480

Január 25. Vasárnap

60 napom letelt már! Hatvan, hat van, 6one.
És még 480van van van még hátra.

Ma szabadnapos vagyok. Fekszem a körletben, alszom, pihenek. A többi kopasz szakácsot megint havat lapátolni vitték, engem nem bántottak az ügyeletesek, elterjedt a híre, hogy a Kónya szopat kegyetlenül négy napja. Sajnáltak is, meg hát a kegyelemdöfés joga az övé. Ő kell, hogy kivéreztessen igazán, hogy elkussoljak, megtörjek végre.
Hülyék ezek! Hahaha…

Nektek faszok, soha!

Ami ma letört az az, hogy megtudtam, meghalt Rodolfo.
Az egyik korombeli szakács mondta itt a körletben. Az ő szava járása volt a "csak a kezemet figyeljék, mert csalok".
Amikor a cigivel seftelt, akkor mondogatta állandóan. Ő találta ki azt is, hogy a vasajtót cigiért adjuk kölcsönbe. Azt a mennyiséget is ő felügyelte, ő osztotta ki a napi fejadagot, és aztán amikor az elfogyott, kerített máshonnan. Valahogy mindig volt cigarettája, rejtély, hogy honnan szerezte, de bármikor, bárki kért tőle, tudott adni.
A vasajtós cigivel beetette a többieket, utána kisebb szívességeket kért cserébe, pakoljanak össze rendesen a szekrényében, ágyazzanak be, pucolják ki a surranóját, ilyeneket, viszont egy idő után annyian tartoztak neki, hogy lassan kis császárként ugráltatta a körlettársaim. Vezéregyéniséggé vált, kikérdezték a véleményét, hozzá futottak a friss hírekkel, minden beszélgetésbe bevonták, látta-e kinn ezt, hallotta-e azt, járt-e civilben itt és itt. Ő lett a mindenben jól informált.
Valami vidéki kisvárosból került ide, jó kedélyű, közvetlen volt, vágott az esze, de az üzletben nem ismert tréfát, így mindenki azt gondolta, másban sem, ezért a privilégiumait nem vonták kétségbe.
Még emlékszem a kissé riadt szemeire, amilyen akkor volt, amikor idekerültünk. Nekem az egész jelenség hamisnak tűnt. Úgy láttam, hogy egy egész egyszerű srác, tán ilyen hatalma sosem volt, egyáltalán nem ilyen kinn civilben, de most valahogy elcsípett egy szerepet, amit jól csinál.
Gyakorlatilag én voltam az egyetlen, akire nem gyakorolt semmilyen hatást, nem dohányoztam, nem barátkoztam, és eszem ágában sem volt lekötelezettjévé válni bárkinek. De a többiek versengtek a kegyeiért és még az öregebb szakácsok is keresték a társaságát. Velem nem volt kapcsolódási pontja. De míg a többiek eleresztettek egyszer-egyszer valami sikamlósabb viccet velem kapcsolatban - amit meg én eresztettem el a fülem mellett, ő sosem piszkált.
Sőt.
Amikor néha összetalálkozott a tekintetünk, nem láttam benne ellenségességet, megcsillant a bizonytalanság, a tűnődő rokonszenv, meg valami könyörgésféle, hogy le ne leplezzem. Mintha ő is olyan kitaszított lett volna, mint én. Gyanítom belül egyedül lehetett. Nyoma nem volt a vagányságnak benne olyankor, ha összenéztünk.
Azt éreztem, hogy becsületes srác és ezt időnként a többiek tudomására kell hoznia, nem megy  másként. Hogy könnyítsen.
Amikor azt mondta "csak a kezemet figyeljék, mert csalok", akkor mondott igazat, akkor hozta a tudomására ezeknek, hogy hé faszok, át vagytok verve.
Mint egy viccen, úgy röhögtek.
- Áá Gyurikam, te egy nagy varázsló vagy!

És tényleg. Csak nem tudják mennyire.

Bejött a körletbe és elmondta, hogy Rodolfo meghalt. Felültem, megkérdeztem, hogy tényleg? Tényleg, mondta ő, fürkészte az arcomat, már a többiekhez beszélt, de még engem nézett. Nagyjából ennyit beszélgettünk egész idő alatt.

Én ültem elgondolkodva, Rodolfo járt az eszemben.
Gyerekkoromban sokszor láttam a tévében. Egész kicsinek idegenkedtem tőle, a gesztusai, az arca olyan fura volt, csalt és még mondta is.
De amit csinált, azt imádtam.

Most hirtelen elkezdett valódi múlttá válni a gyerekkorom, elkezdett szétporladni, nőtt a távolság, és megjelent a végérvényesség. Ma belém nyílalt, hogy a tévéből ismert, örökké létezőnek hitt szereplők szintén emberek, ők is kilépnek, eltűnnek. És a felhőtlen gyerekkoromat kézen fogva kísérik majd ők, a soha vissza nem térők, messzebb, egyre messzebb.
Végtelenül szomorú vagyok.

Rodolfo 1

Rodolfo 2

481

Január 24. Szombat

Reggel szaladtam a rejtekhelyre: nem tűnt el a kefe!

Ma a kis farok segítségével bombát rajzoltam ultrából. A farok volt a gyújtózsinór, végigégtem rajta és olyan robbanást sikáltam belőle, hogy csak na.

Mára az az általános vélemény, hogy begolyóztam. Rajzoltam óriás sünt, akire épp ráesik egy fiúcska, és rettentően sivalkodik, de jól sikerült a kamionba rohanó motoros esete is.

Mivel már nem mutogatok a szájára, csak a sikálással foglalkozom, öntelt vigyorgás állandósul Kónyán, azt érzi, most megtörtem. Többen noszogatják, hogy most már fejezze be, elég ez nekem.

A többi kopasz szakácsot havat lapátolni vitték délelőtt, nem öltözhettek át gyakorlóra, vékony fehér vászon nadrágban voltak kénytelenek kimenni, kékre fagyva érkeztek vissza, délután pedig a konyha összes edényét kellett fémtisztára vakarniuk.

Én még ma lejátszottam a Halálcsillag felrobbantását, a farokban repültem végig a csillagrombolóval.
Csodálatos volt.

482

Január 23. Péntek

Sikálom azt a másfél négyzetmétert, még nem fehér, de alakul. Egyre jobban élvezem.

Majdnem teljesen kocka, de az egyik oldalán szabálytalan alakú, hosszú farka van. A farok mentén kezdem a sikálást, lassan kanyarogva haladok a kocka felé, s minél közelebb vagyok hozzá, annál sebesebben nyomom, aztán gőzerővel suhanok bele.
Ott tulipán alakot rajzolok ultrával, és rózsát sikálok belőle.
Reggel hattól délután négyig.

Pazar rejtekhelyet találtam a kefének, nem kell aggódnom, meg lesz-e holnap. A hosszú nyelű sikakefe valóságos kincs. Nem kell hajolgatni, hanem majdhogynem álló helyzetből húzogathatja az ember a kefét. Igaz, hogy erőt így nem nagyon lehet kifejteni, szart se ér, amit így csinál az ember, de messzebbről, látványra olyan, mintha. Amikor nem nagyon figyelnek, akkor felegyenesedem és egy kézzel taszigálom a kefét. Arra felkapják a fejüket, ha abba hagyom, tehát mozognom kell. De csak akkor sikálom vadul, ha kedvem van rajzolgatni hozzá, meg ha épp rám koncentrálnak.

Ezt a kefét feltétlenül meg kell tartanom. Amúgy minden reggel kiosztják az eszközöket és a szolgálat végén meg le kell adni. Nem nagyon ellenőrzik, mit visz be az ember a raktárba este, így nem tűnt fel, hogy nem adtam le, mert ha leadom, akkor másnap nem biztos, hogy meg tudnám szerezni.
A raktárak felé találtam egy kis zugot, ahol nagy összevisszaságban az üstökhöz bevezetett vízcsövek tekeregtek. Ide lettek betéve a tojásos dobozok, meg a belevaló karton tojástartók. Ezek mögé dugtam be a kefét, amikor nem látott senki. Másodpercek alatt mélyre betoltam hátra és elé húztam a dobozokat. Holnap remélem meglesz még.

483

Január 22. Csütörtök

Ma is röhögve rendelt sikálni a nyüzüge. Látszott a szemén, hogy azt hiszi, most úgy szétszopat, az anyámat se fogom megismerni. Az örömét néha elrontottam azzal, hogy a szájára mutogattam, vagy úgy csináltam a számmal, mintha épp fújnék valamit. Ő messziről szitkozódott, fenyegetőzött, de aztán eluntam ezt is.

Sikáltam megint egész nap, reggel hattól délután négyig. Ebéd után szereztem egy hosszabb nyelű sikakefét, már hajlonganom sem kell. Óránként elballagok a vállamon a kefével, újabb doboz hypoért, ultráért, senki nem zaklat, azt gondolják, akkora szívás, amiben részem van, épp elég.

