Centi_30.jpg217

 

 

 

 

 

Október 15. Csütörtök

Rá kell jönnöm, hogy hiányoznak a kutyák.
Egyrészt a folyamatos kampózás borzalmasan leszívja az ember energiáit, kutyával könnyebb volt, gyorsabban telt az idő. Másrészt éjjel könnyebb dolgom lett volna.

Engem Előtér 1-re, Prill Csabit Előtér 2-re tették, vagyis az utasvárók kijáratához, innen viszik az utasokat buszokkal a gépekhez.

Csabi korosztályom és nagy futball buzi, meg bátor is, mert kihozott magával egy kisrádiót, hogy meg tudja hallgatni a meccs eredményét. Ma van ugyanis a magyar-görög EB-selejtező, itt játsszák a Népstadionban.

A két előtér határánál összeálltunk, ő a fülére tapasztotta a rádiót, én takartam és figyeltem, hogy ne lássa meg senki. Közben folyamatosan kommentálta az eseményeket, és végül már én is egészen izgatott lettem. Nem érdekelt a foci igazából sosem, de amilyen lendülettel Csabi elmagyarázta, hogy ez most fontos dolog, ezen múlhat, hogy kijutunk-e az Európa bajnokságra, egészen fellelkesültem.

Megnyertük a meccset 3:0-ra, a gólokat Détári, Bognár és Mészáros rúgták.

Nem telt el egy óra a meccs vége után, mikor megjelent egy LRI-s tag és mondta, hogy srácok kössétek fel a gatyát, a görög szurkolók összeverekedtek a magyar szurkolókkal, aztán a rendőrökkel, de valahogy sikerült buszokba tenni őket, most éppen ide tartanak, az Olympic Airways gép emiatt két órával hamarabb indul.

A gépnek valóban elkezdődött a felkészítése, a Kutügyről Bense kiszólt, és megerősítette, hogy balhéznak a görögök, kiküldi még mellénk Kistatárt erősítésnek, és ha bármi van, azonnal jelentkezzünk be rádión.

Azt hittük viccel.
De nem.

Nem sokkal azután, hogy Kistatár a remegő térdein szállított 45 kilójával megerősített bennünket, már hallottuk is bentről az épületből a görög szurkolók öblös kántálását. Nyilván a Görögország, Görögország, Görögország Éjjjáóóó-t énekelték.
Be nem láttunk, de a kiszűrődő hangokból arra lehetett következtetni, hogy a berendezéseket erősebb igénybevételnek teszik ki.

Megint megjelent az LRI-s, vörös arccal, hogy fiúk ezek állatok, nagyon figyeljetek, perceken belül kijönnek. Beállt közben a busz, Kistatár a végén, mi ketten Prill Csabival az elejénél, az ajtóhoz közelebb eső részen vártunk és olyan érzésünk volt mint hajdanán a gladiátoroknak, akik csak akkor tudják meg mivel küzdenek majd, amikor felcsapódnak az ajtók.

Feszülten álltunk, a fegyvereket levettük a vállunkról és magunk elé tartottuk. Néhányszor erősen megdöngött az ajtó, látszott, hogy bentről megütik néha, majd kattant a zár és valósággal kirobbantak a szurkolók.
Üvöltve, csapkodva zúdultak ki az épületből, és úgy tűnt eszük ágában nincs felszállni a buszra.
Szétterjedtek mint az influenza és megállíthatatlanul jöttek felénk is. Nekünk az a dolgunk, hogy betereljük őket a buszba, és az látszott, hogy csak eréllyel tudjuk megoldani. Eszembe jutottak a feketék, akikre elég volt rákiabálni, meg akkor kutya is volt velem. Most nem látszott, hogy a kiabálás elég. Ahogy túl közel kerültek volna, Csabival elkezdtünk hátrálni, de éreztük, hogy ez nem lesz jó.
Nem is értem, Bense miért nem küldte ki a kutyást? Pont ilyen helyzetekre kellene.
Lassan, kis lépésekben hátráltunk, a görögök hangosan ordítottak a képünkbe.
Csabi kapcsolt először és olyan erővel ordított vissza, hogy leesett az állam. De ez jól jött, mert tátott szájon könnyebben jön ki a hang és én is csatlakoztam.

Valahogy visszajött megint az a gyakorlat, amikor még Robinak káromkodtam a konyhán, és Persze Csabit se kellett félteni. Még Kistatár is derekasan helytállt.

tatár2_1.jpgRepkedett a "Kurva anyátokat, menjetek vissza!", meg a "Mondom vissza!", "Állj meg te rohadék!"
De ezek nem álltak meg, hanem például az egyik előreszegett fejjel üvöltött Csabira, és folyamatosan ment felé, miközben félreérthetetlen mozdulattal döngette a mellét, hogy ide lőjj!

Lassú tyúklépésekben hátráltunk, már többen lökdösték a vállunkat, és húzogatták a mellük felé a fegyver csövét, hogy ide lőjj szarházi, nem mered úgyse! Fura, sosem hallott, talán holt, vagy az alkoholtól félholt nyelven beszéltek, vagy inkább kiabáltak eltorzult arccal, nem értettem, hogy mit, de a mozdulatok beszédesek voltak.

És amikor Csabit úgy meglökték, hogy majdnem kibillent az egyensúlyából, megelégelte.

A jó büdös kurva anyádat! – kiáltotta vészjósló hangon, majd hátra a busz vége felé fordult – Kistatár! Húzd csőre!
Majd felém horkantott
– Te is!

Egy határozott mozdulattal csőre rántotta a fegyvert és szétvetett lábakkal megállt, jól látszott, hogy eddig hátrált, nem tovább.

Jól láttam a hatást. Egy tizedmásodperc elég volt, hogy felmérjem. De azt is láttam, hogy Kistatár nem tette meg, mintha nem hallotta volna Csabit.

– Kistatár! Rántsd csőre a fegyvert! – kiáltottam, miközben én is megtettem, de úgy láttam feleslegesen kiabáltam.

Kistatár rémült volt, de nem bénult. Kis keszeg, hajlott hátú, beesett mellű srác, sose hallani a hangját, azt hittem ilyen helyzetben sokkot kap. Mégis működött.

Félt, az látszott, de az is, hogy értette mi a teendő és kettőnk fegyverének csattanása már mindenhol tisztán hallható volt. Csabi magasra, a mellek irányába, aztán konkrétan a szemek közé irányította a fegyvert és követtem a példáját, lassan az előttem álló nagyhangú baromnak az arcába toltam a csövet, és az eddigieket üvöltve, lassú tyúklépésekben elindultunk előre.
A zajongó horda meghökkent, ez a hang, a závárok fémes csattanása, olyan erősen szuggerálja a halál közelségét, hogy ők is megértették, most már nem babra megy a játék. A tárból a csőbe került az első lőszer, az ujjunk az elsütő billentyűn, ha most csak meglöknek, véletlenül is elsülhet a fegyver.
Az, hogy közel a halál, minket talán jobban riasztott. Kiabáltuk, hogy "Vissza, a kurva anyádat, vissza! Szállj fel a buszra!"
De a hangunk remegett, kicsit hisztérikusan magassá vált, legalábbis az enyém mindenképp. Nem akartunk mi embert ölni, és Csabival egy pillanatra összenéztünk, mert a másik oldalról Kistatár hangján az éreztük, hogy ő ezen túljutott.

Úgy öntötte el az agyát a düh, hogy már a keményebb szurkolókon is látszott, hogy jobbnak látják nem a közelében lenni, a vezéregyéniségek intettek a mögöttük hőzöngőknek, hogy utánam és elindultak fel a buszra. A kis vézna gyerekből mély torokhang váltakozott visításszerű hörgéssel, és csak ment és tolta fel a népet a buszra. Nem volt kérdés, rendet tett. Ekkor jutott eszembe, hogy a busz végében Kistatárt egyedül hagytuk. Látott minket a busz elejénél, de közöttünk tomboltak a szurkolók, neki nem volt választása, mi Csabival figyelhettünk kicsit egymásra, erőt meríthettünk egymásból, neki össze kellett szednie magát, egyedül kellett helyt állni és ez sikerült neki.

