Centi_30.jpg 460

 

 

 

 

Február 14, szombat

 

80 teljes napja vagyok benn!! Még 460 nap.

A ferihegyi laktanya egész pici képződmény az Üllői út mellett a két reptér között. A repterek és a kiszolgáló épületei hatalmas területet foglalnak el, a főút mellett hosszan húzódik egy kerítés, amin belül csak reptéri dolgozók mozoghatnak, szerelők, pilóták, földi irányítók, reptéri üzemeltető vállalatok munkatársai, szállítmányozási, logisztikai feladatokat végzők. A laktanya főkapuja az Üllői útra nyílik, míg a másik kisebb kapu a reptéri belterületre. Ezeken a belső utakon megy a váltás a reptéri őr- és útlevélkezelői szolgálatokba.

1légi_ferihegyi_repter.jpg

Az eddigi lélektelen laktanyák után ez kifejezetten barátságos hely, minden befogadható méretű, mintha az emberek is kisebbek lennének, vagy inkább nem is, pusztán élesebbek a kontúrjaik. Szimpatikusabbak.
Nem tudom,  hogy a hely miatt érzem-e barátságosabbnak az arcokat, vagy az arcok miatt a helyet, de jobban érzem magam már most. Próbálom elképzelni itt az adyligeti szakácsokat, igyekszem fejben mozgatni őket ebben a környezetben, beszéltetem, cselekedtetem, aki eszembe jut, de valahogy olyan bárdolatlannak tűnik az egész, mintha francia kulcsot használnék sakkfigurák mozgatásához, vagy én vagyok béna rendező, vagy ők nem illenek sehova máshova, csak abba a pocsolyába.

Chess_bishop_10970.jpgDe ha már sakk, akkor én tuti futó vagyok, az aki toporog, nagyon menne, feszülten várja a lehetőséget, de amikor helyet vált, ahhoz semmi köze, megemelik és nem várt irányba, el nem fogadható szabályok alapján leteszik máshol, hadd toporogjon ott tovább. Van valami előre elrendelés a katonai pályafutásomban, amit, ha okos lennék, már tudhattam volna az első nap, hisz közölték.
Rajta volt a behívómon.
FEP-es vagyok.

Nem kellett volna mindenhol, mint a piaci légy keringenem a különböző beosztású tiszteknél, nem kellett volna hülyét csinálnom magamból, hogy kikerüljek a konyháról, mert az hiábavaló volt, hanem simán röhöghettem volna a markomba, hogy bárki akar szopatni, nem érdekel, én megyek majd Ferihegyre, nekem jó sorom lesz végül.

Már az elején eleve eldöntött volt, hogy kis vargabetűvel, de végül itt kötök ki. Én hülye, azt hittem befolyásolhatom a sorsom, jártam a tisztekhez, fontoskodtam.
Mit röhöghettek, vagy mennyire unhatták, amikor úgy hallgattak, hogy pontosan tudták, semmit nem tesznek az érdekemben. Most látom csak, milyen minden emberi léptéket meghaladó, gigászi, mozdíthatatlan, bevehetetlen tömegnek szaladtam neki. Úgy pattantam le, hogy meg sem rázkódott. Mintha bolhaként akartam volna elefántot gáncsolni.

Egy hatalmas, részvétlen akarat perifériáján, egy elenyésző kis pont figyelmét kötöttem le másodpercekre, amikor fogadott valamelyik tiszt az áthelyezési kérelmemmel kapcsolatban. Ennyi volt, semmit nem számítottam, semmit nem számítok. Valószínűleg, ha lett volna bennük szándék, akkor se tudtak volna segíteni, ahhoz több kell, ahhoz a legfelső réteg szándéka kell, onnan kell megremegjen a test, onnan kell lecsorogni a végekre az akaratnak. Olyan ez az egész katonaság, mint egy lendkerék, ami forog a saját tehetetlenségétől és időnként egy hatalommal rendelkező tényező továbblendíti, vagy módosítja a haladási irányt. Azt hiszem, sosem fogok megbékélni az ilyen önkénnyel.

A tisztek is csak azért játszották velem végig a kihallgatásokat, hogy elkussoljak.
Mert akkor kevesebb gond van velem. Akkor nincs papírmunka, nem kell nekifeszülniük a rendszernek, nem kell csinálni semmit. Lehet, hogy a tiszt is csak az identitását védi, mert akkor, ha felfelé igyekszik kommunikálni, akkor derül ki, milyen kis pont maga is. Jobb érezni egy laktanyányi gyerek tiszteletadását, lefele mutatni hatalmat.

De készüljetek fel! Most már mindenképp megmutatom, most már nem nyugszom, most már nem adom fel, míg a konyhától meg nem szabadulok a magam akaratából.

Szólj hozzá!

Címkék: nap

Centi_30.jpg461

 

 

 

Február 13. Péntek


Ma megkerestek a konyhán, hogy van 5 percem, szereljek le, megyek Ferihegyre. A FEP-re. A bevonulásom óta nem mondtam ki ezt a szót, soha nem is került szóba és senki nem említette, hogy mindez, amit csinálok csak felkészítés volt. Tényleg Ferihegyre kerülök!

Meg kellett válnom a tegnap szerzett bakancstól. Olyan érzésem volt mint valamely város védőinek, akiknek ki kell vonulniuk az ellenség elől, de nem akarnak hagyni maguk után semmi használhatót. Ezért majd kiugrottam a bőrömből, amikor Kónya megállított mielőtt elmentem volna az öltözőbe, és megkért, béküljünk ki és adjam neki. Rendes srác vagyok, beleegyeztem, mondtam, kemény volt, de oké, most már lehetünk barátok.

piss.jpgAz öreg szakácsok tornacipőben jártak a konyhán, nem bakancsban - ez az ő privilégiumuk -, megbeszéltük, hogy leadom az övét, a szép új surranót pedig az öltözőben hagyom, mert most nem tud elmozdulni az üst mellől.
És valóban, tisztességesen a szekrénye elé helyeztem őket. Szépen bekötöztem mindkettőt, belevizeltem, két jó nagy felmosórongy darabot tömködtem a szárába, aztán feltöltöttem vízzel. Az egyikbe beleállítottam a hőmérőt. Ajándékba adom, ne érezze, hogy neheztelek.
Búcsúzkodni már kimenőben mentem le, belemosolyogtam a szarjankók arcába, s vidáman hívtam fel a figyelmüket, hogy FEP-es vagyok, a mindenki által vágyott, álomszerű  ferihegyi reptérre visznek!!
Hosszan tagoltan mondtam, hogy tudatosodjon, mert az volt az érzésem, nem értik, ahogy tátott szájjal, bénultan álltak szétszórva az üstök, sütőlapok közt. Vésődjön be nekik, akik itt maradnak ebben a mocsárban, hogy elkerülök  innen, és az is, hogy hova megyek:
– Fe-ri-hegy-re! Értitek?

Kezet fogtam a Kónyával.

– Szent a béke, testvér. A surranót a szekrényed elé tettem! – elindultam kifele a konyhából, még hallottam a hátam mögül, ahogy köszöngeti.

– Hordjad öcsém egészséggel. –intettem még vissza, van benne ajándék, gondoltam, meg hőmérő is.

Aztán most itt vagyok Ferihegyen. Még hogy szerencsétlen nap a péntek tizenhárom! Ki az a marha, aki ezt állítja?

Rögtön szóltam valami alezredesnek, hogy nem akarok szakács lenni! Eszükbe ne jusson!
Persze, visszaparancsolt a sorba.

