Centi_30.jpg289

 

 

 

 

Augusztus 4  Kedd

Reggeli után bejött Böszme a körletbe és megkérdezte, hogy én ugye Adyligeten voltam kiképzésen.

– Igen. – válaszoltam gyanakodva.

– Akkor szedelődzködj, látogatást tehetsz.

IFA-ra tettek többünket és már suhantunk is. Mennyivel másabb érzés így, hogy tudom, hova visznek és szolgálat helyett jöttem ki a laktanyából. Ráadásul Szebeni, a korosztályom sofőr vezette az IFA-t, ezért engem és Gyebit, a kutyás körlettársamat a fülkébe ültetett. Így utazni mennyei, minden látunk, nem csak hátul a csapkodó ponyva stroboszkópos filmjét nézi az ember, levegő jön be az ablakon, nem kipufogógáz! És másabb annál is, ahogy az ember tömegközlekedéssel a kényelmetlen kimenőruhában feszeng, nem, itt most magabiztosak voltunk. Hatalmába kerített a kopaszokkal szembeni kicsit lesajnáló érzés és ezen az érzésen át néztem a külvilágot, a sok hülye civilt, kiváltképp a velem egykorúnak látszó, hadsereget még biztosan nem ismerő kis csontkopaszokat, én a katonaviselt férfi.

Rendes dolog volt Böszmétől, hogy olyanokat válogatott össze, akik korábban Adyligeten kaptak kiképzést, mert mindenki meglátogathatta az ismerőseit. Megállapodtunk, hogy negyven perc múlva találkozunk az IFÁ-nál. Igazából ki sem derült, hogy mit kellett elhoznunk, mert Szebeni, a sofőr, elintézett mindent. Ő viszonylag sűrűn jár ide, a kapusok ismerősként köszöntötték. A Ferihegyi FEP nagyon sok mindenben nem önellátó, és mint egy vándorhal, tapad Adyligetre, ami elfogy nálunk, azért ide szaladunk vételezni. Szebeni jelezte az őröknek, hogy kellene néhány kopasz felpakolni a cuccot, azok intézkedtek is és mire visszaértünk, már semmi dolgunk nem akadt.

Engem túl sok pozitív emlékem nem fűz ide, bár kíváncsi voltam, mi van a konyhán. Az, hogy a Ferihegyi FEP-ről jöttem és most a konyhára tartok, minden kaput megnyit, mintha Isten lennék. A konyha folyosóján is csak oda kell kiáltanom egy kopasznak, aki akadékoskodik, hogy ide csak szakácsruhában lehet bejönni, hogy tudom, mi a rend, itt voltam kiképzésen, de most Ferihegyről jövök, dolgom van, és persze bekussol.

Betoppanok és az első, akivel összetalálkozik a tekintetünk, az Kónya.

Bénult csend áll be, aztán annyit mondok, azt hittem leszereltél már.

Ez enyhíti a dolgokat, igazából az a szopás, amiben itt része van, az elégtétel nekem, nincs kedvem igazán tetézni.

– 19-én szerelek. – mondja, de olyan erőtlenül, hogy még a többiek is csóválják a fejüket. Tuti, hogy a nagyhangú Kónya nem változott, csak most belészorult a szar, mintha kísértetet látna. De aztán továbbmentem, be a konyha belseje felé, senki nem állított meg, nagyon lassan kezdenek ocsúdni.

Hirtelen meglátom Szöbit.
Vele még Sopronban voltunk egy körletben, csendes visszahúzódó srác volt, szinte sosem beszéltünk, de most nagyon megörülünk egymásnak, ahogyan régi ismerősök teszik. Nem értettem, hogy került ide, azt hittem ő Sopronban maradt, legalábbis, amikor engem elhelyeztek, ő még ott volt.

Egy hatalmas emberkoszorú közepén tárgyaljuk ki, hogy ő valóban Sopronban maradt, de sajnos közben meghalt az anyja és ő lett a testvérei mellett a családfő, ezért átkérvényezte magát Pestre, hogy közelebb legyen hozzájuk. Valaki nagyon megsajnálhatta, mert idehelyezték a konyhára. Műszerész a szakmája, főzni nemigen tud, de bármilyen elektromos berendezést meg tud javítani. Pár héttel utánam került ide, még hallotta Kónyától, hogy mekkora geci voltam. Aztán lassanként körbe köszöntgettem a régről ismerős arcokat, igazából egyikkel sem voltam jóban és most sem volt barátságos a hangulat, olyan érzésem volt, hogy kerülgetnek, szimatolgatnak, de fortyog bennük a gyűlölet, és ha sokáig időzöm széttépnek.

adyliget.jpg

Nem jó szó a gyűlölet, a maró irigység jobban illik ide. Szürke tompa fények lepték be a fakó tárgyakat, ködös, párás, bűzös elegy a levegő és az elhasznált pecsétes ruhákban, tehetetlenül ácsorgó, szintén szürke és tompa tekintetek engem is feszélyezni kezdtek. És az arra a kérdésre adott válaszom hatása, hogy milyen Ferihegy, meggyőzött, hogy mennem kell.

