Centi_30.jpg166

 

 

 

 

 

 

December 5. Szombat

Ismét éjszakás szolgálatba mentem, de ma Ferihegy 1-re.
Binder tegnap nagyon jó fej volt, tegnap varázsolt, de hát elvégre Mágus, igazi MÁGUS, mint én.
Ma meg kellett tapasztalnom, hogy ő egyedül nem váltja meg a határőrséget.
Magában kevés lesz.
Több amúgy, mint amit reméltem, sosem gondoltam, hogy lesz majd olyan ügyeletes, tisztes, akinek a működését szeretni fogom. De ő van egyedül, senki nem követi a példáját. És amilyen hülye vagyok, ez nem esett le ma éjjel.

Hékási tizedes volt ma a kutató ügyeletes helyettese. Korosztályom ő is.
Ezért is gondoltam, hogy sokkal könnyebb lesz szót érteni vele.
De nem.
Hékási tizedessel úgy akaszkodtunk össze, mintha kötelező lenne. Ökölre mentünk valami szarság miatt. Nyilván megint megtagadtam a parancsot. Jelesül azt, hogy menjek ki a 25-ös betonra.

A 25-ös egy távoli üres placc, ha nincs rajta gép, semmi értelme ott állni. Az épületek messze húzódnak tőle, a közelebbi gépállóhelyekről jól belátni, senki nem tud úgy átjönni rajta, hogy észrevétlen maradjon. Oda nem kell éjszakára kitenni embert, mert nincs funkciója. De a szabályzatban benne van, hogy kell. Azt hittem a logika mindenkire azonos módon hat, de Hékási tizedes nem értette.
Azt a parancsot kapta, csináljon váltást.
Nem az ő dolga a dolgok értelmét, értelmetlenségét vizsgáltatni, nem változtat semmin, a 25-ös betonra menni kell.

Mégpedig nekem.

De nem akartam.
Hülyeség.
Kurva hideg is van.
Dehogy megyek én oda.

box.jpg

Hékási erősködött. Fojtott hangon mondtam, hogy oda én nem megyek ki. Ő azzal érvelt, hogy ez parancsmegtagadás, jelenteni fogja, de ekkor már úgy elöntötte a szar az agyam, hogy nem gondolkodtam. Felemelt öklökkel fenyegettük egymást, aztán felébredt Mészáros a Küti (kutató ügyeletes tiszt) és kizavart, hogy ne itt ugassak.
Kifelé menet Hékásinak megígértem egy alapos verést.

Ferihegyi szolgálati helyek_kicsike.jpg

 

Centi_30.jpg308

 

 

 

Július 16. Csütörtök

Délelőtt F1-en kampóztam, 7 és fél órát álltam kinn, az az érzésem, hogy szopatnak.

Állítólag összeveszett velem a Böszme és felnyomott a Kilósnál. Nem emlékszem összeveszésre, az igaz, hogy nem kedveljük egymást, és talán ma nem kellett volna beszólnom neki.

Lehet valami már a megjelenésemben is, mert az öregebb tisztesek nagyon hamar megutáltak. Vagy csak az az unott, elégedetlen arckifejezés, amivel minden utasítást fogadok, még ha nem is szájalok hozzá, az tesz ellenszenvessé. Nem tudom. De például Böszme sem kedvel. Augusztusi leszerelő, tehát hozzám képest rém öreg, meg amúgy szakaszvezető a rangja, de ezek a dolgok már egyre kevésbé hatnak meg. Ha valaki nem szimpatikus, nagyon sokat ront a megítélésén, hogy még rangja is van. A korosztályos különbséget még valamelyest komolyan veszem, de csak akkor, ha amúgy emberileg elviselhetőnek tartom. Amennyiben valakinek a jellemében olyasmit látok, amit nem tartok elfogadhatónak, nem éled bennem tisztelet. Undor viszont nagyon is felismerhetően. Böszmét búgócsiga alakja még szerethetővé is tenné, de ehhez az a disszonáns felsőbbrendűségi tudat, amivel beszél hozzánk, halandókhoz, kinyitja a bicskát a zsebemben. Nem ő van egyedül így, valahogy a csillagok a vállapon mindenkiből kihozzák a zsarnokot.

sáros surranó.jpgTegnap a nadrágomból meg az ingemből kirázogattam a port, lefekvés előtt, de bakancsot nem tisztítottam.

És reggel se.

Én voltam az egyetlen.

Ez egészen a 9 órai pihenőmig nem tűnt fel senkinek, de mikor a fél órás pihenő végén indultam ki a szolgálati helyre, Böszme felfedezte.

– Dvorszky, hogy nézel ki? Tiszta sár meg kosz a bakancsod! Azonnal töröld le!

A tegnapi kukorica címerezés közben valóban olyan lett a bakancsom, hogy egy éltesebb gumicsizmának becsületére vált volna, por, sár rajta, levelek beleragadva, mintha esőerdőben varacskoltam volna. De szartam rá.

– Majd a századnál. – vontam meg a vállam és már fordultam is ki az ajtón.

Böszme nem hagyta magát.

– Azt mondtam, azonnal! Nem kérés volt, hanem parancs.

A szavait nyomatékosítandó elém dobott egy koszos rongyot, hogy azzal csinálhatom is.

