Centi_30.jpg24

 

 

 

 

1988. április 25. hétfő


8. nap laktanyafogság

Teljesen lehetetlen időpontokat választunk a berúgáshoz.
Nekem most épp jó, mert bent töltendő szabadnapom telik délután öttől. De a többiek úgy látnak az iváshoz, hogy egyiküket sem érdekli mennek-e másnap szolgálatba.

Én valahogy a másnapokat nem nagyon bírom, szinte halálomon vagyok olyankor. Hétköznap azért sem jó inni, mert a tisztek többet mozognak a laktanyában, mint hétvégén.
De ma nagyon jó apropó kínálkozott.

Tatár Imre határőr hozott be pálinkát. Tatár ugyan kisSas, ellenben nagy franc.
A kis kifejezés vele kapcsolatban csak a Sas előtagjaként jelenhet meg, mert amúgy nagyon nagy darab srác, széles, magas, de zömök, akibe az ember nem köt bele.

Azonban az is látszik, hogy a jóindulat mozgatja azt a hatalmas testet, olyan egyszerű lelkű medve, aki mellé biztonságot keresni megy az ember.
Esendő embersége mindig akkor mutatkozott meg, amikor valaki cukkolta, mert volt benne valami elemi önirónia, ami miatt hagyta magát froclizni, és mindig nevetni tudott saját magán, kicsit elpirulva, szégyenlősen, és sosem lett mérges, dühös.

Imádtuk, amikor jelentett, mert az mindig röhögésbe fulladt, még a zord arcú tisztek is elmosolyodtak, ha hallották. Talán Szilasi maradt márványarcú, de ő a viccet, meg a nevetést, mint jelenséget se érti, és más se okozna változást rajta, valószínűleg a saját belezését is csak amiatt tenné szóvá, mert nincs a szolgálati szabályzatban.

Tatár nem ilyen, minden látszik az arcán, a megtestesült parasztgyerek prototípusa, nyílt, tiszta tekintetű. És amikor jó ízesen elmondja, hogy Tataaaár Emre hataaaárőőr jelentkezem, tényleg mindenki dől a röhögéstől.

Azért néha kijött a sodrából, az igazságtalanságot nehezen viselte. Még a nála kopaszabb sorstársai, vagyis a kisMágusok, akik februárban érkeztek, ők is hamar rájöttek erre, és ezen is jól szórakoztak. A körletben, ahol lakott, folyamatosan azon mesterkedtek a ott lakók, hogy valakire ráuszítsák.
Talán az volt ebben a kihívás, hogy nagyon nehezen ment.

Valahogy a körlettagok közül a választás Her cicára esett.
KisMágus, kopaszabb Tatárnál. Her Zoltán határőr, vagyis Her Hör.
De inkább a Her cica név ragadt rá amiatt, mert a barátnője a leveleit mindig úgy zárta: cica.
Tatárral nem volt közöttük konfliktus, de a többiek csináltak. Sugdosni kezdték Tatár fülébe, hogy Her cica smúzol róla a Knízner hadnagynak, feketíti.
Nem volt ebből egy szó se igaz, de mindenki szerette volna látni, hogy Tatár végre kiborul, és hogy milyen arcot vág majd Her cica, ha Tatár rátámad.
Ezért mondogatták Tatárnak, hogy Her cica folyamatosan jelent.
Tatár nehezen adta magát, egy hétig kellett puhítani.
macskamedve.jpgEgy hétig duruzsoltak a körlettársak a fülébe, míg robbant.
Ekkor vérvörös lett a feje, az arcán a méltatlankodás alig felismerhető, roncsolt jelei látszottak, de a száján semmit nem tudott kinyögni. Ezt szerették a többiek, ezt a jelenséget, hogy a nulláról a maximumra ugrik a pulzusa ahogy elönti a pulykaméreg, és azt a jelenetet, amikor felpuffad a képe a dühtől, és a "hogy az a" kifejezéssel is gondba kerül, olyannyira, hogy az Istennek se tudja kimondani.

