Centi_30.jpg175

 

 

 

 

 

November 26. Csütörtök

 

 

 

November 26.-a van!!!! Kereken egy éve vonultam!!


Eltelt végre egy telebaszott, kurva év!!!

Milyen istentelen hosszú tud ez lenni és milyen keveset voltam ezalatt a magam ura!
Talán ha 10-15 napot a 365-ből. A többi időben rendelkezésre álltam, a szabadságomat áldoztam kényszer hatására egy hülye fantazmagóriára, hogy a rothadó nyugat az ellenség, aki ellen védeni kell az országot.

Szerintem a nyugatnak kellene engem, meg a társaimat kitüntetni, mert nem attól védem a hont, hogy a nyugati rothadás be ne jöjjön, hanem hogy ez a sok hülye elmélet a szocialista hazáról ki nem menjen. Mert ez tényleg veszélyes.

Mert az a rendszer, ami így működtet egy hadsereget, határőrséget az nagyon beteg.

Azzal, hogy munkát adok a feletteseimnek a létezésemmel, azzal, hogy a társaimmal együtt igazgatni kénytelenek minket, megszabadítom a világot attól, hogy ezek az emberek kimenjenek és szégyent hozzanak ránk.

A tisztek jóvoltából, a hülye sorkatonaságot életben tartó rendszer miatt, akaratomon kívül lettem nyugati ügynök.

Rothadni akarok. Levis farmerban és Adidas cipőben, igazi Coca colával, lila rágóval a számban. És felszállni egy kurva gépre, hogy elvigyen valahová. Megnézni milyen kinn, honnan jönnek ezek a rothadó nyugatiak, ezzel az eltüntethetetlen mosollyal az arcukon.

És amúgy semmi szükség nem lenne rám, nincs szükség olyanra, aki megakadályozza, hogy kimenjek, mert ha kimehetek, akkor visszajövök. Itt a családom, itt vannak a barátaim, még talán a barátnőm is itt van.

Bár ezt már csak félve említem meg, mert nem tudom, hol van. Messze, tőlem és bennem is messze van.
Ha ez a kurva katonaság nem telepedett volna az életem legkisebb részletére is egy éve, tudnám, hol van a barátnőm. Vagy lenne még és akkor boldog lennék, vagy nem lenne, de az legalább tiszta sor. Túl lennénk a testiségen, túl lennénk egy csomó dolgon.
Ismerném.
De ez alatt az egy év alatt, ebből a 365 napból 10-15 alkalommal láttam.
Nem is tudom ki ő valójában.

Mert egy ideje semmi más, csak egy idea, ami testet öltött arra a pár félszeg órára, amit együtt tölthettünk.

És amióta megőrültem, amióta mint egy vergődő állat, csapkodok magam körül, nem figyelve, milyen következményekkel jár, csak szabaduljak végre attól a gondolati szolgaságtól, hogy katona vagyok, hogy rabszolgaként élek, mióta az életemet a szabályok, az agyamat a szabályok be nem tartásának önkéntelen vágya tartja bilincsben, azóta Edit suhanó árnyékká, lassan, a magasban úszó foszladozó felhővé lett, távoli, megfoghatatlan és elérhetetlen. Nem is nyúlok már utána, semmilyen téma nincs, ami ne tudná kitörölni, ha netán mégis eszembe jut.

Ki vajon ő?
Ki ő vajon nekem?

És ki vagyok én?
És ki vagyok én, nekem?
Hogy lehet, hogy nekem sem ér semmit a sorsom, szarok bele, éveket kockáztatok számomra csínynek tűnő katonai bűncselekményekkel?

Mi az Isten lett belőlem egy év alatt?
Ki lettem?

Mert nem az vagyok, aki bevonultam.
Nagyon nem.

Alig maradtak éles emlékeim a katonaság előtti életemről.
Homályban bolyongó gyerek képe maradt meg magamról.
Egy év alatt minden más kimosódott.
Gyerek voltam.
De ma felnőtt vagyok-e?
Vagy csak sima kiskatona, az előbbi két állapot közt lebegve?

platon1.JPGEgyszer, még gyerekként, valami idézetgyűjteményben, Platontól olvastam ezt:
"Megbocsátjuk, ha egy gyerek fél a sötétben. Az élet igazi tragédiája, ha egy férfi fél a fényben."

Akkor a legnagyobb igazságnak gondoltam.

Úgy gondoltam, e szerint fogok élni, ezt tartom mindig majd szem előtt.
De hol tartok én most?
Az ég világon semmit nem tartok szem előtt. Semmi erkölcsi szabályt, semmit.

