266

Augusztus 27 Csütörtök

Tegnap szolgálat után már nem volt lehetőség vitatkozni, ma délelőtt meg nem volt kedv. De valami keserű szájíz megmaradt, megint az a hangulat kezdett kialakulni, mint Adyligeten, vagy ami nemrég a konyhán. Valahogy mindig sikerül ezt elérnem mindenhol. Itt a kutyásoknál alapvetően jól éreztem magam, eddig semmiféle komoly torzsalkodás nem alakult ki. Ők is kedveltek valamennyire és én is elfogadhatónak éreztem a helyzetem. Nagyon a korosztályos különbségekkel nem törődik senki, kisebb élcelődéseken túl nem sok nyomát látni, egyébként meg mindenki a saját korosztályának megfelelően működött.

De ma egy kicsit feszült volt a légkör, nem ugrottunk egymásnak, de nagy örömködés nem rázta a körletet. Megint délután mentem szolgálatba, újra F1-re. Tényleg öreg vagyok, ma a Köblinél 1 órát álltam csak kinn. Jó, öreg nem vagyok, de most már előfordul,  hogy mindenki fiatalabb a váltásban. Sokszor nekem sem tűnik fel.
Ma is csak abból vettem észre, hogy ültem benn a kutató ügyeleten órákat és csak nem kellett kimennem. Ebből látszott, hogy Köbli jobban figyel a dolgokra, mint én. Pedig aztán örömét nem nagyon lelhette abban, hogy benn tartott, túl sokat nem beszélgettünk. Azt sem hiszem, hogy különösebben kedvelne, semmi oka nincs rá, de az is kizárható, hogy egyszerűen véletlen. Ennyire nem lehet elszúrni a váltás összeállítását. Szóval az egyetlen logikus magyarázat, hogy mindez a koromnak szól.
Hát igen.
Öregedő vagyok.
El se hiszem.
Olyan istentelen sok van még hátra. De lám, azért már van eredménye, hogy kimondhatatlanul sok el is telt. Már a tisztek is tartanak valamire, már figyelnek rám.
Öregedő vagyok.
Ezt nem is késlekedtem a kopaszok orra alá dörgölni, mikor vizet vittem nekik. Köbli szólt, hogy ennyit azért megcsinálhatnék. Olyan voltam, mint a mesebeli parasztlány, aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is. Mert többször is fordultam, hogy alaposan meg tudják öntözni a bakancsukat. Töltsék tele, de aztán mindig elmondtam, hogy ma most nézzenek meg, mert a szolgálat végéig nem látnak már, váltani bizony nem jövök ki.

(Kép forrása:http://parazsorzo.blogspot.hu/2012_01_01_archive.html)

Ez igazi genyóság volt, mert mindenki megszívta miattam, és ebben korlátlan örömmel fürdeni és a szenvedő alany figyelmét felhívni rá kifejezett rosszindulatra vall. Meg sikerrel irányítottam a dühüket és a haragjukat magamra a kütiről.  Ezt én is nagyon utáltam fiatalabb koromban.

De egyszerűen nem bírtam ki. Fura szerzet az ember, nem tudja irányítani saját magát sem. Ráadásul a közülünk kikerült legvacakabb példányok hadseregeket irányítanak. Röhej.

De még az elfogadhatónál is rohadékabb voltam, mert többször nem vittem vizet. Pedig pontosan tudom, hogy ilyen melegben a bakancsból negyed óra alatt elpárolog a víz, és meg is szomjazik az ember, mégsem mentem ki többet. Senki nem szólt semmit, de amilyen tekintetekkel találkoztam az IFA-n a laktanya felé, abból kiolvashattam, hogy ha rajtuk múlna, kihajítanának a kocsiból.

267

Augusztus 26 Szerda

38 hét.

9. hónap!!

A kutyásokhoz is elért a hír, hogy kivittem Parát. Délelőtt kis kupaktanács ül össze, mondjam el hogy jutott eszembe, hogy sikerült. Elmondtam mit csináltam előző nap, azt igazából nem kötöttem az orrukra,  hogy Lux-ot sokszor elengedem, csak Parával kapcsolatos ténykedésem tártam fel. Valamiért az volt az érzésem, nem tetszik nekik. Németh Gyuri csak csóválta a fejét, hogy ebből komoly baj lehetett volna. Ebben van valami, de nem lett. Meg azt mondta még, hogy az ilyen jellegű magánakciókat nem szereti, és döntsem el végre, melyik kutyát akarom, mert nem tehetem meg, hogy folyton válogatok.

Én ezt nem nagyon érzem, Parát nem akartam én magaménak, csak annyit tettem, hogy megpróbáltam felvinni szolgálatba és sikerült. Olyan mintha valami irigység lenne bennük, amit ilyen rosszallásban tudnak kiadni magukból. Azt elismerem, hogy nem volt okos dolog egyedül csinálni, de ha nem vagyok egyedül, ezt sose tudjuk végig csinálni. És Para jó fej volt, amikor reggel bevittem a kennelbe szolgálat után, készségesen hagyta, hogy levegyem a szájkosarat,  egyáltalán nem volt ellenséges.

Valahogy éreztem, hogy rendben vagyunk. Lehet, hogy az éjszakai szolgálat őt is kimerítette, de nyugodt, barátságos volt velem. Mindenesetre a kutyások most berágtak rám, és Gyuri megtiltotta, hogy Parával foglalkozzam. Ezt olyan könnyen nem akartam elfogadni, vitatkoztunk, mondtam, hogy adjon erre értelmes magyarázatot. Mert azt beláttam, hogy először nem volt jó ötlet, de a szolgálat végére úgy éreztem megbarátkoztunk, legalábbis Para megbékélt velem.
Ha viszont van logikus magyarázat arra, hogy miért ne foglalkozhatnék vele, akkor abbahagyom, de csak annyi indok, hogy ő azt mondja, az nem elegendő. Nagyon nem szeretem, ha valaki pusztán a saját kénye-kedve miatt utasítgat engem. Még ha öregebb, meg magasabb rangban van, akkor sem. Ezt még a tisztektől is nehezen viselem. Végül az összes idősebb kutyás kiakadt miattam, tán azt érezték, hogy Gyurival való szembenállásom ragadós lesz, esetleg, hogy eleve a rendszer alapjait támadom, ne adj Isten, rendszeres lesz, hogy visszafeleselek az öregebbeknek. Tehát egy emberként ugrottak nekem. Aztán eljött a szolgálatba indulás ideje, nem fejeztük be a vitát, csak félbeszakadt.

Persze megint Rövid Ugrás. Délutános szolgálat F2-n.
Kutya nélkül, most csak kampósként.

268

Augusztus 25 Kedd

Ma is kutyakonyhára rendeltek. Az a helyzet, hogy engedékenyebb vagyok Lux-szal, mintha még segítené is a dolgokat. Így egész jól haladok vele. Azt csináltam, hogy ahogy kihoztam, elengedtem, hadd tombolja ki magát kicsit. Aztán magamhoz hívtam, és gyakoroltunk.

Aztán megint elengedtem és valamivel később újra gyakorolgattunk. És ezt csináltam jó sokszor. Hamar rájött, hogy minél előbb teszi, amit mondok, annál hamarabb szabadul, ezért a vége felé már tényleg úgy nézett ki, mintha tudna a dolgát. Ezzel a módszerrel a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad.

