Centi_30.jpg343

 

 

 

Június 11. Csütörtök

Ma újabb Rövid Ugrás: a tegnap délutáni szolgálat után, ma délelőtt kampóztam Ferihegy 1-en, utána délután kutyakonyhás szolgálatra vezényeltek. Vagyis tegnap este tízkor leadtam a szolgálatot, reggel hatkor már felvettem újra. Kettőkor visszaértem és rögtön az ebéd után vittek is a kutyakonyhára.

Élő halott vagyok.
Sosem voltam ilyen fáradt.

Most kezd csak derengeni, hogy miért nem jó ötlet, hogy az új kutyát választottam. Ugyanis ki kell képezni. De azt csak a szolgálatok között lehet, csakhogy a fegyveres szolgálatból emiatt nem vehetnek ki, tehát a pihenőidőmben kellene foglalkoznom vele. Én hülye, azt hittem ezzel ellógok egy csomó időt, mert az volt az elképzelésem, hogy beosztanak állandó kutyakonyhásnak és közben kiképzem a Lux-ot, az új kutyát, de így ez nem jó üzlet, most például pihennem kellene inkább. Nem is sikerült a foglalkozás vele. Kihoztam a boxból és el is engedtem rögtön, hadd szaladgáljon, derítse fel a környezetet. Kihoztam egy széket a kennelek mellé, leültem és onnan tartottam szemmel.

Amíg le nem csukódott.

Kicsit szenderegtem, és arra riadtam, hogy Lux nyalogatja a kezem. Összeszedtem magam és rátettem a pórázt. Ő fickándozott körülöttem, örült, hogy megmozdított, azt hitte játék jön. Ugrándozott a lábam előtt, kapkodott a kezem, a lábfejem, a póráz után, ha nyúltam felé már a hátán feküdt és hunyorogva várta, hogy dögönyözzem. Na de elkezdtem a pórázhoz szoktatni, a lábhoz igazodást gyakorolni. A többiek is elláttak tanáccsal, sok dologra még emlékeztem is régről, tehát elvileg tudtam mit kell csinálni.

A kutyakonyhán is volt egy 1954-ben kiadott füzetszerű kiképzési útmutató, bár ahogy belelapoztam, inkább kínvallatási kézikönyvnek tűnt, mindenesetre elolvastam azt is. Vagyis a teendő, meggátolni a kutyát abban, hogy a feje után menjen, illetve tulajdonképpen mindenben meggátolni, kussban lépdelhet mellettem. Ennek az egyik módja, hogy amikor feszül a póráz, megrántani egy kicsit, rászólni egyúttal, hogy „nem húz” és amikor ezek után lép mellettünk egyet-kettőt anélkül, hogy megfeszítené a pórázt, akkor megdicsérni. És ez ismételgetni, míg megtanulja.
A másik megoldást sose szerettem, bár hatékony, a pórázzal hátrarántani a kutyát, és amikor meglazult, akkor rácsapni vele a kutya hátára. Amikor Buksit tanítgattam annak idején, volt néhány gyakorlat, amit nem szerettem. Valahogy túl agresszív, túlzottan a fájdalomra, büntetésre építő kiképzési módszernek tűnt. Emiatt én nem is a konkrét kiképzési módszereket alkalmaztam, hanem egy bájos rajzos könyv tanácsait.