Ja, de, egy dolgot igen. Azt, hogy hány napom van még.


Gyerek nem vagyok már. Sötétben már nem félek. De nem félek a világosban sem.
Felnőtt lennék tehát?
Ugyan.
Nem azért nem félek, mert tartásom van. Nem bátorság ez.
Azért nem félek, mert menekülök.
Menekülök innen, ahol egy kerek éve vagyok, bármi jó, csak ne azzal kelljen foglalkoznom, hogy itt vagyok. Olyan eszeveszetten menekülök, hogy nem tűnik veszélynek pár év börtön, ahhoz képest, ahol most vagyok.
Van ebben logika?
Az égvilágon semmi.
De ezzel a hadsereghez igazodik.

Szóval ki lettem én ez alatt az egy év alatt? És kik ezek itt mellettem? Kik voltak, kik lettek?
És mit tesz a katonaság azzal a durván 130ezer sorstársammal, akik most jelen pillanatban valamelyik határőr, vagy honvéd laktanyában kérdezhetik ugyanezt maguktól.

130ezer fiatal és kamasz.
Emberek! Nem sok ez egy kicsit?
Másfél év.
Nem sok ez egy kicsit?
Dehogynem.
Iszonyú sok.

Egy telebaszott kurva év mégis eltelt.
És pontosan a fele van még hátra.

Pontosan a fele.

 

Határőrség létszám adatok.

Centi_30.jpg201

 

 

 

 

 

 

Október 31. Szombat

Ma Répával rácsodálkoztunk, hogy mostantól napokig szinkronban megyünk szolgálatba. Indulnunk is kellett ebédelni, mert Rövid Ugrással tettek minket délutánra F2-re. Ez még csak az első Rövid Ugrásom az elmúlt napokból, ma még frissek voltunk Répával, ezért a szolgálat alatt megállapodtunk, hogy mivel holnap megint csak délutánra megyünk, éjszaka újból kiszökünk.

És hogy ne is tököljünk sokat, rögtön miután leadtuk a fegyvert, már mentünk is a kerítésen ásító lyukhoz. Meglehetős rutinnal másztunk át rajta és már szaladtunk is a vasúti töltés mögé, hogy egy kilométer után visszaálljunk stoppolni az útra.

Megint nagyon hamar felvett két negyven körüli fazon. Pontosan tudták mi a dörgés, mondták, hogy bátrak vagytok srácok. Két katonatársba futottunk bele, a hetvenes években szereltek együtt a harckocsizóktól. A sereg alatt egy életre barátokká váltak. Mesélték rögtön, hogy ők hogyan lógtak ki, hányszor és minek.
Teljesen összeszoktak, kerítésen másztak át, és felváltva hol az egyikük, hol másikuk barátnőjéhez mentek el.

Én kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Hős vagyok, áthágom a szabályokat, megszegem a törvényeket, olyat csinálok amit csak kevesen, és amivel nem ártok senkinek.
Szököm éppen.

Miért kell más hőstetteit hallgatnom, miközben épp zajlik a sajátom? Jó fejek, de azért mégis!
Elvégre tényleg mi vagyunk szökésben.

Lehet, ez olyan gyakori, hogy aki volt sorkatona, az mind csinálta?
Ahogy ezek is?
Lehet, hogy nem csak kevesek csinálják?
Ez a két szimpatikus fasz is kiszökött, többször is.
Mindenki kiszökdösne?
A Kistatár is?
Ááá, azt nem hiszem.
Mindenki tuti nem.
Szerintem nem is olyan sokan.
A többségről nálunk nem tudom feltételezni.
Biztos kevesebben lógnak ki, mint ahányan nem.
Inkább az a valószínű, hogy kevesen.

Azért ez elég komoly kihágás.
Folyamatosan menekülni kell.
Éberen figyelni, nem lankadni.
Bízni a társban.
Társ nélkül nem is lehet.
Bírni kell az üldözöttség érzését.
És élvezni.

