57

1988. március 23. szerda

Ma az Öregbetonra kerültem Ferihegy 1-en.
Télen, nem is olyan régen, az egyik legelátkozottabb hely volt ez a reptéren.

Messze van mindentől, kietlen, nyílt, szeles betonplacc. Télen gyötrelem itt lenni, nem lehet elmenekülni sehova a hideg elől.
Nyáron is szar, mert akkor meg a tűző nap elől nincs hova menni. De tavasszal jó, tavasszal nyugodt, csöndes, szinte érintetlen, ember nem lakta pampa ez.
Leülni csak akkor lehet, ha rakodás után itt felejtettek egy lépcsőt.
Mint ahogy ma is.

Ráadásul a lépcső egész messze a beton túloldalán, az épületektől a lehető legmesszebb állt, úgy forgattam, hogy ne is látszódjék, hogy én rajta ülök. A lépcső két oldala, a korlát maga fémlemezzel takart, ha ülök, épp a fejem látszik ki, ha meg leteszem a fegyvert a hátam alá támasztéknak, akkor úgy fekhetek rajta, hogy senki nem veszi észre.
Nem valami kényelmes fekhely a fegyver-lépcső kombó, de a járőrözésnél fényévekkel jobb. Ma nagyon tiszta, napos tavaszi nap van, kellemesen melenget a sárga fény, felforrósítja rajtam a ruhát és az mint valami hősugárzó, pumpálja belém a meleget, ernyeszti el az ízületeim.
A messzi légyzümmögéshez hasonlóan tompa a reptér zaja, távol vagyok minden mozgástól, itt a tavasz tart kiállítást, semmi nem zavarja.

Szinte alszom.
Tudatában vagyok, hogy hol vagyok, hol fekszem, mégis inkább álomszerű ez, tényleg szinte alszom. Aztán megzavarják a szendergésem, három pótkocsis IFA gurul be a betonra, egy LRI-s Zsiguli vezeti be őket.

Mögöttük csühög egy kis vontató, aminek a kormányát nemrég el akartam lopni. Igazából az egész akkor tudatosul, amikor a konvoj már megállt és a kis vontató sofőrje már csatolja a lépcsőt a géphez.
Felugrottam, mintha mély álomból riadtam volna tényleg, ezzel majdnem halálra rémisztettem a sofőrt, még fel is kiáltott ijedtében, de intettem, hogy csak én vagyok az, a rendíthetetlen ólomkatona.
Akinek az ólom a szemhéján van leginkább.
De nem mozdult, rájöttem, hogy épp felé tartom a fegyver csövét, de ez nem szándékos, így esett kézre, mikor felkaptam a lépcsőről. Megint intettem, hogy bocs, aztán a teherautók felé vettem az irányt. Közben az LRI-s Zsiguli elrobogott a leszállópályák felé, majd nem sokkal később egy ósdi, légcsavaros MALÉV gépet kísért be a betonra elénk.
Egy IL-18-ast.
Nagyon ritkán látni ilyet, gyakorlatilag csak a MALÉV és a román TAROM légitársaság használ ilyet. A MALÉV teherszállításra, meg élő állat szállítására, a TAROM meg csak az utóbbira, legalábbis mindig az az érzésem, ahogy ezek röhögve, óbégatva tódulnak ki a gép ajtaján, mint a barmok tényleg.
Nem sok népcsoport tud még ennél is ocsmányabbul viselkedni, az oroszok például, de tőlük időnként látni olyan járatot, amin biztos, hogy mindenki orosz, mégis normálisnak.
A románok sose.

Most épp MALÉV árusgép jön.
Ritkán van olyan, hogy egy épp érkező árusgépre már vár az újabb áru, inkább az a gyakorlat, hogy napokig itt áll lezárva, aztán egyszer csak megtöltik. De ez épphogy megáll, már jönnek is mellé az IFA-k, és elkezdik megpakolni.
Valami gebasz lehet, mert hirtelen minden abbamarad, a rakodómunkások egy részét és a sofőröket az LRI-s Zsiguli elviszi, a többiek papírokat nézegetnek, aztán befekszenek a fülkékbe aludni. A rakodás előtt minden autón feltekerték a ponyvákat és látom, hogy csirkéket visz majd a gép.
Bábolnáról szokták őket szállítani, olyan helyre, ahol kell a csirke, de frissen ám. Csakhogy ahogy nézem ezeket itt a ketrecekben, nem valami frissek.
Láttam már ilyet, akkor zárt papírdobozokban szállították a csirkéket, apró lukak biztosították a levegőt, de belátni azon nem lehetett.
De ezekben a ketrecekben látszanak, és annyira össze vannak zsúfolva, hogy alig tudnak mozogni. Ki tudja mikor indultak velük Bábolnáról, azóta se enni, se inni nem kaptak, most meg aszalják őket a napon. Nem olyan vészesen erős még a napsütés, tavasz van, de ahhoz elég, hogy kinyírja őket.
Közelebb mentem.
De nem kellett volna.
Nem tudom, hogyan töltik meg a ketreceket, de olyan mintha valami gép ömlesztené be, úgy hogy a lehető legjobban megtöltse, teljesen, a sarkokat is.
Némelyik állat már apátiába süllyedve várja a véget, mások lehetetlen módon kitekerve, rekedt hangon visonganak, több ketrecben egyetlen egyedet sem sikerült megpillantanom, nem tudtam, hol az eleje az egyiknek, hol a vége a másiknak, mintha csak tollal lenne töltve a rekesz.
Közelebbről még szörnyűbb dolgot vettem észre. Gondolom abból az okból, hogy ilyen körülmények közt ne okozzanak kárt egymásban, mindnek le lett csípve a csőre vége.
Ez még talán nem baj.
De ahogy ez megtörtént, az igen.
Nem tudom, hogy valami gép csinálja-e, vagy emberek csípőfogóval, de nem sok gondot fordítottak arra, hogy ne okozzanak fájdalmat.
Ahogy esik, úgy puffan.
Ez látszott.
Szerintem ember volt, fogóval.
Mert ezt csak azzal lehet.
Volt olyan csirke amelyiknek a csőre alsó, volt amelyiknek a felső része hiányzott teljesen, volt amelyiknek egészen a fejéig hiányzott mindene, a nyelve is, és láttam sokat, amelyiknek még a koponyáját is összeroppantották, a koponyacsont beleszúródott a szemébe, de élt, mozgott, próbált menekülni.

