Centi_30.jpg 505

 

 

 

December 31. Szerda

 

Két szilvesztert töltök majd katonaként.

Ez az első.

Semmi különleges nem történt, hacsak nem említem az „Ünnepi” ebédet, ami kólát is jelentett az étel mellé. Fura, hogy folyamatosan azt hallom, hogy a rothadó nyugat termékei, szemlélete, befolyása elleni harc első lépcsős alakulatai vagyunk, mi védjük elsősorban ezektől a fertőző betegségektől a hátországot, a testvéreinket, a szüleinket, a barátnőinket.

Akkor vajon a szilveszter hangulatát miért a nyugat jelképével, kólával emelik nekünk?

Aztán este szokásos időben takarodó, s mély álomba zuhanva aludtam át magam a következő évre.

Centi_30.jpg506

Ma megint elméleti, sőt jogi alapok oktatása volt.

Jogszabályokat kell megtanulni, de ezeket tanulja meg a ..szom. Kikérdezik, de azt sem tartom lehetetlennek, hogy le kell írni ötvenszer.

Óvoda.

40/1974. (XI. 1.) MT rendelet

a Magyar Népköztársaság államhatárának őrizetéről

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1974. évi 17. törvényerejű rendeletének 12. §-ában kapott felhatalmazás alapján a Minisztertanács a következőket rendeli:

A BM Határőrség feladata és szervezete

1. § (1) A határőrség feladata az államhatár őrzése, jogellenes átlépésének megakadályozása, a határforgalom ellenőrzése és a határrend fenntartása.

(2) A határőrség országos parancsnokságra, kerületi parancsnokságokra, valamint őrsökre és forgalomellenőrző pontokra tagozódik.

d) ellenszegülés esetén testi kényszert alkalmazni.

(2) A határőr szolgálaton kívül is jogosult a határőrizet érdekében szükséges intézkedések megtételére.

21. § (1) A határőrt a határőrizet szolgálata jogszerű teljesítése során fegyverhasználati jog illeti meg.

(2) A határőr fegyverhasználatára a rendőrség fegyverhasználati jogáról szóló 1963. évi 22. törvényerejű rendelet az irányadó, a következő eltérésekkel:

a) a határőrt fegyverhasználati jog illeti meg a tiltott határátlépés, az embercsempészés és a külföldre szökés bűncselekmény elkövetőjének, illetőleg az ilyen bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személynek az elfogására;

1974. évi 17. törvényerejű rendelet

az állam- és közbiztonságról

Az államhatár őrzése

9. § (1) Biztosítani kell a Magyar Népköztársaság államhatárának sérthetetlenségét.

(2) Az államhatár őrzése során biztosítani kell, hogy érvénytelen útiokmánnyal, vagy útiokmány, illetőleg engedély nélkül ne lépjenek át a határon. Gondoskodni kell a határrend fenntartásáról, a határforgalomban résztvevő személyek, járművek és szállítmányok ellenőrzéséről.

1976. évi I. törvény

a honvédelemről, egységes szerkezetben a végrehajtására kiadott 6/1976. (III. 31.) MT rendelettel, a 2/1976. (VI. 17.) HM rendelettel és a 4/1981. (XII. 12.) HM-EüM-PM együttes rendelettel

[Vastag betűs szöveg az 1976. évi I. törvény (a továbbiakban: Hvt.), vékony betűs szöveg a 6/1976. (III. 31.) MT rendelet (a továbbiakban R.), dőlt betűs a 2/1976. (VI. 17.) HM rendelet (a továbbiakban Vhr.) és a 4/1981. (XII. 12.) HM-EüM-PM együttes rendelet (a továbbiakban Er.) szövege.]

A Magyar Népköztársaság a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésével sikeresen dolgozik a fejlett szocialista társadalom felépítésén. E történelmi feladat végrehajtásának alapvető feltétele a béke, amelyért hazánk a társadalmi haladásért küzdő erőkkel együttműködve - társadalmi rendszerünk lényegéből fakadó külpolitikánknak megfelelően - következetesen küzd. Ugyanakkor történelmi szükségszerűség, hogy gondoskodnunk kell országunk szuverenitásának, nemzeti függetlenségének, népünk békéjének és biztonságának, a szocializmus vívmányainak szilárd védelméről és oltalmazásáról. Ennek érdekében - a szocialista közösség tagjaként - a Varsói Szerződés szervezetében tömörült fegyvertársainkkal testvéri összefogásban tovább kell fejlesztenünk hazánk védelmi képességét, tovább kell szilárdítani szövetségi rendszerünket.

A haza fegyveres védelme elsősorban a fegyveres erők és testületek tagjainak esküvel fogadott kötelessége, amelynek teljesítésére mindenkor készen állanak. Korunkban azonban a honvédelem az államtól és az egész társadalomtól a szocialista hazafiság és internacionalizmus eszméjétől áthatott, összehangolt erőfeszítést követel meg mind békében, mind háború idején. Ezért a törvényben meg kell határozni a honvédelem egész rendszerét: a honvédelem irányítási rendjét, az állami és gazdasági szervek, szövetkezetek és társadalmi szervezetek honvédelmi feladatait, valamint az állampolgárok személyes kötelezettségeit. Meg kell határozni továbbá a honvédelmi kötelezettséget teljesítő állampolgárokat megillető jogokat, fokozott állami és társadalmi megbecsülésüket.

Hvt. 1. § (1) A Magyar Népköztársaság állama védi a dolgozó nép szabadságát és hatalmát, az ország függetlenségét [Alkotmány 5. § (1) bek].

(2) A haza védelme a Magyar Népköztársaság minden állampolgárának kötelessége [Alkotmány 70. § (1) bek].

(3) Az állampolgárok az általános honvédelmi kötelezettség alapján katonai szolgálatot teljesítenek [Alkotmány 70. § (2) bek].

A honvédelem célja

Hvt. 2. § A honvédelem célja: az ország lakosságának, szerveinek, területének és gazdaságának tervszerű felkészítése, szükség esetén mozgósítása és igénybevétele a haza megvédésére.

A HADKÖTELEZETTSÉG

Általános hadkötelezettség

Hvt. 23. § A hadkötelezettség általános. Magában foglalja a katonai szolgálatra kötelezett állampolgároknak a haza fegyveres védelmére irányuló, a törvényben meghatározott személyes kötelezettségeit.

A katonai szolgálati kötelezettség

Hvt. 26. § (1) A hadköteles a katonai szolgálati kötelezettségét a Magyar Népköztársaság Alkotmányának, törvényeinek és más jogszabályainak, a katonai szabályzatoknak és utasításoknak, valamint az elöljáró parancsainak megfelelően - esküjéhez híven - köteles teljesíteni.

(2) A hadkötelezettség alapján az állampolgárok

a) sorkatonai szolgálatot és

b) tartalékos katonai szolgálatot teljesítenek.

A katonai szolgálatra behívás

Hvt. 27. § A hadköteles behívása katonai szolgálatra behívó-, illetőleg bevonulási paranccsal történik, amelynek a hadköteles késedelem nélkül köteles eleget tenni.

A sorkatonai szolgálat

Hvt. 37. § (1) A sorkatonai szolgálatot a fegyveres erőknél kell teljesíteni.

 (2) A besorozott hadköteles csak 18. évének betöltése után hívható be sorkatonai szolgálatra. Az önként jelentkezett, valamint a felsőfokú tanintézetbe felvett férfi azonban már a 17. évének betöltésétől behívható.

(3) A besorozott hadköteles annak az évnek december 31. napjáig hívható be sorkatonai szolgálatra - a (4)-(5) bekezdésben foglalt kivételekkel -, amelyben a 23. évét betölti (sorköteles kor).

(4) Az a hadköteles, aki szolgálathalasztásban részesült, illetőleg akinek a sorkatonai szolgálatát félbeszakították, annak az évnek december 31. napjáig hívható be sorkatonai szolgálatra vagy annak továbbfolytatására, amelyben a 28. évét betölti.

(5) Aki a sorkatonai szolgálat alól magát jogellenesen kivonta, a 40. évének betöltéséig hívható be sorkatonai szolgálatra.

(6) A besorozott évfolyamok katonai szolgálatra való behívásának időpontját a honvédelmi miniszter állapítja meg.

(7) A hadköteles sorkatonai szolgálatát a behívás esedékessége idején fennálló egészségi fogyatékosság, családfenntartói kötelezettség, tanulmányok folytatása miatt, illetőleg fontos közérdekből vagy személyi érdekből el lehet halasztani, illetőleg félbe lehet szakítani.

Hvt. 38. § (1) A sorkatonai szolgálat időtartama 18 hónap. Ezen belül az egyes fegyvernemek, szolgálati és szakágak, évfolyamok, valamint csoportok szolgálati idejét a honvédelmi miniszter állapítja meg.

(2) A sorkatonai szolgálat az állománybavétellel kezdődik, és a tartalékállományba helyezéssel ér véget.

 

Centi_30.jpg 507

 

 

 

 

December 29. Hétfő

 

Ma elhagytam kinn a gyakorlótéren a kanálgépem. Nagyon megszerettem, praktikus szerkezet, és tiszteletet parancsolóan öreg, 1973-as volt. A körletbe visszatérve dühödten szaladgáltam fel-alá.

– A fene vigye el! Majdnem annyi idős volt, mint én! Hogy az istenbe csúszhatott ki a zsebemből?

Szabóék sajnálkozva figyeltek. Ültek az ágyaik szélén és egy szót sem szóltak. Ekkor Komári állt elém.

– Tessék az enyém. 1968-as! Akkor születtél! – nyújtotta felém a kanálgépét.

kanalgep.jpg

Meghökkenve néztem rá, Misiék is felültek az ágyon.

– Te tudod, mikor születtem?

Bevonuláskor egymás mellett álltunk, amikor a személyit kellett leadni. Akkor láttam – mondta nyugodtan.

– Ne viccelj! És te akkor megjegyezted?

Nem akartam elhinni. Képtelenség!

– És mellettem álltál a bevonuláskor?

– Igen. Vedd el! ’68-as. – nyújtotta felém a szerkezetet.

– Ez a sajátod, ugye? – kérdeztem.

Vastag ujjai között szinte elveszett az eszköz, egész aprónak tűnt. Nyíltan, sürgetés nélkül nézett a szemembe.

– Igen. Vedd csak el!

– De akkor neked nem lesz! – akadékoskodtam.

Elmosolyodott.

Most először!

Egész barátságos feje lett.

– Ne törődj vele! Vedd el!

Habogva nyúltam érte. Ő megfordult, az ágyához ballagott, felmászott rá és lefeküdt.

