261

Szeptember 1 Kedd

Délelőtt Ferihegy 1-en voltam a Böszménél. Böszménél jó lenni, mert tudja mit jelent öregedő katonának lenni, s aszerint osztja be a váltást. Ma csak három órára küldött ki, ráadásul egy PAN AM géphez. Sajnos az álomszép légi utaskísérőm nem láttam, sőt eddig csak egyszer jelent meg nekem, de legalább szereztem eredeti, amerikai Coca-Cola-t. Mennyire más az íze, mint az itthoninak.
Döbbenetes.
Az ember azt hiszi, hogy nálunk legalább a kólában benne van a nyugat, de nem, abban is csak a szocializmus negédes, szirupos győzelme érződik.

Az amerikai csípősen szénsavas, és kevésbé édes, de percekig benn marad a szájban az íze. Nem úgy, mint itthoni, ami kinyitáskor felhabzik, kinyomja a lé nagyrészét és már el is illant a szénsav, és visszamarad a cukor, amin kiérezni, hogy nemrég még kristálycukor volt. A Pepsi is más ízű, gyakorlatilag minden más, mint itthon, vagy mint amilyennek képzeltem. Mindenünkön érződik, hogy olcsó, hogy silány. Néha nézem az utasok csomagjaira helyezett névtáblákat.
Annyira míves némelyik, látszik, hogy foglalkoztak a formájával. Arra, amire gyártják elég lenne egy egyszerű műanyag lap. Ahogy nálunk lenne. De némelyik színes, díszes, ötletes. És majdnem annyi féle, ahány bőrönd. Van elegáns, drága, fémbetétes, sportos, vicces kerek, téglalap, szív alakú, kicsi meg nagy, sima meg érdes.
És mindegyik más gyártó. Nálunk összesen nincs annyi gyár, amennyi külföldön csak névtáblákat készít. Remélem lesz majd olyan gyár Magyarországon, amelyik bármit gyárt is, ebben a minőségben, változatosságban teszi.

Délután hivatott a Szadó őrnagy. Kronológikus sorrendben vesszük végig a dolgokat. Hol voltam, mikor keresett az állatorvos, hogy lehet, hogy szolgálatban nem találtak meg? Vakációzom-e, hogy gatyára vetkőzve parádézom a kutyakonyhán és hogy lehet az, hogy személyi sérüléssel jár egy kutya beoltása a szolgálatom alatt, hogy lehet egyáltalán rám bízni bármit?
Nem éreztem, hogy ezek valódi kérdések lennének, csak a legelsőre válaszoltam, a többit mintha nem is hallottam volna, az őrnagy mintha meg a válaszom nem hallotta volna, darálta, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jó helyen vagyok a kutyások közt.

Majd még meglátja mi lesz.

Jól van, lásd meg. Annyiszor hallottam már ezt, lassan immunis leszek rá. Ő is lassan megunja, hogy látszik rajtam, hogy unom, le is léptet.

– Dvorszky, maga javíthatatlan.

Persze. Csakhogy nem érzem, hogy el lennék romolva.

262

Augusztus 31 Hétfő

Délelőtt a kutyakonyhára vezényeltek. Megint kihoztam a kutyákat egyenként, és amelyiknek tetszik, azzal apportíroztam. Az idősebbek nem nagyon akarnak vezényszóra szaladgálni, a játékról fogalmuk nincs, inkább bandukolnak maguk a területen.
Pofásnak tetszik leginkább, hogy dobálom a fát, ő játéknak éli meg tényleg. Lelkes, energikus, viszonylag fegyelmezett, de ami a lényeg, hogy rettentően élvezi. Az a semmivel össze nem hasonlítható előnye és ajándéka annak, hogy sok kutyára felügyelek, hogy az optimális kutyám van. Mindig más, de a hangulatomhoz tudok választani. Ha kibiztosított gránáttal akarok szolgálatba menni, Parát viszem, ha gyönyörködni és gyönyörködtetni akarok, akkor Szemit, ha csendes, nyugodt méltóságot, akkor Fjordot. Ha játszani akarok, kihozom Pofást, ha kölyökkutya sükebókaságára vágyom, akkor Luxot. Mindegyik kutyának adtam tíz percet, nem sok, de ennél többet nem nagyon lehet, ha azt akarom, hogy mindegyik sorra kerüljön.
Épp Pofással szórakoztattuk egymást, mikor betoppant az orvos. Illetve nem tudtam, hogy ő az, hanem csak egyszerűen ott termett egy őrnagy a kutyakonyhán. Jó messzire hajítottam a fát, Pofás utána szaladt, ekkor láttuk, meg egymást az őrnaggyal. Félmeztelen voltam, sapka nélkül, és épp fülig érő mosoly terült el az arcomon.  Láttam az őrnagy szemén, hogy igencsak meglepődött, én meg igyekeztem legalább a mosolyt eltüntetni magamról, és a néhány másodpercnyi bénultságban igyekeztem kitalálni, mi a helyes viselkedés.
Vágjam magam vigyázzba és tisztelegjek?
Na de félmeztelen?
Vagy köszönjek, hogy tiszteletem őrnagy bá?

