422

Március 24. Kedd

Már egy ideje Robi délutánra oszt be, ha teheti. Télen szeret sokáig aludni, ezért kellett nekem korán kelni, most viszont jön a jó idő, az igazi tavasz, értékessé kezd válni a délután. Tehát én maradok estig mindig. Ma nagytakarítás van a konyhán.

Robi nyilván nem nagyon serénykedett, gondolom derogált neki, viszont engem azért meg akart szopatni, ment is az ultráért a raktárba, én meg kiabáltam, hogy tudom, hogy kell konyhát takarítani, ne merészelje szétszórni, húzzon fel inkább a körletbe, de nevetve haladt a konyha felé.

Benn Basával találkozott, aki tanúja volt a szóváltásunknak. Egy felmosófával a kezében állt benn.

– Ma én takarítok! – mondta kihívóan Robinak. Egyébként elvileg jóban voltak, de én KisMágus vagyok, tegnap Basa helyett voltam szolgálatban, értettem miért teszi. Meg ahogy észrevettem, Basának nem nagyon tetszett, ahogy Robi engem kezelt és némi feszültség kezdett köztük is kialakulni. A faszkalap egy öreg katonának nem rúghatta be az ultrát. Pedig látszott minden rezdülésén, hogy ez az egyetlen vágya. Még próbálkozott kicsit, Basa öreg vagy, itt a kopasz, miért te csinálnád? De Basa tántoríthatatlan volt.

– Ma én takarítok! – mondta újra.

Miközben Robi óvatosan letette a mosószert a földre, a feje felett Basa rám kacsintott. Szélesen visszamosolyogtam, és mivel láttam, hogy Robi végignézte ezt a jelenetet, vigyorogva biccentettem neki,  a fejemmel jelezve az irányt az ajtó felé.

Legnagyobb örömömre tajtékzani kezdett.

– Megszopatlak köcsög! Vért fogsz hugyozni! Holnap megnézem a konyhát és ha csak egy hajszálat találok…

Basa utána kiáltott – Mondtam, hogy ma én takarítok, tökéletes lesz, nem találsz benne hibát holnap, vagy ha igen, te csinálod meg!

Robi a kacagásomtól kísérve robogott ki.

– Na gyerünk kopasz, ne tátsd a szád! – pirított rám Basa kajánul és már repült is az ultrás zacskó. A fejem melletti falon csapódott szét.

Összeszorított szemmel szaladtam messzebb, kézzel tapogatózva.

– Kurva nénikéd, Basa! – prüszköltem felé. Ő már a vödrökbe engedte a vizet, vihorászva szaladt velük ki a mosogatóból, addigra elült az ultrapor és már-már öntötte volna fel, amikor kiértem a raktárból. Kicsit meglepett arcot vágott, ahogy szétcsattant az ő feje mellett is az ultrás zacsi. De arra még volt ereje, hogy az egyik vödör tartalmát az asztalok felett a képembe öntse.

Szitkozódtunk mindketten, tüsszögtünk, marta a torkunk az ultra, de szereztem egy vödröt én is és felváltva fröcsköltük egymást.

– Na jó, jó! Nyugi, elég! – csitítgattuk egymást mikor már tökéletesen eláztunk – kezdjünk neki!

Most habverő versenyt rendeztünk, a sikakefével akkora habot csináltunk, hogy alig látszottunk ki belőle. Én készítettem nagyobb habot, jól jött az adyligeti rutin.

Vihorászva kergetőztünk, nekem sikerült habsapkát kenni a fejére, ő szakállat akart mindenáron csinálni rám. A lámpatestekről is habos lé csöpögött. Mikor meguntuk percek alatt eltüntettük a nyomokat, levertük slaggal a habot, letöröltük, amit kellett.

– Nem kell nagyon – mondta Basa nevetve – Robi megcsinálja holnap, ha nem tetszik neki.

Az elképedt társak közt mentünk a körletbe csurom vizesen.

Basa eldicsekedett, hogy megszopatott, de mikor elmeséltem, hogy hogy nézett ki az általam ráadott habsapkában, megint beígért egy alapos szopást.

– Basa baszki, milyen szopatás az, ahol az öreg katona vizesebb és többet sikál, mint a kopasz? De küzdelemnek nem volt rossz! – röhögtem.

– Ja, – válaszolta – küzdelemnek nem volt rossz.

423

Március 23. Hétfő

Este összevesztem az Edittel. Azt kifogásolta, hogy keveset írok neki. Azt is mondhatnánk, hogy semmit.
Nem ezt mondta, finomabban fogalmazott, kevesli.
Hát igen. Tényleg nem írok neki. Egy ideje egyáltalán. Az általa megcímzett rózsaszín borítékot és a micimackós levélpapírt, amit az első szabadságom alatt adott, hogy abba küldjem el a leveleim, legalább egy hónapja elő sem vettem.
Igazából rá se bírok nézni.
Sopronból, Adyligetről még sokat írtam neki, de az első otthon töltött nap után egyre inkább kiderült, hogy mélységes mély a szakadék a kinti világ és az itteni közt és ez levelezéssel sem tölthető fel.