Aztán ma kitaláltam azt is, hogy összebarátkozom Parával. Mindig rácson keresztül takarítjuk a celláját, meg a kaját is a rácsok alatt toljuk be neki, mert annyira kiszámíthatatlan. Csak Dollár Tibi és Szögi úr tudott a kegyeibe férkőzni. De Szögi úr leszerelt a napokban és kell valaki, aki fel tudja még vinni szolgálatba.
Ezért míg Lux szaladgált, kihoztam egy széket és leültem Para cellájával szemben. Először túl közel ültem hozzá, mert érezhetően feszült lett.

Ezért egész hátramentem, de igyekeztem megtalálni azt a pontot, ami már nincs neki túlságosan közel, de nem is nagyon távol, hogy még azt érezhesse, hogy miatta ülök ott. Aztán beszélni kezdtem hozzá, elmondtam, hogy mi a tervem vele, meg, hogy mennyire haladok Lux-szal. És amikor jól látta, időnként közelebb húztam a széket. Időnként felálltam, hogy foglalkozzam a kiskutyával, aztán újból visszaültem, de mindig úgy, hogy még mielőtt leültem, volna, már beszéltem hozzá, meg a nevén szólítottam, hogy figyeljen rám. És aztán amikor a kaját osztottam ki, megálltam a táljával a kezemben kinn, sokat beszéltem hozzá, és szép lassan kiakasztottam a riglit az ajtón.

Majd elmondtam mi lesz, hogy bemegyek és csak ételt adok, jövök is ki, közben lassan benyitottam és beléptem hozzá. Nagyon mereven figyelt, de nem volt ellenséges, csak annyit érzékeltetett, hogy ha rosszat mozdulok végem, de addig megengedő. És tényleg, hagyta, hogy lassú mozdulatokkal elé tegyem az ételt, és míg ki nem értem, ugyanolyan dermedten figyelt, de nem ugrott nekem. Mondjuk fogalmam sem volt, hogy ebben az esetben mi lesz, de próbálkozásnak nem volt rossz, miután rákattantottam a kallantyút újra, lefeküdt és addig nem nyúlt a kajához, míg arrébb nem mentem.

Aztán, hogy egy genyó Ultra Rövid Ugrásom legyen, 6 órakor lehoztak a kutyakonyháról és felküldtek éjszakára F1-re. Gondoltam egy merészet és a pórázzal, szájkosárral határozottan beléptem Para kennelébe, persze beszéltem hozzá folyamatosan, majd, bár ebben nem nagyon bíztam, de néhány darab kutyatápot szórtam a tálkájába. Nem érdekelte nagyon, de ezért csökkent benne a bizalmatlanság. Rászóltam, hogy üljön le, ezt meg is tette és bár száz százalékig nem voltam biztos magamban, szintén határozottan rátettem a szájkosarat és a pórázt. Kinn a teherautón zúgolódva kérdezték, hogy mi az isten tartott ennyi ideig, de mikor beemeltem Parát a platóra, az összes srác hüledezni kezdett.

Hát ezt meg hogy? Nem féltem? Könnyű volt?

Meg ilyen kérdések jöttek, én meg élveztem, mert úgy éreztem tényleg bátor vagyok.

269

Augusztus 24 Hétfő

Ma kellett visszajönnöm ötre. Délelőtt beugrottam Szaszához, jól érezte múltkor, hogy lassan vonul, azt érezte rosszul csak, hogy lassan, mert kurva gyorsan, ugyanis csütörtökön megy Adyligetre. Elmeséltem neki a bevonulást, hogy ne lepődjön meg, ha elviszik valahova messze, meg úgy általában mindent, ami épp az eszembe jutott. Mennyivel jobb lett volna, ha valaki ugyanezt elmondja nekem a bevonulásom előtt. Szasza is láthatóan örült, bár aztán meguntuk mindketten, mert lehet, hogy 9 hónapig nem is találkozunk, míg én le nem szerelek. Hagytuk a fenébe a katonaság témakörét.

Délután, ahogy beértem, már vittek is a kutyakonyhára. Lux-szal gyakorolgattam. Olyan kis szeleburdi még mindig.
Szeretem, hogy ilyen.
Teljesen alkalmatlan így őrkutyának, de igazából azt, hogy a többi ki van képezve, nem használjuk ki. Bár annyit tudnia kellene, hogy szépen gyalogol mellettem. De még mindenféle szir-szar elvonja a figyelmét, egy dongó, egy mozduló levél, minden. Ilyenkor menne a maga feje után. Nehezemre esik fegyelmezni. Ha az én kutyám lenne valóban, otthon, akkor megtenném, illetve lenne olyan helyzet, mondjuk kutyasuliba járnék vele, ahol megkövetelném tőle. De itt, ismerve azt az életet, ami itt vár rá, nagyon nehezen veszem rá magam, hogy a kölyökkorát is elvegyem tőle. Szépen nődögél, bár egyre furcsább alakja van, hosszú, erőteljes, nagy tappancsokban végződő nyurga lábakon relatíve kicsi test, kicsit a birodalmi lépegetőkre emlékeztet, de legalábbis olyan, mint egy slampos kamasz. De ő is évezi, hogy hosszúak a lábai, fut, szalad, használja.
Már amikor kikerül a kennelből.
És elengedem.
Mert azt gondolom, a többiek nem nagyon hagyják szabadon futkorászni, bár erről sosem beszélünk, nem merek olyat állítani határozottan, aminek nincs tényalapja. Csak valahogy úgy érzem. Ezért 10 perc kínzás után, hogy ül, meg fekszik, meg igazodj, elengedem, hadd szaladgáljon. Inkább időnként a behívást gyakorlom, de azt észrevettem, hogy tart tőle, mert amikor visszajön, nem szereti, ha megfogom, gondolom az lehet, hogy attól tart, visszaviszem a kennelbe. De jutalomfalattal, ami ezt a szörnyű tápot jelenti, mégis sikerül némi bizalmat kifejlesztenem benne. Legalábbis mára.

Illetve addig, amíg tényleg be nem viszem a helyére. Nem hülye, pontosan tudja, hogy ott benn szar neki. Most, hogy növésnek indult, rettentő nagy a mozgásigénye. Nem csoda, ha utál benn lenni a helyén.

Kinn meg elemében van, mindent megvizsgál, minél messzebbről jön az inger, annál jobb, legalább szaladhat felé. Keresztül kasulja az egész területet, látszik minden porcikáján, hogy élvezi. Dobálja a tagjait, nagyon kajlán fut, még a fülei is lobognak, ami egy álló fülű német juhásztól elég meglepő. Szája is nyitva futás közben, és még a nyelve is klaffog ide-oda. Rettentő mókás látvány, hangosan röhörészek én is, meg az épp arra járó ÉPK-ok is, nekik is nagy kedvencük lett, és ma például kifejezetten vele fociztak. A labdára nézve még veszélytelen, viszont azt a süke-bóka ugrándozást, amit Lux rendez körülötte, meg ahogy kergeti, tényleg nem lehet kibírni, néha azért áll a meccs, mert görnyedve röhög minden játékos.

Nos ezt az élményt én nem akarom elvenni Luxtól. Fog ő még sokat gubbasztani a cellájában.

