186

November 15. Vasárnap

Tegnap a bent töltendő szabadnapom után már nem osztottak be semmilyen szolgálatra, ma viszont egész nap KH riccsben vagyok. Vagyis karhatalmi riadóban.

A karhatalmi riadó az az országhatáron belüli fegyveres beavatkozás valószínűségére való teljes felkészülés, egy ilyen akció lehető leggyorsabb elindításának okán. Ki ellen kell beavatkozni? Hát a lakosság az mindig gyanús. De ha szerencsénk van csak börtönből szökött cigányok miatt rendelik el a riadót, ahogy egyszer már a nyáron tették.

Ilyenkor a laktanyában maradók kapják ezt a feladatot, rendesen gyakorlóba felöltözve, bakancsban csinálunk mindent, hogyha kell, szaladhassunk. Ma komoly dolog lehet, mert kiosztották a tártáskákat és éles lőszerrel be kellett tárazni, ráadásul háromszor harmincat. Szolgálatba csak hatvanat viszünk, háromszor húszat. A tártáskát a fegyverszobában kellett hagyni, a fegyvert viszont be kellett vinnünk magunkkal a körletbe.

Mindenki egy kicsit nyomottabban feküdt, egy éles bevetés gondolata nagyon megzavarja az embert.
Mivel az intézkedésen kívül semmit nem tudtunk, képzelődni kezdtünk. Találgattuk, hogy a románok ellen megyünk-e, vagy újra be a csehszlovákokhoz, vagy itthon valami tüntetők, netán punkok ellen?
Kire lőjük el a 90 lőszert?

Csak délután derült ki, hogy valami Carlos nevű terrorista, meg két társa kóvályog valamiért Magyarországon, azért van, hogy ruhában, bakancsban, géppisztollyal a fejünk alatt alszunk.

Mindenki fellélegzett, de jó!

Csak egy állig felfegyverzett terrorista!

Nem kell osztálytársakat, barátokat lőni.

Este a törzsszakasz írnoka elkotyogta valakinek, amit a vezérkari megbeszélésen hallott.
Azt továbbadták és nekem Imre Gyula mondta el. Carlos az egyik legkeresettebb terrorista. Venezuelai a csóka, de itt garázdálkodik Európában. A franciák nagyon keresik, és emiatt ide jött Magyarországra, évekig itt lakott, de két éve kiutasították végleg.

Azért persze hamis útlevéllel, álnéven időről időre próbálkozik, és be is jut. A hatóságok nem akarnak tőle semmit, régen ugyan még támogatták is, most csak az a kérés, húzzon a picsába innen.

De lehet, hogy nem akar.
Erre az esetre kellünk mi.

Valószínűleg nem reptéri tűzharcra kell számítani, hanem a terület biztosításra, utak, helyek lezárására. Mondjuk a rendőrség üldözi, mi vagyunk a fal, ami útját állja.

Jól van, ez nem akkora gáz. Hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellekből lefekvéskor.
Ruhában, bakancsban, szekrénynek támasztva vagy takaró alatt a fegyver, de nyugodtan alszunk.
És a punkok is alhatnak.
Nyugodtan.

A Sakál.

187

November 14. Szombat

Bent töltöm a szabadnapom.
Délelőtt megtudtam, hogy Répa a hétvégén összevont szabadnapon van, és hogy hétfőn pedig költözik az ÉPK-sokhoz.
Gondolom ő is számot vetett az elmúlt hónappal és látta, hogy a szökéseink nem tarthatók, de rossz enélkül az izgalom nélkül itt benn lenni, a szürke szürkébb lett, az idő lassabb, a bezártság elviselhetetlenebb.

Az egész helyzet sokkal rosszabb lett. Én azt a stratégiát választottam, hogy igyekszem szarni rá, de azért én is úgy élem meg, mintha komoly előjogokat vontak volna meg tőlem azáltal, hogy nem szökdöshetem, amikor csak akarok.
Répa más utat választott. Befejezte a kampózást. Mivel hidegburkoló a szakmája, nem volt nehéz, átkérte magát az Épület Karbantartó alakulathoz és áttették. Mostanában lett kész a körletük felújítása a parancsnoki épület melletti barakkban, de kisebb munkák még hátravannak, kell a munkás kéz.
Valahogy éreztem a napokban, hogy Répa elszakad tőlem, és lám, tényleg. Mert ha annyiszor látom majd, mint a többi ÉPK-ást, akkor keresztet vethetek rá.

