86

1988. február 23. kedd

Reggel senki nem zavart, nem ébresztettek, de fel sem nagyon tudtam volna kelni, elég lázas voltam tényleg, valószínűleg nem nagyon tett jót, hogy hidegben utaztam majd két órát tegnap a laktanya felé. Tizenegy körül letámolyogtam a dokihoz, mutattam a papírt, belesett a torkomba, mondta, hogy pfüjj, micsoda kontár volt, aki széttrancsírozta a nyakamat belül, ezt is inkább neki kellett volna csinálnia.

– Milyen volt, fiatal? – kérdezte.
Fiatal, mondtam neki suttogva, inkább csak mozgattam a szám.
– Tudtam, tudtam! A mai orvosképzés szart se ér! Nekem még megtanították, hogy kell. De ezek! Förtelem, amit magával műveltek. Még egyszer hitetlenkedve belenézett a számba.

– Na menjen, adok két hét egészségügyi szabadságot, hátha túléli ezt a fertelmet.

Míg készülődtem, Alexszal beszélgettem, délutánra ment szolgálatba, heverészett az ágyán.
Meséltem neki, hogy milyen gyönyörű és kívánatos ápolónőt láttam a kórházban, ő meg belemerengett az útlevélkezelői emlékeibe.
Mesélte, hogy mikor odakerült kopaszként, az öregek meséltek a terminálos csajokról, hogy milyen szépek, kívánatosak ők is, de hogy emellett a legnagyobb adomány Istentől, hogy nem hordják úgy fenn az orrukat, mint a stewardessek vagy a földi utaskísérők, hanem szóba állnak a katonákkal. Ők a határőrség állományában vannak, az a feladatuk, hogy amikor az útlevélkezelő szkenneli az útlevelet, ők gyorsan megnézik az adatbázisban, hogy van-e valami vele kapcsolatban, kiutasítás, elfogatóparancs vagy valami egyéb, ami miatt nem lehet beengedni az országba.
Én elhűlve hallgatom, sose hallottam róluk, de gondolom, nincs nagy dobra verve, ők aztán tényleg elég bizalmas munkát végeznek, sima kampósnak nem kötik az orrára ezeket. De egy útlevélkezelő vagy egy sorállományú kutató ügyeletes tiszt a közelükbe kerülhet.
A szolgálati helyiségük veszélyesen közel van mindkét reptéren az útlevélkezelők pihenőjéhez.
Mindegyik fiatal, csinos, jó kedélyű, igazi álom bemenni hozzájuk valami ürüggyel, és a legendárium még olyat is tartalmaz, hogy hosszabb, vagy akár a legrövidebb kapcsolat is elképzelhető egy rámenős, vagy csak simán jó dumás határőrnek.
Én ekkor kicsit szédülök, basszus van, aki a szolgálati ideje alatt csajozik? Ne már!
Akkor én miért csak álmodozhatok, meg csak messziről nézhetek csöcsöket, ha szerencsém van?

Azt mesélte, hogy ez azért leginkább az öregek privilégiuma lehetett, mert ők, koruknál fogva kicsit több idővel rendelkeztek szolgálat alatt és emiatt jobban ráértek kokettálni.
Aztán legyintett, hogy talán az lett volna jobb, ott megöregedni, de nem bánja, itt jobb társaságba került.
Mutogattam magamra vadul, de nevetett, hogy nem kell mindent rögtön magamra vennem.

Aztán felöltöztem és amint a sapkát a fejembe nyomtam, éreztem, hogy veri a halántékom a belső felét, éreztem, hogy kiver a víz, hogy vörös az arcom, lázam van, és pont ekkor futottam össze Knízner és Zádori kopasz hadnagyokkal.
Knízner kérdezte is, hogy hova-hova, de én meg sem nagyon álltam, mutattam a torkomra, hogy nem tudok társalogni, meg a lépcsőre, hogy itt ezen húzom ki a csíkot, és közöttük léptem az ügyeleteshez, aki már a kezében tartotta a könyvem.
Se nem tisztelegtem, se nem szóltam semmit, csak elindultam lefele.

Dehogy fogok itt nekik pukedlizni betegen.

A lépcsőfordulóból visszapillantottam és láttam, hogy tán ők is fogták milyen szarul voltam, és tán inkább fellélegeztek, hogy végre hazatakarodtam inkább.

87

1988. február 22. hétfő

Reggel egy nagyobb vizitet tartottak a kórteremben, a szétroncsolt orrú srác még maradt, velem a vizsgálatok után közölte a főorvos, hogy haza engednek. Megnézték többen is a torkom, lázat mértek, és mindenki nagyon elégedetten konstatálta, hogy szépen gyógyulok.

Annyira persze nem, hogy szóban meg tudjam köszönni, mert ami az evésen kívül még nagyon fáj, az a beszéd. De az evéssel ellentétben, ezt ki tudtam teljesen iktatni.
Mindenesetre azt mondta a főorvos, hogy már csak a zárójelentést kell megvárnom és mehetek is. Persze a zárójelentés majd csak ebéd után lesz, de ugye nem sietek nagyon?

Dehogy sietek, sőt kicsit keveslem is ezt a pár napot, ilyen fájdalomért cserébe.
Fasza gyerek voltam, hogy ilyen ügyesen kijutottam a laktanyából, de az nem jó ötlet, hogy ebben az állapotban kerülök vissza a reptérre.
Akkor az egész nem tűnik olyan nagy dobásnak.
Inkább szopásnak hat.
De ha tudok beszélni, se biztos, hogy az osztályvezető főorvost meg tudom győzni, hogy maradnom kéne. Mérgesen feküdtem vissza az ágyba, alszom akkor, szarok mindenkire.

Jóval ebéd után kaptam meg a zárójelentést, meg azt az instrukciót, hogy a laktanyai orvoshoz menjek azonnal, ő kiír majd eü. szabira. A zárójelentésben benne is állt nagy betűkkel, hogy kímélő étrend, pihenés, és, hogy minimum két hét egészségügyi szabadság javasolt.

Két hét!
Minimum!
Na az igen, az már valami!
Az már megérte, mégis jól csináltam!

Este fél ötkor léptem ki a kórház kapuján, a laktanyába viszont már nagyon későn értem, a benti orvos már hazament, muszáj vagyok egy éjszakát itt benn tölteni.
Nem is baj, mert belázasodtam mire beértem.

Szadóhoz bementem, jelentettem neki mutogatással, hogy papírt kaptam, vinnem kell a dokihoz, átfutotta gyorsan, és elküldött pihenni, meg hogy holnap akkor azonnal menjek az orvoshoz, amint felébredtem.

Hamar lefeküdtem, tényleg lázas lettem, de előtte összefutottam Sípossal.

Borzalmasan rossz látvány volt, rázta a fejét, fénytelen, fakó tekintettel, mondhatnám tébolyultan a fásultságtól. Mélyre, a szemgödrei aljára húzódó szemmel nézett rám, megismert, de nem nagyon figyelt, én nem tudtam utána szólni, és kétséges volt, ha tudnék, hallaná-e, hall-e bármit a füle csöngésén kívül.

A körletben mesélték a többiek, hogy elhelyeztette magát Zalaegerszegre, arra hivatkozva, hogy a környékén lakik és neki jobb lenne ott.

Pár nappal ezelőtt kérvényezte, de a tisztikar már el is intézte, holott az ilyen kérésnek nem szokás eleget tenni.

Csak mert neki jobb lenne ott?
Közelebb lenne a szülőfalujához?
Ki nem szarja le?
Érdekel bárkit is vajon ilyesmi a határőrségen belül?
Ugyan már.
Én csak tudom, annyiszor hallottam már hogy a határőrség nem miattam jött létre és nem az én kényelmem hivatott szolgálni, hogy magam is elhittem.
Nem foglalkoznának ezzel a tisztek, ha nem lenne rém kényelmetlen, hogy náluk lett fogyatékos valaki. Ha ez kiderül mondjuk a nyilvánosság számára, akkor ne legyen a közelükben.
Ne az ő felelősségük legyen.
Tartozzon ez akkor már valami másik laktanyaparancsnokhoz, századparancsnokhoz. Meg valószínűleg, ahogy fogy el az értelem a srácból, az a tiszteket is frusztrálja, nyilván nem jó látni olyat, aki egy baleset folytán lett olyan tompa, nem születéstől fogva, mint ők.
Rossz lehet szembesülni a saját kapacitásunkkal úgy, hogy egy sérült elme produkál annyit.
De ez csak a körletbeli tagok feltételezése, bár erős a gyanúnk, hogy most nem tévedünk. Mindenesetre átvezényelték, holnap utazik.
Alex mesélte, hogy többen is el akartak tőle búcsúzni, de egykedvűen fogadta, már olyan fásult, hogy semmi nem dobja fel.

Egész éjszaka szarul voltam, lázam is lett és fájt a torkom is attól, hogy este erőltetni próbáltam és egy kicsit beszéltem én is a körlettársakkoz.

88

1988. február 21. vasárnap

Ma bejött az orvos, aki megoperált, megnézte a sebesülésem. Elégedett volt, bár én magam nagy változást nem észleltem, majdnem úgy fájt, mint az első nap.
Mondta, hogy szép tiszta a seb, nincs fertőzés, se semmi komplikáció, jól sikerült. Megint megdicsért, hogy jól tartottam magam a műtét alatt, mondta, hogy azt, hogy segítenem kell a műtét alatt viccnek szánta, de hogy még a tamponos tálkát is hajlandó voltam tartani, az nagyon tetszett neki.

Igen, valahogy a fájdalmat jól bírom.
Meg a vele járó dolgokat.
Ezt tavaly év elején figyeltem meg, amikor fogorvoshoz járogattam ki a laktanyából. A fogorvosnál is fekszem, mint a cövek, ha fáj sem rándulok meg vészesen, inkább csak kézfeltartással jelzem. Ha a tisztek tudnák milyen fegyelmezett tudok lenni ha akarok, tapsolnának örömükben.

Miután a doki kiment igen büszke voltam magamra.

Aztán bejött egy fiatal, nagyon csinos ápolónő. Mindenkinél megállt, kicsit beszélt hozzánk, a kórlapról leolvasható adatok alapján jósolta meg a távozásunk időpontját, kicsit illegette magát az enyhén rövidke köpenyében, makulátlan felületű, sima, szőrtelen lábait lassan emelve egymás után.

Beszélni nem tudtam.

Feküdtem, mint a cövek.

Kinyitotta az ablakot, majd a terem belseje felé fordítva a fenekét, nyújtott lábbal lehajolt és felvett valami gézdarabot a földről. A köpenye kicsit feljebb csúszott, összezárt lábain megfeszültek az izmok, és enyhén előbukkant a feneke hajlata. Nem a feneke, nem a bugyija. Alig valami.
Csak pont az a vonal, ahol a feneke véget ér és kezdődik a combja. Sosem láttam még ennyire szépnek ilyen csekély testfelületet.

Álltam, mint a cövek.

Valamit kellene tennem.
A mosolyomat kevésnek éreztem, másom meg nem volt.
Nagyon tetszett, de fogalmam sem volt, mit tegyek.

Feküdtem, mint a cövek.

Nem azért, mert nem tudtam beszélni, hanem mert ha tudok sem tudom, mit mondjak.

Mikor kiment, nagyon szégyelltem magam. Micsoda szerencsétlen hülye vagyok. Hagytam kimenni, semmit nem csináltam.

Jobban fájt ez, mint a torkom.

89

1988. február 20. szombat

Ma visszavitték a műtőbe mellőlem a srácot, akinek az orrsövényét műtötték, mert valami nem jól sikerült, faragnak még rajta.

Ezt a műtősfiú mondta, ezekkel a szavakkal.

A srác szegény mellettem azonnal védekezni kezdett, dobálta magát, hadakozott, kiabált, amit néha a félelemmel vegyes düh intézett, néha a még be sem gyógyult seb okozta fájdalom.
Aztán valahogy többen csak lefogták, kapott valami injekciót, amitől lehiggadt, és végül elvitték. Aludtam, mikor visszahozták, de estig ő se mozdult.

A kötés alól csak a szemei látszottak és mikor végül felébredt és kinyitotta, olyan elgyötörtséget láttam a szemében, amit még soha senkiében. Én tudok mozogni, jönni-menni, bár nem teszem, mert amikor megemelkedem, megfeszül a torkom és olyankor majd beszarok, úgy fáj.
De a srác miatt felkeltem.
Nem tudtam beszélni, meg ő sem, és tényleg nem vagyok barátkozós fajta, a gyenguszon is inkább genyó voltam, de a kölökhöz átléptem és óvatosan megfogtam a vállát.
Kitátottam a szám, hogy lássa, nem tudok beszélni, ő is legyintett, hogy nem kell. Nem tudom, hogy értette-e, hogy csak azt akartam jelezni, vele vagyok, mindenesetre óvatosan bólintott, talán köszönetképpen, aztán visszafeküdtem.
Nagyon fáj nekem is, de ezt a kölköt rettentően sajnáltam.

Ma reggel már a joghurtot meg tudtam enni, sőt a mellé adott sertésmájkrém egy részét belekeverve is lement. Fájt, mint a kurva anyja, de lecsúszott.
Ebédre igazán finom lencsekrém levest adtak, ezt is meg tudtam enni, persze azt, hogy finom, csak addig éreztem, míg a nyelvem elejét érte, mihelyst a sebhez ért marta, de nagyon lassan és kínkeservvel le tudtam nyomni.
Jó jelnek vettem, hogy amúgy iszonyú éhes vagyok, és bármit befalnék amit csak lehet, bár tudom, hogy alig valamit lehet.

A vacsorához adott zsömlét nehéz volt nem geciségnek gondolni, igyekeztem azt tudatosítani, hogy ezzel csak motiválni akarnak.
Hogy majd ehetek ilyet, ha hajlandó vagyok gyorsabban gyógyulni. Ennek én úgy láttam az az előfeltétele, hogy azt a rengeteg teát, amit behoznak, mind igyam meg. Többször benéztek az ápolók egy nap, és amint elfogyott, hozták a következőt adagot, hogy akkor még ezt is erőltessem le.
Irtózatos kínlódás, de olyankor csak ránéztem a srácra magam mellett és összeszorított foggal nyeldekeltem tovább.