270

Augusztus 23 Vasárnap

Hazahoztam néhány Határőrt, a Határőrség hivatalos lapját, azt mutogatom Anyuéknak. Nagy sikere nincs, ők is olvastak már sok ehhez hasonló hurráoptimista nyáladzást.

271

Augusztus 22 Szombat

Megyek kifelé a szarból!!!!!!! Letöltöttem a felét!!! Most már minden perccel többet voltam katona, mint amennyi a végéig eltelik. Mámorítóan jó érzés. Még akkor is, hogyha összességében beláthatatlanul messze van még így is.
Jövő május.
Atyaég.
9 hónap.
Borzalmasan sok.
És ha visszanézek, még jobban megrettenek. Ha felidézem az elejét, attól a naptól, hogy megtudtam, vonulok, beugranak képek, a bevonulásról, arról az ijedelemről, hogy mi lesz velem, az első napokról, úgy érzem fényévek teltek el azóta. Olyan embertelenül hosszú volt, hogy a sírás kerülget, ha belegondolok, hogy ugyanannyi van hátra, mint amennyi letelt.

A soproni hetek, a menetelés a havas lőtér felé, az állandó üvöltözés, hogy kis nyomorult senkivé akartak tenni, részévé egy nagy monstrumnak, ahol nem számítok, Réz Misi, Szabó alakja, a bikanyakú olyan, de olyan messze vannak, hogy nehéz elhinnem én éltem meg.
Mintha egy másik élet lett volna, ahová innen be tudok tekinteni. Adyliget is csak azért nem annyira távoli, mert nemrég jártam ott, de igazából, mint kísértet mozogtam, minden ismerős volt, de csak rossz álom hasonló díszleteként, nem tapasztalatként. Holott tudom, hogy ott kaptam szakács kiképzést.

És nem is volt olyan rég, még nincs három hónapja, hogy már itt Ferihegyen sem szakács vagyok, de az is elérhetetlenül távolinak hat. Ha azt kéne végigélnem újra, ha az a katonaság lenne előttem, ami mögöttem van, ha holnap a tegnapi napomat, holnapután a tegnapelőttit kapnám, hogy haladjak a szakácskodás, Adyliget, Sopron felé és végül a bevonulással leszereljek, ha ez állna előttem, nem bírnám ki. Akkor be kellene vennem az összes Algopirint, meg Polivitaplexet amit Anyu behozott nekem most a szobámba.

Ezt még egyszer nem tudnám végigcsinálni, olyan kegyetlenül hosszú.
De érdekes szerkezet az agy.
Pontosan tudom, hogy előrefelé ugyanannyi van, mint amennyi hátrafelé lement, mégis rövidebbnek látom, ami előttem van. Egyre öregebb vagyok, lassan ez tiszteletet fog parancsolni, senki nem fog baszogatni. Igazából már most nem olyan rossz a helyzet, mert ugráltatni már rég nem tud senki. Van, hogy valami szopást nem tudok elkerülni, de nem kényelmes dolog senkinek sem munkára fogni engem.
Ezért egyre ritkábban teszik.
Akkor jellemző ez, ha valakinek kifejezetten a bögyében vagyok. Ilyen alak sok van persze, de csak kevesen veszik a fáradtságot, hogy ezt konfrontálódással is jelezzék. Ismerem a repteret mint a tenyerem, ott sok meglepetés nem érhet, talán a tél, ami fenyegető.

Más alakulatokhoz, határszélhez, főleg nyulakhoz viszonyítva még így őrszolgálatosként is tulajdonképpen királyi dolgom van. Hülyeség lenne ezek mellett úgy éreznem, hogy hosszú, meg pláne, hogy nem bírom ki. Mert az ugyan tény, hogy hosszú lesz még, de minden levegővétellel, minden perccel, minden nappal, minden héttel kevesebb és kevesebb.
És ez is tény.
Tehát mégiscsak rövidebb, ami előttem van, míg ezt átgondoltam, az ehhez használt idő is közelebb vitt a végéhez.

272

Augusztus 21 Péntek

MA VAGYOK 19 ÉVES!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Pont a felénél tartok, ennél nagyobb szülinapi ajándék csak a leszerelés lehetne.
Viszont ugyanúgy szarul vagyok, lázam van, nem is értem, mi ez, nyár van én meg betegeskedem? Micsoda hülyeség ez?

Még egyet alszom és közelebb leszek a katonaság végéhez, mint az elejéhez. Ma még az eleje van közelebb, a vége távolabb, de még egy kicsi és az egész rendszer átbillen, minden megváltozik, nem befele haladok valami felé, hanem jövök ki belőle szépen. Hurrá!

Ma van a születésnapom és egyben az utolsó nap amin éjfélig szavazni lehet rám a Goldenblogon.
Csak mondom. :)

273

Augusztus 20 Csütörtök

Tegnap haza is jöttem a megszerzett 5 napos EÜ szabadságra. Ma tulajdonképpen beteg vagyok tényleg. Fekszem, Anyu teáját iszom.
Ha így megy el a betegszabadság, akkor semmi értelme nem volt. De nem unatkozom, mert Buksit és a macskánkat figyelgetem és röhörészek. Buksi valamiért nagy állatbarát. Nálánál kisebb állatot sosem bántott, legyen az bármilyen fajta, kutya, macska, gyík, madár, mindegy. Egy alkalommal húsvétra vettünk is neki két kiscsibét, innentől kezdve mint egy igazi kotlós, terelgette egész nap őket, melléjük feküdt a dobozba aludni és ha nagyon szétszaladgáltak, óvatosan a fejüket bekapva egy kupacba hordta őket. Ha aludt, a csibék felültek az oldalára és ő, ha már ébren volt sem mozdult, amíg a csirkék fel nem keltek. Ezért nem volt gond befogadni állatokat, most egy ideje egy rosszcsont macska is velünk élt. És az nagyon mókás, ahogy a két állat játszik. Nem lehetetlen, hogy a nevetés fog meggyógyítani.

274

Augusztus 19 Szerda

Én ezt nem értem. Miért ilyen csöndes a leszerelés? Úgy nézem az az elementáris érzés, hogy vége, valahogy mégsem okoz eufóriát. Talán mert nagyon lassan jön el, végül is nekem is 540 napom van szokni az érzést, hogy lassan vége. És mire tényleg vége az ember annyira megszokja, hogy nincs benne semmi rendkívüli. Az történik, amiről 540 napja pontosan tudni, hogy megtörténik. De ha nekem most azt mondanák, hogy leszerelhetek, majd kiugranék a bőrömből, még tán törni-zúzni is elkezdenék örömömben.
De a Mamutok nem törtek-zúztak, egyszerűen csak csendben leszereltek.
Ahogy a májusiak.

Aztán az is lehet, hogy amikor kézzel fogható közelségbe kerül a leszerelés, kézzel fogható közelségbe kerül a szabad élet, akkor az ember sokkot kap. Azon például én egyáltalán nem gondolkodom. 200 valahány nappal ez érthető, de 10-5 vagy három napnál az ember érzi, hogy egy olyan világ jön, ahol semmi nem tudható biztosan.
Hogy jön az ismeretlen. És az bizony rettegést kelthet.
Mert a leszerelésnél lehet, hogy kisebb öröm, hogy vége, mint amilyen erős a félelem a jövőtől, amiben már minden döntést nekünk kell meghozni, nincsenek kopaszok, akik felett hatalommal bírunk, akiknél a puszta létezésünkben is többek vagyunk, nincs utasítás, nincs lógás. Talán az az igazán kemény, nem ez itt.