Ez a könyv leginkább gyerekeknek íródott, de bevezetett a kutyák világába, nem adott konkrét megoldásokat, hanem csak irányt mutatott, egyet-kettőt példaként a lehetséges megoldások közül. Az volt a címe, hogy 400 tanács kutyakedvelőknek. Abban a kölyökkortól kezdve mutatta be a kutyatartás folyamatát, feladatait és az ezzel járó felelősséget. Az ott bemutatott kiképzési ötletek valahogy humánusabbnak tűntek, bár például ott is szerepelt, hogy ha azt akarom, hogy a kutya tudjon ülni, úgy tanítsam, hogy lenyomom a fenekét a föld felé. Ha leül tényleg, akkor megdicsérem. Ez még ment is valamennyire, de ugyanezt a módszert a fekvéshez használni nem lehet. Buksit képtelenség volt fekvő pózba nyomni, ha nem akarta.
Ugyanígy nem lehetett a másik módszert sem alkalmazni, hogy a pórázzal a föld felé húzni. Kicsúszott, vonyított, oldalra dőlt, de a rendes testtartást nem tudtam vele felvetetni. Maradt az, hogy amikor feküdt, akkor rámondtam, hogy „fekszik”. Aztán lassan rájött, hogy mit akarok és akkor már könnyebb volt gyakorolgatni. Akkor már elég volt csak a hátára tennem a kezem, aztán azt se kellett.
Az egyik legrosszabb érzés, amikor a kutyának, a kutyámnak, akit azért tartok, mert szeretem, félelmi reakciói vannak. Mindig utáltam azokat a feladatokat megcsináltatni, ami ilyesmit váltott ki. Mondjuk Buksinak néha rávágtam a hátára a becsatolt pórázzal. Egészen addig, amíg nem vetem észre, hogyha összekoccan a póráz és a nyakörv fémcsatja, ő összerándul. Ekkor erről leszoktam. Bár élveztem az eredményt, túl durvának ítéltem a képzés nagy részét. Illetve azt éreztem, hobbiállatnál valahogy ezek feleslegesek, harci kutya képzésnél lehet esetleg indokolt. Ezért is volt, hogy miután úgy éreztem Buksi mindent megtanult, szabadjára engedtem, nem tettem rá pórázt.

Nem zsarnoka akartam lenni, hanem a barátja.


lux1.jpgÉs most Lux-al szemben voltak rossz érzéseim. Olyan kis fiatalka, olyan kis játékos, hogy nehezemre esett komolyan kordában tartani. Egy hatalmas száj volt, akárhogy nyúltam hozzá, mindig beleért a kezem, folyton harapdált, ugrabugrált. Magam mellé parancsoltam, cibáltam, húzkodtam, nyomkodtam és kiabáltam, de nem használt, mindent játéknak élt meg. Egyre inkább éreztem, hogy ez nem jó, így nem jutunk előrébb. Egyre türelmetlenebb, dühösebb lettem. Egy alkalommal véletlenül úgy rántottam egy nagyobbat rajta ingerülten, hogy épp felugrott, így 180 fokban megfordítottam a levegőben.

Mikor leérkezett a lábaira, egy kicsit ő is bizonytalan lett, nem értette, hogy ez most játék-e vagy valami más. Volt benne gyanú, és úgy fürkészte az arcom, hogy néha kikandikált a szeme fehérje. Olyan bájos volt és olyannyira megijedtem, hogy én leszek az, aki az emberektől való félelmet beleplántálom, hogy könnybe lábadt szemmel guggoltam mellé és öleltem át, hogy ne haragudjon, nem így gondoltam, rémesen fáradt vagyok, ingerült, de nincs baj.

Persze ettől ő nem érzékenyült el, hanem oldódott, újabb játéknak gondolta, kiugrott a kezeim közül, megkerült gyorsan, bekúszott a hónom alatt, újra végignyalta a képem és hanyatt vágta magát. Birkóztam vele egy darabig, kergetőztünk aztán a pórázzal játszottunk kötélhúzást. Ezt alkalmazva szunyókáltam még egy kicsit a széken, mert a póráz egyik végét a szék lábára tettem a másikat Lux szájába adtam, leültem és csak időnként kellett megpengetnem, amúgy legalább egy órát sikerült pihennem, miközben Lux vadul rángatta és ringatta a székem.

A mai kiképzési gyakorlatnak semmi értelme nem volt, totális csőd. És nem azért, mert ma nem haladtam, hanem mert úgy éreztem nem is fogok. Lux teljesen hebehurgya, nincs kedvem fenyíteni.

Utálom, ha kényszerítve vagyok. Márpedig most itt a seregben van ilyen nyomás rajtam. Legyek én valakinek ez az utált kényszerítő erő?

Nem, ez nem fog menni.

Centi_30.jpg412

 

 

 

 

Április 3. Péntek

 

Kicsit korábban ébresztettek a szokásosnál, 3.30-kor. Azt se tudtam, hol vagyok, csak nagy sokára esett le, hogy az ügyeletes duruzsol fojtott hangon a fülembe, hogy lenn a konyhán kell lennem 5 perc múlva. Kérdeztem, hogy mi van, mi történt, de csak annyit mondott, hogy neki is csak este szóltak, hogy majd küldjön le, semmit nem tud. Csöndben másszak le és jöjjek ki, ne itt pofázzak, ahol a többiek alszanak.

Kezdett az a gyanúm keletkezni, hogy Nitró akar szopatni.

Vagy Robi.

Esetleg mindketten.