Ügyet sem vetett ránk többet, lezártnak tekintette a dolgot.

Misiékkel értetlenül néztünk össze, nem szóltunk, de tudtam, hogy ez az emberi gesztus őket is mellbe vágta. Szokatlan melegség öntött el minket, ahogy néha az ágyára felsandítottunk és többet nem piszkáltuk. Bár továbbra sem beszélt, innentől kezdve mindig a közelünkbe terelgettük, mindenben osztoztunk, feladatban, lógásban. Komári egykedvűen fogadta ezt a helyzetet, bár nem távolodott el többet tőlünk, a viselkedése tökéletesen ugyanolyan maradt, mint annak előtte, talán csak a szemét forgatta kevésbé riadtan.

A többiek felé teljesen lezártunk, a kiszámíthatatlannak tartott, de amúgy velünk is teljesen passzív Komárival kiegészülve bármelyik társunkkal szemben, bármilyen vitában védeni tudtuk az érdekeinket.

Szinte család lettünk.

Centi_30.jpg 508

 

 

 

December 28. Vasárnap

Ma éles lövészetre mentünk. Rajonként vonultunk fel, feküdtünk a megfelelő pózba, szögbe és adtunk le célzott lövéseket.

Egész nap torkaszakadtukból üvöltöttek a tisztesek. Azt mondják különösen nagy nyomás alatt vannak ilyenkor, amikor a sorállományú beosztottak kezében élessé válik a fegyver. Könnyű rossz felé fordítani a csövet.

Csak pár lőszert kaptunk, pár percre, amikor már hason feküdtünk.

– Nem mozog, nem forgolódik! Előre néz, kussol! – hallottuk folyton. – Lőszerhez, fegyverhez nem nyúl, csak ha parancsot kap! Fegyver csöve előre néz, aki felemeli, lelövöm!

A tiszteseink iszonyú feszültek, ketten hátul folyamatosan figyelnek minket kibiztosított, csőre húzott géppisztollyal. A laktanyaparancsnok kikapcsolt pisztolytáskával tart szemlét mögöttünk. Néhány hónapja történt valami baleset, azért ilyen idegesek.

Egyszerre kell tárazni, tölteni, kibiztosítani, felhúzni, célra tartani.

– Cél a Szabó család! –hangzik mögöttünk. – Tűz!

Lelőttük a Szabó családot, az egymás mellett menetelő különböző méretű gyalogost ábrázoló célt.

– Rendben emberek, most cél az „Anya gyermekével”! Szarjanak a karácsonyra! Lőjék őket!

Anya gyermekével stilizált géppuskafészekben egy magasabb meg egy kisebb embert imitáló fémlap, találatkor dől el.

Szartam a karácsonyra, asszonyt, gyereket lőttem.

Centi_30.jpg509

 

 

 

December 27. Szombat

 

Este jöttem vissza Sopronba, a családtól otthon búcsúztam, a pályaudvarra Apu hozott ki. Nehéz volt elválni, de nem ragacsosan szentimentális érzésekkel búcsúzkodtunk, pedig csak a gőzmozdony füstje hiányzott volna egy kosztümös filmhez.

Fura dolog, hogy mennyit változtat az elváláson, hogy tudom, hova megyek. A nyomott érzés annak szólt, hogy holnaptól istentelen sokáig tart a szabadságvesztésem. Jó volt otthon, csöndes béke, és erre a három napra a családom tagjai közt szertefoszlott a katonaságról szóló rossz álom. Csak amikor délután ránéztem az előszobai fogasra akasztott egyenruhára és belém hasított a gondolat, hogy mindjárt bele kell bújnom, akkor tisztult ki a kép. Katona vagyok, nem álmodom, ez a karácsony volt az álom, holnap egy kegyetlen valóságra ébredem majd.

De ahogy Apuval megszorítottuk egymás kezét, már nem volt benne a bevonuláskori félelem. Már mindketten tudtuk hova megyek, most csak az volt bizonytalan, mikor látjuk egymást újra. Remény határozta meg a búcsúnkat.

 

Valahogy, amikor bevonultam és még otthon a családtól, a laktanyakapuban meg -ahogy most is-, Aputól búcsúztam, mindez rémesen szomorú és kegyetlenül visszavonhatatlan volt. Ott én is tudtam, Apu is tudta, hogy a gyerekkornak vége van. Bíztam benne, hogy semmi bajom nem lesz és Ő is bízott bennem, a kapuban már férfiként búcsúztunk. Ott tűnt fel, hogy már magasabb vagyok nála; én kihúztam magam, ő meg egy kicsit ellazult, enyhült az addigi állandó, feszes tartása. Befejezett, véghezvitt egy komoly, felelősséggel járó feladatot.

Felnevelt.

Attól a kaputól beljebb már magamnak kell boldogulnom. Úgy mentem be a kapun, úgy intettem vissza, hogy lássa, menni fog.

Megadott mindent, amit addig adhatott, most még ugyanezt kell megtennie a két öcsémmel.

Az elválásunk korszakváltás volt, legalább annyira nyomott minket a lezárt élet, a megváltozott szerepek súlya, mint amennyire tekintettünk rá várakozással. Féltem a katonaságtól, de vártam már. Rövid időt kaptam a káderezéstől a vonulásig, mégis minél közelebb került, annál erősebb volt a kíváncsiság.

Most nem féltem a katonaságtól, de egyáltalán nem vártam.

Nyomott hangulatban ültem a vonaton és ezeken gondolkodtam. És Sopron, ami egy hónappal ezelőtt elképzelhetetlen messze volt, most hirtelen felbukkant a koszos vonatablakban és leszállás után, testemben az ellenkezés feszítő érzésével közeledtem a laktanya kapujához.

Menekülni, elfutni szerettem volna, remegett minden tagom.

Semmi nem volt még, amit ennyire nem akartam.

 

De aztán mikor megálltam a bejáratnál és hosszan merengtem a semmibe, a kapuügyeletes recés hangja észhez térített.

– Mi a faszt csinál ott határőr? Mindjárt tíz óra, lejár a könyve! Jöjjön már be, ne várja a piros szőnyeget!

Centi_30.jpg 510

 

 

December 26. Péntek

 

Ma egy hónapja vagyok katona!!

Már csak 17 van hátra.

Átmentem Edithez.

Lassan, de biztosan távolodunk egymástól, ez attól a naptól kezdődött, hogy bejelentettem neki, behívtak katonának. Lehet, hogy az én hozzáállásom változott, hatalmas szirénaként üvöltött bennem a testiség igénye, a szorító határidő miatt érzett türelmetlenség átsütött a mozdulataimon.

Ültünk a kanapén, onnan csak időnként álltunk fel, én akkor, amikor úgy gondoltam, jobb, ha a szülők nem tudnak benyitni és ráfordítottam a szobaajtó kulcsát, ő meg akkor, amikor mindezek után mellételepedtem és át akartam karolni. Rosszallóan rám nézett, kibontakozott és visszafordította a kulcsot, mondván mit gondolnak a szülei.

Az engem nem nagyon érdekelt, de ez meg Editet nem érdekelte.

A szülők hirtelen betoppanásától érzett stressz még egy kicsit türelmetlenebbé tett.

Magamhoz vontam finom vonalú vállát, átkaroltam. Szemembe villant a seb a tenyeremen, amit a géppisztoly szíja mart bele. Szégyelltem, mikor a seb szélén megtöppedt száraz bőrrel óvatlanul végigsimítva megkaristoltam az arcát. Ezért inkább toltam is lefele a kezem a melle felé, vagy hátra a fenekéhez, vagy be a combjai közé valami csellel.

Én dugni akartam, ő családot.

Nekem a katonaság azt jelentette, hogy minél előbb ezen túl kellene esnünk, mert ki tudja mi lesz, neki meg azt jelentette, hogy várjunk még ezzel, mert ki tudja mi lesz.

Évődünk egymással, én nyúlkálok, ha kell, csókkal vonom el a figyelmét, de esélyem nincs.

Jaj ott csikis vagyok! Milyen hideg a kezed! Ott meg forró, mitől izzad neked így? Szeretem, hogy ilyen erősek az ujjaid, mutasd csak! Jé nekem sokkal kisebb a tenyerem, mint a tiéd! Pont most akartam betűrni, fázom egy kicsit. Te nem fázol? Én visszaveszem a pulóverem. Ettől a számtól, mindig szomorú leszek, hallgassuk meg mozdulatlanul, csukott szemmel. Hé, mozdulatlanul! Ááá.. nem értesz te a zenéhez. Rosszul vagy? Olyan piros az arcod.

Hazafele kedvem lett volna üvölteni.

 

Állítása szerint szűz volt még, erről a viselkedése meg is győzött, bár ezt más bizonyítási eljárással nem tudtam megerősíteni.

Soha.

Centi_30.jpg 512

 

 

December 24. Szerda

Ma hajnalban hazaengedtek bennünket, a karácsonyt otthon töltöm. A kopaszok fele most, a másik fele szilveszterre megy haza.

Azt hittem ciki lesz katonaruhában parádézni végig a fél országon, de még egy kicsit büszke is vagyok rá. Persze, nem a csajoknak tetszik,  hanem az idősebbek biccentenek néha barátságosan. A vonaton egy öreg néni meg is jegyzi, hogy olyan gyerekarcom van, el se hiszi, hogy már katona vagyok, és biztos nehezen bírom.

Biztosítottam, hogy nekem is inkább rossz álomnak tűnik.

Szép karácsonyunk volt, Anyu elérzékenyült, Apu szemében is büszkeséget láttam, nem is amiatt, hogy katona vagyok,  hanem, hogy Ő is úgy látja, jól viselem. Öcséimnek a tányérsapka tetszik.

Editnek, a barátnőmnek semmi se.

7.jpg

8.jpg

9.jpg

Centi_30.jpg 514

 

 

 

 

December 22. Hétfő

Ma van az Eskü. Persze mindenki a végét várta, amikor végre újból kicsit szabadok lehetünk.

27 nap után végre kiengednek minket 4 órára. 27 nap nem sok, de fényévekre került a laktanyán kívüli élet és fel nem foghatóan sokáig, még 514 napig marad ez az állapot.

Apu, Anyu a két öcsém és két jó barátom jöttek el. Miután kiengedtek a laktanyából, kocsival mentünk egy étteremhez. Parkolóhely keresésekor minduntalan kiértünk a városon kívülre. Amikor gyalog megyünk terepre, akkor sokkal nagyobbnak tűnik Sopron. Viszont a közepe nagyon szép.

 

  „Én ………………………………….. a dolgozó magyar nép fia esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak hűséges katonája leszek.