Szolgálat után most már csak fekszem, havat nem megyek lapátolni, napok óta már nem is nagyon kell. Senki nem piszkál, azt gondolják, azért vagyok csöndben, mert megzakkantam.

484

Január 21. Szerda

Reggel ébresztőnél figyelmeztettek a többiek, hogy a Kónyával vigyázzak, igazi pesti vagány, nem tűri, ha ellentmondanak neki, nagyon meg fog szívatni.

És tényleg, ahogy a konyhába léptem, elkapott és újra a tegnap reggeli ostoba vigyorával árulta el, hogy most igazán testhez álló feladatot talált.

Nem kommentáltam, hanem csak barátságosan megjegyeztem, hogy este kiderült számomra, miért fújják a belet.

– Ha megmondtad volna, mire kell, nem lett volna belőle ekkora balhé. – mondtam bizalmaskodó mosollyal.

Békülékeny hangulatban volt, átkarolta a vállam és cinkosan össze is kacsintottunk:

– Nem gondoltam Dvorszky határőr, hogy ezt egy szakácsnak mondani kell!

Mosolyogtunk egy kicsit még egymásra békésen, aztán megjegyeztem:

– Egy szakácsnak tán nem kell mondani, de egy igazi pestinek igen…

Gyanakodva figyelt.

–…én nem vagyok akkora paraszt, hogy mindenféle szart a számba vegyek! – mondtam és a nyomaték kedvért az ő szájára mutattam.

– Dvorszky! A kurva anyád! Széttéplek!

Ekkor már a sütőlap túloldalán voltunk, vigyorogtam rá kegyetlenül és ha elindult felém, a másik irányba mozdultam. Lassan ideértek a többiek, kérdezősködtek, majd magyarázták a Kónyának, hogy ne csináljon hülyeséget, egyszerűen csak szívasson meg, hogy beledögöljek.

Ez végül is mindenkinek tetszett, így a nyüzüge valamivel higgadtabban mondta el, mit csináljak.

A konyha egésze téglavörös burkolólappal volt fedve. Hatalmas előnye a vízállósága, annyi vizet locsolhattak ki nekünk az öregek, amennyit csak akartak. Volt egy másfél négyzetméternyi terület a húselőkészítő előtt, a sarokban, ahol nemrég csatorna-javítás miatt a munkások felszedték ezt a vörös burkolólapot, később aztán vajszínűvel pótolták. Idevezetett a Kónya miután lehiggadt.

– Itt ez a terület. Vajszínű. A feladatod, hogy ezt fehérre sikáld, kopasz! Azt gondoltam reggel, hogy egy-két óra elég lesz ebből, de ma egész nap ezt fogod csinálni, hülye gyerek!

Vállat vontam, messzebbről néha még mutogattam a hasamra, a beleimre, a számra, meg rá, miután egy vastagnyelű sikakefét szereztem. Őrjöngött, de közelebb nem merészkedett, mert ilyenkor látványosan megemeltem a kefét.

Fellocsoltam a vajszínű részt, nyomtam rá hypo-t, ultrát szórtam rá, hadd habozzon és nekiláttam. Ha elfogyott a hab, lenyomkodtam a vizet lehúzófával a lefolyóba és kezdtem mindent elölről. Egykedvűnek, de inkább jókedvűnek igyekeztem látszani, ne gondolja, hogy ez nekem olyan nagy büntetés.

Reggel hattól délután 4-ig sikáltam.

485

Január 20. Kedd

Ma egy kis nyüzüge, szarjancsi, nálam öregebb szakács elkapott a folyosón és röhögve mondta, hogy testhez álló feladatot talált nekem.

– Belet fogsz fújni, kisgyerek!

Kajánul vihogott, s miközben rángatott a konyha felé, minden szembejövőnek elújságolta, mit talált ki. Nem nagyon tetszett a dolog, az volt az érzésem, valami tréfa áldozata leszek. Közben egy hatalmas vájlinghoz értünk.

A barom rám vigyorgott.

– Na itt van! Fújtál már belet?

Rámosolyodtam.

– Köztetek majdnem minden nap kiokádom a sajátom!

Az emberem elkomorodott, megkapaszkodott az asztalban.

– Kapd be, kopasz! Ezt nagyon megszívod! Akartam hozni neked segítséget, de elbasztad, egyedül csinálod!

A dézsához lépett.

– Ez itt a remek disznóbél, megfogod, a szádhoz teszed és fújod. Tessék! Kezdheted!

– Én ezt szart a számhoz nem teszem! Tuti, hogy a TBC-s disznóké. Tetszett, ahogyan te csináltad, de én hozzá sem érek!

Önkéntelenül a szájához kapott, aztán elöntötte a vér az arcát.

– Hogy mondtad?

Fenyegetőn hajolt felém.

Megismételtem neki, meg sem rezdült közben az arcom:

– Ezt a gusztustalan trutymót nem teszem a számhoz.

Lassan, jól artikulálva ejtettem ki, ez láthatóan még jobban felbosszantotta.

– Dvorszky! Nem mondom még egyszer! Fújjad a belet!

Alig bírtam visszatartani a röhögést.

– Nem fújom!

Elakadt a lélegzete.

– Ez…ez parancsmegtagadás! Jelentem a zászlósnak!

Részemről rendben – gondoltam, megvontam a vállam és elfordultam.

Hallottam, amint elviharzott. Ácsorogtam, nekidőlve az asztalnak, senki nem piszkált, várták a kivégzésem. Negyed óra múlva megjelent a nyüzüge, nyomában fújtatott a zászlós, szeme vörös, nyilván jól felidegesítették.

– Na, mondja csak Dvorszky határőr, mi a gondja?

– Jelentem, semmi gondom nincs.

A zászlós mögött megcsóválta a fejét a nyüzüge, néhány szájtáti meg bólogatott neki, hogy látjuk, igazad van, ez tűrhetetlen.

– Mi az, hogy semmi? A Kónya határőr jelentése szerint maga megtagadta a parancsot. Igaz, hogy nem akarja a belet fújni?

(Mi a szarért akarják ezek a belet fújni?)

Kínlódtam, hogy ne kapjon el a röhögőgörcs, valahogy kipréseltem:

– Jelentem, igaz.

– Azonnal kezdjen neki, azt hiszi, nincs jobb dolgom, mint magának könyörögni?

A nyüzügéék elégedetten bólogattak, elintézettnek tekintették a dolgot. De…

– Zászlós elvtárs, jelenetem nem tehetem.

Zúgolódás gyűrűzött végig a tömegen.

– Hogy érti ezt?

A zászlós is egyre ingerültebb lett, nagy tohonya, kövér, disznó, hol az egyik, hol a másik lábára állt.

– Zászlós elvtárs, ha ezt a belet a számhoz teszem, attól félek, bele fogok hányni. Mégiscsak valami étel lesz belőle!

Zászlós feljebb tolta a sapkáját és mélyen a szemembe nézett. Nyugodt voltam és határozott.

– Igaz-igaz… Adjanak neki valami más munkát. – dörgött a nyüzügére – És Kónya határőr! Máskor ne zavarjon ilyen hülyeséggel, mert lehúzom a következő szabadságát, megértette?

Kónya határőr habogott valamit, aztán az asztalok közt inogva távolodó kövér testet hosszan követte a szemével.

Megfordult, azt hittem leharapja a fejem.

– Dvorszky! Ezt kegyetlenül megszívta! Holnaptól olyan munkája lesz, hogy elátkozza az anyját, amiért világra hozta! Földön csúszik majd kegyelemért!

Vállat vontam, de ez nem nyugtatta meg különösebben, még néhány órán át szitkozódott. Este egy parasztgyereket megkérdeztem, miért kell a belet fújni, kiderült kolbászt töltenek bele, és hogy ne tapadjon össze a töltésnél, mert akkor kiszakad.

Hát jó. Nem tudtam.

Pesti gyerek vagyok.

 486

Január 19. Hétfő

Ma a zászlós magához rendelte két öregebb társamat, egyikük rám mutatott, hogy nyomás velük, majd a laktanya egyik távolabbi, bunkerszerű épületéhez autóztunk. A raktár, bunker, garázs vagy mi, 4-5 méter széles, 10-15 méter hosszú, magas teremből állt. Az egyik oldalán hosszú sorokban, rengeteg téliszalámi kígyózott végig felakasztva, a másikon kb. 2-3 méter magasan lunchhús konzerv tornyosult.
– Nem bámészkodik! Körbe se néz! – csattan fel a zászlós, aztán jó néhány téliszalámival teli dobozra mutatott. – Ezeket tegyék a kocsiba.
Megpakoltuk az iderendelt dobozos UAZ-t téliszalámival.

A zászlós, amint végeztünk, háromfelé vágott egy negyed rúd téliszalámit és odanyújtotta nekünk.

– Maguk nem láttak semmit, erről szót se senkinek, értem? Na akkor lelépni!

Megjegyeztem az arcukat! – kiáltotta még utánunk.