Nem, ezt kevesen tudják.
Amikor itt benn pici apró dolgok miatt beszarnak. Nem hiszem, hogy sokan merik.
Nem mondom, vannak fasza gyerekek, de a többség az nem ilyen. Ha megnézzük, hogy ezek között milyen a másmilyen, az aki inkább jelent azokról, akik bátrabbak. Mennyi van belőle, és mennyi az, aki pluszban még egyéb módokon is nyal, mennyinek van mindezekhez vagy mindezek mellett csillaga is?
Elég nagy halmaz.
Azok tuti nem szöknek.
A fasza gyerekek közt mennyi tenné még ezt is meg?
Ez az egyik legsúlyosabb eltévelyedés.
Háborúban az ilyesmi halált érdemel.
A laktanyában elkövethető legnagyobb bűn sosem lehet akkora, mint ez, mert benn vagy, hadra fogható, felhasználható. Kis stikák persze vannak, kiszaladnak ketten a közeli kocsmába, a Sarokházba, de jönnek is vissza rögtön. Esetleg kinn berúgnak, de ha felfedezik, benn biztos van, aki tudja és mondja is, hogy ki szoktak járni. És ha a tisztek utánuk mennek is, nem gond, megvannak, csak berúgni mentek, ahogy a tisztek is ismerik ezt, hisz rabjai. De úgy, hogy elmenjen az ember szórakozni a város másik felébe, ahogy mi terveztük, és hogy a laktanyában tényleg senki ne tudja, hol vagyunk, úgy nem hiszem, hogy sokan.
A fasza gyerekek közt is kevesen.
Nagyon kevesen.

Tehát összegyűlt ebben a kocsiban négy igazán fasza gyerek.
Azért, amikor kitettek a Nagyvárad téren, mégis úgy nézett ki, hogy na most két öreg katona elmondta a tutit a kopaszoknak, kitanították őket, a nyomdokaikba lépett az újabb nemzedék. Répának is valami hasonló lehetett a meglátása, mert felkacagott, ahogy az autó elindult és annyit mondott, hogy ezt a két nagyképű marhát!

Répa nálam életrevalóbb volt, teljes természetességgel kérdezgette meg a járókelőket, a buszvezetőket, hogy hogyan jutunk tovább. Én nem mertem volna, valószínűleg megyek az érzésem felé. Ami rendre megcsal amúgy. De Répa élvezte is, mert majd mindenki megkérdezte, hogy amúgy mit csinálunk itt, katonák vagyunk ugye. Ő mindig készségesen elmesélte és fürdött a reakciókban.
Ne mondja, valóban? Tényleg? Megszöktek? Ez igen, srácok! Nem lesz ebből valami baj?

Mindenkinek kielégítő választ adott, és mindig többes számban beszélt, mindig beráncigált pillanatokra a beszélgetésbe, mindig elmesélte a szerepem, rám mutatva közben. És jól esett, hogy megállhatok a vége előtt, nem kell teljesen bátornak lennem, nem kell járókelőket megszólítgatnom és így is árad felém és belőlem a hősiesség.

Hálás voltam Répának. Úgy éreztem, igazi barát.
Akiért tényleg az életem adnám.
És biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémért.

Boldog voltam ettől, kimúlt valami görcs és én is jó fej lettem, amíg utaztunk a buszokon végig nevettem és nevettettem.
Fergeteges jó kedvünk lett.
Céltudatosan haladtunk a Randevú felé, ahogy terveztük, de most azt is tudtuk, hogy levesszük a lábukról a csajokat. Az utolsó kilométereket taxival tettük meg a Moszkváról, mert épp egy olyan srácot szólítottunk meg, aki pont oda igyekezett és elvitt magával. Istvánnal együtt is mentünk be. El se engedett minket, vitt a barátaihoz, egy elég népes és mérsékelten vegyes összetételű társasághoz. De ha nem is sok, ezért egész jó csajok voltak velük. Most akaratlan kicsit eltakarták őket a srácok, akik nagyon érdeklődőnek tűntek. Répa mesélt, és ahogy belekezdett a lányok előre furakodtak és kissé bárgyú kérdéseket tettek fel, de Répa brillírozott, úgy válaszolta meg ezeket, hogy az arca rezzenéstelen maradt, de a pasikból dőlni kezdett a röhögés. A lányok nem értettek a fiúkat, ezen a fiúk jobban nevettek, de ezzel amúgy jól elvoltunk, majd egy órát évődtünk velük, mert Répa mindig mondott olyat is ami az egészet lecsendesítette és tetszett a lányoknak. A lányok egyre jobban oda voltak érte. Most hiába beszéltetett és beszélt rólam sokat, nem érdekelte őket, de a szája, ahogy mondja mindezt, az nagyon.

Akkor is ő beszélt, amikor láttam elsápadni. Valamit meglátott mögöttem, de nem volt időm se megfordulni, se átgondolni, úgy vágtak hátba. Ezután gyors lett a reflexem, azonnal megpördültem és egy katonai rendész állt velem szemben, aki máris üvöltött velem. Teljesen elnyomta a discozene hangjait.

– Azonnal ki innen, katona!