Én ilyen kegyetlenséget még soha nem láttam.
Megszédültem, és azt éreztem perceken belül kiengedem ezeket a meggyötört állatokat, vagy beléjük eresztem a három tár lőszert, hogy a lehető legtöbbet megszabadítsam a szenvedésétől, de aztán egyik IFA fülkéjéhez gyalogoltam, hogy most vérfürdőt rendezek.
Aludtak mind. Álltam egy darabig, vártam, hogy valamelyik felébred és flegmán kiszól, hogy na mi van öcsi, amivel megadná a jelet, az indokot, hogy tűzet nyissak, de csak horkoltak benn.

Hülyén éreztem magam, aztán inkább átgyalogoltam az előtér szolgálati helyre, olyan messze a csirkéktől, hogy ne lássam, ne halljam őket, a kopasznak, aki hevesen magyarázta, hogy húzzak innen mert meglátnak és azt hiszik beszélgetünk, intettem, hogy kuss, pont beszélgetni nincs kedvem és tényleg szartam rá, hogy bárki meglát, és rájön, hogy elhagytam a szolgálati helyem.

Öreg vagyok, abban ott, az Öregbetonon én nem veszek részt. Az előtér az a hely, ahonnan buszok viszik a géphez az utasokat, itt mindig nagy a mozgás, álltam, és azt képzeltem, hogy minden utasnak levágják az orrát benn az épületben, és mint valami hurkatöltővel ömlesztik be a buszba őket, és hallom, ahogy sikítanak, szenvednek, és ettől valamivel jobban éreztem magam.

58

1988. március 22. kedd

Ez elmúlt hetekben egészen tavaszias napok is voltak, így Guttyán már egy ideje nagy lendülettel kezdett a tavaly kialakított kiskertje rendbetételéhez. Hogy honnan szerzett virágot nem tudni, de múlt héten elkérte az egyik IFA-t, kimentek a sofőrrel a városba, és egy rakat virág vagy bokor palántájával tértek vissza. Azóta Guttyán naponta parancsol maga mellé embert, hogy tisztítsa ki azt a retkes, kavicsos, betontörmelékkel teli szart, amit kiskertnek hív. Bele kellett ültetni a palántákat, de olyan gonddal, hogyha meghajolni látta a szárát bármelyiknek, képes volt a gondatlan katonát az egész udvaron végig kergetni és ütlegelni, azzal a hatalmas tenyerével.

Kezdett népi sportággá válni a bújócska. Amikor megjelent Guttyán, már a testtartásán látszott, hogy embert keres a kiskerthez.
Pontosan lehetett tudni a menetrendet.
Reggel bejön, bemegy a tisztek épületébe, ott szöszmötöl egy darabig, talán eligazítást kap, de onnan egyszer csak előbukkan, tekintete már a virágágyáson, testtartása zsákmányszerző üzemmódban, és öles léptekkel közeledik a mi épületünk felé.

Van bennünk valami belső szeizmográf, ami a lábdobogásra figyelmeztet, vagy ha egyenesen látja is valaki közeledni, leadja a drótot, de mire belép üresen konganak a folyosók.

De Guttyán nem esik kétségbe.

– Hol a kurva anyjukban vannak? Azonnal lépjenek elő! Nem fogom én szobáról szobára felkutatni magukat! – ordítja, miközben szobáról szobára kutat fel bennünket.
Mindenki igyekszik menedéket találni, van, aki takarásban álló felső ágyon, szekrény, vagy szekrényajtó mögött, vécén, a zuhanyzóban.
Igazából a kopaszoknak van okuk bujkálni.
Ha őket megtalálja, akkor ők fognak melózni. Ugyanis ha Gutyi öregkatonát talál meg, ugyan azt is lepofozza a kiskerthez, de azok elszabotálhatják a munkát. Nem annyira, hogy Guttyánnak szemet szúrjon, bár ahhoz az Eiffel-torony se biztos, hogy elég, de annyira igen, hogy a kopasz csináljon mindent.

Ezért öreg katonának a bújócska még szórakozás is lehet, szóval néha rájátszanak, hogy Guttyán mindenképp rájuk találjon. Mondjuk szándékosan olyan helyre állnak, például a kongó folyosón a teljesen üres, ajtó nélküli poroltó szekrényke mögé, ami csak a felsőtestet takarja, Guttyán ordít, hogy ki az a hülye ott a szekrény mögött, hát azt hiszi nem látom?

– Az idiótája! Melyik az?

Ezek az utolsó pillanatig tartják az állásaikat, és amikor odaér eléjük, összehúzott vállal néznek már Guttyán szemébe, hátha még nem veszi őket észre és vihognak, aztán menekülőre fogják, de Guttyán éber szeme észreveszi őket mégis és üvölt tovább.

