166

December 5. Szombat

Ismét éjszakás szolgálatba mentem, de ma Ferihegy 1-re.
Binder tegnap nagyon jó fej volt, tegnap varázsolt, de hát elvégre Mágus, igazi MÁGUS, mint én.
Ma meg kellett tapasztalnom, hogy ő egyedül nem váltja meg a határőrséget.
Magában kevés lesz.
Több amúgy, mint amit reméltem, sosem gondoltam, hogy lesz majd olyan ügyeletes, tisztes, akinek a működését szeretni fogom. De ő van egyedül, senki nem követi a példáját. És amilyen hülye vagyok, ez nem esett le ma éjjel.

Hékási tizedes volt ma a kutató ügyeletes helyettese. Korosztályom ő is.
Ezért is gondoltam, hogy sokkal könnyebb lesz szót érteni vele.
De nem.
Hékási tizedessel úgy akaszkodtunk össze, mintha kötelező lenne. Ökölre mentünk valami szarság miatt. Nyilván megint megtagadtam a parancsot. Jelesül azt, hogy menjek ki a 25-ös betonra.

A 25-ös egy távoli üres placc, ha nincs rajta gép, semmi értelme ott állni. Az épületek messze húzódnak tőle, a közelebbi gépállóhelyekről jól belátni, senki nem tud úgy átjönni rajta, hogy észrevétlen maradjon. Oda nem kell éjszakára kitenni embert, mert nincs funkciója. De a szabályzatban benne van, hogy kell. Azt hittem a logika mindenkire azonos módon hat, de Hékási tizedes nem értette.
Azt a parancsot kapta, csináljon váltást.
Nem az ő dolga a dolgok értelmét, értelmetlenségét vizsgáltatni, nem változtat semmin, a 25-ös betonra menni kell.

Mégpedig nekem.

De nem akartam.
Hülyeség.
Kurva hideg is van.
Dehogy megyek én oda.

Hékási erősködött. Fojtott hangon mondtam, hogy oda én nem megyek ki. Ő azzal érvelt, hogy ez parancsmegtagadás, jelenteni fogja, de ekkor már úgy elöntötte a szar az agyam, hogy nem gondolkodtam. Felemelt öklökkel fenyegettük egymást, aztán felébredt Mészáros a Küti (kutató ügyeletes tiszt) és kizavart, hogy ne itt ugassak.
Kifelé menet Hékásinak megígértem egy alapos verést.

167

December 4. Péntek


Éjszaka Ferihegy 2-re vittek.
Összesen négy órát voltam kinn őrködni, kampózni.

Szeretem az ilyen napokat, valahogy olyan melengető érzés, amikor maradéktalanul öregnek érezheti magát az ember. Kell ehhez persze egy társ, és az se baj, ha az a társ történetesen az éjszakás helyettes. Az meg szinte elengedhetetlen, hogy a saját korosztályunk legyen.

Ma éjjel ez a szerencsés csillagállás tökéletesen jelen volt Binder alakjában. Mióta egyszer együtt lebuktunk ő valami fura változáson ment keresztül. Nagyon simulékonnyá vált, a tisztek kedvelni kezdték, mert jó kedélyét megőrizve viccelődött mindig, amikor feladatot kapott, mintha már ez önmagában örömmel töltené el, és gyakorlatilag bármely pillanatban meg tudta nevettetni a feletteseit.
Mondhatnánk, hogy ez hátborzongató.
Ha nem Binder teszi, okádnék tőle.

A tisztek néha könnyes szemmel röhögve veregetik a vállát, ilyenkor ő is veszi a bátorságot és veregeti az övékét. Minden jelenet első ránézésre a gerinctelen hajbókolás látszatát kelti.

De Binder nem hajlong, nem nyal.
Élcelődik csak.
Néha kikacsint a röhögő felettesei gyűrűjéből, néha erősebben szorítja meg valamelyik kopasz hadnagy vállát, amit meg tud tenni, mert ereje elég komoly van neki, néha a konditeremben is összefutunk, tudom, hogy erős.

A tisztek meg érzik, amikor beletorzul az arcuk Binder erős szorításába. Nem értik, hogy miért okoz fájdalmat, ilyen nehezen viselhetőt, miközben meg a szájával épp vicceset mond.

De én már értem.
Mert nem talpnyaló lett, hanem pokoli ügyes túlélő.
Nem hajolt meg, csak használja az adottságait. Nem tudom, mit változtatott benne a bukásunk, de azóta a tisztek kedvence.
Csakhogy ettől még szarik rájuk.
Egyre merészebb, vicceiben már szinte nyíltan becsmérli őket, de olyan ügyesen, hogy ők nem veszik észre, hogy Binder róluk beszél, de nekünk.
A tisztek röhögnek, mi visszafogjuk ugyanezt.

Binder jól halad, valószínűleg nemsokára csillagot is kap, előléptetik. De addig is már sok alegység ügyeletesi, kutató ügyeletes-helyettesi szolgálatot ad. És a benne történt változás ezekben a szolgálatokban a legszembetűnőbb.
Ha már ilyen gyors előmenetelt sikerült összehoznia, azt kéne csinálnia, mint a nagy többségnek, aki a helyében lenne, igyekezni a szerzett hatalmát fitogtatni, és a tisztek elvárásainak még jobban megfelelni. De a társak iránti lojalitást teljesen elfelejtve, kollaboránssá válva.
Binder nem ilyen lett.
Rajta mindig a cinkosság, az egy vérből valóság látszott. Sosem tette kérdésessé, hogy a feladat, amit kioszt, az ügyeletesi szerepében az elvégzendő-e. Tudtuk, hogy ha valamire azt mondja, hogy meg kell csinálni, azt meg kell. De mindig elmondta, hogy milyen mértékben várja el, mindig értésünkre adta, hogy mennyire kell megcsinálni, mi az amilyen trehány melót még el tud adni a tiszteknek.

Nem rejtette véka alá, hogy megköveteli, amit jónak lát, akár úgy, hogy felrúgja a teli felmosóvödröt a körletben a kopaszoknak, de ha valamennyire, akár tessék-lássék, de megteszik amit kér, ő tartja majd a hátát. És így, mivel bármennyire is volt a tisztek kedvence, mindig tudtuk, hogy hozzánk tartozik, közülünk való, így bármit kért, mindenki kérdés nélkül teljesítette. Minden tevékenységében cinkosként működött, néha igazságosztó Robin Hoodnak látszott, amikor a nyilvánvaló marhaságot, amit a tisztek kívántak, lefordította látszatmunkával járó lógós herézésre, és a pocsékul elvégzett feladatot meg eladta a tiszteknek dicső díszmenetként.

És ő a korosztályom.
Éjszaka úgy állította össze a váltást, hogy én csak négy órát mentem ki, az általam választott időpontokban, de a többieket is kímélte, amennyire tudta. Volt időszak, amikor csak egy kopaszt tett ki, akinek azt a feladatot adta, hogy csak azt figyelje, jön-e a laktanya felől ellenőrzés. Az volt a véleménye, hogy a 10 centis hó, meg a komoly mínuszok nyilván nem csak minket bénítanak, hanem a határsértőket is, nyilván nem ma éjjel fognak államrendet dönteni.
Szarni rájuk, melegedjünk inkább benn.

168

December 3. Csütörtök

Ma bent töltendő szabadnapot kaptam. Legalábbis a köteléken (eligazításon) ezt közölte Zádori hadnagy, majd mielőtt "oszolj"-t vezényelt volna, szólt, hogy két perc múlva jelentkezzem az irodájában.

Beléptem és nyugodtan, fesztelenül hallgattam végig. Azt mondja nem látja rajtam, hogy olyan nagyon igyekeznék, hogy meghúznám magam. Nem látja a bűnbánatot. Azt remélte, hogy lassan megjön az eszem, de neki úgy tűnik, hogy élem a világom, a korábbi büntetések nem sokat értek. Tudja, hogy most épp nincs konkrét ügy, amivel kapcsolatban el kellene járnia, de úgy általában véve a hozzáállásom nem tetszik neki, ezen akar változtatni.

Nem tudom, honnan gondolta, hogy valaha látni fog rajtam bűnbánatot.