Bíró Zoli abban a körletben lakik, mesélte később, hogy miután Tatár hiába küzdött a szavakkal, kiszaladt a takarítószertárba, hozott be ultrát és felszórta a körletet, hogy a percekkel ezután szolgálatból megtérő Her cica már a szopásra előkészített állapotban találja a szobát.
Belépett és szóhoz se jutott.
Tatár se nagyon, csak fújtatva állt vele szemben.

Her cica arcán látszott, hogy felmérte, ez neki szól, kétségbeesett, nem értett semmit. Akkor még kevésbé, mikor Tatár megemberelte magát és kinyögte, hogy "Nem fogod ezt... Velem nem csinálhatod... Nekem te... Na azonnal szakadj rá a körletre, nagytakarítás, de azonnal!"

Her cica semmit nem értett. Mit akar Tatár, a megtestesült nyugalom? Mitől öntötte el a méreg? Miért neki kell takarítania?

Ez utóbbi mondatot hangosan is megkérdezte.

Maki, az öreg berben tisztes körletparancsnok mondta neki tettetett szenvtelenséggel, hogy azért, mert ő a legkopaszabb.
Ez tény, ezen Her cica nem is nagyon hökkent meg, de azt továbbra sem értette, hogy miért Tatár adott neki parancsot és miért ilyen ideges. Meg mit se csináljon Tatárral?

Tehát ő a legkopaszabb, de arra az esetre, ha elfelejtette volna, Tatár úgy érezte nyomatékosítania kell, ezért belebőgte a térbe, hogy 387!

Nagy röhögés lett, az idősebbek csitítani próbálták, hogy ez most nem volt teljesen helyénvaló érv, a 387 is arcpirítóan sok, be kell látnia, hogy amíg mondjuk Bíró Zoli azt tudja mondani, hogy 24 napja van hátra, igen komoly illetlenség ilyen csillagászati értékkel előhozakodnia, még ha Her cica esetében ennek van is valami létalapja.

Tatár elszégyellte magát, kicsit visszafogottabban és meglepően összefüggően szólt.
– Oké, de velem nem szórakozol, szakadj rá a körletre!

Her cica levegőért kapkodott, és mivel ez még mindig nem volt teljes egészében kielégítő válasz a miértre, azért még egy kicsit finoman ellenkezett.
Bíró Zoli ekkor szaladt át hozzánk, hogy menjünk ezt látni kell, így Alexszel felkerekedtünk.
Akkor toppantunk be, amikor Maki, Földi Gyula nyugtatni próbálták a feleket, mert Tatár már nagyon dühös volt, Her cica meg nagyon nem értette. Aztán épp bevallották Tatárnak, hogy csak szopatták őket, főleg Tatárt, Her cica meg leginkább  áldozat lett csak.
Zoli vett elő pálinkát elsőként, hogy legyen szent a béke, meg hogy Tatárnak előjöjjön a szókincse, mert bár már elpirulva mosolygott, mégis megakad a de gecik vagytok, de gecik.

Her cicát is nyugtatni kellett, hogy az egész egy vicc, de nem látta  annak, sőt úgy nem tud nevetni, hogy végül mégiscsak azt a feladatot kapta, hogy söpörje össze az ultrát, ne kelljen itt tüsszögni tőle.
Nem vigasztalta, hogy takarítania nem kell.

Tatár nem sokat ivott, ugyan ő is hozott ma be pálinkát, valahogy nem olyan fajta, aki sokat iszik.

Én olyan vagyok már.

Berúgtam.

Hánytam is.

Megint.

 

 

 

Centi_30.jpg322

 

 

 

Július 2. Csütörtök

Valamiért 16 órát pihenek. Nem is az az érdekes, hogy ennyi pihenőt kaptam, hanem, hogy nem rendeltek kihallgatásra, hagytak aludni, pihenni.

Délután végre hetek óta először, Ferihegy 2-re rendeltek kampós szolgálatra.

Az okmányosra tettek ki. Ilyen poszt F1-en nincs is. Ferihegy 2-n viszont az összes be- és kijövő járművet ellenőrizni kell.

Csak igazolvánnyal lehet behajtani.

Igazolványból van sokféle. 


 

Fejes hadnagy löketet tartott. Kis nyegle, hivatásos. Mindig a reptéren teljesít szolgálatot, a laktanyában sose láttuk. Mert ő nem foglalkozik kölkökkel. Ő határőr.

