Centi_30.jpg289

 

 

 

 

Augusztus 4  Kedd

Reggeli után bejött Böszme a körletbe és megkérdezte, hogy én ugye Adyligeten voltam kiképzésen.

– Igen. – válaszoltam gyanakodva.

– Akkor szedelődzködj, látogatást tehetsz.

IFA-ra tettek többünket és már suhantunk is. Mennyivel másabb érzés így, hogy tudom, hova visznek és szolgálat helyett jöttem ki a laktanyából. Ráadásul Szebeni, a korosztályom sofőr vezette az IFA-t, ezért engem és Gyebit, a kutyás körlettársamat a fülkébe ültetett. Így utazni mennyei, minden látunk, nem csak hátul a csapkodó ponyva stroboszkópos filmjét nézi az ember, levegő jön be az ablakon, nem kipufogógáz! És másabb annál is, ahogy az ember tömegközlekedéssel a kényelmetlen kimenőruhában feszeng, nem, itt most magabiztosak voltunk. Hatalmába kerített a kopaszokkal szembeni kicsit lesajnáló érzés és ezen az érzésen át néztem a külvilágot, a sok hülye civilt, kiváltképp a velem egykorúnak látszó, hadsereget még biztosan nem ismerő kis csontkopaszokat, én a katonaviselt férfi.

Rendes dolog volt Böszmétől, hogy olyanokat válogatott össze, akik korábban Adyligeten kaptak kiképzést, mert mindenki meglátogathatta az ismerőseit. Megállapodtunk, hogy negyven perc múlva találkozunk az IFÁ-nál. Igazából ki sem derült, hogy mit kellett elhoznunk, mert Szebeni, a sofőr, elintézett mindent. Ő viszonylag sűrűn jár ide, a kapusok ismerősként köszöntötték. A Ferihegyi FEP nagyon sok mindenben nem önellátó, és mint egy vándorhal, tapad Adyligetre, ami elfogy nálunk, azért ide szaladunk vételezni. Szebeni jelezte az őröknek, hogy kellene néhány kopasz felpakolni a cuccot, azok intézkedtek is és mire visszaértünk, már semmi dolgunk nem akadt.

Engem túl sok pozitív emlékem nem fűz ide, bár kíváncsi voltam, mi van a konyhán. Az, hogy a Ferihegyi FEP-ről jöttem és most a konyhára tartok, minden kaput megnyit, mintha Isten lennék. A konyha folyosóján is csak oda kell kiáltanom egy kopasznak, aki akadékoskodik, hogy ide csak szakácsruhában lehet bejönni, hogy tudom, mi a rend, itt voltam kiképzésen, de most Ferihegyről jövök, dolgom van, és persze bekussol.

Betoppanok és az első, akivel összetalálkozik a tekintetünk, az Kónya.

Bénult csend áll be, aztán annyit mondok, azt hittem leszereltél már.

Ez enyhíti a dolgokat, igazából az a szopás, amiben itt része van, az elégtétel nekem, nincs kedvem igazán tetézni.

– 19-én szerelek. – mondja, de olyan erőtlenül, hogy még a többiek is csóválják a fejüket. Tuti, hogy a nagyhangú Kónya nem változott, csak most belészorult a szar, mintha kísértetet látna. De aztán továbbmentem, be a konyha belseje felé, senki nem állított meg, nagyon lassan kezdenek ocsúdni.

Hirtelen meglátom Szöbit.
Vele még Sopronban voltunk egy körletben, csendes visszahúzódó srác volt, szinte sosem beszéltünk, de most nagyon megörülünk egymásnak, ahogyan régi ismerősök teszik. Nem értettem, hogy került ide, azt hittem ő Sopronban maradt, legalábbis, amikor engem elhelyeztek, ő még ott volt.

Egy hatalmas emberkoszorú közepén tárgyaljuk ki, hogy ő valóban Sopronban maradt, de sajnos közben meghalt az anyja és ő lett a testvérei mellett a családfő, ezért átkérvényezte magát Pestre, hogy közelebb legyen hozzájuk. Valaki nagyon megsajnálhatta, mert idehelyezték a konyhára. Műszerész a szakmája, főzni nemigen tud, de bármilyen elektromos berendezést meg tud javítani. Pár héttel utánam került ide, még hallotta Kónyától, hogy mekkora geci voltam. Aztán lassanként körbe köszöntgettem a régről ismerős arcokat, igazából egyikkel sem voltam jóban és most sem volt barátságos a hangulat, olyan érzésem volt, hogy kerülgetnek, szimatolgatnak, de fortyog bennük a gyűlölet, és ha sokáig időzöm széttépnek.

adyliget.jpg

Nem jó szó a gyűlölet, a maró irigység jobban illik ide. Szürke tompa fények lepték be a fakó tárgyakat, ködös, párás, bűzös elegy a levegő és az elhasznált pecsétes ruhákban, tehetetlenül ácsorgó, szintén szürke és tompa tekintetek engem is feszélyezni kezdtek. És az arra a kérdésre adott válaszom hatása, hogy milyen Ferihegy, meggyőzött, hogy mennem kell.