Meg kellett még értetni a dolgot azokkal is, akik ebből az egészből semmit nem láttak. Mivel az első turnus lassan felszállt a buszra és felszabadult a hely, végre ki tudtak jönni a többiek is az épületből. Ők még zajosak, hangosak és vagányak voltak. De már mi uraltuk a terepet, Csabi beszólt Bensének rádión, hogy csőre húztuk a géppisztolyt, vállalja-e a felelősséget, ha használnunk kell, ő rémülten kiabált, hogy ne csináljunk semmit, azonnal jön a pihenősökkel, ne lőjünk, de már nem volt rá szükség.

Kinyitottuk a válltámaszt a fegyveren és már csak annyi feladatunk maradt, hogy Kistatár után takarítsunk.
Azt csinálta, hogy ordított befelé az ajtón, hogy "kuss legyen, kifelé" és egyúttal a leghangosabb, legnagyobb szurkoló fejére, a szeme közé irányította a fegyvert. Ettől valahogy lecsendesült az egész bagázs. Mi hátráltunk néhány lépést, kicsit távolabb álltunk egymástól Csabival és mint a közlekedési rendőrök beirányítottuk őket a buszba.

Néha kellett még a "kurva anyád, kuss legyen" utasítás, de lassan kuss lett. Volt bennem olyan érzés, hogy nem beszartak ezek amúgy, hanem csak nem értették mi van, mert a zúgolódás nem halkult, csak legalább nem széledtek szét, hanem egyenesen a buszra szálltak. Ott meg a kiabálással vissza állt az alaphangulat, de már törni-zúzni nem akartak annyira.

Mire Bense teleszart gatyával kiért a többiekkel, rend volt. Vitték a buszok a gépekhez a szurkolókat. Még Csabi kiszólt rádión a betonra, hogy tartsák készenlétben a fegyvereket, figyeljenek nagyon, meg gyorsan eldarálta, mi mit csináltunk, de ott már viszonylagos rendben felszálltak a gépre. Kiabáltak, hangoskodtak, de nem csináltak nagyobb balhét.


Az LRI-s kiszaladt hozzánk egy csinos földi utaskísérő lánnyal és szorongatták a kezünket, hogy srácok ez nagy volt, ilyen agresszív bandát még sose láttak, kis híja volt, hogy szegény lánynak, aki a beszállókártyákat adta semmi baja nem lett.
Bense szólt, hogy a fegyvereinkhez ne nyúljunk, míg vissza nem jön. El is elviharzott a busz után, majd valóban visszatért megígérte, hogy ezt felterjeszti a vezérkar felé. Félrevonult velünk, ellenőrizte egyenként, hogy kivesszük a tárat és a lőszert is visszategyük a helyére, majd ettől úgy látszik más ötlete lett, mert mondta, hogy erről neki mindenképp jelentést kell írnia, de jobb lenne mindenkinek, ha abban nem szerepelne, hogy csőre kellett rántani a fegyvert, hanem csak, hogy nagyon hangosak voltak a görögök. Tehát erről kussoljunk mi is.

Majd visszament a Kutügyre, a remegő Kistatárt bevitte magával, és mintha úgy érezte volna, hogy ezzel mára nincs is más dolga, mert aznap már elfelejtett váltást csinálni, kinn hagyott minket rohadni egész éjjel.

Reggel befelé menet azon gondolkodtunk Prill Csabival, hogy csőre húzzuk-e a fegyvert neki, ha már így belejöttünk, hogy értse, figyeljen oda legközelebb.

Benn a laktanyában kiderült, hogy megint Rövidet Ugrok, megyek délután F2-re.

Centi_30.jpg348

 

 

 

Június 6. Szombat

Ma kutyakonyhás vagyok. Egész nap. Már egyedül járok, tegnap ugye levizsgáztam. De az első napomon majdnem elszúrtam mindent, majdnem irtózatos nagy bajt csináltam.

Amíg tanulószolgálatba jártam ide, igyekeztem a kutyákat megfigyelni. Para, Póráz, Pofás, Ködi, Szemi, Lux, Luc vagyis Lucifer és Fjord lakik a kennelekben. A nevüket valami lexikonból kapják, szekvenciálisan. Valaki húzza az ujját egyenként lefelé a sorokon és írják rá az ott található kifejezéseket a törzskönyvre. Így nagyjából be lehet lőni a korukat, mert amelyik az ABC közepéről kapott nevet az idősebb, amelyik a végéről az fiatalabb.

A legidősebb Fjord, 10-11 éves lehet. Erős testalkatú stramm kutya, nem látszik a kora. Nála valamivel fiatalabb Hobin és Ködi vagyis Ködmön. Hobin vöröses szőrű, de Fjordhoz hasonlóan fejedelmi megjelenésű, tartású állat, viszont Ködi eléggé megroggyant, sárgásbarna szőre csomókban hullik, kezd szenilisedni, rosszul lát, hall. 9 év körül lehet, de öttel többnek látszik.
Szemi, ó-németjuhász, 7-8 éves, kiegyensúlyozott állat, rettentő okos és kezes. Para, Póráz és Pofás 5-6 évesek, mindegyik jó formában van, Para kiszámíthatatlan, Póráz agresszív, vele is érdemes óvatosan bánni, Pofás meg egy kicsit félénkebb.

Érdekes, hogy valamiért ezeknél az őrkutyáknál az agresszivitás, a kiegyensúlyozottság vagy az erő a domináns vonás, nem nagyon láttam félelmi reakciót. Pofáson egy kicsit csak, de nem vészes.

Ennek a helyzetnek nagyon örülök, sokkal nehezebben vagy lehet, hogy sehogy se viseltem volna, ha sok megtört lelkű, félénk kutyával találkoztam volna itt. Ebbe amikor jelentkeztem, bele sem gondoltam. Megint valami romantikus elképzelésem volt a határőr és a kutyája közti elszakíthatatlan kötelékről, a szinte vértestvéri kapcsolatról. Ahogy elrejtőzve fekszenek a fűben és kémlelik a tájat.
Testük egymáshoz ér és egyszerre dobog a szívük.

Sem abba nem gondoltam bele, milyen lenne, ha lelki sérült kutyákat látnék, de arra sem voltam felkészülve, amivel itt találkoztam. A kutyákból valahogy, az hogy fegyvernek tartjuk őket, kiölte a félelmet, jobban viselik a sorsukat, mint én, aki csak látom és ellátom őket.

A lexikon nemrég kicsúszhatott a törzskönyvíró kezéből, mert rossz helyen nyitotta ki, hirtelen az L betűhöz ugrott vissza, így lehet az, hogy Luc és Lux nevük ellenére fiatalabbak a többieknél. Luc 3 év körül lehet, Lux pár hónapos.

Amikor megérkeztem a szolgálati helyre és kifordult az épület elől az IFA, ami idehozott, hirtelen teljesen egyedül maradtam. Mondhatni őrizetlen.

Vannak feladataim mára, de alapvetően azt csinálok, amit csak akarok. Estig vagyok ide beosztva, délután kettő körül jön a váltás a szolgálatba induló kutyákért, addig és utána szabad vagyok.
Elcsendesedik a környék, az IFA motorzaja leülepszik, gyönyörűen süt a nap, még nincs meleg, még a hajnali pára nem száradt fel teljesen, de érezni, hogy utána pokoli hőség jön. A környezetem most egy elhagyott kis falucska koszlott vasútállomására emlékeztet a harmincas évekből. Egy bakterház kicsiben.

