Centi_30.jpg446

 

 

 

Február 28. Szombat

 

Ma elmentem Edithez, az egész délelőttöt együtt töltöttük náluk. Heverésztünk, tévéztünk, zenéket mutogatott, amikkel egyáltalán nem tudtam azonosulni, meg nevetgéltünk. Most azt a taktikát alkalmaztam, hogy nem közeledtem testileg egyáltalán. Ha mellém bújt átkaroltam, de nem volt a mozdulatomban sem gyengédség, sem szeretet, viszont nem volt benne türelmetlenség és erőszakosság sem. Csak átkaroltam és kész. Nem kezdeményeztem a csókolózást, de nem is tértem ki előle. Nem húztam magamhoz és nem akadályoztam meg, ha távolodott.

Nem sokáig bírta.

Mi van velem? Rosszul vagyok? Nem szeretem már? Van valakim? – szegezte nekem a lehetetlenebbnél lehetetlenebb kérdéseket.

Dehogyis. Jól vagyok, szeretem, nincs senkim.

A picsába! Ő kell. Ő kell, csak jobban. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

cold_heart.jpgDe nem estem ki a szerepemből, nem voltam elutasító, nem voltam ellenséges, úgy viselkedtem mint egy testvér, távolságtartó voltam, de kifejezetten barátságos.

Viszont belül jéghideg.
Minden idegszálammal azon igyekeztem, hogy az ágyékom hűtve legyen, ezért átfagyasztottam mindent magamban. A csonttá dermesztett elmémből a mellkasomon, a gyémánt keménnyé merevedett szívemen keresztül sugároztam lefelé a borzongató hideget és sikeres voltam.

Nagyon is.

Nemi vágyat nem éreztem tényleg.

De semmi mást sem.

A jégpáncél mögött én tudtam, hogy ő kell, őt akarom, a kérdéseire adott válaszaim mégis üresek voltak, kimondva értéktelenek. Úgy estek ki a számon, mint a jégkockák, hangosan, illetlenül nagyot koppantak a visszafojtott csendbe burkolt reménye padlatán, úgy törtek darabokra, és olvadtak fel semmivé, mintha semmi alapjuk nem lett volna.

Megelégeltem a kérdéseket - elrontok valamit csúnyán, ha nem menekülök el.

Megrendülten figyelte, ahogy felálltam, felvettem a cipőm, a kabátom. Aztán félszeg mosollyal tisztelegtem neki, és sietve kifordultam az ajtón.

 

Centi_30.jpg447

 

 

 

 

Február 27. Péntek

Nem nagyon értem, de két szabadnapot kaptam egybe. Tegnap mikor készülődtem, a körlettársak meg is jegyezték, hogy ilyenről még sose hallottak, vagy a rendes évi szabit adják ki, vagy csak a sima 24 órás szabadnapra engednek.

A szabadnap egy igen érdekes specialitása a Ferihegyi határőr helyőrségnek. A katona egy nap pihenőre jogosult hetente. Ez a szabadnap. Ez minden alkalommal a határőrizeti nappal egy időben kezdődik és akkor is ér véget. A határőrizeti nap délután öttől másnap ötig tart, ami semmilyen befolyással nincs a szolgálatok kezdetére, mert soha nem délután ötkor indulnak, és nem akkor érnek véget. A reptéri fegyveres szolgálat 6-14, 14-22 és 22-6 óra közt zajlik, nekem, mint szinte állandó délelőttös szakácsnak előttük kell a konyhára mennem, vagyis 5-től 13-ig.

Hazamenni szabadnapra viszont csak ebben a hihetetlen ostoba időpontban lehetett, öttől-ötig.

De hogy ebből valaki kettőt kapjon az példátlan. Találgatják a körlettársaim, hogy ez kinek köszönhető, mi az apám, hol szolgál? Akkora csókosnak tartanak hirtelen, hogy mire felveszem a kimenő utolsó darabját, lélegzet visszafojtva, szótlanul, megilletődve figyelnek.
Ha most toppantanék egyet a lábammal, és rájuk kiáltanék, hogy huhh, összeszarnák magukat.
Röhej.

Szerintem meg csak tévedés az egész.
Olyan szépen borotválkozom meg, olyan tökéletesre rendezgetek magamon mindent, hogy simán átsiklom az ellenőrzéseken, kinn vagyok a laktanyából, nehogy valaki másnak is ez jusson az eszébe.

Ma meg szinte egész nap csak aludtam, olyan hihetetlen fáradtság jött rám, de lehet, hogy csak az otthoni ágy ismerős közege bódított el, mindenesetre délután keltem fel. Anyuék nem zavartak, csöndben jártak, halkan végeztek mindent.

alvas.jpg

Edithez nem volt már kedvem átmenni, majd holnap.

Centi_30.jpg448

 

 

 

Február 26. Csütörtök

Letelt 3 hónap!! Már csak 15.

Viszont ma az egész laktanyára kiterjedő tavaszváró nagytakarítást rendeltek el a tegnapi ünnepélyességre való tekintettel. Mert ugye nem lazsálhatunk minden nap úgy, mint tegnap. Nekem semmi kedvem nem volt takarítani, meg azt reméltem a konyha eszébe sem jut senkinek, nem jönnek ellenőrizni. Délelőtt én vagyok a konyhafelelős, vagyis a szolgálatban lévő szakács egyedül, az idősebb szakácsok nem jöttek le, csak a mosogatásra lerendelt saját korosztályombeli kopaszok vannak velem.

Őket se akartam nagyon dolgoztatni, inkább a kiképzésünkről beszélgettünk. Kiderült, hogy Körmenden voltak és ott orosz típusú csizmát hordtak és az volt a legnagyobb ajándék, amikor itt surranót kaptak. A teafőzéshez használt nagy fazekakat felfordítottuk és azokon üldögéltünk, mikor benyitott Csupor alezredes. Ránk nézett, már éppen szólt volna, de valaki megállította. Ő visszalépett behúzta maga után az ajtót, a kilincset nem engedte el.

p8319612.jpgBeszaladtam a raktárba, kihoztam két zacskó ultrát, az egyiket az öltözőben rúgtam szét, a másikat a konyha azon sarkában, amire nem láthatott rá az ajtóból, majd visszaültem. Mikor az „ales” ismét benyitott, „vigyázz-t” vezényeltem a két kopasznak. De nem kápráztattam el.

– Maguk mit moziznak itt? Nem hallották, hogy ma laktanyarend kialakítás van? – dörrent rám – Maga a felelős, mi folyik itt?

– Jelentem taktikai megbeszélés!

Csupor kicsit elakadt, ő is érezte, hogy ez valami nagy pofátlanság, ezért sietve betessékeltem a konyhába.

– Jelentem a megkértem a két határőrt, hogy takarítsák ki a folyosót, meg a konyha nagy részét mire kiosztom a reggelit, de nem voltam elégedett, most azt magyaráztam el éppen, hogy hogyan szeretném látni a helyiségeket. – hadartam gyorsan, hogy ne tudjon belevágni – rájuk a konyhát bíztam, én magam az öltözőt, a folyosót és a raktárhelyiségeket teszem rendbe, mert oda csak én léphetek be.

Nem tetszett neki, mondogatta, hogy mit képzelek én, mások takarítanak, mi meg itt beszélgetünk? De megmutattam, hogy már felszórtuk az ultrát, csak a víz kell és sikáljuk is.

És ezek? – mutatott a mocskos asztalokra – Nem kéne ezeket letakarítani előbb?

– Jelentem azt a slaggal kell majd a padló felöntésekor lecsapatni, ahogy a konyhai takarítási rend előírja – hazudtam, mint a vízfolyás.

Csak volt haszna a szakmai gyakorlatnak a szakács suliban. Az dolgozott ott is a legkevesebbet, aki a legügyesebben hazudott.

– Jelentem, az én érdekem, hogy ragyogjon minden, mert délután haza szeretnék menni. Alezredes elvtárs kérek engedélyt a takarítás után kimenőre menni!

Tudom, hogy ezt így nem lehet, kihallgatásra kell jelentkezni az alegységügyeletesnél, de úgy éreztem minden ötlet jó, amivel elterelem a figyelmét arról, hogy kurva nagyot buktunk nála.

– Tőlem azt ne kérje, de majd szólok Hortományi alhadnagy elvtársnak. – mondta ridegen. Kifelé menet benézett az öltözőbe, igen-igen ezt már szeretem, dünnyögte a koszos helységben szállingózó ultrapor láttán, „pihenj-t” vezényelt, majd kiment.