– De figyeljen ide Dvorszky! Én a kemény büntetések híve vagyok. Egy katona nem lehet engedetlen. Ha engedetlen, akkor példásan meg kell büntetni. Magát Dvorszky, büntetni kell.

Hosszan merengett az arcomba, reakciót várt.

De hát csak hadd várja. Százvalahány napom van még, abba nekem belefér.
Álltunk.
Zádori unta ezt meg előbb, leült az asztala mögé, sóhajtott és folytatta.

– Csak hogy lássa kivel van dolga, én ma kiengedem magát. Öltözzön kimenőbe, aztán a többi szabadságossal jelentkezik öt óra előtt. Értve vagyok?

– Jelentem igen.

Nem köszöntem meg, és semmilyen módon nem reagáltam le.
Engedjen ki, vagy tartson benn.
Leszarom.

De azért átöltöztem és öt előtt valóban ott álltam a sorban, a többiek közt, akik szintén ma kaptak szabadnapot. Zádori jött ki az irodából kiosztani a könyveket.

Ilyenkor még egy kicsit emberkednek, fitogtatják a hatalmukat, na mutassa csak a cipőjét, nem jó, menjen tisztítsa ki, így akar maga határőr létére a civilek közt mutatkozni? Magának meg van orvosi igazolása? Miről? Hogyhogy miről? Maga nem borotválkozott meg rendesen. Én tudjam, mi az oka? Ilyen szőrösen nem megy sehova, ha két perc múlva nincs itt sima pofával, bevonom a könyvét és nem megy sehova!

Mindig ez a cirkusz, minden szabadnap előtt.

Mindig ezzel fenyegetőznek, hogy nem adják oda a katonakönyvet, vagyis hogy nem engednek ki, ha valami kis apróságot nem találnak rendben. De persze, ha valakit nem szeretnek, akkor találnak valamit, akkor is, ha minden rendben van.

Zádori kijött, sorban beszédet intézett mindenkihez, majd átnyújtotta a beszéd végén a könyvét. A sor vége felé álltam, lassan közeledett, majd amikor elém állt, folytatta, amit az irodában elkezdett.

– Dvorszky, nem vagyunk megelégedve magával, a viselkedése semmilyen jutalmazást nem tenne lehetővé.

Ez amúgy hazugság, mert amióta elhagytam a gépfegyverem már kaptam könyvet, már kiengedtek többször is.

– De én ma szabadnapra engedem magát. Kinyitotta a könyvem, ott ahol a kimenőket írják be, és olyan kéjes, leereszkedő arccal nyújtotta át, hogy már felesleges volt elmondania, amit még elmondott.

– De ne higgye, hogy most akkor minden el lett felejtve magának. Ezért nem mehet teljes szabadnapra, ma öttől este kilencig engedélyezem magának a kimenőt. Hogy lássa kivel van dolga.

Belepillantottam a könyvembe, ott valóban az állt, 17-21.

Na a kurva anyád.

Összecsuktam a katonakönyvem és egy határozott mozdulattal visszaadtam a kezébe és közben ugyanolyan kéjes, leereszkedő arcot vágtam hozzá, mint pár perccel ezelőtt ő.

Hogy lássa kivel van dolga.

Teljesen elképedt, már-már megsajnáltam, amilyen övön alulinak érezhette ezt.

De ne akarjon nekem kegyet gyakorolni! Egy hónapja nem voltam otthon. Nem érzem, hogy ez a helyzet megtört volna.
Akármennyi időt kibírok benn.
Mennék haza, persze, de akkor engedjenek ki rendesen. Nem éhes kutya vagyok, akit konccal magához tud szoktatni, akit maradékkal feltétlen rabszolgai hűségre lehet kényszeríteni.
Ha épp beledögleni készülnék abba, hogy nem voltam otthon régen, akkor sem omlanék össze egy ilyen semmi alak előtt, egy ilyen piti ajándék láttán.
Kinek gondolnak ezek engem?

Ha kapnék az alkalmon, akkor se látná rajtam. Hálának a legkisebb jelét nem fogná, úgy fogadnám, mint jogos jussomat. De ez a konc ez nem kell, ne érezze,  hogy kegyet gyakorolhat.
Kapja be, neki én nem megyek ki.

– Dvorszky! Könyvet kapott, nem akar hazamenni? – kérdezte döbbenten.
Válaszra sem méltattam csak annyit mondtam, kérek engedélyt lelépni.

Hirtelen erős haragra gerjedve kiáltotta, Dvorszky, akkor takarodjon vissza a körletbe, a többiek jelentkeznek a csapat ügyeletesnél, amíg meg nem gondolom magam.
A srácok elhúzták a csíkot, én is elindultam vissza a folyosón. Éreztem Zádori dühös tekintetét a hátamon, ezért jóságos mosolyt öntöttem az arcomra és egy pillanatra hátrafordultam, hogy egy villanás erejéig találkozzon a tekintetünk.

Csak, hogy lássa, kivel van dolga.


Másnap a kimenősök közül többen megkerestek és állították, még egy szabadnapot is megér tényleg az az elképedt pofa, amit a jelenetemre a hadnagy vágott. Értem én, de persze az én szabadnapom bánta, az pedig senkinek nem túl drága, sok szájhős.

169

December 2. Szerda

Éjszaka Ferihegy 2-n.

A tegnapra várt hóesés ma érkezett meg.
Nagyon finoman, kis kósza előőrsök előre küldésével pásztázta be a terepet, nem is láttam, csak az arcomon, a szempillámon landoló pászmákra figyeltem fel, aztán nekibátorodtak egyre többen jelentek meg, míg egyszer csak totális támadást intéztek, és a hatalmas pelyhek puhán kapaszkodtak mindenre, gépekre, csápokra, lépcsőkre és rám.

Földre nyomtak minden hangot, és én egész éjjel egy erős reflektor fénygyűrűjében kavargó pelyheket néztem, kongó, de lágy csendben, míg a világ és benne én, fehér leplet kapott.

170

December 1. Kedd


Éjszaka Ferihegy 1-re vittek.
Már nagyon hidegek vannak, egész nap olyan érzésem volt, olyannak láttam az eget, hogy havazni fog.

Éjjel szállongott ugyan a megfagyott, a gépekről apró szemcsékben leváló pára, de ez nem hó, még ha ugyanolyan tétován bolyonganak is a térben, mint az első könnyű hópelyhek.
Tíztől éjjel kettőig kinn álltam egyfolytában és addigra szép fehér váll-lapokat kaptam és ahogy pislogtam, azt is éreztem, hogy a szempilláim is fehérre festette a párakristályokat terelgető béna kis szellő.

Délben, nem sok alvás után keltettek, hogy Rövid Ugrással Tranzit-őrségbe megyek. Ráadásul 24 órában, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy váltanak majd, mintha kapuőr lennék a laktanyában, vagyis négy óránként. Ez valami újítás, mert ez a tranzitőrségesdi nincs még nagyon kidolgozva. Eddig is elég ad-hoc módon intézték mindig, mintha ez a szolgálat még csak mostanában kezdene bevezetésre kerülni, és a tiszteknek nem lenne konkrét elképzelésük, hogy milyen is legyen. Valóban, a Sasok mondják is, mert kicsivel öregebbek, mint mi, hogy ők se emlékeznek sok ilyen szolgálatra, mintha ezek most szaporodnának fel. Valami változóban lehet a világban, mert mintha szökdösnének a népek otthonról.

Most egy líbiai fél család, vagy mi a fene érkezett tegnap, és persze nem tudni meddig maradnak. Azt gyanítom, ma még biztosan, vagyis a 24 órás szolgálatom kihúzom itt mellettük.