Amiről itt írnék az kinn neki nem jelent sokat és még annyit se ért belőle, önsajnálattal teli massza lenne; amit meg ő küld, a szerelmünkről, meg a vele történt eseményekről, számomra teljesen idegen. Idegesítenek azok az ügyek, amiket problémának tart. Megalázottnak érzi magát, mondja, mert az osztályfőnök - a jónak mondott dolgozatából - nem azt a részt olvasta fel a többieknek, amit ő abból szeretett volna és amikor ő szóban akarta ezt kifejteni, a tanár a felénél félbeszakította és leültette.

Így még nem tapostak a lelkivilágába.

Mondjam el neki, hogy milyen az, amikor nem leültetnek, hanem üvöltve lefektetnek a sárba, meg milyen íze van a birkaszarnak? Hogy milyen teljesen kiszolgáltatva lenni? Vagy azt, hogy mikkel viccelődünk benn?

Nem szólalok meg, vagy inkább csak közhelyeket mondok. Ő kiborul, hogy semmit nem értek, hogy semmi emberi érzés, semmi empátia nincs bennem, pedig ha tudnám, mit élt át!

Úgy éreztem magam, mint Gyula bá.
Akiről amúgy sosem derült ki, mit érzett.

Apu gyerekkori barátjának a szülei voltak Gyula bá és Jutka néni. Majdhogynem nagyszülők voltak számunkra, nyaranta náluk voltunk heteket. Imádták a kutyákat, volt is nekik sok, jellemzően boxerek. Mi meg az öcséimmel rettegtünk tőlük. Be kellet zárni őket a kennelbe ha ott voltunk. Őrjöngtek, amikor minket láttak. De ha véletlen kiszabadultak, vagy elfeledve, hogy nincsenek elzárva, kiszaladtunk az udvarra és összetalálkoztunk velük, azon kívül, hogy össze-vissza nyaltak és vakargatni kellett őket, nem csináltak semmi rosszat velünk. Akkor félelmetesnek hatott az, amiről ma tudom, hogy csak határtalan öröm volt.

Jutka néni, mint egy igazi nagymama, a kívánságainkat leste egész nap, amíg Gyula bá haza nem jött a munkából. Mert onnantól csendnek kellett lennie.

Gyula bá 9 évet töltött szovjet munkatáborban Szibériában. Onnantól ő is csendben volt.
Széles erős testalkatú öreg volt, hatalmas érdes kezekkel. Amikor megjött a munkából, leült az ágyra és nézett maga elé. Így ette meg az ételt is, amit Jutka néni behozott neki a konyhából. Bármit mondott neki Jutka néni, bólintott, a hangját nagyon ritkán hallottam. Féltem tőle, de nagyon szerettem.

Nekünk Gyula bácsi volt, és alig vártam, hogy én is úgy hívhassam, ahogy a szüleim, Gyula bá-nak.
Közel sose mentem hozzá, csak néha az ajtóban állva néztem, ahogy eszik. Őt nem zavarta, talán észre se vett, vagy ha igen, kicsit felhúzta a szemhéját. Rideg volt, egyenes és sziklaszilárd.
És mégis melegség vonta be.

Egyszer-egyszer, amikor kedves akart lenni és mondott valamit és talán a fejünket is megsimogatta, annyira nem illett hozzá, hogy miniszoknyában se mutatott volna furcsábban. De mégis valahogy jóságosnak tűnt, az ezernyi barázda, ami beszántotta az arcát, nem marconának mutatta. A Télapót képzeltem ilyennek. Amikor csak révedt maga elé, úgy láttam, gondolkodik, és nagyon szerettem volna tudni, mi jár a fejében.
Sosem derült ki.

Meg sem mertem magamtól közelíteni, de mindig lenyűgözött, hogy mennyire furcsa, mennyire magának való. Néztem azt a hatalmas hátat, azokat az erős karokat és azt éreztem ilyen akarok lenni, ilyen rettenthetetlen.
Azt, hogy mit tett vele a 9 év kényszemunka, csak most kezdem sejteni, de hogy egy szót sem tudott mondani róla az ittenieknek, azt most már tökéletesen értettem. Milyen mesze áll az, hogy az a nyavalyás zöldséges csak becsempézett néhány szottyadt paradicsomot a zacskóba attól, hogy kegyetlen hidegben, hosszú éhezés alatt minden kenyérmorzsáért szinte ölni tudna az ember.
Leírhatatlan, elmondhatatlan.

Én most éhezem és fázom, ahogy anno Gyula bá. Ő nem beszélt erről, és nekem is nehezemre esik.
Átmostak, kilúgoztak.
Katona lettem a kurva életbe!
Háborúból, hadifogságból hazatért veterán. A katonaságot nem tudom kitisztítani magamból, amikor hazajövök, még akkor sem, amikor Edittel vagyok.
Ezt érdekes módon csak Buksi kutya tudta egyszer.