Nekem patakokban csorgott a veríték a hátamon, de megúsztam, ráadásul este tényleg kimenőre mehettem. A két kopasz határőr most mert csak megmoccanni, egy kicsit erélyesebb voltam velük, de besegítve kettejüknek, gyorsan szemlére vágtuk a konyhát.

Centi_30.jpg449

 

 

 

 

Február 25. Szerda

Élenjáró lett a zászlóaljunk. Ez a vezérkarnak fontos fegyvertény, nem azért mert büszkék rá, hanem mert jelentős pénzjutalmat jelent. Állítólag a laktanyaparancsnok annyit kap, amiből vadonatúj Zsigulit lehet venni. Nekünk az ünnep alkalmából ma nem volt irányított szabadidős program. Vagyis nem kellett ma takarítani senkinek.

A körletben ahova elhelyeztek, nagyjából mindenki idősebb, csak hárman vagyunk az én korosztályomból, persze az öreg katonák alszanak a földszinti ágyakon. Sofőrök, írnokok, szolgálatvezetők. Szabó Gabi és Réz Misi óta nem nagyon barátkozom senkivel. Adyligeten nem is volt kivel, leprásként került mindenki, annyi baj volt velem. És én sem láttam egyetlen olyan arcot sem, aki felé önkéntelen, mély közlendőm támadt volna.
Megszoktam, hogy magamban intézem a dolgaim. A levélírásra, a merengésre Edit fényképe felett, a felszereléseim tisztán- és karbantartására a takarodó előtti nyugodt perceket használtam. A bennem mélyen aknamunkát végző kétségeimmel pedig a sötétben, az elalvás előtt küzdöttem mindig. Ott, Adyligeten nem kérdeztem senkit semmiről, ami nem a szolgálattal kapcsolatos.
És most itt is kezd ez kialakulni, bár sokkal szimpatikusabb mindenki, mégis a körletünkben a gyanúm szerint mindenki csókos, ebből következőleg némi felsőbbrendűséggel viszonyulnak egymáshoz és én nem érzem magam idevalónak. A konyhán hamarabb beszélgetésbe elegyedem, ott könnyebben megy felengedni, mert a konyhamunkások nem fennhéjaznak, ráadásul visszamegy mindegyik a századához, a körletébe és néha hetekig nem találkozunk újra. Vagyis valamiért könnyebben engedem el magam olyannal, akivel nem futok össze nap mint nap. Már felismerem - nagyon is jól -, ki akar velem barátkozni előnyszerzési céllal és ki az, aki a beszélgetést magát is kellemes időtöltésnek gondolja. Velük érzem magam komfortosan.

De barátom nem lesz senki. Ezt eldöntöttem. Régen nem tudtam, hogy milyen fájdalmas az elválás.

A családdal és Apuval való búcsúban mindig benne volt a viszontlátás gondolata. Tudtam, hogy nemsokára találkozunk.

De a végleges elválásra nem voltam felkészülve.
Az kurvára fájt.
Hogy valakit, aki értékes számomra sosem látom többet, az a fájdalom leírhatatlan. És nem akarom ezt érezni újra sohasem. Akkor inkább nem lesz nekem senki fontos többet. Lezártam. Nem vagyok ugyan ellenséges, de nem kezdeményezek, más baráti közeledése elől kitérek, vagy csak egy határig engedem.

Szóval itt a körletben nem lesz barátság. Annyira nagyra vannak azzal, hogy jobbak a másiknál, hogy nem szívesen csatlakozom a beszélgetéseikbe. Basa az, akivel jobb a viszonyom, de ő inkább a konyhához tartozik, mint a körlethez, mert a körletben gyakorlatilag mindig alszik. És ugyan a konyhamunkásokkal sokkal hamarabb alakul beszélgetés, nem lesz barátság, hisz ők tulajdonképpen alárendeltjeim. Lehet, hogy ugyanolyan nagyképű fasz vagyok, mint a körletbeli társaim és csak azért tudok a konyhán jobban beszélgetni, mert más az alaphelyzet, én tulajdonképpen leereszkedem a beosztottjaimhoz, ők nyilván inkább beszélgetnek, mint mosogatnak. Akkor az se érvényes, az se tekinthető szimpátiából alakult beszélgetésnek.
Basszus, nem tudom, mit gondoljak, velem van a baj?

Nem kell takarítani ma, tehát kiiktatva a társaim zajongását, a felső ágyon, messze tőlük révedek a plafonra.
1fekszem.jpg

Centi_30.jpg450

 

 

 

 

Február 24. Kedd

Elméletileg hétfőnként van politikai tájékoztató, de valamiért mára került át. Korlát Gyula százados, a politikai tiszt tartotta. Hogy ez micsoda egy unalmas dolog! Nem is értettem miért kellett nekem beülnöm, de arról volt szó, hogy ez most egy nehéz korszak az ország életében, mind a külső, mind a belső ellenség nagyon mozgolódik, nekünk ébernek, felkészültnek kell lennünk, mert az elsők közt megyünk megküzdeni az ellenséggel, bár nekem úgy tűnt, mintha a küzdelmünk a kilós vagyis a százados démonaival folyna. De ne röhögcséljünk, mert nem lesz tréfadolog, amikor majd fegyverrel a kézben állunk szemben az országot belülről rohasztó konspirátorokkal. Csűrte-csavarta, de lényegében azt mondta, ha tömegbe lövet majd a parancsnokság, a mi ujjunk lesz a ravaszon.

Mit rinyál ez? Béke van. Nem?

b-52-peace-1.jpg

Arcán piros foltokat virágzott a harci hevület, aztán összecsapta a kezét és ünnepélyesen bejelentette, hogy a mai nagy napra szerzett a vacsora mellé kólát. Mára jött meg a szállítmány, azért csúszott át a politikai oktatás tegnapról.

Azt ünnepeljük meg, hogy tegnap volt a Szovjet Hadsereg és Hadiflotta Napja!

Azt aztán meg kell!
És igen fennkölt lett mindez a kólától.

Most, hogy látom a tiszteket működés közben, kicsit elbizonytalanodom. Nem tudom, hogy előrelátónak és konzekvensnek gondoljam-e a határőrséget vagy ne. Mert itt van például Hortományi alhadnagy.
Siralmasan buta ember.
Ez rendben van, ezzel nem lóg ki.
Szakaszparancsnok, ami nem valami magas beosztás. De ha ez a ferihegyi határőr kerület egyik szakasza, az más, az magas beosztás. Viszont ezzel elérte már a legmagasabb posztot, amit elérhet. Talán ez mutatná, hogy van valami önvédelmi reflex a seregben, és nem engedi túl magasra az ilyet. Mivel nem járt tiszti iskolába, alhadnagyinál magasabb rendfokozatot nem kaphat. Ez a plafon annak, aki nem tanult.

Aztán itt van Korlát százados. Az ember azt gondolhatná, hogy ez gúnynév és a képességeire utal. Vele kapcsolatban az a fontosabb infó, hogy százados. Vagyis tiszti főiskolát végzett. Tanult ember.
Viszont erre a váll-lapján lévő csillagokon kívül semmi nem utal. A korlátoltság és a szocialista világszemlélet bigott tisztelete süt belőle, önálló gondolatként a surranók tisztaságának az ellenőrzése bukkan fel benne időnként. A gúnyneve is elég beszédes, Agyam Gyula.
Itt érzem azt, hogy a határőrség figyelme lankad egy kicsit, mert nem volna szabad nagyon felelős pozícióba engedni, mégis ott van és még magasabbra emelkedhet.
Bármi lehet belőle.
Most politikai tiszt. Ami a laktanyaparancsnok után a második legfelelősebb poszt. Viszont a leglógósabb is. Fogalmam sincs mit csinál, azon kívül, hogy a naptárat bújja és kólát rendel. Én mást nem is bíznék rá. De bármi lehetne a seregen belül, bármeddig felemelkedhet és ez riasztó. Az volt az elképzelésem, hogy a tiszti iskola megfelelő szűrő, de nem, nem az. Akármilyen hülye lehet tiszt. A tisztből pedig lehet igen komoly beosztású, igen magas rangú vezető.