Jön a felelősség, meg a gondolat, hogy mit csináljak magammal. Én azért nem gondolkodom erről, mert halvány sejtelmem sincs, mit csinálok majd. Olyan mértékben sötét folt a jövőm, hogy felesleges meregetnem a szemem előre. Meg messze is van még. Az egyetlen, ami miatt a jövő reményt ad, az az, hogy nem leszek itt.

De ez azért jövőképnek karcsú.

Mindegy jöjjön csak. Éljen a szabadság.

Valamit majd kezdenem kell magammal.
Mennyivel egyszerűbb itt! Mert ma azt kezdtem magammal, hogy lementem a dokihoz, lázas is vagyok, meg szarul is, de nem annyira, mint ahogy eljátszanom sikerült. Cannes-i nagydíjas alakítás lett, öt nap egészségügyi szabadságot ért!

Szóval ma volt az augusztusiak leszerelése. De még a doki és a leszerelés előtt részt vettem a leszerelő beszéden. Na nem magamtól, hanem, mert fel kellett tölteni a sorokat. Mert a beszédet ugyan a leszerelőkhöz intézik, de nem róluk szól. Hanem a laktanyaparancsnokról. Akinek itt alkalma nyílik szívhez szóló beszédet mondania. De az meg hogy veszik ki magát, hogy a beszéd nem telt ház előtt zajlik? Az, hogy nincs annyi augusztusi leszerelő, akikhez szólani kíván, hogy ne legyen foghíjas a terem, az nem érdekes. Ő akkor elégedett, ha sokan kíváncsiak a gondolataira.

A beszéd szar, az érzés jó volt. Meghatódtam. Egyáltalán nem attól, ami benn elhangzott. A szokásos szocialista haza kifejezés szökött szárba megint és csak pufogtak a munkásmozgalmi frázisok. De elképzeltem, hogy egyszer majd úgy unatkozom itt, hogy néhány óra múlva örökre elmegyek. Ez az érzés elérzékenyített.

Pár percre, mert az orvosnál már nem ez munkált bennem. És hát öt nap EÜ szabadság komoly eredmény.

Jöjjön csak. Éljen a szabadság.

275

Augusztus 18 Kedd

Elmentem az orvoshoz megint, de csak valami béna EÜ katona volt helyette, visszarendelt későbbre.
Szarul vagyok, és mivel ez látszik is, nem tesznek szolgálatba, hiába nem látott orvos. Majd holnap újra próbálkozom. Tényleg olyan érzés, mintha napszúrásom lenne, de ennek már hónapokkal ezelőtt jönnie kellett volna, nem most.
Szédülök, alszom egész nap.

276

Augusztus 17 Hétfő

ÖREGEDŐ vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

A felénél tartok! Öregedő! Benne van a nevében a kor, már véletlenül sem lehet kopasznak, fiatalnak hívni. Már csak a „gedő” szórészletet kell elhagyni és mindenki bekussolhat, az leszek, ami a nevem, és most megelőlegezett öreg lettem. Hurrá!

De sajnos ez az öröm az állapotomon nem látszik meg. Valami kórság leterített, lázas lettem, émelyegtem, mentem is a dokihoz rögtön.

Nocsak, beteg lettem, kérdi az orvos, mintha lenne némi él a hangjában, meg se várta, hogy befejezzem, mi is a bajom, bevágott valami injekciót a karomba. A gyógyszer múltkor nem hatott, ez most fog, mondja, és már tessékel is kifele.

Vagy nevelési céllal kaptam, márciusban ugye sűrűn jártam hozzá úgy, hogy semmi bajom nem volt, vagy ez az injekció tényleg csodaszer, és bármi bajom van, meggyógyít, mert ugye a doki nem tudja mi bajom, nem hagyta elmondani. Vagy valami hatóanyagot tesztel a katonaságon valami országos egészségügyi fő-fő hivatal. De valamivel tényleg jobban lettem, izzadok, mint egy ló, de a lázam lement, ezért el tudok menni délutános szolgálatba.

Ferihegy 2-n álltam kinn, kutyával. Ködit az öreg csatalovat vittem ki, talán érzi, hogy nem vagyok valami jól, mert többször is közelebb oldalaz és nekidől a combomnak. Ez segít, jó a testmelegét érezni. De megszédültem kinn, olyan mintha napszúrást kaptam volna.
Este bezuhantam az ágyba, majdnem ájultan feküdtem reggelig ruhában.

277

Augusztus 16 Vasárnap

Délután kutyával a F2-n. Pofást vittem magammal, kedvelem, látszik, hogy fiatal, hogy nemrég még kölyök volt. De meleg van nagyon, kifeküdtünk a beton mögé, én aludni próbáltam.

Késett este a váltás. Ezt az ember nagyon zokon veszi. A szolgálat az oké, azt nyomni kell, de hogy egy perccel is hosszabb legyen, mint kellene, az kiborító. Nem tudtuk meg az okát, de mindannyian dühösen szálltunk fel a kocsira.

Este 11 körül, amikor visszaértünk szolgálatból döbbenetes hír fogadott a laktanyában. Felbolydult méhkasra hasonlított az épület, nagy szaladgálás és kisebb csoportokban pusmogás.

Felborult a Kutügy UAZ nyolc emberrel.

Balog, aki jó lesz majd sofőrnek, bebizonyította, hogy nem lesz jó.

A rekonstruált történet szerint ez volt az első éles szolgálata, eddig tanulószolgálatba járt, mindig volt vele valaki, pontosabban ő eddig sosem vezetett, csak a feladatot, útvonalakat figyelte, tanulta. Ma osztották be először éles sofőr szolgálatba. Nem szokás UAZ-t használni a szolgálatosok szállítására, nem fér bele annyi ember, amennyi kell, de most lett volna ez módosítva Balog miatt, mert IFA-ra nem akarták tenni.

Állítólag nem tett meg összesen két kilométert, már elkezdte röhögve ijesztegetni a benn ülőket, egyenes úton jobbra aztán balra húzva erőteljesen a kormányt billegtette a kocsit, amit az UAZ nehezen visel, és benne ülve valóban ijesztő. Szóltak neki, hogy elég, beszartunk, most már mehetnél normálisan, de röhögött, hogy hát ennyitől beszartok?
És tovább szlalomozott.


Az UAZ egy doboz. Úgy is viselkedik. Addig áll az egyik lapján, amíg át nem billen a másikra. És mondják, hogy elkezdett megbillenni, Balog igyekezett ellenkormányozni a saját hülyeségének, de akkor meg a másik oldalon látszott kibillenni a kaszni. Nyilvánvaló lett, hogy ez védhetetlen, de Balog becsületére legyen mondva, ijesztgetésben alapos volt, mert ezt a manővert négyszer, ötször meg tudta csinálni, annak reménye nélkül viszont, hogy megoldja, így az összes benn ülő már az elsőnél tudta, hogy végük van, de még volt idejük ezt a tényt az egyre jobban billegő autóban emésztgetni a tényleges borulásig. Aztán repültek egy nagyot, repült minden, tártáskák, géppisztolyok, lábak, karok, törzsek. És törtek is.