Ha meg benn vagyok a laktanyában, minden impulzus kintről - legyen az akár egy szerelmes levél Edittől - felfoghatatlan, valóságtól elrugaszkodott.
A valóság, a rémisztő valóság az az, hogy ide tartozom, a laktanyába, az egyáltalán nem kedvelt társaim közé, semmilyen más valóság nincs, minden egyéb csak zavar, kizökkent. Álmodom a kinti életről, de tevőlegesen nem tudok részt venni benne, levelet is nehezemre esik írni.

Úgy tudom majd végigcsinálni, ha teljesen a részévé válok, és megismerem azokat a kiskapukat, amikkel bent tudok nagyobb szabadságot élvezni. Olvastam régebben A 290-es számú auschwitzi fogoly című könyvet. Egy lengyel zsidó srácról szól, aki úgy tölt el 5 évet a haláltáborban, ahova 290-edikként érkezik, hogy pontosan ismeri az írt és íratlan szabályokat. Ezt teszem majd én is.

Hallgatom Editet, aki szabályszerűen lecsesz. Bólogatok, mint Gyula bá. De enyhülök is egy kicsit. Megcsókolom, ez segít valamit.

Turbékolni kezd. Dörgölőzik.

– Jaj úgy hiányzol! – mondja elcsukló hangon. Miniszoknyában van, le se veszem a szemem a lábáról.

– Te is. – válaszolom, mint Gyula bá miniszoknyában. Összeöltöztünk.

– Szeretlek Tamás!

– Én is.

– Áá, ezt csak rámondod! Nem is figyelsz rám. Szeretsz te engem?

– Én is.

Most megint kiabál, vagy mi.
Ma sem fektetem le.

Délelőtt kibékültünk. Megmondtam neki, hogy szeretem. Igen, civil ruhában ennek van egy minimális realitása.

Átöltöztem a kimenő ruhámba, a buszmegállóban összefutottam Totyival. Általános iskolai osztálytársam, akkori barátom. A középiskola elsodort minket egy kicsit egymástól, de meglepően gyorsan felvesszük a ritmust. Most volt sorozáson, kicsit meg van ijedve, hogy behívják. Jelentkezett egyetemre, talán amiatt nem viszik, vagy csak majd rövidebb időre.
– Milyen amúgy? – kérdezi.
– Szar. – kezdem, de amíg jön a buszom kifejezetten jót beszélgetünk, képben vagyok, figyelek, mégiscsak tudok kommunikálni. Bár az igaz, hogy nincs miniszoknyában és őt nem akartam megdugni. Ellenben érdekelte a katonaság. És ez nagyon jól esett.

A kapuban egy korosztályombeli őr volt szolgálatban, kérdeztem tőle, hogy tudja-e milyen huszonhárom van ma?

– Hát március huszonhárom – mondja gyanakodva.

– Dehogy! – válaszolom nevetve – Négyhuszonhárom!!!

– Kurva sok, de telik, szépen telik! – csapunk egymás tenyerébe.

Vadidegen, de  a testvérem.

Ide tartozom.

Este pihenőidőm lett volna, de Basa megkért, hogy menjek le helyette a konyhára, zárjak én. Lementem, így hát este szolgálatban voltam feketén. Megbeszéltük, hogy bármi van, azonnal értesítem, nehogy lebukjunk.

(Képek forrása:
Mihail Disztergeft rajzai a GULÁG-ról. www.gulag.hu
http://www.thetutuproject.com/)

424

Március 22. Vasárnap

17-től szabadnapra mehettem ismét. A délelőttös szolgálat alatt volt egy kisebb fennakadás, Dinót valami városi fuvarra rendelték a dobozos UAZ-zal, emiatt az egyik kopasz sofőrt küldték el IFÁ-val a kajáért. Rosszul pakolták fel a platóra a reptéri konyhán azokat a nagy alumínium bödönöket, amiben az ételt hozták át hozzánk, és emiatt egy kanyarban összeborultak. Mikor ideértek és lenyitottuk a nagy deszkaajtót, akkor láttuk, hogy a csőtészta beborítja az egész platót, ázik a húslevesben és kis szigetekben felhalmozódva áll benne a sertéspörkölt.

Két bödön tartalma volt menthető, de vészesen közelgett az ebéd ideje, a szolgálatba indulóknak enni kellett adni, de ez nem volt elég. Basa szabadnapon volt, Robi persze sehol és az az állat Koltay volt a csüti. A korosztályombeli sofőr, amúgy vagány, tuti, hogy ő vadult az IFÁ-val, de annyira beszart, hogy bár én is meg voltam ijedve, meg kellett ígérnem, hogy valamit kitalálok. Azt találtam, ki, hogy a balesetet tényként kezelem és inkább már a megoldással hívom fel a Koltayt.