Este meg egy kis szaladgálás volt ma a körletünkben. Mióta Lufi letett engem szkanderban, folyamatosan nyúzzák a többiek, hogy szálljon be, álljon ki valakivel. Leghangosabb Medve volt, akit szerintem basztatott az erőm és be akarta vizsgálni, hogy mekkora ereje van annak, akinek több van, mint nekem, következésképpen, mint neki.

Gondolom Lufiból ő se nézett ki sokat és valahogy visszabillent volna a helyére, ha le tudja tenni. Eddig Lufi nagyon konzekvensen állt ellen, de ma kiborult, hogy sosem lesz ennek vége, állandóan cseszteti valaki.
Dühös volt már, és úgy érezte csak úgy lesz vége ennek, ha valakit letesz.

Medvére esett a választása és este hatra hirdették meg a rangadót, hogy az is láthassa, aki szabadnapról jött vissza ötre.
Medve hangos volt, pökhendi, és ellenszenves. Lufi meg dühös, de ezt csak mi láttuk rajta, a körlettársai, mi ismertük annyira.
És ez a düh robbant ki belőle, mikor végre nekiveselkedtek Medvével. Az a méreg, hogy napok óta piszkálják, élni se hagyják.

Ez most kicsattant.
Olyan erővel, hogy hosszú másodpercekre csend lett.

Ugyanis úgy csapta le a stokira Medve kezét, hogy csak úgy csattant. Mintha semmi nem állna ellen neki, csak simán odacsapott volna az asztalra, bár nem tört csont, de többen felszisszentek a hangra.
Lufi rögtön elengedte Medve kezét, felállt és körbenézett. Benne volt a mozdulatban, hogy na, akar még valaki szkanderezni?

De senki nem akart, Lufi jól csinálta, mert vele többet soha senki nem akart.

Medve még néhány napig magyarázta a folyosón, meg az ebédlőben, hogy Lufinak szerencséje volt, meg szerinte a rajtszó előtt már támadásba lendült, de sosem kockáztatta meg, hogy felmerüljön egy ismétlés lehetősége.

188

November 13. Péntek

Péntek 13. Vajon mit tartogat nekem ez ma?

B. Kozmának nem lett semmi baja a tegnapelőtti botrányából, a késést elnézték neki, a szekrényajtó meg egy baleset miatt tört darabokra, mikor B. K.  Zs megbotlott, nekiesett, olyannyira, hogy még az ing is leszakadt róla.
A váll-lapok is méterekre repültek, akkora baleset volt.

Ezt nem lehet büntetni, sőt néhány nap betegszabadságot helyeztek neki kilátásba. Ő csak azt kérte, hagyják békén, de inkább büntessék meg, fokozzák le.

De azt nem lehet, itt a népnek még jogai is vannak, balesetet nem büntetnek, csak igazi kihágásokat, ilyet most nem látnak.

Szadó őrnagy irodájának nyitott ajtaján szűrődött ki, hogy azért az ilyen balesetek se legyenek többet.
– Megértette B. Kozma tizedes? Ne... ne mondjon semmit, kussoljon! Ki ne mondja, amit gondol, nem kérdezte senki, megértette B. Kozma tizedes? Menjen, tanulja csak meg a rajparancsnok jogait, kötelességeit. Magának itt nem csak jogai vannak, de kötelességei is.

Délelőtt csak mi ketten voltunk a körletben, megint nyugtatgatnom kellett B. K-t, bár most dühkitörés nem volt várható, csak zsörtölődött, és azt magyaráztam neki, hogy nem éri meg nagy marhaságot csinálni, kockáztatni éveket futkosón ilyen apró hülyeségek miatt.

Jó, éreztem, hogy nem vagyok valami hiteles, B. K. Zs. is felfedezte.

– Te ugatsz, baszdmeg? Elhagytad a géppisztolyod, te állat! Ne papolj mit érdemes, mit nem! Én az apám ellen küzdök, ha nem tudok másképp, hát futkosón. Te mi ellen küzdesz, Dvorszky? Amikor elhagytad a fegyvert lázadó voltál vagy fasz?

– Hát... Lázadó?

– Faszt voltál lázadó, egy igazi barom voltál. Na? És tegnap? Mit csináltál tegnap? Sört ciháztál. Ezért megéri kockáztatni?

– Nem tudom. – tűnődtem el én is. – Nem is szeretem a sört.

– Na, megéri?