Aztán utasította a sofőrt, kicsit lelassítottuk a lépteinket. Furdalt a kíváncsiság, mi lesz a bepakolt szalámival.



(Forrás: www.teliszalami.hu)

– Attila, vigye a szállítmányt a Paprika csárdába, tudja, ahova múltkor is. A tulaj pecsétnyomóval lezárt dobozt ad majd helyette, meg egy borítékot. Idáig érti? A dobozt visszahozza nekem, a borítékot a Pasaréti úti közértben adja a tulajnak, tudja. Ott bepakol tizenkét karton sertésmáj konzervet. Aztán visszajön és jelentkezik nálam. Megértette?

Attila elviharzott, mi meg elrágcsáltuk a zsákmányt.

Se ez előtt, se ezután, soha nem láttam többet téliszalámit a seregben.

487

Január 18. Vasárnap

Mára minden öreg szakáccsal összevesztem, legalább úgy utálnak engem, ahogy én őket. Állandó a torzsalkodás. Szakács a szakmám, pontosan tudom, mit, hogyan kell csinálni és a kőművesből, szobafestőkből hátszél hatására szakáccsá vált nagyképű tahók szakmaiságát lépten-nyomon megkérdőjelezem. Jobban mondva elmondom, hogyan kell. De szélmalomharc, semmit sem ér, a szokásaiktól nem lehet eltéríteni őket. Már a saját korosztályom is utál, mert bizonyos dolgokat gyorsabban végzek el, például zöldségek összeaprítását, mivel tanuló koromban tonnaszám kellett, rááll a kezem a késre.

Az aznapi menü áttekintésekor pontosan tudom, hogy melyik munkafolyamat a leglógósabb, még ha nem is látszik elsőre, azt elvállalom, míg a társaim végzik az igazi alja munkát. A fekete mosogatót eddig mindig sikerült elkerülnöm. Mindig találok magamnak olyan tevékenységet, amivel úgy tűnik, csinálok valamit, de amivel azért a nagy szopást elkerülöm. Az öreg szakácsok azért utálnak, mert jobban tudok mindent náluk és egy-egy feladatot úgy végzek, ahogy én látom jónak, nem úgy, ahogy ők. Persze találnak azért olyat, amiről azt gondolják, nagy szívás, mondjuk a koponya aprítás, de az is inkább vicces volt, és kitombolhattam magam. De lassanként mindenki ismer, mindenki utál. Este szolgálat után hallgatagon fekszem le a zajos körletben, reggel szótlanul készülődöm, napközben nem beszélgetek senkivel.

Réz Misi, Szabó Gabi merre vagytok??

Ma az első elméleti oktatásunk volt, de nem a konyhai, hanem a határőrizeti feladatokról. Gyakorlatilag új dolog nem hangzik el, megint belénk sulykolják, hogy a haza védelme a mi feladatunk, az első előtti lépcső vagyunk, nekünk a békeidőben történő határőrizet a kötelességünk. Háború esetén persze harci feladataink lesznek, de a haza védelmét elsősorban a honvédség látja el. Nekünk azt kell megakadályozni, hogy a külföldi befolyás begyűrűzzön, de elsősorban a tiltott határátlépés és a külföldre szökés bűncselekményét kell megakadályozni. Magyarul, nem engedünk ki a határon senkit. Ehhez a feladathoz minket megillet a fegyverhasználat joga.

Pontosabban:
"a határőrt fegyverhasználati jog illeti meg a tiltott határátlépés, az embercsempészés és a külföldre szökés bűncselekmény elkövetőjének, illetőleg az ilyen bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személynek az elfogására"

Nekünk valahogy a családban nem merült fel, hogy külföldre menjünk. Volt hétvégi telek, az adta a szabadságot Így a külföld nekem nem is nagyon létezett. Tanultam ugyan valamit '56-ról, hogy sokan kiszöktek, de nekem az is sokáig gyerekcsínyként fixálódott. Azt hittem, hogy olyasmi, ahogy most a konyháról kiszököm, vagyis hogyha nem figyel oda senki, akkor gyorsan lelécelek, lényeg, hogy jó időben kell elindulni, és gyorsan kell a bejárathoz menni. Gyakorlatilag ennyi, és kinn is vagyok - valami ilyen a szökés. Ha nagyon megszorongatnak, akkor azt is el tudtam volna képzelni, hogy amennyiben elkapnak, visszavisznek a rajtkockára. De hogy az életével játszik az, aki megpróbálja, csak itt a seregben tudatosodott.

Nekem sosem jutott eszembe, hogy át lehet menni másik országba. A külföld idegen bolygóként a fantasztikum határát súrolta, a szocialista országok is, de a nyugat az végképp. És hogy nekem lesz a feladatom megölni azt, aki mégis ki akar innen menni, az álmomban sem jutott volna eszembe.

Az egyetlen előnye a konyhai szolgálatnak, hogy kicsit távolabb kerültem a gyilkosság lehetőségétől. Nem akarok embert ölni, de ha rajtam múlik, nem maradok a konyhán.

488

 Január 17. Szombat

Ma bárddal kellett apró darabokra aprítanom a TBC-s disznók fejét, gulyásleveshez. Küzdöttem rendesen, vannak a koponyának részei, amit egyszerűen nem lehet szétverni, a többkilós bárd is lepattan róla, ha véletlenül eltalálok egy fogat, az olyat üt, hogy majd kirepül a kezemből. De azért tetszett nagyon, odaképzeltem az ellenszenves szakácsokat, a sok kínlódást a bevonulás óta, a hosszú időt, ami hátravan, a tiszteket, és úgy egyáltalán az egész katonaságot. Hangosakat kiáltva csaptam le, néha két kézzel, favágó mozdulatokkal trancsíroztam. Időnként megálltak az ajtóban az idősebbek röhögni, meg biztatni, hogy szerintük legyőzhetem a disznókat, én vagyok az okosabb.
Azt hittem, ez az egész meló csak valami vicc és célzottan engem szopatnak, de végül minden mócsingot, a földre-falakra pattant darabokat is beletették a levesbe, kiegészítve vele az egyéb hulladékhúst.

Egy kicsit panaszkodtak a katonák, hogy rettentő gusztustalan, amikor disznószemek kacsintanak ki a levesből és fájdalmas ráharapni egy-egy sertésfogra, csontszilánkra, de a zászlós mindenkit megnyugtatott, higgyék el, mindent megtesz, de ahhoz, hogy a tegnapihoz hasonló, drága színhús kerülhessen időnként az asztalra, meg kell húzni a nadrágszíjat és el kell viselni az ilyen jellegű ételeket is.

Még mindig hólapátolás, illetve most inkább a tükörré vált utakon kellett a jeget feltörni, mert ma már nem esett, csak hideg volt.
De az nagyon.

 489

Január 16. Péntek

Találtak a laktanya sertéstelepén négy TBC-s disznót, azonnal levágták mindet, majd a szokásos eljárások után a hentesek hosszában félbevágva behozták a húselőkészítőbe. A tisztiorvos megtekintette őket, a vizsgálat alatt folyamatosan ingatta a fejét, gondterhelten cüppögött, s miután a konyhavezető zászlós mélyen a szemébe nézett, emberi fogyasztásra alkalmasnak nyilvánította.

Kifelé menet az idősebb szakácsok felé súgta, hogy legalább négy órán át főzzék, lobogó lángon, és ne egyenek belőle. Aztán még mintha azt dünnyögte volna maga elé, hogy el kéne mindet égetni, de a zászlós elárulta, a tisztiorvos erre a lusta bagázsra gondolt, aki itt tátja a száját, a helyett, hogy a dolgát végezné. Segítettem a darabolásnál, este zsíros kenyeret ettem.

A laktanya többi két-háromezer katonája ünnepi vacsoraként falta be a fincsi rántott húst.

A hó még mindig esik, az esti hólapátolás és az azt követő hancúrozás állandó program, bár olyan hideg van,  hogy egyre kevesebben maradunk takarodóig.

A Zala Hírek online archívuma:

Január 16-án, pénteken arról tudósítottunk, hogy két megyeszékhelyi gyár is bezárt az időjárás miatt:

Leállt a Caola és a Zala Bútorgyár
"A Caola KHV zalaegerszegi gyárában három napra leállították a termelést. A vezetés a munkaidőalap védelmében döntött úgy, hogy a munkásokat szerdán, csütörtökön és pénteken szabadnapra küldik, a kieső időt még ebben a negyedévben le kell majd dolgozni. A leállás elsőrendű oka az volt, hogy a szállítás akadozása miatt nem kaptak meg egy sor fontos alapanyagot, így udvartakarításon kívül aligha lehetett volna más munkát adni a dolgozóknak... A Zala Bútorgyárban is kényszerintézkedéseket hozott a tél, mivel mind a vasúti, mint a közúti szállítás megakadt, az üzem raktározási gondokkal küszködik."