Megnéztem, hogy a raktárban milyen hideg élelem van, lekvár, konzervek. Ebből mindig valamivel többet kapunk, meg Hortományi alhadnagy néha külön is rendel, hogy ha esetleg riadó van, akkor zökkenőmentes legyen a megnövekedett igény ellátása. Amikor valami baj volt mindig ehhez nyúltunk.

Azzal hívtam Koltayt, hogy a bödönök zárhatóságára ki kellene találni valamit, mert a lazán rátett fedő nem tartja meg a tartalmat, ha egy IFA platón csúszkálva kell elhozni. De ha már IFÁ-t küldünk, akkor biztosítani kellene a sofőr számára valami eszközt, amivel rögzíteni tudja ezeket a kör alakú vékony, magas edényeket.

Mert különben az történik, ami ma.

Hogy nincs ebéd.

Azonnal átjött, de már azzal fogadtam, mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy kérek engedélyt a szolgálatba menőknek kiosztani a megmaradt ételt, csökkentett adaggal, de kenyeret és lekvárt adnék nekik mellé. A pihenősöknek később lenne ebéd, addig a sofőrt vissza kéne küldeni és amilyen maradékot csak lehet, össze kellene gyűjtetni a reptéri konyhán. Minden adag mellé tudok löncshúst adni, és ha többféle kaját kapunk, akkor szakaszonként vezényeljék az alegység ügyeletesek enni a katonákat és akkor nem lesz baj abból, hogy nem egyformát kapnak. Az IFÁ-ra meg rendeljenek a platóra néhány embert, akik arra felügyelnek, hogy ne boruljanak ki a bödönök.

Koltaynak nagyon tetszett a dolog, még azt is elfelejtette megkérdezni a sofőrtől, hogy mi is történt valójában, mert azért az a bödön nem borul könnyen.

Leereszkedőn mondta neki, hogy fiam, maga szedjen össze néhány embert, aztán induljon máris, én addigra odaszólok, hogy mire van szükségünk.

Délután szabadnapot kaptam, és kihirdették a köteléken, hogy ma kisebb zavar volt az élelmezésben, de szerencsére Koltay zászlós évtizedes határőrizeti tapasztalata kihúzta a bajból a laktanyát.

Vivát Herr Koltay!

425

Március 21. Szombat

Ma egész nap újra nyugalom volt, olyannyira, hogy még arra is volt idő, hogy délután a pihenőidő rovására egy 2 órás előadást hallgassunk meg. Korlát százados bűvölt el hatalmas tudásával. Két témakört járt körül alaposan. Csak emiatt jött be szombaton. Hiánypótló előadás volt, mivel ezek az események, nyomban azután, hogy középiskolában nem is oly rég meg kellett tanulni, szóval rögtön a vizsgák után automatikusan és maradéktalanul törlődtek. Ahogy a többiek elnyomott ásításoktól eltorzult arcán láttam, mindenkinek vadonatúj ismeretanyag volt ez, ismét.

Ugyanis ma 30 éve alakult meg a KISZ.
68 éve, 1919-ben pedig kikiáltották a Tanácsköztársaságot is, de ez már történelem, vagyis ezzel ne is foglalkozzunk sokat. Katonaságom eddigi ideje alatt ennél testhezállóbb utasítást nem kaptam, és ahogy a többieken megint végignéztem, az látszott, hogy ez nekik sem fog gondot okozni.

– Viszont a KISZ – emelte fel a hangját a százados – az a mai magyar valóság, nagyon is élő szervezet és csak remélni tudja, hogy sokan vagyunk a tagjai. Emelje csak fel a kezét, aki KISZ tag!

Az a mély hallgatás, ami ezután következett a százados minden reményét eloszlatta.

– Ennél nagyobb politikai aktivitást várok maguktól, a jövő hónapban KISZ toborzást tartunk a kerületi KISZ titkárok segítségével, elvárom, hogy mindenki önként belépjen.

Szerencsére betoppant az ügyeletes tiszt és jelentette a századosnak, hogy az állomány egy részének el kell kezdenie a szolgálatra való felkészülést, de ez, mint utóbb kiderült, csak arról szólt, hogy a takarítást kellett elkezdenünk.

A százados kitessékelt bennünket, elmondta, hogy nagyon passzívak vagyunk.

Mitől ne lennénk azok?

Különben is, mi az isten az a politikai aktivitás?

426

Március 20. Péntek

Ma riccs (riadó) volt a FEP-en.

De előtte még Nitró lehívatott a csapatügyeleteshez.

Sugárzott az arca, az ő szája is mozgott, lekövetve, amit a csüti nekem mondott. Bólogatott, grimaszolt.