Centi_30.jpg462

 

 

 

 

Február 12. Csütörtök

 

letter1-o.jpgEste levittem a konyha öltözőjébe a bakancsom és a radiátoron hagytam száradni, mivel tűzforró mindig, reggelre az orrának szép O alakja lett. Az eleje egészen a száráig felkunkorodott. Nem mentem szolgálatba, hanem bejelentkeztem kihallgatásra a zászlóshoz. Letettem az asztalára a surranóm és kértem, hogy soron kívül cseréltesse ki. A düh szép lendületesen terjedt szét az arcán, a tokája remegését a szemhéja utánozta, csak a hangja nem remegett.

Először türelmesen hallgattam, persze egy hülye faszkalap vagyok, aki még egy rohadt surranóra sem tud vigyázni, aztán felvilágosítottam a tegnapi nap eseményeiről, különös tekintettel a Kónya szerepére, aki belehajszolt a vízbe, annak ellenére, hogy én figyelmeztettem, ettől tönkremehet a bakancsom.

A tiszt azonnal magához hívatta az öregeket, leteremtette őket és biztosított mindenkit, két hétig nem mennek haza, a Kónyának pedig ezt még egy hónapig nem engedélyezi. Kicsit féltem a haragjuktól, no nem a szívatástól, hanem egy veréstől, de azért nem tudtam az örömöm véka alá rejteni, egész estig kajánul vigyorogtam rájuk. Kónyának elmondtam, hogy tegnap én próbáltam jóindulatúan figyelmeztetni a következményekre, de ez nem vigasztalta meg teljesen
Viszont kaptam egy alig használt, gyönyörű surranót.

Centi_30.jpg463

 

 

 

Február 11. Szerda

 

Még 66 hét.

cimke_konyha_15.jpgMa nagy szopást találtak ki az öregek nekünk, különösen nekem. Nagytakarítás a konyhán. Megtöltötték vízzel az összes üstöt, felmelegítették, majd a földre engedték. Gumilapokat húztak a lefolyókra, így a konyha közepe felé lejtő padló bizonyos részein a víz lassan lábszárközépig ért. Kónya szerezte az ultrát, megható lelkesedéssel szórta szét, hozzá se lehetett szólni, annyira belemelegedett. Kiürültek a zacskók, szállt az ultrapor. Álltam a konyhaajtóban, figyeltem a Kónyát, felegyenesedett, tekintetével végigpásztázta a környezetét.

A nyakam rá, hogy engem keres!

Hát persze! Már jön is felém.

Kicsit meg volt lepve - az inge gombjain jártak az ujjai - mikor jeleztem, hogy én ebbe a tócsába be nem megyek, nem teszem tönkre a bakancsomat.

Menjek be mezítláb, javasolta. Próbált érvelni, hivatkozott a korosztályára, a beosztására. Tíz-tizenöt percig feleseltünk egymással, hagytam forrni a saját levében, hadd kiabáljon, aztán megkegyelmeztem. Persze elkezdtek nyomást gyakorolni a többiek is, egyszerre sokakkal nem tudok feleselni, de a tegnapi sikertelenségem miatt kicsit idegesebb voltam, többet engedtem meg magamnak, mint szoktam. De végül beadtam a derekam, viszont Kónya azt a kérdésem nem nagyon értette, vállalja-e a következményeket.

agrill talaj volt 3.jpgSzépen lassan ereszkedtem be a tóba, a szutykos víz becsorgott a bakancsomba, s mindenki menekülésre fogta a dolgot körülöttem, amikor vadul sikálni kezdtem a követ. Szaladtam körbe és akit csak tudtam, amennyire csak tudtam, összefröcsköltem. Én magam voltam a legvizesebb, de leszartam. Különösen a Kónyát üldöztem. Majd szabaddá tették a lefolyókat, s az öregek közös erővel próbáltak rávenni, hogy egyedül töröljem fel a maradék vizet.
Ezt kerek-perec megtagadtam. Persze megint felnyomtak a zászlósnál, de az közölte velük, hogy csak akkor zavarják velem kapcsolatban, ha valami igen komoly dologról van szó.
Egy darabig még tehetetlenkedtek, aztán visszavonulót fújtak, én meg engedély nélkül mentem fel a konyháról. Tiszta víz lettem, szarok mindenkire.

Centi_30.jpg464

Február 10. Kedd



Ma felkerestem a főhadnagyot, aki a sportszázad felállításán ügyködött. Ki akartam deríteni, hogy a jelentkezésem az mennyire jelenti a tényleges áthelyezést, de olyan Ippont kaptam, csak úgy repültem.

 Judo3.jpg

A konyhán szinte alázatosan hajbókoló fiatal tiszt rám förmedt, hogy mit izgulok, leadtam a jelentkezésem, nem? De, leadtam. Akkor meg mit türelmetlenkedek, minek zaklatom? Ő nem Mózes, hogy átvezessen a mostani szolgálati helyemről a tutiba, majd kiválogatja, akit alkalmasnak talál cselgáncsosnak.

Ja, hogy nekem van némi tapasztalatom? Hogy versenyszerűen csináltam?
Na ne képzeljem, hogy ennyi elég! A szocialista hazánk iránti elkötelezettség legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a cselgáncstudás. Jó edzőik vannak, bárkiből jó cselgáncsost csinálnak, ha akarnak. Én tudhatnám a legjobban, hogy mire képes a határőrség, mikor hentesekből, villanyszerelőkből kiváló szakácsokat képzett alig egy hónap alatt.
Tudtával tegnap mindenki tökéletesen levizsgázott. Mindenki előállította a saját ételét, amit a zászlós elvtárs kivétel nélkül magas minőségűnek értékelt. Információi alapján még én is valamelyest elfogadható levest főztem, holott azt hallotta, a novemberben vonult szakácsok közül én vagyok a legkevésbé tehetséges, a többiek még lehetnek kiváló szakácsok, de bennem a zászlós is erősen kételkedik.
Ha úgy cselgáncsozom, amilyen szakács lettem itt, akkor ő inkább nem válogatna be, bár megjegyzi, hogy az egész laktanyából csak ketten voltunk, akik cselgáncsoztak korábban, ami miatt jól jönnénk, de ő nem állít olyan merev feltételeket, hogy pont cselgáncsozni tudjon, aki bekerül a cselgáncs csapatba.
Igaz, az se feltétel, hogy jól tudjon főzni.

– Figyeljen Dvorszky, húzzon most előlem, majd meggondolom mi legyen magával. Leléphet. – fejezte be.

Ez Ippont ért, földre küldött.
Igazából nem tudom, hogy a zászlós utál-e engem vagy nem, mert azt, hogy gond van velem a főhadnagy csak tőle tudhatja, de összességében legutóbb, mikor a hentes behajtott hozzá, azt hittem minimálisan rokonszenvezik velem.
Most úgy néz ki, alám tett, besározott, nehezen tudom elképzelni, hogy ezek után a főhadnagy beválogat.

Az viszont jól látszik, hogy nem számít a szaktudás, lehetek bármi, tehát bárhova, bármilyen feladatra keresnek embert a jövőben, jelentkezni fogok. Nem leszek rosszabb kőműves, villanyszerelő, birkózó, díszszázados, mint amilyen szakácsok lettek a társaim.

Csak a konyháról el végre.

Centi_30.jpg 465

 

 

 

Február 9. Hétfő

 

Négy harminckor a Kónya próbált ébreszteni, hogy délelőttös szolgálatra rendeljen. Nem keltem fel, közöltem, hogy hajnal kettőig szopatott a Horváth és esetleg jelentse a zászlósnak, hogy megint megtagadtam a parancsot.

Szitkozódott, de békén hagyott.