Segítettek a szovjek katonák
"Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport alakulatai nagy erőkkel vesznek részt a rendkívüli időjárás okozta gondok felszámolásában. Az elmúlt három nap alatt országszerte 600 terepjáró teherautó segített a szállításban, a nehezen megközelíthető településekkel pedig 38 lánctalpas harcjármű és 84 műszaki jármű tartotta a kapcsolatot - tájékoztatta a sajtó képviselőit csütörtökön Erelen Porfirjev vezérőrnagy, a Déli Hadseregcsoport törzsfőnöke." - jelent meg a hírlapban az MTI tudósítása.


Zavartalan az ellátás, a közlekedés és a termelés megyénkben - írtuk 1987. január 17-én, szombaton:

ZH online

490

Január 15. Csütörtök

 
Ma csak azért mentem be a konyhába, hogy jelezzem, hólapátolásra osztott be az alegységügyeletes, az alegységügyeletesnek, meg azt mondtam, hogy a konyha hozzájárulása vagyok a laktanyai feladatokhoz, így egész nap megint havat lapátoltam. A hófalak közé vájtunk alagutakat az épületeket összekötő másodrangú gyalogutakon, jó móka volt bujkálni bennük, de mivel nem tartottak valami meggyőzően, végül át kellett vágni őket és hagyományos ösvényeket alakítani ki belőlük. A saját örömünkre kisebb ívekben ástuk ki ezeket az ösvényeket, egész rendes kis labirintust alakítottunk. Érdekes volt, hogy míg az alagút kongott, addig a két méter magas hófalak közt kanyargó keskeny kis utakban tompán, nehézkesen terjedt a hang, egy-egy élesebb szögű fordulóban az egymástól csak 8-10 méterre állók már nem hallották egymást.

A Zala Hírek online archívuma:

A  január 15-ei, csütörtöki lapszám is a közlekedésre fókuszált:  

Az M7-es út bal pályája a Balaton és a főváros között járhatatlan
"A Volán helyi és helyközi járatai kisebb-nagyobb késésekkel, de csaknem a menetrendnek megfelelően közlekednek, egyes távolsági járatok indításánál azonban mérlegelik a helyi időjárási- és útviszonyokat. Országszerte javult az utak állapota, a főútvonalak mindenhol járhatók. Az M7-es út bal pályája a Balaton és a főváros között járhatatlan, a Budapestre tartó autósoknak a 70-es utat kell választaniuk. Az M7-esen - Székesfehérvár és Balatonvilágos között - több mint 40 elakadt jármű: kamion, busz, személygépkocsi vesztegel, ezek némelyike akadályozza a forgalmat, illetve az úttisztítást.'"

Normalizálódott a helyzet a megye útjain (szalagcímek az újságból):
- Közlekednek a távolsági buszok
- Zökkenőmentes az élelmiszer ellátás
- Raktározási gondok a ruhagyárban
- Van elég pb-gáz

Vége a rendkívüli tanítási szünetnek:
"A keddi 31-gyel szemben tegnap megyénkben már csak nyolc iskolában volt rendkívüli tanítási szünet: a zalaegerszegi Deák szakközépiskolában, a galamboki, a zalakomári, a kisgörbői, a mihályfai és a zalaszentlászlói általános iskolában, a felsőrajki iskolában és óvodában, valamint a nagyrécsei diákotthonban. A hiányzók száma azonban még mindig jelentős."

Időjárási helyzetkép Európából:
"Energiagondok Angliában és mínusz 42 fok Franciaországban"

491

Január 14. Szerda

Beosztottak a kenyér-előkészítőbe. Egy hatalmas géppel kell kilós kenyereket felszelnem. Mindig az előző napi kenyeret vagy a régebbit, mert a friss, puhát nem vágja el a kés. Emiatt minden nap száraz kenyeret kapnak a katonák. Dübögött a gép, suhogott a kés, rakosgattam a kenyeret. Egyszer csak piros pöttyök jelentek meg a kés feletti átlátszó, műanyag védőburán. Kikapcsoltam rögtön, néztem a kezem.

Jézus, csak nem vágtam el?

Nem! Akkor mi a szar ez?

Lebontottam a burkot. Benn pihegett a kenyér, az utolsó, amivel végzett a gép. Kicsit megemeltem.

AAAaaahhhh….elhányom magam!

Most meg egy komplett egércsaládot végeztem ki, jól átáztatták a kenyér belsejét.

Ekkor látom csak, a késen is szürke szőrszálak fityegnek.

Hátrébb léptem. Gyorsan átnéztem a többi kenyeres ládát, nem akarok komplett lakótelepeket rombolni.

Ekkor bedugta a fejét egy idősebb szakács, s benyújtott egy fejedelmi, virágmintás kendővel letakart kosarat.

– Készíts elő egy kiló kenyeret a tiszteknek ebbe. Azonnal jövök érte.

Elmosolyodtam.

Ügyesen kiemeltem a kis koporsót a szeletelőgépből, és óvatosan – hogy ne csússzon szét - belehelyeztem a kosárba, lesepregettem a kenyér tetejéről a szőrt, s ízlésesen letakartam a kendővel. Berobogott a srác, a kezébe nyomtam a kosarat, és amint kiment, gyorsan letakarítottam a gépet. Néhány perc múlva őrjöngve lépett be újra. Elém hajította a kosarat.

– Mi a szart adtál nekem te szerencsétlen állat! Mi ez a gusztustalanság?

Mintha nem láttam volna még, fölé hajoltam, és elhúztam a számat.

– Atyaég, de undorító!

– Adj egy másikat! És máskor jobban figyelj, mert letépem a fejed kopasz!

Kirohant a helységből, s én fütyörészve folytattam a sarabolást.

Este megint hólapátolás. Az öreg katonákat továbbra is teherautókkal viszik különböző helyekre, tegnap a belvárosban dolgoztak, a főbb utak valamelyest járhatóak, a kisebb utcákat kellett hómentesíteni. Viszont látnak kinn lányokat és ettől sugárzó arccal térnek vissza a laktanyába. Vágyakozva isszuk magunkba a másod- és harmadkézből kapott csajozós sztorikat, még olyat is hallani, hogy a lány visszafordult, amikor füttyögtek neki.

(Forrás: Retro, made in Hungária, Facebook csoport)

A Zala Hírek online archívuma:

A január 14-ei lapszám szerint megfeszített erővel küzdöttek megyénkben a tél rohamaival:

Megdőlt a hidegrekord a megyeszékhelyen
"Tegnap reggel öt órakor mínusz 26,8 fokot mértek Zalaegerszegen, s ez a január 13-án eddig mért hidegrekordot - 1980-ban "csak" 18,2 fokot mértek - jócskán megdöntötte." - írta az újság.

Szolgáltatási, ellátási helyzetkép (szalagcímek az újságból):
- Megoldódott a megye kenyérellátása
- Elegendő hús- és hentesárú
- Munkában a honvéd-tejesek
- Termelnek a zalaegerszegi gyárak

492

Január 13. Kedd

A sárkány torkába rohanok: szóltam a konyhát vezető zászlósnak, hogy nem akarok szakács lenni, helyeztessen vissza valahova határszélre igazi katonának. Hangosan kiabálva teremtett le, hogy ez nem buzibál, itt nem az van, amit én akarok.
Szívok tehát tovább a konyhán. Viszont most már mindenki tudja, hogy nem akarok itt maradni, az idősek értetlenkedve néznek, hisz szakácsnak lenni csókos állás, hogy-hogy nem akar az lenni a hülye gyerek? Nem is értik. De azért beígérik, hogy alaposabban megismertetik velem a konyhát, hátha megszeretem.

Ha tehetem, napközben is kilógok havat lapátolni. Annyi a hó, hogy ez az önkéntesség erősebb, minthogy tulajdonképpen szolgálati helyelhagyás kötelemszegését valósítom meg. Az öregek legyintenek, ha kisebb szopás nekem, hóban-fagyban kinn lenni egész nap, tegyem.

Elbeszélgettem egy őrrel és a kérdésemre mesélt a botosról. Azt mondja, kegyetlen egy dolog, mert ugyan valóban véd valamit, de iszonyú nehéz. Ha a benne lévő vállszíjakon hordja, akkor leszakad a válla, ha meg leereszti a földre, hogy ne húzza, akkor meg rogyasztott térdekkel kell állnia, úgy meg sokáig nem tud. Ha áll benne, akkor alul befúj a szél, vagyis nincs benne sokkal melegebb, ha leengedi a földre akkor a fakeret nyomja a nyakát, ráadásul, ha megtámadnák, csak fel kellene dönteni, úgy feküdne benne, mint egy hátára fordított teknős. Mivel teljesen merev, tyúklépésben tud csak haladni, és belül a fémkallantyúkat, amivel összefogja elől, nehéz kinyitni, ha sürgősen vizelnie kell vagy csak meg akarja igazítani a sajkáját.

Ez összességében elég nagy marhaságnak hangzott, a halvány somolygás sem erősítette az állítást, bár hallottam ezt már rebesgetni. Olyan, mintha ez valami legenda lenne, de amúgy lehet, hogy sima őrbundát hordanak. Hallottam azt is, hogy a botos az egy nemez csizma.
Sose derült ki, nem jutott eszembe többet megkérdezni valakit.