Azt találtam mondani, hogy eszményi hely, egy ideig a konyhán voltam, ott nem kellett főzni, csak kiosztani az ételt, semmi dolgom nem volt, de untam és áthelyeztettem magam a reptéri őrszolgálatba. Ott zajlanak az események, külföldi stewardessekkel kokettálunk, folyamatosan kapjuk a kaját a repülőgépekről. Sok az érdekesség, a héten például az iráni Jumbo-t volt lehetőségem látni, és persze minden héten jár egy szabadnap, de volt már olyan, hogy nem volt kedvem kimenni.

Mélységes sárga csend lett, itt éreztem meg, hogy túllőttem a célon, elköszöntem, mindenkinek közeli leszerelést kívántam és kiléptem a szabad levegőre.

turner.jpg(Joseph Mallord William Turner, Interior at Petworth c. 1837; Oil on canvas, 91 x 122 cm; Tate Gallery, London)

Kóválygott a fejem és hányinger kerülgetett. Ezek a srácok, borzalmasan ramatyul néztek ki, valószínűleg keményen szopathatják őket, vagy csak egyáltalán abban a közegben való létezés őrli fel az idegeiket. Fakó és kedvetlen volt mind. Nem láttam színt, mintha egy megviselt dagerrotípiát néztem volna. Olyan érzésem támadt, mintha egy koncentrációs táborban tettem volna látogatást, ami ugyanúgy üzemel majd, miután kiléptem onnan, mint előtte. És hogy a benn lévők tudják ezt a legjobban, nincs menekvés, nincs remény. Még ez a faszkalap Kónya is egy megtört szerencsétlennek látszott két héttel a leszerelése előtt.

Úristen micsoda úttörőtáborban élünk mi, ehhez képest!

Ha csak az elmúlt hónapomat veszem alapul, a szopásokkal együtt, milyen hihetetlen mennyiségű dolog történt velem, mennyi élmény. Ezeknek meg naponta az a robot jutott, amit én már a kiképzés alatt is nehezen viseltem. Mint egy lepratelep, ahol mindenki tudja, hogy közel a vég. Hol, mikor, mennyi idő után roppantam volna meg, mikor töppedt volna össze a lelkem, ahogy ezeknek a srácoknak? Meddig bírtam volna vajon?
Még az IFA-ban is borzongtam, kérdezték is, hogy valami betegséget szedtem-e össze vagy mi van.

Csak annyit tudtam kinyögni, hogy milyen kibaszottul jó dolgunk van, de ez nem talált értő közönségre. Kicsit bólogattak, bár annyit megjegyeztek, hogy nem itt akarnának lenni, ha ők választanának.

Visszafelé az Üllői úton terveztük jönni és megbeszéltem a sofőrrel, hogy beugranék Apuhoz, ott dolgozik egészen az elején, be is tudunk állni kocsival a belső udvarra, sőt végre hosszú évtizedek után beáll egy olyan autó, amilyennek ez egész udvart tervezték, ugyanis ez a Ludovikához tartozó laktanya volt valaha. Apu néha levitt bennünket a pincébe, ami egy olyan labirintus, amiben évente egy-két ember benn ragad. Mondják, hogy sok keresés úgy zárult, hogy fel kell adni, bár az eltévedt ember hangját egészen közelről hallani lehetett. A század eleje óta mindig is különböző fegyveres alakulatok, nyilasok, szovjetek, németek szálláshelyeként szolgált, meg persze rengeteg fegyver- és lőszerraktárt helyeztek a pincerendszerbe. Mélyítették, tágították, újabb járatokat vágtak, mígnem több kilométer hosszú áttekinthetetlen labirintus jött létre.