Délután vizsgafőzés! Ma derül ki, mennyit sajátítottak el a gasztronómia világából a csókos kőművesek. Mindegyik kopasz szakács kapott egy lábasnyit abból a gulyásból, ami az egyik üstben a legénységnek főtt. Sorba álltunk az edények mögött, jelezve melyik lábasban kinek a saját készítésű levese van, a zászlós akkurátusan végigkóstolta mindet, néha csóválta a fejét, hogy ez lehetne jobb, kicsit ízletesebb, de aztán végül mindenkit átengedett. Képzett határőr-szakácsok lettünk. Erre a sok kőművesre és autószerelőre most már rábízható egy kisebb őrs, határőrkerület élelmezése. Atyaég!

alkohol 100g.jpgEste bejött hozzám a körletbe a Horváth és leült. Nem sokan voltunk benn, senki nem figyelt nagyon ránk.

– Tegnap kicsit kiborultam, azt hiszem. – kezdte – Nem mondtam semmi kényelmetlent?

Ártatlanul néztem a szemébe.

– Mire gondolsz pontosan?

– Hát valamit, hogy sokat iszom, vagy ilyesmi.

Nem-nem… – biztosítottam – Semmi ilyet nem mondtál. Arról beszéltél, hogy mennyire várod már a leszerelést.

Fellélegzett, most egy barna üvegből húzott nagyot.

– És persze, ha mondjuk, sírva mesélted volna, hogy nem tudsz sehogy berúgni, akkor sem mondanám senkinek.

Összerezzent. Körbesandított a többiekre, de azok továbbra sem figyeltek. Kiitta a maradékot az üvegből.

– Tiszta szesz. Nézd csak!

Oldalra fordította az üveget, meggyújtotta az öngyújtóját, s az üveg szájához tette. Az hangos pukkanással vetett lángcsóvát.

– A kurva istenit!

A kézfejéhez kapott. A szőr sisteregve égett le róla. Odakapott, az rögtön elaludt, kezén világosan látszott, nem először sikerül félre a mutatvány.

– A rohadt élet, megégetett. – dörmögte, miközben az ajtó felé haladt.

Centi_30.jpg 466

 

 

Február 8. Hétfő

 

Híre ment, hogy igazi katona akarok lenni. Ez már mindenkit meggyőzött arról, hogy nem vagyok beszámítható, de a délutáni szolgálat után a szívasd, ki tudja meddig szívathatod” elve alapján, a konyhára rendeltek az öregek. Horváth – egy mátészalkai leszerelő autószerelő – vállalta magára a feladatot, a többiek dörzsölték a kezüket, tökéletesen megbíztak a srác szaktudásában, még a tegnapi kövér hentes is szívesen adta át a szívatás jogát neki. A legnagyobb szája a Kónyának volt, kiabált, hogy könyörgöm, akasszuk fel.
Még odaszóltam hogy kapja be, de a Horváth a kezembe nyomott egy adag ultrát.

– Sikáld ki az üstöket, kopasz!

Tapsvihar tört ki, Kónya a térdét csapkodta örömében.

kicsi1_d436_5_big.jpg

A konyhán kilenc, 400 literes üst volt, mind majdnem mellig ér, nem egyszerű feladat kipucolni. De azért mosolyogtam és hogy ne lássák, hogy le lennék törve, jó magasra feldobtam az ultrát és egy kétkezes fakanállal a röhögők fejek felett, az egyik üst felé ütöttem. Reptében szétdurrant, hatalmas porfelhő lepte el az alatta csodálkozó arcokat. Meglepetésük csak az első lélegzetvételig tartott, az utána felharsanó tüsszögést, szitkozódást kihasználva kilógtam a konyhából, s berohantam a zöldségraktárba. Leültem a krumpliszsákokra és vártam. Hallottam a nagy szaladgálást kinn, gondoltam megvárom, míg elcsendesednek. A várakozás elálmosított, fejem behúztam a térdeim közé.

Arra riadtam, hogy a Kónya rázza a vállam, közben kiabál:

– Gyertek gyorsan! Itt alszik a szemétláda!

Másodperc törtrésze alatt felmértem, hogy elég kedvezőtlen helyzetben vagyok, már nincs meg a biztonságot adó magas krumpliszsák halom, jó messze vagyunk mindentől, homályos raktárhelyiség, tökéletes egy alapos veréshez, felugrottam, s Kónyát félrelökve kiszaladtam. Futottam a konyha felé, közben beugrottam a fekete mosogatóba, ott mindig szokott lenni valami takarítószer, felmarkoltam egy fél doboz hypo-t, az ajtóban lelassítottam, és az üstök közé már higgadtan, nyugodtan léptem be. Odamentem a Horváthoz.

– Na, kezdhetjük? – kérdeztem.

Nekem ugrott.

– Dvorszky, hol a szarban voltál? Fél órája keresünk! – dühöngött.

– Hypoért mentem, de csak ennyit sikerült szereznem, esetleg te is megpróbálhatnád, hátha nagyobb sikerrel jársz.

Kicsit lehiggadt.

– OK, OK, majd utánanézek. Ezzel kezdd, itt. – bökött a legközelebbi üstre.

Már javában sikáltam, mikor betoppant a Kónya.

– Na itt van! – mutatott rám. – A zöldséges raktárban aludt, én találtam rá!

Horváth közelebb jött, már tele volt a töke.

Én ébresztettem fel! Ott aludt a rohadék! – fröcsögött a Kónya.

– Na mit mondasz erre? – hörgött rám Horváth.

A lehető legnyugodtabban feleltem:

– Azt, hogy hazudik.

Kónya hangja elbicsaklott.

– Ez… ez nem igaz! Te hazudsz, baszd meg! Én találtam rád!

Horváthhoz fordultam.

– Hazudik. Tudod, hogy utál engem. Szereztem hypo-t, most sikálom ezt a szart. Mi kell még?

– Jó, jó, folytasd.

Horváth vállon ragadta a Kónyát, s kikísérte a konyhából.

– Ne aggódj, úgy megszívatom, hogy az anyját sem fogja utána megismerni!

Aztán módszeresen végigjárta az összes üstöt, mindbe több kiló ultrát szórt.

– Addig csinálod, míg kész nem vagy!

Vállat vontam, akkor van időm.

Hogy könnyebben hozzáférjek, bemásztam az üstbe. A konyha kiürült, kihűlt, fűtés csak az öltözőben van, ott mondjuk minden leolvad a radiátorról, olyan mintha az egész laktanyára szánt meleg a konyha öltözőjében koncentrálódna, de maga a konyha, ha megszűnt benn az élet, lassanként áthűlt. Horváth egyre szorosabbra húzta a mikádóját, látszott a lehelete. Időnként kimásztam, bekapcsoltam az üstöt egy rövid időre, épp hogy átmelegedjen, majd visszamásztam. Nekitámasztottam a hátam az üst meleg falának és mozgattam a kezem, legyen hangja, hogy tevékenykedem.

A seregben sok katona kezdett igen komolyan inni, Horváthról az a hír járta, az itteni orvosok szerint fél évnél nincs több neki hátra. Ült egy mocskos főzőzsámolyon és zöld orvosságos üvegből kortyolt nagyokat.

– Fagifor – mondta, mikor kérdőn pillantottam ki rá az üstből – Torokfájásra adják. Jóban vagyok az egészségügyiekkel, naponta kapok 4-5 üveggel. Tiszta alkoholt nehezebb szerezni.

Alacsony, köpcös, kerek arcú fickó volt, állítólag 21 éves, de negyvenötnek látszott.

Hirtelen zokogásban tört ki. Lábai közé engedte a kezeit, lehajtotta a fejét, s nagy széles hátát erőteljesen rázta a bánata. Döbbenten lestem ki az üstből. Abbahagytam a dörzsölgetést, vártam, mi lesz most. Nem nagyon akart vége lenni a jelenetnek.