Igazából nincs magyarázatom rá, miért nem akartam lepucolni. Megtehettem volna, hogy leguggolok és elszöszmötölök vele, nagyon szebb nem lett volna, de ellóghattam volna valamennyit a szolgálatból ezzel. Dörzsölgettem volna, míg nem figyel, és anélkül, hogy tényleg megpucoltam volna, majd kisurranhattam volna.

De nem.

Én a lába elé rúgtam a rongyot és közöltem, hogy a tegnapi meló miatt fáj a derekam, nem hajolgatok le, de megvárom, míg ő megcsinálja, ha így nem mehetek ki.

Néztem a szemébe, az enyém meg sem rebbent, amíg meghallgattam, hogy takarodjak ki, és véssem észbe, ma már nem pihenek többet. Aztán kimentem az Öregbetonra. Hát valóban, nem hívtak be többet, de hogy nem pihentem az nem igaz, mert a beton mögött felfedeztem Szögi urat Parával heverészni, és melléjük szegődtem. Bár Szögi úr is ellenkezett egy kicsit, hogy így könnyebben megbukunk, de figyelmeztettem, hogy a jövő hónapban leszerel, ne szarjon már még mindig.

 

Szolgálat után behívott magához Korlát százados, hogy hallja már megint valami ordenáré nagy függelemsértést követtem el. Megint darálja: a szocialista haza, meg a ránk bízott felszerelés, meg felelősség.

Hogy unom ezt.

– …mit gondol erről, Dvorszky?

– Jelentem igen!

– Mit igen, maga szerencsétlen?

Nem tudom, mit igen?

– Jelentem, igen, százados elvtárs!

– Dvorszky maga javíthatatlan, a következő szabadnapján nem megy sehova, 10 perc múlva meg jelentkezik a csillogóra sikált bakanccsal, értve?

– Jelentem értve.

– Jelentem igen! – horkan fel.

– Jelentem értem, jelentem igen.

pihe1.jpgA körletben vettem le a bakancsom, behajítottam az ágyam mögé, csak este mostam le a zuhanyzóban. Ennek surranónak nem árt, elkoptattam a talpát a betonon rajzolással, és naponta töltöm tele a védőitalként kihordott vízzel, hogy ne gyulladjon meg a lábfejem. Szarok rá, hogy néz ki.

Viszont 10 perc múlva körülnéztem az emeleti bakancsokon, amik ott állnak sorban mindig az ajtók előtt és a legszebben csillogót bemutattam a századosnak, akit manapság a képességei miatt lassan mindenki Agyam Gyulának hív.

– Na maga mégsem reménytelen, Dvorszky! Ugye, hogy nem volt olyan nehéz?

– Jelentem, nem. Egészen könnyű volt valóban.

 

Centi_30.jpg320

 

 

 

Július 4. Szombat


A tegnap délutánból újabb Rövid Ugrással ma délelőttre mentem Luc-cal, és utána egy Ultra Rövid Ugrással mentem délután kutyakonyhára. Az égvilágon semmit nem tudtam meg arról, hogy Gézának mi volt az utolsó döntése tegnap, vagy hogy ellenállt-e a kutyás körlet ennek a puccsnak.

Egész nap esett, hat órát álltam kinn. Kutyával voltam, távol a beton mögé kellett mennem, nem találtam semmit, ami alá behúzódhattunk volna. Rajtam volt valami vacak szolgálati esőköpeny, de a kutya szarrá ázott. Próbáltam a poncsó aljával beteríteni, de nem segített, hangosan verte Luc orrát a nagy szemű eső. Mondhatnánk, hogy a kutya természetes közege a természet, abban meg van nyár, van tél, van napsütés meg eső is, bírnia kellene. Csakhogy az állatnak van annyi esze, hogy ha a körülmények nem komfortosak, akkor csökkenteni próbálja a hatásukat. Például esőben bekuckózik valami alá.

De egy őrkutya nem teheti meg.

Igazából Luc bírta is rendben, én viseltem nehezen, hogy folyik be a szájába, szemébe a víz, és hogy amikor megrázza magát időnként, csak fellazítja a szőrét, így a víz még mélyebb rétegeket tud átáztatni.

Aztán amikor az őrszolgálat után két órával a kutyakonyhán felvettem a szolgálatot, éreztem minden kutyán, hogy tudják, ilyen időben is kivisszük őket ha kell, mert egyik sem akar mozdulni, amennyiben közelítek a kennelekhez, behúzódnak mélyen a vackaik mélyére, némelyik háttal, ne is lásson, észre ne vegyem. Nem is piszkáltam őket, csak Luchoz mentem be, kiimádkoztam a kutyaházból és gyorsan átdörzsöltem egy pokrócszerű anyaggal, amit az épületben találtam. Több órája behoztam, de még mindig csorgott belőle a víz, a kutyaházban is tócsákban állt. Beterítettem a pokrócot, de így is toccsant a könyöke, hasa, ahogy belefeküdt.

ázott.jpg


Nem tudom.

Bizonytalan kezdek lenni.

Lehet, hogy ez az ipari kutyatartás nem nekem való.

 

Késő délután megállt egy IFA a kutyakonyha előtt. Hoztak megint egy kutyát, egy ónémet-juhászt. Két idősebb sorállományú srác jött, siettek, azt se árulták el, mit tegyek vele, meddig marad, miért kerül ide. Azt se, hogy honnan jöttek.