A népköztársaság alkotmányához, törvényeihez és törvényes rendeleteihez híven becsülettel teljesítem kötelességeimet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem.

Esküszöm, hogy hazámat, a Magyar Népköztársaságot minden külső és belső ellenség ellen, életem feláldozásával is megvédem. Az ellenséggel soha, a legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozom, ellene mindenkor, mindenütt bátran és férfiasan harcolok. Zászlóinkat, szabadságharcos elődeink példáin lelkesülve, győzelemre viszem.

Parancsnokainkat, zászlóinkat, elvtársaimat (bajtársaimat) megvédem, csapatainkat, fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyom. A katonai ismereteket elsajátítom.

Példaadóan viselkedem és a fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről legjobb tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká és a népek szabadságának harcosává nevelem.

A fegyveres erők vagyonát és más népi vagyont megőrzőm és megőriztetem. A szolgálati és állami titkot híven megtartom.

Békében és háborúban egyaránt népünk igaz fiához méltó módon viselkedem, becsülettel élek és halok.

     Ha pedig a haditörvényeket megsértem, eskümet megszegem, sújtson a népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése.”

sZOVJET-MAGYAR 007.preview.jpg

1.jpg

2.jpg

5.jpg

6.jpg

Centi_30.jpg 515

December 21. Vasárnap

 

Vasárnap van! A Karácsony és az Eskü előtti utolsó vasárnap. Még ébreszteni is csak hét után jöttek be. Fel kellett öltöznünk, megigazítani az ágyat, vissza rá már nem fekhettünk. Egész délelőtt azon a kemény, kényelmetlen hokedli-szerű stokin kellett ücsörögnünk, még vizelni is engedéllyel mehettünk csak ki.

Ennek mi értelme?

stoki.jpg

A földre nem ülhettünk le, az ágyra nem fekhettünk fel, járkálni nem volt szabad.

Ne olvassunk!

Azt a buzi értelmiség csinálja, ne majmoljuk őket. Beszélgetni se nagyon kezdjünk, az zavarja az alegység-ügyeletes fülét, elvégre vasárnap van, csendesen, békésen kéne eltelnie. És a stokit se húzogassuk, mert összekarcolja a padlót.

Órákat üldögéltünk, én egész jól tartottam magam, de a bikanyakú 11 óra körül elaludt és lezuhant a stokiról. Dörmögött valamit, aztán visszahelyezkedett. Az alegység-ügyeletes időnként benézett, leellenőrzött minket, s azzal vigasztalt, hogyha elégedett lesz velünk, akkor délután rá lehet majd feküdni az ágyra.

– De addig kussoljanak! Ne legyen mocorgás, nyikorgás és semmi egyéb! – vigyorgott ránk kajánul, mielőtt kiment.

Szabó fojtott hangon szólt a Komárihoz.

– Odakötözlek az ágyvashoz, baszd meg! Meg ne moccanj, mert szétverem a fejed! Nem akarok miattad este is görnyedni a stokin!

Komári egy szót sem szólt, talán meg sem hallotta, de azért nyugton volt ebédig. Az ebédlőben a vasárnap tiszteletére, teljes csendben, és állva kellett elfogyasztanunk az ételt. Elég körülményes volt a sárga tálcát megtartani egy kézzel. A szomszéd asztalnál a kézigránát dobáson jeleskedő szerencsétlen, szemüveges, fajankó, megbillentette a tálcát, a kanalat tartó kézzel utánakapott egy taníthatatlanul groteszk mozdulattal, az evőeszközt a szájában hagyta, de az elkezdett kifelé csúszni, amit még néhány másodpercig, a száját erősen összeszorítva próbált megtartani, kevés sikerrel. A szemeivel tán a száját kereste, összeugrottak középre, lefele fordultak, és ott kétségbeesetten köröztek, mintha a szemüvegkerettől nem tudnának szabadulni.

A kanál szívásától összehorpadt arcán piciny változást okozott a meghökkenés, csak a szája nyert vékony csíkból O alakot. Az evőeszköz először a tányér szélére zuhant, kimarkolt egy adagot a levesből, s – miután a fajankó nyakára, a gallér mögé és az arcára löttyintette -, folytatta az útját lefelé a tálcáról. A fiú egyik kezével még utána kapott, de megbillentette a tálcát és a leveses tálka vészes iramban indult a kanál után. A fafej még egy utolsó mozdulattal próbálta egyenesbe visszahozni a tálcát, de nem sikerült. A leveses tálka rátámadt a fiú mellett álló társára, s már mentek is utána a zsemlegombócok. A gombóccal hasba lőtt katona nagyot ugrott hátra az ijedtségtől, és az ő tálcája is elszabadult. Mintha ezzel trendet teremtettek volna, a velük szemben álló sor, hangosan röhögni kezdett, és dominószerűen potyogtatták el a cuccaikat. Sejtettem, hogy a jókedvünket elrontják a konyhaügyeletesek, és lám!

Erőteljes hangon teremtették le az érintetteket, ha jól hallottam velük a konyhát takaríttatták egész este, minket, vétlen szemlélődőket, kihajtottak az ebédlőből rögtön, pedig én még a levest sem fejeztem be. Misi a zsebébe, Szabó a szájába tömködte a zsemlegombócot. Ne vesszen kárba semmi!

Már rég a körletben ültünk a stokin megint, mikor Szabó még mindig zsemlegombóc-darabkákat erőltetett le a torkán a szájából, nagyokat hörögve, krákogva. Hirtelen erőteljes köhögés vett erőt rajta.

– A nyomorult életbe, az orromba ment! – préselte ki valahol, szájából pedig nagy ívben repkedtek a darabkák. Fújtatott, prüszkölt, horkantgatott, hogy megszabaduljon a szorult helyzetéből, de a zsemledarabka nem adta magát könnyen. A torkában megbúvó maradékok is csatába indultak, s Szabó mozgását figyelve, láthatóan hol a gyomrát, hol a tüdejét akarták megtölteni. Az erőteljes köhögés, harákolás között egy-egy felismerhetetlen kiáltás keresett utat magának. Közben lassan a fuldoklás a földre nyomta, letérdelt, egyik kezével a stokiba kapaszkodott, a másikkal idegesen kotorászott a torkában. A krákogás valamit segíthetett, mert megnyugodni látszott, az oldalára ereszkedett, fejét leejtette, elnyúlt a földön. Bár ritkuló ütemben, de még összerántotta a testét valami görcs, mégis lassanként elernyedt. A szájából időnként kiforgatott egy-egy bizarr formájú göböcskét, amik aztán rendezetlen mintával övezték az arcát. Mi, a körülötte lévők, a parancs szerint meg sem moccantunk, ültünk a stokin csendben. Szabó hangosan szuszogott még, amikor az ügyeletes belépett.

– Na emberek! – mondta miközben az ágysorok közt gyalogolt – Mostantól szabad foglalkozás! Elmondom mit nem szabad! Semmit, az ágyon fekvésen kívül. Fekszenek, kussolnak! Senki nem veri a répáját! Értve?

Odaért a földön fekvő Szabóhoz, akinek a pillája sem rezdült, ugyanúgy szuszogott, mint annak előtte.

– Ezzel mi történt? – kérdezte az ügyeletes.

– Fuldoklik.

A felettesünk érdeklődve hajolt közelebb.

– Az a szájából jött ki?

– Igen.

– Azt a mindenit! Tolják be az ágy alá, ne legyen itt útban! – mondta, aztán elindult kifelé – És a hangjukat ne halljam!

Ezzel kifordult az ajtón.

– Betoljuk? – kérdezte egy bátortalan hang messzebbről.

Szabó felemelte a fejét.

– Hülye! – hörögte.

Kiköpött még néhány zsemlegombóc darabkát, aztán felkelt, és az ágyára feküdt. Mindannyian követtük a példáját és aztán ki a gondolataiba, ki amije volt, belemerült.

Az ügyeletes néha-néha bekukkantott, nem csinálunk-e valami eszeveszett szabálysértést, de mindig elégedetten távozott.

Mélységes csend, angyali nyugalom szállt a teremre, a szerencsések álomba szenderültek. Végignéztem a nyáladzó szájakon, s ekkor egy hangos kiáltás zavart meg.

– Aúúúú…A fenébe!

Lenéztem az alsó ágyra.

– ÁÁÁáúúúú!

Lenn Szabó karikára gömbölyödve fogta a hasát és kiáltozott.

– Jézusom, mi történt? Mi van veled? – kérdeztem ijedten.

Nem kaptam választ, mintha meg sem hallott volna, egyre hangosabban jajongott. Az alvók felébredtek, s ők is döbbenten kérdezgették, mi baja lehet.

– Szabó! Mi lelt? Szólj már valamit! – kezdtem újra.

Továbbra sem kaptam választ, ezért leugrottam az ágyról, Misi is épp ekkor ért ide.

– Mi van vele? – kérdezte.

– Mit tudom én? Egyszer csak kiabálni kezdett.

– Gabi! Szólj már! Mi baj van? – próbálkozott Misi is.

A jajongó most felemelte a fejét.

– Szarnom kell! – nyögte.

Értetlenül néztünk egymásra Misivel.

– Szarnod?! Hogy érted?

– Egyszerűen csak szarnom kell!

– És mitől ordítasz?

Most felénk fordult.

– Mert nagyon kell!

– Nagyon kell? Nem tudsz kimenni?

– De, de.

Kezdtük nem érteni a dolgot, Misi is bizonytalannak látszott.

– Hát akkor?

– Szorítja és csavargatja a belem!

– Azt értjük, de miért nem mész ki?

– Nem akarok!

– Mit nem akarsz?

Egyre többen figyelték a beszélgetést. Értetlen arcok gyülekeztek körülöttünk.

– Mit nem akar ez? – kérdezgették.

Megvontam a vállam.

– Miért nem akarsz kimenni? – kérdeztem újra.

– Nem akarok! Aaúúú… – válaszolta kínok között.

– De könyörgöm, miért, ha annyira szenvedsz?

– Nem szenvedek, élvezem! Aúú….

– Mi a lófaszt beszél ez? – kérdezte valaki. – Mi van? Mit élvezel?

– Aaúúú… Csak akkor megyek ki szarni, ha már nem bírom tovább! – mondta Szabó, már némi mosollyal az arcán. – De előtte, ahogy csavarja a beleim, az rohadt jó. Ritkán ennyire klassz, mint most. Imádom!

– Mi van? – értetlenkedtünk.

– Egyszerűen imádom a szarás előtti néhány percet! Aaúúú… Marha jó!