Genyóság amúgy amit velem csinálnak, mert az éjszakai szolgálatból Rövid Ugrással 24 órás szolgálatba tenni az kifejezett rosszindulatra vall. Nyilván szétesem a végére a fáradtságtól.
Mondjuk legalább nincs hideg az épületben.
A líbiaiak a Ferihegy 2 tranzitját szállták meg, fura összeállítású csapat, nem tudtam a dolgot hová tenni, két férfi és három, nagyjából egyforma korú kb. 10 éves fiú. Hogy ez egy nagy klán férfiállománya, vagy egy szűkebb családé, vagy két fél család, nem tudom.
Hol vannak az asszonyok, az anyák?
Velük nem sikerült komolyabb kontaktust kialakítani, hülyén néztek rám, ahogy a szokásos kézjeleimmel kérdezgetni akartam őket, ellenségesen rázták mindenre a fejüket, a kölkeik meg mögöttük röhögcséltek. Dühösen vonultam félre, rohadjatok meg, gondoltam, legyen veletek jó fej a kivégzési illetékes, aki majd otthon vár titeket.
De csak én gondoltam, hogy ezzel le van zárva a dolog, mert ugyan a férfiakkal megszűnt a kapcsolatfelvétel, a kölköket ez nem zavarta. Először csak összetorlódtak előttem pár méterrel egy kupacba és egymást lökdösve vihorásztak néha vagányan, néha szégyenlősen, majd kisebb kirohanásokat intézett némelyik felém, azt játszva, hogy közelebb mer jönni hozzám, ne adj isten megérinteni.

Nem voltam barátságos, bár igyekeztem jó képet vágni hozzá, de nem nagyon ment. Nem is nagyon reagáltam le, és azt hiszem itt hibáztam. Mert felbátorodtak és egészen közel jöttek és piszkálni kezdtek.
Valahogy nem látszott, hogy gyerekek.
Mintha kicsi, gonosz, erőszakos felnőttek lettek volna.
Lehet, hogy attól tűntek annak, mert ugyanúgy inget és világos szövetnadrágot viseltek, akár a férfiak, lehet, hogy azért, mert a frizurájuk is olyan volt, de lehet, hogy az arab gyerekek mind ilyen koravének, nem tudom, mindenesetre valamiért viszolyogtam tőlük.

Aztán meg felbátorodtak és folyamatosan piszkáltak. A pisztolytáskát, a gumibotot, a sapkámat, mindezt egyszerre és hangoskodva. Értem én, hogy ezek a szarok tetszettek nekik, és lehet, hogy ez a fajta közvetlenség, hogy nekem dőlnek, rám támaszkodnak, meg hogy mosolyogva ugyan, de nyúlkálnak, ez otthon náluk természetes, de engem halálra idegesített.
Azt is láttam, hogy a líbiai férfiakhoz is így közelítettek, de én megilletődtem ettől.
Folyamatosan karattyoltak, piszkáltak, én meg hol innen, hol onnan fejtettem le a kezüket. És amikor nem bírtam az egyikük erőszakoskodását, megfogtam a kézfejét, erősen megropogtattam, majd durván hátrébb löktem. Ő felkiáltott a fájdalomtól és felém akart csapni a kezével, ekkor hirtelen felálltam és ha nem pattan fel az egyik férfi szintén, valószínűleg lekeverek a gyereknek egy pofont. Az ember nekem kiabált, én neki, aztán mindketten a gyerekeknek. Én azt kiabáltam neki magyarul, hogy vigye innen a büdös kölkeit, ő meg feltételezem azt, hogy hozzájuk ne merjek nyúlni.

Végül az ember maga mellé parancsolta a falkát, és ők meg durcásan és ellenségesen méregettek. Én elhatároztam, hogy az elsőt, amelyik ezek után felém jön, figyelmeztetésképp lelövöm. De aztán arra gondoltam, hogy amilyen faszok a tisztek, még lehet, hogy valahogy ezt is megúsznám, de ha van Isten és nem olyan hülye, mint a vezérkar, akkor biztos nem helyeselné, ezért annak rendje és módja szerint elszégyelltem magam, hogy micsoda hülyeségek jutnak az eszembe.
De azért a maradék három órát ugyanolyan duzzogva töltöttem, mint ők.

171

November 30. Hétfő

Ma semmilyen feladatot nem kaptam, feküdtem egész nap, még gyúrni sem mentem le.
Mindig meghökkentenek az ilyen napok.

Mert nem értem. Mi történhet ilyenkor?
Nézek bután az alegység ügyeletesre.


Alig van olyan, akivel ez így, ahogy velem, megesne.
Mindig vagy szolgálatba kerül valaki, vagy szabadnapra küldik.


De hogy ne kelljen csinálnia semmit, az nagyon ritka.
Velem mégis ez történt ma is.
Sose tudom, hogy ennek örülni kell-e, vagy megijedni tőle.
Ilyenkor mindig valami határszélre való áthelyezés előkészítéséről vizionálok.

Na nem sokat, mert hamar belealszom.

172

November 29. Vasárnap

Ma megszopatott a B. K. Zsolt éjjel, egy kopasz három órát pihent, míg én kettőt!!

Ferihegy 2-re vezényeltek, B. K. Zs volt az éjszakás ügyeletes helyettes.

Mióta tizedes lett, a tisztek egész egyszerűen tizedesnek tekintik és ugyanolyan szolgálatokba teszik, mint a többi tisztest.
Senki nem érti, hogy lehet ez.
Alegységügyeletesnek teszik a laktanyában és kutató ügyeletes helyettesnek a reptereken.
Hallatlan.
Ő gyűlöli ezt, de tehetetlen.
De ezt csak hiszi, mert nem az.

Sőt, olyannyira tevékeny, hogy ma például megszopatott.
Dühös voltam rá, mert nem figyelt a váltásra és nem figyelt rám. Ha nem is veszi figyelembe, hogy a váltásban én vagyok a legöregebb, mellesleg nála is öregebb, akkor legalább azt vette volna figyelembe, hogy jóban vagyunk.

Most így felvetődik, lehet, hogy csak én érzem ezt?

Sőt, még azt is lehet, hogy csak én érzem, hogy kezd tetszeni neki a parancsolgatás?
Valahogy a hideg kiráz, hogy olyasmit érzek belőle, amit nem szeretek.

A tisztesek idegesítő pökhendiségét.

Azt persze el kell ismernem, hogy nagyon rossz helyzetben van és az is látszik, hogy zavart.
De mintha tényleg tetszene neki, hogy parancsolgathat.

Nagyon remélem, hogy tévedek.

173

November 28. Szombat


Ma betettek délutános szolgálatba, Ferihegy 2-re.

Okmányosra kerültem, meg kell állítanom a reptéri kocsikat és ellenőriznem a belépőkártyáikat.
Megint találkoztam a barkasos nővel.


Nagyon dühös vagyok, mert egyre hidegebb van, ettől mindenki több ruhát vesz fel. A nő is be volt vastagon öltözve már, úgy láttam, sokat szaladgál és sokat van távol a kocsitól, így az nem tud felmelegedni, ha egyáltalán fel tud egy tökéletesen szigetelés nélküli fémdoboz.

Fázósan begombolva nyakig a kabát, vastag, merev. Láttatja ugyan, hogy hatalmas mellei vannak, de semmilyen információt nem hordoz annak alakjáról. Élesen él még az emlékeimben múltkorról, meg az a játék amivel szórakoztunk, hogy igazi rendőrt játszom, miközben kerekre meredt szemmel nézem a mély dekoltázsban duzzadó keblei közé tett belépőkártyát.
Most meg ül itt darócban, és a hidegben csak bágyadt mosolyra telik neki is, de még ezen is átsüt, alig várja, hogy valaki befűtsön neki. Engem ettől úgy elöntött a forróság, hogy korlátlanul tudtam volna adni, de remegtem minden ízemben is közben, hogy milyen hihetetlenül béna vagyok.
Sűrűn megállítottam ma, és minden alkalommal csak annyit tudtam kérdezni, hogy láthatnám-e a kártyáját, de minden alkalommal egyre szürkébben. Nem tudtam lelkesítőt, kedveset, vicceset vagy akár komolyat mondani, amitől megmarad valami szellemi kontaktus, ha már a játékot téli bundára váltva, nem tudtuk feléleszteni. Pedig a fejemben olyan hatalmasat szeretkeztem vele mindig, két kanyar közt, hogy majd beszédültem a kerozinos kocsik alá.

És aztán egyszer csak eszembe jutott Edit. Egészen pontosan az, hogy milyen iszonyú rég nem jutott eszembe.