Úgy éreztem magam, mint Tutajos, mikor leszáll a vonatról, áll még hosszan, miután elment a szerelvény, és boldogan szívja be a vidéki levegő illatát, mozdulni még nem tud. Most így egyedül, egy mesebeli nyaralás díszletét láttam a kutyakonyhában.
Aztán én mégis megmozdultam, hátramentem a kennelekhez és a pihenőidős kutyákat egyenként köszöntöttem, amelyikhez már kaja nélkül bemehettem a ketrecbe, ahhoz benyitottam és megdöngettem az oldalát. De mindegyiknek mondtam valamit, mindegyikhez beszéltem egy kicsit. Mondogattam a nevüket is, hogy szokják tőlem.
Én vagyok az új gazda.

Aztán elkészítettem azt a szart, amit kaja helyett kapnak. Egyszer adunk nekik enni egy nap. Nagyjából egy óra körül azoknak, amelyek benn vannak a kennelben, aztán azoknak amelyeket lehoznak szolgálatból. Most egy óráig semmi dolgom nincs. Csak ki kell takarítani majd a kenneleket, de az nagyon gyorsan megvan, seprűvel, slaggal. Illetve mivel én kaptam Luxot a kiskutyát, még vele kell foglalkoznom.
De az nem munka, nem feladat, hanem játék.

És persze érdemes egy kicsit foglalkoznom a többivel is. Végiggyalogoltam a kennelek előtt. Lassan, igyekezve, hogy ne zavarjam őket abban, amivel foglalkoztak. Meg akartam nézni melyik milyen úgy egyébként, amikor békén hagyjuk őket.

Megálltam, ha felfigyeltek rám, és akkor indultam újra, ha már nem érdekelte őket a jelenlétem. Némelyiknél hosszabban álltam és néztem mit csinálnak. Szerencsére egyik sem ugatott hosszan, ezen már túl vannak, csak Lux és Pofás jött közelebb, de ő a rácstól olyan távolságra, hogy ne érjem el, ha benyúlok. Egyébként se tudnék, mert derékig sűrűbb szövésű drótháló takarja a 10 centi távolsággal készített rácsozatot. Csak afölött tudnék átnyúlni. De nem nyúlkálunk be, csak a két agresszívebb kutyánál. Úgy takarítjuk a területüket, hogy nem megyünk be hozzájuk, hanem csak négy oldalról, a szomszédos kutyák boxaiból is, a seprűt átdugva és slaggal segítve kikotorjuk a kutyaszart a rácson kívülre. Vagy csak barnára pamacsoljuk az aljzatbetont, ha épp hasmenésük volt. Összességében mindegyik nyugodt, a fiatalabbak esnek ki ebből időnként, felugatnak kocsizajra néha, vagy futkározni próbálnak a cellájukban.

Ködi rendített meg. Idős kutya, de olyan, mint egy magas, nagyon izmos és intelligens férfi, aki szépen öregszik, látszik rajta a testi erő és az erős jellem. De mostanában megtámadta az öregség úgy igazán. Napról napra összébb esik. Bírja még, de lépteiben nem emeli már olyan magasra a lábait, kicsit meggörbült a háta és néha tétovázik. Nem tudni, hogy nem emlékszik hirtelen mit is akart vagy nem hall, nem lát jól valamit és ezért bizonytalan. De mindez csak pillanatokig tart. Amíg álltam a ketrece előtt, nyugodtan feküdt és felemelt fejjel figyelte a környéket. Néha rám nézett, de ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel, mint minden másra. Viszont miután otthagytam a ketreceket, messziről láttam, hogy idegesen keringeni kezd benn. Időnként megállt, és teljesen más irányba indult újra.
Ezek az irányváltásai olyannak tűntek, mintha türelmetlen lett volna, mintha csinálnia kellett volna valamit, amiben akadályozza a helyzete. Nagyon megsajnáltam. Láthatóan nincs sok már az életéből, és talán sosem volt kinn igazán szabadon. Bementem hozzá, és egy darabig dögönyöztem. Nem bánta, ha hozzáérek, persze lassan közeledtem, de hamar lefeküdt elém és hagyta, hadd masszírozzam. Nem dőlt oldalra, nem hemperedett hanyatt, hanem szinte szabályosan feküdt, a méltóságán nem esett csorba. Aztán felálltam és alakiztam vele picit. Tudni akartam, hallgat-e rám. Igen, hallgatott, magamhoz tudtam hívni, lábhoz tudtam parancsolni és apró köröket tettünk benn. Rátettem egy magammal hozott nyakörvet és pórázt, majd kimentünk a cellából.

A kennelek hármasával egybe építve kicsit távolabb egymástól, masszív tömbként álltak mögöttünk. Szemben 8-10 méterre egy fasor és tuják mögött húzódott egy hangársortól elválasztó drótkerítés, jobbra valamivel messzebb egy elvadult, gazos, fás árnyas liget takarta az amúgy is átláthatatlan betonfalat, ami egy vasúti sínpártól, azontúl meg tulajdonképpen a reptéri úttól szeparált el. Balra a kutyás gyakorlópálya gyanúsan szabályos téglalapja feküdt, a két, még gyanúsabb deszkákból összeütött rácsozat, amik közt egy bőrlabdával félreérthetetlen mozgást végezve töltik a szolgálati idejüket az ÉPK-sok, az építő szakasz katonái. Ők szinte mindig riadó készültségben vannak, mert bármikor lehet riasztani őket, ha nagy a baj, kiégett valahol egy izzó, szét kell szedni egy zárat, vagy a leesett csempét kell karhatalmi jelleggel visszaparancsolni a helyére.
Ezt a stresszt vezetik le épp. Labdával.
A saját laktanyabeli körletük felújításánál mindig az aktuális munkafolyamatra utalva csak hárman-négyen mennek dolgozni, hivatkozva arra, hogy ennyi a burkoló vagy a villanyszerelő köztük, a többi csak lábatlankodna.  Hogy ezt hogyan etetik meg a tisztekkel rejtély, de nekünk, őrkatonáknak is feltűnik, mennyire nem siettetik a felújítást. Talán jobban érzik magukat itt. Régen itt volt az állandó körletük a kutyakonyha közelében, aztán beköltöztették őket a laktanyába, de most a felújításnál visszakerültek megint ide, ahol az égvilágon senki nem háborgatja őket.

A kennelek mögött áll a kutyakonyha, és ezt az egész területet körbeveszi egy embermagas drótkerítés. Sok a fa a kennelek körül, nem tudom, szándékos-e, de ez árnyékot ad a kutyáknak.

Ködivel kicsit mászkáltam, nem sokat, mert láttam, hogy nagyon tisztességesen hagyja magát, teszi, amit mondok. Ezért egy határozott mozdulattal levettem róla a pórázt. Még tartottam a nyakörvénél fogva és mellé guggolva elmondtam neki, hogy most menjen, övé itt a tér, bóklásszon, de viselkedjen rendesen. Okosan nézett a szemembe, én kicsit izgultam, de elengedtem.

fjord1.jpg

– Menj öreg harcos! – indítottam el. Elszaladt jobbra a ligetbe és vadul jelölni kezdett. Utána gyalogoltam, megvártam, míg a kezdeti felindulás kicsit csitult. Odakiáltottam a nevét, ő azonnal felemelte a fejét, és én behívtam. Szándékosan úgy helyezkedtem, hogy ne abba az irányba kelljen jönnie hozzám, amerre a kennel állt.