Kérdem, hogyha épp nincs üres kennel, akkor mit csináljak?

A vállukat vonogatják, őket ez nem érdekli, parancsba kapták, itt írjam alá, de ha nem írom, akkor is itt hagyják, menniük kell.

Percek alatt otthagynak. Állunk az új kutyával, sokat dobálhatják ide-oda, mert én a póráz végén a legkevésbé sem érdeklem. Ha elindulok, jön, ha megállok, megáll, olyan természetességgel, ahogy a szemerkélő esőben ázik.

Hogy ez van.

Mindegy.

De amikor beszélek hozzá, leguggolok, akkor sem hagyja magát, csak látszik, hogy ideges, ne basztassam, távolodik, elfordítja a fejét, és amikor kicsit magamhoz húznám, rám mordul.

 

Kikötöttem a konyha mellett, kitakarítottam az utolsó üres kennelt. Nem véletlenül üres, a kutyaházba csöpög a víz, repedezett a beton, pereg, nem tócsa van benn, hanem sár.

Amikor beengedtem az új kutyát ide, körbe sem nézett, nem szaglászott, beszaladt a házba lefeküdt és többet nem törődött a külvilággal.

Nem tudom miért került ide.

Ebből mi lesz?

Vajon Géza mit fog szólni?

Centi_30.jpg340

 

 

 

Június 14. Vasárnap

Tegnap délutános szolgálatba vittek Ferihegy 1-re. Kampós voltam, kutya nélkül.

Most már elég meleg van így délutánonként. Hátraraktak 4 órára az Öreg betonra. Ez a legtávolabbi repülőgép parkoló. Ide állnak a tehergépek, meg a kisgépek. Tehergép nem állt benn, és kisgépből is csak egy. Egy igen picike. Most láttam először ilyen közelről négyüléses gépet. Nagyon kis bájos, mindene olyan, mint a nagyoknak, de egészen apró. Mint egy makett. Hihetetlen, hogy repülni tud. És tud.

kisrepülő.jpg

De a szárnya az olyan alacsony, hogy nem férek be alá, pedig közel s távol az az egyetlen hely, ahol árnyék van. Következésképp sehol nincs. És azért elég meleg a gyakorló felső is. Lassan jöhetne az országos parancs, hogy levehetjük.

Megsülök.

A fegyver tiszta fém.

Átforrósodva égeti az oldalam.

Jó volna inni valamit.

 

Este visszavisznek a laktanyába, ahol az alegységügyeletes azzal fogad, hogy holnap nem ugrok rövidet, délutánra megyek.

Vagyis van egész 16 órám!

16 óra pihenőm egyben, megszakítás nélkül.

Legalább hét órát alszom majd!

 

Sosem értem, ki és mi alapján lesz beosztva az egyik vagy a másik reptérre, vagy, hogy mikor megy szolgálatba. Engem ma délután visszaküldtek Ferihegy 1-re, holott tegnap is ott voltam.

Kutyás szolgálatba jöttem végre. Választhattam őrkutyát. Az enyém, Lux még nagyon kicsi, hónapokig nem lehet majd még szolgálatba vinni. Ma a legszebbet akartam kivinni. Szemit, az ónémet juhászt.. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy ma gyönyörködni akarok benne.

Gyönyörű szép jószág. Velőt remegtető nézése van. Nagyon nyugodt, és amikor rád néz, a vesédbe lát. Tudja a gondolataid. De okos jóság van a szemében, azt jelzi, ne aggódj, biztonságban vannak.

mollyszemi.JPG

Kiküldenek az Öregbeton mögé megint. Az olyan messze van, hogy negyed óra, míg odaérek. Szándékosan nagyobbat kerültem, hogy el tudjak menni az előtér üvegfala mellett, és végig, míg haladok mellette, nézem magam ezzel a csodaszép állattal. Kinn a pusztában meg igyekeztem vele szemkontaktust teremteni, mert borzongatóan jó volt kitárulkozni előtte. Mesélni kezdtem neki. Editről, hogy mit érzek iránta és mit érzek jobban, szeretem-e vagy már csak dugni akarok. Meg arról is, hogy látom, hogy neki őrkutyának se könnyű, meg úgy egyáltalán, milyen életünk is van nekünk, kettőnknek.

Elrepült így az idő, és csak akkor érzékeltem a külvilágot, amikor Szemi hátát végigsimítottam és szinte perzselte a tenyerem a szőre. Akkor tudatosult, hogy órák óta a tűző napon állunk.

Hogy a pihenőidőmben lehűljek teljesen, felsikálom az egész kutügyet vagyis kutató ügyeletet. Ez az a helyőrség, ahol a szolgálat alatt pihenünk, illetve ez a kutató ügyeletes tiszt, a KÜTI bázisa. Ő az, aki megszervezi ki, hova, mikor és mennyi időre menjen ki a gépekhez a betonra.

És az ő joga takarítást elrendelni, most például nekem. Nem nagyon értem, mert hárman vagyunk benn, az egyikük korosztályom, a másik egy kopasz kampós. Miért nem ő takarít? Illetve ők miért nem? Miért én, egyedül?