Két napja ugyan felbukkant bennem, de előtte, még csak elképzelésem sincs mennyi ideje egyáltalán nem gondoltam rá. Ez így nem pontos, mert gondolni akarattal kell, az bennem egyáltalán nem volt, de nem volt semmi olyan helyzet sem, amire önkéntelenül ugrott volna be a képe.
És most belegondolva, jó mélyre bevilágítva sem találok semmit, ami ragaszkodásra késztetne.
Riasztó, elvégre ő a barátnőm.

Ma éjjel, biztos, hogy a barkaszos nő jelenik meg nekem álmomban, nem Edit.
Mert Edit már nem hordoz nekem szexuális impulzust. A barkaszos nő meg két akkorát is, hogy abból több se kell.

Editet sosem kaptam meg.
Nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy megkapjam végre, de már nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom tudni.

Igazságtalan, de úgy érzem kifáradtam.

Azt, hogy messzi és távoli, itt benn a laktanyában elviselem, de ha mellette vagyok, akkor már nem biztos. Nem türelmetlen leszek ettől azt hiszem, hanem fásult.

Ez meg semmi jót nem ígér.

174

November 27. Péntek

Tegnap reggel a laktanya felé menet már félúton nagyon dühös voltam.

Ültem a platón ez után az észvesztő éjszakai szolgálat után, és kavargott bennem minden.

Kaptam egy olyan napot, amiben egy halálraítélt ember vár a kivégzésére, és az utolsó óráit velem tölti, nekem közben meg az a feladatom, hogy biztosan eljusson a kivégzése helyszínére.

És kaptam egy olyan napot, amiben egy felettesemmel összeverekszem.
És ez a két nap egy napra esik.
Hogy jön a két esemény?
Nem ám egymás után, nem.
Egyszerre.

Kurva élet mi közöm nekem ezekhez?

Miért kell nekem élőhalott elítéltet pesztrálni?
Ökölharcot vívni az ostobasággal?

És dühös lettem ott a platón, hogy éjszaka gyengének mutatkoztam, sem a lelki nyomást nem tudtam kezelni jól, sem a fizikai agressziót.

A palesztinre rá kellett volna üvöltenem az elején, hogy kussoljon, nem érdekel mit akar.
Megvárni míg elviszik aztán kész.
Babarcsinak meg olyan nyomatékkal mondani elsőre, hogy takarodjon kifele, amiből megérti.

Ha kell, a halántékához tartott fegyverrel.
Nem dulakodni, előtte meg sopánkodni.

Dühös lettem magamra ott a platón, hogy bezzeg utólag jól tudom, mit kellett volna tenni, mit kellett volna mondani. És a dühöm csak fokozódott, amikor megéreztem a zászlós váll-lapját a zsebemben. Figyelve, hogy a többiek ne vegyenek ebből észre semmit, kihajítottam a plató ponyvája alól egy bokrosabb részen.
Mire beértünk a kapuhoz, még mindig fortyogtam, mint a zsír.

Én léptem utoljára a fegyverszobába, betettem a pisztolyt a szekrénybe, majd lassan megemeltem egy tartalék tártáskát, ami senki nevére nincs kiírva és behajítottam a sarokban álló szekrény mögé.

Nem volt olyan hangja mint szerettem volna, ami csitította volna a haragom, hanem csak tompa püffenés, egy erőteljesebb fing hangja és ettől nem csitult bennem semmi, de értelme sem lett volna nekiállni megkeresni azt a tártáskát, amelyik ezt a hangot tudja, ezért lendületes, sértődött hátraarccal jöttem ki a helységből.

Szóval dühösen feküdtem le reggel, de ébredéskor ennek már semmi nyoma nem volt, most csak simán be voltam szarva, hogy ez a verekedés Babarcsi zászlóssal már akkora súlyú-e, hogy lecsukjanak.

Öttől bent töltendő szabadnapot kaptam. Ennyi volt, ami a köteléken velem kapcsolatban ma elhangzott, tehát úgy néz ki a Babarcsi nem nyomott fel, lehet, hogy semmire nem emlékszik, csak azt furcsállja, hogy hiányzik a fél rangjelzése.

És na vajon ma mi volt az Esemény?

Eltűnt egy tártáska!

Az egész század rohangált föl s alá, mindenki gyanús, leginkább én, aki mosolyogva figyeli mindezt.
Tártáska?
De kié?
Az enyém?
Dehogyis.
Akkor mi közöm nekem ehhez?

Hagytam hadd szaladgáljanak, keressék.
Ha kérdezték volna, hogy hova tettem, megmondtam volna, de nem kérdezték.

Tehát átszellemült mosollyal csináltam ma mindent, amit kértek, ide állj, oda állj, sorakozó, mindenki mutassa be a tártáskáját, és ilyenek.

Boldog voltam, mert úgy éreztem minden miattam van, de semmi közöm hozzá.

175

November 26. Csütörtök

November 26.-a van!!!! Kereken egy éve vonultam!!

Eltelt végre egy telebaszott, kurva év!!!

Milyen istentelen hosszú tud ez lenni és milyen keveset voltam ezalatt a magam ura!
Talán ha 10-15 napot a 365-ből. A többi időben rendelkezésre álltam, a szabadságomat áldoztam kényszer hatására egy hülye fantazmagóriára, hogy a rothadó nyugat az ellenség, aki ellen védeni kell az országot.

Szerintem a nyugatnak kellene engem, meg a társaimat kitüntetni, mert nem attól védem a hont, hogy a nyugati rothadás be ne jöjjön, hanem hogy ez a sok hülye elmélet a szocialista hazáról ki nem menjen. Mert ez tényleg veszélyes.

Mert az a rendszer, ami így működtet egy hadsereget, határőrséget az nagyon beteg.

Azzal, hogy munkát adok a feletteseimnek a létezésemmel, azzal, hogy a társaimmal együtt igazgatni kénytelenek minket, megszabadítom a világot attól, hogy ezek az emberek kimenjenek és szégyent hozzanak ránk.

A tisztek jóvoltából, a hülye sorkatonaságot életben tartó rendszer miatt, akaratomon kívül lettem nyugati ügynök.

Rothadni akarok. Levis farmerban és Adidas cipőben, igazi Coca colával, lila rágóval a számban. És felszállni egy kurva gépre, hogy elvigyen valahová. Megnézni milyen kinn, honnan jönnek ezek a rothadó nyugatiak, ezzel az eltüntethetetlen mosollyal az arcukon.

És amúgy semmi szükség nem lenne rám, nincs szükség olyanra, aki megakadályozza, hogy kimenjek, mert ha kimehetek, akkor visszajövök. Itt a családom, itt vannak a barátaim, még talán a barátnőm is itt van.
Bár ezt már csak félve említem meg, mert nem tudom, hol van. Messze, tőlem és bennem is messze van.
Ha ez a kurva katonaság nem telepedett volna az életem legkisebb részletére is egy éve, tudnám, hol van a barátnőm. Vagy lenne még és akkor boldog lennék, vagy nem lenne, de az legalább tiszta sor. Túl lennénk a testiségen, túl lennénk egy csomó dolgon.
Ismerném.
De ez alatt az egy év alatt, ebből a 365 napból 10-15 alkalommal láttam.
Nem is tudom ki ő valójában.

Mert egy ideje semmi más, csak egy idea, ami testet öltött arra a pár félszeg órára, amit együtt tölthettünk.

És amióta megőrültem, amióta mint egy vergődő állat, csapkodok magam körül, nem figyelve, milyen következményekkel jár, csak szabaduljak végre attól a gondolati szolgaságtól, hogy katona vagyok, hogy rabszolgaként élek, mióta az életemet a szabályok, az agyamat a szabályok be nem tartásának önkéntelen vágya tartja bilincsben, azóta Edit suhanó árnyékká, lassan, a magasban úszó foszladozó felhővé lett, távoli, megfoghatatlan és elérhetetlen. Nem is nyúlok már utána, semmilyen téma nincs, ami ne tudná kitörölni, ha netán mégis eszembe jut.
Ki vajon ő?
Ki ő vajon nekem?

És ki vagyok én?
És ki vagyok én, nekem?
Hogy lehet, hogy nekem sem ér semmit a sorsom, szarok bele, éveket kockáztatok számomra csínynek tűnő katonai bűncselekményekkel?

