394

Április 21. Kedd

Na az égiek meghallgatták a fohászaimat, hogy katonásdit akarok, ma éjszakai lövészetre mentünk. Megint volt egy kis kavarás a géppisztolyom körül, nem találtuk, de aztán valahogy csak előkotorta a raktáros. Délután kettőkor mentünk ki Piliscsabára, és miután besötétedett, este kilenckor lőttünk. Kaptunk nyomjelző lövedéket, az olyasmi, mint a rendes töltény, csak nem acélmagja van, hanem valami sokáig, hosszan világító anyag van benne, vagy rajta, ami a légellenállásban ég el erős fénnyel, vagy nem tudom, de klasszul világít. Arra szolgál, hogy sötétben a nyomjelző lövedék fényében jobban látszódjék a határsértő, aki épp a tiltott külföldre szökés bűntettét valósítja meg.
De igazából fasza ívet húz, azért jó.

Minden harmadik töltény nyomjelzős, így igazi tűzijátékot csináltunk.
Felavattam az AMD-met.


A kiképzésen AK-t használtunk és azt hiszem a többi parancsnokságon továbbra is az van hadrendbe állítva, de itt Ferihegyen az őröknek néha fel kell menni a gépek fedélzetére, zavaró lenne a hosszú puskaszerű fegyver, így mi egy magyar fejlesztésű gépkarabélyt használunk, az AMD-t, aminek a tus része csak egy behajtható fém konzol és a csöve is rövidebb. Ezt használják a rendőrök, meg tán a honvédek is.
Azt mondják, szar az egész, a súlya fele az AK-énak, folyamatos használat közben elolvad a csöve, meg az egész nyeklik-nyaklik, amolyan fegyvernek látszó tárgy.
Az igazi magyar narancs.
Ebben köszön vissza a Don-kanyar.

Próbából a bal vállamról lőttem, bal szemmel céloztam, vagyis számomra teljesen lehetetlen helyzetben, de így is kiválóra sikerült. Lehet, hogy mégse olyan szar fegyver, mert kicsit olyan volt, mintha önállóan tartana célra. Vagy rohadt pontos, vagy én vagyok mesterlövész. Pisztollyal is szerettem volna lőni, de nem sikerült, senki nem adta oda a nevére írt fegyvert, meg röhögtek is, hogy minek akar egy szakács pisztolyt használni.
Hát hogy tudjam, bármikor jól jöhet.

Azt nem mondhattam, hogy mert nem akarok meghalni. Az meg nem érv, hogy egyszerűen tetszenek a pisztolyok.

Még a lövészet tényleges megkezdése előtt nekem kellett osztani a vacsorát. Nagy kondérból nyomtam nekik a sóletet. Jó hideg volt, összeállt, mint a kő, alig lehetett beledöfni a spicckanalat. Vízhólyag lett a tenyeremen tőle, ezek meg még zúgolódnak is.

Hideg.

Ehetetlen.

Tényleg hideg, de nem tudom, mit hisztiznek, kipróbáltam, kanálgéppel fel lehetett darabolni kis kockákra, hogy beférjen a szájukba.

395

Április 20. Hétfő

Húsvét. Teljes nyugalomban telt. Ugyanúgy dolgoztam, mint rendesen, észre se lehetett venni, hogy ünnep van, talán csak egy leheletnyivel kevesebb a katona, de egyszerre nem mehetnek sokan haza, mert a laktanya létszáma épphogy optimális, a ferihegyi FEP jóindulattal mondva, az elégséges működéshez szükséges emberállománnyal üzemel.

Megint elsunnyogok napozni, olyan szép idő van, nem tudom kihagyni. A gazos terület most békés, virágos tisztássá vált, tartok is attól, hogy észrevesznek, annyira furán mutatok a fehér szakácsruhában.

Rikítok, vakítok.

Levetkőzöm gyorsan félmeztelenre, de nem sokat változik a helyzet.

396

Április 19. Vasárnap

Én vagyok valamiért a délelőttös. Reggel megint jött a Koltay ellenőrizni, de semmit nem talált, pedig igen nagy kosz volt a konyhán. Ebből látszik, hogy csak a kedvükön múlik, mikor szopatják az embert, nem kell ahhoz semmit csinálni. Eszembe sem jutott, hogy át fog jönni, azt gondoltam, tegnap kihúztam a szarból, mert ugye mégiscsak neki kellett volna intézkedni; és összességében minden rendhagyó eseménytől féltek a tisztek, mint a tűztől.
Mit szól a vezérkar, hogy az ő szolgálatuk alatt ilyesmi történik? Folyamatosan fosnak, mondjuk ez Koltayn pont nem annyira látszik, de a többi az remeg, ha valamiről jelentést kell írni és az nem olyan, ami miatt borítékolható a dicséret. Gondolom, ahogy mi is csak engedéllyel szólhatunk, nekik is kuss van felfelé, hízelegni lehet, de a rossz hír vivőjét lefejezik.

