240

Szeptember 22 Kedd

Persze megint lehúztak a szabadnapomból, öt óra helyett háromra kellett visszajönnöm a szabadnapról, és amint betoppantam a körletbe, Németh Gyuri jelezte is, hogy ezt ő maga intézte el, mert úgy látja, hogy csak ezzel lehet engem fegyelmezni.

Elképzelésem sincs, hogy ezt honnan látja, meg is említettem neki, hogy volt már olyan, hogy ki se mentem, mert rövidnek tartottam a szabadnapot. Ha csak ez az egy eszköze van, ne sok változást reméljen.

Délután külső körlettakarításra rendeltek. Molnár Csabi volt az őr a lőszerraktárnál, beültem a bódéja mögé, ő meg benn helyezkedett el és beszélgettünk, míg a csüti keresni nem kezdett.
Akkor kiléptem egy odakészített morzsalékos betondarabbal, hogy főtörzs elvtárs ezzel mi legyen, hova tegyem?

Hát izé. Mi az? Nem tudom. Dobja vissza a bokrosba!

És ezzel el is lett felejtve, hol a fenében voltam eddig.

241

300 napja vagyok katona!! Már csak 240!! Hurrá!

Szeptember 21 Hétfő

Ma 16 óra pihenőt kaptam, csak éjszaka kellett mennem újra. F2-n kutyás szolgálat megint.

Ma Parát hoztam magammal, mert róla azt feltételezem, hogy semmitől nem fél. Ha a tegnapi róka megjelenne, Parát nem ijesztené meg, Para előtt nem állhatna úgy meg.
Persze, ebből lesz balhé megint, mert a többiek egyöntetű véleménye, hogy Parát nem vihetem szolgálatba. Ma megint szóba hoztam, de Németh Gyuri határozottan megtiltotta, mondván múltkor is iszonyú nagy függelem sértést követtem el, nem mehettem volna be hozzá, nem vihettem volna önhatalmúlag szolgálatba. Kellett volna az engedélyük, és valaki, aki jelen van, ha baj van.

Az igaz, hogy azóta mióta Szögi úr augusztusban leszerelt senki más nem tudta felvinni csak Dollár Tibi, mivel ő már régóta gazdája. Így viszont jobban terheljük a többit, úgy gondoltam, nem ártana a régi rendet beállítani újra. De a többiek hiába próbálkoznak, Para senkit nem enged magához, és nehogy valaki utánam akarja csinálni, hogy bemegy pórázzal, mert tudom, hogy szétszedné.
Mondtam is nekik, de ezzel kivertem a biztosítékot - "nézd már a kopasz állatját, még azt hiszi ő mondja meg mit lehet, mit nem".
Vállat vontam, eljöttem szolgálatba és engem meg az nem érdekelt, mit szabad, mit nem, egyszerűen nem akartam, hogy féljek, nem akartam, hogy a kutya féljen, azt akartam, hogy a róka féljen, és takarodjon ki a reptérről.
Para ezt el tudná intézni.

De valaki nagyon elszúrta a váltást, mert eggyel kevesebb embert küldött fel. Nem is érti senki, hogy-hogy nem szúrt szemet az ügyeleteseknek. Ezért Mészáros őrmester betett engem is a kampós váltásba.

Nem kellett kutyával kimenni, amit részint bántam, mert el akartam volna intézni a rókát, részint nem bántam, mert azért nagyon nem akartam vele találkozni újra. Para egész éjjel aludt a Kutügy melletti kutyaházban, ilyenkor mindig lelkiismeret furdalásom van miatta, mert én sem veszem le róla a szájkosarat, de abban aludni, feküdni láthatóan iszonyú kényelmetlen. Gyakorlatilag szolgálatra nem használtam ma, csak kihoztam meg a reggel hat órás váltás után  visszavittem a kennelbe. Lassan ment most az IFA a laktanya felé, később érkeztünk, ezért csak fél nyolc körül feküdtem le, kettőkor keltettek, hogy szabadnapra mehetek.

Miután felkeltem, a srácok megint kérdezgetni kezdtek, hogy mit képzelek, meg hogyan viselkedik velem Para, de mivel most szolgálatba volt Misike is, meg Németh Gyuri is, csak amolyan sorjás, darabos érdeklődés lett belőle, nem lebaszás. Mivel nekem is baszta a csőrömet megkérdeztem, Dollár Tibit, hogy ő hogy csinálta, hogyan férkőzött Para kegyeibe régen. Hogy hogyan, azt nem mondta soha korábban, és most is csak mosolygott, nem mondta el. De aztán mielőtt kiléptem volna a körletből a kimenő cuccomban, megveregette a vállam, és annyit mondott, hogy kopasz állat vagyok ugyan, de nőttem egy kicsit a szemében, mert Para soha nem fogadna el olyat, aki fél.

Tehát fasza gyerek vagyok! Lehet, hogy a többiek csak irigyek.
De legyenek csak.

Kis segítség a képhez itt.

242

Szeptember 20 Vasárnap

Olyan ajándékot kaptam, hogy nem is tudtam hová tenni. A tegnap délutáni szolgálatból ma csak éjszakába tettek. Vagyis tegnap este 10-től ma este 10-ig pihentem. Kerek huszonnégy órát. Nagyon fel tudja dobni az ember hangulatát, ha reggel a felismerhetetlenül távoli ködbe vesző messzeségig, estig pihenőt kap. Ilyen távot mi nem nagyon tudunk befogni, mert mi a Rövid Ugrást ismerjük, meg a legfeljebb tizenhat óra pihenőt. De 24 órában sosem gondolkodunk, mert sosem kell. Répával gyúrtunk is nagyot, egész megközelítem már a teljesítményét. Persze nem annyi súllyal, mint ő, de a sorozatait már végig tudom csinálni, le tudom követni. Este jókedvűen indultam szolgálatba, és Pofást vittem magammal, arra gondolva, hogy ő játékos kutya, vele jól elszórakozom majd. Éjszakára F2-re tettek.

Óránként kellett egy órára kimennünk. Éjféltől indultunk a második etapra. Hűvös, mozdulatlanságba dermedt éjszaka tespedt rajtunk, a hold csak egy kis tompa pincelámpa fényével engedte sejteni a tárgyakat, a külvilágot. Pofás sem volt elemében, de azért nem kedvetlenül baktatott mellettem, hanem csak amolyan kis üres egykedvűséggel.

Kitrappoltunk a beton mögé a fűbe. Nem is fű, inkább bozótos, annyira megerősödtek a növények a nyáron, meg a mostani esőktől. Megkerestem azt a szellőzőaknát, ami mindig elrejt az avatatlan szemektől. Szerettem ezt a helyet, sokszor húzódtam ide, ha nyugalmat kerestem.
Megfizethetetlen. Az a jellegzetessége, hogy előbb látom meg, aki felém közelít az épületek felől, de ő nem tudja, hogy állok vagy ülök, és mivel elé megyek sosem látja hol voltam pontosan, mert maga a hely már pár méterről is észrevehetetlen.

Az a gyanúm, hogy ezt a helyet csak a kutyások ismerik, de mi egymás közt sem beszélünk róla. Kultikus hely, ha elefántok lennénk, ide jönnénk meghalni. Persze lehet, hogy ferihegyi FEP kiválasztott népének, vagyis nekünk kutyásoknak a bölcs Mamutjai ide járnak. Meg a fejedelmi Sasok is, és persze a harcos berber törzsek testvérnépe, a Berbenek is. És természetesen ide temetkeznek, azok, akik hiedelmeken felül állnak, akik érzik is és adják is az erejét ennek a helynek: a Mágusok.

De ha csak én ismerem, akkor Merlin vagyok, a mágusok mágusa!

Ide ültünk Pofással. Nem csináltunk semmit, bámészkodtam, próbáltam a hold fénye által kioltott csillagok pozícióit kitalálni, Pofás meg feküdt mellettem és ugyanezt tette a fűvel.
Bámult bele.
Nyugalom és béke vett körbe.
Csend nyomta a dobhártyánk, bár ez sokáig nem tűnt fel. Bambultam hosszan, gondolat nélkül a semmibe.

Arra lettem figyelmes, hogy Pofás sem mozdul.
Semmije.
Még a szeme is megmerevedett.
Nem értettem, miért vált szoborrá, amikor fájni kezdett, feszíteni kezdte a fülem a csönd. Pofásnak is szokatlan lehetett, mert hirtelen megrázta a fejét és talpra ugrott.
Ettől megijedtem.
Nem a mozdulattól, mert az még erőt is adna, ugyanis tudom, hogy mindent előbb észrevesz, mint én. Ezért én biztonságban éreztem magam mindig. Amúgy nem mernék itt ülni, feküdni a semmi közepén.
A kutya miatt tehetem meg.
És amikor jön valaki, azt pontosan tudom, és mindig látom azt is, hogy tiszt vagy sorállomány közeleg. Ilyenkor minden kutya úgy jelez, hogy megnézi ki háborgatja a territóriumát. Ahogy a gazda figyeli a birtoka szélén csellengőket.

De most Pofás bizonytalan volt.
Aprókat rándult a szeme, a két füle, és úgy szívta az orrán a szagokkal teli levegőt, hogy a száját mereven összezárta, mintha azt akarta volna, hogy az elemzéshez a lehető legtöbb minta álljon rendelkezésre.
Mert nem tudja, vagy nem érti minek a szaga jutott el hozzá.
És bizonytalan, mert valami idegen.
Nem ismert.
Valami neki is új.
Ijesztő.
Mert Pofás félt. Jól láthatóan meg volt ijedve.

Na ettől beszartam.

Körberántottam a tekintetem, de csak a pázsit homogén tengerét láttam, semmi mást. Minden csöndes, látszólag nyugalmas.
Ettől még jobban beszartam. Mi az, amitől ő fél és én meg még csak nem is látom?
Aztakurva!

Riadtan forogtam körbe, de semmit nem vettem észre, aztán azt hittem csak paranoiás vagyok, és figyelni kezdtem a kutyát. Bár ne tettem volna!
Lassan leengedte a fejét majdnem a földre, a hasa alá, a farkát besimította a mellkasáig, a lábait berogyasztva halk nyüszítéssel a betonakna szélei felé hátrált.
Mi a szart csináljak? Kövessem? Hátráljak én is? Vagy rohanjak és húzzam magam után? Olyan miatt, amit nem is látok? Azt sem tudom, mitől kell félnem.

Ekkor Pofással szemben kibukkant egy hatalmas fej a bokorból. Ha kutya az, egy kicsit megnyugszom.
Amennyiben ellenséges, Pofás mellé állok, és vállvetve harcolva kiűzzük innen. Ha esetleg vaddisznó, akkor iszonyú futást rendezve igyekeznénk menekülni.
De démonok elől nincs menekvés.

Ugyanis egy róka feje került a képbe. Ha csak simán róka, nincs baj.
Akkor is felmerülne, hogy miért nem fél, de megnyugtató lenne az erőfölényünk.
De ez akkora volt, mint Pofás.
Rám sem hederített, és mint aki felmérte, hogy a megfelelő hatása megvolt, belépett a porondra. Sietség és zavar nélkül. Hetyke, de inkább uralkodói tartással nézett le a kutya szűkölő pofájára. Toppantott egyet az első mancsával és majdhogynem bólintással konstatálta, hogy Pofás összerándul. Ahogy a macska játszik az egérrel, szabadon hagyja, hadd szaladjon, még dobbant is, hogy elijessze, de pontosan tudja, hogy nem hagyja menekülni. Pofás is érezte, hogy nem menekülhet, de már mozdulni sem mert.

Én megbabonázva álltam, átsuhant az ateista agyamon, hogy így jelenik meg Belzebúb, hatásosabb belépő nem kell. A hold már tisztán látni engedte, hogy a róka semmivel nem volt kisebb, mint Pofás. Hosszú farkát boaként maga mellé terítette, és a kutya félelmében gyönyörködött.

Én eszméltem hamarabb. Lassan hátra nyúltam a fegyver felé, amit mi kutyások a hátunkon hordunk, de abban a pillanatban felkapta a fejét és a szemembe mélyesztette a tekintetét. A pofaszőrtől még szélesebbnek látszott az amúgy is hatalmas feje és két hideg, egymáshoz meglehetősen közel álló vágott mandulaszem pillantása szúrt át a homlokomon. De csak annyi időre, míg rosszallását kifejezte, aztán máris visszanézett Pofásra.
A rosszalkodó gyerekére szól így az ember, hang nélkül, nyomatékkal. Csak ránéz, és jelzi, hogy hagyd abba ezt azonnal.
És az abbamarad.

Az én kezem is megállt, még levegőt is lassabban vettem, nem mertem mozdulni. Aztán megunt minket, elegáns hátraarc után visszagyalogolt a bokrosba. A domb tetején kiemelkedett belőle, és utoljára még megnézett minket magának, majd elügetett. Pofás kiemelkedett, kidüllesztett mellkassal tett néhány kört ameddig a póráz engedte, de már átláttam rajta, csak a róka helyét ijesztgette. Ahogy lenyugodott, elindultam vissza a betonra közben az dobolt a fülemben, amit Csernobilról rebesgetnek.
Hogy ott bizony csúnya mennyiségű radioaktív anyag került a levegőbe.
És hogy jutott ide rendesen.
Majdnem másfél éve, tavaly áprilisban volt.
Hirosimánál is lehetett olvasni, hogy mutálódott rengeteg állat, torzult és meg is nőtt. Most ezután bizonyítva látom, hogy ez igaz lehet, ez az állat nem volt természetes. Ilyen a természetben magától nincs. És az a kisebb baj, ha a radioaktivitás miatt ilyen. Mert ha nem, akkor csakis a Sátán kreálhat ilyet.
De nem, abban nem hiszek.

Inkább atomkatasztrófa.

Viszont akkor az a sok nagyfejű, gigabarom tiszt és tiszthelyettes a laktanyában is tuti Csernobil miatt van.