De szerencsére, már, ha ez szerencse, az események túlléptek ezen a problémán.
Úgy, hogy hoztak egy sokkal nagyobbat.
Hogy hogyan jutott be a doki úgy, hogy nem látta kinn a kutyát nem tudom, de amikor Pofás vigyorgó pofával, szaladt vissza a fával, az őrnagy valósággal felsikított, és élemedett korát és körte alakját meghazudtoló gyorsasággal iramodott a kapu felé. Közben kappan hangon kiabált, hogy fogja meg azt a rohadt dögöt, azonnal fogja meg!
Bámulatos sebességgel tépte fel az ajtót, és úgy szökellt ki rajta, hogy én ezt tízpontosnak ítéltem. Pofás szart mindenre, az apportfán kívül nem létezett neki semmi a világból, észre sem vett semmit. Megfogtam, szóltam a sportembernek, hogy egy perc és itt vagyok, csak visszaviszem a kutyát a kennelbe.
Kikiabáltam neki, hogy bezártam. Az ember bejött és a formaságokat figyelmen kívül hagyva mondta el, miért jött. Nem volt nehéz az alakizástól, tisztelgéstől eltekinteni, mert még mindig félmeztelen álltam előtte. Most derült ki, hogy állatorvos, és hogy Parát jött beoltani.
Mondta, hogy jelenteni fogja milyen kuplerájt talált itt Ferihegyen. Múltkor valami hihetetlen szemtelen katona elhagyta a szolgálati helyét, fél órán át keresték, de nem lett meg, emiatt kellett ma eljönnie újból. És szerinte kutya nem lehet a kennelen kívül, csak szájkosárban. Na meg én is hogy nézek, ki, katona vagyok egyáltalán?

Kérdeztem, hogy tudja-e melyik kutyát kell beoltani, de alaposan leteremtett, neki nem az ilyesmit kell észben tartani, hozzam ide valamelyiket, aztán hadd menjen. Tudtam, hogy Para az, de azért pontosítani akartam, meg egyébként nála volt az oltási lap, csak bele kellett volna néznie.
Bementem Parához, ráraktam a szájkosarat, Megfogtam erősen, míg a doki belépett és behúzta maga mögött az ajtót. Valami közük lehetett már egymáshoz, mert Para ideges lett, ahogy meglátta, majd kicsit lefelé tartott fejjel, vészjóslóan, mély hangon morgott.
Az őrnagy a kutya hátsó combja felé nyúlkált, majd szólt, hogy egy kicsit fordítsak már rajta, hogy jobban hozzáférjen. Ehhez lazítanom kellett a pórázon és Para nem késlekedett. Abban a pillanatban ugrott a dokinak, és úgy vágta állcsúcson a szájkosárral, hogy még a sapkája is lerepült a kennel betonjára, a kutyaszar mellé.

Az őrnagy felemelkedett és egy „na majd adok én neked”, felkiáltással, lendületből, nyújtott kézzel találomra belevágta valahova Parába az injekciót, az meg őrjöngve támadt újra a dokira, alig tudtam megtartani. Az őrnagy kirongyolt a kennelből, mindkét kezével az állát fogta és még hátra kiabált nekem, hogy ezt jelenteni fogja. Egy darabig Parán hagytam a szájkosarat még, sejtésem sem volt, hogy a mi kapcsolatunkat ez az incidens mennyire tépázta meg. De a dokival való jó viszony romokban, hosszan kiabál, hogy most azonnal megy is a laktanyaparancsnokhoz és jelenti mi történt ma.