Buksi kutyánk miatt jutott ez az eszembe. Mivel sose raktunk rá se pórázt, se nyakörvet, az meg eleve reménytelen volt, hogy elcsípjük, ha nem akart engedelmeskedni, nem volt semmilyen eszközünk, hogy közvetlen irányítsuk. Az maradt, hogy egyezkedni kellett vele. Ez nem volt olyan nagyon nehéz ügy, mert én fiatalkorában nagyon alaposan kiképeztem. Emiatt olvastam azt a sok könyvet, ami okán gondoltam, lehetek kutyás. És amikor a kis kétmaroknyi vakarékot ott hagyhattam, hogy csak lefektettem a suli mögött, úgy hogy én meg megkerültem az egészet és negyedórára eltűntem a látóteréből, és visszatérve ugyanott találtam, ahol lefektettem, úgy éreztem készen vagyunk, úgy éreztem levizsgáztunk, én kiképzőként, ő okos kutyaként.
Ettől a naptól kezdve nem követeltem tőle semmit.
A család többi tagja sem.
Buksi rettentő okos, sőt rafinált volt. Megértette mi a helyzet. Vannak törvényszerűségek, amik változtathatatlanok, mondjuk, hogy akkor sétál, amikor visszük, és hogy a sétának a napszaktól függően más és más az időtartama, vagy, hogy bizonyos esetekben mi döntünk mi a jó és helyes viselkedés, de ezen túlmenően azt csinál, amit csak akar. És valóban, csak akkor igazgattuk, amikor valami miatt lényeges volt, nem szekáltuk, csak ha nyomós okunk volt rá. Ezt hellyel-közzel tudomásul vette, engedelmeskedett, amikor kellett, de az együttélésünk nagy százalékban konszenzusokon alapult.
Elkanászodott persze, de csak egy bizonyos fokig. Mindig kifejezte a nemtetszését vagy a nyílt ellenállását, ha például nem akart hazajönni még, de ezt még azon a határon belül tette, amivel a mi működésünket nem zavarta. Reggel általában én vittem le először. De nekem rohanni kellett suliba, tehát csak 5-10 perc volt erre.
Pisil, kakil és megyünk fel. Sosem késtem el miatta.
Aztán Anyu vitte le hosszabb időre, amikor mindenki elment hazulról, miután elintézte az otthoni dolgokat, és ha belefért még az előtt is, ahogy elkezdtünk a suliból hazaszállingózni. Amint hazaértünk mi kölkök, vittük is akár egymás után mindannyian. Volt, hogy a játszótéren váltottuk egymást az öcséimmel. Én vittem le, de valamelyik öcsém hozta fel, így Buksi sokszor órákig lenn lehetett. A kutyával való séta alkalom volt a haverokkal lógni. Aztán este valamelyikünk levitte még, sokszor a szüleim együtt, főleg meleg nyári napok után késő este, amikor lehűlt a levegő. Viszont azt pontosan tudta a kis dög, hogy mikor nem baj, ha makacskodik. Ilyenkor az istennek nem lehetett hazakönyörögni, amíg ő nem érezte úgy, hogy elég. Amint a házunk felé kanyarodtunk, azonnal jelezte, hogy nem akar jönni, sokszor a ház felé nézni elég volt, hogy tudjam, úgy döntött, még maradunk. Le-lemaradozott, hátat fordított nekünk és vágyakozva meredt abba az irányba, ahonnan jöttünk. Szélsőséges esetben leült és meg se lehetett moccantani. Hiába beszéltünk a lelkére, még a fejét is elfordította, tüntetőleg hagyott figyelmen kívül minket. Csak akkor indult el, ha egyértelművé tettük, nem haza megyünk.

És most az előbb Ködivel az jutott az eszembe, hogy nehogy azért ne jöjjön oda hozzám, mert azt gondolja, visszaviszem a rácsok közé.
De szépen dolgozott, szóltam neki, jött.
Megnyugodtam.
Magára hagyhatom.
Az ÉPK-soknak szóltam, hogy kinn van, de ők még örültek is, szerették Ködit. Mint kiderült, tőlük néha kapnak csontot a kutyák, mert amikor valamelyiknek küldenek vagy behoz hazai kosztot, a maradékot a kutyáknak adják. Közvetlenül a kiválasztottnak. Rendesek, mert mindig megszavaznak egyet, amelyik megkapja, ha az olyan kevés, hogy értelmetlen szétosztani, viszont nem nagyon hagynak ki egyet sem, rotációval, de minden kutya sorra kerül. Magukhoz hívták Ködit, ő nem nagyon dörgölőzött, de hagyta, hogy mindegyik megvakargassa, majd kiporoszkált a kerítés széléhez szaglászni, jelölni, szöszmötölni. Többet nem törődött senkivel.

Magára hagytam, elmentem kitakarítani a kenneleket. Slaggal, seprűvel.
Parához nem mentem be, de Pórázhoz igen. Agresszívnek mondják, de én csak energikusnak látom. Összességében nem sokat ugatnak, de Póráz magasan többet ugat a többinél. Egyáltalán nem acsarkodva ugat, hanem jelzi, hogy itt van. Látja, hogy jövök-megyek, belépek a többi kutya cellájába, ettől izgatottan forog az övében, mondhatni szaladgál, de nem látom, agresszívnek. A többiek is izgatottak, de egyikhez sem félek bemenni. Mind vágyik valami kontaktusra, beszélek hozzájuk, simogatom őket.

És mielőtt Pórázhoz értem, beszaladtam néhány szem HAMM-ért, hátha kell. Nézem, ahogy ugat benn, engem is, de azt érzem, csak azért csahol, mert körbejelez, én meg csak a hang útjában állok. Megpróbálom lecsendesíteni, és ez nem is nehéz feladat, ő is szépen kiképzett jószág.

– Csend legyen, Póráz! Hagyd abba, ne bomolj, kicsit halkabban, ne kiabálj. Bemegyek, Póráz. Rendben? Menj hátrébb. Csend legyen!

Valóban elhalkult, és a „helyedre” paranccsal a házába küldtem. Ekkor kinyitottam az ajtót, beléptem és bezártam magam mögött. Mondogattam, hogy maradjon a helyén, ne aggódjon, csak kitakarítok és nagyon lassan kisepergettem a szart a ketrec szélein túlra, figyelve arra, hogy ne legyek neki háttal. Közben tovább beszéltem, hozzá, mert úgy éreztem ez minden állatnak jól esik, így nyilván neki is. Mikor végeztem kinyitottam az ajtót és elkezdtem kihátrálni, letámasztottam a seprűt benn, hogy a slagot kilökdössem a rácson kívülre, de véletlen meglöktem a nyelét és bedőlt a ketrec belsejébe. Egyik kezemmel az ajtót fogtam, leguggoltam és a másik kezemet is teljesen kinyújtva hosszan, akartam megfogni a nyelet. És ekkor Póráz, mint valami lövedék, robbant ki a házából, engem félrelökve kiszaladt a ketrecből. Utána eredtem, kiabáltam, hogy „ide hozzám”, de hirtelen megláttam Ködit, ahogy a vezényszóra felkapja a fejét.

Bassza meg kinn van Ködi is! – nyilalt belém.
Aztakurva!
Ne! Ködi, eszedbe ne jusson! Maradj!

De jó, hogy süket kicsit, mert tényleg nem jött, visszafordult a liget felé szaglászni. Nincs most idő betenni a cellájába, rohannom kell Póráz után, mi van, ha tényleg agresszív?

Nem sokat vannak egymás közvetlen közelségében a kutyák, de azért van valami falkaélet köztük. A többiek szerint Ködi a rangidős, a falkavezér. De öreg, simán lehet, hogy a pozíciójára törne egy agilisabb fiatal.
Mint Póráz.
Nem találkozhatnak össze! Mi  van, ha összeverekszenek?

Kurva élet! Mit műveltem?!

Már nem mertem kiabálni, nehogy egyszerre mindkét kutyát behívjam, csak szaladtam Póráz után. Ő az ÉPK-sok felé nyargalt, de előtte a kerítés mentén megtorpant, megszaglászta Ködi nyomát és ő is jelölt.
És ekkor meglátta a labdát. Mint a nyíl vetődött utána, az ÉPK-sok közül valamelyik felismerte.