– Te Horváth! Mi baj van? – kezdeményeztem.

Bamba, könnyáztatta szemekkel nézett fel.

– Dvorszky! Egyszerűen nem tudok berúgni. A hatodik üveg Fagifort nyomom le, s még az alkoholt is tisztán iszom, szedek mellé egy csomó gyógyszert…

Közben egy marék tablettát szórt ki a földre maga elé. Arcát beletemette a tenyerébe és hangos üvöltés kíséretében zokogott bele.

– Egyszerűen semmi nem segít már. Nem tudok berúgni!

Beleereszkedtem az üstbe röhögni.

– Hogyan iszol tiszta szeszt? – kiáltottam bentről.

Szipogások, horkantások közül bugyborékolt felém a hangja.

– Sok vizet kell inni utána rögtön, akkor nem égeti a beleket annyira. Aztán mehet rá a tabletta. De reggel, ha nem nyelek azonnal valami alkoholt, szétszaggat a gyomorfájás. Annyira fáj…

Csend lett, pár percet vártam még, aztán kikukkantottam. A srác bizonytalan mozdulatokkal szedegette a gyógyszereket, felét a zsebébe, felét a szájába tömködte. Negyed óra múlva hangosan horkolva aludt. Felmelegítettem egy üstöt amit nem vizeztem még be, közben a lefolyóba söpörtem belőle az ultrát, bele hajtogattam egy tojásos kartondobozt, s bevackolódtam. Éjjel kettő óra körül ébredtem, az üst kihűlt, kezdtem fázni. Kimásztam, lemostam slaggal a bakancsnyomokat a széléről, kiöblítettem a többi nyolcat is és felébresztettem a srácot. Ugyanabban a pózban ült, sárgás nyála vastag sávban csorgott a nyakába.

– Horváth! Horváth! Kelj fel! Menjünk aludni, eleget szívattál!

Hogy ne kelljen hozzáérnem, a képe elé dugtam a kétkezes fakanalat.

– Kapaszkodj bele, testvér.

A fakanál nyelével noszogatva kitaszigáltam a konyhából, beállítottam a körlete felé.

– Jó éjszakát, Horváth! – hátulról megböktem a fakanállal jó erősen. Elindult, én még mint egy lándzsát, hajítottam a konyha belseje felé a kanalat, nagyot csörrent valamin, aztán aludni indultam.

Centi_30.jpg 467

 

 

 

Február 7. Vasárnap

Két napja, az én esetemen felbuzdulva, lépten-nyomon használták az öregek a burgonyakoptató-gépet. Ők kezelték, a kopaszok tömték bele a krumplit. Tetszett mindenkinek, a sok autószerelő és hentes soha nem látott ehhez fogható csodát.

burgonyakoptato.jpgIsten tudja miért, a zászlós ma bejelentés nélkül tartott löketet, vagyis ellenőrzést, pedig nem nagyon láttam még hétvégén a konyhán. A kövér hentes jelentett neki, s fesztelenül vezette végig a serényen dolgozó szakácsok közt. Mutogatta, hol mi zajlik éppen, milyen ebédet főznek. A sleppje követte őket, s megállíthatatlanul haladtak a zöldségraktár felé. Az ajtaja tárva nyitva állt, hangosan zúgott bentről a gép. A zászlós arca minden lépésnél kicsit fehérebb lett. Megállt a küszöbön, bepillantott.

– Itt az zajlik, amire gondolok?

Fenyegetőn nézett a kövér hentes felé. Az tehetetlenül tárta szét a karjait. A tiszt legyintett.

– Ne erőlködjön! Látom. Milyen parancsot adtam a pucológépre vonatkozóan?

A kövér bizonytalanul válaszolt.

– Jelentem, hogy ne használjuk.

– Volt olyan parancsom, hogy mostantól lehet használni?

A kövéren remegett a háj.

– Jelentem, a múltkor a Dvorszky…

– Ne hadováljon nekem! Volt olyan parancsom, hogy használatba vehetik a pucológépet?

A kövér lehajtott fejjel válaszolt.

– Jelentem, nem.

– Hát akkor honnan vette a bátorságot? Tudja, hogy ez szigorúan véve parancsmegtagadásnak minősül? Honnan veszi, hogy most már nem számítanak a kincstári berendezések? Tudja, mibe kerül egy ilyen gép? Nem is értem, hogy juthatott eszébe! Mit szólna, ha magára HTK-znám és kifizettetném az egészet? Gondolom, nem örülne. Nem a maguk kényelmét szolgálja a határőrség! Álljon be maga is krumplit hámozni, ha nincs elég ember. Vagy már olyan öreg katonának képzeli magát, hogy magának nem kell csinálnia semmit? Azt hiszi, magának mindent lehet? Takarodjon a szemem elől! Holnap jelentkezik nálam kihallgatásra, majd kitalálok valamit a maga számára.

A zászlós tajtékzott a dühtől.

– Ezt alaposan tisztítsák meg, holnap leellenőrzöm! – bökött a gépre és fuldokolva robogott el. A slepp sajnálkozó arccal szaladt vigasztalni a kövért, aki mereven bámult maga elé, s csak lassan ocsúdott.

– Dvorszky!!! – bődült el hirtelen.

Magához tért, szaladok ki a konyháról, jelentkezem havat lapátolni!

Centi_30.jpg 468

 

 

 

Február 6. Péntek

 

judo2.jpgMa egy főhadnagy embereket keresett a laktanya cselgáncs csapatába. Jelentkeztem.

Gyerekkoromban négy-öt évet cselgáncsoztam versenyszerűen a Dózsában, kamaszként hagytam abba. Nem is olyan régen.

Sokkal jobb lesz, mint a konyha, ha már úgy néz ki, igazi katona nem lehetek.

A főhadnagy lelkes volt, össze akart állítani egy ütős sportszázadot, cselgáncsosból nem sok van, ezért bejött haknizni a konyhára is.

Általános az értetlenség, mert nekik a sport az a foci, a foci az a Fradi, a Fradi az az Isten, de hogy bármit csináljanak ők maguk, a testükkel, az érezhetően nem jutott még sosem eszükbe. Ez a poshadás a konyhán, nekik való.

Centi_30.jpg 469

 

 

 

Február 5.  Csütörtök

A Kónya csak nem nyugszik, ma kést nyomott a kezembe és lerángatott a zöldségraktárba. Bálákban álltak a krumplis zsákok.

– 15 zsák krumplit kell megpucolnod, kettőre kész legyen, mert letépem a tököd!

Sunyi arcán idegesítő félmosoly bujkált. A zsákokra pillantottam, hatalmasak, legalább negyvenkilós mindegyik.

– Kónya! A kurva anyádat!

Álltunk egymással szemben, az ő szemében düh, az én kezemben kés.

Ezt nagyon megszívtad! – sziszegte és kirohant.

Az ajtóból belevágtam a kést a krumplikupacba. Szép ívelten hasította a levegőt, s mintha csak így akartam volna, két zsák közti résen besüvített a bála közepébe. Rohadt élet!

Akárhogy ügyeskedtem, nem fért be a kezem. Hátrébb álltam, s alaposan szemügyre vettem a nálamnál kétszer magasabb tornyot. Szétbontsam?
Felerőltettem magam a tetejére, megfogtam a legfelső zsákot és ledobtam. Hátborzongató hangot adott, mint egy emberi test, csak valamivel jobban széthullott. A második is, ennek a darabjai az ajtóig jutottak. Azt gondoltam volna, hogy erősebb egy ilyen nylonzsák. A harmadik is szétrobbant. A negyediket taszigáltam lefelé, mikor a betoppant néhány öreg szakács, meg a Kónya.