Répának is intett és kimeneteltünk. Talán csak rutinosak voltak, de lehet, hogy valaki felnyomott minket és biztosra mentek, mert az egyikük az egyetlen bejárat elé állt, a másik pásztázta be a terepet. Jó fogásuk volt ma.

bilincs.jpg
Kinn a bejárat előtt álltunk vigyázzban, felváltva ordítottak velünk a discoba igyekvő lányok és fiúk előtt. A parancsoki UAZ ülésének fémkeretéhez bilincseltek minket aztán, majd szirénázva berobogtak velünk a Petőfi laktanyába.
Közben kiderült, hogy nincs könyvünk és semmilyen azonosítónk. Muszáj volt elmondani, hogy a Ferihegyi Határőr laktanyából szöktünk meg. Benn leadtak egy álmos őrmesternek, aki átvett minket papíron egy rövid, néhány mondatos jelentéssel együtt és bedugott egy cellába. Fogdába kerültünk. Bár Répa is ideges, tíz perc múlva már röhörészünk.
Hülye helyzet, de komolyan, most mit csináljunk?
A legjobb, ha viccet mindenből.
Még az őrmester kiabált, hogy csönd legyen a kurva életbe, kussoljunk végre, aztán nemsokára elcsöndesedtünk. Az őrmester még utoljára az ajtón keresztül annyit közölt velünk, hogy reggelig nem akar rólunk tudni. Addig alhatunk.

angyalbör16.jpgOlyat kongott a fémajtó, majd leestem a priccsről. Fél hat lehetett.
Az őrmester jött egy századossal meg egy zászlóssal. Az őrmester ébresztett, hogy valami fémmel, talán pisztolymarkolattal hatalmasat ütött az ajtóra. Mire benyitottak már mindketten vigyázzban álltunk.
A tisztek emberi hangon tájékoztattak, leginkább a százados beszélt, hogy nincs joguk sajnos velünk semmit tenni, határőrök vagyunk, a BM kötelékébe tartozunk, így nekik kell majd a megfelelő büntetést kiszabniuk. A BM szócskát olyan undorral ejtette ki, hogy minden korábbi emberi vonás eltorzult benne. De csak másodpercekre, mert aztán ismét nyugodtan folytatta, hogy most visszavisznek az alakulatunkhoz, bajlódjanak ők velünk. Kikísértek egy Latviához, a sofőr mögé ültettek minket, ők meg befészkelődtek mögénk.
Se bilincs, se hangos szó.
Nyilván tudták, hogy szökni nem fogunk.
És jól tudták.
Fasza gyerekek vagyunk, de nem ennyire.
A nevünket, az alakulatunk számát elmondtuk, ha el is szökünk, hová menjünk és minek? Ne adj Isten, visszalógunk a laktanyába, akkor is kiderül mindez. Mindegy, hogy ők visznek-e.
Kurva nagy bajban vagyunk.

vápnyit.jpgEz most nem elsikálható, erről jelentések készülnek, ezt két minisztérium fogja lelevelezni egymással, ezért most nagyon durva büntetést kapunk.
Most érdemes a Határőrségnek példát statuálnia. Most lehet olyan büntetést adni, amit büszkén be lehet lengetni a Honvédelmi Minisztérium felé: lehet, hogy nálunk is történik ilyesmi, de nem marad megtorlatlan. Néha összepillantottunk Répával, ő is biztos ugyanerre gondolt.
Tegnap elalvás előtt még viccelődtünk a futkosó gondolatával, de ma az nagyon is valóságos eshetőségnek látszott. Csendben töppedtünk egyre kisebbre, ahogy közeledtünk a laktanya felé, a két tiszt viszont kedélyesen diskurált, már egy ideje abban a leereszkedő hangnemben, ahogy majd átadnak bennünket.
Leereszkedően, fölényesen.
Most ők a rend és a törvény.
Bárki járul majd eléjük, legyen az akár a laktanya parancsnok, mindenképp erkölcsi nulla lesz előttük. Aki még arra sem tud vigyázni, hogy a katonái ne csámborogjanak a városban.

Tokos állt a kapu-őrszolgálatban, keze remegett a telefon kurbliján, ahogy becsörgetett a Csütihez. A hangja is remegett, alig tudta elmondani, mi is a helyzet. Magas rangú katonai rendészek hoznak két szökött határőrt.
Emberemlékezet óta nem volt ilyen.

Igazából Tokos arca döbbentett rá, mi is ez. Ha kacsint, vagy egy félmosolyt elenged, míg nyitja a kaput, akkor rendben lennék, de rémült, ijedt ábrázattal tette. Mintha a vesztőhely kapuját nyitná előttünk.
Rémület és sajnálat látszott rajta.
És aztán rajtam is.
Inkább rémület.