Azt találtam mondani, hogy eszményi hely, egy ideig a konyhán voltam, ott nem kellett főzni, csak kiosztani az ételt, semmi dolgom nem volt, de untam és áthelyeztettem magam a reptéri őrszolgálatba. Ott zajlanak az események, külföldi stewardessekkel kokettálunk, folyamatosan kapjuk a kaját a repülőgépekről. Sok az érdekesség, a héten például az iráni Jumbo-t volt lehetőségem látni, és persze minden héten jár egy szabadnap, de volt már olyan, hogy nem volt kedvem kimenni.

Mélységes sárga csend lett, itt éreztem meg, hogy túllőttem a célon, elköszöntem, mindenkinek közeli leszerelést kívántam és kiléptem a szabad levegőre.

turner.jpg(Joseph Mallord William Turner, Interior at Petworth c. 1837; Oil on canvas, 91 x 122 cm; Tate Gallery, London)

Kóválygott a fejem és hányinger kerülgetett. Ezek a srácok, borzalmasan ramatyul néztek ki, valószínűleg keményen szopathatják őket, vagy csak egyáltalán abban a közegben való létezés őrli fel az idegeiket. Fakó és kedvetlen volt mind. Nem láttam színt, mintha egy megviselt dagerrotípiát néztem volna. Olyan érzésem támadt, mintha egy koncentrációs táborban tettem volna látogatást, ami ugyanúgy üzemel majd, miután kiléptem onnan, mint előtte. És hogy a benn lévők tudják ezt a legjobban, nincs menekvés, nincs remény. Még ez a faszkalap Kónya is egy megtört szerencsétlennek látszott két héttel a leszerelése előtt.

Úristen micsoda úttörőtáborban élünk mi, ehhez képest!

Ha csak az elmúlt hónapomat veszem alapul, a szopásokkal együtt, milyen hihetetlen mennyiségű dolog történt velem, mennyi élmény. Ezeknek meg naponta az a robot jutott, amit én már a kiképzés alatt is nehezen viseltem. Mint egy lepratelep, ahol mindenki tudja, hogy közel a vég. Hol, mikor, mennyi idő után roppantam volna meg, mikor töppedt volna össze a lelkem, ahogy ezeknek a srácoknak? Meddig bírtam volna vajon?
Még az IFA-ban is borzongtam, kérdezték is, hogy valami betegséget szedtem-e össze vagy mi van.

Csak annyit tudtam kinyögni, hogy milyen kibaszottul jó dolgunk van, de ez nem talált értő közönségre. Kicsit bólogattak, bár annyit megjegyeztek, hogy nem itt akarnának lenni, ha ők választanának.

Visszafelé az Üllői úton terveztük jönni és megbeszéltem a sofőrrel, hogy beugranék Apuhoz, ott dolgozik egészen az elején, be is tudunk állni kocsival a belső udvarra, sőt végre hosszú évtizedek után beáll egy olyan autó, amilyennek ez egész udvart tervezték, ugyanis ez a Ludovikához tartozó laktanya volt valaha. Apu néha levitt bennünket a pincébe, ami egy olyan labirintus, amiben évente egy-két ember benn ragad. Mondják, hogy sok keresés úgy zárult, hogy fel kell adni, bár az eltévedt ember hangját egészen közelről hallani lehetett. A század eleje óta mindig is különböző fegyveres alakulatok, nyilasok, szovjetek, németek szálláshelyeként szolgált, meg persze rengeteg fegyver- és lőszerraktárt helyeztek a pincerendszerbe. Mélyítették, tágították, újabb járatokat vágtak, mígnem több kilométer hosszú áttekinthetetlen labirintus jött létre.