Mivel nem gondoltam löketre, nem is nagyon takaríttattam, a reggelihez használt edényeket még el se kezdtem elmosogattatni.

Nem tudtam eldönteni, hogy Koltaynak csak nincs kedve ebbe belekötni, vagy a tegnapi eset miatt engedékenyebb, de mindenesetre nem szólt semmit. Nagyon rossz a híre, kijutni szabadnapra, amikor ő a csüti, rémálom. De mégis valahogy, minden ellenérzésem dacára, ő az egyetlen akivel kapcsolatban az az érzésem, hogy van tartása, aki, ha rohadék is, de következetes, nem ijed meg a saját árnyékától. Ő az, akit bajban felhívnak és a magasabb rangú tiszteknek ad szolgálatvezetési tanácsot. Ő az, akiben lehet tisztelni a katonát, aki nem kapkod, hanem mérlegel, de amit mond, azt nem ismétli, nem változtatja. Az úgy lesz.

A többi tiszt, pontosabban az összes többi, akit én valaha megismertem, különösen Adyligeten, de itt is, csak lágy héjú aktatologató irodista, gyáva, pökhendi, retardált, kétszínű és rosszindulatú.
Ezek valamelyike, tetszőleges keveréke vagy összessége.

Többször lejátszottam magamban, már a kiképzés alatt is, hogy mi lenne háborús helyzetben.
Nem éreztem azt egy pillanatig sem, hogy én arra fel vagyok készítve, a túlélésem majdnem a nullával egyenlő.
Valószínűleg iszonyú nagy emberveszteség árán tanulná meg a többi, a szerencsések, hogy adott helyzetben mit kell csinálni. Ha egy-két harci bevetést túlél az ember, akkor nagyon lassan összejöhet a túléléshez szükséges készségkészlet, de ahhoz sebesüléseken, és tengernyi elvesztett bajtárs holttestén keresztül visz az út.

A kiképzés ezt az egy felismerést domborította ki. Igazából a konyháról is azért akartam kezdettől elkerülni, azért akartam katona lenni, mert ha már behívtak a lehető legtöbb dolgot tudnom kellene, ami hasznos harcban. Persze utálom a konyhát, Robit, meg volt egy romantikus illúzióm is a katonásdiról, de valójában az biztosítja a túlélésem, ha sok katonai ismeretem van. Erre a határőrség nem alkalmas, a határőrség konyhája meg végképp nem, és nem vigasztal az sem, hogy valószínűleg háborúban szakácsként a front mögött lennék, nem közvetlenül a harctéren. Az meg kicsit még tisztességtelennek is tűnik.

Viszont nem akarnék meghalni. Még nem vagyok 19 éves sem.
De ahogy azon a szűrőn keresztül nézem a tiszteket, hogy alkalmasnak tartom-e őket hadba vinni minket, akkor borzalmasan elkeserítő a helyzet. Nyilván nem napi szinten, de rettegek, attól, hogy a katonaidőm alatt valami beüt. Valami harci cselekmény, hogy vissza kell vonulni Csehszlovákiába, vagy be Romániába. Ennek sok jele nincs, bár a románokkal érezhető a feszültség, mindenesetre az a helyzet, hogy itt vagyok, abból a célból vagyok itt, hogy akár az életem árán is megvédjem a szocialista hazát, nagyon is közelebb helyez a halálhoz, mint bármilyen más körülmény.
Ez a helyzet önmagában fenyegető.
És ha hozzáveszem a tisztjeink felkészületlenségét, alkalmatlanságát, akkor ez nem puszta fenyegetettség, hanem már-már gyilkossági kísérlet. Kiderül, hogy az igazi ellenségeim ők, a feletteseim.
Elsősorban ők törnek az életemre.

Ha baj lenne, háborús helyzet, Koltay közelében szeretnék lenni. Lehet, hogy csalódnék benne is, de a többiről már most tudom, alkalmatlan, hogy vezetőnek tekintsem.
És ugyan a valóságban nyilván nem tehetném meg, de gondolatban többször lejátszódott bennem a jelenet, hogy egy agyalágyult, korlátolt tiszt, gyávaságból, hozzá nem értésből kiadott ostoba parancsát, ami vélhetőleg az életembe, a társaim életébe kerülne és aminek a szükségességéről nem vagyok meggyőződve, hogyan fogadnám.
Ott a fejemben, tudom merre fordítsam a fegyverem csövét és nem remeg az ujjam az elsütő billentyűn.