Amikor megláttam Szénát, akkor még inkább.
Nem is figyeltük, ki ma a Csüti.
Tök véletlen, hogy megint ő van, holott nála már egyszer lebuktunk és megígértük neki, hogy többet nem megyünk ki, amikor ő van szolgálatban.
Ellenkező esetre a futkosót helyezte kilátásba, és most minden ideális ehhez. Ha ügyesen csinálja, még kitüntetést is szerezhet.
De hamar meglátom, hogy nem akar hősködni.
Megalázkodva tördeli a kezeit és hajbókol. Magyarázza, hogy hagyjanak csak itt minden papírt, ő megírja a jelentést az összes minisztérium felé, úgy érzi ez kötelessége, szinte becsületbeli ügy, mégiscsak tőle szöktünk meg. A kiszabható legszigorúbb büntetést fogja kérelmezni, elrettentő lesz a retorzió ereje.

– Higgyék el! A Százados elvtársnak nem kell ezzel foglalkozni, nyilván van jobb dolga is!

Dől belőle a cefreszag, nem is tud ekkora beszéd után már másra gondolni, meg is kérdezi, hogy esetleg az apja házi pálinkáját nem kóstolják-e meg. A százados bólint a zászlós felé, az eltűnik Szénával az irodában, majd egy butykossal a hóna alatt bukkan fel újra. A százados kimérten mondja, hogy azért nem szeretné, ha ez rendszeres lenne, mert nem szeret ilyen korán kelni a Határőrség belső rothadása, a fegyelem hallatlan romlása miatt, ellenkező esetben kénytelen lesz még a minisztériumi kapcsolatait is bevetni, hogy végre a Határőrségnél is kialakuljon legalább megközelítőleg az a vasfegyelem, ami a honvédséget jellemzi. Széna tisztelgés helyett meghajolt, ígéretet tett, miközben a százados az összes rólunk írt feljegyzést a kezébe nyomta.

Közben minden második pillantása a kapu felé irányult, ahonnan a mi tisztikarunk valamelyik vezetőjének a felbukkanását várta.
Illetve dehogy várta, félte.
Látszott, hogy semmi vágya, csak végre a rendészek húzzanak innen a fenébe. Azok se érezték annyira jól magukat, bepattantak a kocsiba és elrobogtak. Szerencsére korán van tényleg, a mi fejeseink közül senki nem jött még.

Széna intett nekünk és mi követtük a maga után húzott, hosszú, testes alkoholpárába burkolva. Leültetett az irodában és elolvasta a jelentést. Megint izzadt, mint egy ló, csak az iratokra csöpögő verejték koppanása hallatszott. Lemondóan sóhajtott aztán és mint két barátnak, mondta, hogy ebből most nem csinál ügyet, de többet meg ne próbáljunk kiszökni, ha ő a Csüti, mert akkor mindent megtesz, hogy futkosóra küldjön. Ezt mondta múltkor is, de akkor mindez fenyegetésnek hatott, most kérésnek.
Megegyeztünk.

Még egy kicsit meg is sajnáltam. Hogy olyan pechje legyen, hogy kétszer is kilógnak a szolgálata alatt! És, hogy ettől az egész esti munkája, a sok pálinka teljesen haszontalanná vált, mert kijózanodott ahogy megjelentek a rendészek.
Attól tartok, már nem fogok tudni bevágódni nála.

Centi_30.jpg297

 

 

 

 

Július 27. Hétfő

sandor.jpgMisikét egyre nehezebben bírom. Kis mitugrász, bár alacsony mérete ellenére elég markosnak mondható. A teste fiatal, erős gyereké, a feje viszont harmincöt éves, proli kőműveséhez hasonlított. Meglehetősen kopaszodott és vele beszélni olyan volt, hogy az ember elfelejtette a katonaságot, és egy lecsúszott, rossz arcú, erélytelen tornatanárral feleselt.