Tényleg ezen sose gondolkodtam, minden bukásomat és minden büntetést szükséges rossznak nyilvánítottam, a katonaság törvényszerű velejárójának, az fel sem merült, hogy megéri-e.
Vagy hogy elkerülhetőek lennének-e, ha visszafogom magam. A büntetéseknek a legkisebb nevelő hatása nem volt. Talán mert nem büntettek meg igazán sosem.
Így minden bukással, és minden azt követő nevetségesen erélytelen büntetéssel messzebb és messzebb kerülök a futkosótól, illetve attól az érzéstől, hogy én valaha oda kerülhetek.
És ez nem valami komoly visszatartó erő.

De valamiért Békázséért aggódtam. Valamiért azt éreztem, ő túl tudna lőni a célon, ha elborul úgy, mint a napokban. És azt ő is elismerte, hogy attól azért fél, hogy éveket üljön.
De aztán megszakadt a beszélgetésünk, mert terítékre kerültem.
Mennem kellett kihallgatásokra.

Kezdetben Binderrel együtt álltunk a szőnyeg szélén, először Zádori hadnagynál, aztán Szadó őrnagynál, végül Balrog őrnagynál. Az előbbi kettő hosszú fejmosást tartott, a kérdésekre én feleltem, láttam, hogy Binder igyekszik láthatatlan maradni, ez sikerült is neki, legalábbis inkább áldozatnak látták, úgy is váltak el tőle, hogy maga meg lehetne okosabb, minek hagyja magát belerángatni ilyen marhaságba. Kerüljön el engem, legyen esze.

Balrog elé már meglehetős rutinnal léptem be, de mikor meglátott, csak annyit kérdezett, maga az? És egy fejedelmi kézmozdulattal, amolyan legyintés félével hessegetett el.
– Tűnjön el az irodámból.

Nem vagyok egyébként reménytelen szerintem, van amikor szót fogadok. Most például kezdtem eltűnni. Tisztelegtem és a hátraarc közben észrevétlen megrántottam Binder gatyáját. Hogy jöjjön ő is, ne tátsa itt a száját, de nem mozdult.

– Hát maga? – nézett rá vészjóslón Balrog.

Binder nem tudta mi legyen, csak tétován utánam mutatott.

– Menjen a pokolba maga is! – csapott az asztalra az őrnagy ingerülten, erre Binder is értette már, és lóhalálában iszkolt kifelé.

Kezd valami hírem lenni.
Ma nem osztottak be semmilyen beosztásba, hogy a tisztek gyönyörködhessenek bennem.
Mert egymás után hivatott még Knízner hadnagy, Korlát százados és két irodista marha a parancsnoki épületből, a Kaksi főhadnagy meg a Őrláng alezredes is.

Eddig őket csak hírből ismertem, de kvittek vagyunk, mert csak hírből ismernek ők is engem. Ma jött el a napja, hogy megnézzék, ki is vagyok.

Külön-külön hívattak magukhoz, Binder már nem kellett, csak én.

Valahogy mindig megnyugszom mostanában amikor belépek egy vezérkari tiszt irodájába. Nem amiatt, mert ne lenne félnivalóm. Mert lehet, hogy ők mondják ki, hogy éveket akasztanak a nyakamba.
Ettől ugyanúgy féltem.
Ami megnyugtatott az az, hogy nincs semmilyen erkölcsi fölény.

Emberként felette állok, nem számít amiről papol.
Mert amikor belépek, minden irodában megüti az orrom az olcsó cigaretta átható bűzében tévelygő, ünnepi alkalommal meggyújtott minőségibb szivar édeskés illata és a tegnap esti házi pálinkázás átható penetráns cefreszaga. A szemek is ebben a löttyben úsznak, azt is a dohány festette sárgára, a pálinka tette opálossá.

Ezek akarnak kioktatni?
Röhej.

Hadbíróságra küldhet, derékba törheti az életem, de mindig kevesebb marad, mint én. Sosem fogom embernek tekinteni, hiteles embernek.

Szinte hetykén és büszkén mondom a tegnapi bukásom, nagyon lényegre törően, tömören.
Azt az egyet ne lássa, hogy félek.
Kapja be.

De aztán eszembe jut B. K. Zs kérdése. Megéri?

Ha arra gondolok, hogy érzésem szerint pontosan tudja mind, hogy csak annyi tiszteletet tud megkövetelni tőlem, amennyit a helyzetemből adódóan katonaként köteles vagyok megadni, ennél többet soha nem, akkor igen.
Akkor megéri.

