Centi_30.jpg324

 

 

 

Június 30. Kedd


gereblye1.jpgBent töltendő szabadnap. A heti pihenőnap. Jár, hogy regenerálódj.

De azért van, amit csinálnod kell.

Ez az irányított szabadidő.

Mert azt lehet. Ha benn maradtam, akkor a szükséges mértékben - a pihenőidőmből - egyszerűbb szolgálatokra vagyok rendelhető.

Ma például a Guttyánkertet kellett gereblyézni.

De azért délutánra kikéredzkedek fogorvoshoz.

Kinn vagyok, dönthetnék úgy, hogy Edithez elmegyek.

De nem döntöttem úgy.

Még a végén a nyakamba ugrik!

Na nem, azt azért mégse kéne!

Maradjon a seggén, maradjon veszteg.

Majd jövök.

Valamikor.

 

Nyolcra értem vissza, közölték, hogy éjszakai kampós szolgálatra megyek természetesen Ferihegy 1-re.

 

Centi_30.jpg325

 

 

 

Június 29. Hétfő

Tegnap éjszakai szolgálat után, reggel 8 körül, mérhetetlen fáradtsággal feküdtem le. Azt hittem, sírva fakadok, amikor 11:40-kor felébresztett az ügyeletes, hogy újabb Rövid Ugrásom van, megyek délutános szolgálatba, kezdjek készülődni. Újból Ferihegy 1-re vittek.

Ma megszakadtam, mint a barom. Kegyetlen a hőség, az álmosság, mint valami súlyos fátyol ereszkedett a fejemre, nyomott a föld felé és tompává tett. Sokszor csak álltam becsukott szemmel, és csak arra tudtam gondolni, hogy a lábam bírja még egy kicsit, ne roggyanjon meg, tartson állva. Minden kimosódott belőlem, és még levegőt is nehezebben vettem. Hiába jövünk szolgálatba felgyűrt ujjú ingben, nem sokat segít, mert a hosszú nadrág meg a bakancs csak úgy szívja fel a betonról a meleget.

Néha pillanatokra elernyedek, még állok, de belül azt érzem, hogy a fejemre nehezedő súly és a lábaimon felfelé kúszó forróság összegyűr, törnek a csontjaim és én örülök, hogy vége, hogy egy apró csomó leszek, és vége, és végem. A szolgálat utolsó félórájában behívtak pihenőre, leraktam a fegyverem és a fegyverszoba egyik üres szekrényébe bekuckóztam. Senki nem figyelt, lekucorodtam benn, felhúztam a lábaim, ráhajtottam a fejem a térdeimre, magamra húztam az ajtót és beleájultam az alvásba.
Jött a váltás, behívták a betonról a társaim, leadták a lőszert, az újak felvették, kimentek szolgálatba, a többiekkel elindult az IFA a laktanya felé. Később a platón utazva hallom, a ködön át, hogy dohogva mesélik, Gyebnárnak tűnt fel, nem vagyok a kocsin.
Ott felejtettek a kutatóügyeleten.

Visszajöttek értem, mindenki szitkozódott, mert nem találtak, de mivel a fegyverem benn volt, hamar eszükbe jutott átkutatni a kutató ügyeletet. Ott találtak rám a szekrényben. Nekem nem sok minden rémlik belőle, világosság, hirtelen hangok, majd ketten kiemelnek a karomnál fogva, lábra állok, valaki rám aggatja a cuccaim, a fegyvert is, a kutatóügyeletes valamit magyaráz előttem, de csak azt érzem, feltart, nem hallok semmit, nem is reagálok, úgy állok ott, mint a ló a versenyboxban.
Amikor felcsapódik előtte az ajtó, nekiindul. Addig semmi nincs benne se gondolat, se akarat, csak az önkéntelen késztetés, hogy indul, amint lehet. Amikor a platón mesélik, bólogatok, nem is nagyon értem, hogy rólam beszélnek, csak időnként megbillentem a fejem, hátha abbahagyják. Azt hallom, hogy kapjam be, az egész váltást megszívattam, mind aludhatnának már.

Nem érdekel, nem értem, nem vagyok itt.

Csak a testem helyezze valaki biztonságba.

 

Lefekvéskor eszembe jutott Edit. Igazából nem jó szó, hogy eszembe jutott, hanem csak beúszott a periférikus látásomba. Csak nagy sokára jöttem rá, hogy ő az. Félszegen állt a szemem sarkában, mintha egy ajtóban a félfa mögül leselkedne szégyenlősen. Azt vizsgálja, azt fürkészi az arcomon, nem zavar-e, ha most megjelenik nekem.

Nem.

Nem zavar.

Tök mindegy.

Szív33.jpgOlyan távoli és olyan idegen, hogy lényegtelen. Senkin, semmin nem lepődnék meg, senki-semmi nem érdekelne. Ha Süsü a sárkány, vagy akár Jézus, nem izgatna. Csak egy pillanatra húz keresztül, mint egy üstökös az agyamon, hogy ez az a lány vagy legalábbis olyasmi, akibe halálosan szerelmes voltam a napokban, meg esetleg ma is még.