Az alegységügyeletesek folyamatosan tájékoztatnak az országban uralkodó viszonyokról, lélekben felkészítenek, hogy ha nem javul, akkor akár az egész ezredet kivezényelhetik. Hírt kapunk arról is, hogy a baráti Szovjetunió ideiglenesen nálunk állomásozó csapatai is besegítenek. Azt hogy "ideiglenesen", azt most hallom először. Szovjet laktanya mellett nőttem fel, gyerekként a környékbeli építkezések után megmaradt, elgazosodott dombokról megpróbáltunk belesni a kerítések felett, de embert sose láttunk, illetve nagyon ritkán, de ha integettünk vagy kiabáltunk, el is tűntek nyomban. Földönkívüli, idegen civilizációnak tűnt, attól a sok rejtélytől, ami körbelengte, de ideiglenesnek soha.
Viszont ők is segítenek most.
Itt Pesten a honvédlaktanyáink katonái megküzdenek a feladatokkal, és egyelőre elég az a néhány század, amit mi biztosítunk, de készüljünk arra, hogy szükség lehet ránk.

De ez rám, mint szakácsra nem érvényes, holott szívesen kimennék már megnézni milyen a külvilág.

A Zala Hírek online archívuma:

A január 13-ai, keddi újság is szinte csak a hóhelyzetről szólt:

Nagy küzdelem a hó és a szél támadása ellen
"Tegnap este hat órakor harmadszor ült össze a megyei operatív bizottság Zalaegerszegen, a megyei tanácson, hogy a helyzetértékelést követően meghatározzák a legsürgősebb tennivalókat. Sokat segített a közút igazgatóságiaknak, hogy délutánra elállt a szél, ám este még így is 28 összekötő- és 51 bekötőút volt járhatatlan a megyében, döntő többségében Zalaszentgrót térségében. A korábban jelzett áramszolgáltatási gondokat a honvédség segítségével sikerült felszámolni, s remélhetőleg kedden már Zalaszentlőrincen is újra lesz áramszolgáltatás. Nagyobb a gond a tejbegyűjtéssel: több tízezer liter tej beszállításáról kell gondoskodni Felsőrajk, Pórszombat, Szentgyörgyvölgy, Nagykutas és Gyülevész térségéből."

A külvilágtól elzárt Keszthely gondjai
"A hét végi erős havazás következtében Keszthelyen és környékén kritikussá változott a helyzet. A kerítéseket, lakóházakat övező, ajtómagasságig érő hófúvások miatt a gyalogosok is kiszorultak az egynyomsávosra szűkült úttestre."

Szalagcímek a lapszámból:
- Járhatatlan utak, áramkimaradások, sok a hiányzó a munkahelyeken, bezárt iskolák megyeszerte
- Késnek a vonatok Nagykanizsán
- Déltől indult meg a forgalom Lenti körzetében
- Egy mentőautó és egy gazdátlanul maradt Trabant maradt a hó fogságában Andráshida közelében
- Hagyárosbörönd mellett a kanizsai labdarúgók jéghideg autóbuszát csak hómaróval lehetett megközelíteni

493

Január 12. Hétfő

Beállt egy szokásos ritmus, egyforma szarsággal telik minden nap. Hajnal 4-kor kelés még az őrök előtt, a hideg konyhában teafőzés, krumplipucolás, hűtőkamra, sütőlap takarítás. Utálom a társaim, utálom a konyhát, a feladatokat.

El akarok innen kerülni!

Felüdülést csak az esti hólapátolás ad.
Azt mondják, ma már az egész országot belepte az a tömérdek hó, ami az éjszaka esett, azt halljuk, hogy mindenhol gondokat okozott a közlekedésben, falvakat, városokat vágott el a külvilágtól. Tőlünk is IFA-kkal hordják a katonákat a környékbeli utakhoz, meg még vidékre is menteni, segíteni. Én szakácsként csak belső hólapátolásra vagyok rendelhető, viszont így kezd egyre nehezebb feladattá válni, mert kevesebben vagyunk rá. Kegyetlen hideg van, sokáig nem is bírjuk kinn, beszaladgálunk a körletbe időnként melegedni. Azt mondják éjjel -25 szokott lenni.

Találtunk a szekrényeink mögött egy ütött-kopott fém szekrényajtót, azzal egyszerre többen tudunk lecsúszni. Van egy olyan hódomb a Jackson mellett, ami majdnem a második emeletig ér, nincs légrés a fal és és a domb között, így ha lefektetjük a vasajtót, leülünk rá négyen-öten, a leghátsó ember hátával a falnak támaszkodik, majd nagy lendülettel ellöki a rögtönzött szánt. Mindenkinek nagyon tetszik, főleg a leérkezés amikor mindig egymásra borulunk, percekig fekszünk egymáson és röhögünk.
A többi körlet katonái vágyakozva figyelnek, de az élelmes társaim kitalálják, hogy fejenként egy szál cigiért megkaphatják egy-egy csúszás erejéig. Ez nagyon jó üzletek bizonyul, a körlet szükségletének több heti adagja jön össze takarodóig.
Kár, hogy nem dohányzom.

Érdekes, hogy a szekrényajtóhoz kapcsolódó jogainkat az öregebb katonák se vitatják el, bár az igazán öreg katonák nincsenek a laktanyában, őket viszik a környékbeli hólapátolásra, mert az igazi kiváltság, kapcsolat a külvilággal.

1987. január 12-én, hétfőn a következőről számolt be a Zalai Hírlap:

Az országos helyzet
"A huzamosabb ideje tartó hóesés megnehezíti a közlekedést szerte az országban. Legtöbb helyen 20-25 centiméter volt vasárnap délelőtt a hóréteg vastagsága, ám az erősödő szél miatt néhol másfél méter magas torlaszok is keletkeztek, s a -8, -10 fokos hideg a sószórás hatásosságát csökkentette."

Lelassult a közlekedés Zalaegerszeg térségében
"Vasárnapra virradóra egész éjszaka dolgoztunk, jó ha két órát aludtam az éjszaka, a többiek ennyit se - nyilatkozta Fullár Gyula, a Szombathelyi Közúti Igazgatóság Zalaegerszegi Üzemmérnökségének vezetője. - Ám azt hiszem, hogy a soron következő éjszaka még ennyit sem fogunk aludni. Hiába, kevesen vagyunk arra a 410 kilométer hosszú útra, ami a felügyeletünk alá tartozik."

Hófúvás Kanizsa térségében
"Vasárnap délben 12 centiméter vastagságú volt a hótakaró Nagykanizsán. Azaz csak ott, ahol a viharos erejű szél nem hordta. Mert bár szombat estig csendesen hullottak a pelyhek, 22 órától feltámadt a 60-70 kilométeres óránkénti sebességű, viharos erejű szél."

(Forrás: Zala Hirek Online)

494

Január 11. Vasárnap

Ma elszúrták az öreg szakácsok a tejbegrízt, összeállt és olyan kemény lett, mint a kő. Az én feladatom volt szép egyforma kockákat vágni belőle, hogy ki lehessen osztani valahogy. Órákon keresztül hajlongtam az üstbe, lendületesen kaszaboltam, saraboltam, még a derekam is belefájdult. Este az aljából merőkanállal kifaragtam néhány gömböt, majdnem úgy pattogott, mint egy teniszlabda. Mivel nem figyelt ránk senki, fakanalakkal ping-pongoztunk a sütőlapokon egy korosztályombeli szakáccsal, amíg nem vittek el havat lapátolni.

Hatalmas baleset volt a fogaskerekűvel. Nem nagyon jutnak be hírek kintről, TV készüléket még sehol nem láttam egyik laktanyában sem, újságot nem olvasunk, legutoljára addig volt a kezemben, amíg bele nem tömködtem a gumicsizmába.

Azt hallottuk, hogy az egyik kocsi nem tudott megállni, elromlott a fék. Mindenki erről beszél, annál is inkább, mert az a szóbeszéd járja, hogy az egyik elhunyt vezetőnek itt szolgál a fia. A mamája vezette az egyik szerelvényt. Az idősebbeket kérdezzük, hogy igaz-e és, hogy ki az?

Azt hiszem én még nem láttam olyat, akinek balesetben halt meg valakije.
De nem tudtam meg, ki ő, és egyáltalán van-e alapja a szóbeszédnek.

495

Január 10. Szombat

A hó mellé rettenetes hideg érkezett. Nem ritka a -22 fok éjjel, az őröknek tömegével fagyott el a fülük. Parancsot kaptunk, hogy mindegyiküknek két bögre teát adjunk. Ma reggel majdnem ezerötszázan nevezték magukat őrnek.

Az igazi őrök "botost" hordanak. A botos majdhogynem egy hordozható őrbódé. Vastag nemezből készült embermagasságú sátor, belül favázzal megerősítve, a katona belelép, szíjakkal a vállára veszi és az nyakától a földig befedi, védi a testét. Hatalmas nemezkucsmát hordanak mellé, a látványuk az orosz tajgát idézi.