243

Szeptember 19. Szombat

Megint Rövid Ugrás, az éjszakai szolgálat után délutánra visszatettek Ferihegy 1-re. Mike volt megint a Küti, izgatottan osztott be bennünket, én a kettes betonra kerültem, vagyis a Kutügyhöz legközelebbi szolgálati helyre.

Azt láttam egész délután, hogy valami készül, akkora jövés-menés volt. Mindenkin mintha a jobbik ruhája lett volna, a mindig vidám szerelők egyike is, aki egy SU gép hajtóművéből bújt elő, komoly ábrázattal biccentett felém, arcán szétkenődött olajfolt, apacs törzsfő ünnepélyes harci dísze.
Őt kérdeztem meg, mi ez a felhajtás, mitől bolydult fel a reptér?
Ó, nagy nap a mai, mondja, érkezik a CONCORDE!!!!
Iszonyú szerencséje van, folytatja, hogy őt osztották be mára, mert régóta szerelmes bele, sose hitte volna, hogy lát majd ilyet élőben, ráadásul ő fogja majd a leszállás utáni ellenőrzést elvégezni. Attól fél, neveti végre el magát, hogyha hozzáér el fog élvezni.

Majdnem megvakultam, mert innentől kezdve a tekintetem a napba fúrtam, ahonnan a gép érkezése volt várható. Hunyorogtam, könnyeztem, izgatottan vártam, hogy felbukkanjon. Senki nem látta még élőben, de benn a laktanyában sokszor szóba kerül. Négy géptípus kapott kitüntetett figyelmet, mindenki azért remegett, hogy a másfél éve alatt legalább az egyiket láthassa élőben.
Az egyik és tán legnagyobb pontértékkel bíró gép a Concorde. Az a gép amelyik hangsebességnél gyorsabban repül és aminek olyan a formája, amilyen papírrepülőket hajtogattunk gyerekkorunkban.
A másik, amit ha lát esetleg az ember, olyan, mintha előléptették volna, mintha a bölcsek kövét kapta volna meg, az a Jumbo. Azt én már láttam, én már ismerem a titkot. Tudom milyen a púpja.
Aztán ugyanígy érdekes az Airbus, meg a legnagyobb, legfurább szovjet gép, az IL-76-os.

Ezek közül Concorde még soha nem járt Magyarországon, ma lesz először. A francia légitársaság jött vele hozzánk. Azt éreztem már egy ideje, hogy kiég a szemem, mikor megláttam egy reflektor erős szúrófényét a távolban. Lassan, mint valami lidérc öltött testet, közeledett, és növekedett.
Még a nap is a háttérbe szorult, és átengedte a csillogást a fejedelmi gépmadárnak, ami kecses könnyedséggel készült a leszállásra, a farkát kicsit maga alá húzva, szárnyait szétterpesztve, kerékgumiban végződő lábait előre nyújtva, fejét, csőrét leszegve.
Gyönyörű!

Ahogy egy sas, aki az elhullott állatra ereszkedik, magabiztosan, kecsesen, lassan, tudva azt, hogy már a megjelenése minden vetélytársat elriaszt tette le a kerekeit, billegés nélkül puhán terhelt az első futóműre, még egy kicsit gurult előre nagy sebességgel, aztán hirtelen lelassult, mintha csak az lett volna a mozdulataiban, hogy eleget parádéztam, megnéztetek, de elég.

Tűhegyes orrát a földi irányítóra szegezte, lomhán gurult felé, és mikor már majdnem felszúrta az orrára a bizonytalanná váló férfit, megtorpant, megállt, mintha valamiben megakadt volna.

Sajnos ez már messzebb történt tőlem, a beton másik felére tették el, közelebb menni meg nem mertem, mert Mike is megjelent a Kutügy UAZ-zal bámészkodni. De amint a váltásom megérkezett, minden szabályt felrúgva gyalogoltam át, megnézni közelebbről.
Sokkal kisebb, mint aminek gondoltam, sokkal keskenyebb, sokkal törékenyebb. Amit korábban jól láttam, hogy az orra olyan hegyes, tényleg át tudná szúrni a mellkasom. Nem tudom mi a hangsebesség, mert a Zsigulimmal is csak 125 kilométer per órás sebességgel mentem eddig, amikor egyszer tövig nyomtam a gázt, ezeken a gépeken meg nemigen látszik, hogy felszálláskor 250 körüli sebességgel haladnak, tehát nem tudom, mi az, amit ez a Concorde átlép, de hogy ehhez ilyen forma kell, tekintélyt parancsol a tény.
Mint egy Forma 1-es autó az Újpalotai lakótelep parkolójában, úgy mutatott a többi gép mellett.
Jézus testeként tettem volna a számba a kihűlt croissant vagy mi az a kis levegővel felfújt ízetlen süti, amiről sose tudom, hogy édesnek vagy sósnak akarták eredetileg és amit orrhangon kommentálva adogatnak az Air France-ról mindig, de későn érkeztem, bezárták már, nem tudtam ciházni.

244

Már csak 8 hónap van hátra!!!

Szeptember 18 Péntek

Reggel késett a váltás. Már mindenkit leváltottak csak én álltam kinn még a kutyával a füves területen. Álltam, vártam, de csak nem jött. Aztán negyedóra múlva megjelent Misike. Lassan, ráérősen baktatott, meg-megállva, eget kémlelve közben. Nem olyan romantikus alkat, hogy ihletet merítsen a reggeli napfény és a bárányfelhők látványából, sosem vettem észre, hogy érdekelné a százhatvan centije feletti univerzum, tehát csak engem bosszant. Elé siettem és köszönés nélkül vontam felelősségre. Jobban mondva nekiugrottam, hogy mi az isten tartott ennyi ideig, de a „forró volt a kávé, fújtam”, válaszától nem lettem kevésbé zaklatott. Nyilván szívatni akart, érzékeltetni, hogy bármit megtehetnek velem.

De nem.
Bármit nem.
És az akármiből is egyre kevesebbet.
Ha Misike azt hitte, hogy ez simán megy, hát tévedett. Később jött ki, erre nem volt ráhatásom, de abban igen, hogy meddig játszom vele a színjátékot. Én adtam magunknak még negyedórát. Nálam van a rádió, váltásnál át kell adnom. Hát most csak akkor adtam oda, amikor alaposan kiveszekedtük magunkat. Elhangzott minden, aminek ilyenkor kell, ő azt mondta, hogy észrevehetném már, hogy a világ nem körülöttem forog, nem tehetem meg, amit akarok, mindennek meg van a rendje, a rend itt meg az, hogy engedelmeskedni kell az öreg katonának, és mivel ő az öregebb, neki engedelmességgel tartozom, jó volna, ha megtanulnám, mert addig így járok, mint most.
Én meg azzal érveltem, hogy szar alakoknak nem tartozom engedelmességgel, meg ő is kutyás, úgy szívasson, ha csak engem szívat, de a kutyára, amelyik velem van, arra legyen tekintettel, mert különben elkezdem az ő kutyáját rendszeresen kihordani majd szolgálatba.
Amiatt, hogy bosszantsam, elindultam befelé a kutügyre, Misike kiabált, hogy "rádió", én meg mondtam, hogy jöjjön érte, vagy szóljon be rádión, hogy engedetlen vagyok egy öreggel szemben. De aztán csak odaadtam neki.

Mikor beléptem a kutatóügyeletre, mindent megértettem. Ugyanis Bakonyi volt a kutügy helyettes, ő állította össze a váltást, korosztálya Misikének, nyilván együtt találták ki, hogy most megszívatnak. Nekem esett, hogy mi tartott ennyi ideig, de nyugodt hangon közöltem, hogy ugyanaz, ami az én váltásom késésében közrejátszott. Az lassan jött ki, én lassan jöttem be. Ő is elsütötte, hogy vegyem már észre, hogy nem minden körülöttem forog, de azután elkussolt, hogy azt válaszoltam, hogy nekem pedig úgy tűnik, körülöttem forog, mert miattam az egész váltást képesek voltak szívatni. Erre többiek is ráhorkantak, Bakonyi visszavonulót fújt, és végre 40 perccel a váltás meghatározott időpontja után elindultunk be a laktanyába.

Este a Balga Gyuri is lebaszott, hogy mit képzelek.
Nem értem.
Nem képzelődöm szerintem.
Őt kedvelem legjobban a kutyások közül, csodálkozom, hogy még őt is meg tudták fertőzni a többiek. Nem érdekelték a korosztályos marhaságok, Sas, három hónappal előttem vonult, sosem emelte még fel a a hangját. Vele tudtam igazán jót beszélgetni, voltak közös könyvélményeink. Igazi művészlélek, az iparművészetire jelentkezett, de nem vették fel, a katonaság után újrapróbálkozik. De most azzal állított elém, hogy milyen jogon kérdőjelezem meg, milyen feladatot adhatnak az idősebb katonák?
Mintha nem tudná, hogy Misikével való összetűzéseim oka Misike személye, nem a korosztálya. Szerencsére Gyuri hamar kiesett a szerepéből és igazából rátért arra, ami miatt dühös volt rám, vagyis hogy kockáztatom a helyem itt köztük, ha így viselkedem. Mert hogyha így folytatom, ki fognak tenni innen. És végül azt is kibökte, hogy alapvetően néha tetszik neki a nemtörődömségem, néha ő is legszívesebben ellenállna, de ő alapvetően konfliktuskerülő. Igen, így is lehet mondani. De az is igaz, mondja, hogy őt már lassan nem piszkálja senki, kezdi érezni az igazi öregség szelét.

Én nem tudom milyen szelet érzek, de ha érzek bármit is az Dollár Tibié, mert, Misikét követve, már ő is sportot csinál abból, hogy a fekvő emberekhez lehető legközelebb tolva a seggét fingja tele a körletet. Amit érzek még, az szintén nem szél, hanem fenyegető morajlás a földkéreg alatt, félek, hogy egyszer a kitörés brutálisan erős lesz. Mondtam is Gyurinak, hogy én azt hiszem nem vagyok konfliktuskerülő.

Éjszaka Ferihegy 1-re mentem. Mike nagyon jó fej volt megint, kicsit úgy érzem, hogy nála azzal is ki lehet a bizalmat vagy inkább megbecsülést érdemelni, hogyha kopasz létemre meg merem szegni a szabályzatot. Olyan érzésem, van, hogy amióta egyszer lebaszott, azóta kifejezetten kivételezik velem.
Ma is csak hajnal 2-kor tett ki először, addig benn aludtam. De pont a legmélyebb alvásból ébredtem, olyan nyúzottnak éreztem magam, hogy álmosan hunyorogva csoszogtam ki a beton felé. A 25-ösre tett ki, a legtávolabbi területre, egy kisgép mellé.
Egyetlen egész pici magángép állt kinn, körbejártam és megakadt a szemem a szárnyán. Majdnem sík felület, alig lejt a szélei felé. Leültem a szélére, ránehezedtem többször, hogy megnézzem, elbír-e.
És el.
Tehát ágy.
Felmásztam rá, csúszott a makulátlan fehér fényezés, fel is ötlött egy pillanatra, hogyan tagadom le a felismerhetően katonai bakancstalp nyomot, de fáradt voltam, momentán szartam rá.
Fejem alá tettem a tártáskát. Egészen a szárny közepére kellett helyezkednem, mert a zsávoly nagyon csúszott, egy rossz mozdulatnál azonnal csorogni kezdtem a szélek felé, de miután kitapasztaltam hol a legjobb, édes álomba szenderültem. Igazán jóízűt aludtam, semmit nem vettem észre a körülmények változásából. Míg szenderegtem befelhősödött és hirtelen hatalmas vihar csapott le a reptérre.
Olyan erejű szél támadt rám, hogy csak a zuhanásra ébredtem, mert egyszerűen lefújt a kisgép szárnyáról. Az oldalamra estem, a csípőcsontom alaposan bevertem. Hosszú percekig ültem a földön, és erősen hiperventilláltam. Borzalmasan megijedtem.

Gyerekkorom óta a legrémesebb álmom, amikor zuhanok. Sokszor előfordult, egyszerűen eltűnik a lábam alól a talaj, a nyomrom a tüdőmnek feszül, a nyelvem a szájpadlásomra tapad, nem jut le levegő a légcsövemen, sokkot kapok, hirtelen bénult leszek.
Borzalmas, rettegek tőle.
És most erre ébredtem.

Először éreztem ezt így, ebben a pillanatban értettem meg, mit jelent szörnyet halni. Közel álltam hozzá, csak amiatt nem történt meg, mert hamar leértem a talajra, de ha egy kicsivel több ideje van az agyamnak értékelni, ha tudatosodni tud az, hogy most élesben megy minden, most nem álmodok, most valóban zuhanok, azt hiszem kiégett volna, zárlatos lett volna.
Míg a szívverésem lassanként az életben maradáshoz szükséges határérték alá húzódott, irgalmatlan porvihar kerekedett. Hogy honnan hozta ezt a finom szemcsés homokot nem tudom, de a behatolt minden résbe, repedésbe, a számba a fülembe. mindenhova. A látótávolság minimálisra csökkent, de muszáj volt keresnem valami fedezéket. A szél úgy rázta a kisgépet, mintha légörvénybe került volna, azt hittem mindjárt magasba emelkedik. Hallani lehetett, hogy a homok karistolja a dukkózást. Ez nem fog tudni menedéket adni.

Viszont a beton szélén, mindentől távol parkoltak a hókotró ZIL-ek. Ezeket csak télen használják hókotrásra, de tűzbiztonsági előírás, hogy nyitva legyen. Mint a Delta elején, heroikusan küzdve az elemekkel jutottam el az elsőhöz, feltéptem az ajtaját és a dohos, olajszagú fülkébe pattantam. Még ezt a monstrumot is meg-megrázta egy-egy erősebb széllökés. De amúgy kizárta az ítéletidőt, mintha moziban lettem volna, figyeltem a külvilágot. Aztán megláttam a slusszkulcsot.
Igen, ezeknek is benne kell lennie minden járműben.