Ezek azok a kérdések, amit nem lehet feltenni. Mert ez nem kiindulási alap. Ugyanis a katonaság egy roppant demokratikus intézmény, nem tesz különbséget, ember-ember, katona és katona közt. Az, hogy az egyik előbb vonult, mint a másik, senkit semmire nem jogosít. Magyarul, ha nekem mondja a tiszt, hogy takarítsak, akkor nekem kell. Utána dohoghatok magamban, ahogy tettem is, de mást nem tehetek. Mikor elkészültem, mondta a csüti, hogy reméli, lehűltem eléggé és kibírom most már az éjszakás váltásig kinn.

Hát persze.

Centi_30.jpg365

 

 

 

Május 20. Szerda


365 nap. 52 hét.

MÁR CSAK EGY ÉV!!!!!!

Letelt 6 hónap.

Úgy néz ki, kutyás leszek mégis. Hivatott a Korlát százados, azt mondta, hogy kitüntet a bizalmával, és Szadó őrnaggyal egyeztetve, engedélyezi, hogy kutyás legyek.
Délután kimentem tanulószolgálatba a Balga Gyurival és a Hobinnal. 8 óra alatt 2 órát töltöttünk kinn. Ez annyit tesz, hogy nem sokat voltunk járőrözni. 8 órás szolgálatokra hoznak fel bennünket a kutatóügyeletekre. Ott jelöli ki a kutató ügyeletes, hogy ki mennyi időre és melyik posztra menjen őrködni.
Ahogy megfigyelem, a legfőbb dolog, hogy az ember ne legyen sokat kinn. Hideg van, meleg van, fúj a szél, jobb benn, pihenni. Mindenki igyekszik úgy helyezkedni, hogy vagy lógósabb szolgálati helyre kerüljön, vagy kedveskedik a KÜTI-nek, a kutató ügyeletes tisztnek, hogy ne sokat küldje ki.
Mert kinn néha rossz.
Mint például ma. Esett az eső, ugyanis.

Az első nap lejön, hogy itt a szolgálati helyek és idők határoznak meg mindent, tehát valószínűleg kinn lenni nem lehet valami jó. Biztos van valami olyan hátulütője, amit én még nem is sejtek. Biztos van nem várt, kellemetlen része.

Balga Gyuri kutyás, magas keszeg, de arcára nyugalmi állapotban kiül a jóság és a naiv vidámság. Igazán barátságosan mondja el, hogy itt ezen a szolgálati ponton mi a feladat. Szürreális jelenet, állunk hosszú, zöld esőkabátban egy TU-134-es szárnya alá húzódva, rogyasztott lábbal, hogy elférjünk. És mondja és beszél, de nem nagyon lehet túl cifrázni, hogy figyelni kell.
Ennyi a feladat.
Mindegy mit tanultál korábban, mihez értesz, mit gondolsz a világról, mindebből semmit nem kell használni, csak résen lenni. Hogy jelezzek, ha valami esemény lenne. A szemem kell nekik. Amivel észlelek. Arra reagál az agy, továbbítja az információt, a tisztek értelmezik a kutató ügyeleten, vagy esetleg magasabb szinten és aztán mi meg megkapjuk parancsba, hogy mit kell tenni, még a gondolkodás fáradtságával se terhelnek minket.

A szolgálati helyeken nincs sok esemény, illetve van, de ezek nagyon szervezettek, kiszámíthatók. Megjelenik egy irányító Zsiguli, sárga jelzéssel a beton felé indul, ekkor várható egy gép leszállása.  Leszáll a gép, az autó előtte halad és sárga jelzést adva bevezeti a parkoló állásba. Jönnek a csomagosok kis traktorokkal húzott vontatmányaikkal, a kerozinos tartálykocsi, az aggregátoros teherautó, a lépcső, a személyszállító buszok. Kiszállnak az utasok, leszállnak a stewardess-ek meg a pilóták és megjelennek a takarítók. Aztán eltűnnek a járművek és a személyzet, csönd lesz órákra, aztán egyszer csak megjelenik a poggyászokat szállító kis traktor húzta vontatmány. Beszállnak az utasok, persze előttük a személyzet, jön a villogó autó és bekíséri a gépet a felszállópályához.

És ez a ciklus megy vég nélkül.

Ezt kell figyelni.

 

Azért ennek meg van a szolgálati szabályzatban rögzített menete, illetve lényege. Tegnap ezt írtam a füzetembe az elméleti oktatáson:

Biztosítás célja:
az államhatáron átlépő utasok személyek, járművek és szállítmányok felügyelet alatt tartása és elkülönítése a nem utazóktól, más járművektől és azok utasaitól az ellenőrzés ideje alatt, továbbá határsértők vagy más bűncselekményt elkövetők elfogása, tiltott anyagok felfedése, határrend-sértés megakadályozása, és a határforgalom biztonságának fenntartása, repülőgép eltérítés és terrorcselekmény megakadályozása.

Meg kell akadályozni:
hogy személyek engedély nélkül az ellenőrzés alatt a járművekre felszállhassanak vagy azokat elhagyhassák, határforgalom biztonságát veszélyeztető cselekményeket követhessenek el, az utasok tárgyakat, értékeket, iratokat, tárgyakat, tiltott anyagokat átadhassanak az ellenőrzésen kívül álló vagy még(már) ellenőrzött személynek, illetve hogy azoktól ilyeneket átvehessenek.