Apuék irodája az emeleten volt, igen komoly meglepetést okoztam. Borzalmasan erősen akartam Apuval találkozni, olyannyira, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De valamiért ez a gesztus nem volt a készletünkben, csak könnyes szemmel szorongattuk egymás kezét, hosszan szótlanul, mert nyilvánvaló volt, hogy elsírjuk magunkat. Én ilyen megrendült még talán nem is voltam, ő meg ezt pontosan látta rajtam, nem kérdezett, várt, hogy mondjam, vagy legyen erőm eltemetni. De közben, ahogy a másik kezét is az enyémre tette tudatva, hogy ha nem is érti, de érzi, mi van velem, erőt is adott és kinyögtem, hogy Adyligeten voltam és hogy micsoda Isteni szerencsém van, hogy nem ott vagyok. Lenyeltem a könnyeim, Apu megkérdezte, hogy kész vagyok-e, mert ha ő maga nem is, de a kollégái biztos ragaszkodnak hozzá, hogy körbevigyen. Bemutatkoztam, ahogy illik, mondogatták a kollégák, hogy mekkora nagy gyerek.

De ha gyerek lettem volna, nem ennyire megrettenve jöttem volna el Adyligetről, nem értettem volna ennyire, mitől is menekültem meg.

Aztán pár perc múlva menni kellett, búcsúztam Aputól és bepattantam az IFA-ba.

Centi_30.jpg290

 

 

 

 

Augusztus 3. Hétfő

Egész 24 órát nem voltam szolgálatban! Nem is emlékszem mikor volt ilyen. Tegnap este tíztől, ma este tízig nem tettek szolgálatba. És valami rejtélyes oknál fogva semmilyen irányított szabadidős programra sem rendeltek, ezért gyúrtam lenn a konditeremben több órát, meg olvastam is. A kondizással elég jól állok, ha nincs épp Rövid Ugrás, akkor mindig beiktatom, kezd egész komoly hatása lenni, vállasodom vagy mi a szösz, mert feszül rajtam az ing. Meg már egész jól bírom a tempót az idősebbekkel. Azt szoktam csinálni, hogy az általam még elbírható legnagyobb súllyal csinálom azt, amit valamelyik tapasztaltabb srác. Én magam nehezen találok ki edzéstervet, de ha valaki csinálja a sajátját, be tudok csatlakozni. És nagyon jó érzés, hogy szinte mindig bírom.

 

Éjszaka kampózni voltam F2-n. Esett tegnap délután óta és úgy lehűlt a levegő már tegnap is, hogy mikor este jöttem el a kutyakonyháról, majd megfagytam. Kicsit durva ez a pár nappal ezelőtti hőgutához képest.

jegbogyo_to.jpgMa éjjel különösen rohadt hideg volt, már a folyosón érezni lehetett, az egész épület áthűlt. Szolgálat előtt felöltöztünk, és bár azt, hogy mikor, mit vehet fel egy katona országos parancsban kell megkapjuk, nagyon sokan, így én is felvettük a kabátot. De persze az a szemét Koltay levetette rólunk, mondván, hogy ne vicceljünk, augusztus van, mit veszünk fel télen?
Egy kis fagy nem fog megártani, olyanok leszünk, mint az a szőlőfajta, hogy amelyikből akkor lesz jó bor, ha megcsípte a dér. De mindenki rettegett az éjszakától, ezért kikönyörögtük, hogy legalább a mikádó külső része hadd maradjon. Ebbe beleegyezett, kivetette a mikádóbelsőt, és mindenkit alaposan végigellenőrzött, nincs-e valakin nem megengedett, plusz réteg.

Mikor most a szolgálatba készülődtem, Szögi úr az ágyból figyelt. Miközben vettem fel a kabátot, megkérdezte ki a csüti.

– Hát a Koltay.

– Akkor öcsém, itt hagyhatod a mikádódat, úgyis vissza fogod hozni.

– Tuti leveteti?

– Le.

Na, akkor én bizony nem hagyom magam, ezért a zsávoly felső alá felvettem az atlétát és a kimenő ingem is. Szögi úr elégedetten bólogatott.

– Cseles.

És azt hittem be is válik, mert ha a mikádót le is parancsolja, marad rajtam némi réteg.

De nem sikerült, mindenkit átvizsgált, és sorra kerültek elő a tiltott civil holmik is.

Koltay hatalmas kiabálás kíséretében zavart vissza mindannyiunkat, majd a szabályos nyári ing, zsávoly és mikádó külsőben engedett szolgálatba. A mikádó külső része egy nem túl vastag vászonkabát, meleget nem ad, inkább csak esztétikai szerepe van. Ezért szarrá fagytunk éjjel. Felsejlett az a gondolat, hogy bármilyen keménynek, embert próbálónak is éreztem a fullasztó nyári hőséget, csak erőtlen bolhacsípés volt ahhoz képest, amit a téli fagyok jelentenek majd. És jeges marok szorította meg az elmém, de nagyon úgy tűnt, azt a helyzetet, hogy mínusz fokokban ne adj isten olyan télen, mint az idei volt, még csak foltokban sem tudja érzékeltetni.