A csüti vagyis Gitti főtörzs, aki amúgy mindentől retteg és a katonai szabályzat minden betűjét komolyan veszi, hosszan taglalta a tényállást. Az volt a vád, hogy visszaélek a konyhai szolgálat nyújtotta lehetőségekkel, nem adhatok ehetetlen dolgokat a katonáknak, gondoljak bele, hogy míg én a konyhán vagyok, ők fegyveres szolgálatot teljesítenek, joguk van rendesen enni, ezen én nem változtathatok, és nekem ehhez kell tartanom magam, a konyhai szolgálat ugyanolyan felelősséggel jár, ugyanolyan katona vagyok, mint ők.

Mikor végre szóhoz jutottam, jelentés formájában tájékoztattam őket a konyhai szolgálat mibenlétéről, hogy nekem az a feladatom, hogy mindenkinek, a kiírt mennyiségű ételt osszam ki, és azt kell kiosztanom, amit nekem idehoznak, ezen senki nem változtathat. Az ételek minősége eltérő lehet, ebbe nekem sincs beleszólásom, és nem garantálhatom minden egyes adag étel azonos minőségét. Ha tehetem, az ehetetlen dolgokat nem osztom ki, de ehetetlen dologgal nem nagyon találkozom. Van olyan, hogy igen kicsit zsírosabb a hús az egyik tányéron, mint a másikon, de egy állat sem csak bélszínből áll, ráadásul az ország egyik legjobban ellátott laktanyája vagyunk, a reptéri dolgozóknak készített magas minőségű ételt esszük, de itt ez katonaság, nem kivételezhetek senkivel!

A csüti higgadtan hallgatott, bólogatott is, aztán még azt a nyomaték kedvéért hozzátettem:

– Ahogy tapasztalom, itt nem az van, amit én, vagy bármelyik társam akar, ez katonaság!

Itt egy leheletnyit Nitró felé biccentettem, hogy értse.

– Az élelmezésben nincs kivételezés, én sem tehetem meg, bármennyire is finnyás valaki, bármennyire máshoz van is szokva, nem a mi kényelmünket szolgálja a határőrség!

A barom Gittinek nagyon tetszett, amit mondtam, a végén teljesen fellelkesült.

– Jól van, jól van. Igaz!

– De persze gyomorbántalmak esetén, orvosi papírral igazolva, Hortományi alhadnagy elvtárs dönthet másként. Ha ilyesmiről van szó, nem lehet akadály. – mondtam olyan simulékony hangon amennyire csak tudtam, lássa, hogy konstruktív vagyok.

Nitró majd szétrobbant, de mivel a csütinek nagyon megnyerte a tetszését a hozzáállásom, semmit nem tehetett. Leléptettek.

– Jöjjön csak szakaszvezető…

Gitti karon ragadta Nitrót és elindult vele az iroda felé. Az, mint egy sérült kirakat bábú kitekert nyakkal nézett utánam, méterekről is látszott, hogy zihál, jár a mellkasa, aztán mosolyogva intettem neki és eltűntem a lépcsőfordulóban.

Délelőtt voltam szolgálatban, a pihenőidőmet töltöttem a körletben. Nem sokkal később, hogy feljöttem a csütitől, felbőg a sziréna, hallom az ügyeleteseket ordítani a folyosóról.

– Riadó! Mindenki fegyverben két percen belül az alakulótéren!

A körlettársaim leugrálnak az ágyakról.

– Te nem jössz? – kérdezi Kiss Gyuri.

– Szakács vagyok. – válaszolom és kedélyesen nézegetem a felső ágyról, ahogy kapkodnak a többiek. Faszom! Szakács vagyok.

De már hallom is Nitrót, túlüvölti a szirénát:

– Dvorszkíííííííííííííí! Fegyverbe!

Betoppan a körletbe és földbe gyökerezik a lába.

Fekszem ugyanis.

– Dvorszky kifelé a fegyverszobába, már egy perced sincs! – jön meg a hangja.

Nem érti, hogy mit mondok, pedig azt mondom, hogy pihenőidős szakács vagyok.

Üvölt, hogy a riccs az mindenkire vonatkozik, és már ezért a késlekedésért felnyom, köteles vagyok a sziréna hangjára azonnal ugrani.

Megteszem, erre nem tudok mit mondani, még az is lehet, hogy igaza van. A sisakom úgy veszem le a szekrény tetejéről, mintha hozzá akarnám vágni, ebben van is valami. Kirohan, aztán én is. A fegyverszobában nem találjuk a fegyverem, egyszer volt nálam, amikor átvettem, de csak annyi ideig, míg a számát bediktáltam. Még szerencsétlenkedünk a raktárossal, hogy milyen tártáskát adjon, éles lőszer kell ugyanis, de nekem nincs külön tártáskám, ritkán visznek szakácsot riadókor. Valami tártáskát mégis kapok, 60 éles töltény kerül a kezembe, de még le kell papírozni. Nitró tajtékzik, de még nem vagyunk elkésve, mert Gitti annyira berezelt a riadótól, hogy jobb ötlete nincs, minthogy a riadósokat lenn sorba állítva leellenőrzi a surranók tisztaságát. Hebeg-habog, vörösen izzó arccal mered a surranókra, a sziréna üvölt, aztán valamelyik szakaszparancsnok, miután az IFÁ-k betolattak a bejárat elé, bekiabál, hogy járműre. Ettől a csüti is észbe kap, járműre, járműre, kiabálja ő is, látható megkönnyebbüléssel, hogy valaki megoldotta helyette a helyzetet.