És attól függően, hogy előkelő, netán lenéző, vagy szelíden elnéző akar lenni, azzal folytatja, hogy maga fiam agyilag vídiafúró, maga fiam agyilag zokni, vagy maga fiam agyilag bambi.

Guttyán rendkívül precíz műszer. Pontosan tudja, mikor melyiket kell mondani, mindig az alkalomhoz illő értékelést nyilatkoztatja ki. Aztán a nyomába ered a menekülőnek, és hatalmas tenyerével hangos puffanásokkal a delikvens hátát verve, megállásra igyekszik bírni. Az öreg röhögve kiabál neki, hogy főtörzs elvtárs kegyelem, nem bújtam el, a szekrény oldalát tisztítottam, épp felmosórongyért megyek most, ne bántson!

–  Felmosórongyért? Minek ahhoz, maga idióta?

–  Benne van a szolgálati szabályzatban, mindig is így kellett csinálni.

És abban a pár pillanatban, míg Guttyán megtorpanva azon töpreng, hogy benne van-e valóban, kereket lehet oldani, vagy időt lehet nyerni.
Ez a koreográfia.

Így megy minden alkalommal.

Ma olyan töketlen társaságot sikerült összeszednie, akik mindegyike agyilag vídiafúró, zokni, vagy bambi. A közelgő eső elég ezeknek, hogy elbasszák az egészet, hogy képtelenek legyenek egy egyszerű utasítást végrehajtani, hogy több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak, ezért neki magának kell csinálnia, ezt a töketlen bagázst muszáj elzavarnia.
Ezek nem tudják ezeket a szerencsétlen virágokat meglocsolni. És Guttyán becsülettel küzd, az amúgy kopasz ember, kétoldalt hosszan meghagyott esővíztől csatakos haja gondterhelt arcába tapad, húzza a slagot, de rövid, nem ér el mindenhova, szaladnia kell be a tűzcsap végéhez, hogy többet kiengedjen, hogy alaposan meg tudja locsolni a hátul lévő részeket is. A zsávolya az alsógatyájáig átázik, az eső ömlik, a főtörzs küzd az elemekkel, locsol, de az élet kegyetlen, a vízsugár sorra forgatja ki a virágokat a felázott földből, végül ordításban közli a néppel, aki nem átállja az ablakból figyelni a küzdelmét, hogy itt senkire nem lehet számítani, ő ehhez egyedül kevés volt, elkelt volna a segítség, de itt semmit nem lehet senkire rábízni, nézzük meg, hogy tönkrebasztuk a kertet, nem győzi majd holnap az egészet helyrehozni, de ne gondoljuk, hogy abból kihúzhatjuk magunkat, holnap jó idő lesz, nem kell ilyen kurva esőben egyedül neki locsolnia! Ez a laktanya lesz a legszebb laktanya, ha beledöglünk is.

Ja.
De az holnap lesz.

Ma a röhögésbe döglöttünk majdnem bele.

59

1988. március 21. hétfő

Otthon kiderült, hogy pénteken volt a szülői értekezlet.
Nekem ez teljesen kiment a fejemből, Anyu mondta, hogy neki is, de Apu észben tartotta, el is jött a munkahelyéről hamarabb, hogy el tudjanak jönni.

Apu kíváncsi volt arra, hogy mi a tisztek véleménye rólam.
Azt már tudta, hogy nekem mi a tisztekről.

Anyu is vele tartott, azt mondta, meglepőén sokan megjelentek, pedig amekkora marhaságnak hangzik, arra számított, hogy nagy ívben tesznek rá az emberek. Ő mondta is Apunak, hogy semmi olyat nem fognak megtudni, ami értékes infó lenne, a meghívó hangvétele pátosszal teli ömlengés, ugyanez várható, emiatt nem kell odamenni.
És mint mondta, igaza lett, mert a tisztek egyáltalán nem készültek fel arra, hogy személyes jellegű kérdésekre választ adjanak, hanem a Határőrségről alkotott képet akarták formálni, esetleg megtudni, ha lehet valamifajta fennkölt dicséret formájában.
Erre meg a szülők nem készültek fel. Milyen pozitív véleményt akart bármelyik tiszt is hallani arról az intézményről, amelyik elveszi a gyerekeiket másfél évre?
Nem normálisnak a tisztjeink.
Az első negyedóra önfényezés után átadták a szót a szülőknek, amely aktus hosszú kínos csendet eredményezett, míg valamelyik tisztnek jött a mentő ötlete. Biztatásként elhagyta a száját a következő, szelíden bátorító mondat:

–  Na, valamilyen észrevételük vagy kérdésük csak van, nem?

Erre aztán lassan jött is.

Nem igazán észrevétel, inkább kérdés, de az is valami.
Sőt!
Olyannyira valami, hogy nem is tudtak a tisztek vele mit kezdeni.

Ilyenek jöttek,  hogy "és a mi fiúkról tudna-e pár szót szólni, meg hogy miért nem jár haza minden héten ez és ez".

És ekkor már hirtelen sok kérdés lett, kezelhetetlenül sok, ezekre csak nagy kínnal, keservvel tudott megfelelni a tisztikar néhány felkent képviselője.