Basa kimenőn van, meg ő egyébként sem tenné.

Felkaptam a cuccaim és amikor húztam be az ajtót magam mögött és a folyosói lámpa fényében megpillantottam egy másodpercre Nitró párnán szétkenődött arcát, éreztem, hogy elönt a pulykaméreg. Visszaoldalogtam a szobába, megtámasztottam lábbal az egyik stokit és egy határozott mozdulattal az egyik szekrény felé rúgtam. Döngött, mint egy bádogdob, még az ablakok is beleremegtek.

– A picsába! Bocs srácok – mondtam emelt hangon –, ez a kurva sötét! Az orromig nem látok! Elnézést!

Az ajtóhoz léptem, felkapcsoltam a villanyt.

– Bocsi csak felállítom a stokit!

Hangos kurvaanyázások, nyöszörgés, húzzak már ki a picsába,  széttéplek kopasz állat és egyéb válaszreakciók kíséretében rendezgettem még a holmikat a szobában, úgy állítottam a lábára a stokit, hogy erősen a padlóhoz vágtam, tologattam még a többit is.

– OK, megyek már! Elnézést! – közben stíröltem Nitrót, de az aludt, mint a tej. Nem hiszem el, hogy erre nem ébred fel, az egész körlet lincshangulatban van, ez meg alszik.

Somlai, az öregedő sofőr kezdte megelégelni és már ülve keresgélte a fél pár papucsát.

– Takarodj kifelé kopasz, Nitrót meg fel ne ébreszd, mert megöl! – lóbálta felém a papucs meglévő párját.

– Bocs, de most vezényeltek le a konyhára, csak ez a kurva stoki felborult. Nitró meg alszik, mint a bunda! – rúgtam még egy utolsót az ágyába bosszúsan és dolgom végezetlenül surrantam ki az ajtón.

– Villaaaany! Te kopasz állat!

– Ja bocs srácok.

 

A konyhán a két ÉPK-s várt, meg a sorállományú csüti (csapatügyeletes tiszt).
A mosdó feletti csempehiányt kell rendbe tenniük, én vigyázok rájuk - mondja - ahogy a múltkor. Az „ahogy” szót furán megnyomta, kezembe adta a konyhakulcsot, aztán sarkon fordult és elment. Kinyitottam a konyhát, kitártam az ajtót, de percekig csak meredtünk egymásra a srácokkal. Egyikőnk se tudta mi az isten van. Ki szopat kit? Őket ki rendelte le? Nitró nem teheti meg. De az ÉPK-s szakaszvezető sem rendelhet le engem.
Ne már! Valamelyik tiszt találta ezt így jónak?

Betessékeltem a srácokat, ők se értettek semmit az egészből, őket is csak felébresztették és lezavarták ide. Főztem teát, megreggeliztünk, megkérdeztem mennyi idő alatt végeznek. Másfél óra.

OK, akkor most feküdjünk le az öltözőben, a délelőttös szolgálat fél hatkor jön, másfél órát alhatunk, és aztán míg én kiosztom a reggelit nekik, meg előkészülök a többieknek, addigra ők is kész lehetnek.

Nem volt ellenkezés, ők odatologatták a vödröket a csempés fal elé, szétszórták a szerszámokat, kibontották a cementes vagy milyen zsákot a veszett munka látszatát keltve, ha valaki betoppanna, de ezt elkerülendő, bezártam a bejárati ajtót és aztán lefeküdtünk a padokra.

Már-már elaludtam, hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a gyomromba. Ekkora fájdalmat még soha nem éreztem. Mintha hasba döftek volna, egy szempillantás alatt összegyűrt karikába, felüvöltöttem, és mint a zsák estem le a padról.

13009781053-54.jpgA két ÉPK-s álmos arccal ugrott oda, kérdezgettek, de nem tudtam válaszolni, valami görcs úgy összerántott, hogy a fejem hátrafeszült, a nyakamon az izmok bekeményedtek, fura vigyort rántottak az arcomra, a fogaim recsegtek, a fájdalom felszaladt a halántékomig, két irányból a koponyám belsejébe nyomult és tolta kifele a szemem.
Lenn meg olyan érzésem volt, mintha a heréim beszorultak volna a segglyukamba és a farkamnál fogva akarná valaki kirángatni.

Patakokban folyni kezdett rólam a víz, azt hittem bereped a dobhártyám úgy feszültek az arcizmaim.