Mi az Isten lett belőlem egy év alatt?
Ki lettem?

Mert nem az vagyok, aki bevonultam.
Nagyon nem.
Alig maradtak éles emlékeim a katonaság előtti életemről.
Homályban bolyongó gyerek képe maradt meg magamról.
Egy év alatt minden más kimosódott.
Gyerek voltam.
De ma felnőtt vagyok-e?
Vagy csak sima kiskatona, az előbbi két állapot közt lebegve?

Egyszer, még gyerekként, valami idézetgyűjteményben, Platontól olvastam ezt:
"Megbocsátjuk, ha egy gyerek fél a sötétben. Az élet igazi tragédiája, ha egy férfi fél a fényben."

Akkor a legnagyobb igazságnak gondoltam.
Úgy gondoltam, e szerint fogok élni, ezt tartom mindig majd szem előtt.
De hol tartok én most?
Az ég világon semmit nem tartok szem előtt. Semmi erkölcsi szabályt, semmit.

Ja, de, egy dolgot igen. Azt, hogy hány napom van még.

Gyerek nem vagyok már. Sötétben már nem félek. De nem félek a világosban sem.
Felnőtt lennék tehát?
Ugyan.
Nem azért nem félek, mert tartásom van. Nem bátorság ez.
Azért nem félek, mert menekülök.
Menekülök innen, ahol egy kerek éve vagyok, bármi jó, csak ne azzal kelljen foglalkoznom, hogy itt vagyok. Olyan eszeveszetten menekülök, hogy nem tűnik veszélynek pár év börtön, ahhoz képest, ahol most vagyok.
Van ebben logika?
Az égvilágon semmi.
De ezzel a hadsereghez igazodik.

Szóval ki lettem én ez alatt az egy év alatt? És kik ezek itt mellettem? Kik voltak, kik lettek?
És mit tesz a katonaság azzal a durván 130ezer sorstársammal, akik most jelen pillanatban valamelyik határőr, vagy honvéd laktanyában kérdezhetik ugyanezt maguktól.

130ezer fiatal és kamasz.
Emberek! Nem sok ez egy kicsit?
Másfél év.
Nem sok ez egy kicsit?
Dehogynem.
Iszonyú sok.

Egy telebaszott kurva év mégis eltelt.
És pontosan a fele van még hátra.

Pontosan a fele.

Határőrség létszám adatok.

176

November 25. Szerda

Tegnap véget ért az EÜ szabadság, de csak ma vittek szolgálatba.
Délelőtt Ferihegy 1-re.
Utána egy Ultra Rövid Ugrással. rögtön délutánra beosztottak Transit-őrségbe.

Egy szerencsétlen palesztin fickóra vigyáztam.

Azzal küldtek be hozzá, hogy igen nagy a szökés kockázata, nagyon figyeljek rá.
És hogy amúgy meg folyamatosan pofázik, de arra meg ne figyeljek.

Kicsi, törékeny alkatú, barna férfi volt. Amint beléptem felugrott és nyújtott karral jött felém bemutatkozni. Kicsit visszarettentem, észre is vette, lassított és mikor felengedtem, kezet ráztunk.
Leültetett és mesélni kezdett.

Nem értem, nem értem, mondtam neki néhányszor magyarul és kapcsolt, átváltott arra a pantomim előadásra, ami Abuval is segített szót érteni.

Azt mondta, a PFSZ tagja, ha visszaküldik Izraelbe biztos kivégzik. Mutogatta a családja fényképét. Ez a felesége, az ott a két fia, az meg a nagylánya, ott hátul.

– Látom, yes, yes.

Aztán úgy tesz, mintha széttépné a képet és a darabjait a háta mögé dobná. Az ég felé mutat, igen, mutatja, mind az égben vannak.
Ott vannak.

Majd az ölében forgatja a képet, fátyolos szemmel mered rá vagy mellé.

Aztán hirtelen felugrik.

– Israel you know Israel...

– Yes, Izrael!

– Army!

Igen értem, katonaság.

Ratatata... ráz egy képzeletbeli géppisztolyt.

A feleségem, a lányom és a két fiam, mutatja a képen.

A feleség, a lány, és a két fiú.

– Yes, all family.

– Família?

– Yes, familia.

Az egész családja! Aztakurva! Mindet megölték neki.

Aztán közelebb húzódik és mesél tovább.

Nagy fájdalma volt emiatt, magyarázza, aztán kétségbe esett, végül dühös lett.
Nagyon.
Fegyvert szerzett és lőtte Izraelt. Lőtte éjjel, lőtte nappal és nekem az a gyanúm támadt, hogy lőtte ahol érte és igen, asszonyt és gyereket is.

Az a tűz, ami a szemében játszott, az nagyon is igazolja ezt a feltevést.
Aztán menekülnie kellett, mondja, ide jött, de nem engedik be az országba. Pedig neki azt mondták, ide be lehet jönni, innen nem küldik el.
De nem engedik be. Sőt sehova nem engedik, visszatoloncolják Izraelbe.
Ott biztos, hogy kivégzik.

– Ott kivégeznek.

Többféle változatban játssza el nekem, a torkára mutogat, hogy egyszerűen csak elvágják a torkát, kötelet hurkol a nyakába, hogy felakasztják, vagy lelövik. Az a gyanúm támadt, óvatosan befolyásolni próbál, valami segítséget vár, de nem tehettem semmit. Vigasztalásképp elmutogattam neki, hogy nem csak vele vagyunk ilyenek, és hogy Carlost is pár napja tettük ki innen.

Először megdermedt, nézett rám, s hosszan hallgatott.

Majd annyit kérdezett:

– Carlos?

– Yes, Yes, mutogatom, hogy fegyveres. A Carlos.

– Nincs itt? – kérdi a földre mutogatva.

– Nincs. Pár napja repülő, shh... Valahová el.

Nem közölhettem valami jó hírt, mert egész kicsire összement.

Biztos kivégeznek, mutogatja a torkát, a kötelet, a főbelövést.

Egészen megsajnáltam.

Kurva élet!

Mi közöm nekem ehhez? Miért én vagyok egy halálra készülőnek az utolsó mentsvár és ha igen, ha az vagyok, miért az a feladatom, hogy megfosszam a reménytől mégis, hogy elősegítsem a kivégzését.
Mert szívem szerint elengedném.
Lehet, hogy nagyon ronda dolgokat tett. De basszus, megölték a családját.
Persze ki tudja, hogy ez a szerencsétlen nem ölt-e már korábban is családokat.
Nem tudom.
De nem akarom senkinek a halálát elősegíteni.
Ebben nem akarok részt venni.

Persze, azért elengedni sem akartam. Legalábbis lábon kéne lőnöm magam, hogy ő volt és utána elengedni. Így lenne hiteles, de ezt azért mégse.

Rendes volt, mert nem szökött meg az alatt az egy alkalom alatt sem, amit akaratom kívül biztosítottam neki.

Tíz körül mikor a reptér elcsendesült és azt hittem, ketten maradtunk a palesztinnal az épületben, megjelent a Tranzitban Babarcsi zászlós.

Azt hittem ellenőrizni jött, összecsaptam a bokám, de nem érdekelte, legyintett.
Igazából a nevén kívül semmit nem tudok róla, a laktanyába sose jár, és hogy itt mi a feladata az rejtély, mert az itteni posztokat mind magasabb rangú tisztek töltik be. Atyaian átkarolta a vállam, lenyomott az ülésre és mellém ült.

– Na fiam, mi a helyzet?

– Jelentem, semmi rendkívüli nem történt.

– És az? Azzal mi van?

A férfi megérezte, hogy róla van szó, már szólt volna, de Barsi megelőzte, eltávolodott tőle, ezáltal tőlem is és egyetlen kézmozdulattal leállította. Nem ért hozzá, de benne volt, hogy neked most itt nem osztottunk lapot.

– Na mi van ezzel?

Dőlt belőle a cefreszag, billegett a széken.

– Jelentem, palesztin. Visszaviszik Izraelbe, kivégzik majd.

– Na, és miért?

Elmondtam amit tudtam, Carlost nem említettem, úgy éreztem, ezt a fickónak se kellett volna.