Hobin volt velünk, idős német juhász őrkutya. Szürkébe hajló vörös bundája miatt nem túl szép. De hatalmas, öreg tagjain rettenetes izomzat nyoma látszik, tartása fejedelmi. Sztoikus nyugalommal tűr, de egyáltalán nem belefásulva, hanem csak tudja, hogy tűrni kell, azt, ami az ő feladatával együtt jár. Most az esőt, de amúgy a szolgálat kezdetét és végét. Tűrni, hogy kiviszik, hogy behozzák, nem rajong és szorong egyik miatt sem, pedig ő is tudja, hogy, ha nem esik, kinn jobb, mint a kennelben.

Ma néztem meg a kutyakonyhát. Ez az a terület félúton a laktanya és a repterek közt, ahol a kutyákat tartja a FEP. A megfelelő számú kennel, mindegyik egyformán kicsi, egyazon betonból kiöntve. Mellette a kutyakonyha, ami egy kis falusi ház nyári konyhájára emlékeztetett, pici téglaépület, csúcsos cseréptetővel. Itt készült a kutyák étele.

De csak beszaladtunk, felszereltük Hobint, vagyis szájkosarat, nyakörvet, hosszú pórázt tettünk rá és mentünk szolgálatba.

A kutyások között amúgy jó a hangulat, az hogy jó fej szakács voltam tulajdonképpen kicsit megalapozza a státuszom. Persze köztük kopasz vagyok, alig tesznek különbséget a most ideérkezett valódi kopaszok és köztem. Csak legalább barátságosak.

Az esti kupaktanácsra elhívtak, elmondták, hogy nemsokára kapunk egy fiatal kutyát, és valószínűleg ő lesz az enyém.

Centi_30.jpg396

 

 

Április 19. Vasárnap

 

Én vagyok valamiért a délelőttös. Reggel megint jött a Koltay ellenőrizni, de semmit nem talált, pedig igen nagy kosz volt a konyhán. Ebből látszik, hogy csak a kedvükön múlik, mikor szopatják az embert, nem kell ahhoz semmit csinálni. Eszembe sem jutott, hogy át fog jönni, azt gondoltam, tegnap kihúztam a szarból, mert ugye mégiscsak neki kellett volna intézkedni; és összességében minden rendhagyó eseménytől féltek a tisztek, mint a tűztől.
Mit szól a vezérkar, hogy az ő szolgálatuk alatt ilyesmi történik? Folyamatosan fosnak, mondjuk ez Koltayn pont nem annyira látszik, de a többi az remeg, ha valamiről jelentést kell írni és az nem olyan, ami miatt borítékolható a dicséret. Gondolom, ahogy mi is csak engedéllyel szólhatunk, nekik is kuss van felfelé, hízelegni lehet, de a rossz hír vivőjét lefejezik.

Mivel nem gondoltam löketre, nem is nagyon takaríttattam, a reggelihez használt edényeket még el se kezdtem elmosogattatni.

Nem tudtam eldönteni, hogy Koltaynak csak nincs kedve ebbe belekötni, vagy a tegnapi eset miatt engedékenyebb, de mindenesetre nem szólt semmit. Nagyon rossz a híre, kijutni szabadnapra, amikor ő a csüti, rémálom. De mégis valahogy, minden ellenérzésem dacára, ő az egyetlen akivel kapcsolatban az az érzésem, hogy van tartása, aki, ha rohadék is, de következetes, nem ijed meg a saját árnyékától. Ő az, akit bajban felhívnak és a magasabb rangú tiszteknek ad szolgálatvezetési tanácsot. Ő az, akiben lehet tisztelni a katonát, aki nem kapkod, hanem mérlegel, de amit mond, azt nem ismétli, nem változtatja. Az úgy lesz.

A többi tiszt, pontosabban az összes többi, akit én valaha megismertem, különösen Adyligeten, de itt is, csak lágy héjú aktatologató irodista, gyáva, pökhendi, retardált, kétszínű és rosszindulatú.
Ezek valamelyike, tetszőleges keveréke vagy összessége.

Többször lejátszottam magamban, már a kiképzés alatt is, hogy mi lenne háborús helyzetben.
Nem éreztem azt egy pillanatig sem, hogy én arra fel vagyok készítve, a túlélésem majdnem a nullával egyenlő.
Valószínűleg iszonyú nagy emberveszteség árán tanulná meg a többi, a szerencsések, hogy adott helyzetben mit kell csinálni. Ha egy-két harci bevetést túlél az ember, akkor nagyon lassan összejöhet a túléléshez szükséges készségkészlet, de ahhoz sebesüléseken, és tengernyi elvesztett bajtárs holttestén keresztül visz az út.

A kiképzés ezt az egy felismerést domborította ki. Igazából a konyháról is azért akartam kezdettől elkerülni, azért akartam katona lenni, mert ha már behívtak a lehető legtöbb dolgot tudnom kellene, ami hasznos harcban. Persze utálom a konyhát, Robit, meg volt egy romantikus illúzióm is a katonásdiról, de valójában az biztosítja a túlélésem, ha sok katonai ismeretem van. Erre a határőrség nem alkalmas, a határőrség konyhája meg végképp nem, és nem vigasztal az sem, hogy valószínűleg háborúban szakácsként a front mögött lennék, nem közvetlenül a harctéren. Az meg kicsit még tisztességtelennek is tűnik.