– Ez Póráz! Vigyázz! Jön Póráz! – kiabált azok felé, akik épp egymással tusakodtak hárman a labdáért. Ahogy felemelték a fejüket már köztük volt a kutya és rávetette magát a labdára. Megpróbálta megharapni, de az elpattant, ő ugrott utána, morgott, vicsorgott és most nagyon is agresszívnek látszott. Mindenki halálra vált, mozdulni senki nem mert.
Szaladtam volna Póráz után, bár, hogy mit kellene tennem fogalmam sem volt.
Épp haladtam el az egyik ÉPK-s mellett, amikor rám kiáltott:

– Ködi!

Hátranéztem és valóban, közeledett Ködi. Nem vette észre Pórázt, csak épp erre indult bóklászni. Pórázt lefoglalta a labda, az ÉPK-sok vigyázzban állnak, nem fognak rosszalkodni, tehát inkább rohanok Ködi felé. Megfordultam és szaladtam hozzá, elkaptam a nyakörvét, ő kicsit meghökkent a hirtelen mozdulattól, és „futás” vezényszóval magam után cibáltam.
Valóban, önkéntelenül lassulni kezdett, ahogy észrevette, hogy a kennel felé tartunk, húzogatnom kellett, hogy haladjunk, majd a felerősödő zajban magam mögé pillantottam.

fjord.jpg

A srácok teli torokból üvöltöttek, hogy siessek, mert Póráz valahogy meglátta Ködit és égig emelt farokkal, teljesen kihúzott testtartással és hátán felborzolt szőrrel, egyre gyorsabb tempóban nyargalt felénk. Ködi nem értette mi történik, de nem akart visszamenni a cellába, de erős futásnak eredtem, húztam és időnként rákiabáltam, hogy futás, és épphogy belöktem a rácson belülre és ráfordítottam a kallantyút megérkezett Póráz és úgy támadt a vasaknak, hogy hátra kellett ugranom, ne legyek a fogai útjában.
Néhány méterre lógattam fel korábban a pórázt, amit Ködiről vettem le, most megláttam, levettem és a vicsorgó állat felé indultam. Gondoltam rádobom valami hurokkal és valahogy behúzogatom a helyére. Rákiabáltam, hogy „kuss legyen”, illetve csend, csakhogy, ahogy észrevette, hogy felé közelítek, gondolt egyet és visszaszaladt a focipályára. Az ÉPK-sokban erősebb volt a kíváncsiság, mint az életösztön, mert eleddig ott álltak, ahol az előbb és minket néztek.
Póráz hirtelen újbóli megjelenése riadalmat okozott, némelyik megindult a kijárat felé, hiába ordítottam, hogy ne fordítson senki neki hátat és ne fusson, mert akkor lehet, hogy üldözni kezdi. Iszonyú mákjuk volt, mert Póráz azt a srácot célozta be, aki a labdát tartotta a kezében. Az, amikor rájött, hogy ő van veszélyben a száguldó kutya elé dobta a labdát, egyenesen a mellső lábai közé, ott az megakadt, megszorult és Póráz másodperc tört része alatt kilukasztotta. Belemélyesztette a fogait és addig tusakodott vele, míg teljesen leeresztett. Kiabáltam neki, hogy „hozzám”, meg hasonlók, de semmire nem hallgatott, ezért közvetlenül mellé mentem, szerencsémre nem morgott, nem csinált semmit, csak állt peckesen, szájában az összelapított bőrlabdával, és engem stírölt.
Mintha azt mutatta volna, na, mit szólsz baszki, látod mit szereztem?
Láttam, de nem voltam boldog.

Muszáj befognom, amíg a labda lefoglalja. Megálltam mellette kb. két méterre, és ráparancsoltam, hogy feküdjön le. Egy darabig kihívóan méregetett, majd a következő vezényszóra a földre ereszkedett. Lassan mellé gyalogoltam és igyekezve, hogy eszébe ne jusson, hogy el akarom venni a labdáját, a háta felől közelítve rácsatoltam a pórázt. Lábhoz parancsoltam, amit meg is tett, és összességében készségesen jött mellettem, de a labdát nem engedte ki a szájából.
Az ÉPK-sok kiabáltak, hogy vegyem el tőle, vagy inkább vegyek másikat, de eszembe se jutott elszedni tőle.
Nem úgy néztem, hogy odaadná.
Viszont innen már probléma nélkül elértük a körletet, kinyitottam az ajtót szűken, és mikor a teste nagy része benn volt, megállítottam, egyik kezemmel a pórázt csatoltam ki, szintén a háta felől nyúlva felé, lábbal a farát megtámasztva belöktem és a másik kezemmel berántottam az ajtót.

Zombiként intéztem még el aztán a kajáltatást, nem mentem már be egyikhez sem, csak alul becsúsztattam a tálakat a ketrecekbe, aztán a konyhából kitettem egy széket az épület elé és merev tekintettel ültem órákig, abba az irányba merengve, ahonnan az IFA-t vártam, hogy elvigyen innen. Olyan mélységesen szégyelltem magam önmagam előtt, hogy nem tudtam ma már többet a kutyákkal foglalkozni.
Azt éreztem, hogy úgy viselkedtem, mint egy nagyképű marha, mint valami nagylegény, aki azt hiszi, minden trükköt tud. Nem éri meglepetés.

És de.

Éri.

Figyelni kell.

Felelősséged van.

Fura mi?

 

 

 

Centi_30.jpg

358

 

 

 

Május 27. Szerda

Nem derült ki miért volt a riccs (riadókészültség), mindenesetre reggel hatkor lefújták, de mindegy volt, már nem vetkőzhettünk le, maradtunk abban a gúnyában, amiben lefeküdtünk este. Hogy milyen veszély lehetett az, ami pontban reggel hatkor megszűnt, elképzelésünk sincs, olyasmit rebesgetnek a folyosón, hogy a románokkal feszülünk. Volt valami nyilatkozata Ceausescu-nak még februárban és azóta kicsit ingatag a viszony. De ez lehet, hogy csak szóbeszéd.

Nem mentem szolgálatba, az alegység ügyeletes azzal fogadott, hogy kerítettek nekem helyet, cuccoljak át a 3-as körletbe. Tehát átköltöztem a törzsszakasztól a 2. századhoz. Tulajdonképpen a körletben senki nem idegen, de mire beérek leosztják a régiek a helyeket, mindenki a mostani leszereléssel rászállt előjogoknak megfelelően választ új ágyat, szekrényt. Aki öreg lett az elfoglalja a leszerelt öreg helyét, azt az ágyat, ami a legmesszebb van az ajtótól, a legvédettebb zug, amit takarnak a szekrények. Szekrényből is az ágyához legközelebb esőt kapja. Aztán a most öregedővé vált katona elfoglalja az előbbi öregedő katona helyét. Mire beérek a körletbe, már csak az a hely marad, amit a kopaszok kapnak. Ami durva, hogy mivel engem sok papírmunkával a törzsszakaszból helyeztek át, lassan ment, ezért az igazi kopaszok már beköltöztek tegnap. Így tehát én a kopaszok által is szarnak talált helyet kaptam.
Remek.
Amúgy ennek nincs különösebb jelentősége, én például sokkal jobban szeretek emeleten aludni, mint lenn, de nem az számít mit szeretek, ezek státuszszimbólumok, aki lenn alszik öreg, aki fenn, kopasz. Az elhelyezkedés a katonai státuszt hivatott mutatni. Hát én megint kopasz vagyok.

Paul_street_boys_sculpture_PB110359.jpgKicsit duzzogok magamban, de ezt nem mutathatom, főleg a kopaszok előtt nem. Vagy erőt mutatok és lebaszom a cuccom valamelyik más által már kiválasztott ágyra, jelezvén, hogy "Einstand!" vagy kussolok és jó pofát vágok hozzá. Mivel azért pontosan nem ismerem mindenkinek a korosztályát, nem tudom pontosan ki az igazi kopasz, kussolok. Ebédig elszöszmötöltem a pakolászással, mekkora mák, hogy a nadrágot hazavittem már, most a költözésnél nehezen tudnám leplezni.