Miután elment beóvakodtam Parához. Nem szereti, ha simogatják, úgy egyáltalán nem szereti, ha hozzáérnek, bár amikor szolgálatba viszem, a teherautón a hátán szoktam pihentetni a kezem, ezt még tűri, de azért most ezzel nem is próbálkoztam, hanem csak leguggoltam elé és elmagyaráztam neki, hogy ez nem miattam volt. Először feszültnek láttam, aztán lefeküdt és látszólag megnyugodott. Ezért oda oldalaztam mellé és leoldottam róla a szájkosarat. Lassan lehúztam, meg egy kicsit guggoltam mellette, aztán szóltam neki, hogy maradjon a helyén, felálltam és kijöttem tőle. Nem voltam egészen biztos a dolgomban, inkább csak reméltem, hogy nem kapcsolt össze a dokival, de úgy látszott, tényleg nem. Hagyott elmenni.

263

Augusztus 30 Vasárnap

Megint délutánra jöttem kampósnak F1-re.
Mészáros törzsőrmester a küti (kutató ügyeletes tiszt). Szintén elég normális, tulajdonképpen szinte mindenki normális, aki nem közvetlenül a laktanyánkban tiszt. Mintha kiválogatták volna nekünk a semmire sem alkalmas tiszteket, tiszteseket.

Mészárosnak az a szokása, hogy kávét főz, aztán eladja a kiskatonáknak. Azok, akik szeretik a kávét, azt mondják egész jót készít, és 10 forintért nem drága.
Nem tudom, sose kávéztam, se az ízét, se az árát nem tudom megítélni.

Viszont aki törzsvevő, azt ritkábban és rövidebb ideig küldi ki szolgálatba. Emiatt nem akartam rászokni, szóval ma teljesen váratlanul ért, hogy 2 órát álltam csak kinn.
Mondjuk valószínűleg nem miattam, hanem Prill Csabival van jóban és ma mi ketten voltunk a legöregebbek.

Csabi szintén Mágus, kávéból nagyfogyasztó, és nagy dumás, Mészáros szereti. Ő is csak 2 órára ment ki és gondolom a küti engem csak mellécsapott, mert ugyanakkor szerelünk. Az a két óra is úgy telt, hogy Csabival együtt mentünk ki az egymás melletti szolgálati helyre, és a határvonalon beszélgettünk. Érzem, hogy kezdek nagyon elkanászodni, nagyon félvállról veszem a dolgokat, az ilyen állapotom szokott drasztikusan véget érni.
Remélem nem így lesz, vagy előbb észhez térek. 

234

Augusztus 29 Szombat

Ma megint Parával mentem szolgálatba F2-re. Répával összeálltunk, vagyis mind a ketten elhagytuk a szolgálati helyünket, én beljebb mentem a betonon, ő kijjebb a füves rész felé és középtájt találkoztunk.
Répa egy igen érdekes jelenség.
A második kerületben nőtt fel, az Ördögárok mellett egy kastélyban. Csak nagy fejesek, rendszerhű arisztokrata családok laktak a környéken az állítása szerint, de ők teljesen véletlenül kaptak itt lakást, egy műemlék kastélyban.
Ezt utalták ki nekik. Proliknak.
De az apja korán meghalt és ő egyedül élt a takarítóként dolgozó anyjával. A sok kádergyerek folyamatosan zrikálta, és csak úgy tudott ennek véget vetni, hogy mindegyiket elverte. Ezért a kerületben egy idő után, miután mindenkit egyenként elkalapált, már nem piszkálták.

Ő állt a betonon a hátsó gépállóhelyen. Mikor mentem ki én is, megálltam mellette, egészen pontosan behúzódtunk az egyik gép mögé takarásba, és beszélgetni kezdtünk. Korosztályom. Azokkal, akikkel együtt vonul az ember, könnyebben találja meg hangot.
Mesélt a gyerekkoráról, hogy kezdetben, az egyéni torzsalkodásokat kellett megszüntetnie,  ezért aki beszólt neki, annak nekiugrott. Nem mindig járt szerencsével az elején sokszor került szorult helyzetbe, de tudni lehetett róla, hogy semmit nem tűr szótlanul. Aztán erősíteni kezdett és végül szisztematikusan végigverte a környék, a suli vagányait, aztán azoknak a haverjait. Ebből az a helyzet alakult ki, hogy Répa iszonyúan hirtelen haragú lett, gyorsan elfutotta a pulykaméreg, és tanácsos volt nem feszíteni nála a húrt.