90

1988. február 19. péntek

Tegnap a műtét után csak pillanatokra ébredtem fel, teába kevert ampullás fájdalomcsillapítót kaptam kétszer. Lehet, hogy valami altató is volt benne, de lehet, hogy csak a szervezetem, netán a tudatom védekezett így.
De gyakorlatilag ma reggelig végig aludtam.

Álmodtam is, nagyon sok recsegést hallottam, de nem is a sajátomét, hanem a mellettem operált srác orrának a hangját.

A műtétem alatt nem figyeltem, de az agyam, mint valami felvevő, rögzítette a hangokat, éjjel meg lejátszotta. Borzalmas dolgokat élt át a srác.
Nekem is recsegett a húsom, de amit a srác kapott az inkvizíciós kihallgatásnak is sok lenne.
Fűrészelték az orrcsontját, orvosi vésővel vésték, ütötték, verték, faragták és azóta megtudtam, hogy a csontot nem is lehet érzésteleníteni.
Ezért üvöltött a srác annyira.

Most is erre ébredtem reggel, hogy félálomban elfeledkezett magáról és hozzáért az arcát takaró kötéshez. Mellém tolták be pont, nagyon szenvedett, nyögdécselt, jajgatott, fújtatott. Szinte szégyellem magam mellette, hogy nekem is fáj a torkom, mert hát iszonyatosan fájt.
A varrat egyik vége folyton a nyelvtövem irritálta, le kellett teljes hosszában egészen szorítanom a nyelvem, hogy ne öklendezzek folyamatosan.
De amúgy is borzalmas érzés volt, olyan, mint amikor annyira száraz a torok, mint a reszelő, bármi hozzáér, karistolja, tépkedi, de emellett, mintha sav marná, és egyre csak terjedne, egyre nagyobb felületen.Nyelni iszonyatosan összetett fájdalommal jár, minden fájdalom, ami a torokban valaha képződhet, egyszerre jelenik meg és erősödik fel, ilyenkor majd összecsinálom magam, csak amikor fájdalomcsillapítót kapok a teával, akkor enyhül, amikor a citrom nélküli, enyhén cukros, langyos lé már elérte a sebet, de még nem nyeltem.
Pár tizedmásodperc, de az a nap csúcspontja.

Amúgy egy kancsó teát kaptam még, hogy azt kortyolgassam, de kortyolgassa, akinek csak mondani kell és mindent a szájába vesz.
Reggelit még nem kaptam, ebédre csak nagyon híg tejbegrízt, de nem tudtam vele megküzdeni, olyan voltam, mint egy kardnyelő, aki félrenyelt és még benn van az eszköz.
Estére szerintem bedagadt a sebem környéke, mert a tea se akart lemenni, de az amúgy nagyon kedves kövérkés nővérke szerint ez természetes, nem kell törődnöm vele, sokat igyak, az a lényeg.

De hát majd belehalok, úgy fáj.

91

1988. február 18. csütörtök

Ma hajnalban keltettek, lázat mértek, a doki újra megvizsgálta a torkom, belenézett az orromba, fülembe, azt mondta, hogy ha valahol gyulladást talál, akkor nem műt.

Enni már nem kaptam, csak azt az infót tudtam emésztgetni, hogy délig elkezdik.

De basszus fél hét van, minek keltettek akkor fel ilyen korán?
Nem engedték, hogy visszaaludjam, nem is értettem. Sokszor szaladtak be a kórtermünkbe műtősfiúk, meg orvosok, meg egyszer egy csinos nővér is, de inkább a mellettem lévőket vitték ide-oda.

Egész jól felszerelt hely amúgy a Honvéd Kórház, modern, majdnem minden új, vagy olyan hatású. Valószínűleg az épülő új részleg igazi sci-fi díszlet lesz, még helikopter leszállópályát is terveztek oda.

Én majdnem délig valóban várakoztam. Bejött egy műtősfiú és szólt, hogy én következem, menjek vele. Kicsit furcsálltam, mert többeket is gurulós ágyakon vittek el, nem kellett gyalogolniuk.
A műtőn is meglepődtem, mert a helyiség maga elég nagynak volt mondható, de függönyökkel legalább három kisebb részre választották, és valamiért az a szeparált tér, ahová engem vitt a srác, az volt a legjelentéktelenebb, néhány tükrös-ablakos szekrénnyel leválasztott, szükségmegoldásnak látszó kis kuckó.

A két nagyobb részben álló nagy műtőasztal már foglalt volt, az egyiken épp véget ért egy operáció, a másikon most készültek neki egy újabbnak.
Mindkét helyszínen dolgozott igazi, valóságos nővér, de persze nekem nem volt ilyen mákom. A doki már várt, egy fogorvosihoz hasonló székbe ültetett, nemhogy meztelenre nem kellett vetkőznöm, de még a melegítőfelsőm sem kellett levennem.
És altatás sem lesz, sőt a doki felvázolta, hogy annyira ébren leszek végig, tán még segítenem is kell. Nem lesz műtős segítség sem, mert ma betegség miatt kevesen vannak, és bár leszíjazta a kezeim a karfához, a csuklós tálcát az egyik kezemhez húzva mondta, hogy néhány dolgot majd nekem kell odaadnom neki, de mindig pontosan megmondja mit.
Egyedül operál meg.
Elmondta - míg kipeckelte a számat -, hogy a mandula nyirokszövetből álló tömb, pontosabban a nyálkahártyán elhelyezkedő nyiroktüsző halmaz, aminek az immunrendszerünk első lépcsős védelme a feladata. Az találkozik először a kórokozókkal és veszi fel velük harcot, amíg tudja, ha meg már nem tudja, akkor állandó gyulladásban van, mint nekem is, azért kell kivenni.
De szerinte nem fog hiányozni.

Bennem volt ezzel kapcsolatban bizonytalanság, mert eddig mindig jó szolgálatot tett, ugyanis úgy látszottam betegnek ettől mindig, hogy valójában nem voltam az. Mindig tudtam ezzel néhány nap eü. szabadságra szert tenni.
Szerintem hiányozni fog.

Közben mindenféle karmokkal rögzítette a fejem is, meg a kitátott szám is. Nem értettem, hogy a karmokra miért nem húznak valami vékony gumitömlőt bevonatnak, mert iszonyatos érzés, ahogy a fém közvetlenül a fogamhoz ér. A szemem sarkából láttam, hogy a mellettem lévő műtőasztalra azt a kis szerencsétlen srácot hozták, aki tegnap óta abban a kórteremben remeg, ahová engem is tettek.

Remegett állandóan, mert félt.
Mindentől.
Ha valaki bejött, ha valaki kiment, ha sokáig senki nem jött, ha vizsgálták, ha nem vizsgálták, ha hozzászóltak, és akkor is, ha barátságosan biztatták. Láthatóan tőlem is félt, pedig ha tudná, hogy az adyligeti gyengélkedőn is milyen jó fej voltam, nem félne, de így inkább hozzá se nagyon szóltam.
Az én dokim elhúzta a függönyt és már nem láttam, csak hallottam, hogy szegénnyel megküzdenek az ápolók.

Engedje azt el, ne szorítsa, lazítson már az Istenit magának! Forduljon vissza, ne húzza el, vigye innen a kezét! Valaki kösse már le neki! Ne csapkodjon! Adja vissza, nyissa már szét! Ez nem igaz! Mit kiabál, még magához se értem, ne rángassa a fejét, tartsa már egyenesen! Egy katona nem sír, nézzenek oda, maga már nem gyerek, ne sírjon, ó az Isten bassza meg, ne is harapjon. Tartsák meg a fejét! Ha kapkod, beletörik a tű, jó az magának? Maradjon már nyugton!

A dokim hosszan meredt az előbb általa elhúzott függönyre, ami mögött ez zajlott, mindketten szájtátva hallgattunk, ráadásul mindkettőnk száját a doki tátotta el, az enyémet peckekkel, a sajátját elképedéssel.

Aztán megrázta a fejét, mint aki álomból ocsúdik, és velem kezdett foglalkozni. Egy hatalmas mozgatható lámpával bevilágított a számba, nappali világosság lett benn olyannyira, hogy az orvos mögötti szekrény részben tükrös, részben fekete belső függöny előtt csillogó üvegablakaiban pontosan és részleteiben láttam mi zajlik benn.
Valami spray-t fújt be először, amitől még a szemem is könnybe lábadt, és mire tisztult a kép, láttam, hogy a doki  egy eddig valahogy titokban tartott kurva nagy fecskendővel szerencsétlenkedik. Olyannal, amilyeneket csak a Tom és Jerry szerű rajzfilmekben látni. vastag üveg, jól látható skálával az oldalán, és a belső dugattyú nyele pedig egy karikában végződött, amibe az ujját dugja a kezelőszemélyzet. Azt hittem, hogy ilyet a múlt században használtak utoljára.
És ekkorát csakis elefántok elaltatásához.

Fiatal kora ellenére tapasztalt lehet a doki, mert ha nem köti le a kezem, amikor meglátom azt a tűt, amit ráerősített, tuti védekezni kezdek. De ebben az előredőlt ülő pózban, lekötött kezekkel, kitátott szájjal, teljesen tehetetlen voltam.
A tű legalább húsz centi hosszú volt, és minden eddig általam látott tűnél vastagabb. Nem is nagyon sikerült a fiolából rendesen kiszívnia a benne lévő folyadékot, ezért szólt, hogy fogjam meg. A leszorított karom kézfejébe adta az üvegcsét és így már rendesen meg tudta a tetején lévő gumin keresztül tölteni a fecskendőt.
Aztán  egyenesen elém állt, és elegánsan, jó messziről, mert a tű lehetővé tette, beinjekciózott.

Kurva mélyen a torkomba.

Láttam hová, valami kegyetlen mélyre, hátra betolta a tűt és még annál is mélyebbre beszúrta. Csodálkoztam, hogy nem jött ki a tarkómon, aztán meg azon, hogy ugyan több helyre betöltögetve, de rengeteg folyadékot beinjektált a torkomba.
Hogy ez mind hol fér el, rejtély.
Feszült iszonyatosan, de aztán lassan lezsibbadt.

Mindenesetre nem sokkal később valami csipesszel csipkedte benn a húst, kérdezve, hogy mit érzek, de egyrészt konkrétan semmit, de mégis olyan volt, mintha kiszakítaná azt a darabot, amit megfogott a csipesz, bár nem fájt, másrészt meg, hogy mondjam el ezt neki, ha meg sem tudom mozdítani a szám kicsit sem?
Csipkedett, közben a szemem figyelte, és mondogatta, hogy jó, nagyon jó. Ekkor felemelt egy szikét, mire a függöny mögött hatalmasat üvöltött a srác. Most egy irgalmatlan reccsenést is hallottam túlról, aztán megint ordítást.

Miközben a dokim elmélyülten forgatta maga előtt a kiválasztott szikét, kedélyesen megjegyezte.

– Orrsövényferdülés.

Aztán betolta a számba a szikét és belém vágott.

Hé, az Istenit, mi a fasz, mit csinál ez? Mit vagdos? Át fogja vágni a torkom, nyílást fog vágni a nyakam oldalán vagy hátulján!

Tényleg rohadtul megijedtem, mert láttam a szekrény tükreiben, hogy nem azt csinálja, amire számítottam. Észrevette, hogy megfeszülök, megállt és kérdezte nem fáj-e?
Nem fájt, de basszus, nem az a középről a nyelvem tövéig lelógó kis fütyi a mandulám? Mert kurvára nem azt nyiszatolja!

Mintha megérezte volna, gyorsan elmondta, hogy két helyen fog vágni, két oldalt van két kitüremkedés, azt vágja ki.
Hát jó, de akkor mi ott az a fütyi?

Láttam, hogy vág egy nyílást oldalt, aztán papírvattát tömködött be, ahogy a vér hirtelen elöntötte a torkom. Nem tudtam mitől fogok hányni, a nyelőcsövembe lecsorgó vértől, vagy attól, ahogy irritál a vattával.

Úgy éreztem, minden mozdulata nyelési ingert vagy öklendezést vált ki, de szorítottam a karfát, és igyekeztem teljesen mozdulatlan maradni. Néha, megijedtem, amikor épp teljesen eltömte a torkom nyílását, hogy eldugul az orrom is és megfulladok, de valahol mindig jött levegő.
A vért itatta fel benn, látszott, hogy jobban vérzik, mint amire számított, ezért megkérdezte, hogy lehet-e, és miután pislogtam, hogy igen, mindkét kezembe egy kis tálkát adott, tamponokkal tele és onnan tömködte csipesszel a sebbe. Aztán lassan normalizálódni látszott a helyzet és kézbe vett egy ollót, majd akkurátusan szabdalni kezdett.

Nem fájt.

De olyan elviselhetetlen recsegéssel járt, hogy kicsit beleremegett a testem.
A doki észre se vette, inkább csak olyan volt, mintha gőzerővel borsódzna a hátam.

Borzalmas ez a recsegés.
Sérti a dobhártyám, tépkedi az agyam.
Olyan hang, ahogy a szűk farmer megreped az ember seggén, térdén. De ez a húsom, a szövetem. Ráadásul benn, védtelen helyen. Ahol azt hittem lágy.
Mert a bőr, vagy az izom az szakadhat így, de az a finom tapintású valami, ami a számban van?

Látom, hogy a doki valami csomót körbevagdos, majd kihajítja egy tálra, aztán vagdos a másik oldalon.

Iszonyú ez a recsegés, de nem fáj, kibírom.

Aztán még egy darab hús kerül a tálra, a doki veszegeti a kezemből a tamponokat, törli a vért, majd tűt, cérnát szed elő és csipesz segítségével varrni kezd.