Nem sokat teketóriáztam, megfogtam és elfordítottam. Lassan pörgött fel az önindító, rázni kezdte a kasznit, aztán lassan a beindulni készülő hatalmas motor puffogása felgyorsult és egy gázadásra felbőgött. Micsoda erő! Nyomogattam a gázt, tetszett ahogy hatalmas hörgéssé gerjed egy-egy gázadás. Kipróbáltam, hogy milyen hangja van, ha tövig nyomom. Először dadog egy kicsit, majd egyenetlenül megrázza a kasznit, aztán egyenletes darálássá alakul, végül kisimul, csak egy erőteljes mély ordítás kíséri.
Hamar befűtötte a kabint, számba vettem a kezelőszerveket. Három karral lehetett a kotrólapátot mozgatni, emelni fel-le. Megemeltem, majd megnéztem a többi kart, pedált is. Mindent ismertem, csak méretben van különbség, személyautóban mindez megvan, csak kisebb.

A kutügyről nem látnak ide.
A beton többi részéről sem.
Betettem a sebességváltót egyesbe kiengedtem a kéziféket, majd lassan felengedtem a kuplungot. Hirtelen rándulással lódult meg ez a hatalmas test, megkerültem a kisgépet és berobogtam a beton közepére. Kapcsolgattam a sebességfokozatokat, próbálgattam, hogy gyorsul. A hatalmas kormány okozott nehézséget, sokkal kisebbhez vagyok szokva, de élveztem. Köröket tettem, kanyarogtam, majd álló helyzetből próbáltam ki a maximális gyorsulását. Elégedetten állapítottam meg, hogy még akár a Zsigámmal is felvenné a versenyt.

Aztán lassan elmúlt a porvihar, jött az eső, kitisztult a reptér, féltem, hogy meglátnak, ezért visszaálltam. A váltásig ültem benne, teljesen a sajátoménak éreztem, nehezemre esett otthagyni.

245

Szeptember 17 Csütörtök

Na itt vagyok délre, rögtön rám ugrott az ügyeletes, hogy öltözzek azonnal, lőkiképzésre megyek. Átvettem a gyakorlót, felvettem a fegyverem és ültem is IFA-ra és vittek Piliscsabára. Kezdetben borzalmasan dühösen ültem a platón, úgy éreztem ki akarnak csinálni, Nem elég a Rövid Ugrás, még ilyen marhaságokkal is fárasztanak. Aztán belegondoltam, mi is lesz.
Nappali lövészet.
Ezeket szeretem, végre használhatom a fegyverem. Hónapok óta cipelem magammal szolgálatba és lassan kezdtem elfelejteni, hogy nem csak egy fémnehezék, vagy megnőtt állományjelzés.

Most úgy tárazom be, hogy ezeket a töltényeket én használom el. Olyan érzés volt bepattogtatni a tárba, mintha valami bankrablásra készülnék a társammal, vagy egy átfogó katonai támadás előtt állnánk, és perceken belül kezdődik az akció. Mint amikor az ember már lélekben a helyszínen van, és játssza le belül az akció első másodperceit. A közvetlen környezetem hangjai eltompultak és felerősödött a lőállásokból ideszűrődött fegyverropogás, a csata zaja.

Édes volt ez a hang, azt jelentette itt az idő, itt a front, kezdődik. Az a biogép leszek, aminek itt legyártottak. És úgy futottam felvenni a tüzelési testhelyzetet, mint egy igazi csatában, előre hajtott felsőtesttel, pisszenés nélkül, szinte lábujjhegyen. Beugrott a soproni támadás, és területfoglalás, amit a kiképzés utolsó elemeként kellett végrehajtani.
Kemény és hatékony voltam, lelőttem a célokat, pontos voltam és pengeéles. Úgy tüzeltem, ahogy éles helyzetben tettem volna. Vagyis egy-két egyes lövés után, rövid sorozat, aztán újból egyes lövés, és ezt változtattam. Belőném egy-két lövéssel a célt, ha jó helyre megy, rövid sorozat, újra célzok, korrigálok ha kell, egyes lövés, ha pontos, újra rövid sorozat. Na mondjuk 12 tölténnyel ezt sokáig nem lehet játszani.
Nem tudom, miért nem kapunk rendes mennyiségű lőszert. Legalább annyit, amennyivel szolgálatban vagyunk. Hogy legalább egyszer tapasztaljuk ki, meddig elég, hogyan takarékoskodjon az ember éles helyzetben.

Ezeknek nem számít, hogy tudunk-e lőni? Ha nekem lenne egy hadseregem, lennének katonáim, ragaszkodnék, ahhoz hogy tökéletesen ismerjék a fegyvereiket. Ezzel nem rugaszkodnék nagyon el a realitás talajáról, ugyanis én állok mögöttük, miattam támadnak, engem védenek az olyan brutális erővel szemben, amely képes lenne elpusztítani engem, a családom, a gyerekeim, a városaim, az államrendet, az országot. Azt kell éreznem, hogy a katonáim, következésképpen az én akaratom ereje ellenállhat neki, megtörheti az ellenség erőit.
Ha ezt nem érzem, akkor nem lehetek nyugodt.
Ostoba, nemtörődöm lehetek.
De ahhoz nem kell hadsereg.
Az úgy, ha van, még veszélyes is. Mert akkor veszélyeztetem a saját biztonságom és elsősorban annak a néhány ezer emberét, a katonáimét, akiknek a szerepe vörös színnel aláfesteni a drámát, akik nekem kenyérmorzsa a kidobott nylonszatyorban.
Az, ami nem számít a legkevésbé sem.
Nem, ez erősen szuicid hozzáállás lenne.
Szemben állna a józan ésszel.
Én kiképezném a katonáim.
De ezek az itteni parancsnokok olyan hülyék, hogy tovább mennek. Bámulatos érzékük van a legostobább módon rontani a helyzeten. Merthogy a Zádori, a kopasz hadnagy magához rendel, nem tetszik neki, amit csináltam, azt mondja, hogy legközelebb lehet, hogy nem hoz el lőkiképzésre. Mintha ezzel engem büntetne, nem a saját biztonságát tenné kockára. Meg aztán megkérdi, nem tudtam, hogy először hat egyes lövést, majd két rövid sorozatot kellett volna leadnom.

- Jelentem, nem tudtam. Valószínűleg félreérthettem a feladatot.

- Van olyan dolog Dvorszky, amit meg tud érteni?

Hát azt például tökéletesen, hogy nála a feladatra alkalmatlanabb embert nem lenne egyszerű keresni. Az ország teljes felnőtt lakossága értelmesebb nála. Mindenki, pedig, ha tudná, milyen sötétség tud lenni amúgy fejekben, ő is érezné, hogy ez gáz. Kijelenteni, hogy nem hozza el a katonáját lőkiképzésre, büntetésképp, az akkora hülyeséget feltételez, amire nincs szó.

Elküld leváltani a lőtér őrt. IFA-val vittek el, messze mindentől és 3 órára ott felejtettek. Ismét dühösen ültem a platón, a laktanya felé, a hadnagy vérét kívántam. Lövészet után meg kell pucolni a fegyvert. De fortyogtam, mint a murci és amint felértem a másodikra, azonnal bekanyarodtam a mosdóba megnyitottam a vizet és a zuhany alatt mostam le a géppisztolyomat.

Valamelyik kopasz állat felnyomott az AEÜ-nél, nem tudom, melyik volt, nem figyeltem, ki mozog mögöttem. Az ügyeletes szintén kopasz Sas és mint ilyen, beszari faszkalap. Riadtan jött be a zuhanyozóba, még jelenteni se merte, de a lelkemre akart beszélni, hogy ilyet nem szabad csinálni.
Jót röhögtem.
Persze szerencsém volt megint, mert ez azért tényleg főben járó bűn. Talán futkosót is érne, ha a tisztikar megtudná, de dühös voltam, sokat nem gondolkodtam ezen. Az alegységügyeletes meg beszari alak volt.

Abban állapodom meg vele, hogy valakivel megpucoltatja, mert én tuti nem fogom, de az meg az ő felelőssége, hogy mindegyik meg legyen tisztítva. Még be sem értem a körletbe, megjelentek mögöttem a héten érkezett kopasz hadnagyok, szekrényrendet néztek az összes körletben.
Keményítenek úgy nézem.
Zádori hadnagynak nem tetszem.
A délutáni eset sem, meg a napokban lezajlott találkozásainknak rossz szájíze sem jósolt békés jövőt kettőnknek. Amikor meg kifelé menet a válla felett visszaszúrta, hogy készüljek, mert betett éjszakás szolgálatba F2-re kutyával, úgy éreztem rávetem magam.
Tényleg soha nem pihenhetek?

246

Szeptember 16 Szerda

Reggel a szokott időben keltettek, de jelezte az alegység ügyeletes, hogy a tisztek kihallgatásra rendeltek, készüljek. Reggeli után készen voltam teljesen, de a legteljesebben arra, hogy szájon vágjam Bakonyit, egy gerinctelen Berbent.
Medvének, és ami súlyosbító körülmény, Robinak a haverja.

Robi már egy ideje eszembe sem jut, már feleselni is meguntunk egymással, ha ő van a konyhán, nem köszönünk egymásnak, nem szólok be neki, nem tesz megjegyzéseket, ellenségesen méregetjük egymást, szúrósan figyelem minden mozdulatát, ahogy a kaját adja nekem, ő látja ezt, már meg sem próbál, szart, vagy kevesebbet adni, gyorsan kiadja, ami jár, ne is lásson.
Hosszú út vezetett idáig.
Néha viták, kiabálás, de a legutóbbi összezördülésünk óta, ha úgy ítélem meg, hogy nem megfelelő az étel, amit adott, akkor keményen a szemébe nézek és ha nem fogadom el egyáltalán, akkor félretolom a tányért, ha csak azt várom, hogy egészítse ki, akkor meg vissza az orra elé. Ő legfeljebb szitkozódik, de hozzácsap még valamennyi húst, köretet, vagy ad egy új tányér kaját.
Nem akar vitát már ő sem, a múltkori eset komoly presztízsveszteség volt, nem akar többet ilyet. Engem meg már nem érdekel, adjon rendes kaját, amúgy meg szarok rá.
Van abban a mondásban valami, hogy embert barátjáról, ezt már Ketyával kapcsolatban is felfedeztem, de markánsan, Robi és Bakonyi barátságával kapcsolatban merült ez fel. Bakonyi alakra, testtartásra, gesztusaiban, de még hanghordozásban is teljesen azonos Robival, mintha egypetéjű ikrek lennének. Az a sunyi nézés is, amit már Robiban is rettentő visszataszítónak találtam, Bakonyiban ugyanúgy megvan.

És ma azt találta kérdezni a folyosón, hogy mi van baszdmeg Dvorszky, fegyveres zendülésre készülsz, minek neked egy húszas tár, meg hogy reméli, most kicsinálnak a tisztek. Kajánul vigyorgott, éreztem, hogy szeretném pofán vágni, de aztán csak bemutattam neki a középső ujjamat és folytattam az utam.

Aztán politikai foglalkozásra vezényeltek délelőtt többünket. Korlát százados tartotta, annak szentelte a foglalkozást, hogy milyen fontos feladata van Magyarországnak nem csak katonai szempontból, mert az nem kérdés, hogy az első bástya vagyunk a Szovjetunió védelmének szent feladatában, de ideológiai hadviselésben is jeleskednünk kell, ezért a legkisebb jelet, ami gyengítheti, ne adj isten nyíltan a rendszer ellen tör, írmagjában kell elfojtani. Például ebben a feladatban ránk osztott szerepben fokozottan kell figyelni a fegyveranyagra, mert az olyan eset, mint a tegnapi, felveti a szándékosság kérdését, és ha beigazolódik a sejtés, kegyetlen határozottsággal kell fellépni ellene, mit gondol erről Dvorszky határőr?
A fasz kilós, olyan teátrálisan adta mindezt elő, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy ez a színjáték az én megfélemlítésemet szolgálja. Igazat adtam neki, mintha nem én lennék, akinek a bőrére alkudoznánk épp, aztán az elsők között húztam ki a teremből.

Rögtön ezután hívattak a tisztek, a kilós, az őrnagy és a két kopasz hadnagy előtt kellett megjelennem. Gondolom a százados elmesélte már, hogy mennyire belém állította a szart a foglalkozáson, mert majdhogynem sajnálkozással hirdettek ítéletet.
Most az egyszer ezt véletlen botlásnak minősítik, de a fegyver és lőszer kiadási szabályokon szigorítani fognak. Ezt a kötelékek is kihirdették, mondván, hogy köszönje mindenki nekem, de nagy tolongás nem lett, néhány kurva anyád Dvorszky hangzott el, de elég is ez, a hajbókolással úgyse tudtam volna mit kezdeni.

Aztán hogy, hogy nem, délután a balhé ellenére kiengedtek szabadnapra, bár holnap majd délre vissza kell jönnöm. Átmentem rögtön Edithez, ahogy hazaértem, de nagyon ellenségesen fogadott.
Az apjának ugyanis küldött egy levelet a rendőrség, hogy jelenjen meg megadott időben a Skodájávál a kapitányságon. Napokig tiszta ideg volt az egész család, nyilván mindenki arra gondolt, hogy nyilván én csináltam valami piszokságot, amikor kölcsön kaptam.
Az apja szerencsére nem is volt otthon, Edit szerint jobb is, mert borzasztóan mérges rám, azt se tudja mit csinálna velem, ha itt találna. Ez valahogy nem erősítette meg azt a szándékom, hogy sokat időzzek náluk, Edit meg nem volt hajlandó eljönni otthonról, mondván ezekben a vérzivataros időkben szükségük van a szüleinek a támogatásra.
Bűnözőnek éreztem magam, az anyja tekintetére hagymát és szalonnát is húzhattam volna magam mellé, de azt nem tudtam megfejteni, mit tettem. Egyszerűen nem emlékeztem semmi olyanra, ami miatt ilyen eljárást kellett volna a rendőrségnek kezdeményeznie.