De az üstökös elszáguldott, a fénye tompult, majd elillant és én Edit mosolygását az érdeklődés legkisebb jele nélkül néztem. Intett nekem, hívott magához.
A szemem se rebbent és hirtelen a felém terjedő éjfekete, álom nélküli alvás sötétje felé fordultam és szívemben semmivel össze nem mérhető boldogsággal vártam, hogy letaglózzon.



Harmadik Rövid Ugrás. A tegnap délutáni szolgálat után ma délelőtt F1-en. Fél hatkor robogott velünk vissza az IFA. Ezek a legrosszabb órák. 5-6 óta körül hajnalban még nyáron is iszonyú hideg van. Az ing, aminek az ujját ilyenkor se lehet leengedni, nagyon vékony. Illetve csak ilyenkor tűnik úgy. Mert egyébként meleg. Vacogtam, álmosan dülöngéltem, mint egy zsák és még az sem vigasztalt, jobban mondva azt sem fogtam, hogy én voltam a legöregebb a váltásban!

Csak akkor kezdtem érezni a súlyát, amikor rájöttem, hogy Mike törzsőrmester figyel erre a tényre és az egész szolgálat alatt csak 4 és fél órára tesz ki a betonra.

Mike istenné válik. Hálát rebegek az asztallapra, amire ráborulva folyatom a nyálam, aztán az arcom. Tíz percenkét felriadok, érzem, hogy meg kéne hálálnom, de nem megy, a szobában tespedő dög meleg mindig visszanyomja a fejem az asztalra.

Az, hogy a legöregebb vagyok a váltásban az csak egy dolog. Amiért a kutató ügyeletes tiszt benn tart valakit az az, hogy neki magának jobban teljen az idő. Vagyis azokat tartja benn többet, akikkel elbeszélgethet, röhöghet, szórakozhat. Hát én amúgy sem vagyok az a fajta, csak ha nagyon jól ismerem a környezetem, például a kutyás körletben nagyon jól érzem magam, bár ott is inkább a nálam kicsit idősebbekkel pl. Balga Gyurival vagyok jóban, az igazán öregekkel nem annyira, de a viccelődés az összkörletbeli alaphangulat.
De Mikét nem ismerem.

A másik, ami miatt nem barátkozom, hogy tiszt. Nem csak fajelméleti alapon derogál nekem leereszkedni hozzájuk, hanem van valami erős ellenérzés, hogy barátkozzam azzal, akitől függöm. Mindig ott lenne bennem a kétség a cselekedeteimmel kapcsolatban, hogy ez még barátkozás, vagy már alázatosság. Nem szeretnék vigyázni arra, mit mondok, mit nem, milyen viccet engedhetek meg.

És még csak ügyes sem vagyok, mert emiatt egy kicsit ridegebben viszonyulok hozzá, mint kellene, de jobb érzés ez így, mert biztos lehetek benne, hogy nem lépek át olyan határt, amit nem tartok jónak. Engem azért hozzanak be a betonról, mert öreg vagyok, mert ez ebben az esetben jár, ne azért, mert jó fej vagyok. De most mákom van, mert olyan fáradt vagyok, hogy belealszom a kérdéseibe, ez meg nem az ellenszenvtől van, azt még ő is felfogja. Amúgy nagyon szerencsés az, aki a nyolc órájából legalább kettőt pihenéssel tölthet. Jellemzően alig egy óra pihenő jut, olyan kevesen vagyunk egy-egy váltásban. Azt hiszem a Ratkó korszakot szoptuk meg, mert az ország szolgálati helyeit az ő létszámukra határozták meg, de manapság nem születünk annyian.

Ebben nem érzek személyes felelősséget, mégis én szopom miatta. Mike az utolsó fél órára kiküld a betonra, rám bíz két üveg vizet, mielőtt leváltanám az előtér szolgálatost, járjam végig az őrhelyeket, mindenkit itassak meg, ne száradjanak ki, aztán az üvegeket küldjem vissza azzal, akit leváltok.

 

Ezt a fajta hálát szeretem. Amit kaptam a kopaszoktól.

El kellett áruljam nekik, hogy nem az én ötletem, de, hogy én vittem ki a vizet nekik, az nagyon emeli az irántam érzett jóindulatot.

Hát illetve csökkenti a dühöt, hogy én többet voltam benn pihenni.
Na de öreg vagyok!

Jó, csak valamivel öregebb. De egy kicsit a sok köszöngető kopasz láttán elszégyellem magam, hogy én nem köszöntem meg Mikének, hanem látványosan természetesnek vettem.