Rohadj meg! – kiáltotta néhány álmos, gyűrött fejű alak szinte egyszerre – Rohadj meg!

Ő hirtelen felpattant, elöl a hasát fogva, hátul pedig a kézfejét mélyen a fenekébe gyűrve tört utat magának.

– Mindjárt jön! Mindjárt kijön! – kiabálta, s kirohant a teremből.

Centi_30.jpg 516

 

 

 

December 20. Szombat

 

Reggel megint az ügyeletes recés hangja keltett. A gatyák persze nem száradtak meg éjszaka, csavarni lehetett belőlük a vizet. Szabó a sorakozó előtt a kályhára tette a sajátját.

Tegnap este már senki nem fürdött, mivel a mosástól elfogyott a meleg víz, ezért a sorakozó után tömött sorokban rohantunk néhányan bepótolni. A többi buzipendelyes alak közt elsőnek értem a zuhanyzóba, aláálltam, megnyitottam a csapot, és vártam.

Vártam, mert a víz nem jött.

– Nálatok működik? – kiáltottam át a szomszédos rekeszekbe.

– Nem! Biztos elzárták a főcsapot! – ez Szabó hangja volt – Nem tudom, mit fáj nekik, ha megfürdünk?

Most a bal oldalamról kiáltott valaki.

– Nálam egész hangosan szörcsög! Hallgassátok csak!

Tényleg sziszegett, buhákolt nálam is. Aztán, egyszer csak megindult!

– Mi a lótüdő? – ugrottunk ki alóla mindannyian. – De rohadt hideg!

Szabó állt mellettem.

– Ez… ez jégkása! – hebegte – Hogy lehet ebben megfürdeni?

És tényleg! A csövekből szép, krémes állagú jégkása bukkant elő, kisebb jéghegyet hozva létre a zuhanytálcában. Tanácstalanul álltunk előtte. Ki hallott még ilyet?

Ekkor megszólalt Misi.

– Odanézzetek!

Mögöttünk Komári zuhanyzott. Lábával módszeresen oldalra kotorta a jeget, beállt a jégfürdő alá, a mellére engedte, a tenyerével megtámasztotta, míg az olvadni nem kezdett. Azután alaposan átdörzsölte magát. Nem hagyta ki sem az arcát, sem a fenekét, semmit!

– Ez egy átkozott kyborg! Nem ember, az biztos! – dörmögte Szabó, de azért ő is lassan követte Komári példáját.

Mindannyian halálra váltan, kékre fagyva szaladtunk vissza a körletbe.

Benn az ügyeletes fogadott bennünket. Egy gumibottal igyekezett leszedni a kályhán lángoló alsógatyát.

– Ki volt az a marha, aki ezt idetette? Mondja azt, hogy véletlen volt, mert, ha kiderül, hogy szárítani akarta, akkor biztos lelövetem!

Közben a gumibot is időnként a kályhához ért, meg-megolvadt, és fura pikáns mellékízt adott a körletben terjengő, égett szarszagnak.

– Könyörgöm, miért nem mosta ki rendesen? – öklendezett a szakaszvezető.

Végre beleakadt a gumibot, s a gatyó a földre került. Az ügyeletes néhányszor még dühösen rátaposott, aztán az végképp kilehelte lelkét.

– Ki rakta ezt ide?

Szabó vonakodva jelentkezett. A raktáros dohogva utalt ki neki egy teljesen tiszta és száraz alsót. Viszont aznap négyszer mosta fel a folyosót.

Centi_30.jpg 517

 

 

 

December 19. Péntek

 

Tegnap este a tisztesek már nem engedték, hogy kimossuk a cuccainkat, kénytelenek voltunk mindannyian mások szaros alsóit felvenni. Nekem szerencsémre olyan jutott, ami érintetlen volt, de a Misi is, Szabó is rozsdásat szerzett magának. Gondosan kifordítottunk mindent és úgy vettük fel, de ahogy húztam magamra az éjszaka áthűlt atlétatrikót, alsónadrágot, azt hittem elhányom magam. Olyan érzés volt mintha más koszos, szürke habos, zsíros és kihűlt fürdővizébe kellett volna beleereszkednem.

Vvvááá...

Aztán este végre kimoshattuk a gatyákat. Szitkozódva, undorodva sikáltuk a cipőkefével. Fakó fényű, erőtlen lámpa világította meg a zuhanyzó és mosdó zöldessárga falait, a mosdókagylók szürkén, mocskosan, megtörten haldokoltak. Körben, a falakra felszerelt vékony, pucér csövek cikáztak le a csapokig, aztán tovább a zuhanytálcák fölé, és csak elvétve virágzott a végükön egy-egy rozsdás zuhanyrózsa.

Auschwitz jutott az eszembe.

Rideg, kegyetlen, nyomasztó.

A szaros gatyákat dörzsölgető társaim is végtelenül szánni valónak, menthetetlennek tűntek. Ahogy két nappal ezelőtt is, amikor a birkaszart keféltük.

A meleg víz nem volt gyakori vendég a laktanyában ezért mosni, ugyanúgy ahogy zuhanyozni is, az első néhány percben meleg vízben aztán hidegben tudtunk. Az erőteljesebb testalkatúak vagy akik többen alkottak egy bajtársi szövetséget és egyszerre léptek fel a társaikkal szemben azoknak jutott csap, de ott is csak vékonyan folyó víz volt, a többség csak benedvesítette, majd a durva szőrű cipőtisztítókefével az ablakkereten, a zuhanytálca csempéjén vagy a földön sikálta a megszerzett holmit.

Gábor hangja riasztott.

– Készen vagyok, menjünk innen! Hogy ezt a rohadt ablakot se üvegezik be, ilyen hidegben!

– Menjünk. – mondtam én is, s közben összehúztam a gyakorlóm gallérját.

Centi_30.jpg 518

 

 

 

December 18. Csütörtök

 

Egy héten csak egyszer volt fehérnemű csere. Nagyon vártuk. Múlt héten ez valamiért teljesen elmaradt, ráadásul a tegnapelőtt elázott holmijaink sárosak, vizesek voltak még. Hatalmas kupacba, a földre hajigáltuk a zoknit, alsónadrágot, törülközőt, atlétatrikót, aztán sorba álltunk és normál esetben tisztát vételeztünk a raktárból.

Két másik szakaszt meztelenül hajtottak az első emeleti raktár elé, mi legalább felvehettünk melegítőnadrágot. Másfél órája álltunk a széles folyosó két oldalán, egyre türelmetlenebbül, senki sem árulta el, mire is várunk tulajdonképp, a cuccokat mindegyikünk eldobálta már. A ruhátlan srácok arcát sütötte a meztelenségből adódó szégyenérzet, és kezdtek fázni is. Ingerülten kérdezgették, mikor kapnak végre alsógatyákat. Ellenségesen méregettek minket, nadrágosokat és haragosan kiabáltak ránk, ha valamelyikünk rajtuk felejtette – akár egy pillanatig is –, a tekintetét. Csak a Komári nem nagyon vette észre magát, de semmi mást nem tett, mint amit egyébként: bámult maga elé.

A pucérak persze sértésnek vették, hogy hiába kiáltoznak neki, meg sem moccan, továbbra is bambul a képükbe. Néhányuk agresszívan förmedt rá.

– Mit nézel, barom? Nézd a padlót inkább, mert letépem a fejed! Köcsög vagy? Széttéplek, ha nem fordulsz előre!

A bikanyakú nem mozdult, mintha szándékosan ingerelte volna őket. Tényleg úgy nézett ki, mindjárt széttépik. Két-három nagyhangú elindult felé.

Hirtelen Szabó penderült eléjük.

– Vissza, barmok! Egy lépést se tovább!

Felbátorodtunk mi is. Ennyit tesz egy melegítőnadrág.

– Álljatok vissza a sorba! – kiáltottuk többen.

– Kussoljatok! – válaszolták azok. – Azt a barmot akarjuk rendre teremteni! Nem moziban van!

Közben a meztelenek szépen felsorakoztak a nagyhangú társaik mellé.

– Ne álljatok elénk! A barommal van dolgunk!

Komári ügyet sem vetett a vitára, csak akkor riadt fel egy kissé, mikor Szabó megfogta a karját.

– Lehet, hogy rátok nézett, de köztünk van. Nem olyan második emeleti meztelen csiga, mint Ti! Gyertek, ha valami dolgotok van vele!

Annál mulatságosabb látványt, amit most az ellenfél nyújtott, nem sokat láttam. Testük teljes egészében hófehér, de mindnek elvörösödött az arca, mintha egy hosszú fáklyasor lennének.

– Szemétláda! – kiáltotta a legaktívabb meztelen, most jól látszott, milyen aránytalanul nagy a feje. – Ezt nem úszod meg szárazon.

A két ellenséges sorfal egymás felé indult. Én nem örültem különösebben, sosem verekedtem, most sem volt kedvem. Hirtelen felcsattant a raktárvezető tisztes hangja:

– Emberek! Ma nem lesz tisztacsere…

Itt elakadt. Most nézett ránk, rögtön felmérte a helyzetet. Kicsit hátrébb lépett, aztán az arcán apró mosollyal kérdezte.

– Jól látom, amit művelnek, katonák? Mi ez a sorfal?

Legyintett.

– Különben mindegy! Szóval… Egy hét múlva tudunk gatyát cserélni!

Rámutatott a szennyesgatya-dombra, szemében apró fény csillant.

– Mindenki válogassa ki a saját gatyáit, saját zokniját!

Néztem a meztelen sorfalat, a gyűlöletet a szemükben, a feszültséget a testtartásukban, a meghökkenést az arcukon. Néztem az esetlen testeket. Cikáztak a gondolataim.

Nem! Én nem akarom senki alsógatyáját magamra húzni! Két hete izzad benne a valaguk.

Pfújjj…

Viszont alsógatya kell ilyen hidegben a gyakorlópályán!

A raktáros hangosat kiáltott.

– Öt perc múlva senkit nem akarok itt látni. Értve?

Összetalálkozott a tekintetünk Szabóval.

– Gyerünk! – ordított és mint valami tigris, ugrott a dombhoz. Követtem, s mindenki, aki felocsúdott. Tépkedtük ki a szaros gatyákat a kupacból és próbáltunk jellegzetességekre bukkanni, kerestük a sajátunk. Már nem csak a meztelen volt az ellenség, de azért nagyobb fülest adtam nekik, mint a társaimnak és nagyobbakat is kaptam tőlük. A verekedés csak kialakult valahogy!

Ne szarozz annyit! – szólt Szabó – Csak a méretre figyelj! Szaladjunk a kantinba mosószerért!