Mondjuk összességében azért hosszú az út:

Katonai rendfokozatok és válljelzésük



Rendfokozat nélküliek:
  honvéd
  határőr

 

Tisztesek:
  őrvezető (egy fehér műanyag csillag)
  tizedes (két fehér műanyag csillag)
  szakaszvezető (három fehér műanyag csillag háromszög alakban)
(a továbbszolgáló tisztesek jelzése barna vállszalagra van erősítve)

 

Tiszthelyettesek:
  őrmester (barna alapon ezüst keresztsáv, fölötte egy ezüst csillag) (Sorállományként elérhető legmagasabb rang)
  törzsőrmester (barna alapon ezüst keresztsáv, fölötte két ezüst csillag)
  főtörzsőrmester (barna alapon ezüst keresztsáv, fölötte három ezüst csillag)
(a hivatásos tiszthelyettesek vállszalagját sodrott ezüst zsinór szegélyezi; a továbbszolgálókén nincs szegély)

 

Zászlósok:
  zászlós (barna alapon széles és keskeny ezüst keresztsáv, fölötte egy arany csillag; sodrott arany szegélyzsinór)
  törzszászlós (mint a zászlós, két arany csillaggal)

 

Tisztek:
  alhadnagy (barna alapon hosszirányú arany sáv, rajta nagy ezüst csillag)

  (vezénylő tisztek)
  hadnagy (barna alapon nagy arany csillag)
  főhadnagy (barna alapon két nagy arany csillag)
  százados (barna alapon három nagy arany csillag)

  (törzstisztek)
  őrnagy (barna alapra varrott arany mezőben nagy ezüst csillag)
  alezredes (mint az őrnagy, két nagy ezüst csillaggal)
  ezredes (mint az őrnagy, három nagy ezüst csillaggal)

(a tisztek vállszalagját sodrott arany zsinór szegélyezi)
(a határőrök és rendőrök jelzései a fentiekkel azonosak, de zöld, illetve kék alapszínnel)

 

Tábornokok:
  vezérőrnagy (teljes arany mezőben nagy ezüst csillag)
  altábornagy (mint a vezérőrnagy, két csillaggal)
  vezérezredes (mint a vezérőrnagy, három csillaggal)
  hadseregtábornok (mint a vezérőrnagy, négy csillaggal)
(a tábornokok sapkáján piros állórészen megkülönböztető jelvény, nadrágjuk varrásán mindkét szár külső oldalán két párhuzamos piros csík, zubbonyuk hajtókáján pedig stilizált tölgyfalomb látható)

Rendfokozatok történelme.

 

 

12kicsi_mnh_rangok.jpg

Centi_30.jpg

451


 

 

Február 23. Hétfő

Ferihegyen minden leszerelő korosztálynak van neve. Ha jól tudom a honvédséghez félévente vonulnak és náluk három korosztály létezik, a kopasz, a gumi és az öreg. A határőrségnél negyedévente van vonulás, így a korosztályokat is másképp nevezik.

Itt mindenki hat hónapig kopasz, hat hónapig fiatal, három hónapig öregedő és három hónapig öreg.

A különböző időpontban vonulók mind gyűlölik egymást. Na nem komolyan, de az „egy vérből való”-ság mindent felülír, az egymást nem kedvelő emberek összetartanak másokkal szemben, csak azért mert együtt vonultak, együtt is szerelnek majd. Ez utóbbi a meghatározó, én májusi vagyok, májusi leszerelő, nem az számít, hogy novemberben vonultam. Van egy nagyon is érzékelhető véd-dac szövetség az azonos hónapban, de különböző évben leszerelők között is, vagyis a májusban most leszerelő öreg katonák engedékenyebbek, vagy egyenesen védelmükbe veszik a jövő májusban leszerelőket, tehát minket. Minden leszerelő korosztálynak van egy elnevezése, amit viselni jog és egyben megtiszteltetés, a jó hírnevét védeni, öregbíteni pedig kötelesség. Nagyon komoly viselkedésbeli vétség kell ahhoz, hogy az idősebb testvérkorosztály is megvonja a védelmét. Az lesz igazi kitaszított.

magus.jpgA májusban szerelők elnevezése a MÁGUS, az augusztusiaké a MAMUT, a novemberieké a BERBEN, a februáriak pedig a SAS-ok. Szövődhetnek barátságok, különböző korosztályok között, de Berbennek, Mamutnak lenni, az sokkal több volt. S mivel öreg Berben és Sas gyámságot vállalt a fiatal Berben és Sas fölött, életbevágó volt tudni, ki mikor szerel pontosan. Ezeknek az elnevezéseknek az eredete a homályba vész, senki nem tudja, de foggal-körömmel ragaszkodik hozzá és mindenki fontosnak, lényegesnek tartja tudni, tudatni, ő maga micsoda. Olyan ez mint a kísérlet a majmokkal, banánnal.

Basa Mágus, ez fiatal Mágus mivoltom okán egy leheletnyi védőhálót jelentett. Robi Berben, vele szemben nem is ártana némi védelem. Valahogy egyre inkább elhidegülünk egymástól. Az, hogy ismerem a suliból csak annyit tesz, pontosan tudom, hogy egy kis genyó. Ő is annak tart engem. Ez az ellenszenv később a beosztásban is meglátszott, mindig én keltem korán. Persze kopasz vagyok, de ő a barátságosságnak még a látszatára sem adott.

Jó, igaz, én sem.

Kicsi konyha, hárman vagyunk, isteni dolgunk lehetne, csak egy kicsit kooperatívabbnak kellene lennünk. Vagy csak közönyösnek, minimális tolerancia mellett. De nem. Nem ment.

Ha csak egy kicsit megengedőbb Robi hanglejtése, ha az egyértelmű utasítás után, megveregeti a vállam és hozzáteszi, hogy „rendben?”, akkor is utasításnak vettem volna, kérdés nélkül tettem volna amit kell, de tőle nehezen viseltem, hogy száraz hangon parancsokat oszt. Ezért lassanként elkezdtem beleszarni a dolgokba és egyre biztosabban alakult ki az ellenkezés. Az sem javított a helyzeten, hogy az első naptól kezdve tudták mindketten Basával, hogy el akarok kerülni a konyháról. Basa a vitathatatlan pöffeszkedése közepette figyelt arra, hogy mindig jó szándékkal felhívja a figyelmem, hogy ha netán mégis a konyhán maradok, olyan dolgom lesz majd, mint neki van. És milyen hülye az, aki ezt ne akarná? Az egész Népköztársaságban az összes fegyvernemet és sorállományú beosztást figyelembe véve ferihegyi FEP szakácsnak lenni az első tízben benne van. Semmit nem kell csinálni, még főzni sem, ami egy konyhán igen ritka helyzet. Rajta múlik, ki mennyit és milyet eszik, neki magának mindig a legjobb falatok jutnak, de mindig van valamennyi tartaléka, következésképp alkuképes terméke, emiatt a legjobb surranó, a legjobb zsávoly, a legjobb körlet, a legnyugodtabb pihenőidő az övé, sosem takaríttatják, sosem osztják be egyéb laktanyai feladatokra, még a hivatásos tisztek sem. Aranyélet.

Csakhogy én unom ezt.

Centi_30.jpg452

 

 

 

 

Február 22. Vasárnap


Ma is nagyon szép idő volt, alig vártam, hogy a reggeli feladatokkal elkészüljünk. Reggelizni a laktanyában maradt, délutáni szolgálatba osztott katonák jönnek utoljára, 7:30-tól 8-ig. Utána takarítás, mosogatás.

Amíg a két konyhamunkással ezeket a feladatokat megcsináltattam, én palacsintát sütöttem magunknak.

A konyha nincs valami jól felszerelve, mivel főzni nem kell. Viszont lehet olyan helyzet, hogy mégis valami módon ételt kell hirtelen előállítani, mondjuk azért mert a leküldött étel nem elég vagy fogyaszthatatlan. Ilyenkor egy felduzzasztott tartalékból lehet gazdálkodni.

Mindig rendelkezésre állt valamennyi kenyér, konzervek, dzsem, májkrémek és minimális alapvető élelmiszerekből, só, cukor, liszt, némi száraztészta. És néha tojás is, azokon a napokon, amikor az ételhez jár, mondjuk a reggelihez rántottaként, vagy az ebédnél főzelékhez főtt tojásként. Ilyenkor kapunk egy két tálca nyers tojást, de azt gyanítom ez valami régesrégi szokásjog lehet, nem a szabályzat szerint jár. Elvileg egy konyhára szalmonella fertőzés veszélye miatt nem lehet behozni tojást. Fertőtlenítő kell, ahhoz meg külön helység. Mi meg csak betesszük a hűtőbe, abba amiben az ételmintákat tartjuk. Ezek az esetleges fertőzések okainak felderítéséhez kellenek, el kell tennünk minden ételből mintát, felcímkézve, dátummal.
Egyértelmű, hogy nem lehet benn tojás. De mi ebből csináljuk magunknak a konyhán a rántottát és bundás kenyeret, ha nem ízlik a kincstári élelem.