Kaja után felcihelődtem az ágyra, hogy szokjam az új helyet, amikor betoppant újra az alegység ügyeletes, hogy nem is ide kellett volna költöznöm mivel nemrég eldőlt, hogy kutyás leszek, szedjem össze a holmimat, hivatalosan is átkerülök hozzájuk. Tehát átköltözöm a 3-as körletből a 4-esbe.

A kutyások valahogy másképp működnek. Nem olyan erős a korosztályi megkülönböztetettség. Van nyoma, mert Misike, aki Berben, a legjobb helyen alszik, bár nem ő a legöregebb, mert a legöregebb, Szögi úr az ablak mellett szeret aludni, ezért meghagyta a legjobb helyet másnak. Dollár Tibi szintén öreg Berben, Balga Gyuri meg Sas, vagyis februárban, előttünk szerel majd, de fenn alszik az emeleten, míg Gyebnár Tibi, a korosztályom, pedig lenn. Németh Gyuri, szintén Sas, ő a kutyások parancsnoka, és Pufi, öreg Berben van még a körletben. A kopasz kutyást, akivel nemrég szolgálatban voltam, valamiért elhelyezték a laktanyából, most én vagyok az egyetlen "kopasz". A felső üres ágyat kaptam, nem volt kérdés. A kutyás szolgálat felelősebb beosztás a sima kampós szolgálatnál, ezért magasabb a státusza. A kutyások összetartanak, zárt egységet alkotnak, ezt Misike jelzi is.

– Jó helyre kerültél, gyerek! Köztünk királyi dolog kutyásnak lenni! Majd mi megvédünk, bármi bajod lesz! – olyan erősen megnyomja az utolsó mondatot, hogy muszáj számba vennem a lehetőségét annak, hogy mostanában valami komoly bajom lesz, de én semmit nem látok előre, nem tudom mire gondol, abba nem merek belegondolni, hogy ennyire gyámoltalannak látszom.
De alapvetően jó fejek, segítőkészek, és miközben elnevetgélünk, kiderül, hogy amiatt kerültem hozzájuk, mert megkérdezte rólam a véleményüket Szilasi főtörzs, és ők a mostani kutyás tanulószolgálat alatt tanúsított magatartásom és főleg a konyhai viselkedésem alapján úgy ítélték meg, jó gyerek vagyok. Meglep, hogy hárman is voltak lenn nálam közülük a konyhán kisegítőnek. Egyáltalán nem emlékszem, pedig az egyikük elmeséli, hogy akkor vettem le a lábamról őket, amikor sütöttem egy csomó palacsintát és felküldtem őket a körletbe. Nem is emlékeztem, hogy az egyikük Gyebi volt. Szóval csak volt valami értelme jó fejnek lenni.

Jó lesz itt, jó kis társaság.

Centi_30.jpg421

 

 

 

Március 25. Szerda

Kinn voltam fogorvosnál 8-13-ig. Azt találtam ki, hogy egyébként sem árt rendbe tetetni a fogaimat, de ettől függetlenül is, amikor csak tudok kimegyek. Utálok a konyhán lenni, minden perc amit távolt töltök, ajándék.

Fogorvos_kicsi.jpgDe ma sajnáltam, hogy kinn voltam. Azt hallottam ugyanis, hogy mivel tegnap a csempe feletti részen is eláztak a falak, néhány izzó is kiégett, a tányérokban állt az ultrás víz, az ablakkereteken, kilincseken meg az ultrapor, Robi lángot vetett. A reggeliző katonák is hallották, hogy majd felrobban és engem akar felnégyelni. Viszont azt is hallották, hogy Basa csitítgatja azzal, hogy ő csinálta, ehhez nekem semmi közöm, de ha nem tetszik neki, akkor szemlére vághatja a konyhát, ha akarja. Velem eszébe se jusson megcsináltatni.

Ezt délután a második század katonái mesélték. A második század az őrszázad. A ferihegyi laktanya hierarchiájának legalja, szinte büntetőszázad. A Törzsszakasz raktárosai, sofőrjei és az első század hófehér zakóban, elegáns díszkatonaként szolgálatot teljesítő útlevélkezelői mind leereszkedő gúnnyal viseltetnek a hóban, fagyban a reptér betonján szolgáló katonával szemben. Ezek a csoportok szinte sosem vegyülnek egymással. Mivel én nem tettem, egészen pontosan nem ez alapján tettem különbséget azok közt, akiknek az ételt adom, és mivel emberi hangon szólok mindenkihez, a mindenki által megvetett második században általános kedveltségben lett lassan részem. Ezért (és sokan nyilván előnyök szerzése okán) barátkoztak velem. Robit a nagy részük utálja. Így amikor visszaérkeztem és vonultam a folyosón, már több száj is duruzsolta, hogy milyen arca volt, amikor Basa felajánlotta, hogy berúgja neki az ultrát, ha sokat pofázik.

Persze, miután Basa visszament a körletbe aludni, Robi a két konyhamunkással kitakaríttatta a konyhát újra, de még ők is azt mondták, megérte látni a faszfejet tehetetlenül toporzékolni az öregebb szakács előtt.

 

Este, takarodó után ráztak fel az öreg katonák, hogy jelenésem van a konyhában.

 

És igen!

Sikerült! Végre sikerült!!

Ma voltam életemben először RÉSZEG!

Hánytam is!

 

tejeskanna.jpgBasa és Dinó nagy tejesbödönökben csempészett be sört, merőkanállal adagolták sárga műanyag bögrékbe. Mikor leértem, a kezembe nyomták a merőkanalat és nekem kellett kiszolgálnom őket.

És persze kezembe nyomtak egy bögrét nekem is, hogy a vendégük vagyok, igyak.

Lenyomtam vagy hatot. Undorító, de a Basa szerint, ha tudni akarom, milyen a részegség, innom kell. Pengeéles logika, nem találtam benne kivetnivalót.

Ittam.

Fura érzés volt, messzebbről jöttek a hangok, messzebb kerültem az eseményektől, és alig tudtam megállni a lábamon.

Tényleg minden vicces. Elmondani a röhögő öregeknek, hogy mi olyan vicces nem tudtam, többször is nekikezdtem; az a bugyborékolás, ami előtört belőlem, minden próbálkozásnál nagyobb és nagyobb sikert aratott, még úgy is, hogy már rég nem emlékeztem, mit is akartam mondani. A hetedik bögre sört már meg se tudtam inni, szabályos közelharcot vívtam többekkel, ki akarták venni a kezemből, hogy már elég, ne igyak többet, amit kifejezett geciségnek éreztem, holott én senkitől nem tagadtam meg. Aki nyújtotta a bögréjét annak én telemertem a merőkanállal.

Félrehívtam Basát, hogy bizalmasan akarok vele szót váltani. Bementünk az öltözőbe, sok hosszú árnyék követett minket.

Foszlányosan körbetekertek valami hangok.

– SSSss, csend, kussoljatok már, nem hallom!

– Te Basa! –kezdtem – Te tapasztaltnak tűnsz, a sör se ártott meg, voltál már szerelmes?

A pokolban éreztem magam, forgott az öltöző, az árnyak meg vihogtak.

– A Basa?? Szerelmes? Haha…

– Én szerelmes vagyok a barátnőmbe – folytattam –, de olyan… olyan..

– Milyen? Milyen? – visszhangzották az árnyak.

– ...olyan fapina vagy mi, nem akar lefeküdni velem.

A kíséretetek sivalkodni kezdtek. Úgy mutattak, mint a részeg öreg katonák.