A recsegés ugyanolyan.
Amikor a tű behatol a húsba, olyat reccsen, mint valami nehezen nyíló ólajtó. De legalább jelzi, hogy szívós anyagból vagyok belül is.

Viszonylag gyorsan kész vagyunk, még valamit ráfecskendezett a doki a sebekre. Kivette a peckeket a számból, eloldozta a kezem. Elmondta még, hogy ma már nem eszem, holnaptól pépeset csak, de nagyon fog fájni, vigyázzak rá, hogy fel ne szakadjon.

Eddig nem tudatosult, de a srác a függöny mögött még mindig ordított, és az igazi vad recsegés hangja is onnan jött.

Bejött egy műtősfiú és mielőtt kikísért, a doki kezet fogott velem és azt mondta:

– Gratulálok fiam, ilyen nyugodt pácienssel alig találkoztam még, igazi öröm volt ezt az operációt elvégezni! Az ilyen műtétet szeretem, ahol csak a feladatra kell koncentrálni. Köszönöm, magára nézek még a napokban.

Aztán visszamentem a kórterembe, befeküdtem az ágyba és azzal a gondolattal ájultam az alvásba, hogy én ma már nem akarok felébredni.

92

1988. február 17. szerda

"Körletelhagyás 7:00 - 9:00, kórház."

Ez került a bejegyzésre ma.
Ennyit írtam fel a mai napról.
Ha majd huszonvalahány év múlva valaki megtalálja a naplóm, ennyit lát a mából.

De amúgy meg miért veszne el?
Huszonvalahány év múlva én olvasom majd.
Én ugyanezt fogom látni, ami ma volt.

Azt, hogy reggel keltett az alegységügyeletes, történetesen Herold, aki pár hónapja küzd, hogy valahogy fogást találjon rajtam, kapja a csillagokat, már szakaszvezető, és alig várja, hogy megszopasson, na szóval ő szólt, hogy héttől könyvem van, tűnés innen a picsába.
Büszke voltam magamra, kicsúsztam a kezéből.

Ez eleve piszkos háború, mert ő kopasz, én meg öreg vagyok, de ő tisztes, én meg sima határőr vagyok, ez egymás tekintélyének el nem fogadásáról szól, néha ronda műveletekkel. Én ezt úgy éltem meg, mint a fiatal, a falkavezéri pozícióra éhes falkatag sunyi próbálkozásait, és most úgy éreztem, hogy igen elegánsan csúszom ki a kezei közül.
Most nincs konkrét konfliktusunk, nincs előtte kurva anyázás, meg dulakodás, csak véletlenül épp ő kelt engem, hogy hetekre kimehessek a laktanyán túlra, úgy, hogy rengeteg dolog miatt amúgy büntetve lehetnék.

De hát miért nem születik mindenki jellel a torkában?
Miért nem lángol mindenkinek a nyelve, mint az erőltetett, teli tüdőből jövő "pártéljen"-től?
Ha meg nem mindenki születik így, azért adassék meg annak, aki igen, hogy használja!
Igen, kimegyek, eltűnök a laktanyából, mert így intéztem, addig talpaltam, míg elértem.

Ne gondolja a tiszt, tiszthelyettes és Herold se, hogy fegyelmezni tud azzal, hogy megvonja a szabadságom.
Az, hogy nem megyek haza, az nem a szabadságom.

Az csak annyit tesz, hogy nem változik nagyon a földrajzi elhelyezkedésem.
De, hogy ÉN hol vagyok, mit csinálok, arra nincs hatással. Mint ahogy megtapasztaltam már, amikor Edit elhagyott, a civil és katonai, laktanyán belüli és kívüli, a kint lét és a bent lét kérdésein, világán túl, önmagamból, mint magból való kilépés és a megkérdőjelezhetetlen hozzátartozás érzését is.
Ez a szabadság.
Elveheti ezt bárki?
Ugyan.
Soha a büdös életben, senki.

Akkor meg?
Mit akarnak ezek?
Hogy viselkedjek rendesen?
Na ne vicceljünk.
Ahhoz férfi kell.
Puhapöcsöknek nem fogok.
Akkor, ha engem akar ráncba szedni, ne szarjon, ne féltse a nyugalmát, ne az élenjáró zászlóaljért járó pénzt féltse, hanem legyen egyszer végre az életben katonaként harcos, próbáljon tényleg betörni.
Vállalja a kockázatát, annak, ha egységes, központi elképzelés szerinti rendet akar teremteni, hogy ellenáll valaki.
Nem azért katona, hogy az ilyeneket fegyveres testülettel elnyomja?
És mi van a belső ellenséggel? A határőrségen belülivel?
Az kényelmetlen?
Nekem bezzeg az országon belüli ellen, a lakosság ellen mennem kéne?
Ő a saját háza táján nem tud rendet tartani?
Csapjon oda, ha nagyon szúrok, ne alakoskodjon.

De míg nem áll ki férfi, addig nem leszek jó. Lehet, hogy a futkosón egy év múlva nem ezt mondanám, lehet, hogy alig tudnék beszélni, úgy össze lennék esve, de most ettől messze vagyok. Arról nem beszélve, hogy épp a magam intézte, megérdemelt nyaralásra megyek, mindegy mi lesz kinn, lényeg, hogy kinn legyek.
Jól tudtam én persze, hogy ez súlyos ár, nem a vidámparkba tudtam kilógni, hanem kórházba megyek és műteni fognak, szóval ez ront a dolgon, de kimegyek.

Ez a szabadság.


Elvehetik ezt a tisztek?
Ha tudták volna, elvették volna a lehetőséget, de nem tudták, és az élményt, hogy megcsináltam, kijutottam, megmutattam, hogy nem tarthattok benn, ezt az élményt sem tudják elvenni soha.
A tisztekhez képest Herold szurkálódása csak bohózat, ezért én jóságos vagyok vele, nem kell többször bejönnie kelteni.
Beraktam a táskámba a melegítőt, a tornacipőt és a papucsot, a naplóm és a centim.
Ő hűségesen követ mindenfelé, minden nappal fogy az élete, ő mindig velem van.

Bár nem műtöttek soha, valamiért az ugrott be, hogy meztelenül leszek közben és annak gondolatától kicsit ódzkodtam még, amely megoldás ilyen helyzetben kínálkozik eldugni.
De ettől még menetkésznek éreztem magam, a túléléshez szükséges felszerelés is nálam van.
Mindenem megvan, ami kell.

Ez a szabadság.

Boldog voltam ma reggel.

A laktanyából viszonylag hamar elindultam, de nem éreztem úgy, hogy sietnem kell. A Népligeti megállóban a közértben vettem túrós táskát, meg az iskolában megszokott kakaós tejet és ráérősen megreggeliztem és végül a kilencig megírt könyvvel tizenegyre állítottam be.

Az itteni doki, amúgy olyan, mint Knízner kopasz hadnagy, enyhén árja beütésű pali, de ennek jóindulatú a nézése. Azért mérges volt, hogy elkéstem, de csak fokozódott a dühe, mikor megtudta, hogy én az engedélyezési procedúrát elkezdtem korán, hogy hétkor el tudjak indulni, de amíg minden arra érdemes tiszt nem engedélyezte, nem jöhettem. Utána viszont szedtem a lábam, de hát csak mostanra értem ide.

– A fene az ilyen rosszindulatú tisztekbe! – fakadt ki – De ugye nem evett ma semmit, fiam?

– Ööö... Jelentem, de igen, mert leparancsoltak a többiekkel reggelizni.

– Ó, az Isten fasza azokba a marhákba! – horkant fel ingerülten. – Nem értem, hogy azok a laktanyai idióták, hogy nem tudják megjegyezni, hogy ilyenkor korán, és éhgyomorral kell útnak indítaniuk a katonákat. Pedig a szolgálati szabályzatban is benne van! Határőrség mi? Az ember pedig azt hinné, ott a normálisabbja van! Nem értem.

Sajnálkoztam én is, én se értem.

Azt nem mondhattam neki, hogy azért be vagyok szarva a műtéttől, én is tudtam, hogy éhgyomorral kell jönni, ha máshonnan nem, hogy Anyut egyszer operálták. Tudtam én, ezért is ettem inkább.
Majd holnap műtenek.

Különben is!
Most először.
Most életemben először hagyom magam.
Nem tűrtem, ha bántanak, ha igen, muszáj volt, nem tehettem mást, de amúgy küzdöttem vagy kitartottam.
Most viszont először mondtam önként, hogy bántsatok.
Ugye előtte soha nem vágott belém senki késsel.
Senkinek nem engedtem, hogy tegyen velem, amit akar, altasson el, szabdaljon ki belőlem, amit jónak lát.
De most megtettem.
Fosok mint az állat, de elengedtem.
Tegyétek.

Ez a szabadság.

De azért ugyanúgy fosok tőle.
Ezért nem rohantam ma be.

Meg egyébként se sürgős. Minél később műtenek, annál később megyek vissza a laktanyába. És valóban, ma nem műtöttek meg, csak beraktak egy kórterembe, néhány kisebb vizsgálatot végeztek rajtam, de amúgy hagytak aludni.

Remélem ők se sietnek, azt se bánnám, ha holnap se csinálnának velem semmit.

Aztán, remélem azt is, hogy Szadó őrnagy tényleg megértette végre, hogy nyugtunk lehet.
Ha nem baszogatnak sokat, én se leszek annyira kezelhetetlen.
Hadd legyen nyugtom öregkoromra.

Na, ha az megvan, az a szabadság.

Szóval ez történt ma, ezt jelenti a naplóba beírt bejegyzés, hogy "körletelhagyás 7:00 - 9:00, kórház".

93

1988. február 16. kedd, körletelhagyás

Reggel mentem a dokihoz, jeleztem, hogy ma kéne visszamennem a Honvéd Kórházba a leleteimért.

Csóválta a fejét, belenézett a torkomba, de azért megírta a kimenőm.
Aztán a századnál kértem a könyvem és láttam Knízner kopasz hadnagyon, hogy úgy adja, mintha a fogát húznák. Nem látszom most betegnek, tulajdonképpen tényleg semmi bajom, csak olyan a torkom, hogy bármikor úgy tud kinézni, mintha torokgyulladásom lenne.
De ilyen, amióta az eszemet tudom.
És persze, ha rá lehet játszani, megteszem.
Most például.

– Mi baja magának? – kérdi gyanakodva.

Nagyot krákogok, prüszkölök neki, mielőtt szólnék.

– Krrhh...krrhh... a torkom... krrh... nagyon fáj... krrh... meg minden.

Kicsit túlspiláztam, semmi hitelesség nem volt ebben, de azt akartam, hogy ne is legyen, hadd érezze, hogy szórakozom.
De hogy mindez nem vicc, jelezte, hogy orvosi papírom is van róla, azt meg nem bírálhatja felül. Nem is viselte jól, ledobta az asztalra a katonakönyvem és csak intett, hogy tűnjek a szeme elől.

14:00-20:00 közt kaptam könyvet, első utam a Honvéd Kórház laborjába vitt, felvettem a leleteimet és mentem a fül-orr-gégész dokihoz. Ő nagyon akkurátusan végignyálazta az adatokat, majd azt mondta.

– Hát fiam, ez a mandula nagyon csúnyán mutat, ki kellene venni mielőtt nagyobb bajokat okoz. Holnap felveszem az osztályra és a napokban megműtjük. Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz, a legjobb most kivenni.

Ha tehetem, ugrálok örömömben, de csak egy halovány igent mondtam nagy betegen, egy sóhajtással jelezve, hogy hát ez nekem nagy áldozat, de ha így kell lennie, ám legyen.

Délután négyre kész is voltunk, kezemben a kórházi beutaló, és ugyan este 8-ig lett volna könyvem, mégis igyekeztem vissza, hogy még benn találjam a tiszteket. Látni akartam a képüket, amikor elolvassák a beutalót és leesik nekik, hogy hetekre kijövök a laktanyából, hiába fáradoznak azon, hogy büntetésből benn tartsanak.

Nem akartak szabadságra sem engedni, de most megmutattam, hogy nem kell nekem kegy, kimegyek, ha úgy akarom. A buszon visszafelé azon ábrándoztam, hogy még Balrog őrnagyhoz is felmegyek, eldicsekszem neki is. Végül beértem a századbeli tisztekkel, de előtte beszaladtam a dokihoz, mutattam neki a beutalót.

Elismerően bólintott, de ez önmagának szólt, hogy milyen tévedhetetlen diagnoszta.

– Mondtam én, hogy ki kell venni! Nem megmondtam? Hónapokkal ezelőtt! Jöhetnek a Honvéd Kórház orvosai a sok vizsgálattal, meg laboreredménnyel, csak ugyanazt tudták megállapítani, amit én szemrevételezéssel azonnal tudtam! Nem itt kellene pazarolnom a tehetségem, hanem a Honvéd Kórház vezető orvosa kellene legyek!

Ekkor olyan rosszallóan nézett rám, hogy azt hittem rám fogja, hogy szerencsétlenségére itt poshad. Bűnbánóan széttártam a karom, kicsit lehajtottam a fejem, hogy érezze, vele vagyok, rögtön a kése alá feküdtem volna, mikor a diagnózist felállította.

– Igen, az ottani személyzet csak megerősíteni tudta az Orvos elvtárs megállapítását!

Ez tetszett neki, írt gyorsan egy fontoskodó levelet a századparancsnokomnak, hogy mint ahogy ő ezt már két hónapja sejtette, mára a Honvéd Kórház orvosai is eljutottak végül arra a megállapításra, hogy a mandulám kuka, ki kell venni, és e célból, holnap okvetlen engedjenek ki.

Ujjongtam, úgy be vagyok biztosítva, hogy jobban se kell, nincs az az Isten, se magát annak képzelő tiszt a laktanyában, aki keresztbe tehet.

Kníznerhez szaladtam először.
Futottam is egy kicsit a rendelő és a laktanya épülete közt, teljesen kipirultam, soha egészségesebben nem mutattam még, mikor elé tettem a beutalót, meg a doki levelét.