Apuék irodája az emeleten volt, igen komoly meglepetést okoztam. Borzalmasan erősen akartam Apuval találkozni, olyannyira, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De valamiért ez a gesztus nem volt a készletünkben, csak könnyes szemmel szorongattuk egymás kezét, hosszan szótlanul, mert nyilvánvaló volt, hogy elsírjuk magunkat. Én ilyen megrendült még talán nem is voltam, ő meg ezt pontosan látta rajtam, nem kérdezett, várt, hogy mondjam, vagy legyen erőm eltemetni. De közben, ahogy a másik kezét is az enyémre tette tudatva, hogy ha nem is érti, de érzi, mi van velem, erőt is adott és kinyögtem, hogy Adyligeten voltam és hogy micsoda Isteni szerencsém van, hogy nem ott vagyok. Lenyeltem a könnyeim, Apu megkérdezte, hogy kész vagyok-e, mert ha ő maga nem is, de a kollégái biztos ragaszkodnak hozzá, hogy körbevigyen. Bemutatkoztam, ahogy illik, mondogatták a kollégák, hogy mekkora nagy gyerek.

De ha gyerek lettem volna, nem ennyire megrettenve jöttem volna el Adyligetről, nem értettem volna ennyire, mitől is menekültem meg.

Aztán pár perc múlva menni kellett, búcsúztam Aputól és bepattantam az IFA-ba.

Centi_30.jpg365

 

 

 

Május 20. Szerda


365 nap. 52 hét.

MÁR CSAK EGY ÉV!!!!!!

Letelt 6 hónap.

Úgy néz ki, kutyás leszek mégis. Hivatott a Korlát százados, azt mondta, hogy kitüntet a bizalmával, és Szadó őrnaggyal egyeztetve, engedélyezi, hogy kutyás legyek.
Délután kimentem tanulószolgálatba a Balga Gyurival és a Hobinnal. 8 óra alatt 2 órát töltöttünk kinn. Ez annyit tesz, hogy nem sokat voltunk járőrözni. 8 órás szolgálatokra hoznak fel bennünket a kutatóügyeletekre. Ott jelöli ki a kutató ügyeletes, hogy ki mennyi időre és melyik posztra menjen őrködni.
Ahogy megfigyelem, a legfőbb dolog, hogy az ember ne legyen sokat kinn. Hideg van, meleg van, fúj a szél, jobb benn, pihenni. Mindenki igyekszik úgy helyezkedni, hogy vagy lógósabb szolgálati helyre kerüljön, vagy kedveskedik a KÜTI-nek, a kutató ügyeletes tisztnek, hogy ne sokat küldje ki.
Mert kinn néha rossz.
Mint például ma. Esett az eső, ugyanis.

Az első nap lejön, hogy itt a szolgálati helyek és idők határoznak meg mindent, tehát valószínűleg kinn lenni nem lehet valami jó. Biztos van valami olyan hátulütője, amit én még nem is sejtek. Biztos van nem várt, kellemetlen része.

Balga Gyuri kutyás, magas keszeg, de arcára nyugalmi állapotban kiül a jóság és a naiv vidámság. Igazán barátságosan mondja el, hogy itt ezen a szolgálati ponton mi a feladat. Szürreális jelenet, állunk hosszú, zöld esőkabátban egy TU-134-es szárnya alá húzódva, rogyasztott lábbal, hogy elférjünk. És mondja és beszél, de nem nagyon lehet túl cifrázni, hogy figyelni kell.
Ennyi a feladat.
Mindegy mit tanultál korábban, mihez értesz, mit gondolsz a világról, mindebből semmit nem kell használni, csak résen lenni. Hogy jelezzek, ha valami esemény lenne. A szemem kell nekik. Amivel észlelek. Arra reagál az agy, továbbítja az információt, a tisztek értelmezik a kutató ügyeleten, vagy esetleg magasabb szinten és aztán mi meg megkapjuk parancsba, hogy mit kell tenni, még a gondolkodás fáradtságával se terhelnek minket.

A szolgálati helyeken nincs sok esemény, illetve van, de ezek nagyon szervezettek, kiszámíthatók. Megjelenik egy irányító Zsiguli, sárga jelzéssel a beton felé indul, ekkor várható egy gép leszállása.  Leszáll a gép, az autó előtte halad és sárga jelzést adva bevezeti a parkoló állásba. Jönnek a csomagosok kis traktorokkal húzott vontatmányaikkal, a kerozinos tartálykocsi, az aggregátoros teherautó, a lépcső, a személyszállító buszok. Kiszállnak az utasok, leszállnak a stewardess-ek meg a pilóták és megjelennek a takarítók. Aztán eltűnnek a járművek és a személyzet, csönd lesz órákra, aztán egyszer csak megjelenik a poggyászokat szállító kis traktor húzta vontatmány. Beszállnak az utasok, persze előttük a személyzet, jön a villogó autó és bekíséri a gépet a felszállópályához.