Sikerült egy sértetlennek látszó gatyát találnom, az egyik zoknit az utolsó pillanatban elszakította egy kéz, amelyik megmarkolta és szorította, amíg bele nem mélyesztettem a fogam. Majd elengedtem, legyen az övé, gyorsan belemarkoltam a kupacba egy újabbért.

Aztán szaladtunk le a kantin felé, sokan követtek bennünket, de a meztelenek a kapunál –ahogy besüvített a jeges szél–, megtorpantak. Még láttam, hogy sokuk visszaindul, fel az emeletre, gondolom nadrágot húzni, de aztán futottam tovább. A szakaszunk felvásárolta az összes mosószert a kantinból, míg a meztelenek koszos alsókat hordtak még néhány napig.

Centi_30.jpg 519

 

 

 

December 17. Szerda

Éjjel, egészen az ébresztőig szárítgattuk a holmijainkat a kályha körül, különösen a surranót, de reggel még mindig tiszta víz volt mindenünk. Szerencsére egész jó idő volt, még a nap is sütött, mint tegnap, így nem fagytak el a tagjaink, csak fáztunk. Megint kimentünk a gyakorlótérre. Rajonként sorakoztunk fel kézigránát-dobáshoz. Nyolc ember fér el a fedezékben, ahol a gyakorlathoz kellett felkészülnünk. Hogy az összes raj egy időben végezzen, minden rajból egy ember lépett ki a gyakorlathoz.. Állok a sok, többnyire idegen srác közt, az egyiket, egy szemüveges, vékony gyereket hátba kellett taszajtanom, annyira zavart. A sisakja széle ütemesen kocogott a vállra húzott géppisztoly fémrészein, úgy remegett.

Bekushadtunk a földbe ásott fedezékbe, onnan kettesével szaladtunk előre a homokzsákokkal bélelt betonkeret mögé ahonnan támadó gránátot kellett a képzelt ellenségre dobni, majd futólépésben vissza. Előre taszigáltam a szemüveges srácot, gyanús volt, legyen messzebb. Egy másik fatökűvel kellett kiszaladnia. A gyakorlatvezető zászlósnak is lehetett valami sejtése, mert miközben a sűrűn meghúzott kis laposüveget dugta vissza a zsebébe, még egyszer elismétli:

– Emberek, ahogy tanulták, kiszalad, leguggol, kibiztosít, feláll, hátracsattant és elhajít. Megvárja mind a két detonációt! Mind a kettőt! Értik? Tudnak addig számolni? Maga is, Hemü? Nehogy belezavarodjon a számolásba! Két robbanás, utána rögtön vissza!

A kézigránát amúgy elég kezdetleges szerkezet, hosszú fanyél, rajta a nagyalakú sertésmájkrém konzerv. A hasonlóság nem véletlen –állítják a tiszteseink–, azért van, hogy a konzervgyár pillanatok alatt át tudjon állni kézigránátfej gyártásra, a burok alakja, anyaga ugyanaz, csak mást töltenek bele. Ki kell venni a biztosító szeget, aztán eldobáskor hátralendítés közben meg kell rántani, ilyenkor a csappantyú nagyot üt a gyújtófejre és némi késleltetés után felrobban.

l6664786.jpg

A zászlós még egyszer kikérdezi a két alakot, majd kiküldi őket. Támadó gránátot dobunk, az csak egy pléhdoboz, inkább hangos fényjelenség, bár közelről az is halálos, de ami igazi roncsolást végez az a védekező gránát. Egy kukoricára emlékeztető vastag fémhéjat kell a sima gránátra csavarni, robbanáskor repeszdarabokká szakadva brutálisan pusztít. Na, ilyet nem kaptunk a kezünkbe.

Míg fut kifele, még ütemesebben verődik Hemü sisakja. Bentről figyeljük őket. Mindkettő felemelkedik a dobáshoz, Hemünek a háta mögé esik, a másik rendben eldobja a gránátot, majd befogja a fülét és háttal a homokzsákoknak leguggol. Ekkor látja meg maga előtt Hemü gránátját. Úgy néztük sokkot kap, mert becsukja és összeszorítja a szemét.

A zászlós bentről üvölt:

– Hemü vegye már fel, dobja el!! Elcsattantotta? Dobja már el!!

De Hemü csak remeg. Ezeknek az Isten mind ezt a szerepet adta. Filmből lehet ismerni az ilyen béna faszt. Kinézetre is mind egyformák. Görbe hát, keszeg alak, szemüveg, riadt tekintet.

Csak pár tized másodperc alatt játszódik minden le, a zászlós kipattan és a hordótestével, apró lábain, egyik kezével a sisakját tartva pillanatok alatt ott terem, felkapja a gránátot és eldobja. Hallani lehetett, hogy dobás közben elcsattan, mert Hemünek az sem sikerült, egyszerűen csak kicsúszott a kezéből. A zászlós a dobás mozdulatát tovább folytatva hatalmas pofont kever le Hemünek, aki erre összecsuklik a fedezék mögé. Felrobban mind a két gránát, a zászlós kirugdossa a kölköket a fedezékből és a bunkerunkig veri a hátukat.

– A két istenverte hülye! Hogy magukat minek hozta világra az anyjuk? Így akarják a hazát védeni? Kotródjanak a szemem elől! A többi hülye is! Mindenki! Kifelé innen!

Az alkoholtól amúgy üveges szemén látszik, hogy kijózanodott, a sisak alól vékony csíkban szivárog az izzadtsága, majd szünetet rendelt el. Remegő keze a zubbony gombjain játszott és csak akkor nyúlt be az üvegért, amikor én is kiugrottam utolsóként a fedezékből.

Hosszú eligazítás jön, meghallgatjuk újra, hogy micsoda ostoba marhák vagyunk, aztán megyünk vissza a terepre, miközben terjed a sorok közt, hogy a zászlós mennyire beszart a helyzettől.

Ezt valahogy a zászlós is fogta, mert amikor felsorakoztunk újra a fedezékben, azt mondja, hogy innen figyeljük, nézzük meg, hogy mire képes az, aki tudja a fegyverek működésének mechanizmusát, hatását. Kigyalogol mélyen a fedezékek elé, feltesz egy laposra kalapált sisakot a fejére, és rápróbál egy gránátot, talán valami horony is lehet rajta, amiben megáll.

Pont úgy néz ki, mint egy túlérett körte szárral.

Minket leparancsolnak a fedezék aljára, nem látjuk az attrakciót, merthogy a zászlós elcsattantja a gránátot és felhelyezi újra a sisakra.

A gránát nagyot szól. A messzebb állók későbbi elbeszélései szerint az lerepül a fejéről, messze tőle esnek le a darabjai.

Később a zászlós elmagyarázta, hogy ez a fajta gránát csak oldalirányban veti szét  magát, azért tehette a sisakra, mert hosszirányba nem üt, nem robban.

Büszkén, csálé sisakban lépdel vissza.

– Na barmok, ez a bátorság. A hozzáértő kezében még ez is lehet játékszer, de a magukéban ön- és közveszélyes fegyver! Fogják meg rendesen azt a nyelet, mint éjjel a dákójukat! Saját kezűleg nyírom ki, aki elejti. Megértették??

Megértettem. Nem ejtettem el.

Centi_30.jpg 520

 

 

 

December 16. Kedd

 

Napok óta a lőtéren gyakoroltuk a lövéshez alkalmas testtartásokat, hasra vetni magunkat, amikor atomfelhőt látunk és palánkon átugrást. Semmi harcban tényleg alkalmazhatót.

Minden nap le kell pakolni a felszerelést az IFA platókról, enni-, innivalót, fekete-fehér póznákat, amikkel ki kell jelölni a lőtér széleit. Hamar rájöttünk, hogy parancs nélkül is szaladni kell ezeket leszedni, mert a tisztesek első dolga lerúgni a platóról a kenyereskosarat, ha nem vagyunk gyorsak, sárosan meg nem annyira ízletes a kenyér.

Misiékkel azt is megfigyeltük, hogy a karók letűzése a lőtér szélén mindenkinek derogál, holott legalább fél óra, s addig, de még utána is sok időre elfelejtik az embert és jóval a nap vége előtt el lehet kéredzkedni begyűjteni, sétálni, beszélgetni tudunk közben, nem a hülye „Fekve tölts!”-re ugrálni. Meleg volt, sütött a nap, a dombok tetején maradt meg csak a hó. A legtávolabbi pózna kitűzése után egy kis domb takarásában leheveredtünk egy szárazabbnak látszó területre. Miután kiröhörésztük magunkat visszaindultunk, de már jött felénk a parancsnoki UAZ. Messziről hallatszott a tisztes üvöltése bentről:

– Hol az anyjuk picsájába voltak? Volt álcázási parancs??

Erőset fékezett a jármű a hólé áztatta latyakban, telefröcskölve minket. Vörös fejjel ugrott ki a magasfigyelős tisztesünk.

– Buzultak ott hátul vagy mi történt?? A többiek kúszást gyakorolják maguk meg korzóznak itt nekem?? Na kifelé a pálya szélére az úthoz. Indulás!

Kiértünk az úthoz, hátrapillantottunk.

– Ne álljanak meg! Tovább az útra!

Bizonytalanul léptünk a keréknyomban csordogáló hólébe.

Hátulról felcsattant a tisztes hangja.

– Állj! Fekve tölts!

Tétován néztünk össze Misiékkel.

– Kérvényt nyújtsak be?? Fekve tölts!

– De…

– Nincs pofázni! Fekve tölts! Utoljára mondom!

Kelletlenül hasaltunk a sáros vízbe.

– Na Elvtársak! Most milyen feküdni?? Majdnem olyan mint a domb mögött, nem igaz? Nos akkor gyakoroljuk a kúszást! Fel a dombra a MAFI-ig, onnan keresztbe a lőtéren a rajparancsnokukhoz aztán jelentést tesznek neki, hogy heverésztek a gyakorlatok helyett. Indulás! Figyelem magukat végig. Ha megemelkednek egy kicsit is, visszakúsznak ide és kezdik elölről!

A domb teteje kb. 400 méter távolság, onnan a parancsnoki terület még 300. Kúszva!

Itt lenn a keréknyom elég széles, a vízszint pár centi. Nézem az utat, nem messze egy kis kanyarban sodródik ki belőle a sárga, sáros lé egy duzzadozó patakba.