Nem halt meg senki, volt, aki néhány karcolással megúszta, de lábszár, felkar, borda és kulcscsont törések szép számmal akadtak. Matyiról, a korosztályombeli, széles vállú, vagány jóképű gyerekről hallottuk a legrosszabb történetet, neki a kulcscsont törése mellett a géppisztoly csöve benyomta a szemét kb. két centi mélyre. A fegyveren van egy csőszájfék elnevezésű alkatrész, ami egy vastagabb csőrészlet, amin eltérő méretű, ovális alakú nyílások engedik el a kirepülő lövedéket követő gázokat.

Valami olyasmi a szerepe, hogy ettől ugyan veszít az erejéből a kirepülő lövedék, kisebb lesz a hatótávolsága, viszont nem ránt akkorát a fegyver az elsütéskor, vagyis pontosabb. A vége szintén egy egész széles, majdnem tömör fémcső, de a gázok távozása miatt valószínűleg lényeges, hogy nem egyenes, hanem homorú a felülete, így a szemgolyó tökéletesen rá tud feküdni, a fémrészek szépen felfekszenek a szemfehérje területeire, a pupilla pedig pont belenéz a csőbe. Így mivel a fegyver vége szemgödör átmérőjű, magát a szemgolyót nem tudta roncsolni, de ahogy Matyi térdei között tartotta a fegyvert letámasztva az autó padlójára, majd mikor a borulásnál teljes testből lefejelte a csövet az nem szúrta ki a szemét, hanem betolta a koponyába mélyen.

Állítólag nem vakul meg, látni fog, csak nehéz lesz a szemét kiimádkozni a szemgödör széléig, mert eléggé megnyúltak a szemtartó inak. Mindenesetre mindenki kórházba került, az is, akinek semmi baja nincs. Balogot többet nem láttuk, állítólag leszerelték, de már a cuccait is valami Adyligetről küldött hadnagy vitte magával.

Ami érdekes, hogy ő volt az egyetlen, aki karcolás nélkül úszta meg a balesetet.

278

Augusztus 15 Szombat

2-n délután kampó.

Nemsokára Öregedő leszek, vagyis a Kopaszságnak, a Fiatalságnak végérvényesen vége lesz. Nagyon régóta nem jutott eszembe, hogy amikor szakács voltam, mennyire katona akartam lenni. Hát most az vagyok.

Itt állok Ferihegy 2-n és figyelő szemeimet a reptérre vetem. Figyelek a rendre. Szemmel tartok mindenkit.
Én vagyok, akin múlik az utasok biztonsága, és én vagyok az, akinek meg kell ölnie azt, aki a szocialista hazánk véleménye, szempontjai alapján megérdemli. Mondjuk szökni próbál ebből a szabad Magyar Népköztársaságnak nevezett börtönből. Mert mi más lehet az a hely, ahol arra kell figyelni, hogy a bent lakók ki ne menjenek.
Lehet itt parádézni, lehet azt mondani, hogy fejlődünk, de ez akkor is börtön.

Például, ha leszerelek, utazni szeretnék majd repülőgéppel. Megtehetem majd? Egyáltalán nem biztos. Inkább az a valószínű, hogy nem. Nem ismerek senkit a katonaság előtti életemből, aki járt volna külföldön. Az elegendő indok lesz vajon a hatóságoknak, hogy látni akarom mondjuk az Eiffel tornyot vagy a Colosseumot?
Röhögéshez elegendő indok lesz.
Szóval ez itt börtön és én a saját börtönömet őrzöm. Olyan ez, mint amikor valakivel megásatják a saját sírját.
Genyó dolog.

Börtönőr vagyok, nem katona. És ha végül is elintéztem volna, hogy határszélre kerüljek, jobb lenne?
Dehogy.
Csak más.
Nem repülőgépeket néznék naphosszat, hanem erdőt, mezőt. Akkoriban, mikor oda akartam kerülni, volt egy romantikus elképzelésem, hogy milyen szép lehet a természetben. Hát, gondolom az első három nap igen. Aztán ott is csak az marad, hogy az ember várja a leszerelést, szarik arra, milyen szép a táj. Ráadásul az ott sokkal ingerszegényebb mint ez itt, és ráadásul én még ezt a reptéri zsibvásárt is nagyon sokszor unom.

Csak egy egyszerű példa.
Itt soha nincs sötét, a reptér minden részlete fényárban úszik. Ez látszólag szar, mert mindenhol látszik az ember, nehezebb sumákolni.
Az erdőben, a mezőn viszont nincs világítás. Vagyis a szolgálat éjszaka, sokszor vaksötétben telik. És nem is csinálhat magának fényt az őr, mert akkor célponttá válik. Tehát sötét van, semmit nem lát. Mit csinálhat olyankor? Gondolkodik, jár az agya.
Miken?

Hát hogy az a reccsenés, az meg mi volt? Az ágak ropogása, levélzizegés, szél, valami állat, vagy ellenség?
És mered a sötétbe.
Én ott beszarnék félelmemben.
Ha ez lett volna nekem a katonaság, akkor mégiscsak jobb helyen vagyok itt. Minden tiszteletem azoké, akik így töltik a katonaidejüket, de köszönöm, akkor inkább itt vagyok. Arról nem beszélve, hogy azért a reptér kiemelt fontosságú objektum, itt amellett, hogy figyelem, ki akar kiszökni, inkább az a fontos, hogy katonai vagy terroristatámadás ne érje, tehát egy kicsit logikus a szerepem. De a határszélen már az a tudat is őrjítő lehet, hogy valóban csak legvidámabb barakkot védjük, egy országnyi munkatábort.
Mert a legjobban őrzött határszakasz az osztrák, de az osztráktól kell védeni? Francokat.
Tőlünk kell, hogy ki ne szökjünk.
A többi határszakaszon mit védünk? Gyakorlatilag semmit, mert bárhonnan szökik ide át valaki, magyar papírok nélkül semmit nem tud kezdeni, ha igényelni akar papírokat, kiderül, hogy átszökött és akkor mi visszaadjuk a hazájának, pontosabban annak az államalakulatnak, ami a hazája helyén tanyázik.
Szovjeteknek, románoknak, jugóknak, csehszlovákoknak. Mindegyik ragaszkodik a saját rabjaihoz.

Semmi értelmünk.

Mert ha meg mondjuk az egyik ország katonai erővel indul ellenünk, és elképzelem azt a velem egykorú kölköt a tök sötétben rettegve, aki ugyanúgy várja, hogy ez az egész másfél éves rémálom befejeződjön, akkor egyenesen sírni támad kedvem. Csak azt tudnám kiabálni neki, hogy fuss, rohanj, menekülj!

De valószínűleg egy komolyabb incidens első áldozata az a gyerek lenne ott a sötétben, aztán meg az örs többi határőre, akiket hirtelen mozgósítanak, mielőtt a honvédség felébred. Réz Misi Siklós közelében, Szabó, meg a bikanyakú valahol máshol.

Ennek az egésznek semmi értelme nincs.