– Itt van! Az előbb itt anyázott nekem! – bizonygatta, de hirtelen megtorpant – Dvorszky! Mi a jó büdös lófaszt csinálsz? Nézzétek mit művel!

Egy kövér hentes lépett előbbre. Most először szólt hozzám.

– Már nagyon tele van a tökünk veled hülyegyerek, imádkozz, hogy elhelyezzenek innen, mert vért fogsz hugyozni, ha itt maradsz – mondta – És különben is, mi a szart anyázol te itt?

Lenéztem a kompániára, ebben a megvilágításban olyan színűek voltak, mint a krumpli, amin álltak, kezeik, lábaik, mint a krumplicsíra nyúltak ki a testükből. Megint nevetnem kellett.

– Én nem anyázok! – válaszoltam valamennyire határozottan.

Nem mondtál semmi ilyesmit a Kónyának? – kérdezte újra a kövér.

Biztonságban éreztem magam fenn.

– Kónyát is, meg itt mindenkit szívesen elküldenék a kurva anyjába, de a magam részéről várok vele, míg leszerelek, itt benn nem akarok magamnak gondot. Én is azt gondolom most, amit akarok és ti szintén. Nem mondtam neki semmit, Kónya fantáziál.

A nyüzüge elfehéredett.

– Gyere le onnan baszd meg! Elegem van belőled!

Felfelé nyúlkált, ugrált, hátha elér. A hatás kedvéért megbillentettem egy zsákot fentről. A kövér megfogta a Kónya karját.

– Gyere, hagyd a francba! – húzta kifelé a teremből, majd felém fordult – Te meg egyszer nagyon kihúzod a gyufát! Kettőre kész legyen a pucolás. Hozatunk be fazekakban vizet, aztán ess neki. Ezt a kuplerájt meg takarítsd össze! – mutatott rá a szétszórt krumplira.

Kimentek. Fellélegeztem. Úgy döntöttem nem szedem elő a kést, kerítek valahol másikat. Épp lefelé másztam, amikor a kupac mögött ismerős árnyat vettem észre.

Istenem, csak nem!

Egy gyönyörűséges burgonyakoptató-gép pihegett a sarokban. Szakácstanulóként sokat használtam ilyet. Megérkeztek a 90 literes fazekak, a krumplinak. Kopasz szakácsok hozták be nekem, néhány keresetlen mondatban méltatták a helyzetem, az volt az érzésem, nem éreznek komolyan együtt velem. Elpakoltam a gép elől, kicibáltam középre és a lefolyó fölé állítottam. Megkerestem a slagot és üzembe helyeztem.
index.jpgMintha hallottam volna valamikor, hogy a zászlós parancsára a konyhai nagygépeket tilos használni.
Legalább öt kiló krumpli belefért egyszerre, 6-8 perc alatt kész is volt vele. Remek! Reggel nyolc óra van, hamar végzek. Zsákokból fotelt készítettem magamnak, karfával, háttámlával. Slaggal időnként meglocsoltam ültömben, ne szárazon dolgozzon a masina. 11-re készen is voltam, tele volt a hat hatalmas fazék. Eltorlaszoltam az ajtót, készítettem lábtámaszt is, aztán elszenderedtem. Dübörgésre és egy érces hangra riadtam.

– A kurva életbe, Dvorszky! Mit csinálsz már megint?

A kövér hentes kiabált, tologatta befele az ajtóval a zsákokat, hogy beférjen. Talpra pattantam.

– Mit héderelsz itt?

Hátrébb húzódtam.

– Megpucoltam a krumplit!

– De ezt nem lehet használni! – bökött rémült arccal a burgonyakoptatóra.

Megrántottam a vállam.

– Nekem működőképesnek tűnt.

– Nem arról van szó, te barom. Nem szabad! Húzd el a beled a zászlóshoz és jelentsd neki, mit csináltál!

Kiléptem a raktárból, mögöttem a kövér hentes, hátba taszajtott, hogy igyekezzem, közben összecsődítette a többieket.

– Ez a fasz megint lógni akart! Most mehet jelenteni a zászlósnak, hogy engedély nélkül használta a krumplipucológépet!

Gúnyosan röhögő társaim sorfala közt lépdeltem, még a velem egykorú szakácsok is vihogtak. A kövér a zászlós ajtajáig kísért, még jól meglökött.

– Gyerünk faszfej, most legyél nagylegény!

Beléptem, a zászlós valamit írogatott. Bezártam magam mögött az ajtót, s beljebb léptem. Még egy kockás füzetbe beleírt valamit, aztán felnézett.

– Már megint maga az? Na mondja!

– Zászlós elvtársnak jelentem, hogy a mai napon egyedül megpucoltam 15 zsák krumplit!

Néhány másodpercig néztünk egymásra, aztán a tiszt felvonta a szemöldökét.

– És? – kérdezte türelmetlenül.

– Jelentem a konyhavezető elvtárs parancsa volt, hogy jöjjek magához és jelentsem.

– A konyhavezető parancsára. És a krumplit is az ő parancsára pucolta meg egyedül?

– Jelentem, igen!

Hátrébb tolta a székét, és kinézett az ablakon.

– Mondja Dvorszky, miért szívatják magát annyira az idősebbek?

– Jelentem, nem tudom.

Visszafordult az ablaktól, leereszkedő hangon mondta:

– Tűnjön a szemem elől! Ne is lássam magát!

Kiléptem, a folyosó végén tobzódott a kövér.

– Na mi volt? –kérdezte vihogva.

– Semmi. Nem nagyon érdekelte.

Hümmögött valamit, aztán kicsit elkedvetlenedve vezetett vissza a konyhára

Centi_30.jpg 471

 

 

 

Február 4. Szerda

 

70 napom letelt! 10 hete vagyok katona! Még hátravan 67.

Ma voltam a Zuber alezredesnél a Sopronba való visszahelyezésemmel kapcsolatban.

Miért maradjak szakács, miért csináljam azt itt, amit lehet, hogy egész életemben fogok? Hadd legyek katona, ha már behívtak!

Az alezredes a Határőrség szóvivője, az egyik őr javasolta, hogy menjek hozzá, mert elég nagy hatalmú főtiszt, talán nagyobb szava van, mint a laktanya parancsnokának. Az alegységügyeletesnek jeleztem, hogy kihallgatásra akarok menni hozzá, furcsállta kicsit, de azért felhívta, aztán mondta egy kis idő múlva, hogy mehetek.

Lépdeltem az irodája felé, éreztem, hogy kezdek berezelni. De igazából nem értettem miért.
Sopronba vissza akarok kerülni. Ez tény.
Vagy legalábbis innen el. Ez még tényebb.
Az alezredes híre? Hogy Valaki? Illetve azt mondják, Valaki? Azt se tudom mi az, hogy szóvivő. Csak mindenki úgy beszélt róla, ha rákérdeztem mit tud, mintha valami istenség lenne. Az őr is azért küldött hozzá, mert mint mondta, ő az, akinek minden csak egy kézlegyintésébe kerül. Feltéve, ha szimpatikus vagyok neki.
Na igen, lehet, hogy itt a kulcsa a dolgoknak. Szimpatikus kell legyek.
Oké, de hogy? Mit csinál a kiskatona a kisisten előtt, hogy az a javára döntsön?

Amikor suliba jártam, nem szerettem a tanárokat, csak amiatt mert tanárok. Nem is tiszteltem őket. Csak amelyikkel olyan nexus alakult ki, aki megkedveltette magát velünk. De csak azért mert tanár? Ugyan már. És az igazgató? Hát azt meg csak az ünnepségeken láttam, meg az intő aláírásakor. Nem emlékszem, hogy kértem volna tőle bármit is.