De mivel őszinte barátja nem sok volt, akit a bizalmába fogadott, annak szinte vértestvére lett. Karcsú gyerek volt, ha nem attól lett volna széles válla és keskeny csípője, hogy iszonyú izomzat takarta, még nőiesnek is lehetett volna nevezni. Amikor szóba került az anyja bármikor, nagyon oda kellett figyelni, hogyan ejti az ember ezt a szót: anya. Gyanakodva figyelt, mindig gúnyt keresett.
Akinél ezt már nem figyelte, az volt a barátja.

Mi valahogy nagyon gyorsan beszélni tudtuk a másik nyelvét, a kinn töltött öt óra első fél órájában kialakult ez az állapot. Mindenki szerint magasan Répa a legjóképűbb köztünk, de van mellé egy adag gyerekes komiszság és valami önelégült mosoly az arcán, amitől Rejtő regény szereplőnek tűnik, a vagány nők bálványa, talán Fülig Jimmy ilyen.
De igazából hazudni sose tudott, talán csak lódított, de úgy, hogy mikor mondta, már röhögött rajta mindenki. Mindenki igyekezett jóban lenni vele, nem amiatt, mert a testi ereje tekintélyt parancsolt, hanem mert áradt belőle a természetes, manír nélküli magabiztosság, abból adódóan, hogy gyakorlatilag nem volt természetes ellensége.

Kiderült, hogy én a Dózsában cselgáncsoztam, ő meg a Dózsában birkózott, a véletlenen múlt, hogy nem találkoztunk, de ez a tény azt eredményezte, hogy sosem mértük össze az erőnket. Pedig én igen jól fejlődök, sosem voltam ennyire erős, a napokban elkaptam a ritmust és már majdnem a legnagyobb kézi súlyzót használom bicepszezni.  Érzem, hogy formálódom, és szeretem, hogy hanyatt fekve, már belelóg a periférikus látásomba a mellkasom. Gyakorlatilag végig hülyéskedtünk egész szolgálat alatt, nagyon jóban lettünk, olyan vicceket engedhettem meg magamnak, amiért másnak a fejét venné. De ugye összeálltunk, vagyis én nem mentem ki a szolgálati helyre, ő meg nem zavart el, ahogy a szabályzatban benne van.
Nem beszélgethetnénk.
Olyan súlyos vétség ez, mint a szolgálati hely elhagyás.

De ennyi kockázatot megér egy új barátság

265

Augusztus 28 Péntek

Ma újra délutánra, de most Ferihegy 2-re mentem, kutyával. Mivel tegnapelőtt Németh Gyuri, a rajparancsnokom kategorikusan megtiltotta, ezért Parát vittem magammal. Semmi gond nem volt mikor a kennelbe léptem, sem akkor, mikor ráadtam a szájkosarat.

Nem tudom Para hogy áll ehhez, de szerintem azért van ez így, mert érzi bennem már a tapasztalatot. Határozott vagyok, nem tökölök semmin, a kutyakonyhát meg a kenneleket jól ismerem, minden eszköz kézre állt, szóval vén csataló vagyok én is, öregedő, nem egy ijedős, bizonytalan kopasz.

Gondolom ezt respektálja Para. És bevallom, vele, akitől mindenki más retteg, sokkal erősebbnek, majdhogynem legyőzhetetlennek érzem magam. A többi kutya is ad egy elég feszes tartást, szeretek velük járőrözni, de Para minden mozdulatában az látszik, hogy olyan, mint egy megfeszített íj. Tekintete sohasem pihen, vagy ha igen, akkor vesébe lát és bele is néz. Nagyot kerül mindenki, aki mellett elhaladok, takarítók, csomagosok, rampások.  És amikor utasok mellé állunk, nincs röhörészés, ficánkolás.  Minden utas látja rajta, hogy borzalmasan veszélyes. És látszólag én uralom. Ez persze látszólagos tényleg, de úgy nézhet ki. Már az is nagy dolog, hogy a bizalmába fogadott. Dehogy uralom én, csak hagyja, hogy vele legyek. 

Sokat gondolkodtam azon, hogy amíg pihenő idő alatt kikötöm a kerítéshez, levegyem-e róla a szájkosarat, mert láthatóan nagyon kényelmetlen abban feküdnie, de végül ezt nem mertem. Ha valaki véletlenül, simán feledékenységből túl közel megy el mellette, akkor valószínűleg megharapja. Na az még nekem sem hiányzik. De nem sokat pihentünk hosszú órákra kitettek bennünket járőrözni.