Az éjszakai szolgálat utáni pihenőmből ébresztett délben, hogy menjek fel helyette délutános szolgálatba. Vagyis azt kérte, hogy ugorjak Rövidet. Már az lesokkolt tegnap, hogy a telken végzett, hajnalig tartó munka után éjszakás szolgálatba tettek, és joggal ijedtem meg, mert olyan kegyetlenül hosszúnak éreztem, hogy az “itt fogsz megrohadni” kifejezés, ami most eszembe villant, fenyegetően valóságosnak hatott. Ezt a mondatot amúgy a fiatalabb katonáknak mondjuk, jelezve, hogy mikor mi már rég civilként élünk, ő még mindig itt szopik. És igazi félelemként jelent meg, hogy mikor én magam már tényleg civilként élek, nem fogok-e még mindig itt szopni. Reméltem, hogy sosem fogok majd ezzel álmodni, hogy el fogom tudni majd engedni ezt, hogy én itt vagyok most és alvás helyett állok valami futurisztikus komplexumban, repülőgépek közt, tompazöld biodíszletként. De nem volt erős ez a remény. Egész éjszakát az alvás előtti utolsó pillanatban töltöttem, majdhogynem alfában, és azt mondják, ilyenkor lehet nagyon hatékonyan rögzíteni dolgokat az agy legmélyére. És akárhogy ellenkezem, nem tud más rögzülni, csak ez.
Hogy itt vagyok és szopok.

Ezért Misike ötlete nem nyűgözött le. Már az rosszul esett, hogy korábban keltett, mint kellett volna. Innen, ha le tudom rázni sem lesz egyszerű visszaaludni. Misike nem azzal érvel szerencsére, hogy idősebb, mert ebben az esetben nagyon nehezen engednék, de azért utal rá, viszont van valami elfogadható érvelésében, és bár érzem, hogy ez neki nagyon hasznos megállapodás lenne, nekem meg egyáltalán nem, tehát mégis a korosztályos akaratát érvényesíti, de végül is elvállalom

Talán tényleg vissza se tudnék aludni.

 

Tehát Rövidet ugrok, délután kutyás szolgálatba megyek Ferihegy 1-re. Szemit vittem ki, erre Németh Gyuri kért meg, hogy a kutyák egyenletesen legyenek terhelve, és most Szemin a sor.

Ez nekem új, hogy erre így figyelünk, de semmi ellenvetésem nem volt.

Centi_30.jpg318

 

 

 


Július
6. Hétfő

Újabb Rövid Ugrás, tegnap délutánból ma délelőtt jöttem kampós szolgálatra Ferihegy 1-re.

Megint előtérszolgálatra küldtek ki. Figyelgettem a buszokra szálló utasokat. Nincs erre sok időm, az épület lépcsőjétől másfél méterre áll meg a busz, kinyitja az ajtókat, ekkor nyílnak az épületek kapui is, kiözönlenek az utasok, két lépés után benn is vannak a buszban.

Viszont színesek, jól öltözöttek. Még a csehszlovákok is. Ma két gép is érkezett Prágából, karattyolnak a hülye nyelvükön, de ruházatukban inkább hasonlítanak a nyugatiakra, mint a szovjetekre. Gyerekként sokáig gondoltam, hogy a csehszlovák nyelv valami paródia. Amikor tévében láttam, igazából mindig vicces halandzsanyelvvel aláfestett némafilmnek éreztem, sose gondoltam, hogy jelentése van a bugyborékolásnak. Most meg látom, hogy egész komoly emberek, még a pilóták is egész folyamatosan beszélik röhögés nélkül.

Egy ideje egyedül álltam, mikor felbukkant a zöld tiszti Latvia a távolban, de veszett gyorsasággal közeledett.

Egyenesen felém.

Már kivehető volt Gitti vörös feje, az ijedtség legalább 50 méterről sütött róla. Megnyugodtam, mert én nem csináltam olyat, amitől ő meg lehetne ijedve, tehát nem miattam jön.

Nem tudtam, hogy mikor lépjek félre, mikor jogos, hogy félreállok egy felém, voltaképpen pedig a mögöttem álló épület felé robogó kocsi elől. Attól, ahogy igyekeztek, Gitti igen be lehet szarva, de nem hiszem, hogy csak ezért jöttek ki, valami egyéb okuk biztos van, mert ha nem lenne, Gitti annyit csak el tudna intézni a sofőrnél, hogy lassítson, de láthatóan a sietség fontosabb mindennél. Hatalmasat fékezett előttem a kocsi, a Latvia egy elcseszett találmány, olyan orrnehéz, azt hittem át fog bukfencezni rajtam, Gitti mintha fejest akarna ugrani a kocsiból, tányérsapkája a szélvédőre lapult, aztán nyílt is az ajtó a sapka kigurult a betonra.

Nézem Gitti feje benne van-e, de nem, csak a sapka esett le a nagy sietségben.

Vigyázz-ba vágom magam, hajlongjon ő a sapkájáért, de legyint, hogy nem kell foglalkoznom a formaságokkal.