Itt kuss a nevem, de amikor például a zászlóssal beszéltem, hogy helyezzen el innen, egyáltalán nem éreztem ezt kérésnek. Egyszerűen kinyilvánítottam, hogy vissza akarok kerülni. Se félelem, se szégyenérzet, semmi nem volt, csak szándék. Most meg félek, azt éreztem, hogy itt tétje van.
Nem sikerült ugyanis beilleszkednem a szakácsok közé. Nem szeretem őket és ők is utálnak engem. Katasztrofális lenne ha itt maradnék a kiképzés után Adyligeten, a konyhán. Most nagylegény vagyok, most még burokban élek, mert a körletünkben nincsenek öregek, a Jackson a kiképzésre érkezett kopaszok szállása, de ha a kiképzés után itt maradok a laktanyában, át fogok kerülni az öreg szakácsok körletébe.

És akkor végem.

Minimum megvernek párszor. Kónya valószínűleg kitapossa a belem, ha nem vagyunk szem előtt, mint a konyhán. Csak most és csak itt lehetek kis genyó mitugrász.  Annyi ellenséget szereztem, hogy ha itt maradok, kicsinálnak. Tehát az alezredesnél szimpatikusnak kell látszanom. Beugrottak képek, ahol iskolatársak, vagy mostani  katonatársak jópofiznak fafejű, de némi hatalommal bíró felettesnek, ahogy igyekeznek vicceset mondani, a kedvében járni béna dicséretekkel és hányingerem lett.
Ez nem fog menni.

Különben is, ez a procedúra, hogy "alezredes elvtársnak jelentem", ez is kiborít. Meg logikailag is hibás. Hogy lehet jelenteni egy kérdést, kérést? A tisztesekkel mindez bevállalható bohózat, de így, életbevágó ügyet intézni?! Röhej!


ij5936_7_big.jpg

Az émelygésemet csak erősítette az iroda ajtaja elé a folyosóra kiterített giccses, barna-okkersárga mintás szőnyeg, amiből az irodába is jutott néhány. Kopogtatás után az alezredes behívott, még jó sokáig szöszmötölt valami papírokkal, aztán az ablak felé fordult, hosszan merengett kifele, mielőtt felém fordult. Álltam előtte vigyázzban, tányérsapka a comb mellett és vártam. Fiatalos tiszt volt, tán szimpatikus is, de a mozdulatai ellenszenvessé tették. Olyan teátrális és fennhéjazó volt, hogy látszott, semmi dolga nem volt a papírokkal, az egész színdarab nekem szól.

Most nyugodtam meg. Mindegy mi lesz velem, ilyen fasznak nem tudok a kedvében járni.

Végre felém fordult, hátrébb lökte a székét lejjebb csúszott, majdnem fekvő pózt vett fel, kezét összekulcsolta a hasán, rám emelte a tekintetét és kegyet gyakorolt.
– Mondja.
Nem kerteltem, jeleztem, hogy szakács vagyok, ekkor és ekkor vonultam, itt és itt kaptam kiképzést és hogy oda mennék vissza.
Unalom látszott az arcán egészen addig, amíg azt nem mondtam, hogy igazi katona akarok lenni. Addig, gondolom arra számított, amikkel a többiek kereshetik fel, hogy esküvőre, temetésre adjon rendkívüli kimaradást.  De nem a becsülhető, férfias szándékom keltette fel az érdeklődését, hanem talán csak a kérésekben ritkán hallott szavak elegye, mert végül hümmögött csak, hogy ez igen szokatlan, de majd meglátja.
És leléptetett.

Ezért voltam ideges? Én marha.

Centi_30.jpg 471

Február 3.  Kedd

Hőmérő80.jpgMa nem sikerült elkerülnöm: főzelékeket kellett kavargatnom. 400 literes mellig érő főzőüstökben kell egy másfél méteres fakanállal forgatni azt az irdatlan mennyiségű ételt. A kőtörés lehet hasonlóan nehéz. Négy üstben főtt a paprikás-krumpli, arra figyeltem. Még nem forrósodtak át teljesen, a főzés elejénél állítottak oda.

Megkevertem az egyik üst tartalmát, s meglepetésemre egy – majd 20 centis – vaskos üveg hőmérő bukkant ki a krumpli közül. Egyben volt még, nem folyt ki belőle a higany. Kérdezgettem a többieket, nincs-e valami ötletük arra, hogy kerül hőmérő a krumpli közé, de nem is értették mit kérdezek, a hőmérőre mutatva meg el sem hitték, nem lett gazdája.

Azt halljuk többektől, hogy az időjárás jelentésben bemondták, minden rekordot megdöntött a napokban a hideg, mínusz 15-16 fokra melegszik napközben az idő.
Nem ellenőriztem, ki nem vittem a konyháról a hőmérőt, de innentől kezdve ezzel mértem az öltöző hőmérsékletét.

Centi_30.jpg 472

Február 2. Hétfő

 

Megint szívás benn, ki tudja meddig, mikor mehetek ki újra?

Tegnap újból irdatlan mennyiségű hó esett, a busz elakadt, nem messze a Moszkva tértől a laktanyáig végig gyalogolnom kellett. A vékony talpú, alacsony szárú kimenő cipőbe folyton belement a hó és a fülem is nagyon fázott. Ostobaság, de nem vehettünk fel téli sapkát, ebben az ultravékony tányérsapkában voltam.

macskafül.jpgReggel jelentkeztem a gyengélkedőn, mert nagyon meg vagyok ijedve, nem érzem a füleim felső részét, akár egy tűt is átszúrhatnék rajta fájdalom nélkül.
Többen várakoztak, s ült köztük egy srác – azt hittem, elhányom magam szegénytől. Nem volt fülcimpája. Épp a többieknek ecsetelte, hogy egy hete fagyott el neki, és le kellett vágni, a kötést nem bírja, attól is fáj, jobb ha szabadon van, viszont nem tud aludni, fél, hogy ráfordul álmában. És azt mondja egy roncs lett belőle. Néztem a csonkot, tényleg az, nem túloz.

A barátnőjének még meg se írta. Nem is meri. Könnyes volt a szeme, aztán mindenkié, eléggé megijedtem én is, de a doki megnyugtatott, bár elfagyott a fülem, de azon kívül, hogy valószínűleg érzéketlen marad, nem lesz bajom vele.

Az egész konyha ragyog a többi szakács múlt heti munkája nyomán.
Most az én feladatom kevergetni a leveseket. A főzelékeket igyekeztem elkerülni, mert azt sokkal nehezebb.

Valamivel visszafogottabbak velem az öreg szakácsok, csak Kónya méreget olyan szemmel, mintha meg akarna ölni. Ilyenkor elég a bélfújásra emlékeztetnem egy arcmozdulattal, káromkodik, de elhúzza mindig a csíkot.

Centi_30.jpg473

 

 

 

Február 1. Vasárnap

 

A katonaság jelene, jövője itt.

 

A múltja alább:

Cikkek a Mi, Határőrök című 1983-ban megjelent kiadványból. Kiadta a BM Határőrség Politikai csoportfőnöksége.

 Mihat_1k.jpg

 

 Mihat_5k.jpg

Mihat_6k.jpg

 

Mihat_7k.jpg

 

 

 

Centi_30.jpg474

 

 

 

Január 31. Szombat

Kis visszatekintés:

Cikkek a Mi, Határőrök című 1983-ban megjelent kiadványból. Kiadta a BM Határőrség Politikai csoportfőnöksége.

Mihat_1k.jpg

Mihat_2k.jpg

Mihat_3k.jpg

Mihat_4k.jpg



Centi_30.jpg 475

 

 

 

Január 30. Péntek

 

Végre otthon! Öt és fél hét után!