Tegnap nekem külön megmutatták, hogyan kell a teát készíteni. Azért nekem, mert ugye szakács vagyok, azt feltételezik, ezt talán az itteni szakács kiképzés előtt is el tudom sajátítani. Ma hajnalban már úgy vezényeltek le a konyhára, hogy én felügyelem a teakészítés utolsó fázisát és én osztom ki.

A teakészítés egy igen érdekes feladat. Este néhány kiló cukrot kell belezúdítani az üstökbe, aztán jó alaposan, majdnem feketére pirítani. Így akár teafű nélkül is szép barna színe lesz a löttynek, ezen a fű nem is változtat, az a gyanúm, hogy lucernából, esetleg kukoricacsuhéból készül. Ha a cukor megpirult, felengedjük vízzel, beleszórunk egy kicsit a „teafűből”, forrón tartjuk és állni hagyjuk reggelig, hátha valami csoda folytán íze lesz. Hajnalban, amikor bemegyünk a konyhára, kiengedjük fazekakba, ezzel konyhakésszé válik. Egyetlen erénye, hogy meleg. Kezdetben.

Ma a lötty leszűrése is az én feladatom volt. Nyeles rozoga szűrőt tettem az üst csapja alá.  Egy darabig szépen csurgott is, aztán akadozni látszott, végül a csap teljesen eldugult valamitől. Belenéztem az üstbe, de nem láttam le az aljára. Hoztam gyorsan egy fakanalat, s feltömködtem a csapba - az őrök érkezése előtt meg kell szüntetni a dugulást. Kicsit megakadt, nyomogattam, feszegettem, forgattam, aztán hirtelen beleszaladt valami puhába. Féltem, hogy a kezemre zúdul a forró lé, de tovább tekergettem, tömködtem a kanalat, s csak akkor rántottam ki, amikor megindult a folyadék.

Nagyot kiáltva ugrottam hátra.

– ÁÁÁÁÁÁááá…., mi az isten?

Egy jókora, puhára főtt patkány hátsó fele zuhant bele a fazékba. Sikerült alaposan széttrancsíroznom.

– A rohadt élet! De gusztustalan!

Belenéztem az üstbe a patkány másik fele már darabokban lebegett a tea tetején.

– Elhányom magam!

Szaladtam a szolgálatvezető szakácshoz. Bajuszos, nálamnál legalább tíz évvel idősebb pali. Hitetlenkedett, csóválta a fejét, csak nagyon nehezen sikerült az üsthöz rángatnom. Belenézett és kicsit ingerülten vázolta a teendőimet.

– A fazékból öntse ki a szutykot. Fogja a szűrőt és szedegesse le a darabokat, a szőrt, a bőrt a tea tetejéről, kanállal a zsír nagyját, aztán itassa fel vécépapírral a maradékot. Ennyi teát nem önthetünk ki! Igyekezzen!

(Apróság! Mit zaklatom én ilyenekkel?)

Még egyszer lehajolt, belekukkantott a fazékba, jó alaposan megvizsgálta a patkány darabjait, aztán arcát széles mosolyba burkolva lépdelt ki a konyháról.

Lesz mit mesélnie a haveroknak. Kelletlenül végeztem el a dolgom.

Mennyi részből áll egy ilyen kis állat!

Ezek után meglógtam havat lapátolni, én nem osztom ki azt az ocsmányságot!

(Forrás: Zala Hírek Online)

A hólapátolást nagyon élvezzük. Akkora a hó, hogy percek alatt építünk hóembert vagy mellvédeket a hógolyózáshoz. A laktanya mindenható urai elnézőek velünk, némelyik tiszt arcán atyai mosolyt látni, ahogy elvonul a hancúrozó katonák előtt. Tisztelgünk egy nagyot, de van elöljáró, aki már akkor legyint, amikor eldobálva az épp meggyúrt hógolyót, vigyázzba vágjuk magunkat. A havat eltakarítjuk, így hagyják, hadd eresszük ki a gőzt.
A rohamsisak istenien csúszik. Úgy tettem fel pár napja a szekrényem tetejére, hogy biztos voltam benne, sose fogom használni, és lám, ma azt látom néhányan azzal siklanak le az emelet magas hódombokról. Ezzel stílust teremtettek, mindenki szalad be a körletekbe és az esti halovány lámpafényben több százan a biliben csúszkálunk le. Nekem belefér a seggem, mintha ráragadt volna a katonai tojáshéj, mások csak ráülnek. Nehéz rajta egyensúlyozni, de ha ügyes az ember, szélsebesen siklik. Nekünk kopaszoknak a Jacksonnal különösen szerencsénk van, az első emeletről rögtön a domb tetejére tudunk kilépni és már csúszhatunk is lefelé. Tömött sorokban szaladunk fel az emeletre, olyan mintha egy század kamikaze indulna öngyilkos akcióra, ahogy gondolkodás nélkül ugrálunk ki az ablakon.

Amint a belső gépjárműforgalom is elül, mély, tompa, békés csend szállja meg a laktanyát, a lámpákat körbeölelő hópermet ködös leple alatt csak az önfeledt kacagás hallatszik.
Évek óta nem voltam ennyire gyerek!

496

Január 9.  Péntek

Az öregek attól a pillanattól kezdve utálnak, hogy kiderült, én valódi szakács vagyok.
Végigkérdeztek mindenkit, hogy mihez ért, amikor énrám került a sor, kicsit megállt a levegő. Mindenkinek más a szakmája és emiatt az idősebbek inkább a többi kopasz előtt mutatják, hogy mennyire mesterek a konyhán. Velem szemben kétféle reakció van, részint olyan önálló feladatokat kapok, amiről azt feltételezik, hogy megoldom, figyeljem a levest, szóljak, ha megsült a tepsiben valami - a tegnapi után a többiekre sokáig nem bíznak ilyesmit -, részint pedig valami olyasmit csináltatnak velem, amit mindenki utál, a legszarabb melókat, lényeg, hogy ne legyek nagyon ételkészítés közelében, tőlük viszont a lehető legtávolabb. Ez alapvetően érthető is, mert nem számítva a konyha legöregebb katonáját, a jövő hónapban leszerelő főszakácsot, én vagyok az egyetlen, akinek valóban ez a szakképesítése, így már a létezésemmel is irritálom őket. A főszakácsot egyszer láttam, át se öltözött szakácsruhába, gyakorlóban ment keresztül a konyhán, ami szigorúan tilos. Még a kaját is felviteti magának a körletbe, az egyik legnagyobb hatalmú úr a laktanyában, csak füttyentenie kell, mindenki ugrik. Külön tányérjai, pohara, bögréje, evőeszköze van, halandónak rájuk pillantania is alig szabad.
Az orra arról árulkodott, iszik rendesen.

Ilyen volt a séfé az egyik étteremben is, ahova tanulóként kihelyeztek néhány  hétre, szakmai gyakorlatra. Ez azt jelentette, hogy még a takarítónő is folyamatosan utasításokat adott, mindenki igyekezett a saját feladatait ránk tolni. Hamar kiismertük a ki nem mondott alá-fölé rendeltségi viszonyokat és válogatni tudtunk a feladatok közt.
Engem Tormával és Szaszával helyeztek ebbe az étterembe többször is, rohadt egy vásott kölykök voltunk így együtt.
Ha Rózsika a zsarnokoskodó konyhalány azt mondta, hogy takarítsuk ki az alagsori zöldség-előkészítőt, meg a tésztakonyhát, ahol a sütemények készültek, akkor minden további nélkül ellentmondhattunk Tóninak a második szakácsnak, aki azt akarta, hogy vágjuk össze a krumplit az ebédhez.
Minden dolgozónak volt egy mumusa, amennyiben arra hivatkoztunk, hogy tőle más munkát kaptunk, - ha igaz volt, ha nem -, akkor nem kellett az újabb feladatot elvégezni.
Amikor Rózsika kiosztotta a feladatot, bár a zöldség-előkészítőben kellett volna kezdeni, mi a tésztakonyhába mentünk és az első dolgunk volt a sütemények levágott és a puncsszelethez félretett széleit megenni. A lakatra zárt édességes hűtő ajtaját addig feszegettük, amíg valamelyikünk karja be nem fért és el nem értük a somlóis tepsit. Az ujjainkkal szaggattunk ki belőle darabokat, azóta se ízlett úgy a somlói, mint akkor, kézből. A sütőpapírral letakart fánkokból elcsentünk egyet-kettőt, majd szépen széttologattuk a sorokat, hogy ne legyen feltűnő. Kenőkéssel levágtuk, aztán megettük a pihenni félretett nyers omlós tésztának a széleit, majd sodrófával vékonyabbra, de az eredeti méretére nyújtottuk. Ettünk a valódi baracklekvárból, meg a darált dióból, a grillázsból, a csokimártásból és úgy általában mindenből, ami kezünk ügyébe került.
Ha bárki benyitott, vadul takarítottunk Rózsika parancsára, ettől elkotródott mindenki. Aztán átmentünk a zöldség-előkészítőbe, tessék lássék kitakarítottunk, majd behúzódtunk a raktárba és elnyúltunk a krumplis zsákokon. Ott ritkán kerestek, de ha igen, akkor mire beért a raktárba bárki, már a zsákokat pakolásztuk tisztességgel. Rózsikától mindenki félt. Rózsika, mivel ő volt a közvetlen főnöke, csak Vastagkarcsitól a főszakácstól félt. Vastag a szemüveglencséje volt. Viszont tőle senki más nem félt. Még mi se. Letegeztük, sőt lehülyéztük, és ez 15 évesen az egyik legbizsergetőbb érzés volt.
Vastagkarcsinak az egyetlen híve a keszeg alkoholista, Ottó volt, a fekete mosogató, aki meg finomabb falatok reményében barátkozott Karcsival. Ottó fejét naponta egyszer megmostuk felmosóronggyal. A harmadik naptól ez nehezebb feladat volt, merőkanállal felszerelkezve járt, de be lehetett cserkészni egy-egy sarokban, és hirtelen rátörni. Esetleg egyikőnk a mocskos zsírtól, víztől csöpögő cirokseprűvel bekergette egy olyan helyiségbe, ahol a többi várt a ronggyal. Hogy ez tulajdonképpen hogyan és miért vált hagyománnyá nem tudtuk már akkor se.
Vastagkarcsi se szerette Ottót, csak a közös szenvedély, hozta össze őket, aminek amúgy titkon a dolgozók nagy része hódolt, vagyis az ivás.
Mindenki utált amúgy mindenkit, ha lehetett keresztbe tettek egymásnak, ez viszont remek helyzet volt nekünk, egyik se tudta, milyen feladatot adott a másik, azt hazudtunk, amit akartunk.