Ő is színt váltott, mondanám, hogy kipirult, ha nem lett volna enyhe lilás árnyalata.

– Jelentem, holnap mandulaműtétre be kell vonulnom a Honvéd Kórház fül-orr-gégészetére.

Szabatosan, lassan és jól érthetően mondtam. Hogy érezze a jelentőségét. A hatás nem is maradt el, szólt, hogy várjak itt és kiszaladt az irodából. Szadó őrnaggyal és Zádori hadnaggyal tért vissza. Nézegették a papírokat, a két hadnagy dühösen vette ki egymás kezéből, de az őrnagy valamifajta cinkos mosollyal méregetett.

– Remélem ez volt a maga baja, és ha kiveszik a manduláját, észhez tér.

– Jelentem, remélem. – mondtam, közben az őrnagy mosolyogva bólogatott, kivette a papírokat a kopasz hadnagyok kezéből.

– Holnap reggel héttől könyve van, leléphet.

Mi az isten! Egész jó fej! Még megkedvelem a végén.

Kvázi azt jelezte az elnéző mosolya, tudja rólam, hogy meg kellett mutatom, hogy én vagyok az úr, de hogy ezzel ugye elég is lesz nekem. Egyben elismerte, hogy veszített, de jelezte, hogy elvárja, hogy utána ne legyen velem baj.
És amúgy én is unom már. Öreg vagyok, nyugalom kell.

De ma még nem vagyok nyugodt.
Úgy robbantam a körletbe, hogy a többiek azt hitték megvesztem. Elmondtam nekik, mi történt és ekkor éreztem meg, micsoda kurva jó dolgot műveltem.
– Hurrá! Hurrá!! – szaladtam körbe a körletben, mint egy eszelős – Bekaphatják Kníznerék! Az orruk előtt szököm meg hosszú időre!

94

1988. február 15. hétfő

Ma megint éjszakára rendeltek, de előtte benn heverésztem a körletben. Ketten voltunk Alex-szel. Zuglóban lakik, nem is messze tőlem. Ez csak azért merült fel, mert szóba került, hogy szilveszterkor együtt lógtunk ki piát venni a Sarokházba.
Erre pár szóban meséltem neki, hogy voltam kinn Répával a laktanyán kívül, és milyen szar volt, hogy az ő mamája, meg az én szüleim messze laktak egymástól, és levontam a következtetést, hogy jobb olyannal szökni, akinek útba esik az otthona.
Feküdtünk az ágyainkon hanyatt és ez a feltevés olyan röhejesen hangzott, hogy hahotában törtünk ki.

Aha, szökés. Nemtom. Most kell? Holnap nem lehetne? Ma még senyvednénk itt benn, aztán szökünk, meg minden.

Harsogva röhögtünk.

– Én ma nem mozdulok senki szökéséért. Nem, még ha Balrog őrnagy hívna szökni, akkor se.
– Rohadjunk itt benn.
– Rohadjunk, az lesz a legjobb, itt, így, öregesen.

Itt a legalján a legjobb.
A legaljának a tetején.
Öregként.

– Na, és te végül is, hogy kerültél a legaljára? – szegeztem Alexnek a kérdést – Miért buktál ide a kampósokhoz az útlevélkezelőktől?

Alex felült, jól megnézett, majd belekezdett.
Az apja pilóta volt, a mamája fiatalabb korában stewardess, aztán mikor ő megszületett, váltott és MALÉV-os dolgozó lett, emellett a család egyéb tagjai közül is sokan dolgoztak a reptereken.

A MALÉV-osok, LRI-sek, meg a többi reptéri dolgozó igyekezett a családját maguk közt tudni, ezért komplett klánok dolgoztak együtt.
Ennek lehetett abban szerepe, Alex szerint, hogy ő ide a reptérre került, határőrnek, mert a reptéri munkához alaposan átvilágítanak mindenkit, az egész rokonságukkal együtt, egy onnan származó gyerek eleve tisztának számít.
Határőrnek azt vitték, aki a rendszer szemében megbízható.

Én magam nem tudom, mitől vagyok megbízható, eddig ezt valahogy nem sikerült bebizonyítanom magamnak sem, és Alex is ugyanígy gondolkodik, szarik a rendszerre.
De mikor kopasz volt, ezt róla nem tudták.

Egyszer, amikor a mamája, összefutott Nyírővel, a laktanya parancsnokkal, akivel már korábbról ismerték egymást, a "hogy van, mitől ilyen feszült" kérdésre, kicsúszott száján, hogy elromlott a reluxa otthon és hogy a fia mindig pillanatok alatt meg tudta csinálni, de most a héten még nem jött haza a ferihegyi laktanyából. Nyírő ott tudta meg, hogy Alex nála szolgál, rögtön le is telefonált a századhoz, hogy engedjék ki.
Kiment szabadnapra, és onnantól kezdve csókosnak tekintették, holott a mamája nem ezért mondta, és többet ilyet Nyírő soha nem tett.
Alexről, ahogy idősödött, úgy kezdett kiderülni, hogy mégsem csókos és a hivatásos tisztek elkezdték kóstolgatni.

Folyamatos Rövid Ugrásokban vitték szolgálatba, ami amúgy sem ritka az útlevélkezelőknél, de őt kifejezetten szopatták.
Én megdöbbenve hallgattam, nem tudtam, hogy náluk is van Rövid Ugrás. Most tudom meg azt is, hogy azért hívják a kampósok "zselésnek" az útlevél kezelőket,  mert elvárás, hogy rendezett hajzattal menjenek szolgálatba, azt viszont sokszor hajzselével lehetett előállítani. Meg minden szolgálat előtt pengeélet kell a nadrágjukba vasalni. Három vasalóval néha huszonöt, harminc embernek.
Alex azt mondta, ezt a részét utálja, de már elképzelhetetlen szerinte, hogy civilben ne maradjon meg valami pedantéria, úgy beleégett az emberbe mindez.

Aztán nemrégiben kiment volna a Genesis koncertre, de nem engedték ki.
Nem kérte, hogy mehessen, de mindenki tudta, hogy a koncertre kimenne. A beosztás készítésekor, bár tevőlegesen tulajdonképp senki nem igyekezett elősegíteni, mégis kialakult az a szerencsés helyzet, hogy mehetett volna, ekkor lett volna a szabadnapja. Volt a körletükben egy "körleti megbízott" vagyis egy sima tégla. Nem lehetett pontosan tudni, de nagyon nagy volt a gyanú. A Mizsei.
– Jaj őróla hallottam, már mások is emlegették, Mizsi a beceneve nem? – vágtam közbe.
– Ő az igen, a Mizsi, állandóan kijárogat szabadnapra, kimenőre, a körletbeli dolgokról meg gyanúsan sokat tud az első század tisztikara. Na ez a Mizsi nem kedvelt, gondolom azért, mert nem én sem kedveltem, de nehéz volt kedvelni. Jópofának tűnő, de behízelgő modorú fazon, borsódzik az ember háta, ahogy beszél.

Ismerem én is az ilyet, megértem Alexet, a hideg kiráz, az ilyentől.
Na, ez a Mizsei volt aznap az ügyeletes tiszt, és a délelőttös szolgálatba indulás előtt megkifogásolta Alex nadrágjának az élét.
– Ami amúgy ugyanolyan volt mint mindig – legyintett Alex. – De ugye nem ez volt a lényeg, mindegy milyen volt a nadrág éle, kellett ürügy, hogy beírjon kihallgatásra. Aztán ebből már egyenesen következett, hogy este már nem mehettem sehova.
– Jó, de ezért nem tesznek senkit a kampósokhoz!
– Na ja az igaz, de aztán mikor beértem laktanyába a szolgálat után, és megtudtam, hogy tényleg nem megyek ki, nekiestem a szekrénynek.
– Háttal?
– Dehogy. Pisztollyal! – nevetett fel.
Vagyis dühében a szolgálati pisztolyával kezdte verni a szekrénye ajtaját, ami készséggel tört, lukadt, vagyis maradandó sérüléseket szenvedett. Na, ezt már nem tűrhették az ottani tisztek, eltussolni se lehetett, meg tán még Mizsei is ezt a megoldást szorgalmazta, útlevélkezelők közt ne legyen ilyen, elhelyezték.
Legyen ott, ahol a legrosszabb.
Kerüljön a kampósokhoz.

Az, hogy akkor ezentúl pisztoly helyett gépkarabély lesz nála szolgálatban, vagy hogy egyáltalán, nagyobb galibát tudna okozni itt, az nem jutott az eszükbe, pedig volt már példa, hogy az ilyesmit nem vették figyelembe, és nem is lett jó vége.
Nem tanulnak a tisztek a saját hibáikból.

Persze Alex tudja mit csinál, néha valami fura szarkasztikus, kritikus humorba ágyazva, de sokkal pontosabban látott dolgokat, mint mi. A dolgok fonákságát a legtöbb esetben általa láttuk meg.

Alex még elmesélte, hogy a legközelebbi szabadnapnál is dühös volt, mert akkor tudta meg, hogy mivel ő nem tudott elmenni a Genesis koncertre, el kellett adni a jegyét és a mamája kocsival robogott a Sportcsarnokhoz, hogy még a koncert előtt sikerüljön.
Emiatt úgy érezte nem is baj, hogy elkerül az első századtól, most meg valahogy úgy érzi, megérkezett. Az útlevélkezelők közötti sunyi torzsalkodások helyett itt minden fehér és fekete. Legalábbis senki nem alakoskodik. A geci itt ösztönösen, zsigerből az, nem szépít, a tisztességes ember meg nem érdekből cselekszik. Azt mondja, olyan, mint valami vásári komédia, amiből kilométerekre süt egy-egy klisé szerű karakter, mindenkit a leglényege tesz olyanná, amilyennek látszik. És ő ebben a közegben igyekszik a jók felé mozdulni.

És valóban, Alexet sose láttam kopaszokkal önkényeskedni, vagy egyáltalán összezördülni bárkivel, emellett mégse szürke mellékszereplő volt, mindenki kereste a társaságát, szórakoztatóan, nagy műveltséggel tartotta ébren a figyelmet bármely társaságban.

De, hogy ne legyen igazságtalan, azt is elmondta, hogy az útlevélkezelői ármánykodás azért nem fertőzött meg mindenkit, sőt aki ott gerinces, az a végletekig az, ott is a jó ember.

Aztán feküdtünk hosszan, ő talán újraélte mindezt, én rágódtam a hallottakon. Tetszett, hogy ő is ellenszegült a tiszteknek, sorstársamnak éreztem.

95

 1988. február 14. vasárnap

Ma napközben megint ónos eső esett, aztán fagyni kezdett és estére olyan réteg jég keletkezett mindenen, hogy a reptéri forgalmat leállították, az ide érkező gépeket Prágába vagy Bécsbe irányították, függően attól, hogy nyugati, vagy szocialista országból jött-e.

Éjszakára kerültem Ferihegy 2-re.
A váltást szállító IFA is imbolyogva kóricált az úton, pontosan tudtuk a platón ülve, hogy a sofőr vért izzad, hogy valamennyire rajta tartsa az utat fedő tükörjégen.
Nagy sóhaj szakadt fel a társaimban, mikor megálltunk a Kutügy bejárata előtt, nagyon régen vártuk ennyire a megérkezést. Tán még áramszünet is lehetett, vagy csak lejjebb tekerték a világítást, nehogy valamelyik értetlen pilóta megpróbáljon mégis leszállni, mindenesetre jótékony sötét ült felettünk. Már ahogy a platóról leugráltunk megcsapott minket valami dermedt nyugalom és csend, és rögtön tudtuk, ma isteni éjszakánk lesz, a tisztek is tuti szarnak arra, hogy mi van egy nem üzemelő reptéren, lökni nem fognak, be se mernek ilyenkor ülni semmilyen autóba, semmilyen sofőr mellé.
Biztos, hogy mi valami kocsiban, vagy repülőn ülve vészeljük majd át a szolgálatot. Minden adott ehhez, Bense a kutatóügyeletes tiszt, ő nem az az ugrándozós fajta, berúg azt' alszik.
Korosztályom Dedi a helyettese, ő is aludni fog benn, van négy kopasz és mi hárman öregek, Molnár Csabi, Nagy Feró, meg én.
Dedinek szólni se kellett, együtt tett ki minket, egymás melletti helyekre.

Már kifelé menet nyilvánvaló volt, hogy egy percre nem válunk szét. Akármennyire hideg van, sokkal jobban kibírható, ha az ember beszélget.
Igazából nem értem miért, mert ugyanannyira érezzük a hideget, és sokszor órákat egy helyben állunk, de mégis jobb.

Most jókat csúszkáltunk a lejegesedett járdákon, aszfalton. Azzal szórakoztunk, hogy a járda széle felé csúsztunk és nagyot ugrattunk a járdaszegélyről az úttestre, lehetőleg úgy, hogy ne essünk seggre a leérkezéskor. Ez amúgy melegen is tartott, de aztán eluntuk.

Járőrözni kezdtünk egymás mellett bandukolva és beszélgettünk. A sokadik kör után állapítottuk meg, hogy még három órát leszünk kinn, de már most geci hideg van, mardos minket, miközben egyensúlyozunk a jegyes betonon. Épp a parkoló vízszállító tartálykocsik mellett mentünk volna el, mikor Csaba szólalt.

– Az nem csúszik.

Megálltunk, néztük a kocsikat.
Nem csúsznak.
Sőt, fixen állnak, és ülni lehet bennük. Nem kell egyensúlyozni a jégen, meg nem mardos a fagy szele, ráadásul a fülke hamar bemelegszik.
Főleg, ha beindítjuk a motort!
Azt hiszem, mire ezt végiggondoltuk, már benn ültünk mindhárman az egyik ZIL-ben.
Kicsit türtőztettük magunkat csak, aztán indítottuk is be.
Őrült dohogása van egy ilyen böhöm nagy motornak. A gázadás olyan erőket szabadít fel, ami felett igazi büszkeség rendelkezni.
Az az állatias, nyers erő.
Amikor hidegen, alapjáraton prüszkölődött, azt olyan feszültséggel tette, mint ahogy egy bika, akit csak a fájdalmas orrkarika akadályoz, hogy felkoncolja az első embert, aki a közelébe kerül. Aztán bemelegedve gázadásra felhörög, felbőg, rázza az egész kasznit, ahogy a düh az említett bikát, a porondra vezető folyosó végén, az indulás előtti pillanatokban.
Döbbenetes erő ez.
És hogy ez egy tehetségesebb embertársam ötlete, szorgalmasabb embertársaim keze nyomán, egy épített eszközben, egy ember alkotta gépben nyilvánul meg, az lenyűgöző.
Elemi erőket – eddig csak a természetben létrejövő –, energiákat fogtunk munkára.