És ez a ciklus megy vég nélkül.

Ezt kell figyelni.

 

Azért ennek meg van a szolgálati szabályzatban rögzített menete, illetve lényege. Tegnap ezt írtam a füzetembe az elméleti oktatáson:

Biztosítás célja:
az államhatáron átlépő utasok személyek, járművek és szállítmányok felügyelet alatt tartása és elkülönítése a nem utazóktól, más járművektől és azok utasaitól az ellenőrzés ideje alatt, továbbá határsértők vagy más bűncselekményt elkövetők elfogása, tiltott anyagok felfedése, határrend-sértés megakadályozása, és a határforgalom biztonságának fenntartása, repülőgép eltérítés és terrorcselekmény megakadályozása.

Meg kell akadályozni:
hogy személyek engedély nélkül az ellenőrzés alatt a járművekre felszállhassanak vagy azokat elhagyhassák, határforgalom biztonságát veszélyeztető cselekményeket követhessenek el, az utasok tárgyakat, értékeket, iratokat, tárgyakat, tiltott anyagokat átadhassanak az ellenőrzésen kívül álló vagy még(már) ellenőrzött személynek, illetve hogy azoktól ilyeneket átvehessenek.

Hobin volt velünk, idős német juhász őrkutya. Szürkébe hajló vörös bundája miatt nem túl szép. De hatalmas, öreg tagjain rettenetes izomzat nyoma látszik, tartása fejedelmi. Sztoikus nyugalommal tűr, de egyáltalán nem belefásulva, hanem csak tudja, hogy tűrni kell, azt, ami az ő feladatával együtt jár. Most az esőt, de amúgy a szolgálat kezdetét és végét. Tűrni, hogy kiviszik, hogy behozzák, nem rajong és szorong egyik miatt sem, pedig ő is tudja, hogy, ha nem esik, kinn jobb, mint a kennelben.

Ma néztem meg a kutyakonyhát. Ez az a terület félúton a laktanya és a repterek közt, ahol a kutyákat tartja a FEP. A megfelelő számú kennel, mindegyik egyformán kicsi, egyazon betonból kiöntve. Mellette a kutyakonyha, ami egy kis falusi ház nyári konyhájára emlékeztetett, pici téglaépület, csúcsos cseréptetővel. Itt készült a kutyák étele.

De csak beszaladtunk, felszereltük Hobint, vagyis szájkosarat, nyakörvet, hosszú pórázt tettünk rá és mentünk szolgálatba.

A kutyások között amúgy jó a hangulat, az hogy jó fej szakács voltam tulajdonképpen kicsit megalapozza a státuszom. Persze köztük kopasz vagyok, alig tesznek különbséget a most ideérkezett valódi kopaszok és köztem. Csak legalább barátságosak.

Az esti kupaktanácsra elhívtak, elmondták, hogy nemsokára kapunk egy fiatal kutyát, és valószínűleg ő lesz az enyém.

Centi_30.jpg423

 

 

 

Március 23. Hétfő


Este összevesztem az Edittel. Azt kifogásolta, hogy keveset írok neki. Azt is mondhatnánk, hogy semmit.
Nem ezt mondta, finomabban fogalmazott, kevesli.
Hát igen. Tényleg nem írok neki. Egy ideje egyáltalán. Az általa megcímzett rózsaszín borítékot és a micimackós levélpapírt, amit az első szabadságom alatt adott, hogy abba küldjem el a leveleim, legalább egy hónapja elő sem vettem.
Igazából rá se bírok nézni.
Sopronból, Adyligetről még sokat írtam neki, de az első otthon töltött nap után egyre inkább kiderült, hogy mélységes mély a szakadék a kinti világ és az itteni közt és ez levelezéssel sem tölthető fel.

Amiről itt írnék az kinn neki nem jelent sokat és még annyit se ért belőle, önsajnálattal teli massza lenne; amit meg ő küld, a szerelmünkről, meg a vele történt eseményekről, számomra teljesen idegen. Idegesítenek azok az ügyek, amiket problémának tart. Megalázottnak érzi magát, mondja, mert az osztályfőnök - a jónak mondott dolgozatából - nem azt a részt olvasta fel a többieknek, amit ő abból szeretett volna és amikor ő szóban akarta ezt kifejteni, a tanár a felénél félbeszakította és leültette.