Viszont nem akarnék meghalni. Még nem vagyok 19 éves sem.
De ahogy azon a szűrőn keresztül nézem a tiszteket, hogy alkalmasnak tartom-e őket hadba vinni minket, akkor borzalmasan elkeserítő a helyzet. Nyilván nem napi szinten, de rettegek, attól, hogy a katonaidőm alatt valami beüt. Valami harci cselekmény, hogy vissza kell vonulni Csehszlovákiába, vagy be Romániába. Ennek sok jele nincs, bár a románokkal érezhető a feszültség, mindenesetre az a helyzet, hogy itt vagyok, abból a célból vagyok itt, hogy akár az életem árán is megvédjem a szocialista hazát, nagyon is közelebb helyez a halálhoz, mint bármilyen más körülmény.
Ez a helyzet önmagában fenyegető.
És ha hozzáveszem a tisztjeink felkészületlenségét, alkalmatlanságát, akkor ez nem puszta fenyegetettség, hanem már-már gyilkossági kísérlet. Kiderül, hogy az igazi ellenségeim ők, a feletteseim.
Elsősorban ők törnek az életemre.

temető.jpg

Ha baj lenne, háborús helyzet, Koltay közelében szeretnék lenni. Lehet, hogy csalódnék benne is, de a többiről már most tudom, alkalmatlan, hogy vezetőnek tekintsem.
És ugyan a valóságban nyilván nem tehetném meg, de gondolatban többször lejátszódott bennem a jelenet, hogy egy agyalágyult, korlátolt tiszt, gyávaságból, hozzá nem értésből kiadott ostoba parancsát, ami vélhetőleg az életembe, a társaim életébe kerülne és aminek a szükségességéről nem vagyok meggyőződve, hogyan fogadnám.
Ott a fejemben, tudom merre fordítsam a fegyverem csövét és nem remeg az ujjam az elsütő billentyűn.

Vonakodnék meghalni tehetségtelenek ostobasága miatt.

temető2.jpg

Centi_30.jpg 532

December 4. Csütörtök

 

Éjjel több, mint húszcentis hó esett, délelőtt gumicsizmát vételeztünk. A mi rajunk került utolsónak sorra, én egy negyvenhetes csizmát kaptam.

Próbáltam jelezni, hogy ez baromi nagy nekem, de lehurrogtak a tisztesek:

Tömködjek bele újságpapírt, az legalább jó meleg.

Ebéd előtt elszaladtam a könyvtárba.

Nem tudtam, melyik fajta papír melegít igazán, ezért nyomtam a csizmába a Népszabadságot és a Határőrt is. Kifelé menet üres kézzel, de vidáman mosolyogtam a könyvtárosra; gyanús lehettem, mert alaposan végigmért, figyelte dudorodik-e a zsebem. Az persze nem tűnt fel neki, hogy olyan hosszú a csizmám, amilyen magas vagyok. Délután kimentünk gyakorolni, ezért előtte gyorsan felhúztam még két zoknit, egy-egy centrumos zacskót, kicsit kényelmesebbre tapostam a papírt és felhúztam a csizmám. Tettem néhány lépést a körletben, de állandóan kijárt a lábam, nem tartotta semmi, ezért az egyik szárába a gyakorló, a másikba a kimenő inget túrtam be. Ettől jobban szorult, de most a súlya húzta le a lábfejemről.

De rohadt kényelmetlen!

Leültem, hogy megigazgatom, de ekkor kinyílt mögöttem a körlet ajtaja. Megjelent benne az ügyeletes arca.

– Sorakozó van, emberek! Azonnal!

Lenyúltam a gumicsizma felé.

– Azt mondtam, azonnal! – kiáltott újra.

Nyomott a papír, feszített az ing, de mennem kellett.

Elindultunk a gyakorlótér felé, kimeneteltünk az utcára. A városlakók számára nem vagyunk feltűnőek, megszokták már a katonákat, csak nagyon ritkán láttam, hogy valaki felnevet mögöttünk, de nagyon szégyelltem magam mindig, főként lányok előtt. Csak egy jelentéktelen zöld ruhás vagyok, legfeljebb az árnyékom más, vagy a fülem, ami kilóg a sisak alól.

Ja, meg ilyen idétlenül senki nem mutat a csizmájában!

Elsüllyedek.

Kicsit fellélegeztem, mikor kiértünk a lakott területről, s felkaptattunk a dombra.

De gyűlölök szégyenkezni!

 

Nem tudok lépést tartani a többiekkel, mert míg kettőt lépek a csizmában, addig egyet a csizmával. Laposra préselődtek a papírok, a nylonzacskó simán siklik rajtuk tíz-tizenöt centit előre-hátra, de ezt heves karlendítésekkel sikerül kiegyenlítenem. Kicsit kellemetlenebb, hogy befülledt, megizzadt a lábam, átáztak a zoknik, kezdenek elforogni egymáson, a legfelső sarka, egy csomóba állva nyomja a bokámat, s a zacskó jégpályához hasonló tulajdonságokat vett fel, képtelenség talpon maradni benne. Meg kell döntenem a felsőtestem, megfeszítenem a vádlim, jól beleállok a csizma elejébe, akkor a zacskó sem rakoncátlankodik annyira. Lábujjaim hegye, és a sarkam már most nagyon kidörzsölődött.

