra jött, de azért, köszönjük Szilasi elvtárs, az ember mindig legyen következetes.

Centi_30.jpg528

December 8. Hétfő

 

Este mákos tészta! Imádom! Nagy háromszögletű, sárga tálcát kell a sor elején felmarkolni, s a megfelelő vájatába, a megfelelő alakú edényben kapja az ember a fejadagot. Az ablaknál beszóltam a szakácsnak.

– Kérhetem egy kicsit több mákkal? Édesen szeretem.

Nagy busa fejű alak dugta ki a fejét.

– Mit szeretsz ezen a szaron?

– Jó édes.

– Édes. Férfi vagy te? Remélem a sört szereted?!

– Ühümm…(Sör? Hülye ez?)

Berántotta a tálcámat, és púposan megtöltötte tésztával, majd annyi mákot szórt rá, hogy teljesen elfedje.

– Na tessék, egyed!

Büszkén lépkedtem az elképedt társaim között a 6-8 kiló mákos tésztával.

Talán mégis van Isten.