Mára teljesen elment a kedvem mindentől, Buksi jelenléte vigasztalt csak, amikor órákra elmentem vele sétálni. Aztán persze nemsokkal később kiderült, hogy valamilyen bűneset miatt az összes fehér Skodát berendelték a városban, adatokat, meg az állapotukat nézték meg, Edit apjáé tiszta. Gondolom cserbenhagyásos gázolás vagy valami egyéb történhetett, és törés, új fényezés nyomát kereshették.
Tisztázódtam és legközelebb már erről nem is beszéltünk, de valami bizalmatlanság a szülőkben visszamaradt.

247

Szeptember 15 Kedd

Rövid Ugrással délután Ferihegy 2-re tettek kampózni. Gyebi jött ma kutyásként, Szemit hozta magával. Alig küldték ki, így amikor engem berendeltek vagy épp mentem ki, mindig megálltam a kutyaház mellett és megdögönyöztem a kutyát. Épp ezzel foglalkoztam, amikor megjelent egy alak a kerítés túloldalán. Ez a része az épületnek már nagyon messze fekszik a fősodortól, az utasok, a taxisok, a hozzátartozók mind a bejárat környéki parkolókban állnak meg, ahhoz közel szállnak le a buszról, ide semmi okuk eljönni. Dolgozó se jár erre, szinte sosem láttam itt embert. Felemeltem a fejem és a pasi arcába néztem. Nagyon sokszor megtörtént ez kettőnkkel korábban, de most ez borzalmasan furcsán hatott.
Hori állt kinn, egy augusztusi leszerelő. Egy hónapja szerelt, még a búcsúbeszédjükön is jelen voltam.

- Szevasz Hori! - mondtam.

- Szevasz. - válaszolta. - Azt hittem Dollár Tibi az.

Nem. Én voltam az. Csak néztünk egymásra. Az egész jelenet nagyon groteszk lett. Ő meg akarta lepni a haverját, de velem találkozott. Nem csak a várt örömködés maradt el, hanem mi egyenesen nem szerettük egymást. Lehet, hogy vele önmagában nem lett volna bajom, de túlzottan jóban volt Medvével. Tulajdonképpen egyetlen nálam idősebb katonával sem volt jó a kapcsolatom, csak azzal, aki a korosztályos különbségekre nagy ívben szart. Hori nem ilyen volt, hanem igazi nagyhangú, tenyeres-talpas fafej. Hülyén mutatott civilben, kissé pocakos, szürke alak lett, aki szinte vágyakozva nézett befelé.

Az egyenruha érdekes dolog. A kimenő majdnem mindenkin hülyén áll. Nagyon jó alakú srácokon mutat jól. De a gyakorló ruha az valahogy mindenkiből egy fokkal jobb férfit csinál, mint amilyen valójában.
Nagyon sok nemzet egyenruhája olyan, hogy valahogy férfit csinál a pondróból is.

Horin látszott régen is, hogy folyós zsír fedi, de csak most, civilben lett igazán malacfejű puhány.
Mintha alacsonyabb is lenne. Zavart lett, hogy nem baráttal futott most össze, a kerítés oszlopai mintha meg is vastagodtak volna, úgy választották szét az ő világát meg az enyémet, hogy éreztük, alig van kapcsolat. Az, hogy ismertük egymást és itt szolgált az semmi. És ahogy álltunk, egyre jobban éreztem, hogy én vagyok otthon itt benn, ő nem csak innen nézve idegen, ő ott is az, kinn. Máskülönben nem jött volna ide vissza. Kérdeztem is, mi van, nem ízlik civil élet?

- Csak erre jártam. - mondta, de belevörösödött.

Persze, akartam neki válaszolni, hogy nem tudsz mit kezdeni magaddal most, hogy nem mondják meg mit csinálj? Akartam éreztetni, hogy számomra nem létezik már az augusztusi Hori, akihez közöm volt még a múlt hónapban. Az már nem létezik.
Meg akartam kérdezni hogy mi van Hori, kiderült, hogy csak itt vagy öreg, kinn senki lettél?, de mikor egy lépést tett a kerítés felé, hogy jobban belásson, még Szemi is rámordult. És úgy éreztem, annyira fején találnám a szöget, hogy megsajnáltam. Én kimegyek majd oda, ahol ő él, de ő ide többet soha nem jöhet be.
Hátrább lépett, hogy Szemi ne morogjon, és megkérdezte ki a kutyás. A válaszom, hogy nem valami haver, még inkább lelombozta.
Mennem kell, mondtam, és otthagytam. Még néha visszanéztem, és végtelenül magányosnak, szerencsétlennek láttam. A vagány, magabiztos Butykó Hori egy kis ijedt, bizonytalan senki lett. Még tán egy kicsit érezni, éreztetni akarta a nagyságát, hogy ő, a civil összeröhög a még mindig katona haverjaival, de még előttem, kopasz előtt sem tudta feleleveníteni. Végtelenül szánni való volt ott a kerítés túloldalán, kizárva ebből az életből örökre.
Én nem hozom magam majd ilyen megalázó helyzetbe. Ha leszerelek, vissza se nézek többet. Véget vetek a katonaságnak, mihelyst elmentem innen. Nem nosztalgiázom majd, legfeljebb csak majd 25-26 év múlva, amikor már szinte felidézhetetlen távolba került.

Nem tudom, hogy ezek a gondolatok terelték-e el a figyelmem, vagy valami más, mindenesetre véletlenül felhoztam magammal a századhoz egy húszas tárat, tele lőszerrel. Nem is emlékszem, hogy a szolgálat leadásakor mit csináltam. A lőszert mindig a Küti osztja ki és ő is veszi vissza. De nem kerítünk túl nagy feneket ennek, sokszor csak odaadja a lőszerszekrény kulcsát és mi kiszolgáljuk magunkat.
Gondolom, ma ugyanígy lehetett, később mondták, hogy úgy adtam le a lőszertartó falapot, amiben hegyével lefelé kell beledugdosni a töltényt, hogy a nagy része hiányzott. Nem is érti senki, hogy csináltam.
Én se.

Feküdtem benn az ágyamban és olvastam. Hallottam, hogy valami szaladgálás, mozgás támadt a folyosón, de nem érdekelt. Aztán bejött Németh Gyuri, hogy Dvorszky, sorakozó van kinn, kifelé, és ez mindenkire vonatkozik. A többiek feltápászkodtak és kioldalogtak. Azt gondoltam, csak szopatnak, az egész egy színjáték és miattam játsszák el. Valahogy most ezt a kutyásokról feltételezni tudtam.
Tehát nem mozdultam.
Mondtam, Gyurinak, hogy hagyjon békén, és belemerültem az olvasásba újra. Kiabált, hisztizett, majd behívta az ügyeletest, aki elmagyarázta, hogy egy másodpercem van, már az egész század kinn áll, mindjárt jön Szadó őrnagy, mert kurva nagy baj van.
Végül kegyeskedtem lemászni és kinn sorba állni. Ekkor derült ki, hogy eltűnt egy tárnyi lőszer, mindenkinek ki kell hoznia a tártáskáját a raktárból szemlézni. Nem nyithattuk ki, csak amikor valamelyik tiszt előttünk állt és nézte.
A kopasz hadnagyok elemükben voltak, pattogtak, pattogtattak. Sorba álltunk a táskákkal a kezünkben, leléptették, akit leellenőriztek. Én unottan vártam a soromra, mintha ott se lettem volna. Akkor sem voltam jelen, amikor az én tártáskámból került elő a teli tár.

(Képek forrása: milstory.blogrepublik.eu)

Szó nélkül hallgattam végig a kiabálást a folyosón, a fejmosást az őrnagy szobájában, tisztek gyűrűjében, válaszoltam amire kellett, de ők is látták, hogy nem érdekel. Nem értem miért, államrend elleni fegyveres akció kísérletét, futkosót emlegettek, de mindez nem hatolt el a tudatomig. Olvasni akartam és aludni. Meg se ijedtem. Talán ezért is nem lett nagyobb baj belőle. Fogalmam sincs, hogyan tudtam felhozni, semmire nem emlékszem.
Nagyon sok idő elment ezzel, bőven éjfél után rendeltek a többieknek takarodót, mi a tisztekkel fél kettőkor váltunk el egymástól. Mindegyik beszédet intézett hozzám, az őrnagy, a százados, Szilasi, de még a két kopasz hadnagy is. Ezt viseltem nehezen. Igazából akkor eszméltem.
Amikor a kopasz hadnagyok cseszegettek.
Úgy éreztem, ehhez nekik nincs joguk.
Régebben vagyok a reptéren, jóval többet tudok róla, mint ők, oké hibáztam, de hogy ők papoljanak nekem arról, hogy mit lehet, mit nem, az sok.
Azt nem fogja bevenni a gyomrom.
Ekkor sem szóltam, ugyanúgy viselkedtem, mint előtte, egykedvűen, de belém szúródott egy tüske. Nem fogom tudni így elfogadni ezeket. Sok bajom lesz még velük.
És ez nyugtalanított egész éjjel. Az, hogy nagyon durva hibát vétettem, és azt sem tudom még, lesz-e ennek valami következménye, az eszembe sem jutott.

 248

Szeptember 14 Hétfő

Éjszakára Ferihegy 1-re tettek. Répával kerültünk egy váltásba. Ráadásul, Mészáros Pali, a Küti is nagyon kedveli Répát. Tehát Répa lett a Küti helyettes és ő állította össze a szolgálatot. Ilyenkor általában a legöregebb katona kapja ezt a posztot, de ha nincs tekintélye, vagy büntetésben van, akkor nálánál fiatalabbat bízhatnak meg, akinek lehetőségében áll megszopatni az öreget.

Mi tehát megszopattuk Lufit. Egy Sast. Idősebb, de mivel Répa állította össze a váltást, magát nem tette bele. Hogy ne unatkozzon benn, engem se. Így a maradéknak kellett ellátni a szolgálatot vagyis Lufi kinn állt, míg mi benn röhörésztünk. Sok esetben a Küti helyettes megy átkutatni a beérkező gépeket, ő a kutató szolgálatos.

Annyit csináltunk csak egész éjjel, hogy kimentünk együtt a gépekhez, és annyi kaját és piát szereztünk, amennyit csak bírtunk. Sajna gyakorlatilag csak árusgépek jöttek, kisebb választék van ezekben, de viszont bőséges. Az árusgépek mind öreg légcsavaros IL18-asok, gyorsan romló árut, növényeket, élő állatot szállítottak leginkább. Ezeken kutatni amúgy nincs sok értelme, mert ha nincs benne áru, akkor egy nagy hangár, nem lehet semmit elrejteni benne, ha meg áruval lett megrakva, akkor nem lehet semmit megtalálni.

Ma egészben sült marhahúst kaptunk pirított burgonyával. Kétszer is. Dugig ettük magunkat.
Puding és töltött keksz járt mellé, meg kóla.
És egy alkalommal sör.
Az első berúgásom is csak pár hónapja volt, de legutóbb is elég szarul voltam, nem tudom, hogy fogom bírni, de Répát nem tudtam megijeszteni, azzal hogy rosszul leszek.
Innom kellett.
Kértünk még egy sört, ezt már nem annyira lelkesen adták, de mi jó fejek akartunk lenni, mert megkerestük Lufit és a kezébe nyomtuk. Azt azért elmondtuk neki, hogy azt, hogy megszopatunk egy Sast, nem mernénk megcsinálni, ha nem Mágusok lennénk.
Engem Répa szintén nem tett szolgálatba, olyannyira nem, hogy amikor kutatni mentünk ki, én csak, mint érdeklődő mentem vele, turistaként.
De a kutató szolgálat tetszett volna. Hiszen pisztoly jár vele. Nem tudom mi ez a vonzalom a pisztolyokhoz, mindenesetre nagyon szeretem kézbe venni, vagy magamon érezni, az oldalamon.
Ezért kikönyörögtem Répától megint, magamra tettem, és iszonyú büszkén indultam ki.

Mikor egyik alkalommal megyünk a gépek felé, kérdi Répa, hogy láttam-e már az új takarító csajt?
Láttam-e a csöcseit?

Baglyot láttam, mondom, de Répa megáll és az arcom fürkészi.
– Mondom csöcsök, érted? – húzza összébb a szemöldökét.

Értem, persze, hogyne érteném, de erről Edité jut eszembe, viszont, ha itt a laktanyában kell erre gondolnom, akkor inkább bagoly.

249

Szeptember 13 Vasárnap

Semmittevéssel töltöm a szabadnapom, de volt időm összeveszni a Misivel.
Nem akarom felmosni a körletet.
És nem is fogom.
Akármit csinálhat Misike, szabadnapom van, szerezzen kopaszt, vagy várja meg, míg lejár a szabadnapom, utána van joga. Persze tudom, hogy délután szolgálatba megy, nem lesz itt akkor, amikor már joga lenne.
Épp ezért mondtam.
Látszódjak konstruktívnak az ellenkezésben is. De érezze, hogy most tuti, nem csinálom meg. Kínlódunk, veszekszünk, nem bír velem, csakhogy már van annyira öreg, hogy ciki legyen kimenni az alegység ügyeletest segítségül hívni. Nem kürtölheti világgá, hogy nincs tekintélye egy kopasz előtt. Fenyegetőzik, de le sem reagálom, elengedem a fülem mellett.
Egykedvűnek látszottam, de belül ujjongva ugráltam.

Nagyon jól esett az engedetlenség, eszembe juttatta az adyligeti időszakot.

Istenem, de irtózatosan régen volt!
El se hiszem, hogy velem történt, annyira messziről, a múlt ködös távolából sejlik fel most. Mintha kollektív tudat kikristályosodott munkája lenne, nem az enyém, mégis ismerem a sztorit, a legapróbb részletekig.
Ezért már megszépülve tolongnak, kedves emlékként, és olyan familiáris érzésem lett ettől a mostani makacsságtól, hogy édes romantikával gondoltam arra az idilli időszakra, amikor mindenki utált.