Ma felfedeztem, hogy van három palacsintasütő a raktárban. Ettől megkívántam a palacsintát, kérdeztem a srácokat, hogy mit szólnának hozzá, de olyan szemeket meresztettek, mintha holt nyelven beszéltem volna hozzájuk. Nyeldestek nagyot, ahogy megkevertem előttük a tésztát. Nekiláttam és fél óra alatt három palacsintasütővel majdnem hatvanat lesütöttem. Nem is értem minek van itt ennyi palacsintasütő, illetve értem, de hogy ez még senkinek nem szúrt szemet? Nyilván soha nem kellett az állománynak itt sütni a palacsintát.

0.jpgEz a palacsinta sütés isteni dolog. Majdnem akrobatika, amikor az ember sok palacsintasütővel, nagy mennyiségben süti. Tanulókoromban az egyik étteremben a közétkeztetéshez, vagyis a csumihoz kellett néha több százat lesütni. Mindig a tanulók kapták a feladatot, mert az idősebb szakácsoknak ez derogál. Pedig jó móka. A hatalmas sütőlapon rengeteg palacsintasütő elfér egymás mellett.
Egyszer Torma Zolival kaptuk a feladatot, 800 palacsinta kell ebédre. A sütőlap két oldalán álltunk fel, mint valami versenyen egyszerre kezdtünk neki. Először hat-hat palacsintasütőt tettünk fel. Olaj bele és amint felforrósodott, rá a tészta. Néhány másodperc eltolódással lehet sütni egymás után a palacsintát. Olaj a serpenyőbe, ha meleg, még mielőtt füstölni kezd, bele a tészta, néha nekikocogtatni a serpenyő oldalát a sütőlap oldalának, fellazul a félig sült tészta, aztán egy addigra már jól begyakorolt mozdulattal a levegőben megfordítani, hagyni pár másodpercig, megrázogatni egyszer kétszer, hogy ne tapadjon le és kész is. Ezt a folyamatot lehet kis időeltolódással két kézzel végezni mint valami zsonglőr.
Mindkettőnknek fejenként végül 11 palacsintasütő kezelése ment pokoli sebességgel, kapkodva két kézzel a serpenyők nyeleit, hiba nélkül és sokáig. Olyan volt, mintha valami szuperkoncerten vadul dobolnánk, annyira pörgősen, lendületesen ment. Ha sok tészta elő van készítve, minden eszköz a megfelelő helyre téve, megfelelő szögbe állítva kézre áll, nagyon élvezetes ügyességi játék és agytorna. Folyamatosan átlátni, pontosan emlékezni melyik serpenyőben milyen folyamat játszódik éppen és amikor az egyik kézzel feldobja és megfordítja az ember a palacsintát, a másikkal meg épp a tésztát csurgatja be és a következő pillanatban már egy készet csúsztat a tányérba és egy félkészet ütöget meg, hogy ne ragadjon le és pontosan úgy beállítva a nyeleket tenni le, hogy oda se kelljen nézni, mint egy gép pakolászni serpenyőket, pokolian jó érzés.

Most a konyhamunkások figyelték szájtátva ahogy dobálom, forgatom a levegőben a palacsintát. A legjobb, amikor a visszaérkezés lendületével azonos sebességgel és ívben helyezem vissza a sütőlapra a serpenyőt. Ha jól sikerül, az kifejezetten lezser, de elegáns mozdulat. Persze három serpenyővel csak sima ujjgyakorlat.

Mikor kész vagyok, háromfelé osztom a lesült adagot, mindegyik kap vagy húszat, meglekvározzuk, dugig esszük magunkat. Felengedem őket a századhoz, a Robiéknak félreteszek párat, a maradékot zsírpapírba csomagolom a konyhamunkásoknak, ők elrejtik a mikádó alá és felsietnek.

Én meg újra kimehettem hátra napozni.

Centi_30.jpg453

 

 

 

Február 21. Szombat

 

Hamar beleszoktam a konyhába, semmi különösebb teendőm nincs, a külső étteremből hozzák a kaját, nekem csak kiosztani kell, esetleg dolgoztatom a konyhamunkásokat. Érdekes helyzet, hogy néha lerendelnek nálam sokkal idősebb katonákat és én, mint kopasz szakács az elöljárójuk vagyok, azt teszik, amit mondok nekik.

Fura érzés a hatalom, keresik a kegyem, jópofizik mindenki a környezetemben. Kicsit fáraszt is mindez, néhány napja még egy senkiházi voltam, most fontos ember. Ismert leszek nagyon hamar, az első nap ugyanis mind a kétszáz embernek, akiknek kiosztottam a kaját el kellett mondanom, hogy igen, én vagyok az új arc.

Jönnek csőstül, akik a leszerelt szakáccsal kötött privát egyezségeik, juttatásaik jogfolytonosságát biztosítandó környékeznek meg, vagy csak  kerek perec kijelentik, hogy ez régen így volt, most is így lesz, esetleg valami egyéb szolgáltatást kínálnak fel – a raktáros sűrűbb alsógatya cserét –, és van, aki meg az előző szakács ellenszenvéből adódó mellőzöttségből igyekszik jobb pozícióba.
Mindenkivel barátságos vagyok, ez alól persze kivételt képeznek azok, akik a vélt jogaikat evidens örökségként akarják rám erőszakolni. De nem mutatom az ellenszenvem, mosolygok rájuk és elengedem a fülem mellett, ami nem érdekel.

Itt van például ez a pattanásos, kerek fejű, útlevélkezelő, öreg katona, a legellenszenvesebb mind közt. Mondja is nekem, hogy ő mindig két szelet húst kap.

Ennyit közöl.

Nincs hozzászokva, hogy ellent mondjanak neki, az látszik. Nem is teszem, rámosolygok és anélkül, hogy bármilyen módon reagálnék, normál fejadagot teszek a tányérjára.

belszin1.jpg

– Öcsém, most mondom, hogy kettőt szoktam kapni. – nyújtja vissza a tányért. Én kiveszem a kezéből és a következőébe nyomom. Ő levegőért kapkod, magyaráz, hogy nem ismerem még, de majd meg fogom, itt ő mondja, meg mi legyen.

Hogy ezt ne érezze olyan erősen, a következő adagokat a mögötte sorakozóknak adom. A vezéri pozíciókra ácsingózó idősebb katonák rögtön kapnak az alkalmon, hogy csorbulni látszik a tekintélye, arrébb lökdösik finoman, hogy most útban van. A haverjai röhögnek, neki vörös a feje. Hogy jelezzem, nincs bajom vele, a következő normál adagot a kezébe nyomom. Hosszan fogjuk a tányért mindketten és mélyen egymás szemébe nézünk.
Nem leszünk barátok. De nem érdekel.

A konyhán pillanatok alatt átlátom, hogy mi mennyi időt vesz igénybe és a kötelező gyakorlatok gyors elvégzése után, ha a két öreg szakács nincs jelen, csak lógok naphosszat. Két étkezés közt semmi dolgom nincs. Az épület mögött van egy kummantásra tökéletesen alkalmas elgazosodott terület, jól el tudok bújni benne lukas időmben.

Ma például olyan szép idő volt, hogy kiterítettem két liszteszsákot és félmeztelenre vetkőzve napoztam. Ebben az évben ma először. Marha jó, még csak február van.

Kezdem kapisgálni, miért gondolja minden határőr, hogy a ferihegyi FEP álomszolgálat.

Centi_30.jpg454

 

 

 

 

Február 20. Péntek

lofogazat 2.jpgEz a fogorvosos indok bevált, ma is kiengedett az Öreg, vagyis Hortományi alhadnagy. Reggel 6-tól 13 óráig kaptam kimenőt. Rögtön hazamentem, de péntek van, munkanap, csak Anyuval találkoztam, őt viszont nagyon megleptem, nem is tudta még, hogy a reptérre helyeztek. Telefonunk nincs, levelet nem írtam.

Buksi, a kis tacskó keverékkutyánk nem szokja az egyenruhát, ugat nagyon; mikor már mellettem kucorog, akkor is gyanakodva sandít fel rám. Bár aztán később megtudom Anyutól, hogy amikor sétálni viszik, minden egyenruháshoz oda szalad. Csak míg régen vadul ugatott, most boldogan ugrándozik körülöttük. A postás, a rendőr, meg egyéb egyenruhások körül.

Megreggeliztem, röviden elmeséltem Anyunak mindazt, ami a legutóbbi hazaérkezésem óta történt, majd nehéz szívvel hagyom el a lakást. Anyu elég megszeppenten állt, nem nyugtatta meg, hogy most biztonságban vagyok, konyhán dolgozom, ismerős terep és jó helyre kerültem, sokkal sűrűbben hazajárok majd, valamiért aggódik.