Egymás mögött haladunk. Iszonyú hideg a víz, átáztatta a kabátot, a nadrágot és mindent, ami alatta van. Ahogy kúszunk feljebb egyre keskenyebb a keréknyom, egyre mélyebb a víz. Elkezd becsorogni a nyakamba galléron keresztül a mellemre, sodorja befele az agyagos göröngyöket, karmol, éget, a könyököm felpuhul, feldörzsölődik. Nézem a többieket, elöl Misinek már a szájába ér a sárga lé, prüszköl fújtat, káromkodik, úszó mozdulatokkal halad. Szabó hisztérikusan üti a lábát mögötte, hogy ne rugdossa rá a sarat. Én egy kicsit lemaradok, nehogy a számba, arcomba kerüljön Szabó bakancsáról bármi is, meg át akarok ugrani a másik keréknyomba. Megemelem a fejem.

– Mit nézelődik? – csattan a tisztes hangja egész közelről – Unatkozik ott benn jóember?? Folytassa, ne bámészkodjon!

Visszakushadok az egyre erősebb sodrású patakba, már csak lapockától felfele lógok ki, a számig ér a víz; sár, fűcsomó, gallyak kerülnek bele. Szemem marja a belecsapó homokos trutyi.

– A fegyver ne érjen a vízbe Elvtársak, mert futkosóra küldöm magukat! Emelje ki a hátát!!

– Mit csinál?? Mit csinál maga szerencsétlen?? Mondtam, hogy feltérdelhet?? Cicahát ember! Cicahát! Tudja mi az? Csak a háta görbüljön, comb lenn marad a földön!

Küszködünk, levegőért kapkodunk.

– A váll-lap tiszta maradjon!! Ki a vállat ember! Még a végén hazafelé nem ismerik meg magukat, azt hiszik majd magukról, hogy valami mocskos honvédek, nem pedig büszke határőrök. Legyenek az egyenruhára büszkék! Ne hagyják magukat, ne hagyják az alakulatuk nevét bemocskolni. Ki a vállakat! Nem érti??

A hasam és a péniszem karistolja a sok apró kavics, ami a domb tetejéről mosódik le a sziklásabb részekről.

– Örüljenek emberek, hogy ide kerültek az ország legszebb részére. Itt a Lövérekben megszereti a haza földjét az ember! Na, hogy ízlik az anyaföld emberek?

Felázott, kisebesedett a könyököm, érzem, hogy vérzik, vegyül a vízzel.

A tisztes messzebbről követ és folyamatosan üvölt.

– A vérüket adnák már a Szocialista hazáért? Igen? Igeeen? Nem hallom!!

– Igen! – hörögjük.

– Nem hallom! Vérüket adnák? Ne lassítsanak Elvtársak! Csak szépen ütemesen! Mintha kirándulnának. Gyönyörű vidék ez, soha ki nem megy a fejükből milyen szép. Na, most balra fel a lőtérre!

Kimászunk a keréknyomból fel a füves tisztásra.

De nem fű az. Királydinnye. A kis tapadós bogáncs belénk ragad, a hasunkra, a combunkra, a térdünkre és főleg a könyökünkre. Szép nagy tányért képez rajta és iszonyúan törni kezd. Belevásik a kabáton át a sebbe, hasogat, vág, szúr. Nem messze látszik egy éles határvonal, mintha véget érne ez a gazos rész.

És valóban, arra területre érünk, amire kiterelik a laktanya juhait. Jól össze is van szarva. Ragad bele a királydinnyébe. Ami friss az jól kenődik, amit meg sütött a nap az szárazabb, az hangos roppanással repül szét, a nyakamba a gallér mögé, a számba és az orromba. A többiek összeszorított foggal, néha becsukott szemmel kúsznak.

Mire beérünk, mindannyian bűzlünk, fáradtak vagyunk.

A jelentésünk senkit nem érdekel, undorodva terelgetnek messzebb maguktól a tisztesek.

Benn a laktanyában egész éjjel révült tekintettel, öklendezve súroltuk a szart kefével és villával szedegetjük ki a bogáncsot a ruháinkból.

Nem röhörésztünk.

Centi_30.jpg 522

 

 

 

December 14. Vasárnap

 

Este, lefekvés előtt, kollektívan pucoltunk bakancsot. Mellettem a rajparancsnokunk, egy halk szavú tizedes csiszatolta a sajátját. Alacsony, mosolygós, látszólag határozatlan srác volt, nem is nagyon terhelt meg bennünket. Keménykedni - a mi rajunkkal - idegen tisztesek szoktak. Ezt viszont tűrte, soha nem avatkozott közbe. Viszont nem tűnt sohasem ellenségesnek, emiatt bátorkodtam beszélgetést kezdeményezni.

Megkérdeztem mikor vonult be, mennyi ideje van hátra, és hogyan lett tisztes.

Az első kérdésemre szinte készségesen válaszolt, a másodiknál megállt a kezében a cipőkefe és felemelte a fejét, a harmadiknál egyenesen a szemembe nézett.

– Dvorszky! Mit bizalmaskodik itt velem? Nem vagyok a babája! – kelt ki magából. – Kinek gyűjt maga rólam információkat?

Igyekeztem védekezni, hogy alapvetően barátkozni akartam, de hasztalan, csak olaj volt a tűzre.

– Hogyha a barátom akar lenni, akkor pucolja ki a surranómat! – Ezzel az ölembe hajította az említett lábbelit. – Ha viszont nem akar az ellenségem lenni, akkor ragyogjon, mint a Salamon töke!

Meghökkenve láttam a tisztításhoz.

Ezt meg mi lelte?!

Amíg én dolgoztam, a tizedes a szekrényében pakolászott. Mivel gondoltam, hogy javítanom kéne a helyzeten, megdicsértem a surranóját, jeleztem, hogy szinte újnak látszik, és nagyon szépen karbantartja. Ez már jobban tetszett neki, elégedetten hümmögött a szekrényből. Aztán jelentettem, hogy készen vagyok. A tizedes közelebb jött és szakértő szemmel, alaposan végigmustrálta a munkám.

– Egész jó lett, Dvorszky! Lehet, hogy maga mégis egy értékes ember.

Elégedetten dörmögött.

– Tizedes elvtárs, kérdezhetek valamit?

Leereszkedő mosollyal mondta.

– Ne kíméljen!

– A maga bakancsán miért csak egy csat van?

A rajparancsnok magabiztosan mosolygott, s büszkén oktatott ki.

– Ember! Ez egy tiszti bakancs!

Hosszan fürkészte az arcom, az volt az érzésem ez valami komoly dolog lehet, ezért elcsodálkoztam magam neki.

– Atyaég! Hogy lehet ilyenhez hozzájutni?

kisebb_surranó,_detail)_1.jpg

A tizedes majd kicsattant a boldogságtól. Most azt hiszem, bevágódtam nála, de azért még atyailag megdorgált.

– Fiam, maga ne is álmodjon ilyenről! Egyszerű sorállomány ilyet nem vehet fel, pucolnia is csak külön engedéllyel lehet! De magának ma nagy szerencséje volt, Dvorszky határőr!

Végigsimította a cipő orrát, ujjaival a varrás mentén játszadozott.

– Nézze, – fordította felém – még sílécre is fel lehet szerelni, ez a kis horony tartja meg! Nem akármilyen surranó ez!

Néztem, de semmi különlegeset nem láttam rajta. És hogy szerencsém lett volna? Hülye ez?

– Mintha az én bakancsom, kicsit formásabb lenne. – mondtam.

A tizedes ingerülten horkant fel.

– Hogy érti ezt?

– A tisztinek nem szép az eleje, kocka alakja van, a kerek orrú jobban mutat!

surci.jpg

Átkarolta a vállam, és rám mosolygott. Nocsak! Mégsem olyan barátságtalan, mint hittem?

– Dvorszky! – szólt kedvesen – Ezt nagyon megszívta! Holnap reggelre leírja nekem százszor, hogy „Elöljáró surranóját nem pocskondiázom.” Megértette? „Elöljáró surranóját nem pocskondiázom.”

Kicsit zavarba ejtett, hogy még mindig mosolyog. Viccel?

– Tizedes elvtárs, ezt nem csinálom, alsó tagozatos voltam, mikor utoljára így büntettek. Ez mégiscsak hadsereg!

Lefagyott az arcáról a mosoly. Olyan szemekkel nézett rám, egy kicsit meg is ijedtem.

– Nem csinálja? Akkor még azt is írja le háromszázszor, hogy „A parancsot nem tagadom meg!” Reggelre kész legyen! Ha nincs meg, egész álló nap a folyosót fogja sikálni!

Úgy tűnt, komolyan beszél. Szaladtam a kantinba, vettem egy kockás füzetet és nekiveselkedtem. Mielőtt befejezhettem volna, félbeszakítottak a takarodóval. Egy kis ideig vakon írtam, aztán miután hozzászokott a szemem a sötéthez, már szép egyenesen folytattam. Az utolsó mondatot reggelre hagytam, ébresztő után a háromszázadikat közel két centis betűkkel írtam le. Örömmel vittem a rajparancsnokhoz. Az belelapozott.

– Szép, szép. – mormogta, de aztán meglátta a nagybetűs sort.

– Mi ez? – kérdezte.

– A vége. – mondtam hetykén.

– Dvorszky, maga nem tiszteli a rendet. – Estére írja le ötvenszer, hogy „A parancsot nem fitymálom!” Mondja utánam! A parancsot nem fitymálom!

– Igenis! A parancsot nem fitymálom!

– Jól van. Ötvenszer! Lelépni!

Este lekörmöltem ezt is, egy életre megtanultam mi a rend!

Nyilván.

kesz17.jpg

Fity7.jpg

Centi_30.jpg 523

 

 

December 13. Szombat

 

Ma megint a gyakorlótérre mentünk. Szabó reggel óta azzal idegesített, hogy állandóan az orrom alá fingott, mindig mellém settenkedett és odaeresztett, hiába ütlegeltem a kulacsommal vagy a csajkával. Figyelmeztettem, hogy baromi mérges leszek perceken belül.

Nemrég ráadásul még a rajban mögém is került, és most a sorakozónál, felém fordult, s mindenféle szégyenérzet nélkül hatalmasat szellentett. Lekaptam a vállamról a géppisztolyt és a fatusával jó nagyot suhintottam a hátára. Porzott a kabát és olyat dörrent, mintha üres lenne a mellkasa.

A magasfigyelős tisztesem rögtön felkapta a fejét.

– Mi az ott? Mi ez a közelharc? ÁÁÁááá… Dvorszky? Maga az? Akkor nem lesz teljesen ismeretlen a feladat. Magának mi a neve? – kérdezte Szabót.

Megismerkedtek, aztán a tisztes leírta mi lesz a dolgunk.

– A szakasz erőltetett menetben halad, maguk szaladnak körben a szakasz körül és egymás körül is! Indulás! Szakasz…iiiindulj!