Nem olyan szarkupac, mint én.

Aki, ha akarja, ha nem, határőr.

Akinek rabságban a személyisége, nem számít ki ő amúgy, most határőr. Aki itt áll a földeken, mint egy paraszt.

Egy gyalog.

Nem úgy, mint a hadnagy.

Ő igazi határőr.

Választotta ezt.

Találkozik külföldiekkel.

Úrként viselkedik velük.

Úrként viselkednek vele.

Mert Úr!

 SANY0100.jpg

Úr. Persze.

Szabályosan belémkötött.

Hogy miért nem kutatom át a beérkező buszt? Itt bárki jöhet-mehet? Nem nekem kéne figyelnem arra, hogy ez ne valósuljon meg? Menjek ezentúl fel mindre és kutassam át!

 

Megpróbáltam.

Felesleges kardcsörtetés, ahogy végigkongatom a fegyver csövével, markolatával a kapaszkodókat.

Csak így tudom. Nem férek el máshogy az ülések közt.

De kintről a nagy részüknél látszik az ablakon keresztül, hogy nem rejtegetnek határsértőt.

A sofőrök alig leplezett idegességgel nézik végig a szereplésem, de nem teszik szóvá, lehet, hogy ez egy jóindulatú megbocsátás, de lehet, hogy csak sima ellenséges egykedvűség.

Mindenesetre azt ők is pontosan tudják, hogy semmi értelme nincs.

 

De persze nem is erre hivatkoztam, mikor érveltem a nagyfejű Fejes hadnagynak, hanem, hogy eddig ez nem szerepelt a parancsban.

Este mondja az alegység ügyeletes, hogy be vagyok írva kihallgatásra. A faszkalap Fejes, csak felnyomott.

Kérdezi az AEÜ, hogy mi a szart csinálok? Ez a héten a harmadik!

Hogy mit?

A dolgomat.

Itt vagyok.

Rendelkezésre állok.

 

Érkezett egy új kutya.

(Részletek az elméleti oktatáson készített jegyzeteimből)

Okmányellenőrző járőr feladata

Határ- illetve kivezető utak ellenőrzése igazolvánnyal nem rendelkező személyek és járművek feltartóztatása és jelentése.

 

Reptéri igazolványok és engedélyek

  1. 1.       Állandó fényképes igazolvány

    Piros „S” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat területére, határterületre, telefonközpont, műszaki előtér, hangár területére, BM Kormányőrség, BM Légi rendészeti bázisára, iroda és raktár területre érvényes.

    Piros „1” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, határterület, műszaki előtér, hangárok, iroda- és raktár.

    Piros „2” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, iroda és raktár.

    Sárga „1” igazolvány: határterületre, műszaki előtér, hangár, iroda és raktár.

    Sárga „2” igazolvány: műszaki előtér, hangár, iroda és raktár.

    Zöld igazolvány: telefonközpont, irodák és raktárak.

    Kék „1” igazolvány: BM Kormányőrség, irodák és raktárak.

    Kék „2” igazolvány: BM Légi rendészet bázisára, iroda, raktár.

    Fehér igazolvány: iroda, raktár.

Kiegészítő igazolványok

Temporelli igazolvány: időszakos, csak a munka elvégzésének idejére és csak megbízólevéllel együtt érvényes fényképes igazolvány, személyi igazolvánnyal együtt érvényes.

Bianco igazolvány: csak egy másik, fényképes igazolvánnyal érvényes.

Vizitor: bejelentett látogatók részére adják ki.

Képviselő igazolvány: személyhez kötött, arcképes, légitársaság képviselői kapják. Érvényes: tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, határterületre, irodai előtéren és arra a gépre, aminek a képviselője
.

 

Centi_30.jpg323

 

 

 

Július 1. Szerda

31 hét letelt, még 47.

 

Éjjel nem sokat törődtem a feladatommal. Kübli (HT vagyis hivatásos tiszt, őrmester) volt a kutatóügyeletes. Kirakott hátra az Öregbeton mögé, a 25-ösre.

Nincs ott semmi.