Nem is ismertek mindenkit név szerint, és látszott, hogy dicsérni nem nagyon tudnak, ha megteszik hamis lesz, de mégiscsak a szülőkkel szemben ültek, rosszat nem mondhattak, már csak a Határőrség jó hírére való tekintettel sem.
Nagyon igyekeztek, de semmitmondó mellébeszélésbe váltott a szülői értekezlet. Anyu szerint Apu már az első perctől ficergett a széken, hiába bökdöste, hogy nincs ennek értelme, de Apu egy óvatlan pillanatban, amikor mindkét résztvevő csoport épp elhalkult, tisztán, jól hallhatóan és megkerülhetetlenül rám kérdezett.

Mint valami mentőövbe kapaszkodtak ebbe a tisztek. Nem tudom kik lehettek, Anyu leírásából, hogy az egyik rettenetesen töpszli, a másik pirospozsgás, pontosabban borvirágos arcú, a harmadik halovány és keszeg, ezekből nem ismertem rájuk. Talán Balrog őrnagy, Szilasi és Korlát százados lehetett.
De most végre testhezálló kérdést kaptak.

– A Dvorszky? Na, hát igen! Na, ő az, aki egyáltalán nem vált a Határőrség becsületére, ő az, akivel annyi gond volt, hogy felsorolni alig lehetne, minden itt szolgáló kiskatona tudja a dolgát, és becsületesen elvégzi a szocialista haza által rábízott feladatokat, mindegyik büszkesége a szervezetnek, de Dvorszky határőr egyszerűen nem illik ide. Ez egy komoly hagyományokkal rendelkező elitszervezet, a társai ezt tudják is és eszerint szolgálnak, de vannak, akiknek semmilyen érzékük nincs a fegyelem iránt és nem fogékonyak a haza vívmányaira, van aki egyszerűen nem érdemli meg, hogy itt legyen.

Apu pici lett.
Anyu mondta.
Hogy majd elsüllyedtek.
Ő érezte, hogy valami ilyesmi lesz, de Apunak valószínűleg ezt hallani kellett. Anyu hiába vigasztalta azzal hazafelé, hogy de látod, mást alig ismertek név szerint és mindenkiről a szabad nép folyóirat hatósági horoszkóp rovatának főcímeit mondták el, rólam meg milyen folyékonyan és hosszan beszéltek, szinte híres vagyok, Apu nem nagyon vigasztalódott.

Aztán tegnap este, amikor hazaért, kicsit beszélgettünk erről. Mondta, hogy hibázott, mert azt hallotta, amit én egyszer még januárban elmondtam neki, de azt is említette, hogy úgy érezte utána kell járnia.
Mint mondta, nem volt jó hallgatni, és hogy ott nem lehetett erre semmit mondani, nagyon kényelmetlen helyzetbe került, mert a többi szülő nem tudta miről van szó és biztos, hogy valami borzalmas, kiállhatatlan fajankónak képzeltek el, ő meg nem tudott megvédeni, de büszke is volt, mert kicsit megérezte milyen hatalmas tömeggel, milyen vaskalapos, hatalommal bíró emberek vezette szervezettel szálltam szembe.
Hülyén és értelmetlenül, de nem beijedve. Ne folytassam ezt, de a hülyeségem a mérete miatt tekintélyt parancsoló.

Volt a mondanivalójában pikírt cinizmus, meg elismerésféle is, nem nagyon tudtam erre mit mondani, csak hogy kár, hogy elfelejtettem, hogy mikor van ez a szülői, mert lebeszéltem volna és sajnálom, hogy nem hallgatott Anyura. Nem akartam neki kellemetlenséget, de a tiszteknek igazuk van, nem vagyok oda való. De higgye el, nem kell az olyan szavának túlzott jelentőséget tulajdonítani, aki meg csakis odavaló, semmi másra nem alkalmas.

Apu elmosolyodott, legyintett, hogy fátylat rá, marhaság volt az egész, Anyura kellett volna hallgatnia.

Miután visszamentem a laktanyába kérdeztem a többieket, hogy mit tudnak a szülői értekezletről, de nem találtam olyat, akinek a szülei eljöttek volna.
Valószínűleg a kopaszok szülei lehettek inkább.

60

1988. március 20. vasárnap

Iszonyú fejfájással ébredtem.
A körletben nyugalom honolt, valami ismeretlen okból egyikünk se ment délelőttös szolgálatba, mindenki elalélva hortyogott. Nekem muszáj megkeresnem Réfi Imit, a raktárost.

Ő is szundikált mikor rányitottam, vasárnap délelőtt van, aki teheti ilyenkor alszik. Nem örült nekem amikor elmondtam, hogy mi okból kell cserélni a zsávolyom.

Majdnem elhányta magát, de mivel általános iskolai osztálytársam, nem sokat teketóriázott, cserélte is, csak az az egy kérése volt, hogy valahogy úgy tegyem a többi tisztításra váró cucc közé, hogy véletlenül se kelljen hozzáérnie.

Már nem csorgott belőle semmi, éjjel kicsit kiöblítettem, ki is csavargattam, nedves még, meg nagyon büdös. De letakarva a többi cuccal talán nem fogja az egész raktárat bebüdösíteni.

Délután kiderült, hogy hazaengednek szabadnapra.
Eszembe jutott Koltay.
Pár nappal ezelőtt mekkora hanggal fenyegetett, hogy kicsinál. Röhögtem magamban.

Na mi van buzikám, mégse jelentetted a fülbevalóm?
Tegnap már elfelejtettem betenni, ma bele se találnék a lukba, haza is viszem, visszaadom Anyunak.

61

1988. március 19. szombat

Ma valami Isteni szerencse okán belszolgálatra rendeltek, most valahogy így kezdték hívni a külső és belső körlettakarítást.