Vonakodnék meghalni tehetségtelenek ostobasága miatt.

397

Április 18. Szombat

Koltay zászlós volt a csüti (csapat ügyeletes tiszt), de egész nap rendesen viselkedett. Rettegtem, hogy mi lesz, ha átjön és faggatni kezd a pár nappal ezelőtti esetről, de nem jött. Sőt én hívtam át a konyhára, mert nyálkás volt a vacsorára szánt virsli. Csak amikor kicsomagoltam, akkor láttam, hogy nyálkás. Felhívtam Koltayt, hogy mondja meg, mi legyen. Aggodalmas, bosszús arccal jelent meg, azt hittem kettéharap, de szó nélkül nézte meg a virslit, szaglászta. Az volt az érzésem, fingja nincs, mi legyen.
Na, a kurva kemény katona.

Kértem engedélyt jelenteni. Megadta, így elmondtam, hogy ez a húsoknál sok esetben az elején majdhogynem csak felületi, nincs elszíneződve, nem romlott még, csak valószínűleg nem elég hideg helyen tárolták. Ha lemosom őket ecetes vízzel, majd rendesen megfőzöm, észre sem fogják venni, de erre neki kell engedélyt adni.
Hümmögött, aztán mondta, hogy csináljam, szóljak majd, ha megfőtt, megvizsgálja, és akkor dönt.
Mikor jeleztem, hogy kész, átjött újra, kiszedtem egy virslit és egy tányéron nyújtottam felé. Szaglászta, majd továbbtolta az ajtóban lebzselő konyhamunkásnak, hogy kóstolja meg. Azon meg látszott, ahogy egy pillanatra önkéntelenül hátrafordította a fejét, hogy arra menekülne, de csapdába esett.
Egy gyenge próbálkozást még tett.
– Én?
De Koltay eloszlatta a kételyeit.
– Hát ki más, maga agyalágyult!

A srác vonakodva közeledett. Én tudtam, hogy semmi baja a virslinek és megkegyelmeztem a srácnak, kettévágtam és az egyik felét undor nélkül ettem meg. Tanulókoromban alaposan megtanultam, hogy lehet, romlott ételből élvezhető gasztronómiai remeket előállítani. Külön művészete van. Simán lehet a KÖJÁL által meghatározott ideig tárolható, lassan kidobásra érett készételekből, több különböző fajtából egészen új és fenséges ételeket készíteni.
Az oktatókabinetben, ahol a szakmai gyakorlat nagyrészt lezajlott, a konyhafőnök bár mesterszakácsi minősítést is szerzett, sose főzött a konyhán másból, csak a készételes hűtőből. Úgy tüntette el az új ételbe nem való alkotóelemeket, mintha sose lettek volna, úgy lett a zöldbabfőzelékből hamis gulyás leves, ahogy a rántott hús panírja is exitált a lucskos-káposztában.
Hitetlenkedve figyeltük, ahogy a citromlével, ecettel, lekvárral, paradicsompürével, fűszerekkel, szódával, tojásfehérjével és ki tudja még mikkel varázsol.

Nem csak a még ehető, csak a szabályok miatt kidobásra ítélt ételeket mentette meg, hanem a konkrétan romlott ételt is. Savanyú és habos a halászlé? Büdös a tatár bifszteknek szánt hús? Nyálkás és keserű az előre csomagolt rétestészta? Penészes a fűszervaj? Zöld a kolbásszal töltött fasírozott?
Na és? Mindenre van megoldás. Ha nem is ugyanaz az étel maradt, kiegészítője tudott lenni másnak, ahol a többi elvette az ízét, a színét.

A halászlét forrald fel és vágd tele csípős paprikával, a tatárt párold, aztán pirítsd meg sok fűszerrel, összekeverve sertéshússal mehet is a rakott káposztába, vagy a hortobágyi palacsintába, majd azt mondjuk birkahús, még drágábban is lehet így eladni. A rétestésztát ecetes ronggyal alaposan töröld át, káposztás rétesben fel se fog tűnni, fűszervajat kiolvasztod, sok petrezselyemmel, kicsit markánsabban fűszerezve mehet bele az újonnan készülőbe, lehet is visszahűteni, a zöld fasírt pont jó az alaposan fokhagymázott spenóthoz, csak alulra kell tálalni és rá a főzelék, tetejére egy karika főtt tojás, még esztétikus is.
Nyálkás a virsli?
Ugyan már!
Ki szerint?