De Babarcsi legyintett – Hazudnak ezek, mint a vízfolyás. Megölték a családját, mi?

– Mi van? – fordult a férfi felé. – Family kaput? He? Family kaput?

A palesztin pasi szeme rám villant, szét akartam tárni a karom, de Babarcsi megbökött.

– Na kérdezd meg tőle, hogy miket csinált? Kérdezd meg, hogy kiket ölt meg?

Azt a pantomim előadást, amivel megkérdezhetném, nem akartam Babarcsi előtt bemutatni, szarul is éreztem magam, mintha elárultam volna az őrizetest, ezért csak széttárt karral pislogtam, nem tudok én ezzel beszélni, amit tudok, azt is a váltásom mondta.

– Ejjj, az Isten faszát! – horkant fel a zászlós és a fickó elé penderült.

– Na mit műveltél sunyiképű?

Az ember össze töpörödött, egyáltalán nem látszott félelmetes harcosnak.

Babarcsi nem hagyta.

Na gyerünk! Gyerekeket erőszakoltál, mi? Vagy miket? Mondjad!

De ekkor már a férfi ingnyakát szorongatta és ordított fröcsögő szájjal.

– Mondjad, kit öltél meg?

Kurva szar helyzet.
Itt egy arc, akinek a védelme az én feladatom. Most határozottan elkelne neki a védelem.
Meg kell védenem, hogy elvihessék meghalni. A másik meg a felettesem, részeg és erőszakos.

Tennem kellett valamit.

– Zászlós elvtárs!

Megfogtam a karját és igyekeztem hátrébb húzni.

– Zászlós elvtárs, nem fogja tudni elmondani, nem beszél magyarul, talán egy tolmács kellene.

Indulatosan rántotta el a karját.

– Maga fiam meg ne fogdosson! Nekem ne mondja meg, mit kéne! Megértette? Meg fogja ez mondani, tudom én, hogy kell ezekkel bánni!

Szerencsétlen faszit az ingénél fogva igyekezett lerántani a padról, az meg védekezni sem mert.

– Zászlós elvtárs! Zászlós elvtárs! – kiabáltam de nem segített. Valamit tennem kell, ez kezd nagyon eldurvulni.

Ekkor megragadtam erősen a karját, meg a palesztinét is és erővel szétrántottam őket. A fickó beiszkolt a sarokba, én meg közelharcba kezdtem Babarcsival. Lökdösődtünk, igyekeztem túlkiabálni, hogy felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

– A Tranzit és ennek a személynek a biztonságát nekem kell biztosítanom. Most úgy ítélem meg, hogy közbe kell lépnem, veszélyben érzem a biztonságát. Felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

Próbáltam hivatalos szöveget kanyarítani neki, hátha valamelyik katonai formula észhez téríti és rájön, hogy igazam van, nem tehetek mást, de nem hatott.

Megragadta a vállam, én is az övét, tépkedtük egymást, ellöktem, ő visszalökött, és közben fröcsögött belőle az öntudat:

Ő egy zászlós, az engedélye nélkül rá se nézhetnék. Ha tehetné, lelőne, mint a kutyát, ahogy ezt régen csinálták, de akkor legalább fegyelem volt! Azonnal vágjam vigyázzba magam, mielőtt szájba vág, és jelentsek.

Felhívtam a figyelmét, hogy Ő viszont az én engedélyem, és az ügyeletes tiszt engedélye nélkül hatolt be az általam őrzött területre, veszélyesnek ítélem az általam őrzött személyre nézve, és azonnal távozzon, de hirtelen valahogy kiszabadult az egyik keze és lekevert egy pofont.
Nem ért el nagyon, a sapkám sem esett le, viszont lezuhant a rostély.

Nekirontottam, a karját oldalra ütöttem megfogtam a zubbonyát, mint a cselgáncsruhát.

– Menj a picsába, te hülye állat! – ordítottam rá. Megrántottam magam felé, és mivel meglendült valóban a teste, már könnyedén el tudtam oldalirányba mozdítani. Félkört tettünk le együtt, ezáltal én szembe lettem az ajtóval, ő meg háttal. És teljes erőmmel afelé toltam.
A kurva anyádra a te kurva anyáddal feleltem.
Láttam, hogy az egyik kezével a pisztolytáska felé nyúlkál, de érdekes módon nem ijedtem meg, hanem csak annyit tudtam, nem hagyhatom. A vállánál fogva taszigáltam, de a kezére kellett ütnöm. Olyan lendülettel tettem, hogy véletlenül letéptem az egyik váll-lapját.
Az a földre esett, ő is meglátta, meg azt is, hogy mekkora erővel ütöttem a kezére. Felbőgött, de így védtelen lett. Egy határozott mozdulattal kilöktem a csapóajtón, még egy két lépést toltam, hogy ne tudjon azonnal visszajönni, közben ütéseket kaptam a mellemre és kerültem el a fejemre irányulókat, végül egy nagy ütést én is bevittem a mellére, amitől megtántorodott, így én visszaiszkoltam a Tranzitba és ráfordítottam a kulcsot. Beálltam az ajtó mellé viszonylag takarásba, odaugrott a palesztin is, de Babarcsi nem vett elő pisztolyt, csak ráütött egyet ököllel az ajtóra, beordított még, hogy kicsinál, végem van, aztán elcsendesedett.

Gondolom milyen patália lesz ebből a századnál! Lehajoltam a zászlósi váll-lapért és zsebre vágtam.
Összeverekedtem egy zászlóssal! A kurva élet!
Milyen híre, következménye lesz ennek?

Két óra múlva leváltottak pihenni, Babarcsi már nem volt az ajtó előtt, mikor a váltást beengedtem. Benn a kutató ügyeleten nem említette senki, gondolom akkor majd holnap a századnál.
A palesztin emberem rendes volt, nem surrant ki míg Babarcsival dulakodtam, szóval most nyugi van.
Aludtam pár órát, majd hajnalban visszaküldtek váltani.

Jött ki a társam, egy kisberben kölök, mondta, hogy szétmegy a feje, annyit beszélt hozzá a palesztin, de próbált úgy csinálni, mintha nem is hallaná.

– Mi a szart tud ez ennyit beszélni?

Nem mondtam el, amit én megtudtam, csak beültem mellé. Nekem már nem beszélt sokat, szomorúan hallgattunk, míg jöttek érte az izraeli biztonsági szolgálat emberei egy LRI-s földi utaskísérővel. A palesztin kezet nyújtott, éreztem, hogy reszket, még egyszer visszaintett messzebbről és nem sokkal később eltűnt.

Valószínűleg végleg.

177

November 24. Kedd

Ma is még Eü szabadnap.
Semmi nem történik, semmit nem csinálok, még a körlettársak által terjesztett reptéri szolgálati eseményeket sem hallgatom meg, egyszerűen nem figyelek oda. Kezdi idegesíteni a többieket, hogy semmi bajom, ezért ma nyöszörögtem keservesen és köhögtem sokat ügyesen.

Amúgy meg fekszem, alszom, gyúrok, olvasok.

178

November 23. Hétfő

Ma is tart az az egészségügyi szabadságom. Kurva jól csináltam, mert semmi bajom.

Alszom, olvasok.

Alszom.

179

November 22. Vasárnap

Na, kiderült, hogy tegnap miért nem piszkált senki.
Az orvos ugyanis tudtom nélkül kiírt 4 nap Eü-szabira. Az marha jó, hogy nekem nem is mondta.
Négy nap?
Marha jó!

Alszom, gyúrok.

Alszom.

180

November 21. Szombat

Ma nem vagyok benne se laktanyai, se őrszolgálatban, se külső körleten, se KH-riccsben.
Gyanús!
Én aztán meg nem kérdezem, hogy nem hiányzom-e a váltásban, vagy nem vagyok-e újra külső körletre beírva!
Ha valaki akar valamit, majd elém járul.

Senki nem szól hozzám, nekem ez megfelel, ezért egész nap gyúrtam lenn a konditeremben.
Ott sose keresnek.