Ekkor már a srácok se hitték komolyan, hogy színészkedem. Előszedtek valami iszonyú mocskos, rothadó felmosórongyot és bevizezve a homlokomra tették.

Tudom.
A szándék a fontos.

De annyira szerettem volna belesziszegni a képükbe, hogy kapják be, két lépéssel arrébb ott a tiszta konyharuha, hogy ettől egy kicsit jobban lettem.

Lassan elernyedtem, kinyúltam a földön. Mozdulni nem tudtam, meg még percenként összerántott a hasgörcs, de már csak székrekedésre emlékeztetett, abból egy olyan fajtára, amikor gömbölyű sündisznó feszül a végbélben, de ez már olajos masszázs volt az előbbi rohamhoz képest.

Amikor megérkeztek a reggelizők, a srácok veszettül munkához láttak, én a tálalópultra borulva, fel sem nézve, robotként osztottam ki a kaját, de minden kiesett a kezemből, végül az ÉPK-sok segítettek, ők fejezték be a reggeliztetést. Rettentően élvezték, huzakodni kezdtek a kintiekkel, lefelezték az adagokat viccből, röhögtek, aztán visszaadták a megfelelő adagot, imitálták, mintha teába vizelnének, pohárba rejszolnának.

Én nem bírtam röhögni, pedig tehetségesek voltak a kölkök nagyon.

10-kor hívtuk a csütit, hogy szarul vagyok, Robi tajtékzott, mert Basa nem volt, neki kellett lejönnie. Azt emlegette, hogy szimulálok, mondtam, hogy az tényleg jobb lenne. Ha benne van a keze abban, hogy ma le kellett jönnöm korán, akkor visszafele sült el a dolog, ha nem, akkor meg a legjobb irányba.

41 csukas_a_legkisebb_ugrifules.jpgÁtmentem a dokihoz, így ahogy a görcs behajtott, derékszögben. Tyúklépésben tudtam menni, mert rögtön ficánkolni kezdtek a sünök. Azt hiszem, nem sokkal kevesebben röhögtek, mint ahányan láttak.

Azt mondják, amit az ember gondol, azt megteremti. De hasfájást? Nincs valami előzetes szűrő? Oké én találtam ki pár napja, hogy fáj, de nem azért, hogy fájjon, hanem hogy ne kelljen szolgálatba mennem! Ez ott belül nem tűnt fel? Vagy félinformációból dolgozom benn?

Egy tökkelütött hülye a tudatalattim!

Vagy ez lenne a hipochondria?
Mindenesetre, megint rákezdenek a sünök.

 

A doki is gyanakodva néz.

Fáj a gyomrom. Úgy! Megint? Most nagyon. Rendszeres? Most inkább folyamatos. Feküdjön ide fel. Ne oldalt! Hanyatt! Úgy nem megy. Mi az, hogy nem megy? ÁÁÁÁáá… Jól van, akkor jó lesz így.

Nyomogat. Amikor fáj, kiáltok. Ez tetszik neki. Nyomogat. Szedi a gyógyszert, amit adtam? Nem még… Hogy-hogy? Nem akar meggyógyulni? Vagy nem is beteg? Este vettem be az elsőt. Lehet, hogy attól? Attól? Na ne hülyéskedjen. Meg a torkom is fáj. Na elég! Jöjjön vissza, ha rendszeres. Lelépni. Szedje, amit adtam.

 

Elmentem aludni.

 

Estére rendbe jöttem, a Basa visszajött a szabadnapról, meghívott a májusi leszerelők bulijára. A sör szinte derékig ért, megint tejeskannákban csempészték be. Én osztottam, de ma nekem szigorúan megtiltották, hogy igyak.

Hajnal felé, ki-ki a neki megfelelő ponton, pózban és gyakorisággal hányta tele a konyhát, le kellett rendelni a századtól embert, takarítani. Két velem egykorú kisMágus jött az őrszázadtól. Látszott, hogy meg tudnának fojtani, miközben a takarítóeszközöket osztottam ki nekik, de amikor sörrel színültig mert bögrét nyomtam az orruk alá, szent lett a béke.

Dinó az öltözőnk sarkát tette tele. Nem tudom, milyen gyomorsava lehet, mert a vörös padlólapot fehérre marta.