Centi_30.jpg455

 

 

 

Február 19. Csütörtök


Ma is úgynevezett tanulószolgálaton vagyok.
Az idősebb szakácsok készítenek fel a várható szolgálatra. Reggel meg kell csinálni a szolgálatba indulók teáját és kiosztani az előre, akár előző este összekészített reggelit. Utána kiosztani a laktanyában maradt, pihenőidejüket töltő katonák reggelijét, majd a reggeli maradékait összegyűjteni, elkülöníteni a többi élelmiszertől, elmosni, vagy elmosatni az evőeszközöket, tányérokat és a sárga, jellegzetes műanyagbögréket. Kisebb takarítás, azután elő kell készülni az ebédre és amikor az megérkezik, felkészülni a kiosztásra, melegen tartani, majd kiosztani.
Ebéd után újból mosogatás, takarítás, a vacsorával ugyanez. A délutános szolgálatoknak, a ferihegyi útlevél ellenőrző és őrkatonáknak, kiadagolva és melegen tartható módon felküldeni a szolgálati helyekre a vacsorájukat. Ha hideg élelem, szalámi, konzerv, stb. érkezik, fel kell darabolni, kiporciózni, összevágni a kenyeret és ez akár este előkészíthető, a másnapi reggelihez.
Ez megjegyezhető. Menni fog.

Ha nem döntöttem volna el, hogy megszabadulok a konyhától, azt is mondhatnám, istenien jó dolgom lenne itt.
Nem tudom. Csináljak a számból segget?

Rajtam kívül még ketten dolgoznak a konyhán. Basa volt a legöregebb szakács. Kezdetben ellenszenves bájgúnárnak éreztem, valahogy mindig a Köztársaság téri nagyhangú, lenyalt hajú, nemtörődöm kártyások jutottak az eszembe vagy Páger a Villa Negrából. Az, hogy idegen világ idegen szülötte, még az egyenruhán is átsütött. Megjelent benne egy adag vagányság, némi idegesítő simulékonyság, a proli csibészek arisztokratikus fennhéjázása, de mindezek mellett egy nagyon is szerethető alakja volt a laktanyának.
Értette a viccet, jó kedélyű volt és nem sokat törődött a korosztályos különbségekkel, megérzés alapján szelektált. Velem valahogy az első perctől kezdve tisztességesen, baráti, de talán inkább atyai módon bánt, hamar egymásra hangolódtunk és nevettetően komolytalan feleselgetésbe, élcelődésbe váltottunk.
Na a kopasz még rendesen fel se tudja vágni a kenyeret; meg például, hogy ő meg miért nem tudja rendesen belemerni a levest a tányérba, ha már több mint egy éve itt van. Ilyenek.

VillaNegra_elolap-1963.jpg

Robi, a másik idősebb szakács, osztálytársam volt a szakács suliban.
Sose kedveltük egymást. Ő a nagyhangú vagányt játszotta mindig, az volt az érzésem, hogy csak a gyávaságát leplezi, s veszélyes vele túlzottan jóban lenni. Nem fogadott kitörő örömmel, s én nem ugrottam a nyakába. Mindketten kényelmetlenül éreztük magunkat, kicsit olyan volt, mint amikor egy esküvőn megjelenik egy tag, aki terhelőt tud mondani a menyasszonyra és már a jelenléte zavart okoz. Nem lehet tudni, hogy előáll-e a múltból valami nem kívánt, sötét információval, de, hogy jelen van, ennek a valószínűségét nagyban felerősíti.
Rosszul érintett, hogy Robi van itt. Sokkal elfogadhatóbb lett volna egy teljesen vadidegen, mint amilyen Basa, akinél tiszta lappal indulhatok, akinél a mostani szereplésem számít.
Arra nem is mertem gondolni, mennyire más lenne, ha egy kedvelt osztálytársamba botlom itt.

De Robival nem kezdhettünk el számot vetni a múlttal, hogy hé Robi, régen utáltalak, de most kedveljük meg egymást. A régi idők emléke mindig egy rendkívül ellenszenves alakban öltött testet, megalázó lett volna számomra, ha amiatt, mert most nagyban tőle függök, hisz nálam jóval öregebb, rangidős szakács, amiatt megpróbálnék a kedvében járni. Ezt nem tudta bevenni a gyomrom.
Robi meg sose gyakorolt kegyet a suliban sem, most sem látszott rajta a szándék. Amikor először meglátott, olyan undorral vegyes meglepődés ült ki az arcára, hogy a "szevasz, hát te?" kérdés is csak nagy sokára jutott az eszébe.
Hát én itt - válaszommal le is zártam a témát, ő is érezte, hogy mindent megtudott, többet erről egyetlen kérdés sem hangzott el. Fogalmam sincs hol volt kiképzésen, járt-e Adyligeten, azt se tudom, mit csinált civilként a suli után mostanáig.
Ő sem tudott meg rólam semmit és még ezt is nyomasztóan soknak érezte.

Basának csak az itt létem harmadik napján esett le, hogy mi Robival ismerjük egymást, sőt évekig egy osztályba jártunk. Ebből rögtön levette, hogy nem voltunk valami nagy haverok, és ő is elkezdte kényelmetlenül érezni magát. Választani nyilván sose akart volna, de érzésem szerint Robival a látszólagos barátságuk elég ingatag, nem a személynek, hanem a pozíciónak szólt, az aranyéletet minek tették volna tönkre ellenszenvvel? Egymás mellé kerültek, minimális tisztelettel, a másiknak kárt nem okozva tudtak szarni mindenre és mindenkire. Ennyit megér a nyugalom.
De nekem Robival erre esélyem sincs, a mi viszonyunk meg van mérgezve.
Igazi keserű pirula.

És bár Basa nagyon diplomatikus volt, úgy éreztem, hogy Robi kifejezetten kárörvendő, mindig rosszindulatú viccelődései helyett szívesebben röhög teli szájjal, őszintén az én nyilvánvaló ostobaságaimon.
És ez nagyon jól esett.

Centi_30.jpg456

 

 

 

 

Február 18. Szerda

Sosem gondoltam volna, hogy a szervezetem károsodás nélkül viseli a hajnal 4 órás kelést. A kiképzésen ez természetes volt, de reméltem, hogy csak addig tart. Kicsit meglepett a tény, hogy ezentúl itt is ötre járok szolgálatba. Borzalom.

Nocook.jpgA konyha csak relatíve az, nem főzünk, hanem csak tálalunk, mert a kaját a közeli reptér cathering-jéről hozzák. Azt esszük, amit a reptéri dolgozóknak főznek. Nekem csak az a dolgom, hogy reggel teát főzzek, előkészítsem az ételt a kiadáshoz és kiosszam. Rendben kell tartani a konyhát, de mivel nem nagy, nem okoz gondot. A mosogatáshoz konyhamunkásokat rendelnek le a századoktól, azt nem nekem kell csinálnom. A komplett laktanya irigyel, a legjobb szolgálatnak tartja mindenki és valóban már a mai napon érzem annak a hatását, hogy enyhül a kifejezett katonai fegyelem, ugyanis kértem kimenőt, hogy fogorvoshoz tudjak menni. Arra hivatkoztam, annyira fáj, hogy nem tudom kiosztani az ételt délben.
Ez egyáltalán nem igaz, semmi bajom, csak szerettem volna tudni, hol a határ.
Hivatalosan véget ért a kiképzés, most azon a helyen vagyok, ahova tervezve voltam az elejétől kezdve. Most azt a funkciót töltöm be, amire a határőrség a saját működése  érdekében kitanított. Mostanra kész van, kész vagyok, most már része vagyok, most már működtetője vagyok. Vagyis teljes jogú tagja. De egyáltalán nem a saját akaratomból vagyok itt. Nem is akarnék itt lenni, ha én döntenék. Mégis itt kell lennem elég sokáig. Viszont bárhol jobb lenne, mint itt. A laktanyán kívül jó volt. Minden olyan perc amit kinn lehet tölteni, ajándék. Mert ugyan kinn van az ember, az mégis ebbe az időbe számít bele. Kinn kell lenni sokat. És most mivel állandó tag lettem, talán most már lehetnek személyes gondjaim.
Például fáj a fogam. Ha már sikerült kimennem, persze nem baj, ha belenéznek a számba, rendbe tesszük, amit kell.
Tehát elmentem a parancsnokomhoz, hogy ki akarok menni.

Hortományi alhadnagy fontoskodva cuppog az asztala mögött. Folyamatosan cuppogtat a szájával, ezért a laktanyában a Cupi, Cuppogó a beceneve, de hívják őt nemes egyszerűséggel Öregnek is. Az a gyanúm, hogy nem a kora miatt, hanem a szenilitása ad rá okot. Most gondosan kanyarítva megírja a kimenőmet, cuppogások közt a szája szélét nyalja. Jelzi, hogy csak nekem írja most meg, mert egyébként ez az írnok dolga, de ő most a szabadnapját tölti. Mivel ma este lesz a leszerelő vacsora, ott már nekem kell a hivatásos tiszteknek felszolgálnom, tehát menjek ki gyorsan és igyekezzem vissza. Előtte még szaladjak el, vegyem fel a fegyverem, szakács vagyok, de mégiscsak katona.