– Jó ez. – mondom és a felbátorodott konyhás is megerősíti.
– Rendben – nyugtázza Koltay – osszák ki. Majd kifelé menet vállon vereget, még valami felismerhetetlen mosolyféle is van az arcán, és azt mondja:
– Azt hallottam, hogy maga meg akarta reformálni a szolgálati szabályzatot! De legalább vág az esze!
Ha tudná, hogy ehhez sok ész nem kellett.

398

Április 17. Péntek

Eligazítást tartott a Hortományi alhadnagy a szakácsoknak. Félórás beszédében nem mondott semmit, csak értelmetlenségeket. Felálltunk sorban, Basa, Robi, én és a két konyhamunkás, akiknek az egészhez semmi közük nem volt.

A se füle se farka beszédben hemzsegtek az olyan fordulatok, hogy a konyhai higiénia olyan alapfeltétel, mint, akinek a hűtőszekrények mögötti területet is, mert azt nem lehet kihagyni, ugyanis a legfontosabb az, hogy a szolgálatot pontosan fel legyen dolgozva.

Elragadtatásában a negyedik-ötödik szó után minden addigi témájáról megfeledkezett, néha hosszabb szüneteket is tartott, s a szavak közti csendben fel-felbukkant az elfojtott röhögés, vinnyogás, de most nem vette észre.

Berúgott, meghibbant vagy megjelent neki valamelyik kiforratlan, marginális, önpusztító vallás háborúistene. Nem derült ki mit akart mondani, az se, mit is mondott tulajdonképpen, mi célból jött be és milyen választ vár a legvégén feltett, hasonlóan precíz ténykérdésre.

Köhécseltünk egy kicsit a beállt csendben.

Majd Cupi felkiáltott, hogy “Ez a beszéd!” és kicsattogott a konyháról.

Meghibbant?

399

Április 16. Csütörtök

399 nap!!! Hármas van az elején!!! Telik, szépen telik.

Ma egy óra alatt megfogalmaztam, s elkészítettem Editnek egy levelet. Legutóbb panaszolta, hogy még akkor sem írok, ha hetekig nem jövök ki a laktanyából, és így nehezebbé teszem neki az egyedüllétet.
Na, itt van.

Nem egy kifejezett szerelmes levél, de mondjuk azért kitettem magamért és leírtam az érzéseim.

Hogy hányingerem van a konyhától, meg akarom ölni Nitrót meg Robit, nem bánnám, ha visszahelyeznének Sopronba, kifordul a belem a vécébeli szarszagtól, ilyeneket. Meg hogy meg akarom dugni.

Ez utóbbit nem írtam le, mert úgy éreztem, rózsaszín levélpapíron ilyet nem illik.

Betettem a micimackós, szintén rózsaszín borítékba, amit Edit címzett meg magának és azon tűnődtem, hogy adom fel, úgy hogy ne váljak nevetség tárgyává.

Épp bejött a korosztályom sofőr, kértem tőle borítékot - simát -, kicsit zúgolódott, de adott egyet, egy fehéret, ebben el tudom küldeni. Viszont meglátta, hogy tuszkolok bele valamit.

– Mi van baszki, buzi vagy? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

Na, pont ettől féltem.

– Ja, buzi vagyok és ragályos. Úgy terjed, hogy mindenkit leszopatok, aki ezt megkérdezi.

– Menj te a picsába! – búcsúzott, majd kilépett a körletből.

400

Április 15. Szerda

400 nap!!! Holnaptól hármassal kezdődik! Soha többet nem lesz négyes az elején! Illetve, ha igen, akkor már csak negyven-valamennyi lesz hátra! 140 nap, 20 hét eltelt!

Nitró az ügyeletes ma. Hétkor ébresztett, kajánul vigyorogva, hogy most már mehetek haza, nyolctól van könyvem. A másik oldalamra fordultam, kidörmögtem neki, hogy hagyjon. Nem értette, vállat vont és kiment. Visszajött nyolckor.

– Dvorszky, mostantól van könyved, kimehetsz, öltözz!

– Húzz a kurva anyádba innen, nem megyek sehova!

Általános megdöbbenést okozok, nem értik, jönnek be többen a lelkemre beszélni. Könyvem van, kimehetnék, semmi nem akadályoz, mit csinálok benn? Miért nem megyek?