És ha arra gondolok, hogy több katonai ismeretet akartam szerezni, akkor be kell látnom, erre a határőrség teljesen alkalmatlan. A leszerelés után a honvédség állományába kerülök majd. És ott sokkal rosszabb helyzetben leszek, mintha nyúl (honvéd) lettem volna. A kiképzésem szart se ért és semmit nem tudok a harcról.
Az az egyik egyed lennék, aki a leghamarabb meghal. Itt a határőrségnél semmilyen katonai tapasztalatot nem tudok szerezni, az egésznek tényleg csak az az egy értelme van, hogy elteljen.

Ahhoz viszont mégiscsak a legjobb helyen vagyok itt.

Akár még szakács is maradhattam volna.

De nem, azt jobban untam.

279

Augusztus 14 Péntek

Ötre vissza kellett jönnöm, ma sikerült is, nem késtem. A buszon a laktanya felé összetalálkoztam Robival meg Medvével. Én már fenn ültem mikor ők felszálltak. Medve jött előbb, köszöntünk egymásnak, de aztán megláttam Robi alakját és ettől olyan lettem, mintha kővé váltam volna. Neki nem köszöntem, minden mimika eltűnt az arcomról, én egy megvető tekintettel konstatáltam a megjelenését, amit ő egy kaján, gonosz pillantással reagált le. Néhány sorral előrébb ültek, hangosan röhörésztek, néha hátra is pillantottak.
Úgy éreztem rajtam röhögnek időnként. Fortyogott bennem a düh, de nem mutattam, csak amikor szálltunk le. Robin láttam, hogy épp valamit mondani készül nekem, felemeltem a mutatóujjamat és úgy néztem rá, értse, a torkának ugrom, ha megteszi. Így csak Medve fülébe súgott valamit, felnyihogtak, Medve is rám pillantott, és még szélesebb vigyor ömlött az arcára.
Ölni tudtam volna.
Megvártam, míg beérnek a laktanya kapuján, aztán indultam én is a megállóból. Igazából nem tudom, mit sugdosott Robi, min nevetgéltek és nem is kellene, hogy érdekeljen, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Benn a körletben is morózus maradtam, látta mindenki, hogy jobb, ha nem szól hozzám.

Este a vacsoránál láttam, hogy Robi már a sor végén kiszúrt.  A tálalónál állt Medve is, meg még néhány Berben, jókedvűen hahotáztak. Ismerem őket már, tudom,  hogy humorérzéke egyiknek sincs, nevetésre csakis a káröröm és a gúny sarkallja őket. Most még nem velem foglalkoztak, de látom, hogy Robi szemmel tart, ahogy araszolok a többiek közt a pult felé. Szerencsére az öregek leültek egy asztalhoz mire odaértem, de Robinak nagyon emelkedett a hangulata, elemében van a saját közegében, most erősnek érzi magát.
Nagyon régen nem torzsalkodtunk, eddig mindig kerültük mindketten a konfliktusokat, de ebbe az állóvízbe esett bele a mai napi találkozás és felkavarta egészen. Vigyorgott a képembe és egy olyan tányért tol elém, ami már ott állt a pulton korábban. Lehet, hogy rendes étel, hogy nem csinált vele semmit, de mivel nem láttam, amikor kiporciózta, nem fogadtam el.
Tologattuk egymás felé, hogy ezt én nem eszem meg, adj másikat, nem adok, ugyanaz az étel, mi van köcsög nem bízol bennem, meg ilyenek. Megelégeltem. Láttam, hogy nem ad másikat, és hogy most nagyon elemében van, a többi öreg meg adta alá a lovat. Pont ezeket a helyzeteket kerültük mindketten azzal, hogy amikor osztotta az ételt figyeltem a kezét, ő meg megvárta, míg láthatom mit csinál, csak így adott kaját.
Ez eddig működött. És most sem akartam olyan kaját megenni amiről nem tudom, hogy  került a tányérba. Kezdett elfajulni a vita, és egyszer csak elborult az agyam. A húsfeltétes borsó főzeléket Robi felé fröccsentettem a tányérból, ő meglehetősen jó reflexszel ugrott félre, mellette a falon csattant az étel nagy része. Egy kevés a kötényére is ráfröccsent.
Arra, hogy etess a jó kurva anyáddal moslékot, azzal válaszolt, hogy a kurva anyádat rohadék, ezt nagyon megszoptad. Ez az ő olvasatában azt jelentette, hogy szalad majd árulkodni.

Még jobban bedühödtem és a még kezemben lévő, de már üres tányért a konyhai mosogató falához vágtam. Erre senki nem számított, mert az öregek kórusa is elhalkult, Robi meghökkenve állt. Még annyit mondtam, hogy rohadjon benn a zsírszagú moslékos vályú mellett örökre, és a feje lesz a következő, ami így szétcsattan, mint a tányér, hátat fordítottam, még az elképedt Berbenek felé biccentettem egyet, hogy mi van gecik, mit bámultok, és a benn lévő 50-60 katona rám tapadt tekintetét magammal húzva viharzottam ki a konyháról.

Éjszakára Ferihegy 2-re vittek, mardosott az éhség, de ez az érzés paradox módon táplálónak bizonyult, megnőtt az a nagyon régen elfelejtett gondolat, hogy Robit megverem. Egészen addig dédelgettem, fejlesztgettem a gondolatot, egész komoly részletekig kidolgozva, párbeszédek szövegét csiszolgatva, míg nem sikerült a Párizsból érkező MALÉV gépről szendvicset szereznem. Miután megettem, lassan kikopott belőlem a gyűlölet, a részletgazdag verés képei elmosódtak és megszűntek.

Beigazolódott az a mondás, hogy tele hassal nem lehet forradalmat csinálni.

280

Augusztus 13 Csütörtök

Edit ma sem nagyon jutott eszembe, délelőtt átmentem Szaszához, csavarogtunk egész nap, voltunk a ligetben, a Várban, a Hősök terén, a Normafánál, utaztunk a fogaskerekűvel, mintha turisták lettünk volna. Rám ez ébresztő hatással volt, kicsit kinyitotta a szemem, hogy szép a város, szép az ország, jó itt élni, klassz élet a civil élet. Szasza meg úgy néztem, búcsúzott. A hegyekben a kilátókat, látványosságokat mind ő ismerte, nekem új volt minden, ő viszont jól láthatóan nosztalgiával nézte a tájat.

A suliban hamar meg lehetett tanulni, hogy Szasza mikor gondolkodik valami olyasmin, ami mélyen foglalkoztatja. Ilyenkor az arcán megjelent két piros folt két oldalt, olyan bőrpír, mint amikor valaki elpirul, de neki csak a szeme alatti területen két 10 forintos méretű volt a folt. De az messziről felismerhető. Sok egyéb helyzetben is megjelent, és bár a hajlandóságot sem láttam rajta soha, de ezek miatt a foltok miatt se tudott volna hazudni. És most, ahogy a Széchényi hegyi kilátóról nézett körül vagy bármely más helyen, ahol belefeledkezett a látványba, megjelentek a foltok, és aztán délután, amikor elváltunk, mondta is, hogy most betárazott másfél évre, felőle holnap vihetik is.
Jöhet a sereg.

Este mégis eszembe jutott Edit. Elmentem érte, de nem volt kedvem náluk maradni ezért áthívtam magunkhoz.  Át is jött és semmit se csináltunk. Beszélgettünk, röhögcséltünk, és én megint nem mertem komolyabban a testiség felé terelni a dolgokat, ő meg szerintem hálás is volt emiatt.