Szinte semmihez nem hasonlítható az érzés, hogy ezt akár én is tudom uralni.

Felváltva nyomogattuk benn a gázpedált. Ez az erő mindannyiunkat ugyanúgy megérintett és biztos voltam benne, hogy mindannyian ugyanazt mondanánk, bár szóban ez úgy hangzott, hogy "hogy röfög a szovjet csoda", meg hogy "tuti, hogy nincs ezzel olyan, hogy nem lehet működésre bírni". "Amíg látványosan ki nem leheli a lelkét, ez dolgozni fog." "Mint a szovjet cuccok bármelyike."

Igen, ez teljesen igaz.
A család az ismerősök által felkínált - az akkor amúgy már harmincéves -,  Szaratov hűtőt  például nem szükségből fogadta örökbe még gyerekkoromban, hanem mert szánni valóan régies, skanzenbe illő, patinás, proli egyentermék becsülettel dolgozó, makacs példánya volt.
És nem lehet benne csalódni, még akkor sem, ha már vannak korszerűbb hűtők, amik jobbak nála, de ő azt, amire megtervezték és legyártották, azt az idők végezetéig csinálja.
És nálunk is majdnem egy évtizede üzemel.

Ez a ZIL is marha öreg lehet.
De ereje az van.

Valahogy Gyula bá jutott az eszembe.
A rendíthetetlen.
Az öreg testben magát, és a testet egyenesben tartó szikár, állhatatos erő viselője, ura.
Az öreg férfi, akit csak úgy lehetne gyerekként szeretni, hogy a kisember szorosan átöleli, rajongva kapaszkodik a nyakába, mégis soha, de soha nem lehet úgy szeretni.
Ettől lett nekem még kicsit félelmetes is, ettől az érinthetetlenségtől. De hogy nagyon szerettem, az tagadhatatlan. Kevés dolog és személy van amiben és akiben a kort tisztelni lehet, de Gyula bá, a Szaratov hűtő és ez a ZIL olyan.

A tisztjeink viszont nem ilyenek. Sem a kort, sem semmi mást nem lehet bennük tisztelni. Nem azért, mert van bennük olyan, amit lehetne, csak az valahogy mégse olyan, hanem egyszerűen nincs bennük semmi. Én nem találtam.
Ez meg úgy hangzott most a ZIL-ben, hogy "bassza szájba az anyját a Knízner hadnagy, hogy ma körlettakarítást rendelt el az öregeknek is".
– A kis geci.
– Mégis! Hogy a picsába van akkor az, hogy ilyen szar alakoknak kell engedelmeskedni?

Ekkor már összerázódtunk mindhárman, ugyanazt mondtuk, amit gondoltunk.
– Rohadékok.
Ebben pokoli gyorsan kialakult az egyetértés.

Lassan bemelegedett a fülke, és újra az autókról kezdtünk beszélgetni. Mindannyian szeretünk vezetni.
Nagy Feróról ezt korábban nehezen tudtam volna elképzelni, de még a füle is belevörösödik, ahogy szakértőn beszél arról, miket vezetett eddig. Én büszkén mesélem a Zsigulim történetét, az állapotát és azt a fasza váltógombot.
Belemelegedtünk.

– Na és ilyet? Ilyet vezettetek?
– ZIL-t?
– Igen azt, vezettél?
– Nem, én nem.
– És te?
– Én sem.
– Senki?
– Hát egyszer éjszakai szolgálatban.
– Úgy én is.
– Ja, úgy én is egyszer.
– Na, mindenki?

Aztán meredtünk a kormányra.
Ráadásul ez a ZIL hatkerekű.
– Tegyünk vele egy kört!

És tettünk.
Nagyon nehéz volt, Csabi vezetett, de csúszkált vele a tükörjégen. Mikor dühösen beletaposott a fékbe és az egész jószág enyhén oldalra fordulva farolt egy kicsit míg megállt, jött az ötlet.
– Csináljunk kézifékes kanyarokat!

Végignéztünk a kietlen, teljesen üres betonon, amin csillagszóróként csillogott a jég.
– Remek ötlet, minden ideális.
– Nyomjuk!
– Adj gázt, gyorsuljunk fel, hadd szóljon.
– Most tekerd a kormányt!
– De most baszki! De tekerd meg rendesen!
– Húzd már a kéziféket!
– Húzd már!
– Baszdmeg, fék! FÉK!
– Neki csúszunk!
– Ú baszdmeg, ez közel volt, azért a lámpaoszlopokat kíméljük.
– Menjünk hátra, a nyílt terepre.
– Most csináljuk úgy, hogy nagy sebességgel haladunk, de nem kell olyan nagy, jégen vagyunk, ZIL-el. Aztán egy időben el kell tekerni a kormányt mondjuk jobbra és meghúzni a kéziféket, hogy oldalt farolva hosszan csúszni kezdjen.
– Én nagyon szeretem ezt. Ahogy csúszik a járgány.
– Én is imádom, hogy látszólag irányíthatatlanul sodródik mégis kézben tartom.
– Most legyen úgy, hogy én tekerem a kormányt, te húzod a kéziféket.
– Na menjünk!
– Most. Most! Tekerd, húzd! Húzd! Húzd már!
– Húzom, de nem megy. Bakker! Egyedül nem bírom, iszonyú nehéz.
– Na csináljuk még egyszer, húzzuk ketten.

Csabi tekerte a kormányt, mi húztuk a kéziféket, de nem tudta kellő sebességgel azt a hatalmas kormányt eltekerni, csak épp megbillentette az autót, nem fordult el jól. A kéziféket meg hiába húztuk ketten, nem fogott annyira jól. Többször megpróbáltuk, és sokszor valóban irányíthatatlanul csúsztunk, aztán kitaláltuk, hogy Csabi az utolsó pillanatban, mikor már valamennyire elfordult, ráfékez rendesen, mert akkor talán mind a hat kerék megcsúszik, aztán tekeri a kormányt, felengedi a féket és mi akkor rántjuk meg a kéziféket.

És valóban, nem a szabályos kézifékes megfordulást csináltuk, nem a két első kerék körül forgott el az autó segge, hanem féloldalasan sodródott, de mégis a mi akaratunkból és felügyeletünk alatt.
Rettentően élveztük.

Szinte minden tagunk fájt negyedóra múlva a szörnnyel való küzdelemtől.
De betörtük, kezes lett.

Közben mindannyian tekertük a kormányt is, mindannyian éreztük uralni ezt a monstrumot. Reggel visszafelé a laktanyába, lapos pillantásokkal jeleztük egymásnak, hogy ugyanaz jutott az eszünkbe, amikor rengeteg parkoló reptéri Zsiguli mellett mentünk el.

Legközelebb ilyennel rodeózunk.

96

1988. február 13. szombat

Tegnapelőtt az éjszakás szolgálat után Rövid Ugrással tettek délutánba, aztán tegnap megint Rövid Ugrással délelőttbe, és tegnap este ugyanígy éjszakára. Ma reggel, visszatérve a laktanyába éreztem, hogy kezd a Rövid Ugrás kikészíteni. Ilyenkor úgy fárad az ember, hogy elillan az erő, és a helyére költözik a kimerült gyengeség.

Az ágyamon ülve gondolkodtam el.

Az éjszaka kegyetlen.
Kíméletlen hideg van, simán röpködnek a mínusz tíz, tizenötök. Napok óta elmélkedem a hidegről, de minden nap meg tud lepni valami újjal, valami újabb kegyetlenséggel.
Ma apró, de nagyon fontos felfedezésem volt.
A Rövid Ugrás okozta fáradság érzése jelentősen felerősíti a hidegérzetet is. Mennyivel védtelenebb a hideg ellen, mennyivel jobban és gyorsabban közvetíti a fájdalmat, a gyötrelmet a fáradt test. Ma valami elképesztő módon fáztam éjjel. Nem tudom min múlik, hogy nem szerzünk rengeteg fagyási sérülést. Eleve fagyottan állunk ki, mert a fáradtság miatt benn, a pihenő alatt, a laktanyában sem melegszik fel az ember. Rettenetesen fáztam, a negyedik órában már csorogtak a könnyeim, és utáltam, hogy az arcomra fagy.
Borzalmas volt.

A hideget, a telet ki kellene iktatnom.
Ki kellene iktatnom magam, szolgálatképtelen kellene legyek, amíg melegebb nem lesz az idő.

Ezt kellene valahogy kitalálni.

Ma benn Guttyán főtörzs szórakoztatott minket. Mi jól szórakoztunk, bár ő nem tudta, hogy vicces. Sőt, ő azt gondolta, vagány, tájékozottnak, olvasottnak, műveltnek látszik, mert sikerült egy számára addig ismeretlen szót megtanulnia.

Vídiafúró.

Ez volt a szó.
Nem tudni ki használta ezt a szót óvatlanul Guttyán előtt, de ő rámart.
Majdnem úgy hangzik, mint valami idegen szó, az meg ugye előkelő. De nem olyan fellengzős, mint mondjuk az adekvát, explicit, pragmatikus, aspektus, empirikus, ambivalens, konszenzus, attitűd, deviancia, autentikus, stb. szavak, mert benne van egy olyan szórészlet amit ő is ismer.
Fúró!
Olyat használt is már! Vagy legalább látott!
A "vídia" hangzásában pedig a Lídiához hasonlít, így a fúróval együtt némi pajzán éle is lett, ráadásul részegen is ki lehet mondani, így Gyuttyán örömmel vette használatba.
Elég gyorsan megtanulta, olyannyira, hogy segítség nélkül tudta beépíteni a saját szókincsébe valahogy így:

– Mi az Istent csinál, katona? Maga agyilag vídiafúró!

Percenként hangzott ez fel, Guttyán szerint a laktanya összes katonája agyilag vídiafúró.
Mihelyst alkalom adódott, ezt a véleményét azonnal közkinccsé tette.

Guttyán amúgy szerethető alak, mert nincs benne rosszindulat.
Ez a tisztekről, tiszthelyettesekről nem mondható el, de ez az egy apró különbség azt eredményezte, hogy Guttyánt a megjelenése ellenére is embernek lehetett tartani.
Hatalmas tuskóból elnagyoltan faragott gigászi gorilla, minden mozdulata bárdolatlan, sziszegve figyeltük, ha kizárólag ütésre alkalmas tenyerében üvegpoharat láttunk, mindig a roppanást vártuk. Persze valahogy megtanulta a törékeny dolgokat kezelni, de ez tőle komoly összpontosítást igényelt, mindig féltünk, hogy egyszer kibillen ilyenkor az egyensúlyból.
Csak a legalpáribb vicceket értette, az ilyeneket tudta csak továbbmesélni pontatlanul, a poént kihagyva, vagy lelőve, de ez nem nagyon zavarta, öblösen röhögött mindig, más kacagását tökéletesen elnyomva, hallgatóságként nem is kellett erőlködni, egy mosoly elég volt, hogy sikerélménye legyen.Alig tudott többet a világról, mint egy élettelen tárgy.

Mint mondjuk egy vídiafúró.

Igen, Guttyán agyilag vídiafúró.

Mégis, ennek ellenére, ezt a szót sikerült neki valahogy megjegyezni, és az efelett érzett leplezetlen öröme olyan groteszken vibráló, olyan disszonáns, a testéhez viszonyítva annyira fura, hogy nem lehetett nem vele örülni.

Ezért ma jól szórakoztunk.

A képen Maurice Tillet látható.

97

1988. február 12. péntek

Ezt a telet nehezen fogom megszokni.
Megszeretni meg szinte lehetetlen.
Annyit kínoz, hogy menekülni fogok tőle egész életemben.
Meleg helyre költözöm lakni.
Belépek a pártba, megbízható leszek, bizalmas ügyek kezelésére alkalmas és azt a feladatot kapom, hogy kémkedjek Tahitin vagy valamelyik Karib szigeten.
Vagy ott van Kuba!
Baráti ország, oda kimehetek!
Még megbízhatónak sem kell lennem.
Ilyen helyen kellene élni, mert a tél az elpusztít.
Nem lehet győzni erőforrásokkal.
Egyszer ki fog minket pusztítani, elűz a birodalmából.
Engem az előőrsei meggyőztek.
A hadereje, a szervezettsége, a hatékonysága megmutatkozott nekem.
És tekintélyt parancsolt.
Soha semmi más ennyire.
Mostanában éreztem először tiszteletet.
Azt az igazit.
Ami feltétlen elismerésre sarkall.
Alázat, de nem megalázkodás.
Amiben az ember örömmel ismeri el, hogy alacsonyabb rendű, rangú. Az öröm ebben az, hogy van olyan, amit félve tőle, de elismerve, többnek gondolunk magunknál.
Ez a dolgok értékén, értékelésén segít.
A dolgok értékének meghatározásában.

Én nem tudom, hogy hogyan állok.
Azt hiszem a tiszteletet sosem éreztem még.
Senki és semmi iránt.
Egészen máig.
Tisztelni önmagáért senkit, semmit nem tiszteltem.

Három kategória létezik:

Akiktől, amiktől féltem.
Ilyen például a víz.
Nem tudok úszni. A víztől rettegek.

Aztán vannak akiket, amiket szeretek.
A szeretetben – az abban teljesen természetességgel –, meglévő tisztelettel telve, ami a szeretet sajátja.
Ilyen Apám, Anyám, a testvéreim, a barátaim és a mákos guba.