181

November 20. Péntek

Matyinak köszönhetően nem voltam sokat kinn éjszaka, de reggel éreztem, hogy ehhez nekem inkább fáj a torkom és ezért reggeli után elmentem a dokihoz.
A torkom mindig piros.
Csak meg kell köszörülnöm és iszonyú betegnek látszom.
De a doki nincs meggyőzve, ingatja a fejét, majd szó nélkül elküld. Délután szemlét tartanak a tisztek a körletekben, rendet kell csinálni.
A természet rendje, hogy nekem nem kell.
Meg Lufinak sem.

Most lettem öreg, Lufi pedig leszerelő, alig három hónapja van hátra.

Így mi az ágyon fekve várjuk, hogy Petró Dezső megcsinálja. Minden alkalommal sikerült eddig valahogy ellógnia, most viszont nem volt szerencséje, hárman voltunk csak a körletben. Néha Lufi hanyatt fekve, mint valami karmester, széles mozdulatokkal instruálta, ezt ide, azt ott még egyszer, de aztán elfáradt és hagyta, hogy Dezső sunyi pillantásokkal fellesve, hogy figyeljük-e még, egyre lanyhuló intenzitással maszatoljon.

Aztán jöttek a tisztek és Lufitól, mint rangidőstől kérdezték, hogy ez mi?
– Ez miért nem ott van? Az meg? Mintha le se lenne törölve, le kellene még egyszer! Igen az lesz a legjobb. Az egész körletet takarítsák ki újból! De ragyogjon!

Lufit ilyennek még nem láttam, úgy indult meg Petró felé, hogy azt hittem egyben lenyeli.
Még bele is férne.

Ettől megijedtem én is, ugrottam oda, senkinek se lenne jó ez, de addigra Lufi már sziszegett, hogy ezt többet soha, érted, kisgyerek? Most megnézed, milyen a tiszta körlet, és bármikor mondom, hogy ilyen legyen, te megcsinálod, nem kell szólni, nem kell kérni, hogy mit kell még letörölni, letörlöd. Most megcsinálom én, te ülsz és nézed. És megjegyzed öcsém, értve vagyok?

Olyan tömeg tornyosult Petró fölé, hogy nem volt kérdés, hogy ezt nem akarja még egyszer átélni.
Lufi egyébként nem ilyen, nagyon is nyugodt és szarik a korosztályos különbségekre, ő se szeret senkit ugráltatni, de ugrálni sem akar már. Most lett leszerelő, jogos is az elvárása.
De én szarban voltam.

Úgy gondoltam, takarítson a faszom.
De ha Lufi takarít, én nem fekhetem.

Így mikor Lufi elismételte Dezsőnek, hogy most ő megcsinálja, jól figyeljen, én is bekapcsolódtam, hogy igen, most megcsináljuk, de jól figyelje meg, mert mindig ilyennek kell lennie a körletszemlén.

Lufi nem kímélte magát, nekem se lett volna illendő, és végül egész jól is esett ez a vad, elszánt, pörgős munkavégzés és mikor készen lettünk, egymás tenyerébe csaptunk Lufival, hogy ez jó volt.
Kemény volt, de jó volt.

Petróra se haragudtunk, Lufi barátságosan mondta neki, hogy ecsém, szaladj a tisztekért.

182

November 19. Csütörtök

Ma egész nap csesztetett az a gondolat, hogy tegnap engedékeny voltam Herolddal. Azt kellett volna mondanom, hogy nem megyek ki többet. De ez a lihegve egyezkedés, összeakaszkodva, ez megalázó volt.

Ezért éjszaka F1-en kavartam, mint a gép, hogy ne kelljen kimennem reptéri őrszolgálatba.
Nem egyszerű ez, ha az ember reptéri őrszolgálatba lett beosztva. Ha amiatt viszik fel valamelyik repterünkre, hogy ott a betonon állva vigyázzon rá.
Nehéz ezt kivitelezni.

Kübli már ittasan feküdt, aludt, én meg a helyettesnek, egy nálam idősebb Sasnak mondtam, mutassa a beosztást. – Nem jó, nem jó. – mondtam – Ekkor nem megyek ki. Tegnap lettem Öreg, nem megyek ma ki, csak ha majd akarok.
Nagy a csönd. De megtöröm.

– Itt leszek benn addig.
Rámutattam a fegyverszobára és tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam.
Fel sem merült, hogy ez így nem fog menni.
Mér' ne menne? Öreg vagyok, nem?

Épp bevackolódni készültem, feküdtem épp a mikádómra, mikor egy korosztályombeli srác, a Matyi, akinek annak idején egy balesetben benyomta a szemét a géppisztoly csöve, mellém térdelt.
Elmondta, hogy most őt is megszopatom, holott ő is most lett Öreg.

Azt, hogy akkor ő se menjen ki, már akkor éreztem, hogy tényleg nem jó ötlet, amikor javasoltam neki.
Mondta is, hogy ehhez lenne kedve, de nem nagyon lehet megcsinálni, ő még sajnos katona. És szerinte még én is az vagyok, csak ő nem tudja annyira elfelejteni, mint én.

Sajnáltam szegényt nagyon, így aztán megállapodtunk mi is, meg a ügyeletes helyettes Sassal is, hogy Matyi állítja össze a váltást úgy, hogy mindketten csak annyit legyünk kinn, amennyit szükséges. Így tulajdonképpen egy korosztályommal kötött konszenzus alapján voltam ma kinn kampózni.

Ez így bevállalható.

183

November 18. Szerda

ÖREG vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
ÖREG! ÖREG! ÖREG.
MÁR CSAK EGY KOROSZTÁLY VAN ELŐTTÜNK ÉS MI JÖVÜNK!!!

Leszereltek végre a Berbenek.

Egyedül Imre Gyulát sajnálom. Elkértem ugyan a címét, de biztos voltam benne, hogy nem fogom keresni. Fél éve kinn lesz, mire szabadulok. Lassan elfelejti az itt létet, arccal áll a jövő felé, mit tudna beszélni valakivel a múltból. Levelezni soha nem fogunk, fel évig nem is hall rólam.
És én mit kérdeznék?
Hogy na, szar volt kiheverni a határőrséget? Vagy jó itt kinn?

Kinn már nem kérdés, hogy jó-e kinn.
Az csak innen bentről kérdés.
De itt se kérdés.
Jobb kinn.


Imre Gyulán kívül nem is nagyon kedveltem abból a korosztályból senkit, mégis kimentem búcsúztatni őket, de csakis azért, hogy Bakonyinak megmondjam, hogy egyszer pellengérre állítom, egyszer megírom a történetét, mindenki tudni fogja majd, milyen rohadék volt, Medvének meg azt, hogy remélem 20-25 év múlva az lesz az egyetlen emléked a katonaságról, hogy Lufi petyhüdt karral lebassza szkanderban a tiedet.
De mosolyogtam hozzá, és egyik sem csinált jelenetet.

Éjszaka az F2-n a Herold lett a Küti helyettes, és szerintem elszarta a váltást. Illetve lehet, hogy csak nem módosította a megváltozott körülményeknek megfelelően.

Elvégre ma lettem ÖREG! Vénséges vén ÖREG katona.

Miért kéne annyiszor kimennem szolgálatba, ahányszor be vagyok írva?
Ha benne van, töröljük ki. Ha beleírtad öcsém, akkor nem érted a helyzetet.
Az első pihenőben tettem mindezt szóvá, amikor Herold úgy hívott be, hogy egy óra múlva megyek is ki őrködni újra.
Nem nagyon akart engedni, de amikor azt találta mondani, hogy egyébként sem tetszik neki a képem, így egymás torkának estünk, pontosabban először én neki. Valami hülye ötlettől vezérelve büdös biboldónak neveztem. Mikor kimondtam éreztem a lehetetlenségét ennek a kifejezésnek, mintha rákurjantottam volna, hogy a "teremburáját". Valamelyik Joseph Heller könyvből idéztem, ott se értettem, és ott is bénának éreztem.

Meg kell néznem a szó jelentését, mert meglepetésemre viszont hatott, ugyanis már nem csak én fogtam a karjait és nyomtam a falnak, hanem erre szívósan védekezni kezdett. Aztán egymás arcába vicsorogva megállapodtunk, hogy még két órára kimegyek valamikor később.

Tartsa tiszteletben a koromat és tényleg ne akarjon megszívatni, mert nem tetszik neki a képem.