Teljesen beszartam, már most.

 

De az igazi beszarás az, hogy alvás helyett a reggeli után már vittek is ki a kutyakonyhára. Nem tudom, kinek mi járt az eszében amikor ide rendelt Ultra Hiper Rövid Ugrásba, mert nekem az alvás. Ő se számíthatott másra, és meg is kapta, 11-ig horpasztottam a csibészruhán. Egy órakor felvittek a századhoz, hogy könyvem van 15-21-ig, mert fogorvoshoz kéredzkedtem.

Ja tényleg, valamelyik nap megtettem valóban.

Centi_30.jpg291

 

 

 

 

Augusztus 2. Vasárnap

Nem tudom, hogy Gyuri intézkedett-e, de ma egész napra a kutyakonyhára rendeltek. Sokat tépelődtem egész nap, de végül úgy döntöttem mégis Lux lesz az én kutyám.

Délelőtt kezdett felhősödni, de a kötelező feladatok után kihoztam és gyakoroltunk. Azt szerettem volna elérni, hogy leültetem és ott hagyom, de amint én elléptem mellőle, ő is megindult. Valaki egész jól belenevelte, hogy leüljön, és úgy maradjon, amíg egy helyben maradok én is, de valósággal kirobban, amikor megmozdulok. Pont azt a kényszert látom benne, ami miatt már Buksinál sem éreztem magam jól.
Buksinál jobban semmilyen kutyát nem láttam jobban tudatni, hogy mennyire ellenére van az egész macera. Unottan, nyeglén, vagy egyenesen ellenségesen viselkedett, meg néha szemrehányón, vagy durcásan nézett, valahogy úgy, hogy “jól van baszki, meg lesz még ennek a böjtje”. Persze ez is a kedvétől függött, mert ha épp olyan kedve volt, mindent megtett első szóra és még örömét is lelte benne. De Luxnál még azt is megfigyeltem, hogy amíg ül mellettem, ha csak megmoccanok, megvakarom a fülem, vagy lejjebb nyúlok a pórázért, akkor összerezzen.

Tehát verték. Vagy legalábbis valahogy megfélemlítették. Oké megteszi most azt, amit kérünk, de félelem lett belé oltva és ez valahogy túl sok nekem.

kutya-fel.jpg

Emiatt is döntöttem úgy, hogy továbbra is magamra vállalom. Fogalmam sincs, hogy fogom a fájdalom kiiktatásával fegyelmezni és hogy fogom tanítani, mert amilyen módszerek most eszembe jutnak, vagy aminek a leírásával most rendelkezem, az semmire nem használható. De nem tetszett, hogy ez a fiatal jószág a kezünk alatt félni kezd. Igazából nem tudom a többi kutyának a történetét, mert ez a félelmi reakció nem jellemző. Néha-néha lehet látni, a fiatal kutyákon inkább, de nem gyakori. Vajon miért? Mert szakképzett emberek képezték ki őket és utána kerültek ide, vagy itt képezték ki a korábbi társaim fenyítéssel, csak az idők folyamán a kutyák rájöttek, mit várnak tőlük, megtették, ezért elmaradt a fenyítés, és lassan elhalványult az emléke is?

Nem tudom. Nekem kellene valahogy magamhoz ragadni a kezdeményezést és Lux kiképzését fájdalom nélkül befejezni. Nehéz lesz, mert pont azt szeretem benne, hogy olyan kis szeleburdi. Ő emlékeztet leginkább Buksira és nehéz lesz pont őt eltüntetni belőle. Ha egyáltalán képes leszek rá.

Közben lassan beborult és lehűlt a levegő. Pont olyan lett a hőmérséklet, hogy kellemesen simogatta a hőgutában feltüzelt testet. Ezt a többi kutya is érezte, mert hirtelen nagyon élénkek lettek és érdeklődve figyelték, mit csinálok kinn az egyikükkel. Emiatt meg lelkiismeret furdalásom lett a többivel szemben, de nem gondolhattam arra, hogy kihozom őket, mert elkezdett zuhogni az eső. Benn a kutyakonyhán bevackoltam magam a csibészruhára. Meg lennék lepődve, ha a többiek nem horpasztanának egész nap. Nem véletlenül népszerű ez a szolgálat az öreg kutyások körében.