Aztán az utolsó öt percben kijött a Kilós (Korlát százados) lökni. Mindenkinek jó voltam úgy. Mikének, a társaimnak, a betonnak, az utasoknak, a gépeknek, a nyárnak, a melegnek, mindennek és mindenkinek, csak ennek a baromnak nem, szerinte szőrös voltam. Tényleg nem borotválkoztam öt napja, de nem nagyon akartam erre időt áldozni. Megígérte, hogy lehúz szabadnapról és - hogy érezzem az ok-okozati viszonyt - ma délután a köteléken szabadnapra rendelt, és hosszan taglalta a többieknek, hogy ezt most benn töltöm, mert a kincstári pofát karban kell tartani, sima legyen, mint kiterített csapatzászló.
Nagy tapsot kapott magától, híres poéta lesz.

Dögöljön meg.

Centi_30.jpg326

 

 

 

 

Június 28. Vasárnap

Szóval Szilasi berakott éjszakai kampós szolgálatra. Tehát tegnap délután hatkor felvittek a századhoz a kutyakonyháról, tízre mentem is szolgálatba, vagyis Ultra Rövid Ugrásom volt.

Kegyetlen.

De a sima Rövid Ugrás is kikészíti az embert.

Nyolc óra pihenés, két nyolc órás szolgálat közt.

Szerencsés esetben négy órás alvásokkal.

Napokon keresztül.

A pihenésben benne van a szolgálatba érkezés és indulás, a reggeli vagy egyéb étkezés, a kötelék, de még takarítás is.

Megszakadtam megint.

Pár percre elaludtam éjszaka menet közben.

Ferihegy 1-en.

Éjszaka.

Fura, hogy az állva, vagy menet közben alvás mennyire részévé tud válni a katonaéletnek. Ha látja az ember a másikat messzebb az őrhelyen – és kiabálná utána a „hé, mit csinálsz, hova mész” kérdéseket –, akkor eszébe jut, ja csak alszik. Ahogy ma éjjel Leiner Pisti. Megy lehetetlen szögben ki a betonról, nézem, ez meghibbant, mit akar arra? Nincs ott semmi, ugyanaz van, ami itt.

alszik1.jpg

Semmi.
Azért nem érdemes odamenni.

De ő megy. Nem kéne szerintem, büntetést is kaphat miatta.

Látom a mozgásán: darabos. Lassabban mozdul a válla, mint a teste egyéb része, ezért késve, ijedten, nagyobb lendülettel billen utánuk, ez megrántja az egész testet, és így minden lépésnél. Meg függőleges irányban is rogyadozik. De áll a lábán és megy. Hát persze, alszik! Ok, akkor menjen, arra nincs gép, nincs lépcső, sík a terep, nem veri be magát semmibe, nem megy neki semminek.

Menjen, hadd aludjon.

És ez a látvány lassan megszokottá vált. És reméltük, ha ránk tör ugyanez, legyen olyan szerencsénk, mint a Leiner Pistinek, hogy a pusztába gyaloglunk ki.
De ha nem is nyom el az álom, olyan mérhetetlen fáradtság üli meg az embert, hogy alig van tudatánál. Szolgálat végén fölmászva az IFÁ-ra, végigbambulni az utat egy vékony opálos csíkban, amilyenre a szeme lapul az embernek, úgy, hogy a közel fél órás utazásból semmit nem fogni fel és erre a reggeli közben jönni rá, amikor a tea kicsit cukros leve szétárad az erekben és feltolja enyhén a vércukorszintet és ettől löketszerűen másodpercekre öntudatra ébredni, az végtelenül nyomasztó.

És fárasztó.

Még ez is.

A láb visz.

Alszom nemsokára.

Leveszem a bakancsom.

Nem alszom bele.

A körletben az ágyig.

De még levetkőzöm előbb.

Ja nem.

Fogat mosok.

Szekrényben a fogkefe.

Ó bassza meg.

De messze.

Kiveszem, megyek.

Nemsokára alszom.

Még hátul is.

Alul.

Nem hanyagolom el. Fontos.

Tiszták a fogak.

Olyannak kell lennie.

És nemsokára olyan.

Vagyis nemsokára alszom.

 

A körletajtótól az ágyig.

Mindjárt alszom.

De még levetkőzöm előbb.

Hajtogatom a ruháim.

Ellenőrzésnél rendben legyen.

Csúszik az anyag egymáson.

Nyaklik az egész.

Elrontom.

Újrakezdem.

Akkora legyen minden, mint a stoki.

A nadrág is.

A zsávolyfelső is.

Az ing is.

Kész van, nemsokára alszom.

Pizsama fel.

Milyen puha a takaró.

Sima a lepedő.

Az én szagom van benne.

Megtámaszt.

Alulról beterít.

Fekszem.

Nyújtva.

Haaah… ágyban vagyok.

Úristen!

Uramisten.

Kerek a világ.