Dedi, egy korosztályom beli srác volt az alegységügyeletes, és amikor ezt kihirdetve belépett hozzánk a körletbe, megjegyezte még, hogy ma nagyon sokat takarítok majd, aztán kacsintott és többet nem zavart.

Ma este lesz az ünneplés.
Hogy mit ünnepünk, már nem emlékszünk, de még napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy aki kimegy szabadnapra, hoz be szeszt, és ma megisszuk.
Nagy Laci csempészett be egy üveg házi pálinkát, Alex meg egy vodkát. A tisztek délelőtt hazatakarodtak, a körletből csak a kopaszok mentek szolgálatba, mi meg nekikezdtünk vedelni.

Előszedtem én is a két napja behozott cseresznyepálinkát, azzal kezdtük. Nagyon utálom amúgy a szesz ízét. Ha nem lenne a tudat, hogy majd ha felszívódik örömet okoz, nem biztos, hogy meg tudnám inni.
Néha már akkor hányingerem van, ahogy a számhoz teszem az üveget. De a többiek jól szórakoztak azon, amilyen ráncos segglyukká rándul az arcom minden egyes korty után.

Koritának van huzatja, neki rezzenéstelen az arca, meg Horgos Mikinek is. Mosolygós szemű, jóindulatú nagydarab festő gyerek. KisBerben.

Mondja is, hogy ejj, de szereti az italt.

Alex rögtön kérdezi is tőle, hogy te Miki, neked mi a hobbid, mit szeretsz?

– Hát nekem két szenvedélyem van.

– No, és mi az?

– Horgászni szeretek. Meg inni.

– A horgászat meg az ital? És Miki, ha csak egyet választhatnál, egy dolgot csinálhatnál, akkor melyiket választanád, melyiket mondanád?

Miki kicsit bizonytalankodik, majd elgondolkodva mondja.

– Hááát... akkor inkább az ital.

– Na erre igyunk.

Ittunk is.

Nem emlékszem mennyit.
Arra sem, hogy meddig.
És arra se, hogy ettől kezdve mi történt.
Arra emlékszem, hogy fázom.

És hogy ébredezem.

A wc a mi emeletünkön nem messze van a körletajtótól.
Szemben, balra, öt-hat méterre.
Valami oknál fogva, talán tervezési hiba miatt, kétnaponta eldugul valamiért az a lefolyó ami a piszoárokból elvezetné a cuccot. Az a lefolyó teljesen közös körön van azzal a lefolyóval, amelyik a vécé közepén egy kis fémráccsal fedve vezetné el a vizet, amikor a kopaszok felöntik és felmossák a padlót. Így ha a piszoár lefolyója eldugul, akkor ez is.

Következésképpen az a húgy, ami nem folyik le, az a rácson keresztül felbuzog és elönti a vécé padlóját, kb. két ujjnyi magasságban. Mindig úgy kell járkálni ha az ember a dolgát végezni megy, mintha hímes tojáson lépdelnénk, mert senki nem akarja felverni a surranó szélénél magasabbra ezt a bűzlő trutyit.

Na én ebben fekszem.

Még igazából nem tudom.
Csak nagyon fázom.

Kicsit megmozdulok, ekkor tudatosodik, hogy valami lében fekszem, mert hallom, hogy belecsorog a fülembe, de nem is hallom, illetve, hol hallom, hol nem, mert hullámzik.

A nyakam is olyan.
A hátam is.
Benne fekszem.

Kinyitom a szemem és már azt is tudom, miben fekszem.

Húgyban.
Bassza meg!
Hideg is.
És büdös.
Persze, emlékszem, mindig eldugul.
Életünk része lábujjhegyen hugyozni, pedig igyekszünk tenni ellene, még én is takarítottam nagyon régen. Emlékszem, hogy itt a fejem melletti lefolyón próbáltam anno lezavarni a cuccot.
Még jó, hogy a szám nem ér bele.
Undorító.

Fel kéne kelnem.
De nem csak a húgy hullámzik, hanem a testem is.
Meg az agyam.
Meg az egész helyiség.

Hányni fogok.

Öklendezem is néhányat, de ebből kiderül, hogy a hányáson túl vagyok.
Kicsit lefordítottam a fejem és láttam, hogy hogyan is fekszem és rekonstruáltam az eseményeket.
Már ami ebből a helyzetből következett.

Berúgtam kurvára.
Erre még valamennyire emlékszem is.
De a szituációból is kiderül.
Merthogy aztán bejöttem hányni.
Belépdeltem a tavon keresztül ide a budiba, kinyitottam a piszoárok melletti ajtót, hogy az angol vécét használjam.

Telehánytam.
Ezt abból gondolom, hogy még az oldalán is folyik, persze lehet, hogy eleve nem találtam bele, aztán valahogy a lábam közé vettem a csészét, majd lassan, vagy lehet, hogy gyorsan, hanyatt feküdtem, netán estem. Mert most a lábaimmal ölelem a fajanszot, félig benn fekszem a budiban, felsőtestem meg a piszoárok előtti területre lóg, és már érzem is, hogy a küszöb irgalmatlanul nyomja a derekam.

Ezt a geci helyzetet!
Csak tudnék már megmozdulni.

Esküszöm kimennék innen.

Neki is kezdek valahogy.
Lassan! Lassan, mert mélyen belecsap a fülembe a lé. Gyerünk, valahogy ki kell szabadulnom.

Minden forog, kavarog.
A gyomrom is.

Nyugodtan maradhatott volna kikapcsolva a szaglásom, nem kellett volna ezt most még üzembe helyezni.

–  Ááá a kurva élet, de büdös.