Nem tudom, hány kilométert tettünk meg, de a tisztes egy perc pihenőt nem engedett. A szakaszt is meghajszolta alaposan, ők is izzadtak, káromkodtak halkan.

Már az első tíz perc után szédelegtünk az állandó kerengéstől. Szabó a gyakorlótéren, én visszaérve, a laktanyában hánytam el magam.

Centi_30.jpg 524

December 12. Péntek

 

Lakótelepi gyerek vagyok, soha nem láttam olyan kályhát, amivel a körletet fűtöttük. Kocka alakú vas valami volt, az csinálta a meleget.

Hogy a fűtéssel külön foglalkozni kell, eszembe sem jutott eddig. Pedig még csak nem is egyszerű, mert valamilyen logika alapján kisebb nagyobb fákat kell rárakni és éjszaka többször is muszáj ellenőrizni! Éjjelre mindig kijelöltek közülünk egy felelőst, de – ki tudja miért-, pestiekre sosem bízták. Ma a bikanyakúra került a választás, boldogan feküdtünk le, legalább nem horkol majd! Ennyire vidámak még sosem voltunk este, néhány sikamlós viccet is elengedtünk, egyedül a kályhaügyeletesünk nem nevetett. Idővel mindenki elcsendesült, a kályha duruzsolt, a bikanyakú meg hangosakat sóhajtozott, nyomta a felelősség.

Még egyszer hallottam is, hogy feltápászkodik, fadarabokat dugdos, ahova kell, aztán mély, ájulásszerű álomba merültem. Rosszul aludtam, mintha valaki a torkomra, mellemre telepedett volna és nyomná ki belőlem a szuszt.

Meg fog fojtani! Nem bírom! Engedjen!

Viaskodtam, de a Valami csak nem akart elereszteni. Már-már azt éreztem, legyőztek, láttam a kezeim, amivel erőtlenül védekeztem. Közben nagyon távolról, egy férfihang zavart meg, s egyre erősödve vonta el a figyelmem.

Hagyj békén, valaki fojtogat, nem látod? Védekeznem kell! Ne zavarj most!

De a hang nem tágított, és lassanként bekúszott a képbe teljesen.

– Ébresztő emberek! Talpra mindenki!

Kinyitottam a szemem.

Mi történt? Semmit sem látok. Álmodom?

Ekkor a hang fülsüketítően hatolt a tudatomba ismét.

– Emberek azonnal felkelni! Ébresztő!

Nem láttam még mindig semmit, meresztgettem a szemem, de mintha valami homályos, tejszerű köd terített volna be mindent.

– Emberek, azonnal talpra! Ablakokat nyissa ki valaki! Ébresszétek fel a mellettetek alvót!

Megismertem az alegység-ügyeletes hangját. Rémisztően ijedtnek, idegesnek tűnt. Különböző irányból köhögés, krákogás, káromkodás, puffanások, az ügyeletes bakancsának dübörgése és a bikanyakú hangos horkolása hallatszott felém.

– Aki ébren van, keltse fel a mellette lévőt, aztán pucolás ki a teremből!

A tisztes hangja most terem végéből jött, recsegtek az ablakkeretek, nyikorogtak a kilincsek.

– Ott hátul is nyisson valaki ablakot! Mindenki ébren van? Ne hagyjanak senkit aludni!

A bikanyakú ágya felé néztem, de az égvilágon semmit nem láttam. Most tűnt fel, hogy erősen köhögök, a torkom is égetően fájt, s buhákolás közben felfedeztem, hogy a kezemig lelátok.

Nem álmodom! Akkor mi ez itt körülöttem?

Most közelebb került a tisztes.

– Bassza meg, itt még alszanak! Ébresztő! Kifelé az ágyból! – üvöltötte – Keltsék fel egymást! Igyekezzenek már, meg akarnak fulladni? Mindenki kifelé a folyosóra!

Mellém ért a hang, egy kéz megrázta a lábam, opálos keretben jelent meg a tisztes arca.

– Ugorjon ki az ágyból, füstmérgezést akar kapni? Keltse fel azt a horkolóst maga mellett, az legalább még nem halott!

Az arcát beszívta a homály, és továbbrobogott.

– Kifelé mindenki! – hallottam még.

Átnyúltam az ágyon, és ütni kezdtem a bikanyakú mellkasát.

– Ébredj fajankó, meg ne dögölj nekem! Kelj fel!

Leugrottam a földre, lenn Misivel összeért a vállunk.

– Te, ez a barom nem ébred fel! – mondtam.

– Vigyük ki!

Lerángattuk az ágyáról, és csak akkor tért magához, amikor már kifelé húztuk a szobából, de még ekkor sem lehetett másfél méternél távolabb látni. Kiértünk. Ezután több, mint egy órán át szellőztették a szobánkat, és fagyasztottak bennünket a folyosón buzipendelyben.

A szerencsétlenség hírére leszaladt a laktanyaparancsnok is, komor arccal hallgatta a történteket. Fenyegetően ismételgette.

– Rosszul lett megtömve a kályha? Befele jött a füst?

Elgondolkodva bólogatott.

– Nem fulladt meg senki? Ki volt a kályhafelelős?

Összerezzentünk.

A bikanyakú kilépett.

– Jelentem, Én. – mondta halkan. Most először hallottam a hangját.

– Jöjjön ide hozzám!

Szemben a laktanyaparancsokkal állt meg. Az közel hajolt hozzá és hátborzongatóan halkan kérdezte.

– Tudja katona, hogy mit csinált?

Hatásszünetet tartott.

– Tudja, hogy majdnem megölt negyven embert?

Kegyetlen, hideg, merev arccal bámult a bikanyakú szemébe.

– Tudja, hogy milyen közel került a hadbírósághoz? Hogy képzelte, hogy elalszik, mikor ekkora felelősséget helyeztek a felettesei a kezébe?

Szinte sziszegett.

– Futkosóra küldhetném! Maga mit gondol? Mit érdemel?

A bikanyakú meg sem rezzent, az arca volt csak vörös, de állt, mint egy szikla.

Szabó oldalba lökött.

– Fogadok egy szót nem ért az egészből! Hülye fasz!

Én úgy éreztem, nagyon is érti. Most szimpatikusnak tűnt.

– Szerencsétlen – mondtam.

– Szerencsétlen?! Majdnem megölt minket! Örülhet, ha nem verem szét a pofáját.

Vállat vontam.

– Mondja a nevét, határőr! – sziszegett továbbra is a laktanyaparancsnok – Vagy tudja mit? Nem érdekel, majd a jelentéseken benne lesz! Még meglátom, mit csinálok magával. Lelépni!

A bikanyakú visszalépett közénk, nem nézett senkire, egyenes háttal állt meg mellettem. A laktanyaparancsnok még mindig őt nézte, de neki az arcizma sem rándult.

Miután kiszellőzött a szoba, visszaszállingóztunk, kaptunk másfél órát rendbe szedni magunkat a lőgyakorlathoz. Talán még egy kicsit vissza is fekhetünk.

Az ajtóban egy-két bátrabb megtaszította a vállával a bikanyakút, de mivel soha nem szólt senkihez, mindegyikünk kiszámíthatatlannak tartotta, nem nagyon piszkáltuk. Viszont Szabó nem bírt magával.

– Hogy a fenébe gondoltad ezt, te állat? – állt meg széles terpeszben a srác előtt. Az nem válaszolt, épphogy csak felnézett. Szabó nem tágított.

– Majdnem megöltél bennünket! Barom! – kiáltotta.

Misi mellélépett, s megfogta a karját.

– Jól van, nem érdekes! Hagyd a fenébe!

– Dehogy hagyom! Te is mondhatnál valamit! – bökött meg engem.

Sajnáltam a fickót. Néztem, ahogy ül a stokin, egyenes háttal, mozdulatlan, de a szeme fürgén, illetve inkább riadtan követte az eseményeket. Megfogtam a Szabó Gabi vállát.

– Ne foglalkozz vele, hagyd a fenébe szegényt!

Elfordultam tőle, még hallottam, ahogy a Misi is próbál a lelkére beszélni, de már jóval csendesebb volt. Az ágyamhoz baktattam és rátámaszkodtam.

Mekkora szerencsénk volt, állítólag percek múlva megfulladhattunk volna. Soha nem nyúlok ilyen kályhához!

Véletlenül összeakadt a tekintetünk a bikanyakúéval. Messzebbről figyelt engem. Hosszan néztük egymást, mintha némi hálát olvastam volna ki az arckifejezéséből.

– Hogy hívnak? – kérdeztem önkéntelen. Most tűnt fel, hogy sose hallottam még és a tisztesek sem szólították a nevén sosem.

Elkapta a tekintetét.

– Komári Zsoltnak.

– Hát Komári… – mondtam, miközben felkapaszkodtam az ágyra – Légy üdvözölve köztünk!

Centi.jpg

 525

December 11. Csütörtök

 

Ma ebéd után áthajtottak minket a gyengélkedőre. Önkéntesen adtunk vért.

Mindenki.
Illetve majdnem, mert ketten a tű látványa miatt kaptak sokkot, hárman vérvétel közben ájultak el.

Fél litert vettek le, emiatt egész vacsoráig pihenőt kaptunk. Meg virslit, amiből kötelező volt enni, meg két sportszeletet és választhatóan sört vagy kólát. A szakaszunkból csak én meg a bikanyakú kértük az utóbbit. Szabó szóvá is tette, hogy nagyon egymásra hangolódtunk a bikanyakúval fenn az emeletes ágyon, de ilyen vád is kevés volt ahhoz, hogy sört igyak.

Azt mondják, a vérvételnek tegnap kellett volna megtörténnie, de ne üljünk fel annak az alaptalan szóbeszédnek, hogy az ezred orvosa tegnap nem tudott lábra állni - tájékoztattak a tisztesek. Igaz ugyan, hogy a mára szánt sört már tegnap reggel leszállították neki, de ne gondoljuk tovább - mondták - sima rágalom mindez.

Szóbeszéd eddig egyáltalán nem volt. Semmit nem hallottunk az orvosról. Viszont nem tűnt alaptalannak, amilyen hamuszürke arccal végezte a dolgát.

 

"Elismerésünket és köszönetünket fejezzük ki Dvorszky Tamás véradónak, aki szocialista és embertársai iránti kötelességérzésből 1986. december 10. napján vért adott, önkéntesen és térítés nélkül beteg embertársainak megsegítésére."