És végül vannak azok a dolgok, személyek, akik nem számítanak.
A díszlet.
Ott nincs helye tiszteletnek, ott azok vannak, akikhez még csak nem is méregetem magam, nem gondolom, hogy kevesebbek nálam, hanem már az a feltevés, hogy ezt bizonyítanom kellene, méltatlan.

Igen így létezem.
Ezért van itt benn az a kurva sok probléma velem.
Sem az egyes embert, tiszteket, társaimat, sem az intézményeket, mint határőrség, katonaság, nem tiszteltem. Van persze akit megszeretek, aki bajtárs lesz, meghalnék érte.
Répa, B.K.Zs, és a mostani körlettagok, Alex, Lufi.

De akit nem szeretek az nekem semmi.
Szánalom nélkül hagynám őket meghalni, szenvtelenül tudnám öldökölni őket. A tiszteket - ráadásul - kedvtelve.
Elég ijesztő ez.
De most a tél megmutatta, hogy fejlődőképes vagyok. Megéreztem milyen tisztelni, legalábbis félelemmel vegyes tisztelettel. És ebben a tiszteletben az a biztos tudás is megszületett, hogy nem győzhetünk.
A tél, a hideg ellen nem.
Ideiglenesen, betolakodóként megjelenhetünk, de hosszú távon csak úgy, ha visszasüppedünk állattá, lecsökkentjük az igényeinket és kizárólag a túlélés céljával vágunk neki a télnek. Minden egyéb olyan pocsékolás, ami a túlélhető telek számát csökkenti és a tél felé billenti a mérleget.
Ez őrültség, nem győzhetünk.
Tudom.

Ma megint Cupi tartja a köteléket.
Sziporkázik, minden szava aranyköpés, de ma egy nagyon fontos bejelenteni valója is van, amit az eligazítás végére időzített, de előtte már többször utalt rá, hogy fog mondani valamit.
Nem remélhettük, hogy addig mondana bármit.
Ellenben beszélt, hosszan, jelentőségteljesen.
De fogalmunk sem volt, hogy miről. Teljesen értelmetlen zagyvaságot produkált, és csak ez a szóbeli ígéret maradt meg nekünk.
Aztán valahogy eljutottunk ide, mert bejelentette, hogy most bejelenti a korábban bejelentett bejelentését.

Álltunk, mintha cövek.
Eddig világos.
Értjük.
Kezdheti.

Nagy levegőt vett és elmondta, hogy hosszas vívódás után, amelyet amúgy a mi érdekünkben tett, egy fontos döntést hozott.
Ezután azt találta mondani, hogy a szombatot és a vasárnapot hétvégének határozom meg!
Így, minden előzetes felkészítő konzultáció nélkül. Egy mondatban definiálta, mostantól, hogy lesz itt és a világban.
Igen, mert ma péntek van, és a határőrség mindenre fel van készülve egy nappal korábban, magyarázta, így ma intézkedik erről, ez a legjobb időpont.
– Megértették emberek? A szombatot és a vasárnapot hétvégének határoztam meg. Világos? Helyes! Akkor lelépni.

Este még a körletben megvitattuk Cupi éleslátását, hogy már egy nappal előtte meg tudta határozni a hétvégét.
Isteni tehetség.

98

1988. február 11. csütörtök

Az éjszakák nagyon kemények.
Sosem éreztem magamon, a bőrömön a tél hatását, erejét. Itt a betonon viszont az ember a legapróbb részletéig megismeri.
Alaposabban, mint ahogy valaha szerette volna. A beton olyan kegyetlen, hogy szinte felfoghatatlan. Nyáron néha 70 fokra felmelegszik, most télen meg úgy ontja magából a hideget, hogy biztos 5-10 fokkal hidegebb van rajta, mint körülötte.

Mindenki retteg az éjszakától. Akkor olyan kíméletlen az idő, hogy nehéz felfogni, hogy nem kizárólag a mi elpusztításunk céljából létezik, hanem, hogy tőlünk függetlenül.
Felfoghatatlan, mint ahogy az is, miért ilyen kegyetlen velünk.

Az éjszakának két része van.

Az első rész az éjféltől hatig terjedő időszak.
Ez a nyugis.
Szarrá fagysz ugyan, de akkor csak geci hideg van, amolyan állandó. Megsarcol, de nem kegyetlenkedik. Ilyenkor a halálos ellenség: az álmosság. Akkor végünk van, akkor az egész éjszaka kínvallatás, vagy még inkább egy brutális vallási áldozat.
De erre fel lehet lelkileg készülni.

A másik részre viszont lehetetlen.
Ez borzalmasan ijesztő és nem csak ijesztget.

Hat és nyolc közt - időjárástól függően, talán a párától - egy fél órás időtartamra több fokot csökken a hőmérséklet, vagy csak a hőérzet változik, nem tudom, de akkor halálra lehet fagyni. Reggel hattól nyolcig valahogy a körülmények elegyéből véletlenszerű időjárás jön létre, soha nem lehet tudni, hogy mi.
És pára mindig van hozzá.
Az, ami az igazi kegyetlenség.
Azt nem lehet kivédeni.
Az bemegy.
Mindenhova.
Érzed, hogy beterít.
És arra jön a fagy, hó vagy ónos eső. Mindegyik más miatt szed cafatokra. És ők csak bevégzik, mert a pára már a csontokban van, az ízületek közt. Hat és nyolc között majdnem megöl a hideg. Nem halunk meg, de haláltusát vívunk.
Hosszú, kegyetlen agónia ez.

És míg az első részben egy akkor épp ideális esetben meg tudom állítani a remegést, a vacogást, addig itt semmi esélyem. Az első részben, ha ügyes vagyok sikerül meleget gondolnom. De hattól nyolcig védtelen vagyok, semmit nem tudok csinálni. Ilyenkor elemi erővel csap le a tél, a hideg.

Egész testemben remegek, görnyedt háttal, imára kulcsolt kézzel, rogyasztott lábakkal állok, és várom, hogy elkezdjen kínozni.
Nem tehetek mást.
Közben remegek, mint a kocsonya.
És úgy vacogok, hogy a fejem hátra hajtom, becsukom a szemem, és nyüszítve csattogtatom a fogaim.

Ilyenkor nincsen ám semmi gondolat.
Egy aprócska foszlány sem, tökéletesen semmi leszek, csak hús, utolsókat rúgó elhasznált hüvely. Az, ami én vagyok, tetszhalott vagy tán meg is szűnt létezni. Nincs bennem semmilyen gondolat, semmi.
Az a tudat sem, hogy lehetne bennem.
Nem létezem, amikor ennyire fázom.

Ilyenkor lehet a delikvensre botütést mérni úgy, hogy látható, nem törődik vele, azt várja, hogy vége legyen.

A részeges kegyetlenkedők kutyái ilyenek. Lehet látni, hogy már hiába ütik, már nem is érzi, már csak megvárja, míg vége. És nincs a szemében semmi, ahogy az enyémben sem, nem voltam jelen, illetve igazából nem is voltam egyáltalán.

Visszafelé a laktanyába, az IFA-n ülve egy ilyen éjszaka után újragondolni a történteket végtelenül elszomorító.

Úgy tűntem el magamból, mintha nem is lennék. Mi vagyok én tulajdonképpen? Hol lakom magamban? Vagy hová megy a lélek a testből, ha nekem sehova se ment? Mihelyst nem voltam a testemben, nem voltam egyáltalán.

Hol vagyok, mi vagyok és ki vagyok?

Valaki mondja ezt meg!

Benn a laktanyában Cupi alhadnagy fogadott.
Ő megmondta, amit gondol, de nem rólam gondolkodott.
Fontosabb dolga van annál.
A csapatügyeletes tiszt irodája előtt közölte, hogy mindenkit elvár a délutáni kötelékre, eligazításra. Nézünk egymásra, ez tök hülye. A köteléken kötelességünk megjelenni, mióta világ a világ. De jó, délután megjelentünk. Hosszan cuppogott a szájával, miközben a szétálló szemeivel minket fürkészett meg maga mögött mindent. Ismerős ez a szituáció, Cuppogó, vagyis Hortományi alhadnagy a szakaszparancsnokom volt, amikor én még szakács voltam.
Rengeteg afférunk volt.
Egy emberöltő távol történt.
De ilyen is, hogy Cupi tartja a második századnak az eligazítást. Talán csak a korára való tekintettel adnak számára fontosabb, de amúgy jelentéktelen feladatot.
Mondjuk tartson eligazítást.
Ne érezze, hogy elpocsékolta az életét.
Soha semmi értelmeset nem csinált.
Szar ezt felismerni.
És az öreget miért ne kíméljük, főleg, ha helyettünk tesz valamit.
Csinálja csak.

És ő csinálja.

Szent meggyőződése, hogy ebben a szerepében nem csak a szolgálathoz kapcsolódó információkat kell közölnie, hanem kötelessége a világot is alakítani, rendeleti úton, vagyis parancsra, és kinyilatkoztatásként meghatározni valamit. Ma az volt a rettentő fontos közlendője, hogy nem enged senkit haza, mert olyan jegesek az utak.

Az ő szavaival ez így hangzott:

"Senki nem megy sehova, mert a hórengetegek ráfagytak az útviszonyokra."

Köszönjük Cupi a tájékoztatást.

Kimerítő volt.

De tényleg.

Nem mehetnénk végre a picsába, vissza a körletünkbe?

99

99 NAPOM VAN!

KÉTJEGYŰ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Tudtam tegnap, hogy ez ünnep, de hogy ez ekkora örömet okoz majd, azt nem tudtam. A folyosón reggel a korosztályom mind a centit csattogtatta, büszkén, örömmel és szeretettel köszöntöttük egymást, mindenki testvérem, akinek kétjegyű a száma a centin.
Az én centim nagyon elmés módon mutatta, hogy innentől nagyobb léptékben telik az idő. A 100-as számjegyig, a háromjegyűek mind apró számokkal jelentek meg rajta, de ezek a kétjegyű számok, ezek nagyobbak, több hely áll rendelkezésre, jobban mutatják, hogy mennyivel kevesebb az annyi. Mikor ezt észrevettem majdnem elsírtam magam, úgy éreztem, a lehető legjobb centit találtam meg a RÖLTEX-ben. A sors akarta így, de ennél jobb bajtársam soha nem lesz.
Egész nap dobpergés, cintányér, fanfárok hangjait hallottam a fülemben, mindig azt a dobpergést, ami a cirkuszi halálszám, a produkció előtt hallatszik, mindig ez volt a fejemben, amikor a centimre néztem.
Nemsokára meghal, feláldozza magát, de mindent megtesz, hogy az ő drámáját én a legnagyobb örömmel éljem meg, minden apró rezdülése ezt szolgálja, a mérete, a hangja, ahogy csattogtatom, és még ez is.

Ez is, hogy mostantól nagyobb a szám, hogy jobban lássam ilyen vénséges vén ÖREGként is.

Még 99 napig.

1988. február 10. szerda

Éjszaka Ferihegy 1-en voltam szolgálatban.

A napközbeni mosolyt, hamar letörölte az éjjel. Iszonyú hideg szakadt a betonra megint, azt hittem összenyom.
Fura volt nagyon, mert az estét nem éreztem hidegnek.
Meleg persze nem volt, csak olyan semmilyen, viselhető egyenhőmérséklet, olyan, amit úgy visel el az ember, hogy nem is veszi észre, tudni ugyan, hogy hideg van, de működöm benne, olyan hideg, ami pont olyan, hogy a felvett ruhát nem üti át, amit benn nem érzek.
Aztán valahogy éjszakára rám ereszkedett a fagy.
Öt órát álltam kinn, még soknak sem annyira mondható, de odaszögezett a betonra.

Úgy éreztem, nem akarok mozdulni, talán akkor kicsit megkímél, ha nem ficánkolok nem mar belém jobban. Úgy tűnt olyan, mint egy szigonyvég vagy horog, ami minél többet mozgok, annál mélyebbre fúródik.

Most várok hosszan, remélve, hogy a szigony kiakad, elenged valahogy, és a fagy szorítása enyhül, de tudtam, hogy nem fog kiakadni, mert már belém mart, már kapaszkodik a húsomba.
És most már fájni fog.
Minden mozdulat.

Ezért ameddig csak tudok, mozdulatlan vagyok.
Csak ha már nagyon, ha már elviselhetetlenül zsibbadok akkor rándulok egyet és ilyenkor a fagy beljebb váj.
Fájdalmasan mélyre.

Kétszer rándultam, eltelt 10 perc.

És még hátra van majdnem öt óra.

100

SZÁZ napom van már csak!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap!

El se hiszem, hogy eljutottam idáig, ez az utolsó olyan nap, ami háromjegyű!!

Holnaptól soha, de soha többet az életben nem lesz ilyen!

Egészen 440 napja, durván 15 hónapja várom ezt, egészen 440 napig, durván 15 hónapig volt a napjaim száma háromjegyű. Minden nap csökkent a napjaim száma eggyel, minden perccel kevesebb és kevesebb volt hátra, de amikor ránéztem a naplómba beírt számra, arra a számra, ami a hátralévő napokat mutatta, 15 hónapon át háromjegyűnek láttam, és ez olyan változtathatatlannak látszott, hogy igazából illúziónak hatott, hogy amúgy naponta kisebb a szám.

De de ma vége ennek is, mégis eljött, hiába tűnt örökkévalónak.
Halleluja, talán tényleg igaz, hogy egyszer leszerelek.


1988. február 9. kedd     

Ma megint éjjel mentem szolgálatba, Ferihegy 2-re. Azt próbálgattam, hogy meg tudom-e állítani a testem remegését, a fogam vacogását?
Ahogy pár napja az Arénában.
Csak arra kell gondolnom, hogy meleg van és lőn! Meleg lesz.
Iszonyú erőfeszítés ez, eszement koncentráció, de megéri.
Ha csak pár perc, akkor is.
Sokszor és hamar kiestem a melegből ide a hidegbe, de mégis jó érzés, hogy a magam által elgondolt hő körbevesz, betakar.
Annyira tetszett ez, hogy belekarcoltam egy jó tanácsot a többieknek egy lépcső fém oldalába:

"Kampós, te itt dideregve,
Gondolj a Hawaii-szigetekre!"