De épp ezért, vagyis, hogy sokat álltunk kinn, nem volt kedvem járőrözni. Elmentem hátra, be ahhoz a csatornához, ahol eszményi módon lehet kummantani, lefektettem Parát, és én is lefeküdtem mellé a fűbe. Nagyon melegen sütött a nap, de így fekve, olyan volt, mint valami száraz gőz, átjárta a tagjaim, imádtam, ahogy átszüremlett az ízületeim porcogóin és teljesen ellazított. Szerintem két-három órát elheverésztem így. A kutyást rádión hívják be, amíg nem szólnak nyugalom van.

Aztán csak megcsörrent a rádió, Keszthelyi kiabált benne. Azonnal jelentkezzem a kutügyön, egy percem van, igyekezzek.

Nem nagyon értettem, de ahogy mentem be, épp jött ki Tokos és mondta, hogy megbuktam a Keszthelyinél. (Sorállományú szakaszvezető, Berben.)  Ahogy beléptem nekem ugrott.  Hol az Istenben voltam, mert nem találtak meg.

Nem nagyon értem, miért kellett keresni. Hát mert a Varga Gyurival egy állatorvos körbejárt Latviával. Évente egyszer beoltják a kutyákat.
Ma van a napja.
Eljöttek, hogy beoltsák a Parát, de nem találtak meg minket. Fura, ha nincs meg az őr.
Kinn kóvályogtak húsz percet a betonon.
De semerre nem láttak.
Hát én pedig járőröztem rendesen.

Csak egészen hátra gyalogoltam a BRAVO 5 gépállóhely felé. Az mondjuk tényleg messze van, ez a rampa egészen közel fekszik az irányítótoronyhoz. Azt mondják, oda szállnak le az olyan gépek, amit nem akarnak nagy dobra verni. Gyanús, kétes alakok, anyagok. Nem is szeretik, ha elmászkálunk arra. De valahogy kimagyaráztam magam. Hogy mintha láttam volna valami mozgást ott és leellenőriztem, de semmit nem találtam végül. Keszthelyi szerint ezt jelenteni kell, mert az orvosnak nem volt türelme kivárni, mire beporoszkálok, emiatt újból el kell jönnie, de erre parancsot kell kérnie a feletteseitől, vagyis Adyligeten, tehát az ügy nem marad a laktanyában.
Hát jó, küldjön kihallgatásra.
Ezt, amit Keszthelyinek behazudtam, megteszem bárkinek.

266

Augusztus 27 Csütörtök

Tegnap szolgálat után már nem volt lehetőség vitatkozni, ma délelőtt meg nem volt kedv. De valami keserű szájíz megmaradt, megint az a hangulat kezdett kialakulni, mint Adyligeten, vagy ami nemrég a konyhán. Valahogy mindig sikerül ezt elérnem mindenhol. Itt a kutyásoknál alapvetően jól éreztem magam, eddig semmiféle komoly torzsalkodás nem alakult ki. Ők is kedveltek valamennyire és én is elfogadhatónak éreztem a helyzetem. Nagyon a korosztályos különbségekkel nem törődik senki, kisebb élcelődéseken túl nem sok nyomát látni, egyébként meg mindenki a saját korosztályának megfelelően működött.

De ma egy kicsit feszült volt a légkör, nem ugrottunk egymásnak, de nagy örömködés nem rázta a körletet. Megint délután mentem szolgálatba, újra F1-re. Tényleg öreg vagyok, ma a Köblinél 1 órát álltam csak kinn. Jó, öreg nem vagyok, de most már előfordul,  hogy mindenki fiatalabb a váltásban. Sokszor nekem sem tűnik fel.
Ma is csak abból vettem észre, hogy ültem benn a kutató ügyeleten órákat és csak nem kellett kimennem. Ebből látszott, hogy Köbli jobban figyel a dolgokra, mint én. Pedig aztán örömét nem nagyon lelhette abban, hogy benn tartott, túl sokat nem beszélgettünk. Azt sem hiszem, hogy különösebben kedvelne, semmi oka nincs rá, de az is kizárható, hogy egyszerűen véletlen. Ennyire nem lehet elszúrni a váltás összeállítását. Szóval az egyetlen logikus magyarázat, hogy mindez a koromnak szól.
Hát igen.
Öregedő vagyok.
El se hiszem.
Olyan istentelen sok van még hátra. De lám, azért már van eredménye, hogy kimondhatatlanul sok el is telt. Már a tisztek is tartanak valamire, már figyelnek rám.
Öregedő vagyok.
Ezt nem is késlekedtem a kopaszok orra alá dörgölni, mikor vizet vittem nekik. Köbli szólt, hogy ennyit azért megcsinálhatnék. Olyan voltam, mint a mesebeli parasztlány, aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is. Mert többször is fordultam, hogy alaposan meg tudják öntözni a bakancsukat. Töltsék tele, de aztán mindig elmondtam, hogy ma most nézzenek meg, mert a szolgálat végéig nem látnak már, váltani bizony nem jövök ki.