Így még nem tapostak a lelkivilágába.

Mondjam el neki, hogy milyen az, amikor nem leültetnek, hanem üvöltve lefektetnek a sárba, meg milyen íze van a birkaszarnak? Hogy milyen teljesen kiszolgáltatva lenni? Vagy azt, hogy mikkel viccelődünk benn?

Nem szólalok meg, vagy inkább csak közhelyeket mondok. Ő kiborul, hogy semmit nem értek, hogy semmi emberi érzés, semmi empátia nincs bennem, pedig ha tudnám, mit élt át!

Úgy éreztem magam, mint Gyula bá.
Akiről amúgy sosem derült ki, mit érzett.

Apu gyerekkori barátjának a szülei voltak Gyula bá és Jutka néni. Majdhogynem nagyszülők voltak számunkra, nyaranta náluk voltunk heteket. Imádták a kutyákat, volt is nekik sok, jellemzően boxerek. Mi meg az öcséimmel rettegtünk tőlük. Be kellet zárni őket a kennelbe ha ott voltunk. Őrjöngtek, amikor minket láttak. De ha véletlen kiszabadultak, vagy elfeledve, hogy nincsenek elzárva, kiszaladtunk az udvarra és összetalálkoztunk velük, azon kívül, hogy össze-vissza nyaltak és vakargatni kellett őket, nem csináltak semmi rosszat velünk. Akkor félelmetesnek hatott az, amiről ma tudom, hogy csak határtalan öröm volt.

Jutka néni, mint egy igazi nagymama, a kívánságainkat leste egész nap, amíg Gyula bá haza nem jött a munkából. Mert onnantól csendnek kellett lennie.

Gyula bá 9 évet töltött szovjet munkatáborban Szibériában. Onnantól ő is csendben volt.
Széles erős testalkatú öreg volt, hatalmas érdes kezekkel. Amikor megjött a munkából, leült az ágyra és nézett maga elé. Így ette meg az ételt is, amit Jutka néni behozott neki a konyhából. Bármit mondott neki Jutka néni, bólintott, a hangját nagyon ritkán hallottam. Féltem tőle, de nagyon szerettem.

gulag.jpg

Nekünk Gyula bácsi volt, és alig vártam, hogy én is úgy hívhassam, ahogy a szüleim, Gyula bá-nak.
Közel sose mentem hozzá, csak néha az ajtóban állva néztem, ahogy eszik. Őt nem zavarta, talán észre se vett, vagy ha igen, kicsit felhúzta a szemhéját. Rideg volt, egyenes és sziklaszilárd.
És mégis melegség vonta be.

Egyszer-egyszer, amikor kedves akart lenni és mondott valamit és talán a fejünket is megsimogatta, annyira nem illett hozzá, hogy miniszoknyában se mutatott volna furcsábban. De mégis valahogy jóságosnak tűnt, az ezernyi barázda, ami beszántotta az arcát, nem marconának mutatta. A Télapót képzeltem ilyennek. Amikor csak révedt maga elé, úgy láttam, gondolkodik, és nagyon szerettem volna tudni, mi jár a fejében.
Sosem derült ki.

Meg sem mertem magamtól közelíteni, de mindig lenyűgözött, hogy mennyire furcsa, mennyire magának való. Néztem azt a hatalmas hátat, azokat az erős karokat és azt éreztem ilyen akarok lenni, ilyen rettenthetetlen.
Azt, hogy mit tett vele a 9 év kényszemunka, csak most kezdem sejteni, de hogy egy szót sem tudott mondani róla az ittenieknek, azt most már tökéletesen értettem. Milyen mesze áll az, hogy az a nyavalyás zöldséges csak becsempézett néhány szottyadt paradicsomot a zacskóba attól, hogy kegyetlen hidegben, hosszú éhezés alatt minden kenyérmorzsáért szinte ölni tudna az ember.
Leírhatatlan, elmondhatatlan.


Én most éhezem és fázom, ahogy anno Gyula bá. Ő nem beszélt erről, és nekem is nehezemre esik.
Átmostak, kilúgoztak.
Katona lettem a kurva életbe!
Háborúból, hadifogságból hazatért veterán. A katonaságot nem tudom kitisztítani magamból, amikor hazajövök, még akkor sem, amikor Edittel vagyok.
Ezt érdekes módon csak Buksi kutya tudta egyszer.