Nem tudtam hazaszólni, hogy megyek, nincs telefonunk, egyszerűen csak betoppantam. Azt levélben megírtam, hogy most már itt vagyok Pesten, de olyannyira izoláltan vagyunk benn, hogy szinte mindegy, hol van a laktanya. Annyiban jelent ez könnyebbséget, hogy hamarabb otthon vagyok és végig BKV-val megyek.
Iszonyú hideg van, a vékony félcipő, ami a kimenő ruházat része, olyan vékony talpú, hogy szinte érzem a lábujjaim közt süvíteni a hideg szelet. Nem vehettük fel a gyakorlóhoz hordott usankát sem, a tányérsapka viszont nem valami meleg darab és vajmi kevéssé védi a fület.

Pillanatonként változik bennem, hogy az egyenruhában bohócnak érzem-e magam épp vagy férfinak, mindenesetre ahogy felszálltam arra a buszra, ami közvetlenül hazavisz, rettentően szerettem volna találkozni valami ismerőssel, beszélni, beszélgetni valakivel, elmesélni dióhéjban, mi van velem, milyen a katonaság.

Ketyát, a szakácssuliból megmaradt barátomat augusztusban hívták be, honvéd lett Lentiben, vele tuti nem találkozom másfél évig, de a korosztályomból a többi ismerőseim közül még senki nem katona, mindenkinek új lenne, amit mondhatnék.

A forgóban állok, nézelődöm, hátha feltűnik valaki, hosszan merengek egy ferde félprofilra, amiben Nemes Józsit, a házunkban lakó srácot vélem felismerni. Várom, hogy mozduljon, hogy több látszódjon, kiderüljön őt látom-e, de közben eszembe jut, hogy nem szokott buszon utazni, amióta megvan a Wartburgja, csak azzal jár. Moccan a srác, tényleg nem ő az. Végigpásztázom a buszt újra, hátha látok valakit, hátha beszélhetnék igazi civillel, de nincs ismerős.

A megállótól hazafelé lassítva haladok, esélyt adva annak, hátha valaki meglát. Olyan szép, érzelgős jeleneteket képzelek el, hogy könnybe lábad a szemem. A hős jön haza a frontról, a szomszéd néni, amikor meglát, elsírja magát, hogy a haza védői közt lát, pedig olyan kis aranyos gyerek voltam nemrég.
A Veres Évi, akibe szerelmes voltam mindig, ugyan sose mondtam neki, bár többször is leköpőcsöveztem hátulról, meg gúnyolódtam vele, de sose vette a lapot, most a szívéhez kap, hogy milyen fess legény lettem, igazi férfi és a szemét le sem véve rólam, mellém szegődik. Kérdezgeti, hogy hogy bírom, azt hallotta, csak a legkeményebbek bírják végig, a többi begolyózik vagy öngyilkos lesz, pillái remegnek, ahogy aggodalmasan fürkészi az arcom amíg válaszolom, hogy azért ez nem olyan komoly, de az igaz, hogy keményeknek való. Mesélem, hogy mik vannak benn, látom, hogy egyre jobban elképed, növekvő csodálattal a szemében követ, és féltékeny pillantást vet a többiekre. Egy másik osztálytársnőmre, meg egy lányra, akivel kutyasétáltatás közben szoktam találkozni, akik szintén odaszaladnak, ahogy meglátnak, a karomat tapogatják, hogy megvagyok-e épségben, nincs-e valami komoly sebesülésem, és mielőtt visszamegyek a frontra, mindenképp tegyem tiszteletemet náluk.
400px-Liberation1945a.jpgEgy általános iskolai barátom apja, ellentmondást nem tűrően félretologatja a lányokat - ők könnyüket törölgetve állnak félre -, autogramot kér, majd teátrálisan kezet ráz velem a legnagyobb tisztelettel a tartásában és elmondja mennyire szeretné, ha a fia ugyanilyen erős, állhatatos és rendíthetetlen jellem lenne, mint én. A hazát megvédem, mondom erre lendülettel, a körülöttem lévők megkönnyebbülten sóhajtanak, a lányok felől szipogás hallatszik.

Még egy kicsit lassítok a lépteimen, belevillan a szemembe a valóság, a zebrán áthaladva csak egy kisfiú mered kerek szemmel az arcomba, az anyja, aki áthúzza az úttesten, felém se fordul. Közeledem a házunkhoz, nézem az emeleti ablakokat, hátha van szomszéd, aki épp ott áll és észrevesz.
De nincs.

Nyílik a házunk kapuja, többen jönnek egyszerre kifelé, a kamaszok köszönés nélkül suhannak el mellettem, a felettünk néhány emelettel lakó középkorú házaspár morózusan, összeszorított szájjal, szürke, fásult tekintettel néznek rám, látszik a kedvetlenség, hogy jaj megint köszönni kell, nem is viszik túlzásba, a férj csak bólint, a nő egy férfias "kívánokot" köhint felém, a lány a babakocsival meg ugyan barátságosabb sziá-t mond, de csak azért, mert megfogtam az ajtót, hogy ki tudjon jönni, amúgy rám se néz. Talán meg sem ismertek.

Egyedül szállok a liftbe.
Anyuékat nagyon megleptem, nagy az öröm, de azért fájt, hogy bennem maradt egy csomó dolog. Holnaptól már nem lesz rá lehetőség, mert reggeltől két napra teljesen elfelejtem a katonaságot, semmit nem akarok tudni róla, két napig nem is gondolok rá.

Centi_30.jpg 476

 

 

 

Január 29. Csütörtök

 

Végrehajtottuk a géppisztoly 1-es (kiváló) és éjszakai (nem megfelelő) lőgyakorlatot Piliscsabán. Egész jó móka.

Tetszett a nappali lövészet, elég jól lőttem, a szakaszunkban a legjobbat. Nem erény ez ennyi fakezű szakács közt, de én élveztem. Elképesztő erő van ezekben a fegyverekben, bár én olyan vacakot kaptam, hogy mindene lötyögött. Nekünk szakácsoknak a leselejtezése váró ősrégi darabokat adták.
Talán akkor mégis inkább erény a kiváló minősítés.

hu_depositphotos_com.jpg(A kép nem  korszak-azonos illusztráció. Forrás: hu.depositphotos.com)

A parancs szerint éjszaka 1-es célzott egyes lövéseket kell leadni, de a sorozat olyan szép fénnyel hasította a sötétet, hogy nem bírtam ellenállni. Rátapadtam az elsütőbillentyűre és addig húztam, amíg tartott az a tizenvalahány töltény a tárban, amit kaptunk. Ugatott a kezemben az AK, repkedtek a nyomjelzős lövedékek. Nem lehetett volna így egy sorozatban ellőni, de csak kicsit csesztek le, már a tisztek fülébe is eljuthatott, mennyire megszívattak az öregek és talán egy picivel óvatosabban kezeltek.

Holnap haza megyek, nem nagyon érdekelt semmi más. Öt és fél hete nem voltam otthon, nem voltam kinn a laktanyából.

Centi_30.jpg 477

 

 

 

Január 28. Szerda

Holnap lövészet.

Ma a kopasz szakácsok a hűtőkamrákat takarították, majd lefagyott a kezük a pléhfalakon, s mikádót nem vehettek fel. Mindnek lila volt a szája tíz perc után. Már kaptam részükről néhány gyűlölködő pillantást, de nem nagyon figyeltem, a vulkánkitörésem jobban izgatott.