Akkor vágott az eszem, pörgött az agyam, nem tudott senki rajta túljárni. Egy kis Ludas Matyi voltam, egy hős.
Mi az isten történt velem?
Leeresztettem, apátiába estem. Hagyom, hogy sodorjanak a dolgok.
Faszság.
Ez így nem élet.
Hadd pörögjön.
És ez jó, most pörgött, most jó volt Misikével ellenkezni. Hadd legyen konfliktus. Akkor nem tespedek bele a révültségbe, hanem folyamatosan gondolkodom. Mert akkor nincsenek társak, én adom a válaszokat magamnak a kérdéseimre.
Tisztulok.
Csiszolódom.
Mert eddig is volt példa, hogy engedetlen voltam, de csak enervált lustaságból, a kényelmem okán. Ellenben ezt így tudatosan, hihetetlen felszabadító, minden pillanatát élveztem. Megtörhetetlennek bizonyult az akaratom.
Misike, legyőztelek.

Na, de aztán megérkezett a délelőttös váltás, köztük Németh Gyuri, a rajparancsnokom, és köszönés nélkül mondta, hogy beszélt Misikével, ma én mosom fel a körletet.

Imádtam magam a következő percekben. Olyan határozottan válaszoltam, hogy senkinek nem volt aztán kérdése. Mondtam, hogy az égvilágon semmit nem fogok ma csinálni, mert ez a dolog becsületbeli ügy, ezt kettőnknek kell rendezni, Misikével fogjuk ezt majd lejátszani, ehhez senkinek semmi köze.
És ez hatott.
Semmi értelme nincs annak, amit mondtam, de érvnek látszott és olyan volt a fellépésem, hogy mindenki visszavonulót fújt. Visszafeküdtem az ágyamba, olvastam, majd lementem gyúrni.
Senki nem szól hozzám, a rajparancsnokom sem.
Németh Gyuri, legyőztelek.

250

250

Szeptember 12 Szombat

Bent töltendő szabadnap, nézeteltéréseim vannak a kutyás társaimmal, a körletvezető lehúzott szabadnapról. Éreztem, hogy nem úszom meg a tegnapi centis történetet.

Ugyanis ma az éjszakás szolgálatom után gyakorlatilag egy emberként estek nekem az idősebb kutyások, hogy úgy látják, semmit nem haladtam Lux-szal. Dollár Tibi és Misike ugrottak nekem először, aztán bekapcsolódott Németh Gyuri, hogy azért mert berakhattam a centit a szekrénybe, még nem lettem annyira öreg, hogy ne kelljen a feladatomat elvégeznem.
Nem látnak fejlődést Lux-on és tulajdonképpen bennem sem.

Nem értem.

Pedig, ha tudnák mekkorát léptem előre, hogy tudjam, hogyan kellene kutyát tartani, és hogyan nem szabad, és hogy tudjam, minden élőlénnyel tisztelettel kell bánnunk, nem úgy ahogy itt.
Lux-szal nem haladtam tényleg, kis tökfej még mindig, kölyök és épp ezt szeretem benne.
Dehogy fogok én őrkutyát csinálni belőle!
Majd ha nekik nem tetszik, kiképzik. Én mindig a pajtása leszek, sose leszek kényszerítő erő. Az lesz a misszióm, hogy igyekszem Lux-nak adni a kölyökkorát, megpróbálom a lehető legtovább megkímélni az őrszolgálattól.

De a faszoknak nem ezt mondtam, hanem hogy úgy nem tudom kiképezni, hogy a pihenőidőm rovására tesznek kutyakonyhára, mert alig élek, olyan fáradt vagyok. Rendes szolgálatként tegyenek be.
Miért nem tudják ezt elintézni? Nem ismeretlen előttük, hogy ha az ember alapos, de emberséges akar maradni, akkor sok időt kell ennek szentelnie. Már ha egyáltalán jó őrkutyát akarnak, mert ha csak optikai szerepe van, hogy ki lehessen vinni végre reptérre, mondtam, hogy akkor szóljanak, nem tudtam.

Komoly ellenérvet nem sikerült felhozniuk, de abban maradtunk, hogy nincsenek megelégedve velem, és hogy ennek érezzem a súlyát, a körlet egyöntetű akarata alapján Németh Gyuri, a rajparancsnokom lehúzott egy szabadnapról.

A kurva anyátokat.

251

Szeptember 11 Péntek

Ma az egyik legnagyobb ünnepre ébredtem. Mától lehet CENTI a szekrényben!!!!!!!!!!!!!!!!

A centi egy 150 centiméteres mérőszalag, amit egy 20 centis műanyag pálcára erősítettem. Az utolsó 150 naptól minden egyes nap levágok egy centit és így mindig mutatja mennyi is van hátra pontosan. Az utolsó 150 napon ez a műanyag lapocska lesz az egyetlen igaz barát, aki egy másodpercre sem mozdul mellőlem, elválaszthatatlan bajtársak leszünk, mindig a zsebemben lapul majd, önfeláldozó módon testével védi az elmémet attól a gondolattól, hogy 150 nap is embertelenül sok, valamivel több is, mint a fele annak, ami eddig eltelt.
Minden nap leválik a testének egy darabja, hogy ezzel az öngyilkos tettel mutassa, sok ez, de egy kicsivel kevesebb ma megint.

Persze a centi sem egyik napról a másikra születik meg.
Egyrészt atomok egymás mellé rendeléséből létrejön egy gyárban az az elem, ami már emlékeztet a jövőbeni CENTI-re, amiből majd lehet, mondjuk úgy a petesejt. Hosszan várakozik egy fiókban, mint petefészekben, és a sors véletlen játéka vagy előre meghatározott elrendelése okán kiválasztatik erre a feladatra.
Többször eszembe jut, hogy talán nem voltam elég körültekintő.
A RÖLTEX-ben nem vizsgáltam meg a kínálatot, az eladóra hagyatkoztam, nem is tudom, ő hogyan döntött, hogyan választott, lehet, hogy csak kiemelte a legfelsőt a fiókból. De ha ez a véletlen döntötte el melyik mérőszalag lesz a centim, akkor ennek így kellett lennie, most már egymásért vagyunk.
Nem lehet tudni, senki nem tudja, a mérőszalag sem, hogy belőle válik-e majd katonák társa. De a vásárlással még csak megtermékenyült, még hosszú folyamat míg megszületik. Én a két szélét levágtam, keskenyebbre állítottam be, de amikor az első 20 centit felragasztottam a műanyag lapra, felsejlett a valamikori társ végleges formája, sejteni engedte a születéskori állapotot.
Megvan a keze, a lába, a feje, a szemek, fülek, egészséges lesz. Aztán bekerült az inkubátorba, a táskámban várakozott hosszan, minden nap ránéztem, ellenőriztem, hogy nincs-e valami előre látható születési rendellenesség, nem nyomta-e el valamijét a táskában tárolt kincstári esőköpeny.

De ma, MA, nagy napunk van! Ma legálisan lehet a szekrényben, kitehetem a polcra, aki belát a szekrényembe, már rápillanthat, már tudhatja, hogy létezik, már hivatkozhatom rá, mondhatom a kopaszoknak, hogy már a szekrényben van a centim, már csak 100 nap és szolgálatba áll.

Ma megszületett, ma testet öltött másnak is, már senki nem szólhat, ha kezembe veszem és gyönyörködöm benne. Az öregek moroghatnak, a kopaszokat idegesítheti, de már most varázsereje van, minden lepereg rólam. A centim ma megszületett, most a születés és a felsírás közti szakasz telik. Hosszú, de 100 nap múlva felsír és minden kopasz tudni fogja, hogy végleg megérkezett, és senki nem lehet közelebb hozzám, mint ő, aki haláláig szolgál engem, életét adja a szabadulásomért.
Hosszan álltam pizsamában a nyitott szekrény előtt, Gyebinek a korosztályombeli körlettársamnak tűnt fel.

- Dvorszky, mi van? Sokkot kaptál? Miért nem öltözöl?

- Te nem érzed? Nem tudod? Nem figyeled? - kérdeztem vissza. És közben bemutattam neki a centim. Felkiáltott és tépte is fel a szekrénye ajtaját, és örömmel mutatta a sajátját.
Most láttam csak, az enyém milyen ízlésesen tökéletes, keskeny, kecses, szinte visszafogottan előkelő megjelenésű darab az övéhez képest.

Balga Gyuri mordult ránk, hogy az ő szemét csípi, de egyszerre mondtuk neki Gyebivel, hogy nyugodtan sírjon csak, megható ünnep ez tényleg, és az se baj, ha szokja, mert sokat fogja majd még látni. Balga Gyuri Sas, egy turnussal előbb vonult, nemrég került neki is a szekrénybe az övé, nemsokára kezdi vágni, neki is még ugyanabban az állapotban van a centije, amibe most a miénk került. Nem is mondja komolyan, pontosan tudja milyen öröm ez nekünk. Kiléptem a folyosóra és pontosan látszott, ha nem tudtam volna, akkor is, hogy ki a korosztályom. Mindegyik kipirult arccal mosolyog, nagyon is szembeötlő ez a reggeli rezignáltság állóvizében. Épp Molnár Csabi jön szembe, kérdezem, hogy hol a centid, de nem csak ő, hanem a folyosón minden Mágus egyszerre kiáltotta:

- A szekrényben!

Az öregek felzúdultak, de zengett a folyosó, hogy kussoljon az akinek nincs a szekrényben a centije!
Ekkor Szadó őrnagy kinézett a folyosóra, nem szólt semmit, de elhalkultunk. Viszont szerintem tudja mi van, mert halvány mosoly bujkált a szája szélén, mikor visszahúzódott a szobájába. Van most dolga, mert ma érkezett hozzánk két új kopasz hadnagy. Nemrég kerültek ki a tiszti főiskoláról. Délelőtt körbe is jöttek bemutatkozni, az egyik kerek fejű parasztgyerek, idősnek látszik a másik mellett, mert az meg amolyan igazi pesti bájgúnár. Alacsony, kék szemű, kínosan ügyelt a belőtt rövid hajára.
Ők lesznek a szakaszparancsnokaink. Nem nézek ki jót belőlük, mert olyan hidegen, leereszkedően mutatkoztak be, hogy látszott, azt akarják kidomborítani, hogy hadnagyok, nem azt, hogy alig van köztünk korkülönbség. Értem, hogy hadnagy, de ez önmagában nem kelt tiszteletet.
Sőt.
Választhatott volna valami tisztességes foglalkozást is.
Sima lógós, át fogja kummantani az életét, másokét meg megnehezíti.
Mi a tiszteletreméltó ebben?

252

Szeptember 10 Csütörtök

Tegnap egész este émelyegtem, forgott velem a szoba.
Mészáros kávéja kikészített, ketten tettek fel a platóra, a legszélére ültem, és ez az óvatosság kellett is, mert félúton görnyedten okádtam össze a reptéri utat, közben arra gondoltam, hogy ez most szívemből szól, ha nem volna ilyen kegyetlenül szar érzés a hányás, naponta többször fejezném ki eképpen a nemtetszésemet.
Mondtam valamelyik szemben ülő kopasznak, hogy jegyezze meg a helyet, mert visszaküldetem feltakarítani, ez így nem maradhat. Lehurrogtak, hogy hagyjam már, mert pont olyan színe lett, mint nekem van, és rólam nem feltételezik, hogy megérem a reggelt.

Aztán a szobából is többször ki kellett szaladnom, és úgy vert a víz, mintha szaunáznék. Reggel teljesen kiütve ébredtem, a reggelit alig tudtam leerőltetni, és egy-egy hirtelen mozdulattól hatalmas fordulatra kapcsolt a szívem, zúgott, morgott benn, de csak amolyan utolsókat rúgva, mert olyan érzésem lett, mintha a kipumpált vért azonnal vissza is szívná, és horpadna be a mellkasom. Jeleztem is az ügyeletesnek, hogy ma nagy eséllyel megyek gyengélkedőre, de még egyelőre ahhoz sincs erőm.
Alszom még egy kicsit, ne zavarjon.
Mindehhez olyan ábrázatom lehetett, hogy valóban délután kettőig nem piszkált senki, és amikor felébredtem, már alkalmasnak éreztem magam szolgálatba menni.
Éjszakára tettek be, addigra teljesen rendbe jöttem. Igazából nem tudom, miért nem jutott eszembe, hogy valóban elmenjek orvoshoz, biztos tudtam volna neki szimulálni valamit erre az ábrázatra.
Valami olyasmi érzésem volt, hogy ezzel nem úszok meg semmit.
Talán a Rövid Ugrást.
Régen nagyon el akartam kerülni a konyháról, hogy katona legyek, és hát most az vagyok. De azt a vadromantikát, amit ehhez képzeltem, egyáltalán nem találtam meg. Semmi katonás érzésem nem lett, egy hülyén működő cserkészcsapat része vagyok.
A harcról, a háborúról fogalmam sincs, alig ismerem a használt fegyverzetet, azt hogy a honvédségnél milyen eszközök, járművek vannak hadrendbe állítva, mit kell tudni támadásnál, védekezésnél, hogyan vonul vissza a a hadsereg, hogyan mozog előre, milyen fegyverzettel támadhatnak minket és hogyan csökkentsük azok pusztítását. Egyáltalán semmit nem tudok. Azt, hogy milyen felépítésű a két reptér, milyen gépek szállnak le és mikor, meg hogy melyekről számíthatunk cihára, ez ez semmire sem jó ismeret.
Háborúban csak meghalni kellenénk, akinek a bevetésével némi időt lehet nyerni.
Semmi többet.
A bevetésünk és a biztos halálunk közti idő nyerhető meg.
Nagyon rossz érzés, ha az ember belegondol.
Ritkán teszem, de ma eszembe jutott.
Ha meg a belső villongások ellen vetnek be bennünket, a saját lakosságunk ellen, akkor sima kivégzőosztagos vagyok.
Nem is tudom melyik a riasztóbb. Így az ittlét mindenképpen értelmetlen. Emiatt az a nyereség, amit a gyengélkedőn tölthettem volna nem lett vonzó.
Hülyén hangzik, de nem láttam az előnyeit most. Szinte biztosnak éreztem, hogy bármennyire is jól szimulálok, otthon töltendő betegszabit nem kaptam volna.