De úgy, ahogy írom.

Semmi.

Állok benne, nézek körbe, de minden annyira semmi, hogy kezdtem magam is semminek érezni.

Nem éreztem magam ennek még sohasem.

Semminek.

Mert, ha nem is gondoltam magamról sokat, éreztem annyi értéket, hogy ne gondoljam, hogy semmi lennék.

De hogy mégis semmi vagyok, az nem semmi.

Az valami.

Az úgy szorít.

Úgy feszít.

 

Úgy csavar meg teljesen, hogy üvölteni tudnál.

Homok vagy, ami pereg, fújja szét a szél és érzed és tudod, hogy nincs semmi belül, a homokvárszerű romtemplom belseje üres.

 

Körbenéztem.

Egy darab beton.

Öregecske, repedezett.

A repedésekben kis növénykék sziluettjei, árnyéka.

Sötét van.

Minden fény messze.

Az egyetlen dolog, ami a közelemben van, az egy ipari létra.

A rámpások, kerozinosok használják.

Az van itt.

Egy durván összehegesztett váz.

Fémek nagyjából rendezett halmaza.

Ez van nekem itt a világból?

Most komolyan?

Egy fémrács?

Egy ketrec?

Istenem, tényleg gúny van benned?

 

Vagy ez netán feladat?

Rejtvény?

Itt fogsz, ebben fogsz megjelenni?

Rajtam ne múljon, mutasd magad!

 

Hosszan fürkésztem a sérüléseit, a karcolásait, a katonatársaim apró betűs, belekarcolt üzeneteit, mindnek mély értelmet gondolva ízlelgettem, vajon melyiktől világosodom meg? Melyikben van Jézus, Krisna, Buddha, Isten?

Mondjuk itt  van ez az üzenet: „Terdik a gyalog.”

Na ez mi lehet?

Terdik egy név.

Ez nyilvánvaló.

Az általam felületesen átfutott teológiák, vallások isteneinek nevei közül egyre sem ismertem benne.

Akkor nyilván ennek nem tulajdonítunk jelentőséget. Tehát csak valami Itt szolgált katona, az ismeretlen katona neve.

Lényegtelen, csak egy sorszám. Egy azonosító.

Akár aktához.

Lényegtelen.

 

Akkor mi fontos?

Terdik határőr.

Vagy az volt.

Mindegy.

Lényegét tekintve határőr.

Ferihegyen.

Öreg.

Ő írta ki.

Ő karcolta be.

Dicsekszik, legalábbis felhívja magára a figyelmet.

Ha meg kopasz, akkor valakit gúnyol.

Oké, de hol van ebben Isten?

Első ránézésre nem tűnik úgy..

De akkor mi ez? Mélyebben lenne?

Terdik a gyalog.

Gyalog.

„a” gyalog.

Ez micsoda?

Ha büszkeség, akkor a nehéz körülmények közötti kitartás. A gyalog az megy, az vonul, az őrködik, harcol. Tehát kitart egy alantas, szinte állatias ösztönökkel ellátható tevékenységben.

Ha szitokszó, akkor a sakk korlátolt, bármely cél érdekében, mindig előrébb tologatható, problémák esetén arrébb, sréhen mozdítható bábuja jut eszembe.

A neve is rémisztően árulkodó.

Bábu.

Ebben lenne Isten?

Ez viccnek is rossz.

De akkor mi lehet?

Gyaloglás?

Megyek?

Út?

Hát persze: ÚT!

Nyilván!

Igen, út.

 

Én megyek rajta?

Nem, én tévelygek.

Akkor Ő!

Hát persze!

Ő jön.

Isten!

Istenem.

Jön.

Hadd jöjjön, kész vagyok.

Üssön meg.

Hasson.

Érezzem már, ahogy közeleg.

Tudjam, hogy majd biztosan magával visz.

Hadd öltözzem díszbe, hadd vigyem, amit szükségesnek gondolok. És tényleg csak azt vigyem, ami szükséges.

Ami én vagyok és amivel szívesen bemennék oda, ahova most bebocsátást nyerek. Se több, se kevesebb ne legyen nálam, csak ami kell.