184

November 17. Kedd

Reggel azzal ébresztettek, hogy külső körletre rendeltek mára. Vagyis szemétszedés, sitthordás az udvaron. Guttyán főtörzs, neki szívügye a kert,  ő osztotta ki feladatokat Faragó Zolinak, egy szintén korosztályombeli határőrnek.
Ma neki tartozunk engedelmeskedni. Jól nézett ki a csapat, mert én, mint majdnem Öreg, a többi mind igazi kopasz. Zolival sosem voltunk jóban, de soha semmi bajunk nem is volt egymással, sőt tán még néha egy-egy cinkos összekacsintás is lehetett.

Most megkérdőjelezhetetlenül kinyilvánította a kopaszok előtt, hogy én is öreg vagyok és ugyanolyan előjogaim vannak, mint neki vagyis dolgoznom nem kell, de parancsokat adhatok.
Így is mentünk ki a hátsó udvarra, mi Zolival beszélgetve, a kopaszok sorban, menetelve. Mivel pár napja érkeztek, még azért elég megszeppentek voltak mind.

Mivel a feladatokat nem ismertem és nem is akartam, csakis önkényeskedni tudtam.
De ez egész jól ment így elsőre is.
Rámutattam egy területre, tele többkilós betondarabokkal, ágas-bogas betonvasakkal, hogy ezeket szedjék össze és tegyék ide.
Majd fel óra múlva, hogy nem jó, állj!
Ne ide!
Az egészet vigyétek át oda.
Majd megint, hogy talán jobb lesz mégis az épület mellett közvetlen.
Ott igen.
Oda az egészet.

Aztán sopánkodva, hogy ájájájj... nagyon nem jó, közel a villámhárító, belecsap a villám.
Vigyenek vissza mindent, ahonnan hozták, de aztán meg amint végeznek, hogy mindenhol útban van, szórják szét mégis inkább ott, ahol összeszedték.
De egyenletesen!

Zoli nem szólt, hagyott érvényesülni, amúgy ő is ugyanezt csinálta, bár abban volt valami koncepció, eredményeket ugyanis majd fel kell mutatnia Guttyánnak, de volt elég embere, dolga.

Érdekes dolog ez amúgy.

Elkapott a megkérdőjelezhetetlen, ellenőrizetlen hatalom szele, ereje.
De nem is ez az érdekes, ez szinte törvényszerű ilyen helyzetben.
Az az érdekes, hogy a gyengékre csapok le én is.

Ez valami emberiségbe kódolt ösztön lehet, mert én is csak rámutatok a kehesre vagy rámutatok a szemüvegesre, és valami lehetetlen munkára rendelem. Pol Potnak is bevált, irtotta a szemüvegeseket és a munka társadalmát építette. Ennyire egyszerű ez, odahívom a szemüveges, hajlott hátút és azt utasítgatom.

Azokat, akikben látom, hogy ellenszegülhetnek, azokat nem.

Ha konokság jelét felfedeztem valakiben, azt messze elkerültem a parancsaimmal. Egyszerű válasz lenne a miértre, hogy mert nem mulattatna, mert jobb egy olyan ember szenvedését látni, aki valóban szenved. De ez nem teljesen igaz, talán inkább valami érdektelenség.
Viszont a legbiztosabban megszenvedtethető: a gyenge.

Azt látni aki ellenáll az akaratunknak, kifejezetten frusztráló. Meg csak az időt veszi el a hiábavalóságával. Ezek úgyis engedelmeskednek Zolinak. Küzd velük, de jól csinálja, végül nincs apelláta.

Szóval én vittem a gyengéket. Még mulattatott is a végén, hogy már-már erőt tudtak felmutatni, az egyre sűrűbbé váló "na ebből már tényleg elég volt, a kurva életbe már Dvorszky" felkiáltás, az valami ilyesmire utalt.
De zendülés nem lett.

Amúgy a konokokkal szemben lehet, hogy nem az érdektelenség, hanem a félelem jelent meg bennem. Attól amitől én gondolom magam többnek, vagányabbnak, hogy kiszökdöstem, nem tudják, nem is sokat tudnak rólam, semmi okuk tiszteletet tanúsítani.
És lehet, hogy nem is tudnám rávenni őket.
Az komoly presztízsveszteség lenne.
Na, a nagy lázadó, de rendet tartani, azt nem tud!

Pedig amúgy tényleg nem. Az a vágy, hogy tiszteljenek kimerül abban, hogy hagyjanak békén, de hogy másokat arra igyekezzek kényszeríteni, hogy tegyenek is úgy, mintha tisztelnének, sőt, tiszteljenek, ehhez nincs gyomrom.
Ezt csak a beteg lelkű pártfunkcionárius és a katonatiszt várja el.

Én hánynék ettől.

Ez jó érvnek tűnt, mert a másik eshetőség, hogy egyszerűen csak képtelen vagyok másoktól megkövetelni a tiszteletet, az szar lenne.
Ezt senki se szereti.
Nem jó érzés gyengének tudni magunkat.

Ezért gecizik minden hatalommal bíró gyenge a gyengékkel. Mert nekik ki tudja mutatni a hatalmát, nem veszélyeztetik azt.
A többit rábízzuk egy gátlástalanabb társra, akiből érződik erő. Ezt csinálja a hatalom, ezt csinálják a külföldi kormányok, a poltika és ezt csinálja a mai magyar minisztertanács is.
A párt.
Mindig mi leszünk hatalmon. A gyengék.
Nekem könnyebb veled, ha azt csinálod, amit mondok. Gondold úgy ahogy mi szeretnénk, hogy gondold, hidd azt, amit mi gondolunk, hogy higgy.

És igen. Leuraltak minket.

Egy szűk elit szolgái vagyunk.

Ebből kéne kitörni, ezt nem volna szabad hagyni soha.

Este elengedtem a gyengéimet, Zolival nevetgélve mentünk az épületbe, Guttyánért, hogy lássa, micsoda rendet csináltattunk.

Bele ebbe a szép szocialista hazába.

Ma Isteni volt!

Ma Isten voltam.

185

November 16. Hétfő

A ma délelőtt még riccsben telt, vagyis riadókészültségben, de aztán lefújták, mert állítólag Carlos és a társai önként továbbrepültek. Csak a repjegyet kérték ingyen, gondolom amúgy is mentek volna, de ügyes így utazgatni, hülyeség lenne nem bepróbálkozni. Úgyis minden állam azt akarná, hogy húzzanak a vérbe az országból, megéri kifizetni akár a jegyet is.

Csak éjszakára tettek szolgálatba, F2-re.

Binder jött még, amúgy csak kopaszok voltak a váltásban, ezért Bindert tették meg az éjszakás kutató ügyeletes helyettesének.

Én nem kerülhetek felelős beosztásba, mert sittes vagyok, így evidens, hogy Binder lett az.

Viszont három órát pihentem!

Volt, amikor senki sem volt kinn őrségben.

Ha a beosztott tiszt lusta megcsinálni a váltást, akkor helyettese állítja össze.
De melyik tiszt ne lenne lusta, ha megcsinálják helyette? Nagy ívben szarnak rá, csinálják a katonák, ők alszanak inkább.

Binderben meg felébredt az öregkatona, úgy nézett ki, mintha erőt merített volna a múltkori kihallgatásokból, bár én pont azt feltételeztem, hogy jobban fog fosni.
De nem, mintha megtáltosodott volna.
Úgy állította össze a váltást, hogy én három órát tudjak benn pihenni. Olyan fura érzésem lett, hogy rokonszenvezik velem - jobban belegondolva - a közös bukásunk óta. A kopaszok mind két órát pihentek és ez nagy dolog, mert általánosságban igaz, hogy tört órát, legfeljebb egy egészet pihen aki kopasz. De ehhez Binder azt is bevállalta, hogy egy kerek órán keresztül senkit nem tett ki a reptérre.

Erre azért én is csóváltam a fejem, de mondta, meg ne szólaljon az aki elhagyta a fegyverét.

Nagy mákunk volt, minden flottul működött.

Hajnalban esett a hó egy kicsit és most fájóan üresnek, elhagyatottnak látszott a reptér.