Om_SymbolYCF2.jpg

Centi_30.jpg327

 

 

 

Június 27. Szombat

Ma reggel kutyakonyhás szolgálatba tettek. Szilasi a csüti, mielőtt utamra engedett, elmondta, hogy valamikor napközben kijön megnézni, hogy működöm kutyásként, és hogy mennyire tudok rendet tartani. Csöppet sem örültem neki, jelentettem, hogy a társaim szerint belerázódtam a dologba, Német Gyuri a kutyás rajparancsnok ezt szerintem meg tudja erősíteni.

– Dvorszky, majd én eldöntöm, mit csinálok, nem kell nekem tanács! – torkolt le, nyilván megérezte, hogy nem örülnék, ha kijönne meglátogatni. Feltételezem, pont emiatt számíthatok rá biztosan. Egész kiszámíthatóak a tisztek amúgy, és bár nem úsztam meg, hogy ellenőrizzen, de azt elkerültem, hogy rettegve várom egész nap, hogy jöjjön, aztán nem jön. Mert a bizonytalanság az nagyon rossz, így viszont tuti, hogy számíthatok rá.

Egy hete voltam utoljára kutyakonyhán. Nem nagyon értem, hogy képzelik, hogy így ki tudom képezni Luxot. Alig ismer meg, a többiek foglalkoznak vele inkább. A kutyakonyha az igazi nyaralás a kampózás mellett, nyilván az idősebbeket teszik be szolgálatba, de nekem sokat kellene foglalkoznom a kutyával. Gyorsan nő, most fogékony, most kellene játékos formában valahogy tanítgatni.
Viszont alig van időm, jön a barom Szilasi, takarítanom kell. Lux úgy fogad, mint a többi kutya, nem vagyok a gazdája, csak az újabb humanoid, aki majd enni ad, meg tán kihozza a kennelből. Sőt, azokkal az állatokkal, akikkel voltam már szolgálatban bensőségesebb a viszonyom. Para és Pofás kivételével mindhez bementem, megdögönyöztem őket, némelyik rettentő hálás, hagyja magát, az idősebbek, viszont csak ellentartanak, neki feszítik az oldalukat kicsit a tenyeremnek, és pusztán a szemük hunyorgásából látom, hogy élvezik.

Aztán kitakarítottam a kenneleket, körletszemlét csináltam.
Az a mondás, hogy ragyogjon minden, mint a Salamon töke. Na ettől a gondolattól ideges leszek.
A kutyakonyha olyan, hogy bármilyen rend van, nem látszik. A méretes edényeket, a HAMM-os, tésztás papírzsákokat, a megkezdett doboz zsírt nem lehet úgy elrendezni, hogy igazán rendnek hasson. Tízezer éves a főzőzsámoly, a berendezés olyan avitt és öreg, hogy esély nincs, hogy ragyogjon. Mintha egy dohos, sötét, poros, földpadlós pincét kellene szemlére vágni.

Lehetetlen.

De megtettem, amit lehet. Egy óra körül tervszerűen megérkezett Szilasi. Kaját főztem éppen, pont kapóra jött, hogy lassan megfőtt a tészta. Lassú mozdulatokkal kevertem, le ne égjen. Az ablaküvegen keresztül láttam, hogy megállt az UAZ, a sofőr néhányszor rálépett a gázra, hogy a motorbúgásra felfigyeljek, Szilasi kiszállt és bizonytalanul tehetetlenkedett. Látszott bentről az opálos ablakon át, hogy nem tudja, mi legyen, állt az egyik lábáról a másikra. Forog maga körül, hajolgat, engem vár. Gondolom szaladnom kellene elé. A szája mellé teszi a tenyerét, hangos kiáltáshoz készülődik, de aztán meggondolja magát.
Nem tudom mitől ilyen illedelmes, lökni jött, ellenőrizni, beronthatna és rajtakaphatna, hogy alszom, napozom, rejszolok, kínozom a kutyákat vagy bármi máson, ha azt csinálnám, ami a fejében most felbukkanhat, hogy nem megyek elé. Amikor bárhova kimegy a löket, azzal a céllal megy, hogy rajta kapjanak valakit valamin. Azt hiszik, sose a feladatunkkal foglalkozunk. Nem járnak messze az igazságtól, de ez a mániákus kopószellem az nagyon vicces. Ezért nem értem most Szilasit, már hátulról a kutyáktól kellene jönnie az ujja hegyén egy darab kutyaszarral, hogy ez meg hogy kerül a kennelbe, nem kellett volna rendesen kitakarítanom? De még mindig ott áll, én meg úgy döntök, hagyom. Látom, hogy int a sofőrnek, hogy dudáljon, majd amikor semmi reakció, kiabálni kezd.

– Határőr! Ide hozzám!

Mint valami kutyának, ide hozzám. Anyád!

– Határőr! Azonnal jöjjön ide!

Megvárom, míg legalább háromszor egyre idegesebben megismétli, aztán ingerült hangon, hogy szokja, kikiáltok.

– Há’ itt vagyok benn!

Se jelentem, se főtörzs elvtárs. Előre kuncogok a reakción, ami olyan, amit vártam, tátott szájjal áll, mered előre, aztán a sofőrre. Nem hisz a fülének.