Éjszakára tettek ma megint, de most Ferihegy 2-re. Amint beléptem az épületbe, azonnal rosszul lettem, mert megcsapott a takarítók szobájából szállongó kávéillat. Sose vettem észre, vagy csak soha nem tudatosult, hogy a takarítók szoktak kávét főzni, de most amikor beléptem, azonnal megroggyant a lábam. Öklendezve szaladtam be a kutatóügyelet megszokott, enyhén állott levegőtől fojtó légterébe.

Az éjjel olyan tisztán feküdt fölém, hogy azt éreztem planetáriumban vagyok. Sajnáltam, hogy nem tudok semmit a csillagképekről. Pedig itt aztán kedvemre vizsgálgathatnám az eget. Aztán éjfél körül megszűnt minden légmozgás, elült minden zaj, ha hinnék bármiben is, azt gondolhattam volna, hogy most indulnak útjukra a kísértetek.
Minden jel arra mutatott, hogy valami természetfeletti, és sötét erő készül életre kelni. Ijedten forogtam körbe, de a társaimat sem láttam. Kinn álltam egy távoli gépállóhelyen, egyetlen MALÉV gép várakozott a közelben csak, de még a szokásos ropogás, recsegés is megszűnt, ami a gépek mellett állandóan hallható, ahogy a repülés, leszállás közben leheletnyit elmozdult, megnyúlt elemek visszaigazodnak a helyükre.
Éreztem, hogy ez csak előjáték, valami megjelenik előttem, ha nem egyenesen nekem.

Először csak az árnyékot vettem észre.
A betonon közeledett.
Azt hittem kutya szalad felém, de nem volt kiterjedése. Ekkor láttam meg, hogy árnyék és hogy minek az árnyéka. A távoli lámpaoszloptól széttárt, merev szárnyakkal ereszkedett felém egy hatalmas bagoly.
Mivel a lámpa hátulról világította meg, az árnyéka messze megelőzte, már mögöttem járt, míg a bagoly még épp felém repült. Azt hittem engem akar elragadni, hosszan siklott a beton felett egy méternyire, de hirtelen közvetlen előttem felfelé mozdult és karnyújtásnyira felettem húzott el, majd egy mögöttem álló jelzőoszlopra helyezkedett el. Istentelen nagyra nőtt, széttárt szárnyait olyan szélesnek láttam mint én vagyok kinyújtott karral, és a teste most nyugalmi állapotban is legalább 60 centi lehetett.

Annyira megrökönyödtem, hogy meg sem tudtam moccanni míg felém repült, most is csak utána fordultam, és bénultan néztem. Igazából ami mélységesen megdöbbentett, hogy semmi hangot nem adott repülés közben. Se szárnysuhogás, se egyéb, teljesen hangtalanul suhant. És még akkor sem hallottam semmit, amikor pont felettem haladt, holott olyan közel tette, ha felemelem a karom, meg is érinthetem.
Mikor végre felocsúdtam, megpróbáltam megközelíteni. Hagyta is, nem egész tíz méterre álltam és néztem bele a betont pásztázó szemeibe.
Aztán hirtelen felreppent és egy gyorsan mozgó árnyékra vetette magát. Ezeket az árnyékokat én magamtól észre sem vettem soha, mindig csak egy érzés bukkant fel bennem, a mintha láttam volna valamit, de odanézve sosem láttam semmit. Most derült ki, hogy kis pockok szaladgálnak a beton szélén. A bagoly halálpontosan, habozás, bizonytalanság nélkül csapott le, elragadta a zsákmányt és kirepült a lámpák hatósugarából.
Nemsokkal később visszatért az oszlopra és vadászott tovább, rám ügyet sem vetve.

253

Szeptember 9 Szerda

Ma Rövid Ugrással kutyakonyhára küldtek délelőtt, aztán egy Ultra Rövid Ugrással délutánra Ferihegy 1-re megint. A kutyakonyhán csakis aludtam, akkor kezdtem neki a kutyák eledelének elkészítésének, amikor a váltás megérkezett. Komolyan azt gondolja valaki, hogy egy háborítatlan helyen nem fog pihenni az, akit Rövid Ugrással tesznek ide? Jobban belegondolva a kutyák ellátásának rovására is mehet ez. Nem gondolkodnak a tisztjeink?

De délután nem éreztem magam kipihentnek, sőt iszonyatosan levert voltam. Jött szolgálatba néhány nálam öregebb katona, ők fognak ma többet pihenni. De nagyon jó lenne nekem is. Elvileg van ennek egy módja.

Mészáros kutató ügyeletes tiszt kávét főz. Behozott egy ütött-kopott kotyogós kávéfőzőt és amikor szolgálatban van, lefőz egy nagy adagot és eladja a kiskatonáknak. Nem iszom kávét, mert ugyan az ízét szeretem, de csakis tejeskávéban, meg soha semmilyen hatással nem volt rám. Viszont Mészáros azokat a katonákat szereti, akik veszik a kávéját. Azokat pihenteti, hátha még többet isznak. Tehát ha nem iszom kávét, ma halmozottan hátrányos helyzetben vagyok, Ultra Nagy Szopás kezd kirajzolódni. De pihennem kell. Nincs mese, kinn nem bírom a betonon.

Ezért az első két óra után, benn a pihenőben, jeleztem Mészárosnak, hogy ma kávéznék. Hümmögött, hogy sose szoktam, nem is biztos, hogy elég lesz, vagy akkor főznie kell még egyet, de akkor drágább lesz, mert több időt fordít rá. Aztán kérdezte, hogy mennyit kérek, én meg rávágtam, hogy egy bögrével. Azt gondoltam ennyi elég lesz, hogy ez gáláns ajánlat, ennyiért megvehetem a pihenésem.

Kikerekedett a szeme.

– Dvorszky, ne szórakozz! Komolyan, mennyit kérsz?

Én kötöttem az ebet a karóhoz és letettem elé az asztalra a nagy félliteres bögrét. Bizonytalanul nézett még akkor is, amikor töltötte bele a kávét. Ijedten kiáltott fel, hogy az még 8 forint, mikor látta, hogy a negyed befőttes üveg cukrot beleborítottam. Kurva szar volt így is, keserű, mint a cián, de közben ragacsosan szirupos.
Hányinger.
Mélyen a szemébe néztem, amíg ittam, hogy értse, nem szórakozásból teszem. Nagy kortyokkal nyeltem, hogy mielőbb elfogyjon. Majd lecsaptam a poharat az asztalra és nyomatékosan közöltem:

– Kávéztam.

Mészáros a fejét csóválva görnyedt a szolgálati beosztás fölé. Még maradsz egy órát, mondta a válla fölött, bólintottam, beültem az asztal mögé és ráhajtottam a fejem. Kicsit elszunyókáltam, és arra ébredtem, hogy iszonyú hányingerem van. Kivert a víz, patakokban ömlött rólam az izzadtság, rázott a hideg és azonnal le kellett feküdnöm a padlóra.
Nem is feküdtem, hanem zuhantam, Mészáros bejött a zajra és az ő arcán láttam, hogy baj van. Lesápadt, remegés rázta az alsó állkapcsát és földbe gyökerezett a lába. Kezdett távolodni a kép, Mészárosból kettő lett, egy nagy, meg egy picike, végül beszívta őket az éjszaka.

Amikor nappal lett, még a hátamon feküdtem, és Boda térdelt mellettem és a szutykos kávés pohárból locsolgatott vizet az arcomra és pofozgatott. Mészáros hátrébbról figyelte gondterhelten. Lassan összeállt előttem a környezet, a szoba sarkai a helyükre húzódtak, de felkelni nem bírtam. Boda és Mészáros miután kiderült, hogy túlélem, és észnél vagyok, áthúztak a fegyverszobába, mondván ott nem leszek útban. Ma már nem mentem ki egyáltalán, de nem is tudtam volna, a váltáskor ketten segítettek az IFÁ-ra. Mészáros még utánam szólt, hogyha netán most rákapnék a kávézásra, nézzek utána, hol kapok, mert tőle soha többet nem.

Valami hatása azért csak van rám mégis.

254

Szeptember 8 Kedd

Délután F1-en a Köblinél 7 és fél órát pihentem. Fura, hogy mennyire nincs lelkiismeret furdalásom.
Tudom, hogy akik most kinn vannak, azért állnak órákkal többet, mert én benn herézem. Igaz, magamtól nem tudnék, mert mégiscsak Kübli szervezi a szolgálatot. De nagyon tetszik, hogy elég komolyat nyom a latban a korom, mégiscsak Öregedő vagyok, nincs ugyan egy hónapja, de azért mégiscsak szóval tekintélyem van.
Nyilván ez csak ebben a közegben értelmezhető, a kinti világban remélem annak nincs tekintélye, aki nem szolgált rá.
Hogy nincs senkinek ráaggatott tekintélye.
Nehezen viselném, ha például a származás, vagy születés okán nekem bárkit tisztelnem kellene. Azért van itt benn nehéz dolgom, mert azt a tiszteletet, amit én megkapok, nem akarom másnál elismerni.
Elég disszonáns.
Pont olyan vagyok, amit utálok.
Az eltelt idő után kaptam rangot. Semmi közöm hozzá. Akkor is elnyerem, ha nem is akarom.
Nem tehetek ellene semmit.
Vagyis nem érdemlem meg, mégis iszonyú jó érzés pöffeszkedni benne.
És még úgy is, hogy tudom, amiatt kapok kitüntetett figyelmet Küblitől, mert Répa haverja vagyok. Igazából Répa kapta azt az ajándékot, hogy én sem megyek ki a betonra. Répát mindenhol azonnal megkedvelik, már rég nem kell kiharcolnia a helyét, mindenki szeret a közelében lenni.

Egy ideje együtt gyúrunk. Hihetetlen sokat bír, nem tudok lépést tartani vele, nagyobb súlyokkal és többet tud. De már azért én sem vagyok annyira keszeg, a laktanyában talán 25-30 ember lehet nálam erősebb. És bár Répa alkatra olyasmi, mint én, egyforma magasak vagyunk, vékonynak látszik, de szerintem ő a legerősebb.

Vannak nagyobb srácok, akik szintén kicsit veszélyeztetve érzik a pozícióikat, mert kerülgetik, kóstolgatják, de csak óvatosan és ettől az óvatosságtól buknak le, itt derül ki, hogy tartanak tőle. Akkora srácok is, mint egy IFA. Sokszor mikor kimennek az edzőteremből és ketten maradunk, csak legyint utánuk, túl van már azon, hogy felvegye a kesztyűt, tudja, hogy senki sem mérhető hozzá, ettől teljesen természetes módon magabiztos, kétely nélküli és ezt érzik a nála nagyobbak is. Nem hiszik, de nem merik megvizsgálni. Csak puhatolóznak. Viccesek nagyon, ahogy lopva hasonlítgatják a karjaikat az övéhez, vagy ahogy valami hülye ürüggyel megpróbálják megemelni az általa használt súlyzót, hogy mégis mennyivel gyakorol.

Ki lehet számolni a felpakolt súlyokból, de nem hiszem, hogy tudnak számolni, mert rendre meg kell vizsgálniuk. Répa minden gyakorlatot nagyobb súllyal csinál, mint más, de nem erőlködik, olyan lazán csinálja, hogy közben vicceket mesél vagy hahotázik, és miután lerakta a súlyt, a hasát fogja. Könnyű megnevettetni, ezért ott lihegnek körülötte, és szórakoztatják, cserébe a kellemes hangulatért, amit csinál.

Nem is értik, mit kedvel bennem, a sótlan, ellenséges alakban. Holott Répával igazán jól megértjük egymást. Kell ehhez, hogy nem vagyunk vetélytársak, sosem igyekeztem kideríteni mennyit emel, hanem úgy, mint ő végeztem a feladataim mellette. De mostanában már az ő ötlete alapján, kisebb súlyokkal elkezdtem az ő sorozatait tartani, néha ütemre, egyszerre végezzük.
Olyan ez, mint valami társastánc.
Figyelni kell a másik rezdüléseit, és ráhangolni a sajátunk, és az ő teste mozgására mozgatni a sajátom. Jólesőbb fáradtsággal teszi le az ember a súlyt, ha előtte egy másik emberrel szinkronban nyomta, emelte ki sokszor egymás után. Az a jó, hogy engem senki nem piszkál, saját jogomból vagyok érinthetetlen.
Megdolgoztam érte.
Mikor elkezdtem lejárni erősíteni, szakács voltam még, sok szabadidővel. Kis vézna gyerek voltam, de mire délutánonként az idősebbek lejöttek, már órák óta lenn edzettem, látták, hogy keményen nyomom, nem piszkáltak, még atyai tanácsokkal segítettek is. Mostanra meg tekintélyes súlyokat mozgatok, látszik bennem az erő, meg az is, hogy nem szeretem a túlzott bizalmaskodást. Még mindig valamelyest kiszámíthatatlannak tartanak, a csöndes, sokszor konok hallgatásomban.
És ez nagyon jó így.

Ritkán veszek részt a viccelődésekben, visszafogottan nevetek, de néha hosszú hallgatás után tudok olyan egyszavas kommentet tenni a dolgokhoz, amiből fergeteges röhögés lesz és emiatt még azt is mondhatnám, hogy néha mégis rokonszenveznek velem.

Répának hatalmas bicepsze van, azt még az igazán nagyok is néha szájtátva figyelik, és most az a terve, hogy az enyémet is olyanra alakítja. Mindig kikérdez, megmértem-e és, hogy mekkora, csak ezután kezdünk edzeni. Tehát nem lát bennem vetélytársat, az hozott bennünket közel, hogy nem kell lejátszania a kötelező köröket, hogy a falkarendet beállítsuk.