– Dvorszky! Látott valamit, mióta szolgálatba lépett?

Ez meg milyen hülye kérdés? Hogy-hogy láttam-e valamit? Semmi mást nem csinálok, mint nézek, meg látok. Például nemrég egy csomó csehszlovákot. Előtte nagyon messziről láttam egy ismeretlen típusú, de nagyon jó formájú sárga kocsit. Meg valószínűleg Dajkának a Berben váltótársamnak a zsiráf alakú csuláját itt a lépcső mellett. Azt meg tudom mutatni, ha kell.

De végül is Gitti nem várta meg míg válaszolok.

– Nagyon fontos, hogy nyitva tartsa a szemét, mert a szolnoki börtönből elszökött négy rab, fegyver van náluk és valószínűleg erre tartanak. Nemsokára jön erősítés, addig maga tartja a frontot, nagyon figyeljen oda!

– Értettem! – kiáltottam propagandafilmbe illő tettrekészséggel és nagyon odafigyeltem, míg visszaszállt a kocsiba és elviharzott a betonon járőröző társaim felé. Süket csend lett megint, a szám megtelt nyállal, ezért hátrébb mentem a lépcsőhöz, és megpróbáltam többször is Gitti alakút csulázni.

Nem sokkal később felbukkant az IFA és a káromkodó Dajkát lökték ki mellém.

– A kurva életbe, alig egy órája, hogy eljöttem erről a helyről, basszátok meg! Nem vihettetek volna másik posztra?

De már robogott is tovább a kocsi, Dajka hiába dohogott. Jogosan, mert egész délelőtt szolgálatban volt, most meg riadókészültségbe helyezték és visszahozták.

– Na mi van? Mit bámulsz kopasz?

– Apád fasza a kopasz, Fiatal vagyok! – feleseltem, de nem győztem meg.

– Nekem, amíg élsz kopasz maradsz!

Nem indult valami jól a közös szolgálat, de aztán kiszedtem belőle, hogy az van, hogy a szolnoki fegyházban néhány cigány megtámadta az őröket, kettőtől elvették a pisztolyokat, meg szereztek egy AMD-t is, aztán kereket oldottak négyen. Feltételezhetően Pestre igyekeznek, onnan meg valahova nyugatra.

Valahogy sose kedveltem a cigányokat. Nem tudom miért, holott Apu és Anyu is nagyon szerette az autentikus cigányzenét, például a „szabolcsi cigánybotoló” elnevezésű dal Sebő előadásában mindig megállásra késztetett engem is az egyszerű szépségével. Na de a suliban az egyetlen cigánygyerek rossz volt, verekedős, én féltem tőle, bár akit kedvelt, az se szerette, csak rettegve tűrte. Demoklész kard volt, kerülendő. A másik velem egykorú cigánygyerek a telepen a Csillagvizsgáló. Valami születési rendellenességgel jött világra, úgy állt a nyaka, hogy csak felfelé tudott nézni. A testvérei miatt szembe csúfolni nem mertük, de rezegve kuncogott a játszótér, ha megjelent.

zsirád.jpgÉs most elképzeltem, ahogy a géppisztolyos cigány repülőgéppel akar szökni. Röhögtünk ezen Dajkával, messziről figyeltük, ahogy Gitti meg aztán még néhány tiszt körbe rohant, és időnként hozzánk is. Az a nyugalom, ami bennünk lappangott, attól, hogy ketten vagyunk, szöges ellentétben állt a tisztek kétségbeesett rémületével. Gitti jött és Korlát százados. Tisztelegtünk, Dajka jelentett, mint rangidős, én pukkadoztam, amikor azt mondta, hogy cigány, keréken, kerék nélkül előttünk rejtve nem marad, de ők annyira be voltak szarva, hogy semmit nem fogtak.

Dajka béna, nem tudja megismételni, nem tud újra zsiráf alakút köpni, állítása szerint az előbb is csak véletlen lehetett, de a fülébe tettem a bogarat, mert időnként félrevonult gyakorolni.

Miután bevittek bennünket derül ki, hogy sokkal nagyobb felhajtás volt, mint mi gondoltuk, óriási készültség volt, benn a laktanyában a fegyvereket is kiosztották és azzal ültek benn a stokin akiket nem hoztak a reptérre.

De nem történt semmi, soha többet nem hallottunk a reptér környékén kolbászoló cigányokról.

17-től szabadnapra engedtek.