Legyen igaza.

Centi_30.jpg457

 

 

 

 

Február 17. Kedd

 

Hivatott a Fattyas őrnagy, valami nagy fejes a laktanyában és megegyeztünk, hogy három hónapig szakács maradok. Illetve leszögezte, hogy most nincs más lehetőségem. Ebben állapodtunk meg. Addigra megpróbálnak igényelni másvalakit. De most itt, mint szakácsra van szüksége rám, én váltok egy leszerelőt.

Hurrá.

szakács5.png

Ami jó ebben az egészben, hogy a laktanya és a körletek amúgy elég civilizáltak. Minden relatíve új; nyolc, legfeljebb tíz fősek a szobák, az ágyak fából készültek, a matracok kemények és nincsenek kihasasodva, egyenesek és kényelmesek. Ágyazni sem kell, mert minden emeletes ágy alatt van két ágyneműtartó, de az érzéseim szerint nem a mi kényelmünk a fontos, bár van ilyen szándék is ebben, hanem ezzel időt lehet nyerni másra - takarításra, szolgálatra.

Azt hallottam, hogy ahol nagy a nyomás a határőrökre, ott azért igyekeznek emberi feltételeket teremteni, elvégre a sorállomány nagy része naponta felfegyverkezik éles lőszerrel és fegyveres szolgálatba megy. Az évek alatt néhány eltusolt, de komolyabb "baleset" után kezdték el konszolidálni a viszonyokat. És a ferihegyi FEP kiemelt fontosságú határőrizeti pont volt, ahol például a sorállományú útlevélkezelők naponta külföldiek százaival találkoztak, muszáj kiegyensúlyozottnak lenni.

Én most nem vagyok az. Konyhán leszek májusig. Ne már.

7 komment

Címkék: hónap

Centi_30.jpg458

 

 

 

Február 16. Hétfő

 

noweapon1.jpgBeszélt velem a Hortományi alhadnagy. Ő a törzsszakasz, ezen belül a szakácsok parancsnoka. Nem tetszik neki, hogy nem akarok szakács lenni, nem is ígért semmit. Be akartak osztani őrszolgálatba, csak hát fegyverem nincs még. Senki nem érti mit akarok.

Néha én sem.

De ha már behívtak katonának, akkor annak volna jobb lenni, nem egy mocskos konyhán poshadni. Arra - ha szakács maradok civilben - bőven lesz még időm. De amúgy sem akarok az maradni. A szállodai top gasztronómiához évtizedeket kellene eltöltenem egyéb, nívósnak mondott étteremben. Fiatal vagyok, konyhai segédmunka várna rám évekig.

És mindenhol gyerekként kezeltek eddig is, hiába voltam már egy éve végzett szakács, hiába vittem egy éttermet egyedül úgy, hogy még a vendégkör is elégedettebb volt, mint korábban. Hiába voltak olyan visszajelzések, hogy amióta én főzöm a pacalt, azóta megemelkedett a vendégek száma. A főszakács, attól kezdve, hogy felvettek, de különösen azután, hogy dugni kezdte a főnöknőt, még inkább gyerekként, kézilányként kezelt. Mintha a főnöknőtől igazi férfi lett volna.

Holott a főnöknőről kezdetben ugyanezt gondoltam.

Oké, kiderült, hogy nő, de, hogy dugni lehet, az a főszakács által közölt ismeretek birtokában is felettébb különösnek hatott.

A kerületünk legjobb étterme volt, de peremkerületi, vagyis vagy ilyen helyeken dolgozom és folyamatosan jelentkezgetem még ennél is minőségibb helyre, valahova a belvárosba, vagy szerzek valami csókost, hátszelet, aki beajánl egy elit étterem konyhájára. Ahogy egy osztálytársam, akinek az apja - valamilyen pártfejes -  elintézte, hogy a Hiltonba kerüljön rögtön a suli után. Mivel ez még bőven a suli vége előtt kiderült, ő megelőlegezte magának a mesterszakácsokra jellemző hatalmas potroh-szerű sörhasat, pöffeszkedve járt-kelt köztünk. Azt mondta, hogy híres lesz.

A suli után róla se hallottam többet soha.

Az van, hogy Apám nem pártfejes és nem is csinálna ilyet soha.

Vagyis marad, hogy valahogy felküzdöm magam. A gasztronómia gyönyörű. De csak hobbinak vagy szállodai konyhán. Amúgy meg büdös. Akármit csinálok, hiába fürdöm, az utcai ruhám beveszi valahogy a zsírszagot az öltözőben is, a metrón beszélgetések kezdődnek mögöttem, hogy milyen fincsi rántott hús szag van, a kezem kényszeresen mosom állandóan, egy percre sem érzem, hogy nem olajtól, zsírtól csúszik. A nagy tömegű közétkeztetéses ételkészítés, ami majd minden étteremben kötelező, mérhetetlenül távol áll a gasztronómiától, és az a gyanúm fel se készít rá. A konyhai munka ráadásul kegyetlenül pörgős, nagy felelősség és ha nem csinálja az ember hobbiként, akkor nem is szép. Minden étteremben ugyanaz az étlap, ugyanazok az ételek. Nem akarom.

De nem akarnék egy Adyliget szintű laktanyában küzdeni a szobafestőből lett szakáccsal sem, nem akarok a seregben szakács maradni.

Régen azt gondoltam, hogy a katonaság elkerülhetetlen és előre örültem is neki. Látok majd tankot, repülőt, különféle komoly harci eszközöket, netán használni is megtanulom őket, lehetnék ejtőernyős, kommandós, vagy felderítő, szóval  katona. Izgalmas, embert próbáló dolgok résztvevője. Kiderülne bírom-e és meddig bírom. A saját hősöm lehetnék. Aki tudja, mikor, mit kell tennie, nem rezel be.

Aki nem fél és tudja a dolgát, megél, túlél még háborúban is.

Anyu azért kardoskodott, hogy szakács legyek, mert enni mindig esznek az emberek, a szakácsnak mindig van munkája és mert a katonaságnál a szakács hátul van, nem küldik, harcba.

Egy anyának ez fontos. Extrém helyzetben is biztonságban tudni a fiát. Harcban talán tényleg nyugodtabb hátul lenni, de békeidőben ez olyan unalmas, hogy szavak sincsenek rá.

Még őrszolgálatba se tudok menni, nincs fegyverem.

Kurva élet.

Centi_30.jpg459

 

 

 

 

Február 15. vasárnap

A laktanya három alegységből állt.
Az egyik a törzs-szakasz. Ez a laktanya ellátását végző katonák csoportja, sofőrök, raktárosok, stb. alkotják. Ide kerültem, úgy tűnik, szakács leszek. Valamit majd ki kell találnom, valami okosat, nem fejjel nekirontani a Határőrség földi helytartóinak, ahogy eddig tettem.

A másik az 1. század, az útlevélkezelők csoportja, a hiedelem szerint különféle fejesek elkényeztetett kölkei, mind csókos, mert ez a legjobb hely a határőrségnél.

A 2. század pedig a repülőgépek mellett 8 órában őrszolgálatot teljesítők csoportja, a KAMPÓS-ok. Valóságos büntetőszázad a ferihegyi FEP-en belül, a törzsszakasz és az első század katonái féltek attól, hogy ide kerüljenek, mint a tűztől. Remekül lehetett mindannyiukat fegyelmezni az áthelyezés emlegetésével.

MegJelölt ferihegyi laktanya.jpg

A laktanyát laza drótkerítés vette körül, két épületből, a kétszintes legénységi körletből és a parancsnoki épületből állt. A piciny, alig 200 fős laktanya egy gazos területet foglalt el a két repülőtér között, közel a tűzoltásra szánt mesterséges tó mellett. Közvetlen a laktanya legénységi épületétől, illetve a mellette futó kerítéstől pár méterre zajlik a civil élet, itt halad el mellettünk a ferihegyi reptérre vezető út, de a kerítés és az út közti területre betonfalat húztak fel, látni kocsit nem lehet, a hangjuk jut be csak, de az is nagyon megszűrve, foszlányosan.

Nyírő alezredes a laktanya parancsnok és a parancsnokság tagjai, mind elkötelezettek szocialista hazánk védelmét, a katonák kényelmetlenségének növelését és a józan ész teljes mellőzését illetően.