Nem is tart sokáig egyik kihallgatás sem, Őrláng ales azzal küld el, hogy látni akarja mindezt jelentésben. Írjam le és jelentkezzem nála újból.

Tehát jelentést kellett írnom a sör buktáról, mintha ez lenne a legsúlyosabb bűncselekmény, amit valaha elkövettem. Megírtam neki.

"Jelentem, tegnap délután szolgálatban voltam Ferihegy 1-en, a kettes szolgálati helyen. A menetrendszerű lengyel járat egyik utasától egy bontatlan doboz sört fogadtam el."

Ennyi.

Vittem is Őrlánghoz, majd meggyulladt a kezében, ahogy szorította és láttam, hogy nem erre számított. Talán, hogy mentem magam, hogy szépíteni próbálom. Aztán lehet, hogy csak valami hülye vezérkari intrika miatt kellett volna a levelem, mondjuk az országos vezérkari cimboráknak be lehetne mószerolni a laktanyaparancsnokot, kiütni a helyéről, azzal, hogy mik meg nem történnek itt, de ebben a jelentésben csak nekem van felelősségem, nem lehet maszatolni másra. Ezért is írtam így.

Néztünk egymásra, majd igyekezett rám ijeszteni, hogy egy darabig biztos nem megyek haza. A hülye, azt hiszi ez az eshetőség még sosem merült fel bennem? Tíz napja voltam otthon, de ha nem lettem volna, akkor sem lenne semmi.
Nem érdekel, rég letudtam már magamban a hazajutás vágyát.
Ezzel akar fegyelmezni?
Ez nem nézte át rendesen az aktámat, nem ismer. Különben is, milyen jogon baszogat? Milyen szolgálati kapcsolat van köztünk?
Csak mert elöljáróm? Lehet, de nem felettesem, se nem szakasz-, századparancsnok, nem hadműveleti tiszt csak egy érdeklődő, egy állatkerti látogató.

Menjen az ilyen a kurva anyjába.

És állok neki egyik lábamról a másikra, türelmetlenül és pimaszul méregetem a számomra értéktelen kinevezéseit a falon.

189

November 12. Csütörtök

Délután Ferihegy 1-re vittek ki. De előtte semmi feladatot nem kaptam, és így az ágyamon fekve gondolkodtam.
Semmi magyarázatom nincs rá, mégis én tegnap este óta barátomnak tekintettem B. K. Zsoltot.
És eszembe jutott, hogy utoljára ezt Répánál éreztem.
És mennyire jól esett.
Végre valaki, aki ért engem, akit értek én.

És eszembe jutott Répa maga.
Hogy mennyire régen nem láttam.
És ekkor belém nyílalt, hogy úgy megyünk mindig szolgálatba, hogy sose találkozunk.
Hogy elkerüljük egymást.
Ez véletlen nem lehet.
Akkor Széna valahogy elintézte, hogy szétszedjenek minket. És ezt még meg sem tudom Répával beszélni. Mert percekre összetalálkozunk valójában, de mindig dolgunk van, sose állhatunk meg.
És rohadtul hiányzik.
Ekkor jött B. K. Zs.
Örültem neki, mert mikor reggel szolgálatba vitték, cinkosan rám vigyorgott amikor véletlenül összetalálkozott a tekintetünk.
Talán ő is barátra lelt bennem.
És örültem, hogy immár két barátom van, de azt is éreztem, hogy ők ketten Répával, nehezen tudnák egymást barátnak tekinteni, nem találnák a közös hangot.
Megijedtem, úgy éreztem, hogy nem történhet meg, az genyóság, hogy két olyan barátom van, akik nem szeretik egymást.
Vagyis az azt jelenti, hogy az egyik a másik helyett lett.
Rémisztett, hogy tudat alatt, amúgy erről mit sem sejtve szereztem barátot és hogy Répa barátságát meg leírtam. Hogy olyan vagyok, ha nem látom napokig a barátom, szerzek egy másikat.
Küzdött bennem a jó és a rossz, nem tudtam eldönteni, hogy jó barát vagyok-e, mert ha azt veszem alapul, amit tegnap csináltam B. K. Zs.-vel, akkor jó, de ha azt veszem alapul, hogy Répát felejtem, csak amiatt mert nem együtt tesznek szolgálatba, akkor rossz barát vagyok.