Centi_30.jpg292

 

 

 

 

Augusztus 1. Szombat

Délelőtt megint Ferihegy 1-re vittek. Kilencven százalékban ide tesznek. Nem értem, mert a többieket eléggé kiegyensúlyozottan felváltva osztják szét. Hogy ezzel szopatni akarnak vagy épp kivételeznek velem, az nem derült ki. Nem érzem rosszabbul, se sokkal jobban magam itt. Talán tényleg csak a külföldi gépek miatt érdekesebb Ferihegy 1. De ez meg nem kiváltságos helyzet. Nem zavarna, ha nem csak én járnék így szolgálatba. Kell legyen annak valami szerepe, hogy engem máshogy osztanak be, mint a többieket. Csak nem tudok rájönni, mi az.

Előtérszolgálatban voltam. Hosszú, üvegfal melletti járőrözést jelent, de nem tudni, bentről ki lát, ki néz. Innen befelé nem lehet látni. Sosem derült ki, mi van benn, sosem tudtam meg, milyen az épület belül és hogy ki tud szemmel tartani. Ezért ott az ember úgy viselkedik, mintha mindig figyelné valaki. Emiatt szoktam hátrébb menni jóval, ahol ez az üvegkalitka véget ér, ott lehet önfeledten fikázni, köpködni, tehát olyasmit csinálni, amivel gyorsabban telik az idő.

Itt esemény csak akkor van, ha fel kell tölteni utasokkal valamelyik gépet, vagy épp kiontotta a tartalmát egy beérkező. Ilyenkor a csajokat nézem. A földi utaskísérők nagyon csinosak, valamilyen blúz, kendő vagy sál, szűk szoknya, és magassarkúba bújtatott lábak. Vadítóan jól mutatnak, szépek is, de valahogy nem éreztem igazinak, ahogy a stewardesseket sem.

stew3.jpg

Talán az egyenruha teszi, amitől eléggé idegenkedem már mostanra. Nem tudom. Tényleg nagyon szépek ezek a lányok, ebben a kék MALÉV-os formaruhában, de mivel pont ettől egyformák, sokkal izgalmasabbnak éreztem az utasokat, akik a maguk választotta, saját ruháikban, természetes önvalójukban léptek elém. Mint egy divatbemutatót néztem végig, ahogy vonultak előttem. Én a zöld ruhámban a busz elejénél vagy a végénél teljesen észrevehetetlen vagyok, alig valaki fordul oldalra, hogy a periférikus látásában felbukkant zavaró impulzust lecsekkolja, de akkor is csak azt látom, hogy gondolat nélkül konstatálja, hogy ja, csak egy katona.

Szóval nem csajozom, csak nézem a nőket, némelyik imádni valóan lezser, olyan, amit itthon nem láttam még. Vagy ha igen, akkor cikinek éreztem. Például ma láttam egy olasz lányt, az Alitáliával repült el. Ő melegítőnadrágban és tornacipőben lépett ki az épületből. Én mindig otthoni viseletnek, utcán szégyellni valónak gondoltam a melegítőt és még a tornaórán sem láttam sosem olyan lányt, akin ennyire jól állt volna. Ez az olasz lány tökéletes látványt nyújtott, kislányos, vagány és elegáns hatása volt egyszerre. Nem tudom min múlik, sem jobb alakja, sem szebb arca nem volt az általam ismert nőknél, vagy ezeknél a földi utaskísérőknél.

Mégis hosszan és mélyen belém égett az a kibillenthetetlen női öntudat, ami körül lengte, úgy, hogy ma már nem tudtam másra gondolni...

 

...amíg meg nem tudtam benn a laktanyában, hogy Ultra Rövid Ugrásom lesz, megyek délután kutyakonyhára. Mert ekkor már a kurvaanyázás miatt nem tudtam másra gondolni, főleg nem a női öntudatra, mikor sárban van az enyém. Miért csinálják ezt velem? Tényleg ki akarnak nyírni? Mert a Rövid Ugrás is geciség, de abban osztoznak a többiek is, az ellen nem szólhatok egy szót sem, de egy szolgálat után épphogy megebédelni és már menni is egy másik szolgálatba az kegyetlen.

Jó, persze a kutyakonyha nem komoly munka, lehetne felüdülés, de ma kijön velem Németh Gyuri és arról kell beszélnünk, melyik kutya is lesz az enyém. Úgy nézem ez állandó kérdés. Meg akarja nézni, hogy haladok Lux-szal, mert úgy érzi, hogy nem jól.

És igaza is van.

Ilyen rendszertelenül nem tudok vele foglalkozni, miközben azt sem tudom, hogy amikor nem vagyok itt, akkor más kiviszi-e, tanítgatja-e? És ha igen, mire? Értem én, hogy őrkutya lesz, mindenkinek engedelmeskednie kell, ezért bárki belepiszkálhat a kiképzésbe, de nem is tartok kiképzést, mert annál ritkábban járok ide.

És ha itt vagyok, akkor meg alszom.