– Ezen miért csodálkozol kopasz? – hallom hangosan hörgő röhögésbe burkolva. – Van barátnője? Hihetetlen… – Basa tapasztalt, megdugja neked, nem Basa? – Hozd be ide, itt nem lenne fapina. – Nem fekszik le veled? Akkor meg minek vagy bele szerelmes?

Basa röhögőgörcstől megkínzott, könnyes arcába néztem.

– Ne mondd ezt senkinek Basa! Te vagy az egyetlen barátom!

– Nem-nem, dehogy mondom! Tőlem egy árva lélek nem hallja majd!  – hevesen hátra csapott a karjával a kísértetek felé – Kussoljatok már!

Kifejtettem, mennyire kivagyok, amikor úgy kell viselkednem, mintha ez eszembe se jutna, miközben csattog a fejemben, hogy milyen lehet meztelenül, és ha megölelem, tűzként éget a melle, combja érintése.

Basa bólogat, átkarolom:

– Fasz vagy Basa, de szeretlek!

– Jól van, jól van! – vihogva eltol egy picit magától – Szerintem most már menj aludni!

 

Kinn a konyha előtt megálltam. Az egész világegyetem balra dőlt.

Nem.

Jobbra!

 

Felcibáltam magam a körletbe, felkúrtam a villanyt, lehajítottam középre egy stokit, s leültem.

Nitró, baszd meg! Alszol?

Megmozdult egy takaró.

– Nitró! Kelj fel te faszkalap, mondd el mi a bajod velem!

A többi ágyban is mozgolódás támadt.

– Csönd legyen, Dvorszky! Hajnal három óra. Aludni szeretnénk.

A hang irányába fordultam.

– Most kussoljon mindenki! A Nitróval kell beszélnem.

Közben megint egy árnyat vettem észre. Óvatosan leereszkedett az ágyról, kisettenkedett a szobából. Kísértetiesen hasonlított a Nitróra. Kacagnom kellett.

– Nitróóóóóó! Ne menekülj! – kiáltottam az árny után.

Aztán csönd lett. Végigpásztáztam a körletet, mintha csúszkáltak volna az ágyak. Mellemre csuklott a fejem.

Le kéne vennem a bakancsom. – gondoltam. Lehajoltam, kicsatoltam és meghúztam magam felé. A lábam megemelkedett, a törzsem hátradőlt és egyensúlyomat vesztve zuhantam hátra. Estemben még láttam, hogy nyílik az ajtó. A bakancsom jó magasra felrepült, valakinek az ágya felé. A szoba tárgyai lentről nézve veszett táncba kezdtek. A lámpa belevakított a szemembe, de nagyon lassan egy alak árnyékolta be.

Meregettem a szemem, s csak nehezen ismertem fel Guttyán főtörzsőrmester hatalmas, puffadt, véreres, igazi paraszt fejét. Két méter magas, szabolcsi, keménykötésű pali volt. A tenyerétől mindenki rettegett, egyrészt, mert hamar belendült a legapróbb marhaságra is, másrészt meg akkora volt, mint egy szívlapát.

Hangosan nevetni kezdtem. Végighullámzott az agyamon, hogy most végem, de mindez nagyon mulatságosnak tűnt. Guttyán teljesen betöltötte a szobát. Az ő feje mellett előbukkant a Nitróé, s hármunk feszültsége lágy hullámokban fodrozta a falakat, ágyakat. A főtörzsőrmester leült a stokira és belebámult a képembe. Még hangosabban kellett nevetnem.

– Jól van, katona? – dörmögte erős, vastag hangján, de fura melegség áradt belőle.

Továbbra is a hátamon feküdtem, s lendületesen tisztelegtem neki és gurgulázó nevetésem közül préseltem ki:

– Főtörzs elvtárs, jelentem, egyszerűen elrepült a bakancsom. Én se értem!

Néhány másodperc csend állt be, majd hirtelen a Guttyánból hatalmas robajjal robbant elő a röhögés. Rázta a szobát, rezonáltak az ablakok. Erősen szorította a kezével az oldalát, mikor felállt.

stock-vector-moon-face-vector-66444616.jpg– Szedje össze magát katona, feküdjön le, a bakancsát pedig a Télapó visszahozza reggelre. – Feje, tán kétszeresére duzzadt, s hatalmas vörös holdként ragyogott fölöttem, majd erős dübörgést hallatva lebukott az ajtón keresztül a horizont mögé. Lábra álltam, sikerült lerángatnom magamról a ruhám, s aludni próbáltam.

Bárhogyan feküdtem, a szoba állandóan forgott velem, a gyomrom tartalma nekifeszült a torkomnak. A hányinger talpra állított, szaladtam ki a folyosóra, a lábam rogyadozott, falnak támaszkodva haladtam, tenyeremet tartottam a számhoz, de elfogyott az erőm, hagytam, hogy a testem azt művelje, amit akar. Futtomban, egészen a mosdókig, mintegy 15 méter hosszan végighánytam a falat.

Másra nem emlékszem.

Centi_30.jpg437

 

 

 

Március 9. Hétfő

 
Azt érzem, mákom van, hogy szabadnapos vagyok, mert mozdulni se bírok. Basa is kiakadt szemmel fekszik. Ha néha beszélek hozzá, felkiabál nekem, hogy kussoljak, mert lenyom fekvőtámaszban, mint tegnap. Jeleztem, hogy döntetlen volt, de amennyiben kétségbe meri vonni, valóban újra kell játszanunk és akkor nem fogom kímélni.

Magamat se.

Hajnalban, mikor lefeküdtünk végül, bár folyamatosan szapultuk és nevetgélve kicsinyítettük a másik teljesítményét, még a nyilvánvaló számokat is kétségbe vonva civódtunk, mégis csillogott valami tiszteletféle a szemünkben.

Basa jó fej.

Aztán kimásztam az ágyból, mert úgy döntöttem, folytatom az erősítést, a testemnek nem árt némi mozgás, azt mondják az jó az izomlázra. Mikor láttam, hogy Basa elszenderedett, berúgtam az ágya alá. Ijedten ugrott fel.

– Gyere Basa gyúrni, puhány vagy! – vihorásztam.

– Kurva nénikéd, hagyj aludni, este lenyomlak, hülyegyerek!

Beleröhörésztem a képébe, de amikor célozni kezdett a papucsával, kiszaladtam.

Egész jól felszerelt konditerme volt a laktanyának, persze az összkép nagyon szedett-vedett, amolyan szocialista stílusú. Az egész egy poros pincében lett kialakítva, de viszonylag sok súly, meg még egy fekvenyomó pad is rendelkezésre állt.

Izomlázzal is legalább 200 karizom erősítő gyakorlatot végeztem, menni fog ez!

Este megint versenyre keltünk a Basával. Nem bírta ki, hogy ne kürtölje tele a folyosót, hogy ma fog végérvényesen kikészíteni, fogadásokat kötött magára.

Megint kifulladásig nyomtuk a fekvőtámaszokat. A bámészkodók megint hamar elkoptak, de most ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen bíró, legyen tanú, ezért a fiatalabb körlettagoknak Basa parancsba adta, hogy nincs alvás, minket figyeljenek. Tizenegy után már kókadoztak a fejek, szerencséjükre hirtelen betoppant a Dinó. Májusi leszerelő, ahogy a neve mutatta, kicsi fej, nagy test.

– Meghoztam a sört! Itt a sör! – kiáltozta. Basa talpra ugrott, felkapta a pólóját.