Centi_30.jpg 460

 

 

 

 

Február 14, szombat

 

80 teljes napja vagyok benn!! Még 460 nap.

A ferihegyi laktanya egész pici képződmény az Üllői út mellett a két reptér között. A repterek és a kiszolgáló épületei hatalmas területet foglalnak el, a főút mellett hosszan húzódik egy kerítés, amin belül csak reptéri dolgozók mozoghatnak, szerelők, pilóták, földi irányítók, reptéri üzemeltető vállalatok munkatársai, szállítmányozási, logisztikai feladatokat végzők. A laktanya főkapuja az Üllői útra nyílik, míg a másik kisebb kapu a reptéri belterületre. Ezeken a belső utakon megy a váltás a reptéri őr- és útlevélkezelői szolgálatokba.

1légi_ferihegyi_repter.jpg

Az eddigi lélektelen laktanyák után ez kifejezetten barátságos hely, minden befogadható méretű, mintha az emberek is kisebbek lennének, vagy inkább nem is, pusztán élesebbek a kontúrjaik. Szimpatikusabbak.
Nem tudom,  hogy a hely miatt érzem-e barátságosabbnak az arcokat, vagy az arcok miatt a helyet, de jobban érzem magam már most. Próbálom elképzelni itt az adyligeti szakácsokat, igyekszem fejben mozgatni őket ebben a környezetben, beszéltetem, cselekedtetem, aki eszembe jut, de valahogy olyan bárdolatlannak tűnik az egész, mintha francia kulcsot használnék sakkfigurák mozgatásához, vagy én vagyok béna rendező, vagy ők nem illenek sehova máshova, csak abba a pocsolyába.

Chess_bishop_10970.jpgDe ha már sakk, akkor én tuti futó vagyok, az aki toporog, nagyon menne, feszülten várja a lehetőséget, de amikor helyet vált, ahhoz semmi köze, megemelik és nem várt irányba, el nem fogadható szabályok alapján leteszik máshol, hadd toporogjon ott tovább. Van valami előre elrendelés a katonai pályafutásomban, amit, ha okos lennék, már tudhattam volna az első nap, hisz közölték.
Rajta volt a behívómon.
FEP-es vagyok.

Nem kellett volna mindenhol, mint a piaci légy keringenem a különböző beosztású tiszteknél, nem kellett volna hülyét csinálnom magamból, hogy kikerüljek a konyháról, mert az hiábavaló volt, hanem simán röhöghettem volna a markomba, hogy bárki akar szopatni, nem érdekel, én megyek majd Ferihegyre, nekem jó sorom lesz végül.

Már az elején eleve eldöntött volt, hogy kis vargabetűvel, de végül itt kötök ki. Én hülye, azt hittem befolyásolhatom a sorsom, jártam a tisztekhez, fontoskodtam.
Mit röhöghettek, vagy mennyire unhatták, amikor úgy hallgattak, hogy pontosan tudták, semmit nem tesznek az érdekemben. Most látom csak, milyen minden emberi léptéket meghaladó, gigászi, mozdíthatatlan, bevehetetlen tömegnek szaladtam neki. Úgy pattantam le, hogy meg sem rázkódott. Mintha bolhaként akartam volna elefántot gáncsolni.

Egy hatalmas, részvétlen akarat perifériáján, egy elenyésző kis pont figyelmét kötöttem le másodpercekre, amikor fogadott valamelyik tiszt az áthelyezési kérelmemmel kapcsolatban. Ennyi volt, semmit nem számítottam, semmit nem számítok. Valószínűleg, ha lett volna bennük szándék, akkor se tudtak volna segíteni, ahhoz több kell, ahhoz a legfelső réteg szándéka kell, onnan kell megremegjen a test, onnan kell lecsorogni a végekre az akaratnak. Olyan ez az egész katonaság, mint egy lendkerék, ami forog a saját tehetetlenségétől és időnként egy hatalommal rendelkező tényező továbblendíti, vagy módosítja a haladási irányt. Azt hiszem, sosem fogok megbékélni az ilyen önkénnyel.

A tisztek is csak azért játszották velem végig a kihallgatásokat, hogy elkussoljak.
Mert akkor kevesebb gond van velem. Akkor nincs papírmunka, nem kell nekifeszülniük a rendszernek, nem kell csinálni semmit. Lehet, hogy a tiszt is csak az identitását védi, mert akkor, ha felfelé igyekszik kommunikálni, akkor derül ki, milyen kis pont maga is. Jobb érezni egy laktanyányi gyerek tiszteletadását, lefele mutatni hatalmat.

De készüljetek fel! Most már mindenképp megmutatom, most már nem nyugszom, most már nem adom fel, míg a konyhától meg nem szabadulok a magam akaratából.

Szólj hozzá!

Címkék: nap

Centi_30.jpg461

 

 

 

Február 13. Péntek


Ma megkerestek a konyhán, hogy van 5 percem, szereljek le, megyek Ferihegyre. A FEP-re. A bevonulásom óta nem mondtam ki ezt a szót, soha nem is került szóba és senki nem említette, hogy mindez, amit csinálok csak felkészítés volt. Tényleg Ferihegyre kerülök!

Meg kellett válnom a tegnap szerzett bakancstól. Olyan érzésem volt mint valamely város védőinek, akiknek ki kell vonulniuk az ellenség elől, de nem akarnak hagyni maguk után semmi használhatót. Ezért majd kiugrottam a bőrömből, amikor Kónya megállított mielőtt elmentem volna az öltözőbe, és megkért, béküljünk ki és adjam neki. Rendes srác vagyok, beleegyeztem, mondtam, kemény volt, de oké, most már lehetünk barátok.

piss.jpgAz öreg szakácsok tornacipőben jártak a konyhán, nem bakancsban - ez az ő privilégiumuk -, megbeszéltük, hogy leadom az övét, a szép új surranót pedig az öltözőben hagyom, mert most nem tud elmozdulni az üst mellől.
És valóban, tisztességesen a szekrénye elé helyeztem őket. Szépen bekötöztem mindkettőt, belevizeltem, két jó nagy felmosórongy darabot tömködtem a szárába, aztán feltöltöttem vízzel. Az egyikbe beleállítottam a hőmérőt. Ajándékba adom, ne érezze, hogy neheztelek.
Búcsúzkodni már kimenőben mentem le, belemosolyogtam a szarjankók arcába, s vidáman hívtam fel a figyelmüket, hogy FEP-es vagyok, a mindenki által vágyott, álomszerű  ferihegyi reptérre visznek!!
Hosszan tagoltan mondtam, hogy tudatosodjon, mert az volt az érzésem, nem értik, ahogy tátott szájjal, bénultan álltak szétszórva az üstök, sütőlapok közt. Vésődjön be nekik, akik itt maradnak ebben a mocsárban, hogy elkerülök  innen, és az is, hogy hova megyek:
– Fe-ri-hegy-re! Értitek?

Kezet fogtam a Kónyával.

– Szent a béke, testvér. A surranót a szekrényed elé tettem! – elindultam kifele a konyhából, még hallottam a hátam mögül, ahogy köszöngeti.

– Hordjad öcsém egészséggel. –intettem még vissza, van benne ajándék, gondoltam, meg hőmérő is.

Aztán most itt vagyok Ferihegyen. Még hogy szerencsétlen nap a péntek tizenhárom! Ki az a marha, aki ezt állítja?

Rögtön szóltam valami alezredesnek, hogy nem akarok szakács lenni! Eszükbe ne jusson!
Persze, visszaparancsolt a sorba.

Centi_30.jpg462

 

 

 

 

Február 12. Csütörtök

 

letter1-o.jpgEste levittem a konyha öltözőjébe a bakancsom és a radiátoron hagytam száradni, mivel tűzforró mindig, reggelre az orrának szép O alakja lett. Az eleje egészen a száráig felkunkorodott. Nem mentem szolgálatba, hanem bejelentkeztem kihallgatásra a zászlóshoz. Letettem az asztalára a surranóm és kértem, hogy soron kívül cseréltesse ki. A düh szép lendületesen terjedt szét az arcán, a tokája remegését a szemhéja utánozta, csak a hangja nem remegett.

Először türelmesen hallgattam, persze egy hülye faszkalap vagyok, aki még egy rohadt surranóra sem tud vigyázni, aztán felvilágosítottam a tegnapi nap eseményeiről, különös tekintettel a Kónya szerepére, aki belehajszolt a vízbe, annak ellenére, hogy én figyelmeztettem, ettől tönkremehet a bakancsom.