Robog velünk ki az IFA a reptérre, Ferihegy 1-re. A gékápéká, vagyis a gépkocsiparancsnok, egy öreg Mamut szakaszvezető tart eligazítást a platón menet közben.

– Néhány örmény eltérített egy szovjet IL 62-es gépet. – mondta – A rendőrség különleges erői már itt vannak a reptéren, nekünk az a feladatunk, hogy második lépcsőben biztosítsuk a helyszínt. Egy távolabbi leszállópályára irányítják a gépet majd és nekünk egy áthatolhatatlan zárást kell végrehajtani. Akit leteszünk, az nem mozdul és senkit nem enged át a záron se ki, se be. Aki él és mozog ki lett rendelve a reptérre, mindenki szeme rajtunk csüng, el ne csesszétek!

Meghatározott helyekre tesznek ki bennünket és ott kell állnunk. Mit lehet ezen elcseszni?

Még elmondja, hogy egyelőre tárgyalások folynak, mert az örmények fel akarják robbantani a gépet Budapest felett, ha nem teljesítik a követeléseiket (amikről nem tudjuk meg mik is). Viszont lassan le kell szállniuk, mert 40 perce köröznek a város felett, lassan elfogy a kerozinjuk.

Ahogy a kifutópálya betonjára kiérünk, lenyitják a plató hátulját. Nagyjából 50 méterenként megállunk, a riadó parancsnok rámutat valakire, az leugrik és már robog is tovább az IFA.

Ledobnak engem is, be kell tennem egy tele tárat az AK-ba és innen kezdve figyelni.

Azt tudtam megfigyelni, hogy végül leszáll a gép, és tőlem meglehetős távolságban megáll. Hosszú ideig semmi nem történik, majd odatolnak egy lépcsőt és lassanként leszállnak az utasok, majd felmegy néhány kommandós és négy vagy öt embert bilincsben lehoznak.

Még vagy másfél órát álltunk kinn. Láttam az IFÁ-t közeledni, majd távolodni, logikátlan sorrendben szedték össze a srácokat körülöttem, aztán felfedeztem Nitrót. A plató hátulján lógott ki, vigyorgott rám minden fordulóban, kiabált, hogy ott fogok megszáradni, ahol vagyok. Engem szedett össze utolsónak, elégedett vigyorral ült velem szemben, kérdezgetett, hogy hogy ízlett a katonaság, úgy hallotta az akarok lenni, nem szakács. Majd szétrobbantam, tűrtem, de folyamatosan piszkált, hogy így fog megszopatni mindig, amikor csak teheti. Csikorgott a fogam, látta rajtam, hogy tehetetlen vagyok és élvezte. De aztán valamelyik idősebb katona, rászólt.

– Nitró, fejezd be mert kihajítalak a kocsiból. Biztos tudod, hogy egy órája mindenkinek benn kellene lennie a körletben, nemcsak ezt az egy kopaszt szopattad, hanem egy egész rajt. Kussolj most már, a hangodat ne halljam!

ÓÓÓ zene volt füleimnek! Ilyen sokat és alaposan nem mosolyogtam még pasira. Nitró kussolt és vöröslött.

Este beszélgetések zajlottak minden sarokban, mit akarhattak az örmények?

Mindenki számára érthetetlen okból adták fel magukat. Annyit máris tudni, hogy az orosz hatóságok már másnap viszik is őket haza, és mindenkinek az volt a véleménye, hogy jobb lett volna nekik itt tűzharcban megdögleni, mint ahogy majd otthon fognak. De hogy volt-e náluk fegyver, robbanóanyag és mit akartak tulajdonképpen és azt miért pont Budapesten, nem derült ki.

427

Március 19. Csütörtök

Veszélyes ütemben élesednek a vitáink Nitróval. Attól félek, megütöm egyszer.

Sosem verekedtem.

Nem is nagyon akarok. Cselgáncsoztam ugyan 5-6 évet, de az sport volt, nem gondoltam azt komolyan soha, hogy önvédelemnél, de pláne támadásnál, egy vita megoldásaként bevethető a tudásom. Versenysportoló voltam, csakis az eredmény volt a fontos az edzőmnek meg az egyesületnek. Kemény edzéseink voltak, csak az maradt meg, akiben láttak valami reményt komolyabb eredményt elérni.