(Kép forrása:http://parazsorzo.blogspot.hu/2012_01_01_archive.html)

Ez igazi genyóság volt, mert mindenki megszívta miattam, és ebben korlátlan örömmel fürdeni és a szenvedő alany figyelmét felhívni rá kifejezett rosszindulatra vall. Meg sikerrel irányítottam a dühüket és a haragjukat magamra a kütiről.  Ezt én is nagyon utáltam fiatalabb koromban.

De egyszerűen nem bírtam ki. Fura szerzet az ember, nem tudja irányítani saját magát sem. Ráadásul a közülünk kikerült legvacakabb példányok hadseregeket irányítanak. Röhej.

De még az elfogadhatónál is rohadékabb voltam, mert többször nem vittem vizet. Pedig pontosan tudom, hogy ilyen melegben a bakancsból negyed óra alatt elpárolog a víz, és meg is szomjazik az ember, mégsem mentem ki többet. Senki nem szólt semmit, de amilyen tekintetekkel találkoztam az IFA-n a laktanya felé, abból kiolvashattam, hogy ha rajtuk múlna, kihajítanának a kocsiból.

267

Augusztus 26 Szerda

38 hét.

9. hónap!!

A kutyásokhoz is elért a hír, hogy kivittem Parát. Délelőtt kis kupaktanács ül össze, mondjam el hogy jutott eszembe, hogy sikerült. Elmondtam mit csináltam előző nap, azt igazából nem kötöttem az orrukra,  hogy Lux-ot sokszor elengedem, csak Parával kapcsolatos ténykedésem tártam fel. Valamiért az volt az érzésem, nem tetszik nekik. Németh Gyuri csak csóválta a fejét, hogy ebből komoly baj lehetett volna. Ebben van valami, de nem lett. Meg azt mondta még, hogy az ilyen jellegű magánakciókat nem szereti, és döntsem el végre, melyik kutyát akarom, mert nem tehetem meg, hogy folyton válogatok.

Én ezt nem nagyon érzem, Parát nem akartam én magaménak, csak annyit tettem, hogy megpróbáltam felvinni szolgálatba és sikerült. Olyan mintha valami irigység lenne bennük, amit ilyen rosszallásban tudnak kiadni magukból. Azt elismerem, hogy nem volt okos dolog egyedül csinálni, de ha nem vagyok egyedül, ezt sose tudjuk végig csinálni. És Para jó fej volt, amikor reggel bevittem a kennelbe szolgálat után, készségesen hagyta, hogy levegyem a szájkosarat,  egyáltalán nem volt ellenséges.

Valahogy éreztem, hogy rendben vagyunk. Lehet, hogy az éjszakai szolgálat őt is kimerítette, de nyugodt, barátságos volt velem. Mindenesetre a kutyások most berágtak rám, és Gyuri megtiltotta, hogy Parával foglalkozzam. Ezt olyan könnyen nem akartam elfogadni, vitatkoztunk, mondtam, hogy adjon erre értelmes magyarázatot. Mert azt beláttam, hogy először nem volt jó ötlet, de a szolgálat végére úgy éreztem megbarátkoztunk, legalábbis Para megbékélt velem.
Ha viszont van logikus magyarázat arra, hogy miért ne foglalkozhatnék vele, akkor abbahagyom, de csak annyi indok, hogy ő azt mondja, az nem elegendő. Nagyon nem szeretem, ha valaki pusztán a saját kénye-kedve miatt utasítgat engem. Még ha öregebb, meg magasabb rangban van, akkor sem. Ezt még a tisztektől is nehezen viselem. Végül az összes idősebb kutyás kiakadt miattam, tán azt érezték, hogy Gyurival való szembenállásom ragadós lesz, esetleg, hogy eleve a rendszer alapjait támadom, ne adj Isten, rendszeres lesz, hogy visszafeleselek az öregebbeknek. Tehát egy emberként ugrottak nekem. Aztán eljött a szolgálatba indulás ideje, nem fejeztük be a vitát, csak félbeszakadt.

Persze megint Rövid Ugrás. Délutános szolgálat F2-n.
Kutya nélkül, most csak kampósként.