Ha meg benn vagyok a laktanyában, minden impulzus kintről - legyen az akár egy szerelmes levél Edittől - felfoghatatlan, valóságtól elrugaszkodott.
A valóság, a rémisztő valóság az az, hogy ide tartozom, a laktanyába, az egyáltalán nem kedvelt társaim közé, semmilyen más valóság nincs, minden egyéb csak zavar, kizökkent. Álmodom a kinti életről, de tevőlegesen nem tudok részt venni benne, levelet is nehezemre esik írni.

Úgy tudom majd végigcsinálni, ha teljesen a részévé válok, és megismerem azokat a kiskapukat, amikkel bent tudok nagyobb szabadságot élvezni. Olvastam régebben A 290-es számú auschwitzi fogoly című könyvet. Egy lengyel zsidó srácról szól, aki úgy tölt el 5 évet a haláltáborban, ahova 290-edikként érkezik, hogy pontosan ismeri az írt és íratlan szabályokat. Ezt teszem majd én is.

Tutu-Project.jpgHallgatom Editet, aki szabályszerűen lecsesz. Bólogatok, mint Gyula bá. De enyhülök is egy kicsit. Megcsókolom, ez segít valamit.

Turbékolni kezd. Dörgölőzik.

– Jaj úgy hiányzol! – mondja elcsukló hangon. Miniszoknyában van, le se veszem a szemem a lábáról.

– Te is. – válaszolom, mint Gyula bá miniszoknyában. Összeöltöztünk.

– Szeretlek Tamás!

– Én is.

– Áá, ezt csak rámondod! Nem is figyelsz rám. Szeretsz te engem?

– Én is.

Most megint kiabál, vagy mi.
Ma sem fektetem le.

Délelőtt kibékültünk. Megmondtam neki, hogy szeretem. Igen, civil ruhában ennek van egy minimális realitása.

Átöltöztem a kimenő ruhámba, a buszmegállóban összefutottam Totyival. Általános iskolai osztálytársam, akkori barátom. A középiskola elsodort minket egy kicsit egymástól, de meglepően gyorsan felvesszük a ritmust. Most volt sorozáson, kicsit meg van ijedve, hogy behívják. Jelentkezett egyetemre, talán amiatt nem viszik, vagy csak majd rövidebb időre.
– Milyen amúgy? – kérdezi.
– Szar. – kezdem, de amíg jön a buszom kifejezetten jót beszélgetünk, képben vagyok, figyelek, mégiscsak tudok kommunikálni. Bár az igaz, hogy nincs miniszoknyában és őt nem akartam megdugni. Ellenben érdekelte a katonaság. És ez nagyon jól esett.

A kapuban egy korosztályombeli őr volt szolgálatban, kérdeztem tőle, hogy tudja-e milyen huszonhárom van ma?

– Hát március huszonhárom – mondja gyanakodva.

– Dehogy! – válaszolom nevetve – Négyhuszonhárom!!!

– Kurva sok, de telik, szépen telik! – csapunk egymás tenyerébe.

Vadidegen, de  a testvérem.

Ide tartozom.

Este pihenőidőm lett volna, de Basa megkért, hogy menjek le helyette a konyhára, zárjak én. Lementem, így hát este szolgálatban voltam feketén. Megbeszéltük, hogy bármi van, azonnal értesítem, nehogy lebukjunk.

(Képek forrása:
Mihail Disztergeft rajzai a GULÁG-ról. www.gulag.hu
http://www.thetutuproject.com/
)

Centi_30.jpg 471

 

 

 

Február 4. Szerda

 

70 napom letelt! 10 hete vagyok katona! Még hátravan 67.

Ma voltam a Zuber alezredesnél a Sopronba való visszahelyezésemmel kapcsolatban.

Miért maradjak szakács, miért csináljam azt itt, amit lehet, hogy egész életemben fogok? Hadd legyek katona, ha már behívtak!

Az alezredes a Határőrség szóvivője, az egyik őr javasolta, hogy menjek hozzá, mert elég nagy hatalmú főtiszt, talán nagyobb szava van, mint a laktanya parancsnokának. Az alegységügyeletesnek jeleztem, hogy kihallgatásra akarok menni hozzá, furcsállta kicsit, de azért felhívta, aztán mondta egy kis idő múlva, hogy mehetek.