Rejtély, hogy bennem hol látták ezt. Szerettem a cselgáncsot, tulajdonképpen jó voltam benne, de az igazi versenyszellem hiányzott belőlem. Mindenesetre a heti öt edzés, a hétvégi versenyek és az edzőtáborok egy elég összeszokott és folyamatos erőfitogtatásokkal jellemzett csoportot hoztak létre.
A különböző életkorú társaim sorra nyerték a különböző versenyeket. Én nem voltam valami jó sportoló, csak valamivel erősebb voltam országos szinten annál a súlycsoportnál, amiben indultam, vagyis az Ifi 49 kilóban. Tehát a legkisebb és legfiatalabb voltam ott is. Mindenki profi versenyző volt és én profik közt voltam a leggyengébb.
Egy olyan fiútársaságban, ahol az élet felkészültségről, állóképességről, versengésről és alapvetően a nyers erőről szól, nincs nagy kímélet. Napi rendszerességgel voltak kisebb atrocitások, mondjuk, hogy ki szagolja meg a Szűcs hányingert keltően bűzlő zokniját, hát nyilván én. Persze sosem akartam, de nehéz ellenállni négy-öt támadónak, ha mindegyik egyenként is nagyobb, idősebb és erősebb. Küzdöttem, hogy hátha feladják, ha nem megy nekik könnyen, de egyik se volt az a fajta, aki bármit könnyen felad.

Én sem.

Soha nem végződött úgy egy-egy ilyen összecsapás, hogy feladtam.

Általában az öltöző a helyszín, ahol az edző nem felügyel, és mindig kemény dulakodás alakult ki az ilyen szívatásokból és persze nem csak én, hanem a hierarchia alján lévő néhány fiatalabb gyerek szenvedte ezeket el. A legtöbbje persze gyerekcsíny volt, sokszor még az elszenvedő is nevetett a végén a kialakult helyzeten, de ettől még lenyomták, megalázták.

Nem verekedések voltak ezek, hiszen cselgáncsosok voltunk, ott az ütés-rúgás szabálytalan volt, így a tatamin kívül is. Elkeseredett dulakodás volt, földre, padra lenyomni, amíg a másik feladta és hagyta, hogy csináljanak vele, amit akarnak. Engem fogni, tartani kellett végig, sosem ernyedtem bele abba a gondolatba, hogy jó, legyen.

Az állhatatos védekezésem egy idő után már nem okozott nekik örömet és így viszonylag hamar, 12-13 évesen megéreztem a szembenállás, a megtörhetetlen passzív ellenállás erejét és az önbecsülésemhez való konok ragaszkodás eredményességét.

Nem volt könnyű, hosszú idő ment el vele, de lassan még valamiféle tisztelet is ébredt a társakban. Akkor, amikor kiderült, hogy ugyanúgy szeretem az AC/DC-t, mint Coli, a legmagasabb és majdnem legidősebb, amúgy ezekben a dulakodásokban csak ímmel-ámmal résztvevő barna öves srác, a tortúrám abba maradt, Coli mindig a védelmemre kelt. És mivel senki más nem szerette a a kedvenc együttesét, csak én, így barátkozni kezdett, ami még sosem történt meg, hogy egy idősebb sportoló kezdeményezett volna a fiatalabbal szemben. Megnőtt az ázsióm, békém lett.

De ténylegesen verekednem ehhez sem kellett, nem ütöttem meg senkit.

Viszont most, hogy itt állok Nitróval szemben, ez az érzés, elvonási tünet erejével lep meg. De még tűrök.

A fafej fel akar nyomni mindenkinél, akinél lehet. Ma például a szekrényemet ellenőrizte, nem találta megfelelőnek a távolságot a behajtogatott ruha és a melléjük helyezett táska között. Közölte, hogy ezt jelentenie kell. Kapja be!

Este a vacsoránál, kicsit értetlenkedett, amikor elé hajítottam a tányérját, némileg csökkentett krumpli adaggal, egy – már jó előre kiválasztott-, zsíros, csontos mócsinggal, amit jó alaposan meglocsoltam színtiszta olvasztott zsírral. Ebből a zsírból a teájába is jutott, de előtte feloldottam benne egy kis pirospaprikát, hogy színe legyen.

Hülye hisztit csinált, hogy jelenti a csapatügyeletesnek, még idősebb katonákat is odahívott, hogy nézzék mire vetemedtem, de mivel nem népszerű, nem volt nagy támogatottsága, viszont nekem sokan kacsintottak be cinkosan.

Még jeleztem, hogy a kiabálással elveszített energiát pótolnia kell és biztosítottam, hogy én magam gondoskodom a jövőben magas kalóriájú, neki megfelelő étrendről.

– Olyanról, mint ez itt. – és ezzel rámutattam a cupákra a tányérján.

Azért egy köszönöm jól esett volna.

428

Március 18. Szerda

Nitró tizedes. Egy körletben vagyunk. Szolgálatvezető. A törzsszakasznál ő osztja be a szolgálatot. Megmondja, ki, mikor, milyen szolgálatot lásson el, ki, mikor megy haza.