Kübli is kedveli, ezért engem se küldött ma ki.
Ez nem nagy érdem, de fürdöm benne.
Élvezek belenézni a nagy ritkán pihenőre berendelt társaim képébe.
Genyóság, de nem bírom ki.
Pedig, hogy fortyogna a vérem, ha én lennék kinn, és egy ilyen szar alak bámulna szemtelenül a képembe, mikor benyitok a kutató ügyeletre!
Hogy válik az ember pici hatalomtól is ilyen igazságtalanná? Ilyen gyorsan sutba lehet vágni a tisztességet? Az emberséget? Nem így leszek gerinctelen öregkatona?

Folyamatosan ezek a kérdések cikáztak a fejemben, de mindig nagyon könnyen el tudtam hessegetni azzal, hogy ez nekem jár. A sereg után tisztességes ember leszek, de itt nem muszáj. Kipróbálhatom, hogy mostantól egy kicsit szemét leszek. Akkor meg majd még inkább, amikor öregedő korszakot elértem. Nemsokára itt van, és akkor így is, úgy is enyém a világ.

Minden váltásban kell legyen egy kutatószolgálatos. Ez ma Répa. Az a feladata, hogy a beérkező gépeket átkutassa. Egy érkezési táblázatot kell figyelnie, és ha leszáll egy gép, felmegy az utastérbe, és átvizsgálja. Ez a szolgálat mostanában lett bevezetve, ezért eggyel több ember jön fel. Igazi csókos állás, amint kész, jöhet is be. Fenn a gépen megeszi, megissza, amit kap, kokettál a légi utaskísérőkkel, szót vált a kerozinossal, takarítókkal.

Arról, hogy mit kell ellenőrizni, senkinek semmi dunsztja sincs, mert mit hagyhat a gépen egy olyan utas, aki épp leszállt? Mivel semmit nem vihet fel, ami gyanús, hogyan is keletkezne gyanús csomag fenn?
Csak, ha beleszarik a hányózacskóba.
De ez elég ritka.

Akkor vajon mit? Bomba nem lehet, illetve ha igen, ha fel tudta vinni, akkor valószínűleg el is tudja jól rejteni, nem a magyar határőr szúrja majd ki. Főleg nem úgy, hogy csak bepislant a székek alá. Igazából csak hátráltatjuk a takarítókat, mert ők addig nem léphetnek a gépre, amíg a kutatás tart.
De valamiért pont a takarítók a legelnézőbbek velünk, viszont hamar megtanulják utálni azt, aki szükségtelenül húzza az időt.

Répát ők is szeretik. Mivel nem rejtette véka alá az ötven feletti, de maguknak pajzán vicceket megengedő takarítónők előtt, hogy 27 centis a farka. Azóta folyton az érkező kutató szolgálatost vizslatják már messziről, nem Répa jön-e. Nemrég tudtam meg, hogy a Répa a seregbe is kintről behozott beceneve. Bár Répási a családneve, de a név a farkára utal.
Meg ő maga is lépten nyomon.

Számtalanszor láttam edzés közben, hogyha észrevette, hogy figyelik az izmait, akkor "ne azt nézd, hanem ezt" felkiáltással kicsapja eléjük. És ha más nem, ez tiszteletet parancsol. Látni, ahogy a szégyenérzettel vegyes irigység elönti ezeket. De azért megszólják, hogy nekik nagyobb, csak a neveltetésük miatt nem vehetik így elő. Répa nem szól ilyenkor, csak elégedetten elcsomagolja magát. Azt mondja, nem találkozott olyannal, akinek nagyobb lett volna, így bármikor elővette, ha úgy érezte, de soha nem érdekelte másé, és mi sem méregettünk egymáséhoz.

Rábeszéltem, hogy ma az egyik alkalommal hadd menjek ki helyette, fel akartam menni legálisan egy gépre, lehetőleg nyugati gépre. De az igazi okom nem ez volt. A kutató szolgálatos csak egy pisztolyt visz magával! nem tudom miért van ez a vonzalom a pisztoly után, de már gyerekkoromban is imádtam, sokszor voltam rendőr, nyomozó meg egyéb a testvéreimmel kitalált játékban és ha volt épp játékpisztoly akkor azzal, ha nem volt akkor bármivel, ami emlékeztetett rá, folyamatosan harcoltam. A legszebbnek a náci hadseregben használt Luger P08-t (Parabellum) tartottam, bármi is volt a kezemben, ezt képzeltem bele.

Pisztoly!
Valószínűleg lőni sosem fogok vele, de most a kezembe vehetem, a derekamra tehetem. Amúgy vacak PA63, azt mondják, egy elég elcseszett konstrukció, de pisztoly. Most én táraztam be. Néhány hónapja vezették be a maroklőfegyverekbe a műanyag fejű töltényt, hogy ne szikrázzon, nehogy kigyújtsa a gépet. Az AMD-be persze továbbra is acélmagvast használunk. Bármily meglepő, de ebben van némi logika. A pisztolyt az ember akkor használja, amikor fenn van a gépen. Senki nem akarná magára robbantani. Kintről viszont lehet sorozni, ha már lőni kell, nem gond, ha a géprablót likvidáljuk így.

Felcsatoltam magamra és mint valami western hős, mentem átkutatni egy Interflug járatot. Nem volt szerencsém, kelet-német légitársaság, TU154-essel járnak. Egy Boeinget szerettem volna. De a takarítónők engem is felfedeztek, meséltem is Répának, hogy látszott, hogy már készítik a jelzőket a farkamra, hogy de szép nagy, aztán, hogy nem ő ment, gyorsan váltottak.

Hogy milyen kölyökképe van ennek a gyereknek! Épphogy pelyhedzik. De kis fiatalka még.

Nem tudom.

Ez siker?

255

Szeptember 7 Hétfő

Tegnap Edit szülei olyan drasztikusan vetettek véget a pettingnek, hogy elment a kedvem az egésztől. Dühös voltam, csalódott és kedvetlen. Ma annak ellenére, hogy megbeszéltük, mégsem mentem át hozzá.
Inkább elmentem egy Röltexbe és vettem CENTIT.
Hihetetlen, hogy eljutottam idáig, olyan istentelen sok idő telt el a bevonulás óta, hogy azt hittem ez sose jön el, de most már az a tény egész feldobott, hogy jogosulttá váltam megvenni a centit. Vagyis régen volt a bevonulás, sok idő telt el, de telik, szép lassan, de telik.

A centi az utolsó 150 napot jelzi majd, de van egy meghatározott rituálé, először ki kell alakítani a csacsogót. Ahogy én tudom, sok fajtája van, a honvédek egy kis esztergált kézigránátszerű fém valamire tekerik fel és azt pörgetve szégyenítik meg a fiatalabb katonákat. A centit látva a fiatal katona kötelessége tiszteletet tanúsítani a centi, a napok száma és a tulajdonosa iránt, és kötelessége alsóbbrendűnek és szégyenteljesnek éreznie magát a látótávolságban lévő centi közelében.

Nálunk a reptéren a 20 centis rugalmas lapított rúd, arra felragasztottuk a mérőszalag elejét, a többit rátekertük, egy hajgumival rögzítettük. A mérőszalag első húsz centijét ragasztottuk a lapocskára, ha majd annyira elfogytak a napok, az utolsókat fűrészelni, tördelni kell majd. Attól függően milyen erős hangot akartunk kiadni vele, úgy kellett a gumit lejjebb húzni a feltekert szalag végétől, így amikor az ember a pálca egyik végét fogva ütemesen lengetni kezdte, az csattogó hangot adott.
Csacsogott. Csacsogó.

Otthon hosszan keresgéltem Apu szerszámai és a mindenféle barkácsoláshoz összegyűlt kacatok, a régről elpakolt játékaink közt, többféle dolog is szóba jött, de azt tudtam, hogy fát nem akarok, mert azt már túlhaladta a tudomány, meg nem rugalmas kellőképpen. Végül egy eszményi anyagot találtam.
Régen kaptunk egy Forma 1-es versenyautós játékot. Nagy elemekből összerakott ovális alakú rögzített pályán futott két kis áram hajtotta kocsi. Egy kis dobozba tett lapos-elem hajtotta őket, a dobozból kapta az áramot a pálya, a pályából pici áramszedőn keresztül az autó és szintén a dobozhoz csatlakozott két konzol, amivel a gázt, illetve az áramot adta az ember.
Nagyon vagány volt, bár komoly versenynek nem lehetett a játékot nevezni, mert néhány előre tudható dolog befolyásolta a győzelmet. Pl. aki a belső pályára került, vagy a gyorsabb autót kapta az nyert. Mindig kisorsoltuk, ki melyik autóval és melyik pályán indul és ezzel el is dőlt, ki lesz a győztes, le se kellett volna játszani a versenyt. Ennek ellenére nagyon komolyan vettük, mindig végig izgultuk a meneteket. Az izgalomnak az emberi tényező volt az oka, ugyanis arra azért figyelni kellett, hogy a kanyarokban ne repüljön ki a pályáról a kocsi, mert ilyenkor értékes másodperceket lehetett ezzel veszteni.

Ennek a pályának a szélén, hogy még inkább egy versenypályát idézzen, fel lehetett rögzíteni fehér korlátot a kanyarokba. Levágtam a kerítés tartó oszlopokat, a közepe pont egy centi széles, húsz centi hosszú rugalmas, de kellően merev műanyag lap lett. Erre ragasztottam fel a szalagot. Iszonyú profi, hangosan csattogó csacsogó lett belőle.

Este miután visszaértem, alig tudtam aludni, az a tudat, hogy benn van a laktanyában a centim, olyan izgalommal töltött el, úgy felpörgette a szívverésem, hogy majd lerúgta rólam a takarót. Megmutatni sajnos senkinek nem tudtam, mert most még csak a táskában lehet, majd eljön az ideje, hogy benn lehessen a szekrényben a polcon, most meg csak én tudhatom, hogy a táskában lapul.
Olyan lenne elővenni, mint a karácsonyi ajándékot szenteste előtt. A fiatalok nem néznék jó szemmel, az öregek meg egyenesen visszaparancsolnák a táskába. De benn van, a szekrény aljában, táskában lapul és esküszöm úgy láttam, ettől az egész szekrényem kékes, derengő fénnyel tűnt ki a többi közül.

256

Szeptember 6 Vasárnap

Na, ezt a napot együtt töltöttük Edittel. Délelőtt mire átmentem hozzá, megenyhült, a tegnapi ellenségesség már egyáltalán nem látszott. Ma nem volt jó idő, esett egész nap, amit normál esetben szitkozódva fogadtam volna, de ma nem jött rosszul, mert semmi kedvem nem volt kimozdulni.
Hatalmas szerencsém volt, ugyanis Edit szülei valahova látogatóba mentek, így totális offenzívát indítottam. Minden lehetséges eszközzel igyekeztem megszabadítani a ruháitól, és a legeldugottabb testzugait is birtokba venni.
Nem erőszakosan tettem, hanem eltökélten.
Látta rajtam, hogy most nem tud megszabadulni tőlem, véghez viszem, amit elkezdtem, hiába tologatja el a kezem, hiába húzogatja vissza a pulcsiját. De már csak a móka kedvéért ellenkezett, birkóztunk, hadakoztunk, ez csak még elszántabbá tett és úgy felajzott mindkettőnket, hogy hallottam fortyogni a vérünk. Ő is merészen használta kezeit, és én is tologattam neki, de nem el, hanem a megfelelő irányba. Aztán nem kis küzdelem árán, de lehántottam róla a felesleges rétegeket, a melltartó csatját merő véletlenségből egy kézzel és nagyon gyors mozdulattal (amely később emberfeletti képességemmé nőtt) kapcsoltam ki és a vékony kis blúzával együtt határozott rántással letéptem.
Nem volt elegáns mozdulat, még türelmesnek sem mondható, de hatékony, esélye sem volt megakadályozni. Kicsit meghökkenve pislogott félmeztelen, lassan eltátódott a szája. Azt gyorsan betömtem csókkal, mert az a veszély fenyegetett, hogy most ezt túlreagálja.

Tényleg elég keményen letéptem a cuccait, de ha úgy istenigazából szabadjára engedtem volna az indulataim, ami kilenc hónapja gyűlik, akkor valószínűleg nem a ruháját tépem le, hanem a húsát, a csontjait, mindent, hogy minél gyorsabban beljebb jussak, benne érezzem magam, és csak akkor eszmélnék – ha egyáltalán –, amikor véres húsként pulzálna a kezemben a szíve.

De ő nem is érzi mennyire jól járt, hogy az érdeklődésem jelen esetben felületes.
Illetve felületi.
Mondjuk megelégszem kis területtel, most például a mellbimbói bőven csapdába ejtik az agysejtjeim, semmi másra nem tudnak figyelni, még jó, hogy a légzésem reflexből többé-kevésbé folyamatos.
Először optikai terepszemlét tartok, most jövök rá, hogy így még nem is láttam őket, hogy semmi nem takarja, semmi nem lóg elé, semmi nem árnyékolja. És így szép. Illetve gyönyörű. Illetve vadítóan hetyke és kívánatos. Mélységi felderítésre indulnak a kezem, ujjaim, de nem sokáig bírom, rávetem magam, és a számmal, nyelvemmel habzsolom a bimbóit.
Felváltva játszom, hol az egyikkel, hol a másikkal, mihelyst úgy érzem, hogy a nyelvem alatt megduzzad és keménnyé válik, váltok. Ő élvezi a játékot, ha lehunyja a szemeit, lassítok, tátott szám közepére helyezem a bimbóját, a leheletemmel és a felette milliméterekre vonagló nyelvemmel segítem érezni a testét, segítek neki elterülni az érzetek pázsitján.

És ekkor, hallom fordulni a kulcsot a zárban, és ekkor, nyílik a bejárati ajtó. Edit a melltartót bevágja a szekrénybe, a blúzt magára rántja és kivörösödött arccal szalad a szülei elé.

Sziasztok, ti már meg is jöttetek? Nem volt jó a vendégségben?