Úgy éreztem ez elég, ebben benne a módszer, a technika, a kiindulási pont, a cél, az eredmény, meg az is, hogy ez kinek szól.
Mérhetetlenül büszke voltam erre a kis versikére, egészen addig, míg a lépcső másik oldalán meg nem láttam B. K. Zs. versét.


Na, az tényleg vers. Szótagolt, átgondolt és rólunk szól. Mivel egy ideje mindig hozok fel tollat és egy darab papírt, feljegyeztem magamnak.

Kampós!

Van egy ember,

         durva szövésű

                   nagy zöld prémkabátban…

Furcsa alak,

     elmerengő csendes bolond,

                     lomhán mozgó, görnyedt

                                            személytelen idegen.

S ahogy ott áll, azt gondolnád:

                                     őrült ez, nem más…

Kampós ő, nem! Ne zárkózz el,

              ne húzódj vissza e szó hallatán!

                           élő halott, de nem gyógyíthatatlan.

Szerelmet, érzelmet, változást már rég nem,

                                                             megértést kíván.

Ha elfordulsz tőle, nem baj, csak ne kézlegyintve,

          ne mosolyogva tedd!

                   Így nem mélyül tovább a lelkében

                                  állandóan égő, kínzó gyötrelem.

Ha közeledsz hozzá, vigyázz!

                                      bizalmatlan,

                                              újat már nehezen fogad,

S, ha agyára boruló szürke,

                            ködben csendben,

                                          mozdulatlan áll,

                                                     … hallgass hát te is …

S értsd meg őt, amint a mocskos fürdőben,

         langyos víz alatt állva,

                         elmereng azon,

                              miért lett élte a gőzölgő aszfalt,

                                                                          lélektelen beton.

(B. Kozma Zsolt verse)

101

1988. február 8. hétfő

Ma kiengedtek a kórházba, hogy vizsgálatokat csináljanak rajtam.
7:00-től 13:00-ig kaptam könyvet.
Elég rövid idő.
Persze én először hazafelé vettem az irányt.
Anyu van csak otthon, Apu dolgozik, a két öcsém meg iskolában van. Anyu azt mondja kaptak egy levelet a laktanya parancsnokságától, hogy szülői értekezletet tartanak.
A kölköket látni nem lehet, ez nem látogatás, itt most egyenrangú partnerként a két felnőtt generáció tárgyal. Szülői értekezlet lesz, a sorállományú határőrökről beszélünk, de nélkülük.
Minden szülő megtudhatja, hogy szuperál a gyereke. Hasznos-e a társadalomnak?
Néztem nagy szemekkel, tényleg szeretettel várnak mindenkit, akinek a fia náluk szolgál?
És igen.
Most tervezik ezt a lehetőséget bevezetni, a jövő évben folyamatosan lesz havi-kéthavi rendszerességgel, hogy a határőrség és a fiaikat kötelességtudó katonának nevelő állampolgárok közt szorosabbá váljon az egyébként is erős kötelék. Sajnos a katonákkal találkozni nem lesz mód, a laktanya élete a szokott mederben zajlik majd, vagyis mi szolgálatban leszünk, senki ne azért jöjjön, hogy találkozzon a gyerekével, ez most a felnőttek dolga, a tisztek szeretnének a szülők kérdéseire válaszolni, és kíváncsiak a benyomásaikra a határőrséggel kapcsolatban.

Türelmetlenül várja ezt az egész család.

És az én szüleim gyereke? – gondoltam – Az hogy szuperál? Hasznos-e a társadalomnak?

Szegény Apám, szegény Anyám!
Be ne gyertek!

102

1988. február 7. vasárnap

Ma kegyetlen hideg volt.
Egész nap.
Annyira, hogy benn a körletben is éreztük, ahogy az ablakok gyengébb eresztékein, mélyen, a szoba belébe kaparászott. Tulajdonképpen meleg volt benn, mégis, az ízületeket megtalálta és beleette magát.
Én természetesen éjszakás szolgálatba kerültem. Nem tudom, hogy tud ekkorát enyhülni pár óra alatt, de estefelé már ónos eső esett, az az áztatós, nedves ónos eső.
A kabát azonnal szívni kezdi készséggel, de a felülete szép lassan eljegesedik. Egyre vastagabb, duzzad szépen, olyannyira, hogy most már törik. A hajlatokban csak, de ott alaposan bepumpálja a vizet a két dörzsölődő jégréteg.
Kezdtem úgy érezni, hogy a zsávolyom is átnedvesedett, éreztem az esővizet a testemen.
Az Öregbetonra kerültem, Ferihegy 1-en.
Itt nincs menekvés.
Itt ki vagyok téve az elemeknek. Most olyan, mintha csak ez lenne a célja. Se repülő, se lépcsők, se oszlopok, se vontató, semmi, ami védelmet nyújthatna.
Itt most aztán tényleg ki vagyok téve a tomboló elemeknek.
Küzdhetek.
Rám fogják engedni a hópárducokat és a jegesmedvéket.
Egy arénában állok, egy gigantikus modern Colosseumban. És én vagyok a száznapos viadal hetvenedik napjának a negyvenedik gladiátora. Minden tisztes polgár ebéd utáni pihenőjét tartja, vagy csak simán butaságban fetreng épp, az idő is szar, nem megy senki az arénába.
Néző nincs, nem is közvetítik, a ceremóniamester sincs jelen, Isten is inkább pornót néz és maszturbál.
De tudom, hogy jönni fognak majd hópárducok és a jegesmedvék. Azok, akiknek a ketreceit véletlenül nyitva felejtik a részeg porondmesterek.
Lesz itt harc.
Nem is biztos, hogy elég leszek hozzá.
De egyedül vagyok.
Csak én vagyok és az ónos eső.
Küzdök, mint egy gladiátor.
Azt mondogatom, hogy "állj el, állj el".
Ez a fegyverem.

Ha mozgásban vagyok, úgy érzem gyorsabban ázik át a ruhám, érzem csorogni a vizet a hátamon.
Nem tudom, hogy valóban így van-e.
Az érzés valóságosnak tűnik.
Csakhogy az a kép is, hogy egy jeges kádban fekszem, pedig erről pontosan tudom, hogy nem igaz. De mi van, ha az se igaz, hogy csorog?
Meg kellene győződnöm róla, de azt csak úgy lehetne, hogy benyúlok a ruháim alá, viszont remegek, mint a kocsonya, a faszom gombolja ki emiatt a kabátot.
Küzdök.
Érzem, hogy csorog a hátamon, de nem hiszem. Azt mondom magamnak, hogy dehogyis. Csak félelmek rabja vagyok, megteremtem amitől félek. Nem csorog a hátamon a víz, nem ráz a hideg, csak be vagyok szarva az ónos esőtől. De ha legyőzöm a félelmem, elmúlik az érzés, és elmúlik az a gondolat is, hogy beázott a ruha. Még az is lehet, hogy az eső is elmúlik, eláll.
Mert lehet, hogy nincs is.
A képzeletem szülte. Nem valós.
Vagy ha igen, akkor bármi más az lehet, amit a képzeletem szül.
És valóban, mintha az eső lassan kezdett volna megszűnni.

De mielőtt végigszaladhattam volna az Istenné válás kurzusain, arcba kaptam, hogy nem alakítója vagyok a dolgoknak, hanem elszenvedője. Éjfélkor ugyanis lezuhant a hőmérséklet.
Az ónos eső azonban mégsem állt el úgy, ahogy kezdetben látszott, hanem ritkuló havazásba váltott. A hó beletapadt a kabátomat fedő jégkásába, elolvadt, és jéggé vált maga is.
Szinte éreztem, ahogy a ruhámra képződött jég súlya meghúzza a vállam. Először azt gondoltam, hogy az a jó, ha összehúzom magam, kisebb test, kisebb felület, kevesebb hőt ad le. De mindegy volt, mert a jég az egy negatív Dvorszky határőrként méretarányosan követi minden mozdulatom.
És hűt.

De nem tehet mást, őt kívül még hidegebb levegő támadja.
Ez nem lehet az én képzeletem.
Ha rémálmot akarnék, ezt akkor se.
Tehát ez olyan körülmény, amit nem tudok alakítani.
Mégse vagyok Isten.
Ez mégiscsak az Aréna.
Vagy még inkább vesztőhely.
Semmilyen menedékem nincs.
Sehol egy égő csipkebokor, aminél megmelegedhetnék, nincs pásztorbot, ami mögé behúzódhatnék.

A mellkasom nagyon fázik. Vacogok, csattog a fogam. Háttal állok az alig érezhető légáramlatnak, és így jobb, így elől kevésbé érzem a hideget. Sokszor beugrott, hogy ez nem igaz, hanem úgy igaz, hogy hátul fázom jobban.
Ezt elhessegettem, mondom, hogy elől melegebb.
Megálltam, hogy az elől összegyűlő meleg ne szökjön meg, de a hátamba kapaszkodó fagy állhatatosan nyúlkált előre. Ekkor arra gondoltam, hogy elől meleg. Nem volt könnyű, meg kellett próbálom összehasonlítani, hogy mekkora a különbség a leghidegebb és a legmelegebb részem közt, elkülöníteni, betájolni a kevésbé hideg területeket magamon.
Tudom, hogy csak az a kicsi szellő a különbség, és hogy a hátam konkrétan jobban ki van téve az elemeknek, ezért ott hidegebb hatások érik, mégis tudtam, hogy elől nem éri ilyen a testfelületem, tehát ott meleg.
Annyira, hogy már a kihűlés veszélye nélkül el tudok indulni, mert el kell, hogy viszont ne fagyjon el a lábam az ácsorgásban.
Ahogy megmozdultam, hatalmas reccsenéssel tört át a jég a hátamon, majd csilingelő bongásban hasadtak apró darabokra, a könyökhajlatomban, térdhajlatomban. Most így éjfélre úgy lehűlt az idő, hogy a kabátomra fagyott jeget, le tudtam söpörni.
Összetörögettem és lesöpörtem.
Sokáig tartott, igazi torna gyakorlatokkal, félénk csilingelés közepette gyűrtem magamon a ruhát, hogy mindenhol szilánkosan törjön.
És mondhatnánk, hogy ebbe ki lehet melegedni.
Igen, mondhatnánk, gondolhatnánk.
Ropogó kandalló mellett ülve igen.
De ahogy fogyott rólam a jég, úgy lett nyilvánvaló, hogy védett.
Mint egy páncél.
Most meg itt állok egy szitaszerű sodronyingben. Keresztüljár, átölel, bevon a fagyos Arénaszag.
Zörög, mint valami öreg kalitka, veri a vállam, ahogy vacogok.
De küzdök.
Geci hideg.
Nem hagyom magam!
Sőt győzedelmeskedni fogok!
A körülményeket nem tudom megváltoztatni. Ez világos.
De a testemmel én rendelkezem.
Nem hagyhatom, hogy függjön a körülményektől. Nem hagyhatom magára.
Ne a saját feje után reagáljon.
Ne remegjen már ennyire.
Sőt, semennyire se.
Ezt megmondhatom a testemnek, hisz az enyém. Ha én annak ellenére, hogy látom, hogy tél van és hideg, meleget tudok képzelni, a testemnek kutya kötelessége, azt érezni, nem azt amit tapasztalni vél.
Tehát vacogás ÁLLJ!

És tényleg, a hajnali őrjítően hideg ellenére nem vacogtam, el tudtam mulasztani a remegést.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
Semmi másra nem koncentrálni, és nem csak elképzelni, hinni, hanem tudni, hogy meleg van.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
És akkor megy.
Még szórakoztatott is, hogy miközben szinte trópusi meleget képzeltem magamnak, minden mozdulatnál recsegett rajtam a mélyen átázott kabátba fagyott jég.

103

1988. február 6. szombat  

Csesztetett az a gondolat, hogy nem tudom ellopni a kormáynyt, hogy csak azon múlik a dolog, hogy nagyobb a kelleténél. Persze tudom én is, hogy minél nagyobb valami, annál nehezebb eldugni, de a tegnapi sikertelenség nagyon bosszantott.
Ha egészben akartam volna a vontatót elcsórni és nem jutok ki vele, akkor azt elfogadtam volna, de mégiscsak, önmagához képest egy igen elhanyagolható méretű részét szerettem volna elvinni.

A délutános szolgálat alatt úgy döntöttem, hogy elkezdem felderíteni a reptereket olyan szemszögből, hogy mely részéről tudok esetleg kiszökni. Vagyis a terv az az volt, hogy szolgálat közben kilógok a kerítésen túlra, valahol kinn elrejtem a kormányt és amikor kiengednek szabadnapra, egyszerűen előszedem és meg is van.

Ferihegy 1-re tettek ma, és a szolgálat alatti terepfelderítés eredménye az lett, hogy nincs olyan része a szolgálati helyeknek, ahonnan ez megvalósítható. Most jöttem rá, hogy nem is tudom, hol a reptér kiterjedésének a széle, fogalmam sincs, hol az a kerítés, melyik épület mögött, ahol egyszerűen már csak át kell másznom a civil világba.
Míg a kutatóügyletről kiértem a betonra - aztán ott kinn is - minden zugot megnéztem, hátha kivezet a való világba. Most esett le, hogy sosem akartam szolgálatból megszökni és hogy semmilyen képem nincs a reptérről magáról, csak azt a részét ismerem, amit a vaksi szememmel látok.
Gondolatban számba vettem azt is, amire Ferihegy 2-ről emlékszem, és rájöttem ott sincs egyáltalán olyan hely, ahonnan ki lehet szökni. Ami logikus, mert beszökni se lehet, és pont ez a lényeg, és hogy pont ez segíti nagyban a dolgunkat.
Azért a kerítés már eleve megszűri a határsértőket.