Mondjuk ezt nem mondhattam, de sem magam, sem szerencsétlen kölyökkutyát nincs kedvem tűző napon kínozni.

Kinn valóban nem tudtam semmi érdemlegeset Lux-szal produkálni, amit meg megcsinált, azt nem tőlem tanulta.

Egész éles vitánk alakult ki, Gyuri szerint komolyabban kellene ezt az egészet vennem, mert még nem mutattam semmi olyat, ami indokolná, hogy kutyás lehettem. Ők azt, hogy engem választottak, megelőlegezett bizalomnak gondolták, de eddig nem nagyon jeleskedtem semmiben, sőt mintha állandóan gond lenne velem. És jegyezzem meg, itt nem csak arról van szó, hogy milyen az én megítélésem, mert ő arra amúgy magasról szarna, de itt a kutyások renoméját rontom a hozzáállásommal. És ő nem akarja ennek, az amúgy a tisztek szemében méltán magasra értékelt beosztásnak a hírnevét kockára tenni, tehát kapjam össze magam.

Kértem, hogy hadd gondolkodjak, hogy mit is akarok, viszont ha azt szeretnék, hogy felelősen kiképezzem Lux-ot, kicsit többet tegyenek ide a kutyakonyhára, akár az sem baj, ha nem  én vagyok kutyakonyhás, hanem a szolgálatom abból állna, hogy Lux-szal foglalkozom.

Ez lehetetlen, mondta, de annak érdekében, hogy kicsit többet legyek itt, és lehetőleg ne a szabadidőm terhére, megpróbál közbenjárni.

De ne reméljek.

Ez így igen klasszul hangzik.

Centi_30.jpg293

 

 

 

 

Július 31. Péntek

Láttam felszállni a JUMBO-t. Délelőtt voltam újból F1-en. Reggel még a PAN AM és a Jumbo is itt vesztegelt. Egymás után készítették fel őket, először az iráni, aztán az amerikai gépet.

Ez a Jumbo, vagyis a Boeing 747-es tényleg döbbenet. Hatalmas méretű, most, hogy egy ideig zárva volt, meg tán hideg is ahhoz, hogy az idegen legyek repkedjenek, megnéztem közelebbről, bár nagyon közel most nem engedtek a kommandósok, fura, hogy van olyan, amire én jelentek biztonsági kockázatot, akinek ennek az egész kócerájnak a védelme a feladatom. Mindenesetre a gép hatalmas, és amikor felszállni igyekszik akkor is olyan esetlen, hogy a kifutópálya vége felé sem tűnik úgy, hogy elérte volna a megfelelő sebességet, lassúnak, lomhának látszik, aztán egyszer csak elemelkedik az eleje, majd a hátulja is és elég bizonytalanul, de felszáll. Valószínűleg azon a határértéken lehet, amivel még épphogy egy ilyen súlyos valami fel tud emelkedni.
De úgy éreztem, ilyennel repülnöm kell majd, muszáj kipróbálnom. Sose gondoltam volna, hogy ekkora dögöt képes az emberiség megépíteni, és egyáltalán nem tűnnek talányosabbnak az egyiptomi piramisok.

Postlogo.jpgMiután elment, az épp induló amerikai géphez gyalogoltam, és ott egy nagyon kedves, de a helyzetemet teljesen rosszul értékelő légiutas kísérő leadott nekem egy Washington Post-ot.
Narancslére szomjazom, nem hírekre.
A szám nem információ hiány miatt cserepes.
Ráadásul ez a lap akkora lepedő, hogy sokáig magamnál sem tarthatom. Begyűrtem az ingem alá, megvártam míg kitolják őket is, és megpróbáltam átlapozni. Egész az elejétől a végéig angolul van, ilyet se láttam még, sokkal több szöveg, mint a kép, de azokból is csak azt tudtam kibogarászni, hogy egy tornádó pusztított az USA-ban, Albertában, meg hogy Panamában sztrájk van épp, és Noriega szerepelt egy fotón, de nem sokáig böngészhettem, mert a hirtelen támadt szélben ezekkel a hatalmas lapokkal úgy nézhettem ki, mint aki siklóernyővel szökni próbál.

Egy JUMBO felszállása.

Dokumentumfilm a Boeing 747-ről (Discovery, Szuperszerkezetek)

Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Július 30. Csütörtök

Ma egy sima Rövid Ugrással kezdtem, vagyis a tegnapi délutános szolgálatból délelőttre vittek F1-re.
Na ott beleszakadtam egy 7 és felesbe. Vagyis a 8 órás szolgálati időből 7 és fél órát kinn töltöttem.