Lépdeltem az irodája felé, éreztem, hogy kezdek berezelni. De igazából nem értettem miért.
Sopronba vissza akarok kerülni. Ez tény.
Vagy legalábbis innen el. Ez még tényebb.
Az alezredes híre? Hogy Valaki? Illetve azt mondják, Valaki? Azt se tudom mi az, hogy szóvivő. Csak mindenki úgy beszélt róla, ha rákérdeztem mit tud, mintha valami istenség lenne. Az őr is azért küldött hozzá, mert mint mondta, ő az, akinek minden csak egy kézlegyintésébe kerül. Feltéve, ha szimpatikus vagyok neki.
Na igen, lehet, hogy itt a kulcsa a dolgoknak. Szimpatikus kell legyek.
Oké, de hogy? Mit csinál a kiskatona a kisisten előtt, hogy az a javára döntsön?

Amikor suliba jártam, nem szerettem a tanárokat, csak amiatt mert tanárok. Nem is tiszteltem őket. Csak amelyikkel olyan nexus alakult ki, aki megkedveltette magát velünk. De csak azért mert tanár? Ugyan már. És az igazgató? Hát azt meg csak az ünnepségeken láttam, meg az intő aláírásakor. Nem emlékszem, hogy kértem volna tőle bármit is.

Itt kuss a nevem, de amikor például a zászlóssal beszéltem, hogy helyezzen el innen, egyáltalán nem éreztem ezt kérésnek. Egyszerűen kinyilvánítottam, hogy vissza akarok kerülni. Se félelem, se szégyenérzet, semmi nem volt, csak szándék. Most meg félek, azt éreztem, hogy itt tétje van.
Nem sikerült ugyanis beilleszkednem a szakácsok közé. Nem szeretem őket és ők is utálnak engem. Katasztrofális lenne ha itt maradnék a kiképzés után Adyligeten, a konyhán. Most nagylegény vagyok, most még burokban élek, mert a körletünkben nincsenek öregek, a Jackson a kiképzésre érkezett kopaszok szállása, de ha a kiképzés után itt maradok a laktanyában, át fogok kerülni az öreg szakácsok körletébe.

És akkor végem.

Minimum megvernek párszor. Kónya valószínűleg kitapossa a belem, ha nem vagyunk szem előtt, mint a konyhán. Csak most és csak itt lehetek kis genyó mitugrász.  Annyi ellenséget szereztem, hogy ha itt maradok, kicsinálnak. Tehát az alezredesnél szimpatikusnak kell látszanom. Beugrottak képek, ahol iskolatársak, vagy mostani  katonatársak jópofiznak fafejű, de némi hatalommal bíró felettesnek, ahogy igyekeznek vicceset mondani, a kedvében járni béna dicséretekkel és hányingerem lett.
Ez nem fog menni.

Különben is, ez a procedúra, hogy "alezredes elvtársnak jelentem", ez is kiborít. Meg logikailag is hibás. Hogy lehet jelenteni egy kérdést, kérést? A tisztesekkel mindez bevállalható bohózat, de így, életbevágó ügyet intézni?! Röhej!


ij5936_7_big.jpg

Az émelygésemet csak erősítette az iroda ajtaja elé a folyosóra kiterített giccses, barna-okkersárga mintás szőnyeg, amiből az irodába is jutott néhány. Kopogtatás után az alezredes behívott, még jó sokáig szöszmötölt valami papírokkal, aztán az ablak felé fordult, hosszan merengett kifele, mielőtt felém fordult. Álltam előtte vigyázzban, tányérsapka a comb mellett és vártam. Fiatalos tiszt volt, tán szimpatikus is, de a mozdulatai ellenszenvessé tették. Olyan teátrális és fennhéjazó volt, hogy látszott, semmi dolga nem volt a papírokkal, az egész színdarab nekem szól.

Most nyugodtam meg. Mindegy mi lesz velem, ilyen fasznak nem tudok a kedvében járni.

Végre felém fordult, hátrébb lökte a székét lejjebb csúszott, majdnem fekvő pózt vett fel, kezét összekulcsolta a hasán, rám emelte a tekintetét és kegyet gyakorolt.
– Mondja.
Nem kerteltem, jeleztem, hogy szakács vagyok, ekkor és ekkor vonultam, itt és itt kaptam kiképzést és hogy oda mennék vissza.
Unalom látszott az arcán egészen addig, amíg azt nem mondtam, hogy igazi katona akarok lenni. Addig, gondolom arra számított, amikkel a többiek kereshetik fel, hogy esküvőre, temetésre adjon rendkívüli kimaradást.  De nem a becsülhető, férfias szándékom keltette fel az érdeklődését, hanem talán csak a kérésekben ritkán hallott szavak elegye, mert végül hümmögött csak, hogy ez igen szokatlan, de majd meglátja.
És leléptetett.