Egy dolgot tett meg egy emberként az összes dolgozó. Vastagkarcsit együtt mentették ki a vécéről. Ez majdnem napi rutin volt. Vastagkarcsi, amikor már egészen berúgott, olyan 1 óra körül, a Népszabadságot a hóna alá csapva vonult be a budira. Az ajtóra belül, a kagylóval szemben egy hatalmas porcelán vécépapírtartó volt felszerelve. Díszes, cirádás, pompás, talán valami uradalmi kastély többkilós példánya lehetett. Vastagkarcsi, amikor végzett az olvasással, meg egyebekkel, egy határozott mozdulattal akarta magára rántani a nadrágot, ezért lendületesen emelkedett fel az ülőkéről. Ilyenkor útját állta a papírtartó rettenet tömege. Vastagkarcsi homloka hatalmasat dörrent a porcelánon és ájultan zuhant be a vécékagyló mellé. Ez még az étteremrészen is jól hallatszott, nyugtatni kellett az ebédelő vendégeket, hogy semmi baj, a klopfolónak van ilyen hangja.

Ekkor mozdult mindenki a budihoz és egy ember a kilincsnél fogva a zsanérok felé hátra feszítette az ajtót, míg ketten a budi belseje felé nyomták. Az ajtókeret nyikorgott, a zár alatti és feletti részeken recsegve elfordult, ahogy a zár nyelve feszítette, de aztán hirtelen engedett és szabaddá vált az út.
Abban is viszonylag nagy volt az egyetértés, hogy valahogy be kéne Vastagkarcsit idomítani, hogy mielőtt felállni próbál és elájul, még azelőtt húzza le a vécét.
Mindez egy körúti, kiemelt konyhán.

Vastagkarcsinak volt ilyen szederjes orra, mint itt a főszakácsnak. Őt még kétszer láttam a konyhán. Egyik alkalommal sem volt józan.

A kiképzés amúgy arról szólna, hogy a szakácsszakma alapjait elsajátítsuk, de arra nem sok időt hagynak. Az idős szakácsok az összes apró vagy nagyobb feladatot, amihez nem fűlik a foguk, ránk tolják. Örülnek a hirtelen jött munkaerőnek, megállás nélkül dolgoztatnak.
Komolyan meg vagyok ijedve. Ez lesz a kiképzés? Ezek után lesznek szakácsok a társaim?

Őrületes mennyiségű hó hullott. Tegnap késő délutántól egész ma estig. Rengeteg katona lapátolta el az utakról, emiatt a laktanya épületei között 2-3 méter magas hófalak emelkedtek. Keskeny folyosókat vájnak bele, azokon jártunk szolgálatba. Az első emeleti ablakokból ki lehet lépni a hó tetejére, aztán seggen lecsúszni. Senki nem használja a lépcsőket.

497

Január 8.  Csütörtök

Ma kezdtem élesben a konyhában, megkaptam a konyhai felszerelést, ruhát és rögtön felmosással kezdtük. A körletbeli nagyhangú ellenszenves társaim megszeppenten, ügyetlenül mozognak a hatalmas sütőlapok, főző üstök közt. Remény sincs, hogy valamelyiket megkedvelem. Az öreg szakácsok még ellenszenvesebbek, nagyképű ostoba tahó mind. Idegenként mozgom köztük, viszont ismerősként a konyhában!

Ma elég sok lebaszást hallottam, egyik se hozzám lett intézve, így néha megállt a kezemben a kefe vagy a felmosófa és mélyen belemerülve, élvezettel figyeltem.
A felmosás után engem egy hatalmas sütőlaphoz kísérnek, körömkefével kell csillogóra sikálnom. Berohanok a fekete mosogatóba és elcsenek egy spakli szerű kenőkést, a tököm kefélje, ha ezzel percek alatt levakarom a ráégett kormot.
De azért nem sietek, nehogy újabb feladatot kapjak, látszódjon, hogy haladok, de az is, hogy azért ezzel sokára leszek kész.
Két, jövő februárban leszerelő, vagyis előttünk eggyel vonult szakács kap el az én csapatomból két srácot, nem messze, egy több száz literes üsthöz kalauzolják őket és hallom, ahogy leírják a feladatot.
– Rántást kell csinálni a leveshez, nem ördöngösség, itt van az üstben a zsír, nemsokára forró lesz, bele liszt és folyamatosan kevergetni kell, amikor azt látják, hogy kezd halványan elszíneződni, szaladnak értünk, értem? Hátul van egy megkezdett zsák liszt, azt az egészet szórják bele, ha forró a zsír. Azt meg onnan tudják, hogy egy csipetnyit beleszórnak a zsírba, ha sistereg, jó lesz, beleborítják az egész zsákot. Na munkára!
A két idősebb katona nevetgélve indul ki a konyháról. A kopaszok meg állnak tanácstalanul, majd az egyiknek eszébe jut a liszt.
Én vakarom a sütőlapot, csak a látóterem szélén mozognak a srácok, de azt valahogy fogom, sokat töketlenkednek az üst előtt, kicsit úgy láttam, hogy civódnak, hogy már lehet, nem még nem, de szerintem igen…
Aztán beleborítják a zsák lisztet prüszkölnek, susmorognak, de aztán felváltva kevergetik. El is feledkeztem róluk hosszú időre, mikor felfedezem, hogy még mindig ott állnak, kevergetik és ijedten pusmognak, végül az egyik elszalad az idősebbekért.
– Nem pirul? Azt mondja? – kérdezgetik a kopaszokat, miközben az üst felé tartanak. – Hogyhogy nem pirul?
– Tényleg nem pirul! Kikapcsolták az üstöt vagy mi a faszt csináltak? – a két kopasz áll szerencsétlenül és vonogatja a vállát.
Odajön egy még idősebb szakács, tanakodnak, kevergetik, aztán elszalad egy még idősebb szakácsért.
Nem tudom mennyire ugrott be neki a saját kopasz-korszaka, mindenesetre, ahogy odaér azonnal a zsák felé nyúl.
Elvörösödik és ordítani kezd.
– Melyik marha volt? Megőrültek? Ezt ki öntötte az üstbe? Ultrával akarnak rántást csinálni? Ki az az állat, aki ezt kitalálta?
– ÓÓóóó, Ultra!? – mint egy ima, tör fel belőlük mélyről a felismerés.

Nagy egymásra mutogatás kezdődik, hogy én csak idejöttem ezekhez, mi meg csak megmondtuk a kopaszoknak, hogy mit csináljanak, nekünk meg csak mondták az öregek, hogy mit csináljunk.
Összeszalad a konyha.
– A kopaszok Ultrával főznek! – hallatszott mindenhonnan.
Beszalad valami zászlós, őrjöng, és lebassza a szolgálatvezető szakácsot. Hogy engedhet ilyet meg a konyhán! A szolgálatvezető szakács lebassza az öregedőket. Nem hiszem, hogy nem tudnak rendet tartani! Az öregedők lebasszák a jövő februári leszerelőket. Kopaszok vagytok még ti ahhoz, hogy letoljátok magatokról a munkát! Azonnal rászakadni az üstre, az ultra benne van, kihűl és kisikáljátok, de úgy, hogy ragyogjon, különben felszórom nektek a lisztet a felmosáshoz!
Aztán mikor nekilátnak, ők meg lebasszák a kopaszokat, hogy annyi eszük nincs, hogy megkülönböztessék az Ultrát a liszttől?
Milyen szakácsok lesztek?