Sikítani tudnék, annyira tetszik a jelenet.

– Mi van faszom, hol a tekintély?? – susmorgom vihorászva a gőztől párás üveg mögötti zselés alaknak. Aztán hangosan az ajtó felé:

– Itt vagyok, na!

Ezt már megelégeli és nagyokat trappolva toppan be a konyhába.

– Dvorszky határőr! Milyen hangnem ez? Nem hallotta, hogy keresem? Mi az istent csinál?

Nyugodtan keverem a tésztát és halálos komolysággal, belül összeharapott szájjal mondom, nyomatékosan a szemébe nézve.

– Jelentem dolgozom!

Yessss! Yes, ez betalált, ott áll, mint egy fasz, erre mint mondjon? Vörösödik. Meg próbálkozik.

– De miért nem szólt, ha hallotta, hogy kiabálok?

– Nem hallottam, a tésztára figyelek. Nem éghet le a kutyák étele. Szakács voltam fél évig, pontosan tudom, hogy milyen fontos az állatok minőségi élelmezése.

A lábas felé tolom a fejem, a gőzbe burkolom a vihogásom, amit a takarásban lévő profilomnak engedek meg. Jobbról komolynak látszom.

– Amíg nincs kész, nem mehetek sehova.

– Mennyi idő az?

– Jelentem 10-15 perc. Ha onnan lepakol – bökök a fakanállal egy szék felé, amire a kutyák tányérját tettem –, le tud ülni.

Imádom, hogy nem tudja az egészet mire vélni!

Az jól látszik, hogy dolgozom. De szerintem az is, hogy szopatom, csak nem tudja, hol fogjon meg.

Egyedül nincs értelme körbejárnia, mert nyilván ott a helyszínen, ahol a rendetlenséget találja esetleg, ott kellene belevernie az orromat. Viszont én nem megyek vele, dolgom van, ez egyértelmű. Az egész játékát elrontottam.

Itt benn rend van, amennyire egy folyamatban lévő művelet közben lehet.

Készségesnek akarok látszani, egyik kezemben a fakanalat tartom, a másikkal lepakolok a székről és meghajlással mutatok rá.

Még nagyobb zavarba jön. Előzékeny vagyok, de most tényleg üljön le és várja meg míg végre fogadom?

– 15 perc? – kérdi.

– Ha nem több.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem!

markos1.jpg

Már kezdi elfutni a pulykaméreg, hirtelen mentő ötlete támad, odahúzza a széket az ablakhoz felágaskodik rá és végighúzza a kezét a karnis tetején. Diadalittasan mutatja nekem a tenyerét.

– Koszos! Mit szól ehhez?

Abbahagyom a keverést, legyintek a fakanállal, majd körbemutatok, mint valami karmester.

– Jelentem nem vagyok kész, van itt még dolog, azon kívül is, majd megcsinálom, ha odajutok.

Beletúrok a lábasba, kiveszek egy tésztadarabot fújogatom és vizsgálgatom, hogy lássa, tényleg nem babra megy a játék, nekem erre kell figyelnem.

Ő mint egy beakadt gép, ismételgeti, hogy igyekezzen, igyekezzen.

– Mindjárt kész, utána neki tudok látni.

Nyegle vagyok, nem bír velem. Én se magammal. Csak húzna el, hogy röhöghessek.

De nem lesz rá lehetőségem.

– Dvorszky, hatra jön magáért a kocsi, éjszaka szolgálatba megy! – sarkon fordul, kiszalad az épületből, bevágja a kocsi ajtaját és elviharzik.

A rohadék csak kitalálta, hogyan tud mellbe rúgni. Kivett a kutyakonyhás szolgálatból és berakott éjszakára.

ÓÓ, a kurva anyját.

Nagyon dühös lettem, amint elkészültem a kajával, felálltam a székre és egy késsel lecsavaroztam azt a kurva karnist. Hátra vittem a kerítéshez és áthajítottam jó messzire a kutyakonyha melletti sínekhez. Ahonnan nem látni.

Nem fog nekem többet ott ágaskodni az a marha. Nem volt függöny szerintem itt soha.

És karnis se volt.

Centi_30.jpg328

 

 

 

Június 26. Péntek

7. hónapja vagyok katona, de még...328 nap.

Reggel, ahogy behoztak a szolgálatból, jelentkeztem kihallgatásra, nyolc körül fogadott is a századparancsnok, a Szadó őrnagy. Egész gyorsan túlestünk a kötelező körökön, fogorvoshoz akarok menni, itt a kezelési lap, mára vagyok visszarendelve, kimenő kell. Nem köntörfalaztam, jelentésbe burkolva, de igen határozottan mondtam, inkább közöltem, mint kértem.
Szadó őrnagy kicsit meghökkent, a kezelőlapot is én vettem vissza a kezéből eléggé türelmetlenül, hogy értse, nincs itt semmi megfontolni való, menni akarok és kész. Mondja, hogy rendben, aztán mindenki foglalkozzon a maga dolgával. És ez tényleg hatott.