De aztán megnyugodtam, mert a tegnapi eseményekre nem lehetett számítani, nem tudhattam, így nem is lehetett bennem akarat.
Tehát sima véletlen.

Szolgálat előtt, amikor kiléptünk az épületből láttam, hogy fel van bolydulva az udvar. Megjöttek az újoncok. Sokan tébláboltak már a kapu előtt, leszálltak a kocsikról, de még nem adott utasítást nekik senki. Egy csomóban ácsorognak félénken, még a válluk is összeért.

De régen tettek le engem így ide!
Basszus majdnem 10 hónapja.
Egy IFA állt az udvar közepén, és ahogy elhaladtam mellette, láttam, hogy két újonc ül még rajta, láttam, hogy az egyikük Szasza.
Ő is meglátott, intettünk egymásnak, de ez elég is volt, mert tudtam, hogy ide került és este majd beszélünk.
A hűtlenség ez után is sokat motoszkált a fejemben, és elég hülye hangulatban mentem szolgálatba, mert hol utáltam magam emiatt, hol nem.

Ezért aztán jól esett Binderrel összeállni, és marhaságokról beszélgetni. Binder korosztályom. Együtt mentünk minden leszálló géphez, hátha kapunk kaját.


Aztán egy lengyel gépről, a LOT-ról leszálló egyik utas felmutatott nekem egy bontatlan dobozos sört. Nem is gondolkodtam, kicsit meglepett a dolog, és rábólintottam. Binder hangosan megköszönte, veregették egy kicsit egymás vállát, majd elváltak. A lengyel felszállt a buszra, a busz elindult, de fékezni kényszerült az ívesen elé kanyarodó határőr Latvia miatt, ami magát - a szocialista haza boldogulása ellen áskálódásra éles szemével - Szilasi főtörzset repteti.

Megint egy ilyen esetet tárt fel. Hogy honnan leste ki, hogy mit csinálunk nem tudom, csak azt, hogy elmaradt részemről a tisztelgés, miután előttünk szállt ki a kocsiból.
Álltam a sörrel a kezemben.
Szolgálatban.
Elég nehéz lett volna letagadni, így meg se próbáltam. Megint végighallgattam a szocialista hazát, de most szórakoztatóbb volt, mert néha kacsintottam Bindernek, de nem reagált, rajta mintha az látszott volna, be van szarva.
Azt értettem Szilasi mondani valójából, hogy ezt főben járó bűnnek látja és csak épphogy enyhíti a helyzetem, hogy nem ittam még belőle.
De az eset súlyának megfelelően fog eljárni.

Elviharzott, mi Binderrel szétváltunk és elballagtunk a rendes szolgálati helyeinkre. Aztán eszembe jutott, hogy itt van Szasza és nagyon örültem, hogy immár három barátom van benn a laktanyában.

Répa, ha még őt barátomnak mondhatom, B. Kozma, ha őt már barátomnak mondhatom és Szasza, akit régen barátomnak mondhattam.

Szolgálat után, mikor visszaérkeztünk, rohantam fel a századhoz, hogy mielőbb beszélni tudjunk Szaszával, de nem találtam, és az alegység ügyeletes szerint ilyen névvel nem jött senki, de ha láttam ma a haveromat, akkor csak azok közül lehet az egyik, akiket rögtön át is helyeztek valahova.
Adyligetre talán.

Tehát Szasza mégsem itt lesz. Nagyon csalódott lettem, semmivel nem másabb érzés, ha valakit elhelyeznek mellőlem, mintha oda se helyezik. Az elhelyezik mellőlem és a nem helyezik mellém, azonos súlyú fájdalomként jelent meg bennem most, de az enyhített egy nagyot, hogy viszont idekerült Réfi Imre, általános iskolai osztálytársam.
Régen sokat lógtunk együtt, de valamiért a suli után nem tartottuk a kapcsolatot. Ez persze nem zavarta a találkozás felett érzett örömet.
Immáron mégis három barátom van a laktanyában.

Répa, ha még őt barátomnak mondhatom, B. Kozma, ha őt már barátomnak mondhatom és Réfi Imre, akit nagyon-nagyon régen talán barátomnak mondhattam.

Nem is baj, ha újabb barátom van, mert Réfi Imi raktáros lett, Imre Gyula helyett.