Hogy most a Mennyországba készüljek. Utolsó út, úgy pakoljak.

 

Ezt szeretném érezni.

Hogy lássam, tudjam a dolgom:

Pakolj, állítsd össze az útravalót.

Minden legyen benne akit, amit, szeretsz.

Amiket azokban szeretsz, akiket és amiket szeretsz.

Készüljön a lista.

Bele mindent, ami jó.

Amiben kedved leled.

Amiben kedvüket lelik a családtagjaid. A barátaid.

Egyáltalán. Tegyél bele mindent, amit ebben a kurva világban értéknek tartasz.

Egyből nyilvánvaló mi hullik el.

A gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy.

Csak az igazi értékek maradnak.

És azok olyan tisztán, olyan könnyű csomagként, hogy erőlködés nélkül emelheted meg a kis utazótáskát, hogy könnyű legyen neked az út, és bizakodva nézz a jövőbe, eléred.

Eléred.

Elérted.

Amit akartál.

Kész vagy.

Mostantól Isten vezessen.

Isten világítson előtted, hogy tudd, mit tegyél.

 

De előtte mutassa magát, ne csak gondoljam, hogy létezik.

Hívjon magához, utaljon magára.

"Terdik a gyalog."

Megmutatkozott ebben Isten?

Faszt.

Csak jár az agyam, és csapongok.

 

De valami célja lehet, hogy így magamra hagyott, hogy ennyire nincs itt semmi. Csak az lehet, hogy most kell felfedeznem Őt.

A létrán lévő üzenetekben nincs, akkor hol rejtezhet?

Néztem az alakját.

A formáját.

A létrának.

Messzebbről is.

Talán a geometria.

Az nem, az közel van a számtanhoz, abban én hülye vagyok.

Isten nem szólhat ezen a nyelven.

Ha igen, akkor nem készült fel.

Nem jó aktát kapott. Nem az enyémet nézte meg.

Ez nem nekem szól.

Miért nem figyelsz?

Ugye nem így akarsz hozzám szólni?

Ugye nem ez volt „a” lehetőség?

Ha most nem látlak meg, akkor sose.

Így nem baszhatsz ki velem!

Annyira nem lehetsz hülye.


Nem, annyira szerintem, nem lehet hülye.

 

Akkor, mint műalkotás lehet jelentősége!

Hátrébb megyek, hunyorgok, nézem van-e irány, perspektíva, képkivágás, amiben megmutatkozik.

Amiben megjelenik az Isteni szemszög.

Jár az agyam, forog benn az információ, illesztgetem a tudásba, emlékbe, mindenbe, ami szembe jön, de nem látom.
Nem látok tisztán.

Egyszer olvastam egy mondást Daliról. Valakinek azt nyilatkozta, hogy aki nem képes egy hatalmas fehér, hosszú sörényű kecses lovat elképzelni vágtatni egy paradicsomon, az egyszerűen hülye.

Meregettem a szemem, de igazából nem lovat, hanem csak egy marhát láttam, aki bámul egy korhadt fémkeretet.

Bosch_Hieronymus-Triptych_of_Garden_of_Earthly_Delights_right_wing_detail-ca._1500.jpg

Meguntam, úgy gondoltam, hasznosítom.

Nincs itt Isten. Sose volt.

Lenyomogattam a létra rögzítő talpait, hogy ne guruljon el, ráakasztottam a fegyverem és leültem. Hátamat az egyik vastagabb oszlopának döntöttem.

Ezzel megbuknék.

Ilyet nem szabad.

Leülni.

Nem szabad leülni.

Normális dolog ez?

A leülés az olyan természetes kényszer, ami nem lehet szabályozás tárgya.

Ülök.

Kapjátok be.

 

Na most, hogy újra egyedül vagyok, körbenézek.

Tényleg semmi nincs.

Csak a kietlenség.

Viszont akkor az a legjobb, ha az ember szintén semmi. Akkor részévé kell válni. Akkor el kell engedni mindent, mindent ami jó ebben a kurva világban.

 Az értékeket, a legfőbb értékeket is.

Csak arra kell figyelni, hogy ne kapjon teret a gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy. Azt is elengedni.