281

Augusztus 12 Szerda

40 hét.

Összevont szabadnapra engedtek ki.
Nem értem.
Márciusban volt egyszer egy ilyen, hogy két napra kiengedtek, de utána napokig jártam rapportra, hogy miért nem szóltam, hogy nekem két napot írtak a könyvembe, nem egyet. Biztosan el akartam lopni azt a napot. Most meg kiengednek két napra. Még neve is van. Összevont szabadnap. Mi legyen? Szóljak, hogy tévedés, hogy nehogy megint úgy nézzen ki, sumákolok? Vagy gondoljam azt, hogy jutalom? Nem. Azt nehéz gondolni.

Mi történhetett? Két nap egyben?

Mindegy, kimegyek. Múltkor is kibírtam, hogy cseszegetnek érte.

Este elmentünk moziba a Szaszával. Nem tudja pontosan még, de az az érzése a közeljövőben vonul. Nem sokat beszéltünk a katonaságról, de valahogy az az érzésem, az hogy együtt vagyunk felkészíti egy kicsit lélekben.
Nem is mentem haza a laktanyából, hanem rögtön felcsengettem hozzájuk úgy, ahogy voltam, katonaruhában. Szasza mamája meghatódott, de nyilván nem miattam, hanem biztos vagyok benne, hogy azt a jelenetet képzelte el, amikor majd a fia lép be hozzá ebben a gúnyában. Mozi után mentem haza, Edit egész este eszembe sem jutott.

(Kép forrása: www.kontyfa.hu)

282

Augusztus 11 Kedd

A napokban áthelyeztek hozzánk egy februári leszerelőt, egy Sast, Balogot. Útlevélkezelő volt eddig, de kicsit kezd megkattanni, megbízhatatlan lett szolgálatban, sokszor csinált jelenetet, kiabált az utasokkal, nem fogadott el érvényes vízumokat.
A felettesei tehetetlenek, mert igazából az észérvek már leperegnek róla, látszik, hogy nem ura magának, ezért a büntetés valószínűleg nem használ, vagy egyenesen ront és a társai is kezdtek félni tőle. Aztán valakinek el kezdett a vezérkarnál derengeni, hogy mindemellett Balog oldalán szolgálatban ott fityeg egy pisztoly. Ki tudja mit művel azzal, ha tényleg elszakad a cérna. Legalább ne külföldiek közt kattanjon meg. De eddig tartott a tudomány, mert csak annyit találtak ki, hogy az útlevélkezelőktől elteszik. Hogy aztán mi legyen nem kristályosodott ki, nálunk a raktáros jelentkezett be a Szadó őrnagyhoz, hogy megkérdezze, jól van-e így minden, hogy neki most, hogy áthelyezték ide, egy géppisztolyt kell kiutalnia Balognak?

Hát igen, őrszázadban ez elkerülhetetlen. És szerencsére az őrnagy is úgy vélte, hogy ez nem az igazi, de nyilván nem az az érdekes, hogy mennyi vétlen ember eshet áldozatul, ha őrjöngve tüzet nyit, amikor jónak látja.

Nem.

Az a lényeg, hogy az, aki ezt teszi, ne az ő századában legyen.

Ezért napok óta tologatják a tisztek egymásnak a srácot. A probléma elég összetett. Nem tájékoztatnak minket hivatalosan, de az írnokok általában csepegtetnek infókat, abból összeállt a kép. Balog valami nagy fejes rokona. Ide került Ferihegyre útlevélkezelőnek, mert ennél jobb poszt katonaként Magyarországon nincs. A legenda szerint az éjszakások rendre dugogatják a csinos földi utaskísérőket, meg minden nőt, akit elérhetnek. És elérhetik őket, mert a reptér utasvárójának majdhogynem minden részében joguk van tartózkodni, mindenkit ismernek, mint egy munkahelyen.
Hallani, hogy a bevett gyakorlat, hogy a rizikósnak ítélt vízum mellé becsusszan 10-20 dollár. De a legendáriumban közismert történet szerint, a Kína tibeti tartományából emigrált ember a tibeti halottas könyv preparált példányát használta útlevélként, és a lapjai közé behelyezett 100 dolláros is a becsületes megtaláló, vagyis a sorállományú útlevélkezelő zsebében kötött ki.

Egy ügyes útlevélkezelő szépen megszedheti magát. Emellett fehér felsőben, valóban elegáns díszkatonaként teljesítenek szolgálatot, bár azért ahogy hallottam, Rövid Ugrás náluk is előfordul. Na, ha valaki itt kattan meg, annak valószínűleg az őrszolgálat nem tesz majd túl jót, ezt végül is nem nehéz belátni.  Most napok óta csak alegységügyeletes helyettesi szolgálatba tették, de mire az asztaltól a körletbe ér, általában elfelejti miért is indult, ezért itt se tartható.

Vidékre elhelyezni nem lehet, de itt Ferihegyen igazából nincs felesleges ember, mindenkire szükség van, nem tarthatják itt feladat nélkül. Vannak nagyon lógós beosztások, írnokok, raktárosok, de időnként rájuk is szükség van, nagyon nagy luxus itt tartani olyat, aki semmire sem jó. Ezt közölni azzal, akinek a rokona, biztos nem könnyű. Ezért még nem dőlt el mi lesz vele. Ráadásul olyan helyet kell azért neki keresni, amiben jól érzi magát, mert Balogban, ami még masszívan tartja magát, az az öntudat. Hogy ő valakinek a valakije. És ezt fennhangon hozza tudomására a körülötte lévőknek.
Olyan helyre kell tenni, ahol jól érzi magát.

Tehát végül nagyszerű döntés született, jól példázza a tisztikar helyzetfelismerő képességét és bölcsességét. Legyen Balog a kutatóügyeletes UAZ-on sofőr. Az köztudott róla, hogy autóbuzi és hogy imád vezetni.

Akkor majd ő viszi szolgálatba a srácokat.

– Jó lesz ez így, alhadnagy elvtárs?

– Remek ötlet! Egy korty házi pálinkát, őrnagyom?

283

Augusztus 10 Hétfő

Bár otthon semmi olyat nem csináltam, amivel el lehet szúrni az időt, mégis sikerült később indulnom, így hát elkéstem. Koltay tíz percig kiabált a képembe, úgy öt centiről, de hát büntetésként ennyi kibírható.
Azt hittem komolyabb bajom lesz, főleg Koltaynál, olyasmire számítottam, hogy legközelebb nem engednek ki, vagy nem leszek soha már élenjáró, vagy kiadják a kőrözést és katonaszökevénynek nyilvánítanak, esetleg statáriális bíróság, de hogy csak hallgatnom kell és Koltay szájszagát elviselni, ez felettébb biztató.

Vagy nem is tudom, mert félő, hogy elkanászodom majd.

Igazából nem tudom, hogy mit gondoljak. Azért úszok meg mindent, mert már annyi probléma volt velem, hogy magasabbra állítottam be a tisztek ingerküszöbét, vagy egyáltalán nem úsztam még meg semmit, hanem ez csak látszólagos és egyszer csak betelik a pohár.

Nem tudom, mindenesetre egyelőre úgy látszik, szerencsém van.