Esetleg közvetlenül a F2 kutató ügyelet ajtaja előtt, ahová a kutyát kötjük ki, ott lehetne a kerítésen átmászni. De ha bárki meglát, hogy egy lopott kormánnyal a kezemben mászom át épp ott, gyanítom, mindenki azt gondolja, meghibbantam.
És lehet, hogy igazuk lenne.
Éreztem már a szolgálat alatt, hogy elég nagy hülyeség az egész, teszem azt elkapnak kinn, vajon mi lenne belőle? Szolgálatból megszökni elég csúnya dolog, mert ilyenkor az ember fegyveres szökést valósít meg.
Persze mondhatnám, hogy nem is szököm, csak ezt akarom elrejteni.
– De mit, az Istenért? – kérdeznék.
– Hát ezt itt, ezt a kormányt.
– Aztán minek?
Nem, ez így nagyon hülyén nézne ki.
Mondjam azt, hogy elrejteni van nálam? Mert haza akarom vinni?
Mert én ugyan azt gondolom, hogy ez jó kis kormány, de ki tudja, hogy ő elhiszi-e? Én azt gondolom, hogy ez jó, mert jól mutatna a Zsigulimban, és ez jó.
Semmi rosszat nem csinálok, dehogy szököm én meg fegyveresen, ennél sokkal érettebb vagyok már, a szökdösős korszakomnak már vége. Most csak ezt lopom épp, semmi egyéb, megyek is vissza, dehogy szököm.
Mit mondana erre bárki is?
Azt, hogy ja az más, akkor minden rendben?
Nem basszus, ez az egész egy ostoba marhaság.
De azért még játszogattam a gondolattal. Fegyverrel nem szökhetem ki, vagyis akkor először el kell dugnom a fegyvert itt benn, aztán kilógni elrejteni a kormányt kinn és visszajönni.
Na de hová a picsába rejtsem a fegyvert?
Nézegettem a lehetséges helyeket, de nem találtam megnyugtató rejtekhelyet. Nagyon tetszik a vontató kormánya, de be kell látnom, hogy ez nem fog menni, kivitelezhetetlen. Persze ezt csak a szolgálat végén voltam hajlandó beismerni, merthogy legalább eltelt a tervezgetéssel a nap. Abban állapodtam meg magammal, hogy még azt megnézem, ha Ferihegy 2-re tesznek, hogy a kutyaház mellett a kerítésen ki tudom-e rakni, úgy, hogy bentről nem látszik és egy eltáv alkalmával meg össze tudom szedni.
Ez az egyetlen esélyem, bár ez is nagyon feltűnő lenne és nagyon is az lenne érte jönni kintről.

Arról nem beszélve, mivel magyaráznám, hogy a szolgálati időm alatt valaki észrevétlenül el tud lopni egy kormányt egy kocsiból úgy, hogy semmit nem veszek észre. Felettébb gyanús lenne. Mert ugye azt fel fogják fedezni, hogy az egyik vontatónak nincs kormánya. Mert anélkül nem nagyon lehet vezetni, gyakorlatilag használhatatlan, ezt észre fogják venni.
Tutira észre fogják venni.
Nyilván megkérdeznek engem, aki ott őrködött, hogy nem láttam-e valamit.
És ha nem láttam, azt mivel magyarázom?
Bocs, nem figyeltem?
Valaki bemászott a reptérre, odajött mellém és az egyik vontató kormányát kiszerelve távozott, de pont nem néztem arra? Nem vettem észre? Akkor mi az Istent csináltam szolgálat alatt? Mit lehet egyáltalán rám bízni?

Amúgy meg nem lenne hihető sem, miért kockáztatna bárki egy ilyen kormányért? Mit kezdene vele? Van bárki is, aki börtönt kockáztatna ezért? Megtervez egy ilyen akciót ezért? Nem, ilyen hülye nincsen.
Illetve egyetlen egy ilyen hülye van.
Én.

A tisztek is hamar rájönnének, csak maga lophatta el Dvorszky, és nekünk meséli hogy valaki beszökött?
Maga hazudik Dvorszky, és lop. De inkább hazudik, mert a kormány ott van a kezében. Nehogy azt mondja, hogy kicsavarta a tolvaj kezéből!

Nem, ez nem vállalható. Még nekem sem, ebből csak szarul jöhetek ki. Hagynom kéne, nem kellene ellopnom.
Hagyom a faszba.

Még Ferihegy 2-n megnézem, hogy ki tudom-e tenni kerítésen kívülre, és aztán hagyom a faszba.

104

1988. február 5. péntek

Ma Ferihegy 2-re, és azon belül az egyes előtér szolgálati helyre kerültem megint.
Elloptam végül a kormányt a kis bányász golfkocsiból.

Éjszaka, amint a reptér forgalma megszűnt, a beton szélén parkoló kis vontatóhoz oldalogtam és kiválasztottam azt a járművet, ami a leginkább takarásban állt.
Meg persze arra is figyeltem, hogy újszerű, alig használt látszatot keltse a kormány maga. Majdnem összevizeltem magam arra a gondolatra, hogy milyen vagányan fog majd kinézni a Zsigulimban. Beültem, becsuktam az ajtót. Kicsit eljátszottam az ujjaimmal a slusszkulcson, de végül úgy döntöttem nem indítom be, mert úgy nagyobbnak éreztem a lebukás lehetőségét. Pedig kegyetlen hideg van, jó lenne befűteni, majd elfagy a kezem, ahogy a csavarhúzóval szedem ki a közcsavart takaró műanyag borítást tartó csavarokat. Egész könnyen ment vele, jó ötlet volt behozni. Lassan az utolsó csavart is kiszedtem, a dugókulccsal kicsavartam a központi anyát, lehúzkodtam a tengelyről a kormányt, majd kiszálltam a vontatóból.
Nagyon tetszett, hogy nem csak egy lapos karika, amilyen a sima Zsiguli kormány, hanem a középkonzol, amibe a tengely illeszkedik, mélyebben feküdt a kormánykerék síkjához képest, úgy nézett ki, mint egy mélytányér. A középkonzol közepe ráadásul csúcsosan dudorodott ki magából a konzolból, mintha a bimbója lenne egy robotnő drótmellének.

Oké, itt állok vele a betonon. Most mi legyen? Hová tegyem? El kellene dugnom és később visszajönni érte, ha épp hazaengednek.

Csakhogy nincs itt a reptérnek olyan pontja ahová érdemes eltennem. Mert ha nem szolgálatba jövök, akkor ide nem tudok bejutni. Ide csak úgy jövök, ha szolgálatba küldenek, kimenőben ide nem jutok be. Tehát nem tudom hazavinni. Itt nem hagyhatom.
Be kell vinnem a laktanyába.

Oké. De hogy?

Kézben? Nem lenne gyanús?

Nagy valószínűséggel valamelyik ügyeletes csak megkérdezné, akár puszta kíváncsiság okán is, hogy az ott mi?

Mit mondanék?

Hogy hát izé, vak vezet világtalant?

Mert így nézne ki. Nem tudom, hány énem van, de most bentről szólni kellene annak, aki csak áll őrszolgálatban, egy kormánnyal a kezében, hogy: hahó, minden stimmel? Jól vagy így?

Mert mondjuk még az IFA-n valahogy eljátszhatnám a platón, hogy vezetek, de lenne egy enyhe pikantériája a jelenetnek, és lehet, hogy az se győzne meg mindenkit, ha leszögezném, hogy én gyorsabban hajtok a sofőrnél, előbb beérünk a laktanyába.

Ha meg mondjuk a csapat ügyeletesnek - miután felsorakoztunk előtte a szolgálat után - mondanám, hogy viszem haza, ez se biztos, hogy mindent megmagyaráz.

Nem, kézben nem vihetem.

De akkor hogy?

Rejtsem a gatyámba?

Hátul úgy nézne ki mintha beszartam volna.
És nem is csak a dudor miatt, hanem ahogy megyek vele.
Elől meg úgy mutatna, mintha valamilyen gigantikus heresérvem ellenére azért még felállna a farkam. A kabát alatt elől instant sörhas, ami este, szolgálatba lépés előtt nem volt, reggel már van, vagy ugyanilyen, ha fentre teszem elől, mert úgy tyúkmell, hátul meg úgy mutatna, mintha simán púpos lennék.

Próbáltam azt, hogy behúztam a hasam és a kormányt úgy igyekeztem a kabát alá tenni, hogy a cintányér alakjának a közepét illesztettem a köldökömbe, hogy a homorú részét mutassam a külvilág felé, de úgy néztem ki, mintha lenyeltem volna egy mosógépdobot. Mikor meg ezt felismerve elővettem a kormányt újra, olyan érzésem lett, hogy kibeleztem R2D2-t, és a medencecsontját próbálgatom magamhoz.
Sehogy se jó ez.
Nem fogom tudni kivinni.
Akkor viszont vissza kéne szerelnem.
Itt így nem állhatok, a birtoklás öröme nem elég most, hogy hosszan élvezzem.
Visszaszerelem.

Valami mást kell kitalálnom.

Kicsit gondolkodtam azon, hogy csak provizorische szerelem vissza, nem húzom meg rendesen, hogy amikor kitaláltam, hogyan viszem ki, gyorsabban ki tudjam venni újból, de aztán bevillant a kép, hogy száguld a vontató egy kerozinos kamion felé, miközben a sofőr rémülten tartja a kezében a kicsavarozott kormányt, ezért úgy döntöttem mégis meghúzom rendesen.

Az éjszaka további részében inkább csak melegedtem benn, beindítottam, egy helyben járattam a motorját és úgy döntöttem, mindig ezt csinálom majd, minden éjszaka.

Jó, lehet, hogy majd csak egyszerűen beindítom a motort, előtte nem szerelem ki és vissza a kormányt minden alkalommal.

105

1988. február 4. csütörtök

Ma megint nagy napunk volt.
Mindenki előtt ismert tény, hogy azok a tisztek, akik a laktanyában szolgálnak az égvilágon semmit nem tudnak a reptér működéséről.
Ők csak minket tudnak baszogatni.
A reptéri hivatásos állománynak kell megítélni, milyen esemény vagy helyzet miatt rendelnek el riadót, kik nem léphetnek be ide, milyen gépet kell alaposabban megvizsgálni.
Ők kapcsolatban vannak a többi reptéri dolgozóval, széles látókörűbbek, intelligensebbek.
Itt van például Nikodém. Én személyesen nem ismerem, sose láttam, de róla még a fajtatársaim, a sima sorállományú kampósok is azt mondják,  hogy a kisujjában van a reptér, mindent tud a működéséről, és a reptér biztonságát nem veszélyeztető stiklik esetében elnézőbb, legalábbis büntetni nem merő szórakozásból szokott. Még olyan társam is van, aki egyenesen kedveli. Ezt azért én már elég perverznek látom, mert én ilyet legfeljebb Guttyánnal szemben érzek, de őt csak úgy kedvelem, mint a mi istállónkban nevelkedett tulkot.
Mindenesetre a reptéri tisztek már az első pillanattól zúgolódtak azon, hogy az okmányos szolgálati helyre két embert tettek ki a mi laktanyai tisztjeink.
Mert ők csak minket tudnak baszogatni.
Ez az általuk hozott szabály teljes lehetetlenségnek látszott, mert azóta sem lett ott feszesebb a szolgálat, sőt, a korábbi szolgálati helyektől szerezte meg a "legkívánatosabb poszt" címet, merthogy két határőrt tettek együtt, egyetlen szolgálati helyre, és így végig lehetett beszélgetni a szolgálati időt.

Itt az okmányoson a ki-bemászkáló autókat kell napjában kismillió alkalommal megállítani, de nagyon kellemetlen, mert sok esetben, attól, akit itt baszogatok lehet, hogy más helyszínen kaját próbálok ciházni.
Vagyis itt az okmányoson bele kell harapni az ételt adó kézbe.
Ezt senki se teszi szívesen.
Vagyis, ha ketten vannak kinn, ketten szarnak arra, hogy ki jön, ki megy.
Csak az idegen, ritkán látott autókat és a tisztek kocsiját állítjuk meg. Annál is inkább, mert nem ez az egyetlen út, még vagy négy szabadon választható, őrizetlen útvonalon bejöhet az, aki nem a munkáját végzi, hanem rosszban sántikál.
Amilyen messziről kiszúrhatja a sík területen jól láthatóan posztoló katonát, olyan nemes egyszerűséggel kerülheti ki.
Nincs olyan hülye, aki ott akarna bejönni rosszalkodni, ahol ellenőrzésre számíthat, még akkor sem, ha nem egy, hanem kettő katona őrzi ott a békét.
Szóval ez a két emberes szolgálat akkora marhaság, hogy kevés ehhez fogható van itt a reptéren. Valaki gondolom megelégelte, talán a reptéri dolgozók valamelyik magas beosztású képviselője, és odaszólt a laktanyába, hogy ezt ne.
Persze ez feltételezés, csak hát nagyon is valószínű, hogy nem saját maguktól jutott a tisztjeink eszébe délután a köteléken, vagyis az eligazításon bejelenteni, hogy eltörölték a kettős szolgálatot az okmányoson.
Mindezt Knízner kopasz hadnagy Korlát százados társaságában jelentette be, csillogó szemekkel.
Őneki meg aztán végképp tényleg fingja nincs mi fán terem a reptér, de fennen hangoztatta most, hogy optimalizálnak, ésszerűbbé teszik a szolgálatot, mintha nem ők rendelték volna el a hülyeséget pár hónapja.
Knízner ostoba majom, azt hitte, most aztán hálával telve borulunk a lába elé, kicsit meg is hökkent, hogy sietve szétszéledtünk a mondandója után.
Látszott, hogy nem érti, az volt az arcán, hogy hisz jó hírt közölt, de nem értenek ezek a sorkatonák semmit.
Hogyne értenénk. Utáltuk azt a szolgálati helyet, de ketten beszélgetve gyorsabban ment az idő.
És csak ez számít, semmi más.
Minek örülnénk most?