– Gyere! Ma berúgunk! – vetette oda nekem. Én eddig csak szolid bulikban vettem részt civilben is, sosem ittam, de fel kell nőnöm valamikor! Követtem a többieket.

dorozsma_roma_vers_it (01).jpgDinó sofőr volt, és mint ilyen néha kiment a laktanyán kívüli világba. Ha olyan volt a csapatügyeletes tiszt meg az őrök, akkor az öreg katonák megbízásából nem hivatalosan, de ki szokott járni sörért a Sarokházba, a közeli kocsmába. Mindenki szemet hunyt egy-két korsóért cserébe. 25 literes tejfölös kannában hozta be, és a konyhában volt a támaszpont, minden öreg oda sunnyogott le berúgni. Elég változatosan művelték, volt, amelyik eleinte hangos, aztán halk lett az italtól, volt, amelyik éppen fordítva, de olyan is akadt, aki módszeresen itta ki és töltötte tele a sárga műanyag bögréjét és az italról sose vette le a szemét, folyamatosan követte ivás közben is. Amíg csak tartotta a kezében a bögrét, úgy bámult bele, mintha tűzbe révedne. Majd szótlanul lefordult a székről. Segítenem kellett a többieknek tojáskartonokat alá tenni, hogy reggelig fel ne fázzon.

Na, hát ittam sört én is. Nem sokat, csak egy bögrével.

Sosem voltam még részeg, ma ittam először alkoholt, leszámítva a gyerekkori szilveszterek elcsent pezsgőkortyait. Nem nagyon ízlett most sem, ahogy akkor sem ízlett, amikor Apuék sörébe engedéllyel egyszer-egyszer hosszú könyörgés után belelógathattuk a nyelvünk az öcséimmel.

Valami fenséges italnak gondoltam, abból amennyire a szüleim szerették, főleg nyáron a kerti munkák közben, de amikor megéreztem az ízét, még a hányinger is elkapott. Most csak simán szarnak, keserűnek éreztem, de majd legközelebb megpróbálok egy kicsit többet. Persze most is tukmáltak, főleg amikor kiderült, hogy még sose voltam részeg és nem dohányzom. Nagyot röhögtek, nem hitték el, hogy van ilyen.

Tényleg kis hülyegyereknek tűntem köztük, és amikor valamelyik nagydarab agresszívabb öreg körberáncigált az összes helyiségen és közölnöm kellett a bent részegeskedőkkel, hogy absztinens és nemdohányos vagyok, olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban, amikor a családhoz betérő távoli rokon felkért, hogy produkáljam magam, ha már olyan a hangom, hogy beválogattak a helyi fiúkórusba.

Anyátokat.

Centi_30.jpg 471

 

 

 

Február 4. Szerda

 

70 napom letelt! 10 hete vagyok katona! Még hátravan 67.

Ma voltam a Zuber alezredesnél a Sopronba való visszahelyezésemmel kapcsolatban.

Miért maradjak szakács, miért csináljam azt itt, amit lehet, hogy egész életemben fogok? Hadd legyek katona, ha már behívtak!

Az alezredes a Határőrség szóvivője, az egyik őr javasolta, hogy menjek hozzá, mert elég nagy hatalmú főtiszt, talán nagyobb szava van, mint a laktanya parancsnokának. Az alegységügyeletesnek jeleztem, hogy kihallgatásra akarok menni hozzá, furcsállta kicsit, de azért felhívta, aztán mondta egy kis idő múlva, hogy mehetek.

Lépdeltem az irodája felé, éreztem, hogy kezdek berezelni. De igazából nem értettem miért.
Sopronba vissza akarok kerülni. Ez tény.
Vagy legalábbis innen el. Ez még tényebb.
Az alezredes híre? Hogy Valaki? Illetve azt mondják, Valaki? Azt se tudom mi az, hogy szóvivő. Csak mindenki úgy beszélt róla, ha rákérdeztem mit tud, mintha valami istenség lenne. Az őr is azért küldött hozzá, mert mint mondta, ő az, akinek minden csak egy kézlegyintésébe kerül. Feltéve, ha szimpatikus vagyok neki.
Na igen, lehet, hogy itt a kulcsa a dolgoknak. Szimpatikus kell legyek.
Oké, de hogy? Mit csinál a kiskatona a kisisten előtt, hogy az a javára döntsön?

Amikor suliba jártam, nem szerettem a tanárokat, csak amiatt mert tanárok. Nem is tiszteltem őket. Csak amelyikkel olyan nexus alakult ki, aki megkedveltette magát velünk. De csak azért mert tanár? Ugyan már. És az igazgató? Hát azt meg csak az ünnepségeken láttam, meg az intő aláírásakor. Nem emlékszem, hogy kértem volna tőle bármit is.

Itt kuss a nevem, de amikor például a zászlóssal beszéltem, hogy helyezzen el innen, egyáltalán nem éreztem ezt kérésnek. Egyszerűen kinyilvánítottam, hogy vissza akarok kerülni. Se félelem, se szégyenérzet, semmi nem volt, csak szándék. Most meg félek, azt éreztem, hogy itt tétje van.
Nem sikerült ugyanis beilleszkednem a szakácsok közé. Nem szeretem őket és ők is utálnak engem. Katasztrofális lenne ha itt maradnék a kiképzés után Adyligeten, a konyhán. Most nagylegény vagyok, most még burokban élek, mert a körletünkben nincsenek öregek, a Jackson a kiképzésre érkezett kopaszok szállása, de ha a kiképzés után itt maradok a laktanyában, át fogok kerülni az öreg szakácsok körletébe.

És akkor végem.

Minimum megvernek párszor. Kónya valószínűleg kitapossa a belem, ha nem vagyunk szem előtt, mint a konyhán. Csak most és csak itt lehetek kis genyó mitugrász.  Annyi ellenséget szereztem, hogy ha itt maradok, kicsinálnak. Tehát az alezredesnél szimpatikusnak kell látszanom. Beugrottak képek, ahol iskolatársak, vagy mostani  katonatársak jópofiznak fafejű, de némi hatalommal bíró felettesnek, ahogy igyekeznek vicceset mondani, a kedvében járni béna dicséretekkel és hányingerem lett.
Ez nem fog menni.

Különben is, ez a procedúra, hogy "alezredes elvtársnak jelentem", ez is kiborít. Meg logikailag is hibás. Hogy lehet jelenteni egy kérdést, kérést? A tisztesekkel mindez bevállalható bohózat, de így, életbevágó ügyet intézni?! Röhej!


ij5936_7_big.jpg

Az émelygésemet csak erősítette az iroda ajtaja elé a folyosóra kiterített giccses, barna-okkersárga mintás szőnyeg, amiből az irodába is jutott néhány. Kopogtatás után az alezredes behívott, még jó sokáig szöszmötölt valami papírokkal, aztán az ablak felé fordult, hosszan merengett kifele, mielőtt felém fordult. Álltam előtte vigyázzban, tányérsapka a comb mellett és vártam. Fiatalos tiszt volt, tán szimpatikus is, de a mozdulatai ellenszenvessé tették. Olyan teátrális és fennhéjazó volt, hogy látszott, semmi dolga nem volt a papírokkal, az egész színdarab nekem szól.

Most nyugodtam meg. Mindegy mi lesz velem, ilyen fasznak nem tudok a kedvében járni.

Végre felém fordult, hátrébb lökte a székét lejjebb csúszott, majdnem fekvő pózt vett fel, kezét összekulcsolta a hasán, rám emelte a tekintetét és kegyet gyakorolt.
– Mondja.
Nem kerteltem, jeleztem, hogy szakács vagyok, ekkor és ekkor vonultam, itt és itt kaptam kiképzést és hogy oda mennék vissza.
Unalom látszott az arcán egészen addig, amíg azt nem mondtam, hogy igazi katona akarok lenni. Addig, gondolom arra számított, amikkel a többiek kereshetik fel, hogy esküvőre, temetésre adjon rendkívüli kimaradást.  De nem a becsülhető, férfias szándékom keltette fel az érdeklődését, hanem talán csak a kérésekben ritkán hallott szavak elegye, mert végül hümmögött csak, hogy ez igen szokatlan, de majd meglátja.
És leléptetett.

Ezért voltam ideges? Én marha.