Na, felülök.
Folyik a hátamon.
Undorító.
Ki kéne menni a mosdóba.

Valahogy erőt vettem magamon és kitámolyogtam, éreztem ahogy a surranóba is csorog be. Mindent levettem magamról és lefürödtem.

Dedi helyettese volt az üti asztalnál, nyugodtan szendergett, csak akkor ébredt fel, amikor meztelenül, karomon a cuccaimmal imbolyogtam el előtte. Nem is nagyon lepődött meg, csak legyintett, hogy sejtette, hogy ebből ez lesz, a körletünkben mindenki úgy berúgott, hogy csoda, hogy csak engem lát így. A ruháim ledobtam az ajtó mellé, borzalmas büdös ez egész. Nagyon nagy mákom van, hogy nem megyek szolgálatba, mert most nem lenne miben. Valamelyest kijózanodtam már, át tudom gondolni, hogy jobb lenne már aludni.

– Húzz pizsamát testvér, zuhanj az ágyba.
Ezt hallottam benn a fejemben.
És most szót fogadtam.

62

1988. március 18. péntek

Ahogy nézem, elég macerás lesz a fülbevalót ki-betenni. Éjszakára ugyan visszahelyeztem, de reggel ki kell vennem, ezért ma is inkább leragasztottam, és reggel át is jutottam vele az összes ügyeleten, de lehet, hogy sokáig nem tudom majd ezt így csinálni.
Már majdnem mindenki tudja a sorállományú társaim közt, hogy mit takargatok, simán a tisztek fülébe is eljuthat, ha mondjuk Koltay nem is jelenti, ahogy megígérte.

Azt gondoltam - mielőtt bejöttem volna vele -, hogy senki nem fogja tudni, csak arra kell figyelem, hogy mindig leragasszam, de így elég kockázatos.
Nem mintha bármit tudnának azon kívül csinálni, hogy kivetetik, de ez már megint valami ostoba feszülésnek látszik. Minden egyéb büntetés amúgy nevetségesnek látszana, laktanyafogság, vagy fogda is olyan suta, hogy nem próbálkoznának vele szerintem.
Fogda nincs a reptéren, el kéne vinni engem Adyligetre, de ott röhögésbe fulladna, hogyha mondanám, hogy fülbevaló viselésért kaptam. Szembeállítva ezt azzal, hogy akkor sem kaptam fogdát, amikor elhagytam a fegyverem, az egész tényleg csak egy siralmas bohózat lenne.
Valahogy ehhez nincs kedvem.
Ma még benn van, de majd meglátom, hogy erőlködöm-e tovább.

Szolgálat alatt véletlen felfedeztem egy lépcső oldalán azt a kis rigmust, amit a megfelelő időben én is sokat mondogattam.
Sok ilyen van, amiben valahogy a napjaink számát, vagy a korosztályunk, az öregségünk kürtöljük világgá. Kicsit sajnáltam most, hogy ezek majd egyszer elfelejtődnek, mert miért is maradna meg, hisz ez egy korszak és azon belül is egy kis szakasz motívuma.
Soha többet nem lesz szükség rá, semmit nem fog jelenteni.
De ahogy ma elolvastam, úgy éreztem, hogy fel kellene ezeket is jegyeznem, hogy hátha évek múlva majd mégis szívesen emlékezem rá, nosztalgiát ébreszt, hiszen már ma is nosztalgiát ébresztett, holott még katona vagyok.

"Ne szólj, csak ints, már százharminc sincs."

Milyen sokszor mondtuk egymásnak ezt amikor 129-re fordult a napjaink száma. Mekkora öröm volt ez és milyen messze van már ez is.
Utálom a katonaságot, alig várom, hogy vége legyen, de aztán soha többet nem lesz ilyen, ahogy akkor, amikor Alexszel a Depeche Mode koncerten is éreztem már, veterán leszek, katonaviselt, de katona az már sohasem.

Végigtapogattam a zsebeim, de nem volt nálam toll, papír, pedig régebben elhatároztam, hogy mindent amit lépcsőkön, Houchinokon találok feljegyzek.
Ezentúl nem felejtem el, kell a papír és toll.
Mindent felírok, amit csak találok.
Sőt.
Elkezdek relikviákat gyűjteni, mindenféle apró szart, ami majd a reptérre emlékeztet. Újságokat a gépekről, névtáblákat csomagokról, slusszkulcsokat a különböző vontatókból. És bassza meg, még egyszer megnézem, hogy a múltkor már egyszer kiszerelt kormányt el tudom-e végre lopni.
Az lenne az igazán nagy fogás.
De addig is mindent, ami a zsebembe befér, elhozok.

Délután benn a laktanyában meglepetés ért.
Levelet kaptam.

A köteléken mondta Zádori.
Mindig így ment ez amióta katona vagyok, a kiképzéstől kezdve, hogy az eligazításon kihirdetik ki kapott aznap levelet. Én már hónapok óta nem is írtam senkinek és nem is kaptam senkitől.
És nem is vártam.
Mindig unottan álltam, míg felolvasták azok neveit, akik kaptak. Nem is nagyon volt ez itt Ferihegyen szokás, szinte mindenki hetente hazajárt, csak az olyan szerelmeket kellett levélben életben tartani, amelyek vagy nagyon erősek vagy nagyon gyengék. De én akkor sem éltem ezzel az eszközzel már, amikor még Edittel együtt voltunk.

Így eléggé meglepődtem, hogy tőle kaptam levelet. A körletben ment a találgatás mi lehet benne, miután elmeséltem nekik a napokban, hogy micsoda fasza jelenetem volt náluk részegen.