IMG_9299.jpg

Hallottam a Kónya hangját a hátam mögül, hogy megszívtam, meg ilyesmi, de nem érdekelt. A vulkán szétrobbanása után megpillantottam a zászlós bakancsát. Felegyenesedtem és tisztelegtem, a nyüzüge a háta mögül vihogott.

– Hallom katona, megint megtagadta a parancsot. Semmit nem hajlandó csinálni, csak kefével a kézben lóg egész nap, igaz?

– Zászlós elvtársnak jelentem, nem.

– Nem? Akkor mit csinál?

A faszkalap nyüzüge már a kezével takarta a vihogást.

– Jelentem, sikálom ezt a kockát itt.

A zászlós csodálkozva nézett rám.

– Milyen kockát?

– Jelentem, ezt a vajszínűt, itt a lábánál.

A kövér lepillantott.

Ezt a kockát. – dünnyögte – Minek súrolja ezt a kockát?

– Jelentem a Kónya határőr parancsára! Fehérre kell sikálnom.

Kövér izzadtságcsepp jelent meg a zászlós halántékán. Kónyáén is.

– Fehérre?

– Jelentem, fehérre!

Kónya feszengeni látszott hátul.

– De hisz ez vajszínű!

– Jelentem zászlós elvtárs, vajszínű!

Az altiszt ingerülten igazított a sapkáján.

– Mondja fiam, mióta súrolja fehérre a vajszínű követ?

– Jelentem, pont egy hete! Akkor kaptam parancsot rá a Kónya határőrtől.

Megremegett a háj a hatalmas hason.

– Kóóónya! Lépjen elém!

Az ostoba fajankó összetöpörödve bukkant elő.

– Maga egy hete szívatja ezt a szerencsétlen alakot?

A zászlós egész testében remegett a dühtől.

– És még van képe iderángatni megint? Mi az istent csináljak magukkal, hogy megértsék, az én időm drága ilyen hülyeségekre! Ez a katona hétvégén hosszú eltávozásra megy, maga meg három hétre minden kimaradásról, eltávozásról le van húzva! Lelépni!

Dühödten elrobogott, a bámészkodók villámgyorsan eltűntek, ketten maradtunk a megreccsent Kónyával. Rám meredt.

Csak enyhén mosolyogtam, finoman megveregettem a vállát:

– Kicsinek látszol innen…

Centi_30.jpg 478

 

 

 

Január 27. Kedd

 

A kopasz szakácsok kezdik kapizsgálni a dolgot, irigykedve figyelnek.
Nekik a sütők belsejét kell ma kitakarítani. Fejjel előre fekszenek a sütőtérben egész álló nap. Csak a lábuk lóg ki, visszhangzik a sok pléhdoboz, ahogy tüsszögnek, szitkozódnak benn. Zsíros az alja, büdös is, és amit az oldaláról lekaparnak beleragad a ruhájukba, a hajukba, amit a tetejéről, az meg belehullik az arcukba, szájukba, orrukba.

osrobbanas.jpgNekem az ősrobbanás hihetetlen jól sikerült. Igaz, majdnem a konyha negyede állt a habzószóda porban, de ami kiment a kockámból, felsepertem és a lapátról jól meglendítve behajítottam a sütőkbe nekik. Kiabáltam, hogy vigyázzanak, de még így is volt, akinek az arcába ment, pedig nem is oda céloztam.

Jó nagy prüszkölést okoztam, de még így is örültek, mivel a raktárból semmit nem kaptak, talán könnyebben jön le a trutyi vegyszerrel, mint körömmel.

Délután jött a Kónya.

– OK, Dvorszky, elég lesz már. Hagyd abba. Fehér a kő!

Feszülten méregetett.

– Fehér? – kérdeztem.

Enyhült a feszültsége, megkönnyebbült, még egy kicsit ki is egyenesedett.

– Fehér! – mondta.

Gyanakodva összehúztam a szemöldököm, aggodalmas arckifejezéssel vizslattam a szemét.

– Te hülye vagy? Ez teljesen vajszínű. Tegnap még te is vajszínűnek láttad, emlékszel?

Indulatosan felemelte a mutatóujját.

– Dvorszky baszd meg, leszarom, hogy milyen, hagyd abba, fejezd be, kész! Elég! Érted?

– Nem tudom, hogy kamuzol vagy csak simán olyan hülye vagy Kónya, hogy nem emlékszel mit beszéltél tegnap, de ez akárhogy nézzük, nem fehér! Még mindig vajszínű! Majd abbahagyom, ha fehér. Érted?

Erre kitért a hitéből.

– Dvorszky baszki, ezt nagyon megszipkázod. Ha holnap meglátom a kezedben azt a kurva kefét, jelentem a zászlósnak! Nem fogsz velem szórakozni!

Elviharzott, s közben szétrúgta a készülő űrkikötőmet.

Centi_30.jpg 479

 

 

 

Január 26. Hétfő

Két hónapom letelt már!

A kopasz szakácsokat rászakították a sütőlapokra, trepnikre, sütőtálakra és sütőrácsokra. A körmükkel kaparászták a rájuk égett zsíros vacakot, csak néhányuknak volt akkora szerencséje, hogy talált valami fadarabot, műanyaglapot vagy valami szart a kaparászáshoz. Estére nyakig kormosak, izzadtak, zsírosak lettek.
Én ötödik napja sikálom a foltot.
Reggel szaladtam a keféért, ultrával megrajzoltam az Empire State Buildinget és leromboltam. A végére odaért a Kónya.

– Na, kisgyerek, most megtanultad, mi az illem. Azt hiszem elég lesz. Betörtelek. Abbahagyhatod.

great_white_shark_info_graphic.gifSzeme csillogott, az arcán elégedett mosoly billegett. Visszamosolyogtam rá, majd a padló felé fordultam újra. Egy krokodil és egy cápa harcát rajzoltam fel éppen.

– Dvorszky! Jól hallottad, befejezheted.

Szép szája lett a cápának, nagyon eltaláltam.

– Befejezheted, vége. Elég lesz!

Kicsit bénáztam a hátúszójával, aránytalanul nagy lett. Újra kellett kezdenem.

– Dvorszky! Hagyd abba. Készen vagy!

A krokodilt is életszerűbbé rajzoltam, rendes lábakat neki.

– Dvorszky! Készen van!

Szinte kiabált.

Ekkor fordultam felé.

– Készen vagyok? Te ezt fehérnek látod?

– Hogy lenne fehér? Ez tökéletesen vajszínű.

– Na látod. Még nem vagyok kész. Én fehérre sikálom.

Folytattam a krokodillal. A szemem sarkából láttam, amint a nyüzüge intett a többieknek, hogy ez teljesen hülye. A krokodil nyerte a csatát, de felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Nagyon elégedett voltam. Szaladtam újabb adag ultráért és rögtön nekiláttam rákos sejtburjánzást imitálni. Ettől aztán rettegne az emberiség!

Elfogyott az ultra, de kaptam 50 kiló habzószódát, holnap ősrobbanást csinálok!


Hogy miért ilyen előzékeny velem a raktáros, nem értem. A többiek könyörögnek, hogy kapjanak valamit a takarításhoz, sikáláshoz, de általában elzavarja őket, hogy mit képzelnek, osszák be ezt a maroknyit egy hétre, nekem meg kiutal 50 kilót? Itt mindenki megőrült?
Én vagyok az egyetlen normális ember, akit meg a többiek tartanak kivétel nélkül hibbantnak. Nem értik, hogy nem borultam ki, miért nem hagyja el zokszó a számat, miért nem káromkodom, szitkozódom, tombolom ki magam, holott az, amit csinálnom kell, őszerintük már fel kellett volna őrölnie az idegeimet.

Az enyéimet! Vicces fiúk ezek. Kicsit se ismernek.

süti beállítások módosítása