2012.12.11b.png

Centi_30.jpg 526

December 10. Szerda

 

Ma nem mozdultunk ki a laktanyából, elméleti lövészeti oktatásban vettünk részt. Magas, szikár százados és egy alacsonyabb, sötét bőrű főtörzsőrmester tartották. A százados kidüllesztette a mellkasát, és büszkén mondta, hogy mi, határőrök, eredeti szovjet gyártmányú AK géppisztolyokat használunk.

Várt egy kicsit, figyelte, mit szólunk ehhez, de mi mit szóltunk volna, na és?

Ezt le is olvashatta az arcunkról, mert egy kicsit elbizonytalanodott.

– Elvtársak! A legjobb minőségű fegyvert tarthatják a kezükben, pontos, megbízható, könnyű (Akkor mitől sajog a vállam mindig?), és korszerű.

Hát, még mindig nem ájultunk el, s ez láthatóan még nagyobb zavarba hozta.

– Az AK-tól a NATO katonák is rettegnek. A baráti vietnami népköztársaság is AK-kal kényszeríttette térdre az amerikai hadsereget, akik aljas eszközök alkalmazásától sem riadtak vissza!

Kezdtünk álmosodni.

– AK-t használnak a baráti varsói szerződés katonái, és nekünk, határőröknek, az ország védelmében betöltött, kiemelt fontosságú határőrizeti feladatok ellátásakor szintén AK géppisztolyt van szerencsénk használni. Magyarországon csak a Határőrség katonái használnak eredeti szovjetek által gyártott AK-t! Ezt meg kell becsülni…

Hajszálnyit lejjebb csúsztam a székben, az előttem ülő mögé rejtve az arcom.

– …éppen ezért katonák, hatalmas érték, hatalmas ütőerő van a kezükben. A fegyverek rendben tartása ezért olyan fontos, és emiatt a hanyagságot igen szigorúan büntetjük.

Ekkor szólásra emelkedett a főtörzsőrmester.

– Szétrúgom a tökét annak, aki nem pucolja meg a fegyverét rendesen!

– Azt hiszem érthetően beszéltünk – vette vissza a szót a százados – Az AK géppisztolyhoz 7.62-es méretű, acélmagvas lőszer használatos, 200 méterről átviszi a vonatsínt.

– Hosszába? – jött egy hang hátulról. A vihogás meg elölről is.

A főtörzs talpra ugrott.

– Melyik volt az?

Szúrós szemmel pásztázott végig rajtunk, óvatosan megbökdöstük az alvókat.

– Na elvtársak! Melyik van ilyen vicces kedvében? Legközelebb szétrúgom a seggét!

– Jó-jó! – csitította a százados – Üljön le Dombonvári főtörzs elvtárs, ezt majd én elintézem.

Felemelte a mutatóujját.

– Elvtársak, széltében viszi át! Hihetetlen tűzerő ez! Éppen ezért, szigorúan büntetjük, ha valaki nem vigyáz kellőképpen a lőszerekre, azt már meg sem említem, hogy milyen következményei vannak az elvesztésének.

Megint felpattant a főtörzs.

– Szétrúgom a tökét, annak, aki elhagyja a rábízott fegyveranyagot!

A százados barátságos mozdulattal, de határozottan visszatolta a székbe.

– És most essen szó arról, hogy miket kell figyelembe venni fegyverhasználat során.

Két órán át, álmosító hangon duruzsolt, hogy ha határsértőt látunk, először egy figyelmeztető lövést kell leadnunk a levegőbe, aztán egy igazit az emberbe. Ha egy mód van rá, gyereket, asszonyt ne öljünk, persze más kérdés, ha rászóltunk, hogy álljon meg, de nem áll meg, mer' akkor lehet.

Igazi harcászati feladat nincs is, hogy mi legyen a külső ellenséggel, nem hangzik el. Tulajdonképpen csak az a lényeg, hogy bentről élve senki ne jusson át a határon. Az emberöléssel meg ne törődjünk, csak a szolgálattal kapcsolatos feladatunknak teszünk eleget.

– De más az elmélet és más a gyakorlat! – fejezte be végül – Ezt mindannyian jól tudjuk, erről majd Dombonvári főtörzs elvtárs tart oktatást. Amit hallanak, azt jól véssék észbe, azt pedig, hogy ezt tőlünk hallották, felejtsék el!

Feltette a sapkáját és kirobogott a teremből.

Dombonvári főtörzs kiállt középre, megigazította az inggombjait (függőlegesre a címert).

– Elvtársak! – dörögte – Mostantól, kuss legyen, én nem tűröm a vihogást, mint a százados. Nincs bekiabálás, röhögés és alvás sem!

Dühös tekintettel állt még néhány pillanatig, majd a mögötte álló asztalhoz hátrált, ráereszkedett, összekulcsolta a karját a mellén és titokzatoskodó arckifejezéssel folytatta.

– Jól figyeljenek rám! Amit most mondok, az a lényeg! Minden egyéb csak blabla, csak hadova. A századosunk túl érzékeny, nem úgy kezeli a témát, ahogy egy vérbeli katonához illik.

Nagy levegőt vett.

– Az a feladatunk, hogy ne engedjünk át senkit a határon. Bárki próbálná meg, akár a saját anyjuk, így vagy úgy, de meg kell, hogy álljon. Ha van rá idő, először felszólítjuk, hogy álljon meg! De ilyenkor már a vállunkon van a géppisztoly, ki van biztosítva, csőre van rántva, és felé tartjuk. Ez azért jó, mert így nehezen tud meglepni, ha netán fegyver lenne nála. Aztán várunk, hátha megáll. Ha nincs idő, nem várunk, hanem rögtön lövünk. De emberek!

Felemelte a hangját, kikerekítette a szemét, és – ahogy az előbb a századostól látta –, magasba emelte a mutatóujját.

– Ezt nem tőlem hallották! De jól véssék az eszükbe! Ha valaki a felszólítás után nem áll meg rögtön, akkor az nem fél, akkor a figyelmeztető lövés sem segít. Tehát, ha már kénytelenek figyelmeztető lövést leadni, akkor érdemesebb lelőni a delikvenst. Ugyanis később azt fogja mondani, hogy nem is volt figyelmeztető lövés, hanem rögtön rálőttek, abból meg csak baj van. Tehát állampolgárt úgy lövünk agyon, hogy balra, a lába mellé célzunk néhány centire, felszólítjuk, közben követjük a fegyver csövével, s ha továbbhalad, lőni kezdünk. Az első lövés mellé megy, ez a figyelmeztető lövés. Az AK-géppisztoly lövés közben, jobbra és felfelé húz, tehát az első mellé megy, a második a lábába, a harmadik a mellébe, a negyedik pedig a fejébe. A fejébe! Megértették? El ne csesszék, mert ha életben marad, akkor hazudni fog, hogy nem is hallotta a felszólítást, és magukat egy életre lesittelik. Értve?

Diadalittasan tekintett körbe.

– Na mi van elvtársak? Nincs kérdés?

Tényleg nem volt. Csöndben ültünk.

– Akkor elvtársak, emésztgessék a dolgot, és kussoljanak róla. Lelépni!

Elindultunk kifelé a teremből, benn hagytuk Dombonvári főtörzsőrmester elvtársat, nagy dolgok tudóját, és minden titkok őrizőjét.

Ma valamiért nem horkolt a bikanyakú.

Centi_30.jpg 527

 

 

 

December 9. Kedd

 

Alaki lépéseket tanultunk ma egész nap, díszlépést, hátraarcot. A rohadt géppisztoly szétszaggatja a vállam, olyan nehéz. Jobb kézzel húztam a szíját, és ugyan volt rajtam kesztyű, mégis kisebesedett a tenyerem. Órákon keresztül jártunk körbe az udvaron, én az előttem álló srác nyakán díszelgő pattanásra szegeztem a tekintetem, összeszorítottam a fogam, s erőszakkal gondoltam valami másra, valami szebbre.

Érdekes, mily egyszerű az ember!

Mindig a közelgő vacsora gondolata bukkant elő.

Közben kis, alacsony, barna bőrű őrvezető ugráltatott minket. Mérhetetlenül unom.

Egyszerre kell emelni a lábat, egyszerre mozdítani, egyszerre letenni, egyszerre mozog a testünk, egyszerre lendül a karunk, egyszerre nézünk balra, egyszerre veszünk levegőt és egyszerre fingunk. Egyszerre kerülgetjük a kanális melletti tócsát, egyszerre sandítunk az orvosi szoba ablakában tevékenykedő nővérke felé.

Egyszerre számoljuk a köröket, egyszerre próbálunk másra figyelni. Egyszerre látjuk meg a macskát, aki a sertéstelep felől szalad a szájában valami felismerhetetlen, véres valamivel. Egyszerre lökdössük egymás vállát, ha valamelyikünk kiesik a ritmusból, egyszerre káromkodunk, ha a mögöttünk lévő a sarkunkra lép. Egyszerre próbálunk talpon maradni a konyha mellett, ahol még jeges a beton. Egyszerre fáj a vállunk, és egyszerre várjuk ennek az egész rémálom napnak a végét.

Még hátravan a zászlóaljgyűlés.

Betereltek bennünket az udvar közepére, majd háromszázan alkotjuk a zászlóaljunkat. Rajonként, szakaszonként, századonként alkotunk egy hatalmas téglalapot.

Kiállt elénk egy vaskalapos őrnagy és szép hosszan beszélt a határőrizet hazánk védelmében játszott igen fontos szerepéről, kihangsúlyozva, hogy befelé sem, de kifelé aztán egy légy sem juthat!

Nekem kicsit logikusabb lenne, hogy kintről ne jöjjön be ellenség, minthogy bentről ki ne menjen. Hogy is van ez?

A tiszt befejezte az eligazítást.

– Erőt, egészséget Elvtársak! – búcsúzott.

Mint mindig ilyenkor, dörögve válaszoltunk és a tanultak szerint kiléptünk, vagyis a jobb lábszárunk merev térddel megemelve, lecsaptuk a földre úgy, hogy a talpunk teljes hosszában csattanjon. És mindenki egyszerre.

Hatalmasat dördültek a bakancsok, az udvar körül álló épületek ablakai beleremegtek, s még a mellkasunkat is megrázta. Döbbenten álltunk, amíg a visszhangja is el nem halt, és utána is lassan ocsúdtunk. Milyen erőt képvisel ennyi ember! Milyen hatalmas energiát szabadítottunk fel, s mi energia lehet még bennünk.

Ez a hatalmas dörrenés, valahogy egységbe forrasztott bennünket, s büszkén néztünk össze az idegen szakaszok, századok katonáival. Egyformák lettünk, egyforma lettem, és emiatt, akkor, büszke és elégedett voltam.

És ilyesmitől soha többet nem éreztem ezt.