Akkor nyugi van.

Edit?

Ugyan már!

Nyugi van.

 

Bár nem egészen, mert egy lámpa pont megvilágít.

Ha Kübli kimegy a kutügy elé, akár meg is láthat, nem jó ez így.

Kimegyek innen, messzire.

 

Ezzel a lendülettel kigyalogoltam a beton szélére, hátra, a legmesszebb mindentől, bele a fűbe és lefeküdtem. Ki lettem ide rakva, egyben négy órára.

Azt kell itt eltöltenem.

A szolgálati idő vége felé visszaballagtam, rádiót cseréltem a váltásommal és bebaktattam a kutügyre.

 

Kübli tárt karokkal fogadott.

Tudom-e, hogy nem szabad leülni?

A fegyvert hogy jutott az eszembe letenni? Felakasztani.

És hogy hagyhattam el a szolgálati helyemet?

Milyen érzés ennek tudatában órákat feküdni hátul?

 

Én nem tudtam, hogy honnan kezdjem mesélni.

Istentől?

Nem meredek ezzel kezdeni?

Editről?

Bbrruhhahha….

Na nem, nem mondok én semmit.

 

Akkor viszont vegyem tudomásul, hogy beírt kihallgatásra!

Tudomásul veszem. Ez könnyen megy.

 

Reggel ahogy beérkeztem a szolgálat után a laktanyába, már hívatnak is a Szadó őrnagyék.

Kihallgatás.

A benti tisztek csinálják, hozzájuk írnak be kihallgatásra a Kübli félék.

Ez igazából a tárgyalás. Ahol megvitatjátok az esetet. Illetve nem vita, neked csak védekezned lehet.

De azt erősen kell, mert az az előfeltételezés, hogy nem véletlen vagy itt.

Valamilyen büntetésre rászolgáltál.

És gyanakodnak.

Meg vizslatnak.

Közben kérdezgetnek.

Mérlegelnek és döntenek.

Majd kinyilatkoztatnak.

Ha megtudtad a szándékaikat, mehetsz, ródd le persze a tiszteletedet vigyázzállásban, és menj a büntetés tudatával vagy a büntetlenség örömével.

Ma azzal zárult, hogy majd még megfontolják mi legyen velem. Leülni nem szabad szolgálat közben. Kübli rendes volt, mert ezek szerint azt nem jelentette, hogy leraktam a fegyverem, csak hogy leültem.

Fél nyolckor feküdtem végül le, 11:40-kor ébresztenek.

Hogy, hogy nem, délutános szolgálatra megyek a hova is? Hát persze, hogy a Ferihegy 1-re.

A negyedik Rövid Ugrásom.

És igen, ciháztam.

Bakonyi (sorállományú Berben tizedes geci) látott meg.

Mindenki csinálja, tudja jól. Ez amolyan járandóság.

Mit hisztizik ezen?

Pedig hisztizett, felnyomott a Bensénél (HT, Hivatásos tiszt, őrmester).

Ő a kutató ügyeletes tiszt.

Aki megígérte, hogy beír kihallgatásra.

16 órán belül ez a második. Nem lesz ez így jó.

Centi_30.jpg327

 

 

 

Június 27. Szombat

Ma reggel kutyakonyhás szolgálatba tettek. Szilasi a csüti, mielőtt utamra engedett, elmondta, hogy valamikor napközben kijön megnézni, hogy működöm kutyásként, és hogy mennyire tudok rendet tartani. Csöppet sem örültem neki, jelentettem, hogy a társaim szerint belerázódtam a dologba, Német Gyuri a kutyás rajparancsnok ezt szerintem meg tudja erősíteni.

– Dvorszky, majd én eldöntöm, mit csinálok, nem kell nekem tanács! – torkolt le, nyilván megérezte, hogy nem örülnék, ha kijönne meglátogatni. Feltételezem, pont emiatt számíthatok rá biztosan. Egész kiszámíthatóak a tisztek amúgy, és bár nem úsztam meg, hogy ellenőrizzen, de azt elkerültem, hogy rettegve várom egész nap, hogy jöjjön, aztán nem jön. Mert a bizonytalanság az nagyon rossz, így viszont tuti, hogy számíthatok rá.