Én tudom, hogy nincs annyi eszük és sejtem milyen szakácsok lesznek.
Az orrom előtt zajlott mindez: feszengés, vörösödő fejek!
Hát! Élveztem minden pillanatát.

Ez egy csodálatos nap volt.

498

Január 7. Szerda

Hatodik hete vagyok benn. Hat hét! És még hátravan 76! Atyaég!

Ma Csévharasztra vezényeltek reggel, valami vegyigyárba, ahol állati hulladékból készítik a Hamm nevű kutyatápot. Órákig öklendezve lapátoltuk zsákokba azt a szart.

Rettegek a teherautós utazásoktól. Hideg van, a körletben sem nagyon fűtenek. Sopronban vaskályha volt, ugyan ki tudott rajta gyulladni a gatya meg füstölt is, de csak a közvetlen környezetében volt meleg, itt Adyligeten nincs fűtés. Illetve a folyosókon van, a körletben nincs. Reggel csonttá fagyott testtel kelek fel, magamra rángatom a csonttá fagyott ruhát, taposom a csonttá fagyott földet, havat az alakulótérig, felmászom a csonttá fagyott teherautóra, leülök a csonttá fagyott deszkára, s csonttá fagyok a nyitott ponyva alatt, bárhova is megyünk. Mint a barmokat terelgetnek, hoznak, visznek minket, unom már az egészet. A ponyva alá bezúduló kipufogógáz marja a szemem, fulladozok, s még Szabó Gabi, Misi tekintete sem bátorít. Legalább az az otromba Kohári itt lenne. De nem! Gnómok között kínlódom. Néha irigykedve nézem az őrszolgálatosokat. Majdnem mindegyik szimpatikus, de ez a csoport itt mellettem!

Milyen merénylet készül ezekkel az emberekkel? Miben mesterkednek a mindenható hadurak? A mostani szobafestői, autófényezői ismereteiket beoltják a szakács tudomány elemeivel, jogosítványt kapnak, s mint a vírus terjednek, szétszóródnak majd a különböző laktanyákba és ott alattomosan szedik az áldozataikat? Már most nagyképűek. Szerencsésnek érzik magukat és ezzel nem restek kérkedni.
Mi közöm hozzájuk?
Miért nem maradhatok határőr?
Nem akarok szakács maradni!

Hatalmas, szürke, fűtetlen hangárba vittek minket, magunkra, hagytak, de még feladatot nem kaptunk. Az első dolgom volt szerezni egy lapátot, a munkához is kellhet, meg elkerülni is azzal lehet. Ott tornyosult előttünk a HAMM, ez a senkinek se jó kutyatáp, amit a Buksi kutyám megszagolni sem akart. Állati hulladékból készült, ami felől a területen terjengő rothadó bűz, nem hagyott kétséget. Kinn az udvaron hatalmas konténerekben tárolták a vágóhídi hulladékot, az egyik nyitva állt, éppen marhadarabokat és a gyomortartalmukat lapátolta át belőle kisebb húsos ládákba két erősen ittas munkás. Nekem a látványától is felkavarodott a gyomrom, semmi pénzért nem mentem volna közel hozzá. Márpedig a félig nyitott ajtón át láttam, hogy a tizedes, aki kihozott bennünket, határozottan a két munkás felé tartott, majd pár percet beszélt velük. A beszélgetés végén a munkások szélesen vigyorogva bólogattak. Társaim belefeledkeztek a vihogásba, önfeledten zrikálták egymást, a jelenetből semmit nem láttak.

– Na emberek! – kezdte a tizedes visszaérve hozzánk – Százötven zsákot kell megtölteni HAMM-al, ketten végeznek vele estig, nem kell oda több ember.

Magasra emeltem a lapátomat és bekiabáltam:

– Tizedes elvtárs, Én vállalom! Leszek az egyik!

Körülöttem gúnyos vihogás harsant fel, és amikor hátrapillantottam, bolondnak kijáró, lesajnáló arckifejezéssel tekintettek rám a többiek.

– Rendben, maga az egyik, ki lesz a másik?

Valamelyik szemfüles jelentkezett még. Gúnyos nevetés csendült fel mögöttünk és csak akkor néztem vissza elégedetten vigyorogva a döbbent arcokra, amikor a tizedes darálni kezdte:

- A többieknek irány a konténerek, lapát csak kettő van, aki tud, szerezzen spaklit, a többi kézzel lapátolja ládákba a beleket, csontokat. Aztán csillogjanak majd az üres konténerek!

Napközben többször is megjelentek rossz arcú, ápolatlan emberek, és rissz-rossz zsinegekre kötve behúzott farkú, csapzott és rettentően ijedt kutyákat vonszoltak be az udvarra. Egy irodista kiszaladt hozzájuk, valami papírt aláíratott a velük, ezzel mindegyik az irodába ment, majd elégedett, kisimult arccal távoztak. Közben az egyik ittas melós csokorba fogta a köteleket és valahova hátraráncigálta a kutyákat.

Egyre nagyobb gyanakvással figyelem a kutyatáp halmot.

Azt hiszem, tudom, hogy a mi kutyánk miért nem ette meg sosem.

499

Január 6. Kedd

Visszakerültem a Jacksonba. Adyliget egy hatalmas, lélektelen olvasztótégely. Még a végén visszasírom Sopront. Ott az igazi, monumentális vaskapu mögött álló épületekben volt valami, amitől nem tűnt félelmetesnek. Talán amiatt, hogy ezek az épületek az egykori középiskolám stílusában épültek, ismerős volt minden részlete, mondhatni emberi. De az adyligeti határőr laktanya zord, távolságtartó és nyomasztó. Túl sok ember, túlzottan értéktelenként kezelve.

Itt lakótelepi házak mintájára épült szürke téglalapok az épületek, semmi nincs, ami barátságosabbá tenné a környezetet. Csak a laktanya hizlaldája felől időnként betörő gyomorforgató disznószarszag önt el némi melegséggel, jelezvén, hogy nem mi vagyunk a hierarchia legeslegalján.

Nagyüzem, daráló.

Sopronban nem voltunk sokan, pár száz ember, itt viszont folyamatosan mozgásban van a laktanya többsége, vagyis néhány ezer katona. Rajokban, szakaszokban ismeretlen indokkal menetelnek, tűnnek el az épületekben vagy mögöttük. Pontosan látszik, hogy amit csak a kiképzés egyik túlkapásának tartottunk, az itt meghatározza a laktanya működését, vagyis egyedül katona nem megy sehova, az gyanús, akkor valami vaj van a füle mögött. Később szembesültem is ezzel, amikor különböző konyhai szolgálatba különböző időpontokban igyekeztünk kisebb csoportokban vagy akár egyedül, szinte mindig megállítottak tisztek, tisztesek, hogy mit lófrálunk az udvaron, nehogy már csak úgy kedvünk támadjon levegőzni. A szolgálati szabályzat szerint a laktanyabeli mozgás rajokban vagy az annak megfelelő létszámot elérő 8–15 fős csoportban szabad, tisztes vagy rangidős vezénylete alatt, vagyis semmi nem lehet olyan sürgős, hogy ne lehessen bevárni, míg összegyűlik egy rajnyi ember. A raj a kiszolgáló út vagy a járda jobb oldalán halad, a szabályzatban előírt sebességgel és köteles a nagyobb katonai egységben közlekedőknek szabad utat biztosítani. Köteles a megfelelő tiszteletadásra rajmozgás közben is. A tisztelgéssel egy időben a határőr vesse a fejét az elöljáró, feljebbvaló felé, majd kövesse fejével úgy, hogy ujja ne távolodjon el a halántékától, illetve a sapka szélétől.

A Határőr felemelt fejjel, egyenes testtartással meneteljen. Alakzatban karját nyújtott ujjakkal mozgassa a teste mellett, illetve előtt, a lábával ellentétesen úgy, hogy elöl az alkarja ví­zszintesen legyen. Tenyere nézzen a teste felé a testétől egy tenyérnyire, a mellzseb alsó szélének magasságáig megemelve.
A másik karját ezzel egy időben lendületesen nyújtsa hátra.

Ok, kiképzésnél ilyen marhaságra számít az ember. De másfél évig így élni?

Rohadjatok meg!

De ma még ugyanaz a semmittevés volt, mint az első napokban, csak már rutinosan, rajnak álcázva megyünk társaimmal ebédelni.

Senki nem mondja, hogy mit is kellene csinálnunk, és nem sietünk megismerkedni a konyhával mi sem.

VISZONT MA MÁR 4-ESSEL KEZDŐDIK!!!!!!!!

Hurrá!