Az kegyetlenül sok.
Tűz a nap, a kihordott védőitalt rendre a bakancsba kell tölteni, mert úgy érezzük, meggyullad a lábunk. A beton továbbra is sugározza a pokoli meleget, a nadrágot teljesen átizzadjuk, és ez a forró levegő oxigént alig tartalmaz, fojtóan száraz és égeti a tüdőt. Leülni nem lehet, de ebben a hőségben a testnek más vágya sincs, mint megszabadítani az izmokat a munkától és kis csomóba olvadni a földön.

Ferihegy 1 egy kicsit talán izgalmasabb terep, mint F2, mert ide a külföldi gépek jönnek, és mindenkit buszok szállítanak be, nem csápon keresztül jutnak be az épületbe, bár F2 a modern formáival forgalom nélkül is lenyűgöző. Tegnap mondjuk nem nagyon volt mozgás, ezért is tudtam nyaralni a kaviccsal. De ma kicsit megnyugodtam, mert azért lesz itt esemény. És ma például pont egy világszenzáció!

Megérkezett az iráni JUMBO, vagyis egy Boeing 747-es!!

Sajnos a leszállásról lemaradtam, épp egy távolabb letett PAN AM  gépből kiözönlő amcsikat felügyeltem.

A Jumboról már nagyon sokat hallottam. Majdnem mindenki szerint az a világ legnagyobb gépe, bár egy-két renitens meg szokta jegyezni, hogy a szovjet IL-76-os gép van akkora, de ezeket mindig lehurrogják, hogy itt nem a szocializmushoz való lojalitás számít, hanem a nyers tények. Ami biztos volt, hogy a Jumbo púpos és ettől szenzációs. Az eddig ismert púposokat végiggondolva – a tevét, meg a matektanárt általánosban –, ezt nem tudtam hova rakni. Fogalmam sem volt, hogy képzeljem el, de amikor megláttam, kiderült, hogy úgy púpos, ahogy kell, az orrész mögötti terület egészen a szárnyig, egy magas kitüremkedésben lesz púpossá. Azt mondják kétszintes, és a púpban, a második emeleten utaznak az igazán gazdagok.

Bár ez a gép, ami most jött, ez áruszállító gép, mert Iránnak sebkötöző pólyára van szüksége. Zajlik az Irak-Iráni háború, gondolom egy csomó minden kell a háborúhoz. Tőlünk kötszert kapnak.

Nem messze mellém terelik be a Jumbot, szarok az amcsikra a PAN AM-nél, szaladok át az iráni géphez. Nem én vagyok az egyetlen, aki igyekszik, mert a sok rampa szolgálatos, kerozinos, stb. kocsi közt megy egy kék Latvia is, tele terepszínű ruhás kommandóssal. Nem nagyon értem, hogy kötszerhez minek kommandós, de a kutügyön is úgy a szánkba rágták, hogy sebkötöző pólya az amit visznek, semmi más, hogy rögtön gyanús lett az egész. Meg hogy számítsunk különleges egységre, de az ő munkájukat ne zavarjuk. Mindenre engedélyük van.

Még csak épp igazgatták a gépet a helyére, de a kommandósok már szálltak ki a kocsiból. Viszont olyannyira figyelmen kívül hagytak, hogy ez bosszantott. Én vigyázok itt mindenre, tehát odagyalogoltam hozzájuk és emelt hangon felszólítottam őket, hogy mutassák az igazolványaikat. Olyan meglepett képet vágtak, hogy majdnem elröhögtem magam.

– Milyen...milyen igazolványt, öcsi?

– Amivel beléphettek ide.

kommandós1.jpg

Az egyikük a megfelelő helyek irányába lökdöste a többieket, majd elém állt és megkérdezte, hogy nem szóltak-e nekem, hogy jönnek.

Mondtam, hogy annyit mondtak, amekkorát ők köszöntek.

Nyelt egyet, aztán kérte, hogy rádión kérdezzek utána. Markáns arcú negyvenes faszi lehetett, nem az a fajta, akinek sokszor mondanak ellent. Az is látszott, hogy a mosolyt hírből sem ismeri. Arrébb vonultam, úgy csináltam, mintha rádióznék, aztán visszagyalogoltam, ahol már mindenki tettre készen állt, csak kézzel jeleztem, hogy minden rendben, maradhatnak. Nem láttam, hogy nagyon fellélegeznének. Aztán végre kinyílt az ajtó, és az életemben látott első iráni pilóta mellett tömött csoportokban kirajzó legyek miatt én hátrébb is húzódtam, és kedvtelve figyelgettem a szemtelen rovarokat hajkurászó kommandósokat.