Egy hete voltam utoljára kutyakonyhán. Nem nagyon értem, hogy képzelik, hogy így ki tudom képezni Luxot. Alig ismer meg, a többiek foglalkoznak vele inkább. A kutyakonyha az igazi nyaralás a kampózás mellett, nyilván az idősebbeket teszik be szolgálatba, de nekem sokat kellene foglalkoznom a kutyával. Gyorsan nő, most fogékony, most kellene játékos formában valahogy tanítgatni.
Viszont alig van időm, jön a barom Szilasi, takarítanom kell. Lux úgy fogad, mint a többi kutya, nem vagyok a gazdája, csak az újabb humanoid, aki majd enni ad, meg tán kihozza a kennelből. Sőt, azokkal az állatokkal, akikkel voltam már szolgálatban bensőségesebb a viszonyom. Para és Pofás kivételével mindhez bementem, megdögönyöztem őket, némelyik rettentő hálás, hagyja magát, az idősebbek, viszont csak ellentartanak, neki feszítik az oldalukat kicsit a tenyeremnek, és pusztán a szemük hunyorgásából látom, hogy élvezik.

Aztán kitakarítottam a kenneleket, körletszemlét csináltam.
Az a mondás, hogy ragyogjon minden, mint a Salamon töke. Na ettől a gondolattól ideges leszek.
A kutyakonyha olyan, hogy bármilyen rend van, nem látszik. A méretes edényeket, a HAMM-os, tésztás papírzsákokat, a megkezdett doboz zsírt nem lehet úgy elrendezni, hogy igazán rendnek hasson. Tízezer éves a főzőzsámoly, a berendezés olyan avitt és öreg, hogy esély nincs, hogy ragyogjon. Mintha egy dohos, sötét, poros, földpadlós pincét kellene szemlére vágni.

Lehetetlen.

De megtettem, amit lehet. Egy óra körül tervszerűen megérkezett Szilasi. Kaját főztem éppen, pont kapóra jött, hogy lassan megfőtt a tészta. Lassú mozdulatokkal kevertem, le ne égjen. Az ablaküvegen keresztül láttam, hogy megállt az UAZ, a sofőr néhányszor rálépett a gázra, hogy a motorbúgásra felfigyeljek, Szilasi kiszállt és bizonytalanul tehetetlenkedett. Látszott bentről az opálos ablakon át, hogy nem tudja, mi legyen, állt az egyik lábáról a másikra. Forog maga körül, hajolgat, engem vár. Gondolom szaladnom kellene elé. A szája mellé teszi a tenyerét, hangos kiáltáshoz készülődik, de aztán meggondolja magát.
Nem tudom mitől ilyen illedelmes, lökni jött, ellenőrizni, beronthatna és rajtakaphatna, hogy alszom, napozom, rejszolok, kínozom a kutyákat vagy bármi máson, ha azt csinálnám, ami a fejében most felbukkanhat, hogy nem megyek elé. Amikor bárhova kimegy a löket, azzal a céllal megy, hogy rajta kapjanak valakit valamin. Azt hiszik, sose a feladatunkkal foglalkozunk. Nem járnak messze az igazságtól, de ez a mániákus kopószellem az nagyon vicces. Ezért nem értem most Szilasit, már hátulról a kutyáktól kellene jönnie az ujja hegyén egy darab kutyaszarral, hogy ez meg hogy kerül a kennelbe, nem kellett volna rendesen kitakarítanom? De még mindig ott áll, én meg úgy döntök, hagyom. Látom, hogy int a sofőrnek, hogy dudáljon, majd amikor semmi reakció, kiabálni kezd.

– Határőr! Ide hozzám!

Mint valami kutyának, ide hozzám. Anyád!

– Határőr! Azonnal jöjjön ide!

Megvárom, míg legalább háromszor egyre idegesebben megismétli, aztán ingerült hangon, hogy szokja, kikiáltok.

– Há’ itt vagyok benn!

Se jelentem, se főtörzs elvtárs. Előre kuncogok a reakción, ami olyan, amit vártam, tátott szájjal áll, mered előre, aztán a sofőrre. Nem hisz a fülének.