190

November 11. Szerda

B. Kozma Zsolt ma újra teljesen részegen jött be a szabiról. El is késett, öt óra helyett este fél kilenckor esett be.

Amikor belépett az ajtón, rögtön látszott, hogy baj van. Nem volt igazából nehéz észrevenni, mert nem is belépett az ajtón, hanem feltépte és berobbant középre. A vállpántnál fogva megpörgette a táskáját és nagy erővel bebaszta az ágya mellé, olyan erővel, hogy két stokit is felborított.

– A kurva anyátokat! – kiáltotta teli torokból, és láthatóan begerjesztette a boruló stokik látványa, mert beugrott közéjük és rugdosni kezdte az egyiket.

– Hé! Hé, mi van veled? Mi történt? – ugrottunk oda egy emberként Petró Dezsővel egy kisberben körlettársammal. Fiatal, barna képű, jó kedélyű, kicsit sumák gyerek, de sumák voltam én is mindig kopaszon, inkább mulattatott az igyekezete, hogy amit lehet, megússzon. Jó gyerek volt, láttam a szemén, hogy meg van kicsit rendülve, B. Kozmát ilyennek sose látta.

B. Kozma vékony, de inas, borzalmasan keménykötésű kölök volt. Mielőtt a hazai punk mozgalom illusztris alakja lett volna, évekig versenyszerűen karatézott, jól is csinálta, többször lett a pályafutása alatt magyar bajnok, de Zsolt állítása szerint ez annak volt köszönhető, hogy az apja ellenezte, hogy ezt csinálja. Úgy érezte, pusztán csak azért, mert ezt saját maga akarta és nem az apja ötlete volt.
Amúgy B. Kozma volt még olyan szereplő, aki a szkanderben nem vett részt és határozottan dicsérte azt a hozzáállásom, hogy nem törekszem győzelemre, azt mondta az ilyen győzelem igazán semmit nem jelent. Az ember-ember küzdelemben nem segít, ott a gyorsaság, a hatékonyság, robbanékonyság sokkal fontosabb.

Valószínűleg igaza van, ahogy hallottam tőle, a versenyek mellett az utcai harcokban is jeleskedett, sokat verekedett a punk korszakban. Azokban a bandákban ahová tartozott, akár a farkasfalkákban, az alfahím volt a vezér. A pozíciót sok verekedés árán szerezte meg. A kisebb posztok, meg úgy egyáltalán a rangsor is ezzel a módszerrel állt be. Aztán verekedett rendőrökkel, verekedett a skinheadekkel, a csövesekkel, verekedett mindig, amikor alkalma adódott.

Bár itt benn ennek sok nyoma nem volt, ettől még B. Kozma hírhedten hirtelen haragúnak és kiszámíthatatlannak számított, nem nagyon baszogatta senki, valahogy a múltja átsejlett a mozdulatain, még az igazán öregek is tartottak tőle pár lépés távolságot.

Mi elég gyorsan megtaláltuk a hangot, akár Répával annak idején, ebben komoly szerepet játszott az a tény, hogy cselgáncsoztam és az utolsó évben én is országos bajnok lettem. Ezzel sorstársnak érzett és vele sem kellett vetélkednem. A szkandert kicsit lesajnáló legyintéssel intézte el, és mivel tartottak kicsit tőle, senki nem akarta kideríteni az erejét. Merthogy volt neki, az nyilvánvalóan érződött. Viszont nem is kérkedett vele, ezért szerethető maradt.
Dezső is kedvelte, ezért is volt most megilletődve, ilyennek még sose láttuk. Megfogtuk a karját, hátrébb húztuk, kérdezgettük mi lelte, de csak szitkozódott fennhangon. Petró felállította a stokikat, és bár B. K. még mindig kurvaanyázott, de úgy látszott lassan lenyugszik.
Révült, alkoholban úszó szemekkel meredt maga elé, azt hogy mi bántja, láthatóan képtelen lett volna elmondani.

Vizenyős tekintete mögött a borgőzben fogant illékony gondolatai is összekeveredtek, értelmes mondat nem jött, csak, hogy a kurva anyjukat, rohadjon meg az összes.

Lassan remény ébredt bennünk, hogy csitulnak a hullámok benn.

Ekkor az állat alegység ügyeletes bekiabált, hogy most már elég lesz, fejezd be.

Olaj a tűzre.

B. K. mint egy oroszlán felbőgött, közben megmarkolta magán az inget és egy határozott mozdulattal széttépte elől. Pattogtak a gombok, recsegett az anyag, majd mint valami dühös bika rongyolt ki az ajtón.