Centi_30.jpg374

 

 

 

Május 11. Hétfő

Lökött az Ecet őrnagy a konyhán. Nagyon ritkán látni, van néhány tiszt, akinek csak a nevét hallottuk, de ők maguk ritkán jelentek meg. Ilyenek azok a tisztek, akik hadműveleti tiszti szolgálatot adják a két reptéren. Nagyon ritkán jönnek le a laktanyába. Az ilyen tisztekről az a vélemény, hogy ők értenek talán valamihez, talán ők azok, akiknek van valami sütnivalójuk, ha már ilyen fontos beosztást kaptak. Mivel szinte sose látjuk őket, minden reményünket beléjük helyezzük, most már csak ők védhetik meg a mundér becsületét, ugyanis az látszik, hogy a laktanyabelieknek nem megy.
A mundér becsülete.

Az itt nagyon hiányzik.

Mert milyen feladata van egy tisztnek a laktanyában? Mi is a munkája? Katonai jogszabályokkal biztosított, felnagyított előjogokkal basáskodnak egy csapat védtelen kölök fölött. Sima börtönőrök, nevelőintézeti felügyelők, ártatlanul elzárt kamaszokkal kegyetlenkedők. Fontoskodva, teátrális keretek közt, giccses liturgiával követelik meg a tiszteletet, amire egyáltalán nem szolgáltak rá.
Munka ez?
Érdem nélküli, a rendszer iránti vak lojalitással működő, tompa fabáb határoz rengeteg rábízott fiatal ember sorsáról, súlyosabb helyzetben életéről.

Ezért kap fizetést, elismerést, társadalmi státuszt. Megérdemeltnek érzi a jutalmat, és a dicséretet jogos jussaként fogadja.

Normális ez?

 

Átszóltak telefonon, hogy nagyon nagy ellenőrzés lesz, takarítsak ki rendesen. Ez a takarítás kezd az idegeimre menni.
Jó, tudom, tisztán kell tartani a dolgainkat, de olyan érzésem van, csupán epizódszerepeket játszunk a takarítások közti szünetekben. Elküldtem a két konyhamunkást, segítsenek a századnál. Olyan ijedt arcot vágtak az ellenőrzés hírére, nem akartam, hogy itt lábatlankodjanak. Fellocsoltam és habzószódából seprűvel a pocsolyásabb részeken akkora habot vertem, majd eltűntek benne az asztalok. Annyit csináltam az ellenőrzésig, hogy szinten tartottam.

Ecet_10.jpgBelépett Ecet őrnagy.
Nomen est omen.
A név kötelez, hihetetlen savanyú alak.
Olyan arccal megy végig a konyhán, mintha a gyomorsava marná a torkát. Vigyázzban állok az ajtóban, nem vezényelt pihenjt, várom, hogy kegyeskedjen. De nem vezényel. Lehet, hogy elfelejt, mert mélyen belépdel a konyha belső bugyraiba, ahol majdnem térdig ér a hab. Körbeforog benne, tapodja, áll egyik lábáról a másikra, majd masírozik jobbra-balra, rugdosódik benn egy kicsit, érezhetően élvezi, aztán odaint magához. A lúgos közeg valószínűleg kioltotta, semlegesítette a savat.

– Fiam, ez igen!

Annyira elpárolog belőle a savanyúság, hogy rám mosolyog.

– Büszke vagyok magára! Délután eltávozást kap!

Tisztelegtünk, majd délcegen, jókedvűen távozott.

Slaggal lecsapattam a habot, a vizet a lefolyókba söpörtem, majd lehívtam a két konyhaszolgálatost. A maradékot letolattam velük és ronggyal feltöröltettem a kövezetet, csak hogy ne csússzon.

Takarítson anyátok!

Igaza van Ecetnek. Én is büszke vagyok magamra.

Jó tanítvány vagyok.

 

Tényleg kaptam szabadnapot ma, öttől kimentem. Nem találkoztam Edittel, helyesebben nem mentem el hozzá. Nem tudom, mit csináljak vele. Minden tudományom szertefoszlik amikor együtt vagyunk. Pedig tudományból amúgy sincs sok. Járunk, legalábbis amikor otthon vagyok úgy csinálunk, csókolózunk sokat, azt mindkettőnk szereti, miközben összeolvad a szánk, látom, hogy átszellemül, teste kicsit hátrahanyatlik a karomban, a rátörő romantikus érzésektől majd elalél, elernyednek az izmai és remegő pillái alól süt a szerelem.

Nekem meg egyszerűen feláll a faszom tőle.

A karjaimba ereszkedik, rám bízza magát teljesen, de egyáltalán nem kapom meg.

Ehhez ma nincs kedvem, megnéztem inkább a Szeszélyes évszakokat a tévében.