­– Szóljon az alegység ügyeletesnek, hogy keresse elő a könyvét.

Tisztelegtem és még be sem fejezte a mondatot én már sarkon fordultam és jöttem is kifelé.

Semmi nem érdekelt, Editet akartam látni újra.

Fogorvoshoz valóban elmentem, de utána szaladtam is a suli elé és ott vártam meg, míg kijön. Hihetetlen szenzorai vannak, mert, ahogy megjelent a kapuban, rögtön a szemembe nézett, mintha várt volna és valóban, miután ismét a nyakamba ugrott, ő maga mondta, széles mosolyra húzott szájjal, amibe a könnyei csorogtak.

Várt igen, de nem csak ma, hanem minden nap úgy jön ki a suliból, hogy hátha ott állok, ahol most. És ma már az utolsó óra alatt érezte, hogy itt leszek. Visszaintett az osztálytársnőinek, akik laposan, irigykedve pislantgattak felénk és halkan susmorogtak.

– Semelyiknek nincs ilyen idős pasija! – suttogta a fülembe csillogó szemmel – Az osztályban csak az én barátom katona, mindenki irigyel, hogy igazi férfi a párom.

A párom kifejezéstől valahogy kirázott a hideg, de amúgy kenyérre lehetett volna kenni, még egy kicsit jobban kihúztam magam, és én is odaintettem a barátnők felé. Edit visszakísért a KÖKI-ig, beszélgettünk, de semmire nem emlékszem belőle, csak hogy ennél a lánynál szebbet nem láttam még, ahogy kipirult arccal hevesen mesél és hozzám feszül, olyan szorosan ölel. És hogy látom, amint időnként büszkén tekint körbe.

Fájt a búcsú. Neki is és nekem is.

Felszálltam a buszra mikor csengetett, majdhogynem a csukódó ajtók szakították szét a kezeinket, aztán néztem az ablakból a törpülő alakját, majd mikor eltűnt a látóteremből, befordultam a busz belseje felé.

És ekkor rögtön lehullt rólam a varázslat.

Elmúlt a szerelem.

Nem azért mert belül nem létezett, hanem mert sokkal erősebb volt az a tudat, hogy távolodom és jobb, ha benn nem sokat foglalkozom vele.

Ha Edit iránt érzett szerelmem ilyen erős lenne mindig, mint ma, vagy mint tegnap-tegnapelőtt, nem tudnám elviselni a katonaságot. Megőrjítene, hogy nem jutok ki, hogy korlátozva vagyok.
Mint a tüzelő szukához törtető kan, aki szétszed mindent, ami az útjába kerül, úgy igyekeznék ki a laktanyából. És ma szerencsém volt Szadó őrnaggyal, de nem fogom tudni én irányítani őket, nem én mondom meg, mikor megyek ki.

Márpedig, ha mar belül az igény, hogy látnom kell Editet, akkor tényleg mennem kellene, nem hiszem, hogy érteném, hogy nem lehet.

 

Muszáj távolságot tartanom. Eddig ezt csináltam, nem is tudom, hogy lettem újra ilyen szerelmes hirtelen.

De igen tudom.

Tegnapelőtt.

Amikor a nyakamba ugrott és duruzsolta, hogy mennyire tetszem neki és mennyire szereti, hogy katona a fiúja.

A hiúság is, de inkább az szédített meg, hogy katonaként tetszem neki.

Ez egy paradoxon.

Én arra vágyom, hogy úgy szeressen, ahogy vagyok, ahogy most vagyok. Hogy szeressen katonának és annak ellenére. Hogy szeresse a bennem lévő kiskatonát.

És ő szereti, tegnapelőtt mondta el.

Csakhogy, ahhoz, hogy én szerethető legyek, szeretnem kellene magam ebben az állapotban.

De az nem megy. Csak példaként mondom: nem akkor látom, amikor akarom. Mit szeretnék ebben az állapotban?

Ha szeretném magam, akkor olyan állapotban lennék, amikor mindegy mikor látom, vagyis ebben az esetben inkább szeretem magam és a környezetem, mint őt. Ez lenne itt a normális, mert ebben a laktanyában élek, és ez az egész csak így lenne viselhető.

Viszont még őt szeretem. És ő két napja úgy viselkedett, ahogy mindig is szerettem volna, tehát belezúgtam. Csakhogy őt úgy volna érdemes és méltó szeretni, ahogy a napokban tettem.

De úgy itt nem lehet.


Amikor a laktanyában vagyok Editet hátra kell tolnom, a fikció határán kell állomásoztatnom, és csak akkor előre engedni, ha valóban jelen van. Skizofrén állapot, de jobb, mint megőrülni az állandó hiányérzettől. Meg azoktól a gondolatoktól, amik akkor bukkannak fel, ha hagyom elől, ha sokat gondolok rá. Óhatatlan jönne a „vajon most mit csinál” kérdése. Jönne a sok ártalmas gondolat, ha egy napot késik a levele, ha kicsit másképp viselkedne, amikor otthon vagyok, hogy van-e valakije, környékezi-e valaki.