Mi lesz estig?

Menetelek fel az emelkedőn. Tiszta sár az út. Ez a szaros gumicsizma nagyon csúszik.

Nem hittem volna!

Széttárt karokkal egyensúlyozva, óvatosan fellépdelek a lábbeli elejébe, de akkor megcsusszan a talpa, és én visszazuhanok a hátuljába, egy kicsit ugyan tompít a sarkamon megjelent vízhólyag, de az is csak addig, amíg ki nem durran.

– AÚÚúúú…A rohadt élet!

A szatyor is vergődni kezd, forog, tekereg; a füle beleakad a nagylábujjamba, s mint egy gyeplő, erőteljesen húzza hátra. Már csak negyven-ötven méter és elérem a hóhatárt, vége a sárnak.

A szatyor füle letépi a lábujjam!

Úgy döntöttem nem adom olcsón és megpróbálom megszorongatni a zacskót, hogy a helyén maradjon. Ökölbe szorítom a lábujjaimat, belekapaszkodom a nylonba, bár így egy kicsit bicegnem kell, valamivel mégis jobb, mert kevésbé mozog a lábfejem.

Pár méter, és jön a hó!!

Elérem, az első lépésnél boldogan ernyedek el. A hó tapad ugyan, ellenben nehezebb kiemelni belőle a csizmát, kijár belőle a lábam, az ingek engedelmesen követik, s az ujjaik kikandikálnak a szélén. Belelógnak a hóba, éhesen szürcsölik fel a levét, csapkodják a térdem és a combom.

Valahogy tartanom kell az iramot, le nem hajolgathatok, hogy megigazítsam!

Persze a szakaszparancsnokom már kiabál velem. De akkor sem vagyok képes gyorsabban menetelni. Hallom, hogy a mögöttem gyalogló srác vihorászik.

Rohadék!

Pedig szava sem lehet, miattam legalább nem látszik, hogy ő sem képes lépést tartani.

Az ingek átnedvesedtek annyira, hogy már nem nagyon repdesnek, visszahuppannak a csizmába. Na végre!

Ellenben nagyon hidegek, szépen kisajtolom belőlük a vizet, átázik a papír is és a jól megizzadt lábfejem hamar áthűl, de legalább nem sajog a vízhólyag helye. Most már több vizet nem szívnak fel az ingeim, csak finoman bepréselődnek a talpam alá, kicsit meg is emelkedtem. Csak át ne essek a csizma szélén.

Ez az állat meg még mindig itt üvölt a fülembe!

Persze ő bakancsot visel, eszébe sem jut, hogy milyen nehéz dolgom van. Bólogatok, igyekszem, persze, rohadj meg!

Elégedetlennek tűnik, megkérdi a nevem.

Nem baj! Fenn vagyunk a dombon, innen már semmi bajom nem eshet! Most egész jól elkaptam az ütemet. A szakaszparancsnok is megnyugszik.

Viszont nem állunk meg, menetelünk tovább, lefelé a lejtőn. Előre csusszanok a csizmában, a papírok, zoknik, a szatyor és az ingek egymással versengve tülekszenek. A nagy tolongásban részt vesznek a lábujjaim is, de alulmaradnak a túlerővel szemben, kénytelenek maguk elé engedni a hátulról jövőket. Nem túl meredek a lejtő, de rettegek, hogy elesem, nagy karlendítésekkel igyekszem talpon maradni.

Hallom a nevem, a parancsnok kiáltozik. Már szalad is felém, mi fenét akar megint?

Nem érti? Képtelen vagyok gyorsabban menni!

Aztán mellettem lépdel, lélegzetet sem vesz, csak darálja a hülyeségeit. Azt mondja, lassú vagyok. Meg azt, hogy válasszak, megemberelem magam, vagy lerugdos a dombról.

Kapja be.

Felfoghatatlan, de ilyen körülmények között is valahogy lejutunk a parancsnokommal a lejtő aljára, körülöttünk engedelmesen battyognak a többiek. Túl vagyok dombon, lejtőn, már nem jöhet semmi!

Legfeljebb a völgy.

Az valami álomszép! Gyönyörű, érintetlen hótakaró feszül rajta, és lám, ahogy belelépek, a gerincembe hasít a felismerés:

Nagyon mély!

Erős reggeli szél fújta be a völgyet, vastag a hólepel.

Gyanakodva figyelem, a csizmám szélét. Először eltűnik a hó alatt, aztán, mint egy markoló, hatalmas darabot szakít ki belőle. A csizmában rekedt rész felveszi a vádlim formáját és szépen rátapad. Minden lépéssel egyre több.

Ennek a fele sem tréfa!

Szép ütemesen sajtolódik befelé több liter hó, olvad is.

Krémessé válik a Népszabadság, egy nagy adag papírmasé alapanyagon tapodok!

Az a rohadt zacskó át sem ázik, hanem tócsákba gyűjti a levet, toccsan, ahogy belelépek.

Fülem tele a szakaszparancsnok nyálával. Rám tapadt, mint egy vérszívó – úgy érzem –, őt is én cipelem. De lehet, hogy a szavainak van súlya.