Centi_30.jpg415

 

 

 

 

Március 31. Kedd

 

Ma ki akartam menni fogászatra, de a Cupi (Hortományi alhadnagy) nem engedett ki. A Cupi becenevet onnan kapta, hogy ha esetleg gondolkodik, vagy amikor erős szellemi megterheléssel járó feladatot kell végrehajtania, például aláírni a szabadságos könyveket, akkor hangosakat cuppant a szájával. Nem adott magyarázatot arra, miért nem enged ki, egyszerűen nemet mondott. Az az érzésem szervezetten szívatnak, de talán Cupit Nitró se tudja befolyásolni, túl kis pont ahhoz, simán lehet, hogy Cupi saját jogon utál engem.

Oké, nem engedett. De ne higgye, hogy szolgálatba be tud tenni.

Tőle rögtön az itteni laktanyaorvoshoz mentem át azzal, hogy nagyon fáj a torkom.

Vagy a gyomrom.

Legyen a gyomrom, abba nehezebben tud belenézni.

Rendszeresen fáj? Hát persze, újabban rendszeres. Mióta? Két hete. Áá... az alatt nem derül ki rendszeres-e. Viszont fáj. Ok, hol fáj? Az ott a vakbele, azt ki kell venni, ha az fáj. Nem, feljebb. Feljebb? És itt, ha megnyomom? Hát várjunk ezzel még, ha nagyon nem múlik…

Meg a torkom is fáj, lehet, hogy összefügg? Persze, a gyomrával! Olyat evett, ami már nyomja a gyomrát, de még irritálja a torkát, mi? Menjen már! Na, hadd nézzem, hú ez piros. Szokott fájni a mandulája? Szokott-szokott. Hát ez piros. Na, ezeket vegye majd be. Lelépni!

 eqq4fsP7fY-2.pngEste a szolgálat utolsó perceiben megjelent két ÉPK-s. Ők a laktanya épület karbantartói, külön kasztot alkotnak, és a laktanyán kívüli területen, közel a reptér oltásához kialakított mesterséges tó mellett, egy fából épült barakkban volt a körletük. Teljesen különálló világ, mivel épület karbantartói feladatokat láttak el, festés, burkolás stb. nem vonatkozott rájuk a legtöbb szabály.
Gyanúm szerint mindig szándékosan festékes, szakadt cuccokban jártak, hogy ne katonának, hanem melósnak látszanak. Sosem viseltek fegyvert, igazából semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk, annyira marginális szerepük volt a laktanya életében, hogy a tisztek is rendre elfeledkeztek róluk.

Ha nem volt feladatuk, ki se dugták az orrukat, figyeltek arra, hogy ne legyenek szem előtt. Alig ismertük őket, ebédelni is külön időpontban jöttek, nem keveredtek sosem a többi egység katonáival. Csak hírből hallottuk, hogy náluk benn van a civil ruha és esténként kijárogatnak, mert még a kapuőr se látott rendesen rá a körletükre, jöhettek-mehettek.


Ketten állítottak be, kopaszok. Vagyis velem egykorúak. Nemrégiben feltört a mosogató padlójának kövezete egy helyen, én nem emlékszem rá, de érzésem szerint valamelyik részegeskedéskor sérülhetett meg, azt jöttek kijavítani. A hozzáértésük alapján én is megcsinálhattam volna, sokat tököltek, míg kivésték a régi lapok helyét, aztán kevertek valami ragasztót vagy mit és nagyon ügyetlen mozdulatokkal tették le az új köveket, majd szedték fel és tették le újra.

És még vagy háromszor. Ferde volt, egyenetlen, kis-, helyenként meg nagy térközökkel. Újra kellett rakni.

Háromnegyed háromig kellett velük maradnom. Kínomban az öltözőben aludtam félálomban, de tanulva a múltkori esetből, 10 percenként rájuk néztem. De még így is volt, hogy az egyiket a raktárból kellett kiparancsoljam. Kipakoltattam a zsebét, lekvárt vitt volna. Nagyon felbosszantott, elpakoltam minden ehetőt, bezártam mindent, holott még mielőtt nekikezdtek jeleztem, hogy van még az ebédből megmaradt húsból, adok, ha végeztek. Kicsit sajnáltam, hogy nem azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan végeznek, mert az igyekezet nem törte össze őket. De mivel a végére kiderült, hogy nem szívatnak, hanem csak egyszerűen nem tudnak burkolni, megkegyelmeztem nekik és sült hússal, meg az elcsenni kívánt lekvárral, kenyérrel engedtem el őket.

(Kép forrása: http://drawception.com/viewgame/eqq4fsP7fY/why-does-my-throat-hurt-so-much/)