Pedig nem nehéz kitalálni. Nekem ne gyakoroljon kegyet senki. Nem kell az odavetett konc. Különösen akkor nem, ha ezt nevelési céllal, engem betörni szándékozó senkiházi gyakorolja. Még hogy ő akar engem megszívatni? Látnia kell, hogy nem tör le annyira, hogy nem jutok ki, mint szerette volna, gondolom előre készült beszéddel, hogy miként fog reggel atyáskodó mosollyal, leereszkedő hangon irgalmat mutatni. Na, erre nem voltam kíváncsi. Viszont maximális elégtétel volt, hogy nehezen engedte el, hogy nem tud a szemembe röhögni, idegesen rángatott be többeket a körletbe, vegyenek rá, hogy kimenjek.

– Nitró, nem érted, hogy nem megyek ki? Kend a hajadra a könyvem, leszophatsz, én döntöm el, mit csinálok a szabadnapomon! Akkor megyek ki, amikor én akarok, nem akkor, amikor Te megengeded. Nincs hatalmad felettem, senki vagy. Kevés ahhoz, hogy igazán megszopass. Kicsinyeskedhetsz, hajolgathatsz, hogy tiszta-e a surranóm, lerendelhetsz konyhamunkára, csinálhatsz bármit, kevés és erőtlen, egy igazi senki vagy.

Kussolt az egész szoba, a körlettársaim szintúgy, mint a meghívott vendégek, a dráma megvolt, szép színdarab, az egyik szereplő tehetetlenül állt az ajtóban, majd kiosont és elhúzta a csíkot.

De aztán erőre kapott, néhány óra múlva betolta a képét, hogy remek irányított szabadidős tevékenységet talált, fel kéne mosni a folyosót.

– Szabadnapon vagyok faszfej. Hagyj békén!

– De ha benn maradtál, akkor köteles vagy takarítani!

– Könyvem van, nem vagyok a laktanyában.

Nem sokára Cupival tért vissza, de tisztáztam, hogy rosszul vagyok, pihenni szeretnék, nincs most erőm kimenni, ha nem javulok el kell menjek majd gyengélkedőre, amúgy meg csak úgy vagyok köteles a szolgálati szabályzat szerint, irányított szabadidős programokban részt venni, ha bent töltendő szabadnapon vagyok, megírt könyvvel úgy kell tekinteni, mintha itt se lennék. Szerencsére a szolgálati szabályzatot kompetens és tapasztalt tisztek írták. Ugye.

Cupi bepróbálkozik azzal, hogy köteles vagyok elhagyni a laktanyát, de megint csak utalok a szolgálati szabályzatra hivatkozva, amit én magam sose olvastam. Olyan lehet, mint a szent Grál, mindenki arra hivatkozik, de senki nem látta. Cupi szerintem sose találkozott vele, szájhagyomány útján kerülhetett hozzá. Tisztázom, a szabadnap adható, és mint ilyen, nem kötelez, hanem csak lehetőséget biztosít a körletelhagyásra.
Cupi bizonytalan, látszik, hogy ez neki is teljesen új infó, de olyan határozottan állítom, ő meg nem mutathatja, hogy fingja nincs, így végül elfogadja. Nitró ingatja a fejét, ha létezik a szabályzat, ő biztos átfutotta, de erre a részre nem emlékszik, azt jól láttam rajta. Persze nem jutott eszükbe, hogy honnan szedtem mindezt, mert sehonnan, nyilván megint hazudok, de beválik. Cupi megtiltja, hogy foglalkoztassanak, viszont ő se érti az egészet, nem találkozott a praxisában olyannal, akinek könyve volt, de mégsem hagyta el a laktanyát.

De persze beszoptam, mert ötkor lejárt a könyvem, abban a pillanatban megjelent Nitró és már vitt is zuhanyzót sikáltatni velem. Ehhez egy kurva szavam nem volt. Nem tudott lenni. Most joga volt.

Amúgy nem tudom, hogy honnan jön mindaz, amit délelőtt az Öregnek mondtam. Szinte transzban vagyok ilyenkor és úgy hazudok, mint az, aki súlyos baleset után nem beszéli az anyanyelvét, hanem valami addig általa sosem ismert, idegen nyelven szólal meg. Az igazmondás nyelvezete lassan elvész, hamis állítások nyelvét beszélem, majdnem perfekt. Azért csak majdnem mert, néha becsúszik olyan, mint ami a napokban is. De basszus, hogy van ez, hogy az még le se zárult, már nyomom az újabbakat? Régen ez elképzelhetetlen lett volna, mindig a becsületességre neveltek, annyit egybefüggően sose beszéltem még, mint amennyit most egy rövid diskurzusban összehazudozom.

Fasz vagy Dvorszky.