Ez szétszedi az ember lelkét.

Látom.

Többeket is láttam már itt szerelmesnek.

 

Eddig a szerelmet valamifajta súlyos jellemhibának gondoltam.

 

Az, aki szerelmes volt köztünk, az minden erkölcsi és morális határt átlépett. De ez nem is jó kifejezés. Ha valaki átlép egy határt, ezzel a cselekedettel elismeri a létezésüket.

Nem. A szerelmes katona morális érzéke szétporlad, eltűnik. Ő azt érzi, vele minden rendben van, csakhogy a világ összefogott ellene és neki kutya kötelessége védekezni. Tehát jogos önvédelem, és ebbe bármi belefér. Bármi.

Ha tudtam valakiről itt benn, hogy szerelmes, kerültem amennyire lehetett. Az ilyen mindig rosszkedvű, mindig sótlan és keserű. Egyetlen dolog élteti, a kijutás a laktanyából. A két kijutás közti idő az felkészülés a következőre. Ha van olyan cselekedet, amivel ki lehet érdemelni egy eltávot, egy kimaradást, akkor megteszi. Semmi nem érdekli, de mindenhova jelentkezik, mindenben részt vesz, igyekszik, rangot, pozíciót szerezni, ha tud, kedvében jár a feletteseinknek.

Lelkesnek látszik, de lelketlen.

Torz.

Mert ha az kell a kijutáshoz, hogy jelentsen másokról, megteszi. Nem gondolkodik, hogy etikus-e amit tesz, nincs benne betyárbecsület. Ha van olyan esemény, ami miatt veszélybe kerülhet a kimenője, lapít, sunyít, vagy olyan lesz, mint egy sarokba szorított macska, prüszköl, köpköd. Bárkit bemárt, bárkire készséggel tesz terhelő vallomást. Azzal intézi el, a barátnője, a szerelme majd feloldozza, bármit is tett, miért ő bűnhődjön mások miatt, neki ki kell jutni.
Ha olyat hall, lát, ami nincs a szabályzatban, szalad jelenteni, ha rangja van, és már teljesen felzabálta a lelkét ez a betegség, akkor szenvtelen, érzéketlen technokrata lesz, mint Eichman, vagy egy szadista rohadék, mint Mengele. Kerülni kell az ilyet, veszélyes.

De kezdem érteni őket.
eichmann.jpg

Ha választanom kell, hogy megmaradok magamnak, vagy elveszítem Editet, azt hiszem, nem kérdés.

Ha itt senki leszek, mindenhol az leszek.

Még majdnem egy évig itt élek majd ezek között az emberek között. A sorstársaim közt. Nem árulhatom el őket és nem árulhatom el magam. Nem tudom az ittlétem ideje alatt, kiiktatni magamból az ittlétet.

Az hazugság lenne.

Itt vagyok. Sokkal jobban vagyok itt, mint máshol, mint akár Edittel. Nem tudok úgy viselkedni, mint a megvakult szerelmes társaim. Sajnálnom azt a nőt, akinek a szerelme, a mindene egy gerinctelen és értéktelen törtető. Én nem akarnám azzal megalázni Editet, hogy nem vagyok méltó a szeretetére. Akkor inkább elveszítem.

Ha még lesz beleszólásom, ha észreveszem, hogy az érzések torzítanak, nemet mondok, megállok.

Így teszek majd.

 

Közben megérkeztem a laktanyához.

Az jutott az eszembe, hogy persze, ha tudom, megőrzöm a kapcsolatunk, nem akarok én véget vetni, csak ha muszáj. Itt benn nem lesz nagy változás, sose beszélek róla, sose említem amúgy sem. De majd látszólag részt veszek a hímsoviniszta viccelődésekben, hozzájuk idomulok. Itt élek ugyanis.

És ma először, mikor beléptem a kapun, és a folyosón megláttam a társaim ismerős alakját, rájöttem, hogy szeretem őket, szeretek itt.

Nem azért mert jó itt, hanem, mert így fogom kibírni, ami még hátravan.

Centi_30.jpg329

 

 

 

Június 25. Csütörtök

Hosszút ugrok, éjszakából csak majd éjszakába megyek szoliba, 16 óra pihenés!

Guttyán kitalálta, hogy a kapu melletti fákat körbeölelő betonszegélyt átmozgattatja, és hosszú téglalap alakú kiskertet csinál belőle.

Napközben a hátsó udvarból kellett földet áthoznunk és beleszitálni. Ki kellett válogatni a betonmorzsalékot, az anyacsavarokat, a pengéket, meg úgy egyáltalán mindent, ami a szétszórt sittben felbukkant.