– Mit ugatsz, a kurva anyádat? – ordította teli torokból  – Mi a faszt ugatsz, te rohadék?

Nagyon gyors volt.
Ezt az alegység ügyeletes is felmérhette, mert amikor Petróval Zsolt után eredtünk, láttam, hogy bénultan áll, olyan gyorsan közeledik a veszedelem, hogy sokkot kapott.
Zsoltot csak komoly küzdelem árán tudtuk Dezsővel megfékezni, üvöltöttünk az ügyeletesnek, hogy húzzon már a picsába, ne legyen szem előtt, addig nem tudjuk elvinni.
Miután az eltűnt az egyik körletben, még egy darabig küzdöttünk. B. K. teljesen magán kívül hörgött, fröcsögött a nyála, feszült mindene. Valahogy sikerült a körletünk felé terelni, mikor beléptünk már engedett a feszülés, és itt önérzetesen kirántotta a karját a kezünkből. Eddig nem fordult szembe velünk, de ez a mozdulat sejtette, hogy nincs ez messze, ha nem hagyjuk békén.

Leült az ágyára, és akkurátusan letépte a váll-lapjait, szakította vele az ing anyagát, majd az egész inget megszabdalta magán. Hagytuk, úgy látszott ebbe belehiggad, de sajnos nem. Az ing egyik területe nem adta magát könnyen, nem szakadt, és B. K. minden erejét latba vetve küzdött. Már hanyatt feküdt az ágyon, nyögve, lihegve marcangolta magán az ing rongyos cafatját, de az nem adta magát.
Hosszú perceket szenteltek ennek, kisebb pihenőkkel, úgy látszott, B. K. nem adja fel.
És az ing sem.

Közben Petró kisurrant a körletből, mennie kellett szolgálatba. B. K. ittas agyát most lekötötte az ing, nekem nem volt dolgom, figyeltem őket. Aztán az ing engedetlensége felhergelte Zsoltot, hirtelen talpra szökkent és újra szitkozódva szaladt a szekrényéhez. Evvel a lendülettel egy nagy ütéssel áttörte a pozdorja ajtót, rossz volt látni, ahogy a szálkás lyukon keresztül sok helyen megkaristolva húzza ki az öklét.

Nem tudtam, mi jó, ha hagyom, hadd tombolja ki magát, vagy állítsam meg, de aztán amikor ezek után egy jól irányzott rúgással az egész szekrényajtót összezúzta, közbeléptem. Jól látszott, hogy nem végzett, de én azt éreztem ennyi elég volt.
Odaugrottam elkaptam oldalról, úgy, hogy mind a két felkarját a felsőtestéhez szorítottam, ne tudjon védekezni, megemeltem és ledöntöttem az ágyra. Pontosabban ledőltem vele együtt, mert nem akartam elengedni, ugyanis küzdött, tekergett, harapni, rúgni akart, én meg szorítottam, ahogy csak bírtam, és ehhez tényleg minden erőmre szükség volt.
Sokat küzdöttünk, legalább fél óra eltelt ezzel. Igyekeztem szóban csitítgatni, de csak nagyon nehezen ment, néha megpróbált lépre csalni, hogy most már rendben van, hagyjam, de amint lazítottam a szorításon, azonnal dühödten ki akarta tépni magát. Lihegtünk mindketten, eszement ereje volt még így részegen is.

Kérdeztem folyamatosan, hogy mi történt, mesélje el, míg végül belekezdett. Mielőtt szabadságra ment volna, behívta Szadó őrnagy és bejelentette, hogy előléptették tizedessé. Hadarva mondta el, hogy pár hete lett őrvezető, akkor megmondta a tiszteknek, hogy azt akarja, hogy úgy bánjanak vele, mintha nem lenne tisztes, ugyanúgy tegyék szolgálatba, mint eddig. Tekintsék ettől még sima, rang nélküli határőrnek. És a rajparancsnoki megbízatást sem vállalta, hiába hirdették ki már rég a köteléken.

Erre van pofájuk előléptetni! Pár hét alatt másodszor. Nyilván az apja közbenjárása miatt, de ebből már olyan elege van. Az apja mindenhova beletúr, mindenbe belepiszkál. Nincs az életnek olyan területe, amit békén hagyna, és mindent elront körülötte. Soha nem érzi magát szabadnak, az apja rángatja pórázon.