A tiszt azonnal magához hívatta az öregeket, leteremtette őket és biztosított mindenkit, két hétig nem mennek haza, a Kónyának pedig ezt még egy hónapig nem engedélyezi. Kicsit féltem a haragjuktól, no nem a szívatástól, hanem egy veréstől, de azért nem tudtam az örömöm véka alá rejteni, egész estig kajánul vigyorogtam rájuk. Kónyának elmondtam, hogy tegnap én próbáltam jóindulatúan figyelmeztetni a következményekre, de ez nem vigasztalta meg teljesen
Viszont kaptam egy alig használt, gyönyörű surranót.

Centi_30.jpg463

 

 

 

Február 11. Szerda

 

Még 66 hét.

cimke_konyha_15.jpgMa nagy szopást találtak ki az öregek nekünk, különösen nekem. Nagytakarítás a konyhán. Megtöltötték vízzel az összes üstöt, felmelegítették, majd a földre engedték. Gumilapokat húztak a lefolyókra, így a konyha közepe felé lejtő padló bizonyos részein a víz lassan lábszárközépig ért. Kónya szerezte az ultrát, megható lelkesedéssel szórta szét, hozzá se lehetett szólni, annyira belemelegedett. Kiürültek a zacskók, szállt az ultrapor. Álltam a konyhaajtóban, figyeltem a Kónyát, felegyenesedett, tekintetével végigpásztázta a környezetét.

A nyakam rá, hogy engem keres!

Hát persze! Már jön is felém.

Kicsit meg volt lepve - az inge gombjain jártak az ujjai - mikor jeleztem, hogy én ebbe a tócsába be nem megyek, nem teszem tönkre a bakancsomat.

Menjek be mezítláb, javasolta. Próbált érvelni, hivatkozott a korosztályára, a beosztására. Tíz-tizenöt percig feleseltünk egymással, hagytam forrni a saját levében, hadd kiabáljon, aztán megkegyelmeztem. Persze elkezdtek nyomást gyakorolni a többiek is, egyszerre sokakkal nem tudok feleselni, de a tegnapi sikertelenségem miatt kicsit idegesebb voltam, többet engedtem meg magamnak, mint szoktam. De végül beadtam a derekam, viszont Kónya azt a kérdésem nem nagyon értette, vállalja-e a következményeket.

agrill talaj volt 3.jpgSzépen lassan ereszkedtem be a tóba, a szutykos víz becsorgott a bakancsomba, s mindenki menekülésre fogta a dolgot körülöttem, amikor vadul sikálni kezdtem a követ. Szaladtam körbe és akit csak tudtam, amennyire csak tudtam, összefröcsköltem. Én magam voltam a legvizesebb, de leszartam. Különösen a Kónyát üldöztem. Majd szabaddá tették a lefolyókat, s az öregek közös erővel próbáltak rávenni, hogy egyedül töröljem fel a maradék vizet.
Ezt kerek-perec megtagadtam. Persze megint felnyomtak a zászlósnál, de az közölte velük, hogy csak akkor zavarják velem kapcsolatban, ha valami igen komoly dologról van szó.
Egy darabig még tehetetlenkedtek, aztán visszavonulót fújtak, én meg engedély nélkül mentem fel a konyháról. Tiszta víz lettem, szarok mindenkire.

Centi_30.jpg464

Február 10. Kedd



Ma felkerestem a főhadnagyot, aki a sportszázad felállításán ügyködött. Ki akartam deríteni, hogy a jelentkezésem az mennyire jelenti a tényleges áthelyezést, de olyan Ippont kaptam, csak úgy repültem.

 Judo3.jpg

A konyhán szinte alázatosan hajbókoló fiatal tiszt rám förmedt, hogy mit izgulok, leadtam a jelentkezésem, nem? De, leadtam. Akkor meg mit türelmetlenkedek, minek zaklatom? Ő nem Mózes, hogy átvezessen a mostani szolgálati helyemről a tutiba, majd kiválogatja, akit alkalmasnak talál cselgáncsosnak.

Ja, hogy nekem van némi tapasztalatom? Hogy versenyszerűen csináltam?
Na ne képzeljem, hogy ennyi elég! A szocialista hazánk iránti elkötelezettség legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a cselgáncstudás. Jó edzőik vannak, bárkiből jó cselgáncsost csinálnak, ha akarnak. Én tudhatnám a legjobban, hogy mire képes a határőrség, mikor hentesekből, villanyszerelőkből kiváló szakácsokat képzett alig egy hónap alatt.
Tudtával tegnap mindenki tökéletesen levizsgázott. Mindenki előállította a saját ételét, amit a zászlós elvtárs kivétel nélkül magas minőségűnek értékelt. Információi alapján még én is valamelyest elfogadható levest főztem, holott azt hallotta, a novemberben vonult szakácsok közül én vagyok a legkevésbé tehetséges, a többiek még lehetnek kiváló szakácsok, de bennem a zászlós is erősen kételkedik.
Ha úgy cselgáncsozom, amilyen szakács lettem itt, akkor ő inkább nem válogatna be, bár megjegyzi, hogy az egész laktanyából csak ketten voltunk, akik cselgáncsoztak korábban, ami miatt jól jönnénk, de ő nem állít olyan merev feltételeket, hogy pont cselgáncsozni tudjon, aki bekerül a cselgáncs csapatba.
Igaz, az se feltétel, hogy jól tudjon főzni.

– Figyeljen Dvorszky, húzzon most előlem, majd meggondolom mi legyen magával. Leléphet. – fejezte be.

Ez Ippont ért, földre küldött.
Igazából nem tudom, hogy a zászlós utál-e engem vagy nem, mert azt, hogy gond van velem a főhadnagy csak tőle tudhatja, de összességében legutóbb, mikor a hentes behajtott hozzá, azt hittem minimálisan rokonszenvezik velem.
Most úgy néz ki, alám tett, besározott, nehezen tudom elképzelni, hogy ezek után a főhadnagy beválogat.

Az viszont jól látszik, hogy nem számít a szaktudás, lehetek bármi, tehát bárhova, bármilyen feladatra keresnek embert a jövőben, jelentkezni fogok. Nem leszek rosszabb kőműves, villanyszerelő, birkózó, díszszázados, mint amilyen szakácsok lettek a társaim.

Csak a konyháról el végre.

Centi_30.jpg 465

 

 

 

Február 9. Hétfő

 

Négy harminckor a Kónya próbált ébreszteni, hogy délelőttös szolgálatra rendeljen. Nem keltem fel, közöltem, hogy hajnal kettőig szopatott a Horváth és esetleg jelentse a zászlósnak, hogy megint megtagadtam a parancsot.

Szitkozódott, de békén hagyott.

Délután vizsgafőzés! Ma derül ki, mennyit sajátítottak el a gasztronómia világából a csókos kőművesek. Mindegyik kopasz szakács kapott egy lábasnyit abból a gulyásból, ami az egyik üstben a legénységnek főtt. Sorba álltunk az edények mögött, jelezve melyik lábasban kinek a saját készítésű levese van, a zászlós akkurátusan végigkóstolta mindet, néha csóválta a fejét, hogy ez lehetne jobb, kicsit ízletesebb, de aztán végül mindenkit átengedett. Képzett határőr-szakácsok lettünk. Erre a sok kőművesre és autószerelőre most már rábízható egy kisebb őrs, határőrkerület élelmezése. Atyaég!

alkohol 100g.jpgEste bejött hozzám a körletbe a Horváth és leült. Nem sokan voltunk benn, senki nem figyelt nagyon ránk.

– Tegnap kicsit kiborultam, azt hiszem. – kezdte – Nem mondtam semmi kényelmetlent?

Ártatlanul néztem a szemébe.

– Mire gondolsz pontosan?

– Hát valamit, hogy sokat iszom, vagy ilyesmi.

Nem-nem… – biztosítottam – Semmi ilyet nem mondtál. Arról beszéltél, hogy mennyire várod már a leszerelést.

Fellélegzett, most egy barna üvegből húzott nagyot.

– És persze, ha mondjuk, sírva mesélted volna, hogy nem tudsz sehogy berúgni, akkor sem mondanám senkinek.

Összerezzent. Körbesandított a többiekre, de azok továbbra sem figyeltek. Kiitta a maradékot az üvegből.

– Tiszta szesz. Nézd csak!

Oldalra fordította az üveget, meggyújtotta az öngyújtóját, s az üveg szájához tette. Az hangos pukkanással vetett lángcsóvát.

– A kurva istenit!

A kézfejéhez kapott. A szőr sisteregve égett le róla. Odakapott, az rögtön elaludt, kezén világosan látszott, nem először sikerül félre a mutatvány.

– A rohadt élet, megégetett. – dörmögte, miközben az ajtó felé haladt.