Kis Isten.

Csak sajnos emellett igazi kisember, akinek tekintélye nem sok van, ezért ha kell, visszaél a hatalommal.

Erélytelen, azt is mondhatnám, hogy amolyan naiv ostobaság tompítja el, mert sok esetben csak lassan esik le neki, hogy befolyásolták, vagy viccet csináltak belőle. Tulajdonképpen nem rosszindulatú, csak nem érti, miért kevés az a relatíve magas poszt, amit megkapott, hogy elfogadott vezető legyen.

Azt vettem észre, hogy szabadidőmben egyre többször rendel takarításra.

Néha, mivel kopasz vagyok, a velem egykorú társaimnak a törzsszakasznál segítenem kell, ha épp nem vagyok szolgálatban, de eddig ez sem volt gyakori. Az a gyanúm, hogy Robi kérésére kezdett külön foglalkoztatni. Mert amikor másoknak semmit nem kell csinálni, gyanús, hogy Nitró engem hív kitakarítani a WC-t, ahol minden negyedik nap eldugul a piszoárok közös lefolyója. Vissza is okádja a tartalmát és sokszor kell centis húgyban beóvakodni a helyiségbe.

Nitrónak csillog a szeme, láthatóan élvezi, ahogy elmondja mi a feladat. Nem adtam magam könnyen. Nem volt kérdés, hogy meg kell csinálnom, de nem akartam szó nélkül nekilátni. Kicsit legyen mindenkinek kényelmetlen, ha szívatni akar. Ezentúl az lesz a taktikám, hogy minden alkalommal mindig vitába bocsátkozom. Ezzel sikerül a szívatásból mind több időt a vitával tölteni, néha többen is bekapcsolódnak, olyankor nehezebb dolgom van, nem egyszerű, két-három ember hülyeségeire rögtön, frappánsan visszavágni.

Most azt magyarázom, hogy hozzon még embert, egyedül ezt nem lehet, szerezzen rendes eszközöket, mindjárt vacsora, nem is lesz időm, elmegyek szarni előtte, vagy hogy surranót kell pucolnom.

De végül csak elbaktatunk a WC-ig széles mozdulatokkal kísérve a vitát. Aztán állunk a helység ajtajában, centi magasan áll a húgy. Lábujjhegyen, groteszk tartásban lépdelek be, nehogy magasra csapjon a lé.

Nem is lehet feltakarítani, mert folyamatosan bugyog fel a csatornából. Amint egy kicsit fölszedegetek, böffen egyet a lefolyó és apró gejzírként kilök egy adagot újra.

Felmosófa és felmosórongy. Ezekkel kellene.

A rongyhoz hozzá nem nyúlok kézzel, a nyelet is magasan fogom.

Felszívja a cuccot az elnyűtt anyag, ki kéne csavarni.

Nitró vigyorog az ajtóban.

– Csináld Dvorszky, ne lazsálj!

A kurva anyád!

Megemelem a fát és erőteljes félfordulatot téve nagyot suhintok a fa végén prüszkölő ronggyal. Az elszabaduló húgy nagyot csattan az ajtófélfán, a tizedesem hátraugrik kifelé az ajtón, de még így is kap belőle elég sokat. Magas fejhangon szitkozódik, én kikiáltom, hogy bocs, most nem tudok figyelni másra, örülök, ha én nem leszek tiszta gané, csak kiviszem a cuccot kicsavarni.

Ez igaz.

A zuhanytálcába dobom a rongyot és bakanccsal alaposan megtaposom.

De ez nem az igazi.

Szólok a Nitrónak, hogy lemegyek a konyhára normális eszközért. Leenged, leszól a csapatügyeletesnek, hogy hagyjanak átmenni. Hozok egy gumis lehúzófát meg néhány liszteszsákot. Ezeket a folyosóra nyíló ajtó küszöbére fektetem, behúzom az ajtót, hogy ne folyjon ki a trutyi, a böfögő csatornanyílásba is beletömök egy kisebbet, beletaposom, aztán a lehúzófával áttologatom a budiból a zuhanyzó lefolyójához a bűzlő folyadékot. Hányinger kerülget, de megcsinálom.

Mikor visszaértem a körletbe, megálltam Nitró előtt.

– Kész a lakhelyed, beköltözhetsz, buzi. Ragyog, nézd meg! Megcsináltam, de ez volt az első és az utolsó alkalom. Hogy jobban értsd, a hugyos léből elraktam egy adagot, valamikor megkapod a levesedbe.

Szólni sem bírt, annyira elképedt.

Rezzenéstelen maradt az arcom, komolynak látszottak a szándékaim.

– Leellenőrzöm, de Dvorszky, azt meg ne merd, meg ne merd…– hebegte, aztán kiszaladt a teremből.

Kiss Gyuri a korosztályombeli sofőr, elhűlten figyelt, majd cinkosan, széles vigyorral biccentett felém.