Visszamentem a PAN AM-hez, hogy majd jól leciházom, de Leiner Pisti már ott van, előresündörgött az Öregbetonról.

Azóta, mióta neki kellett a hányásomat feltakarítani, amikor még szakács voltam, nem nagyon kedvel. De erről igazából nem tehettem.

– Húzz a faszba innen, ha együtt meglátnak lebukunk. – köszöntött hangosan.

Tisztázom, hogy ez alapvetően az én szolgálati helyem, tehát húznia neki kellene, de szerintem szerezzünk kaját aztán mindenki megy a dolgára.

Ez remekül sikerült is, még csokit is kaptunk. Aztán Leiner Pisti visszaballagott az Öregbeton felé, és nem sokkal később ment is be a kutügyre pihenni, én a maradék öt órámban végignéztem, ahogy rajtam kívül mindenkit leváltanak, van, akit többször is, én meg fődögélek kinn.

Szopatnak?

Ja igen, Böszme a kutatóügyeletes.

De aztán benn elmondja, hogy nem akart megszopatni, de én kaptam az iráni Jumbót és azt jobb, ha nem látják sokan és én is kussoljak.

Kötszerben mi az, ami ilyen kurvára titkos? Meg én se láttam semmit, hagytam egész idő alatt a kommandósokat küzdeni a legyekkel.

Centi_30.jpg295

 

 

 

 

Július 29. Szerda

42 hét.

Délután 2-n kampó. Ezt írtam este a naplómba. El is méláztam felette hosszan. Feküdtem az ágyon, bevéstem ezt a rövid mondatot és megijedtem. Bár ez a tömör bejegyzés igenis sokat jelent, mégis riasztó, hogy ez történt ma.

A mondat jelentése, hogy délután kettőtől este tízig voltam szolgálatban, nem írtam elé, hogy Rövid Ugrás, vagyis 16 órát pihentem két szolgálat közt. Ferihegy kettőre vezényeltek és kutya nélküli őrszolgálatot nyomtam. Ebből nekem évek múlva is világos lesz mi történt. Látom majd magam előtt a repteret, a sok MALÉV gépet, látom a szolgálati helyeket, a fel-leszállások fizikailag számomra megmagyarázhatatlan jelenségét.
Az értetlenséget, hogy ez a böhöm monstrum, hogy képes erre?

Érzem majd a fáradtságot, de a jóleső érzést is, hogy nincs ma Rövid Ugrás, mert annál hatványozottan jelentkezik ugyanez, vagyis ma szerencsém volt. Tudom majd, hogy nincs nálam kutya, ami mérhetetlen módon meghosszabbítja a betonon kinn töltött időt. Ha semmi mást nem teszek, csak bambulok a pofájába, az a két értelmes szem annyit segít, hogy leírhatatlan. Persze úgy is hosszú 4-5 óra, de nélkülük, minden perc fényévnyire nyúlik, hiába foglalkozom a legapróbb kis dolgokkal is, rugdosok egy véletlenül a betonra keveredett apró kavicsot két órán keresztül, nem telik gyorsabban az idő.

És igen, ma találtam egy kavicsot. Nem mondom, hogy nagy dolog, de Ferihegy 2-n a steril környezetben ez olyan deviancia, ami rögtön megtetszett. Annyira eltért az itteni rendtől, hogy a védelmembe vettem.
Nem lehetne itt, mert a kerekek alól kipattanva, a hajtómű által felkapva és ellőve balesetet okozhatna. De amíg engem láttok evvel a kaviccsal, ilyen nem lesz.
Garantálom.

épész.jpgÉs óvatosan rugdosni kezdtem, eltologattam a sárgára, pirosra, kékre festett területekre, hogy megnézzem, ott hogy mutat.
A szürkéskék hatású kődarab a kék felületbe beleolvadt, ninjaként rejtezett.
A piros felületen harcias dísz lett, Superman ruhája jutott eszembe.
A sárgán mutatott a legjobban, ott a tenger és egy homokos partszakasz képe derengett fel, heteket nyaraltam rajta, a korong alakú sárga területből kinyúló egyenes 10 centi széles vonalakat is bejártam úgy, hogy aprókat rugdosva a kavicson, igyekeztem a csíkon belül tartani.

Nagyon élveztem, de ezt írjam a naplómba?

Nem írom.

De majd lehet, hogy egyszer rákényszerülök.

Hogy egyszer eseménynek tartom majd ezt is.

Na és ettől ijedtem meg.

Mi lesz, ha a hátralévő időben ilyesmi lesz a történés? Mi lesz később, kibírom-e ép ésszel, ha minden bejegyzésem így néz majd ki:

Délután 2-n kampó.

süti beállítások módosítása