Ezért voltam ideges? Én marha.

Centi_30.jpg 535

 

 

 

December 1. Hétfő

 

Hajnalban kirugdostak az ágyból, a szemem alig tudtam kinyitni. Villanyt megint nem kapcsoltak, csak az ajtóban álló tisztesek mögül beszűrődő fény nyújtott segítséget a tegnap szintén sötétben lepakolt holmik eléréséhez.

Két perc alatt sorakozó, egyre több tisztes áll a körletünkben, a lassabbakhoz személyi edzőként csatlakozva, teli torokból igazgatnak minket.

– Húzza fel a nadrágját! Gombolja már be! Még mindig pizsamában van? Kérvényt kell benyújtani? Mozduljon meg! Kifelé innen! Mindenki! Még 10 másodperc!

A vitatott tulajdonú sapkák, kesztyűk, kabátok megszerzése érdekében fojtott dulakodás alakult ki az ágyak közt több helyen, nekem a derékszíjamat ragadta meg egy kéz. Pillanatok alatt felmértem, hogy a kis vékony hangú szemüveges srác tart rá igényt. Akkor az enyém marad az öv. Én a csatos végét fogtam, ő a másikat, huzigáltuk, ráfogtam hát a szíj közepére, a csattal meg jó nagyot suhintottam a kezére. Belesziszegtem még gyorsan a vinnyogásába, hogy meg ne merje közelíteni a cuccaim.

A lófogúval maradtunk ketten legutolsónak, az egyik zoknim valaki elcserélte, azt keresgéltem, de végül az egyik lábamra idegen és nagyobb méretű zokni került. Fejenként négy tisztes ordításával keretezve szaladtunk az alakuló térre.

IFA-ra pakoltak és a fagyos reggelt keresztülhasítva robogtunk valamerre. Kék villogós motorosok biztosították az utunkat, amennyire láttam a ponyva alól. Süvített a hideg szél az arcunkba, dőlt be vele a kipufogógáz, szemben a többiek szemében az a riadalom látszik, amit én érzek.

IFA_kicsi.jpg

A Déli pályaudvaron vonatokra taszigálnak fel, a tisztek, tisztesek nem válaszolnak a kérdésekre, ridegen utasítanak csendre. Nem tudom hova rohan velem a vonat. Felbukkant egy kalauz, de Ő is csak annyit válaszolt, hogy nyugatra tartunk. Az a gyanúm, meg akartak minket félemlíteni egy kicsit.

Néhány óra bizonytalanság után egy magas őrmester lépett be a kabinba.

– Aki a nevét hallja, szedi a cuccát, és gyülekezik kinn a peronon!

Én maradtam egyedül.

– Velem mi lesz? – kérdeztem.

– Először is, kérek engedélyt jelenteni őrmester elvtárs, másodszor pedig maradjon a seggén, amíg nem keresik! – Undorral mért végig, aztán elviharzott.

Két órán át zötyögtem még csendben. Hirtelen egy széles pofacsontú, vágott szemű tizedes rontott rám.

– Maga a Dvorszky határőr?

– Igen. – rezzentem össze.

A tizedes leengedte a kezét, nagy levegőt vett.

– Igen, tizedes elvtárs! Szokja már meg! Hol a fenében tekergett idáig? Már mindenhol kerestem! Tudja, hogy nagy szerencséje van? Pár perc múlva szökevénynek nyilvánítottam volna!

Az ölembe dobta a zsákomat.

– Na lóduljon már meg vagy külön kérvényt nyújtsak be?

Lenn sorba taszigáltak bennünket, többen rebesgették, hogy Sopronban vagyunk, de akadtak olyanok, akik Kőszeget tartották valószínűbbnek.

Hosszú sötét utcán hajszoltak végig a tisztesek. Bal oldalt, bokáig érő mogyoróbarna szőrmében gúnyosan kiáltott felénk egy lány:

– Nekünk 9 hónap, nektek 18.

Egyikünk sem válaszolt, csend szállta meg a csapatot, csak hátulról kérdezte valaki:

– Mit mondott? Mit akart?

 

Döngött a lábunk alatt a föld, visszhangzott az utca.

S a sötétből lassan kirajzolódott a kapu, amely elnyel bennünket 18 hónapra.