Visszacsúsztatom a vágyam a gatyába, letekerem a libidót, eloltom a tüzeket.

Összeszedem a cuccaim és mogorván köszönök.

Mindenkinek.

257

Szeptember 5 Szombat

Reggel iszonyú fejfájással, másnaposan ébredtem, Anyuék nagyon figyelmesek voltak, nem zajongtak, amire meg kitámolyogtam a konyhába, igazi terülj-terülj asztalkám várt, bár enni nem igazán volt esélyem. Émelyegtem, szédelegtem, Anyu aggódva kérdezgette, hogy ugye ez nem lesz rendszeres. Megnyugtattam, hogy amilyen sűrűn kiengednek, nem tud az lenni.
Apu csak somolygott, valahogy azt éreztem, hogy a férfiasodásom jeleként fogadta, bár a rendszerességnek nyilván nem örült volna, mert ők is mindig csak mértékkel ittak, még kapatosnak sem láttam őket soha, de ő értette, hogy már nem hozhatják szóba megrovással az ilyesmit.
Anyut az egyenruha, a hadsereg egyáltalán nem zavarta abban, hogy ugyanúgy tulajdonképpen gyereknek tartson. Mikor Edithez igyekeztem, még utánam szólt, hogy öltözzem melegebben, mert este hideg lesz. Hiába mondom, hogy Anyu, minden nap a szabad ég alatt állok őrszolgálatban, egy szál ingben, legyint, hogy az biztos vastagabb ing, meg, hogy a seregben pontosan tudják, mit kell felvennünk, mert fontos beosztásban vagyunk, értékesek vagyunk. De rólam tudja, hogy magamtól én nem tudok magamra vigyázni.
Amióta az eszemet tudom, mindig ez van
Ahogy láttam, a barátaimnál is, az anyáknak egyáltalán nem tűnik fel az idő múlása.
Kíváncsi vagyok, meddig lesz ez így?
Nem is bizonytalanítom el Anyut, nem mondom, hogy szarnak miránk a seregben, a szolgálat ellátása az érdekes, mi akár bele is dögölhetünk, annyira kiszipolyoznak.

De ahogy megszabadultam az anyai intelmek alól, azonnal kezdődött Editnél. Te ittál? Most is részeg vagy? Dől a belőled a cefreszag! Mit ittál? Szabad neked így vezetned? Én nem ülök be melléd!

Mondtam, hogy. szerelmi bánatomban ittam. Van egy csajom, több, mint fél éve és még nem feküdtünk le. 

Dühösen válaszolt, hogy ez nem szerelmi bánat, pusztán egy iszákos, szexista kan vagyok, tudja, mert az osztálytársának a pasija is ugyanilyen. Arra a kérdésemre, hogy nem lehet-e, hogy jobban ismeri a barátnője pasiját, mint engem, azt válaszolta, hogy jöjjek ki sűrűbben, akkor lehet, hogy engem is meg tudna ismerni.

Mindkettőnek rossz hangulata lett, ő ebben a hangulatban ült be mégis mellém a kocsiba és így találkoztunk Ricsiékkel. A Svejk étteremben kajáltunk az én tiszteletemre, kérdezgettek is, hogy olvastam-e, és hogy mennyi hasonlóságot látok, de csak annyit tudtam megjegyezni erre, hogy a híre ellenére itt is szar a kaja.

Akkor igyunk! - kiáltott fel hirtelen Ricsi, de a két csaj szeme úgy villant össze, majd ránk, hogy leperzselődött a szemöldökünk.

258

Szeptember 4 Péntek

Ma 5-től címszabi 3 nap!!
Délelőtt már nem osztottak be semmilyen feladatra, így csak meg kellett várnom az öt órát és kimenni. Amúgy fogalmam sincs mit jelent a címszabadság, meg azt sem tudom, hány nap szabi jár nekem összesen, de ami lényeges, hogy ezt a juttatást nem lehet megvonni. Ki kell adni. Igazából a tegnapi jelentésem egész pozitívra sikeredett, Szadó őrnagy meg is jegyezte, hogy ügyesen felismertem, mi a feladat és meglepően hatékonyan intéztem. Nem tudom, hogy ő erre gondolt-e, de ez nem a határőrség iránt érzett lojalitásomnak köszönhető, hanem, hogy szerencsétlen állatok ne ázzanak el a saját házukban. A tegnapi tevékenységem persze nem takarta el a korábbiakat, az őrnagy elég fancsali arccal adta oda a szabadságos levelet, és hosszan fújtatott mikor kértem, hogy adja meg az engedélyt a civil ruha viselésére is.

Hárman is kaptunk címszabit és így a nagy öröm okán Imre Gyulával, B. Kozma Zsolttal beültünk a Csendes étterembe. Eléggé füstös kis lokálnak látszott, de alapvetően jót kajáltunk. Meg hosszú idő óta először, újra ittam sört. Nem ízlett most sem, a többiek röhögtek, hogy rendeltem kólát is, mert az ételt nem tudom csak folyadékkal megenni, de a sör ehhez nekem alkalmatlan. Tehát kaja, kóla és sör. Ez volt a sorrend. Illetve nem teljesen, mert ezután jött Zsolt ötlete alapján a pálinka.

Ő az állítása szerint eléggé edzésben van, már a katonaság előtt nagy iszákosnak mondta magát. Kis Sas, utánam szerel, de nagyon jó gyerek. A pesti punk élet illusztris tagjaként számos kalandban vett részt, szerényen, de lelkesen mesél.
Az apja magas rangú katonatiszt, igyekezett mindig egyengetni a fia életét, ő meg semmit nem szeretett volna jobban, minthogy végre élhesse az életét az apja felügyelete nélkül. Mindenre rányomta a bélyegét az apja személyének súlya, mindenhol eleve kivételeztek vele, és sokszor jött rá, hogy az apja utána nyúlt, és jobb jegyet, jobb bizonyítványt intézett. Ilyenkor B. Kozma hihetetlen dühbe jött, folyamatosan vitázott az apjával, hogy hagyja már legalább egyszer, hogy hadd csináljon valamit végig ő maga.
Hadd derüljön ki, mit ér.
De semmi nem változott.
Ide Ferihegyre is az apja közbenjárására helyezték. B. Kozma ugyanis egy idő után egyre deviánsabbá vált, bármi jöhetett, amivel szembe helyezkedhetett az apai gyámsággal. Így keveredett végül bele elvadult punk bandákba. Csavarogni kezdett, nyakló nélkül inni, úgy látszott lecsúszik teljesen, de az apja megkerestette rendőrökkel, előállították, majd nem sokkal később bevitték katonának, mondván, itt rendet tanul.
Borzalmasan rosszul viselte, hogy még ide, a határőrséghez is az apja tette be. Úgy érezte, ha most kitünteti magát jó magaviselettel, vagy netán valahogy elindulna felfelé a ranglétrán, akkor azzal az apja kívánalmainak tenne eleget, de ezt végképp nem akarta érezni.
Tehát itt is úgy működött, mint egy vásott kölyök.

Imre Gyula pedig egy halk szavú raktáros volt, Berben, de ezt nem verte nagy dobra. Raktárosi beosztása megfelelő védelmet és tiszteletet biztosított neki, de sosem élt vele. Sokat edzettünk együtt a konditeremben, olyan izmos hátat, amilyen az övé, soha nem láttam. Még a cselgáncsosok meg birkózók közt sem. Ha szemben állt és befeszítette az izmait, az oldala felugrott a hóna alá és hirtelen olyanná vált, mint Herkules.
Olyan lett, mint egy lepke, hatalmas szárnyai nőttek. Viszont egyáltalán nem volt szálkás, ha nem használta épp, semmi nem látszott az izmaiból.
De a második sör és pálinka után viszont szűknek érezte az inget magán, és mutogatta az étteremben a többi vendégnek, hogy nézzék mennyire feszül a bicepszén, ha akarná egy erősebb mozdulatra hangos reccsenéssel repülne le az ingujja, úgy szétszakítaná.
B. Kozma találta ki, hogy ebből elég, moziba megyünk, ott lehűlnek a kedélyek. Tehát megnéztük az Utolsó tangó Párizsban c. filmet.
Na az mindenre alkalmas volt, csak hűtésre nem. Igazából felnőtt életem első igazán elgondolkodtató filmje volt. Nem értettem teljesen a szereplők motivációit, a cselekedeteik indokait, de éreztem, hogy nem szimpla életuntság, flegma nemtörődömség mozgatta őket, hanem valami több. A szexualitás ilyen egyszerűvé, magával értetődővé tétele, ennyire zsigerien értelmezve, de nem pornográf módon, az meghökkentett.

Azt a jelenetet meg végképp nem tudtam hová tenni, amikor a főszereplő, Marlon Brando rászól a partnerére, hogy vágja le a körmét, vajazza be az ujját és dugja a fenekébe. Ezt együtt sem tudtuk értelmezni, csak annyiban, hogy ez már annyira messze fekszik az elfogadott normáktól, hogy ezt el kell raktározni a deviáns viselkedés majdan használni, kipróbálni való eszközei közé.

Én erősen igyekeztem a mozi melletti talponállóban fogyasztott pálinka fölött elképzelni a jelenetet Edittel. Hogy hazamegyek ma, átveszem a katonaruhát, sőt át se veszem, így megyek, ebben a gúnyában jobban áll a parancsolgatás, ledobok elé egy kisollót, levágatom a körmét, kiküldöm a szülei konyhájába teavajért, és felszólítom, hogy dugja az ujját a seggembe.
Azt még nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak aztán. Mondjuk, például amikor zokogva kér, hogy inkább dugjam meg most, mert még az is kisebb szégyen.
Nem tudom, megdugjam kegyesen, vagy büntessem azzal, hogy nem tágítok?
Vajon ez melyikünknek lenne büntetés?
Azt képzelem, hogy Edit ugyanúgy megölne, mint a filmbeli lány Brandót. Nem, ezt kihagyom inkább mégis. A pálinka után felmentünk a Gellért-hegyre megbeszélni a filmet, de igazából csak arra jutottunk, hogy defektes emberek defektes filmje, de valamiért jó volt.

B. Kozma Zsoltnak jutott az eszébe, hogy szaladjunk fel hozzájuk, úgyis kezd hűvösebb lenni, az apja meg most nincs otthon, viszont hatalmas italkészletet halmozott fel, biztos bosszús lenne, ha látványosan megdézsmálnánk.
És az jó.
Bosszankodjon csak.

Ez mindenkinek tetszett, ráadásul gyakorlatilag a Gellért-hegyen laknak, pár perc alatt odaértünk. Megkóstoltam a vodkát, a whiskyt, a Becherovkát, de ugyanolyan szarnak éreztem mindet, mint a pálinkát vagy a sört. Nem leszek én alkoholista, nem fog menni. De eddigre már a gyaloglás se nagyon ment, éreztem, hogy megint forogni kezd a világ, amikor mondtam a többieknek, hogy megyek.
Nem volt hihető, röhögtek is, de én elindultam.

11-re értem haza. Mindenkit megijesztettem otthon. Persze mire benyitottam már valamelyest kijózanodtam, de még bőven látszott, hogy ittas vagyok. A szülők hitetlenkedve és kicsit rosszallóan fogadtak. Illetve inkább az látszott, meg vannak hökkenve, mintha ezt sose feltételezték volna rólam.
Nem értem.
Katona vagyok, az állam szerint bizonyos célokért feláldozható akár az életem is.
Mi olyat nem szabad nekem, amit bármely más felnőtt megtehet?

Az utolsó tangó Párizsban, teljes film.

259

Szeptember 3. Csütörtök

A kutyakonyha nyűtt kenneleiben látható károkat okozott a tegnapi jégeső. Némelyik kutya házának tetejét átütötte, vagy legalábbis az öreg palákat alaposan összetörte. Nem értek ehhez, ezért átbattyogtam az ÉPK-sokhoz és megkértem őket nézzék meg, hátha meg tudják javítani.

Meglepően készségesnek mutatkoztak, négyen felkerekedtek rögtön és megvizsgálták a kenneleket. Majdnem szabályos alakzatban jártak a keretek közt, aztán eltűntek egy fél órára. Miután visszaérkeztek egyenként kihoztam a kutyákat ők meg a beszerzett anyagokkal kicserélgették a törött palakockákat. Tényleg nagyon rendesek voltak, mert nem csak a tetőket tették rendbe, hanem a lógó ajtókat, kirojtosodott drótkerítést, Hobin kennelében még egy kis darabon betont is öntöttek egy töredezett, zavaróan mély lukba.

Ez gyakorlatilag az egész napot igénybe vette, alig maradt időm rendesen ellátni a kutyákat, inkább azzal apportíroztam, amelyiket ideiglenesen ki kellett hoznom. Ezt a többsége szereti, de például Parával csak tébláboltam fel-alá, nem mertem az ÉPK-sok  közelében még szájkosárban sem elengedni.

Este épp elértem Szadó őrnagyot, kértem tőle kihallgatást. Jelentettem neki, hogy milyen készségesek és hatékonyak voltak ma az építő szakasz katonái, és hogy most tökéletes állapotba kerültek a kennelek. A srácok mondták, hogy nem volna baj, ha megemlíteném a tiszteknek a mai szerepüket, hátha kapnak kimaradást, de ha bárki kérdezi milyen anyagot használtak, semmit ne mondjak, mert csak összelopkodták.

Ha szabályosan megigénylik, akkor heteket kellene várni. Így csak annyit mondok az őrnagynak, hogy kijavítottak mindent, jobb lett, élhetőbb lett a kutyák környezete, nem említek semmi egyebet, ő meg nem kérdezi. Az őrnagy ujjongott, ezt az összefogást, ezt a hatékonyságot ezt a hazafias tettrekészséget szereti, az ÉPK-sokat szóbeli dicséretben fogja részesíteni.
Na ez az ami egyáltalán nem hiányzik senkinek, de aztán később visszahallottam, hogy valóban kaptak kimaradást.