284

Augusztus 9  Vasárnap

Ma nem tettek szolgálatba, gyúrtam megint egy sort lenn. Szeretek délelőtt lemenni a konditerembe, mert ilyenkor szinte senki nincs. Mindenki inkább a délutánt használja erre, de ilyenkor még némi természetes fény is lejut ide a pince provizórikus lőrésein. Délután kiengedtek szabadnapra 17-től, és mivel sokszor ígértem, meglátogattam Baby-ékat. Ő a nagynéném, Rákoskeresztúron laknak hárman, a nagynéném, a fia, vagyis az unokabátyám, és a nagymamám. Amíg a szülőkkel együtt jártunk a telekre, időnként odafele vagy visszafele beugrottunk, de mióta külön autót használok, én ritkán voltam. De ígéretet tettem, meg kíváncsi is voltam mit szólnak hozzám katonaruhában. Nála lakott a Mama is, őt is nagyon régen nem láttam.

(A kép forrása: www.blikk.hu)

A korai gyerekkorom egy részét amíg a család együtt lakott, meg a testvéreim születéséig, Lacival, az unokabátyámmal töltöttem, így a legrégebbi emlékeimben Laci szerepelt sokat. Állandóan viszálykodtunk, például, amikor valahonnan kiderült számunkra, hogy víz van a föld alatt és mivel mi csak a Dunát ismertük mint vizet, úgy gondoltuk az van lenn. Elhatároztuk, hogy mi bizony leásunk a Dunáig.
Együtt kezdtünk neki a kertben, két kis homokozólapáttal, de minél mélyebbre ástunk, annál nehezebben fértünk egyszerre a lukhoz. Összevesztünk és külön váltunk, az eredeti lyuk mellett jobbra-balra fél métert arrébb húzódva, új gödröket ástunk. Estig egyikünk se ért le a Dunáig, másnap meg már az egész teljesen érdektelenné vált. Mama és Baby érdeklődve hallgatták a történeteim bentről, közben valahogy felemlegettük az előbbi történetet is, meg hogy Laci ugyan idősebb nálam egy évvel, de nem vitték még el katonának.

Most beszélgetés közben megint rám jött az az éktelen hasfájás, ami márciusban, illetve annak a gyengített változata, de az elég volt ahhoz, hogy ne nagyon tudjak mozogni, meg későre is járt, ezért náluk aludtam, csak reggel mentem haza.

285

Augusztus 8  Szombat

Megint Rövid Ugrás. A második. Ezekből a rövid ugrásokból sokat nem lehet bírni, ezért én mindig számolom, hogy hol is tartok, persze egy-egy hosszabb pihenőnél mindig újrakezdődik, de az ember nagyjából meg tudja jósolni, mikorra fog tetszhalott állapotba kerülni.

Délelőtt F1-en az egyik szünetben beszélgettünk benn többekkel és elmeséltem mit tapasztaltam tegnap a bogárral. Boda az augusztusi leszerelő a kutügy helyettes, ő állította ma össze a szolgálatot, nagyot röhögött, mondván, hogy nincs olyan hülye, aki itt a reptéren piszkálni kezdene bármilyen rovart. Ki tudja mik ezek, honnan jöttek ide, mérges-e meg ilyenek, nem jó ezeket kitapasztalni. De ha már megtörtént csinálhatnék róla skiccet, hogy mások is megtanulják, mit kell elkerülni, vagy azonnal eltaposni.

– Amúgy voltál már líbiai gép mellett?

– Hát csak egyszer régebben. – válaszolom.

– Na, akkor ma Téged teszlek oda, nézd csak meg! – nevetgélt, egyáltalán semmi jót nem sejtetve. Kérdeztem, hogy miért, mi lesz, de csak vihorászott.

Amikor szállt le a LibianAir, már kinn is találtam magam a betonon. Bekísérték elém és rettegve figyeltem az ajtót, olyan érzésem volt valami Alien ront ki onnan majd, még a fegyvert is a hónom alá húztam, hogy kéznél legyen.

De amikor egy csinos, rozsdabarna bőrű, fekete hajú, enyhén bajuszos stewardess lépett ki, megnyugodtam. Bajszos? Na és? Nem megszokott látvány az igaz, ilyet én is most látok először, de szerintem nem olyan erősek a csáprágói és gyengébb a mérge, mint a tegnapi dolognak.

Boda durván egy hét múlva leszerel, nyilván kedvtelésből ijesztget mindenkit, nem lesz itt semmi.

Kiszálltak az utasok, elvitte őket a busz az előtér felé, ekkor nyitották ki a csomagosok a raktér ajtaját. Fura volt, de nem tudatosult, hogy arabok jöttek kipakolni, mindegyiken burnusz, illetve turbán volt és a szájuk előtt kendő. De LRI-s egyenruhában dolgoztak.
Akkor helyiek.
Vagyis magyarok, nem arabok.

(F.K.)

Amikor kinyílt a raktér, megértettem mindent. Az iráni géphez hasonló mennyiségben özönlöttek ki legyek, és elkezdtek birtokba venni minket. A mi legyeinknél karcsúbb, laposabb és talán kicsit hosszabb példányok bámulatos gyorsasággal repültek, de amúgy lusta népség volt, gyors reflexekkel. A lehető legegyenesebb pályán, minden felesleges kanyartól mentesen csapódnak az ember arcára, fülébe, orrába. Az arcról, fülből el lehet hessegetni, de itt se törik magukat nagy meneküléssel, annyit tesznek, hogy a legutolsó pillanatban felröppennek és a lehető legkisebb kört leírva csattannak vissza.

Még be se fejeztem a mozdulatot, már ugyanott terpesztenek. Nem sokat mászkálnak, de valahogy olyan érdes a lábuk, hogy egyáltalán nem jó érzés. Elkapni őket viszont lehetetlen. Egyetlen módja van, hogyha bemászik az ember orrába. Azt is elég lendületesen teszi, nem lehet előle hátrahőkölni, nem védheti az ember hessegetéssel, mert kis kerülővel, de máris benn van.

Nem tudom meddig mászna, meg miért, de hisztérikusan húzgáltam ki, és ha már megvolt, gyűrtem össze kis csomóba. Jóval keményebb, mint a nálunk használatos piaci légy, és azt is meg kell tanulni, hogy mennyire kell összegyűrni. Mert az első néhány, amiről azt gondoltam, kinyírtam, ledobva a betonra egy darabig még kis galacsin, de aztán apró remegésekkel alakot ölt, mintha tojásból bújna ki, először a feje bukkan ki, majd néhány lába, aztán visszanyeri az alakját a teste, kiegyenesedik a szárnya, zümmögve felpörgeti a rotorokat és újra támad.
Akkor lehet biztos az ember a dolgában, ha a gyűrögetés közben minimum két darabra morzsolja.

Értem a csomagosokat, de mondjuk az egyik pilótát nem nagyon.
Hófehér egyenruhában lépdel le, bebalzsamozott hátrafésült hajára épp most tette fel a fehér alapon kék csíkkal szegélyezett tányérsapkát, barna bőrével, lassú lépteivel, divatmodellnek tűnne, ha nem lógna kifele az egyik orrlyukából egy ilyen légy, békésen, semmitől nem zavarva. A légiutas kísérők már elmentek, de szörnyű gyanúm támad, lehet, hogy nem is bajszos volt?