A fogadások arra a körülményre születtek, hogy soha többet nem akar látni, bár ebben volt némi bizonytalanság is, mert ezt minek írná meg? De érkezett tét arra is, hogy újra akarná kezdeni, de ebben is volt némi bizonytalansági faktor, mert miért egy részeg marha megjelenése ébresztene benne ilyen gondolatot.

Korita szerint az új pasijának szánt levelet küldte el nekem véletlenül, és el se kéne olvasnom, mehet a kukába most rögtön.
De mindenki kíváncsi volt, és tulajdonképpen én is.

Azok nyertek, akik a "soha többet nem akar látni" fordulatra szavaztak. Az állt a levélben, hogy nagyon sokat gondolkodott miután elmentem tőlük. Nagyon rosszul esett neki így látni engem, mert ugyan már mást szeret, de nem haragudott rám. Viszont miután részegen beállítottam hozzájuk napokig haragot érzett.
Undorodik a részegektől, és a szülei előtt is marha kényelmetlenül érezte magát.

De aztán végiggondolta a dolgokat, és rájött, hogy valószínűleg én nem tudtam túltenni rajta magam és nagyon szomorú lett attól, hogy hónapokkal a szakításunk után is ilyen állapotba tudok kerülni és csak remélni tudja, hogy nem teszem magam tönkre, nem ilyen állapotban töltöm a mindennapjaim, őt és a kapcsolatunkat siratva.
Itt már vaskos röhögés hullámzott a körletben.

– Dvorszky, most már összeszedhetnéd magad, hetek óta zokogsz nekünk, embereld már meg magad!

Tényleg groteszknek éreztem én is, mert ugyan valóban elmentem hozzá, de hogy hónapok óta siratnám, na azt nem.

Írta, hogy mikor arra gondol, hogy az érzelmektől meggyötört arccal álltam az ajtajukban, nagyon sajnált.

– Érzelmektől meggyötört arc? –  röhögött Korita – Nem inkább alkoholtól eltorzult?

– Kuss már! – hurrogták le a többiek nevetve.

Nagyon örül, hogy ennyire fontos vagyok neki, hogy ilyen erős és múlhatatlan bennem a szerelem, de ezt nem most kellene tudnia, hanem akkor kellett volna ilyen szenvedélyesen megmutatnom neki, amikor együtt voltunk.

Erre már Nagy Laci, a kis köpcös, hallgatag berben is megjegyezte.

– Na, Dvorszky és a szenvedély!


De már késő, írta Edit, már elmúlt, nagyon sajnálja, hogy én képtelen vagyok túltenni magam rajta, de ő már mást szeret, más figyel rá, más szereti. És igazából a levelet csak azért írja, hogy zárjuk le végleg, és szeretné, ha majd amikor kiengedtek a laktanyából, egyszer menjek el és vigyem el a cuccaim, amik nála maradtak.
Józan legyek és tisztelettudó, akkor megkaphatom őket.

– Mid van nála, Dvorszky? Trezorkulcs? Viselkedj rendesen, különben nem kapod vissza. –  kacagtak a srácok, és én tényleg nem emlékeztem mi is lehet nála, ami az enyém.
Amióta katona vagyok szerintem semmit nem hagytam nála, amit meg előtte, arra meg nem is emlékszem.
Így nem is hiányzik.

Józanul biztos nem jut eszembe elmenni hozzá soha többet.

De hogy nem teszem meg részegen, arra nem vennék mérget.

 63

1988. március 17. csütörtök

Nagyon sokkolt Sípos halála. Egész éjjel vergődtem, zihálva forgolódtam.
Az a sors, ami Síposnak osztályrészül jutott szinte hihetetlen.
Olyan értelmetlen, hogy nincs rá szó.

Tizenkilenc-húsz éves volt, az élete elején, ha nincs az a rohadék állam, amelyik nem engedi ki az állampolgárait a határain túlra, ha nincs ott benn olyan helyzet, hogy még úgy is megéri új életet kezdeni külföldön, hogy előtte elvesszük másét, ha nincs halláskárosodása egy lövészet miatt, ha nem helyezik Zalaegerszegre, ha az ottani állat tisztek nem teszik ki egyedül határszélre szolgálatba, ha nincs ez a rohadék katonaság, vagy nem hívják be, akkor élne.
Bármilyen más esetben élne.
Lenne előtte negyven-ötven év.

De nincs.

Megölték.

Borzalmas ez.

Az ebédhez sem volt kedvem lemenni, csak feküdtem az ágyamon és meredtem a felső ágy deszkáira. A délutános szolgálathoz is úgy készültem, mint egy zombi. Mindent csak magamra akasztottam, magamra húztam, magamra vettem, gondolattalan rutinnal.
Semmire nem figyeltem igazán.
Pedig kellett volna.

Amikor felsorakoztunk a csapat ügyeletes tiszt, történesen Koltay előtt, úgy álltam ott, hogy épphogy tartotta a testem valami apró, átlátszó idegszál. Koltay kérdése riasztott fel.

– Magának Dvorszky, mi van a fülével?

Nem olyan kérdés volt amiben érdeklődés, ne adj Isten, valami általam fel nem ismert seb miatti aggodalom megjelent volna, hanem fenyegető, támadó hangnem érződött.

És tudtam is, hogy miért.