Nem is föld volt az, hanem pergő homok, de Guttyánt ez nem zavarta, ide ő kiskertet tervezett, apróságokkal nem foglalkozott. Föld kell a növénynek? Föld. Hátul a sittes, szemetes talaj az föld tulajdonképpen? Tulajdonképpen az. Akkor jó lesz.
És mi az értékes pihenőidőt, nekem az alvásra szánt időt elhasználva lapátoltuk a talicskába, és szitáltuk nagy fémszitákban a Guttyánkertbe. Aztán jött a kötelék, a takarítások, és végül is a 16 óra pihenőidőből három órát tudtam aludni.

Ferihegy 1-re vittek újból, de most kutya nélkül, kampózni.



Nem tudom, hogy a kialvatlanság vagy az egyedüllét volt az oka, de ma nem tudtam az agyamnak parancsolni. A kialvatlanság talán nem okoz ilyet, mert az állandó résztvevője az életnek.
Azt ismerem.

Akkor meg lehet, hogy a kutya hiánya okozta. Amikor valamelyik őrkutya velem van, akkor nem vagyok egyedül. Ha baktat mellettem, beszélhetek hozzá, ha figyel valamit, én is abba az irányba fordulok, ha csak ácsorgunk, akkor is hosszan figyelem a szemét, pofáját, a füleit, amivel jelez, és látom, hogy gondolkodik. Ilyenkor a kérdés, hogy vajon mi jár a fejében, el is tünteti, vagy tompítja azt, ami az enyémben mozgott. De ma újra rám támadt az az erős szerelem, ami tegnap bekísért a laktanyába.

És borzasztó rosszul esett.

Jól gondoltam én, hogy ebbe bele lehet dögleni.

Olyan ez, mint valami észvesztő honvágy, ami bénulttá, cselekvőképtelenné teszi az embert. Ami szétrág belül, megeszi a lelket, megeszi a tudatom, megeszi az érzéseim, és megeszi magát. Belepiszkít a szívembe és a lényegem messze szalad a szagától, az összeszart dobogástól, és hátat fordít mindennek, a józan észnek, és az őrület térfelére menekül.
Katonaként, jövő májusig, csak így lehetne.
Csak ez lenne a megoldás.
Meg kellene őrülni.
Ez nem eshetőség, hanem szükséges.

Tudom, mert ma közel álltam hozzá.

téboly1.jpg

Itt éreztem meg kinn a betonon, hogy milyen gyorsan ölő méreg lenne, ha maradt volna a tegnap délutáni bódító, szerelmes érzésem. Mert ma egész éjjel, végig Editen járt az eszem, és először csak úgy akartam, ahogy tegnap éjjel, hogy kiteszem a vitrinbe, tudom, hogy az enyém, és persze nem nyúlok hozzá, csak messzebbről figyelem. De ő nem hagyta magát, közel lépett és a sejtjeim legapróbb zugába is bekuckózott. Én vettem a levegőt, de ő szívta el, én gondolkodtam, de ő irányított.
Forogtam kétségbeesetten az elhagyott Swissair gép mellett, a bájos, füldugó alakú Boeing mellett és nagyon messze, nagyon elhagyatva láttam magam mindentől. Borús idő volt, kicsit szeles, nem látszottak a csillagok. Nem volt még az a negédes mentség sem, hogyha Edit felnéz az égre ott, ahol van, ugyanazt az eget, ugyanazokat a csillagokat látja, mint én, és hogy ez egy kicsit összekapcsol minket.

Nem.

Semmi nem kapcsolt össze minket.

Csak ez a torokszorító emlékezés.


Itt állok.

Istentelen messze attól, hogy a karjaimba vegyem. Istentelen messze fizikailag, istentelen messze időben, istentelen messze társadalmi funkciót tekintve. Istentelen messze mindenhogy. És ez az érzés többször is a földre nyomott, úgy megfájdult mindenem a mellkasomban, hogy le kellett térdelnem. Hogy a messze álló társaknak ne legyek furcsa, úgy tettem, mintha találtam volna valami szart a betonon, amit most vizsgálgatok, de a vizsgálat eredménye mindig csak az lett, hogy nem, ezt így nem fogom bírni.

Örültem, mikor hajnalban felbukkant egy reflektor, és egy aggregátort szállító teherautó a Swissair gép felé vette az irányt. Ha most rácsatolják a töltőre, akkor nemsokára indul és akkor megjelenik a többi szolgáltató, a kerozinos, a csomagosok, a takarítók, a légi utaskísérők, a pilóták, az utasok, a földi irányítók és a rámpások, akik kitolják a parkolópályáról a felszállópálya felé. Vagyis ez a vizuális élmény kitörli majd Editet.

De micsoda kurva világ az, ahol akkor érzem jól magam, mikor végre elfelejtem a barátnőm?

Centi_30.jpg330

 

 

 

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

 

 

 

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Levitation.jpg

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.

süti beállítások módosítása