Megérkeztünk a gyakorlópályára.

– Dvorszky határőr! Lépjen ki! – fröccsentett újra a fülembe. Kitrappoltam elé, vigyázzba vágtam magam és összecsaptam a bokám egy csodaszép, kincstári mozdulattal. A jéghideg hólé kicsapott a csizmákból, az egyik sugár besüvített a lábam közé, átáztatta a nadrágom, és jeges marokkal szorította meg a heréim.

A másik pedig a szakaszvezető felé vetődött. Az ijedten ugrott hátra.

– Az isten verje meg magát! Nem tud vigyázni?

– Én nem akartam. – próbáltam védekezni. A tisztes elkomorodott.

– Volt pofázni? Adtam ilyen parancsot?

– Hát…

– Mit vonogatja a vállát? Mi van? Nem érdekli? Nem izgatja magát? Na, akkor kitalálok valami érdekeset!

Körbenézett.

– Ügyesen ellógta a menetelést, de most bepótoljuk! Látja ott, azt a Magas Figyelőt?

A távolban, mintha tényleg lett volna valami mesterséges képződmény.

– Na tehát. Elmegy a MAFI-ig megnézi, hogy ott vagyok-e, aztán visszajön és jelenti. Persze futólépésben! Egy pillanatra se merjen megállni! Távcsővel figyelem majd! Lelépni!

Nekiiramodtam.

Iramodtam!?

A hó mély, gyűjtögetem a bakancs szárába. Annyira nehéz, hogy alig tudom megemelni. Képtelenség ebben a vacakban futni. A zoknik, szatyor, papír, ingek, hólé bizarr felszíni formákat hoztak létre a talpam alatt, ahova ritkán ér a lábam, ott megfagy, ahol sokat időzöm, ott hideg tócsa cuppog, most begyűrődik az ing a sarkamhoz, megemeli a lábam, s amikor húznám ki a csizmát a hó alól, nem jön velem, hanem elgáncsol. Hatalmas tigrisugrással vetődőm ki belőle, a párja nagy ívben repül el a fejem mellett, még a zoknikat is magával vitte. Bukfencezem – régen erre ötöst kaptam volna –, aztán felmérem a károkat. Ülök a hóban, a csizmáim több méter távolságra tőlem is, egymástól is. Az biztosnak látszik, hogy bele kell tapodnom a hóba mezítláb.

Nem akarom!

Nézem a lábam, a lábujjaim, hófehér mind, talán átlátszó is. Ebből a szögből csak két hólyag látszik. Olyan érzés, mintha szivacsból lenne az egész, de az nem lehet, hiszen meg van fagyva!

Nagyon fáj.

Megpróbálom egy kicsit átdörzsölni.

Nagyon fáj.

A tisztes hangját hallom, meg a nevemet, többen hangosan nevetnek. Barmok üvöltsetek!

Nagyon fáj.

Hozzáérek egy hólyaghoz,

Mind, kik éreztetek már ilyet, mondjátok rá,

nagyon fáj.

Felállok, beleteszem a hóba, meztelen végtagom,

Vágjátok le, különben én fogom!

Kínnal-keservvel lépdelek, mormogom

nagyon fáj!

Leányok, kik fiút, katonának szültök, tudjátok, az is

nagyon fáj.

Menetelek a csizmáimért,

nagyon fáj!

Én hülye, aki nyomom vissza a papírt, ingeket, s finoman húzom fel a zoknimat, sziszegem

nagyon fáj!

Üvöltsd csak a nevem, szakaszparancsnok, leszarom, nekem

nagyon fáj!

Belelépek a csizmába,

az isten bassza meg!

Nagyon fáj!

Újra futok, szaladok. A magas figyelő messze, a vég közel. Futok, klaffogok, káromkodom, szaladok. Elérem a MAFI-t. Nincs itt a tisztes, de jobb is, mert belehúznám a fejét a csizmába, az biztos.

Elindulok vissza. Kiolvadt a lábujjaim közé szorult hó, már nem érzéstelenít, valami karistolja a talpam.

Nagyon fáj!

Nagyobbakat lépek, de így is

nagyon fáj.

Visszaértem, a szakaszparancsnok kiabál, hogy látta, amikor lefeküdtem pihenni, de ez itt nem üdülőhely, és szaladjak el újra, másszak is fel a Magas Figyelőre, nézzem meg onnan, hogy mennyire nem az! Aztán, ha visszajöttem, még egyszer.

Futok, nyelem a könnyeim, beleőrülök, a lábam

nagyon fáj.

Egész nap – míg a többiek gyakorlatoznak-, én futok a MAFI-ig, és vissza, pedig most már minden tagom

nagyon fáj!

Végre sorakozó, hazaindulunk. De a tisztes még megáll előttem.

 

– Dvorszky határőr! A mai napon nem is gyakorlatozott a többiekkel! Szerencsétlenek egész délután fegyverhasználati szabályokat gyakorolták. Azt hiszi, maga mindenből kihúzhatja magát? Tudja, hogy ezért büntetés jár? Na mármost! A többiek menetelnek hazafelé, maga pedig egész a laktanyáig szalad körbe-körbe a szakasz körül!

(A jó kurva anyád!)

Ezt a szemétséget! Járni is alig tudok!

De nem tehettem mást, szaladtam.