Úgy jöttem vissza két napja, hogy benne hagytam a fülemben a fülbevalót.
Amit még Ketyával tettünk be

Amikor elindultam befelé az egy hónapos szabadság után, úgy éreztem nincs erőm kivenni. Annyira hozzátartozott a kinti civil egy hónapomhoz, hogy azt gondoltam kell ez, hogy erre emlékeztessen.
Hogy maradjon benn velem valami, ami hamisítatlanul civil, amit itt benn soha nem lehetne, amit katonaként soha nem lenne szabad.
És akkor ez a fülbevaló tűnt a legjobb megoldásnak, a leginkább a civil korszakot jelképező stigmának. És bevallom az is motivált, hogy átszúrtam a saját fülemet, hogy van benne egy luk, amibe, ha végleg civil leszek betehetek valami vagány fülbevalót, ha akarok.
Nem sok fickó, hord kint se ilyesmit, itt benn meg aztán végképp senki. Nem akarnám, hogy benőjön a lyuk.

Úgy gondoltam két hónapig csak el tudom valahogy rejteni. Ezért még otthon leukoplaszttal letapasztottam, mintha valóban seb lenne. Hátul a klips ugyan gyanúsan kiáll, de azt is leragasztottam, ha ezt mindig így eltüntetem, akkor nem kell újra kilukasztanom.
Két hónap nem sok, csak figyelnem kell rá.
Alvás közben sajnos viszont lejön, reggelre általában leesik a ragacs. Tegnap a reggeli szolgálat előtt, az ébredés után gyorsan újat tettem fel. Korita, a korosztályombeli körlettársam észrevette ugyan, de ahogy nézte, valamifajta elismerés is volt a hangjában.

– Dvorszky, az az, aminek látszik?

Bólintottam, ő megcsóválta a fejét, aztán többet nem szólt.

De ma elfelejtettem leragasztani. Amúgy egy kevésbé éles szemű határőr tisztnél át is csúsztam volna ma is, mert Isteni szerencsével mégis fennmaradt a tapasz, csak alaposan elcsúszott.
De ezt én nem tudtam.
Csak ahogy Koltay rákérdezett és én önkéntelenül odanyúltam, akkor tudatosult.

– Jelentem, lecsúszott a ragtapasz! – válaszoltam, miközben igyekeztem valahogy takarásba hozni az ezüstöt.

–  Azt látom, ne beszéljen nekem félre! – utasított rendre Koltay – De mi van alatta?

– Jelentem, le kellett ragasztanom.

–  Ha az, amire gondolok, akkor valóban le kellett ragasztani - ismerte el -, de hogy a jó büdös lófaszba gondolta egyáltalán, hogy ezzel itt parádézik? Vegye le róla azt a szart, hadd nézzem meg!

Míg én lefejtettem magamról a leukoplasztot, ő közelebb lépett.

– Egy virág? Hát mi a tetves buzi kurvaanyja maga? Hímringyó? Ilyet én még az életemben nem láttam! Virág van egy határőr fülében? Mi maga? Egy kibaszott békeharcos? Maga katona, a kurva életbe, nem egy buzi balett táncos! Lépjen ki ide mellém! Forduljon a társai felé.


Kiléptem és odafordultam.

Igazából nem érdekelt. Még az is az eszembe jutott, hogy lecsesz, aztán megyünk Isten hírével, aztán majd este leragasztom újból. De Koltay konzekvensebb ennél.

– Nézzék meg ezt a majmot itt. Láttak már maguk katonát ékszert hordani? Nem hallom! Láttak?

– Jelentem nem! – válaszolták a társaim.

–  Nem láttak, mert ilyen nincs! Nem tűri a katonaság a piperkőc buzikat. Az ilyet kiveti magából.

Szerettem volna mondani, hogy hát nosza, szereljenek le, de Koltay rám dörrent, hogy vegyem ki azonnal!

– Nem fog maga perverz lokált, cirkuszt csinálni a határőrségből! Vegye ki, aztán tűnjenek a szemem elől! Ezt a pimasz kihágást meg jelentem, mehet kihallgatásra Balrog őrnagyhoz.

Ja, Balroghoz? – gondoltam. Hát az sorstárs, ő otthon, miután leveszi otthon az egyenruhát, tuti felölt egy vastag aranyláncot, hogy autóneppernek nézzen ki.
Egy cigány nem fog lebuzizni. De ha igen, kajánul vigyorgok hozzá, ha majd már lesz kedvem Sípos után vigyorogni.
Megöltetek egy gyereket, hagytátok megbolondulni és meghalni, aztán még képesek vagytok ilyen apróságból ügyet csinálni?

Amúgy meg buzi az anyátok picsája.

És ugyan nem volt szándékos, csak semmi kedvem nem volt ezt az egész jelenetet zokon venni, így az utolsó gondolatom látszott a képemen.

A pillám se rezzent, és mikor egykedvűen haladtam kifelé, még összetalálkozott a tekintetünk. Koltay kikelt magából, pontosan értette, hogy hatástalan volt az eddigi erőfeszítése. Nem szégyelltem el magam, nem ijedtem meg és nem rendültem meg.

– Takarodjon kifelé! Hülye idióta!

Takarodtam kifele, csütörtököt mondott a fegyvered, szarok rád, 63 napom van, leszerelő vagyok, mit tudsz csinálni, majom? Nem engedsz haza? 63 nap múlva kimegyek innen, te meg itt maradsz örökre a saját cirkuszodban, a legnagyobb világszámoddal, hogy suhancokkal gecizel, katona.

Kinn szolgálat alatt visszatettem a fülbevalót, és úgy határoztam, hogy szolgálat alatt és éjszaka mindig benn lesz.
Civil vagyok, már nincs hatalmatok felettem.