Sikítani tudnék, annyira tetszik a jelenet.

– Mi van faszom, hol a tekintély?? – susmorgom vihorászva a gőztől párás üveg mögötti zselés alaknak. Aztán hangosan az ajtó felé:

– Itt vagyok, na!

Ezt már megelégeli és nagyokat trappolva toppan be a konyhába.

– Dvorszky határőr! Milyen hangnem ez? Nem hallotta, hogy keresem? Mi az istent csinál?

Nyugodtan keverem a tésztát és halálos komolysággal, belül összeharapott szájjal mondom, nyomatékosan a szemébe nézve.

– Jelentem dolgozom!

Yessss! Yes, ez betalált, ott áll, mint egy fasz, erre mint mondjon? Vörösödik. Meg próbálkozik.

– De miért nem szólt, ha hallotta, hogy kiabálok?

– Nem hallottam, a tésztára figyelek. Nem éghet le a kutyák étele. Szakács voltam fél évig, pontosan tudom, hogy milyen fontos az állatok minőségi élelmezése.

A lábas felé tolom a fejem, a gőzbe burkolom a vihogásom, amit a takarásban lévő profilomnak engedek meg. Jobbról komolynak látszom.

– Amíg nincs kész, nem mehetek sehova.

– Mennyi idő az?

– Jelentem 10-15 perc. Ha onnan lepakol – bökök a fakanállal egy szék felé, amire a kutyák tányérját tettem –, le tud ülni.

Imádom, hogy nem tudja az egészet mire vélni!

Az jól látszik, hogy dolgozom. De szerintem az is, hogy szopatom, csak nem tudja, hol fogjon meg.

Egyedül nincs értelme körbejárnia, mert nyilván ott a helyszínen, ahol a rendetlenséget találja esetleg, ott kellene belevernie az orromat. Viszont én nem megyek vele, dolgom van, ez egyértelmű. Az egész játékát elrontottam.

Itt benn rend van, amennyire egy folyamatban lévő művelet közben lehet.

Készségesnek akarok látszani, egyik kezemben a fakanalat tartom, a másikkal lepakolok a székről és meghajlással mutatok rá.

Még nagyobb zavarba jön. Előzékeny vagyok, de most tényleg üljön le és várja meg míg végre fogadom?

– 15 perc? – kérdi.

– Ha nem több.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem!

markos1.jpg

Már kezdi elfutni a pulykaméreg, hirtelen mentő ötlete támad, odahúzza a széket az ablakhoz felágaskodik rá és végighúzza a kezét a karnis tetején. Diadalittasan mutatja nekem a tenyerét.

– Koszos! Mit szól ehhez?

Abbahagyom a keverést, legyintek a fakanállal, majd körbemutatok, mint valami karmester.

– Jelentem nem vagyok kész, van itt még dolog, azon kívül is, majd megcsinálom, ha odajutok.

Beletúrok a lábasba, kiveszek egy tésztadarabot fújogatom és vizsgálgatom, hogy lássa, tényleg nem babra megy a játék, nekem erre kell figyelnem.

Ő mint egy beakadt gép, ismételgeti, hogy igyekezzen, igyekezzen.

– Mindjárt kész, utána neki tudok látni.

Nyegle vagyok, nem bír velem. Én se magammal. Csak húzna el, hogy röhöghessek.

De nem lesz rá lehetőségem.

– Dvorszky, hatra jön magáért a kocsi, éjszaka szolgálatba megy! – sarkon fordul, kiszalad az épületből, bevágja a kocsi ajtaját és elviharzik.

A rohadék csak kitalálta, hogyan tud mellbe rúgni. Kivett a kutyakonyhás szolgálatból és berakott éjszakára.

ÓÓ, a kurva anyját.

Nagyon dühös lettem, amint elkészültem a kajával, felálltam a székre és egy késsel lecsavaroztam azt a kurva karnist. Hátra vittem a kerítéshez és áthajítottam jó messzire a kutyakonyha melletti sínekhez. Ahonnan nem látni.

Nem fog nekem többet ott ágaskodni az a marha. Nem volt függöny szerintem itt soha.

És karnis se volt.