Azt mondta, hazament, átöltözött punknak újra és elment a haverokhoz. Úgy érezte nem fogadják szívesen, nem is érti miért mondta el nekik, hogy rangja van. A határőrség számukra ugyanolyan ellenség, mint a rendőrség.

Ha sokan lennének a punkok, annyira, hogy zendülést tudnának csinálni, amivel nem boldogul a rendőrség, akkor rájuk küldenék a határőrséget, csak sokkal durvább fegyverekkel, katonai erővel.
És olyanokat küldve ellenük, akiknek az állam már teljesen elvette a szabadságát.

Nem.

Nem szeretik a határőrséget.

Közöttük igyekszik mindegyik elkerülni a katonaságot. Mit kezdjenek egy olyannal, aki katona és abból is határőr? És hogy neki itt rangja lett az nagyon elgondolkodtató.
Sokan nem is tudták, hogy az apja magas rangú katona. Az eleve felveti a megbízhatóság kérdését. És gyanakodtak rá, hogy spicli.

De mint mondta, ezt neki nem említették, mert lehet, hogy nem is így volt, mert lehet, hogy csak ő gondolta, amiatt, hogy olyan furán fogadták, bár lehet, hogy bebeszéli magának.
De míg velük volt, mindig az jutott az eszébe, hogyha a punkok forradalmat csinálnának, neki kellene menni ellenük!

De ekkor már zokogott, folyt a nyála és a taknya a nyakamba.

– Nekem kellene mennem ellenük... érted? Nekem! – hörögte. Tartottam a testét erősen, ahogy rázta a sírás.

– És miért? Te tudod miért?

– Nem tudom – válaszoltam neki fakó hangon.

– Mert mit akar egy punk? Te tudod, mit akar egy punk?

– Nem tudom. – válaszoltam még tompábban.

– Azt hogy hagyják békén, és hadd hallgathassa a zenéjét. Ennyit akar. Azt szeretné, ha a társadalom békén hagyná őket.
Időnként megbicsaklott a hangja a sírástól én meg tartottam erősen.

– Elég jól kinyilvánítják ezt az igényt. Nem is tudják, hogy lehetne jobban, és valamiért az állam nem érti. A punk semmit nem akar elfogadni a társadalomtól. És még kompromisszumra is képes ezért, mert bejár a gyárba, melózik kőműves mellett, kocsikísérőként vagy szakmunkás suliba jár. De ha csövezik és kéreget, akkor sem árt senkinek. A skinheadektől is azt szeretnék a punkok, hogy hagyják békén őket. Csak a skinheadek nehezebben értik meg, azért kell velük verekedni.

Lassan engedni látszott benne a feszülés, enyhítettem én is kicsit a szorításon.

– És amúgy mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük? Te Dvorszky, te tudod, mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük?

– Nem tudom. – reszeltem neki a torkommal.

– Hogy szarnak mindenre. Ha azt csinálnák, amiről énekelnek, itt kő kövön nem maradna. Ha úgy lázadnának, ahogy megéneklik, akkor lángolna az ország. De a punknak elég, ha elénekelheti és hallgathatja. De ezt se engedi neki az állam. Az az állam, amely valószínűleg ide juttatta, mert ők a társadalom marginális rétegének, a peremkerületi, elfeledett proliknak a gyerekei. Jövőkép nélkül. Vagyis dehogy, jól látható jövőképpel. Elmegy szakmunkás suliba, aztán dolgozik a gyárban, és este sör meg Szeszélyes évszakok. Akármit csinál ez az élete, akkor legalább hadd hallgassa, azt amit akar.

Éreztem, hogy gyengül, ahogy a zokogás halk sírásba váltott.

– Tudtad ezt Dvorszky? – suttogta végül.

De nem kellett válaszolnom, mert félrebillent a feje és alvásba ájult.

Mikor a többiek megjöttek szolgálatból már régóta meghitten szuszogtunk.
Méretes röhögés fakadt abból, hogy de nagy a szerelem, de nem cáfoltam, mondtam, hogy nagyon nagy és megvártam míg mindenki elcsendült biztosan, és csak akkor kúsztam ki alóla, hogy nehogy felébredjen.

191

November 10. Kedd

Nem volt most Rövid Ugrásom, éjszakai szolgálatból éjszakára mentem újra. Hat körül Lufival, a Sas körlettársammal azon beszélgettem, hogy az erő miben nyilvánul meg.

Én azt mondtam, hogy szerintem testben.
Lufi azon a véleményen volt, hogy testben is, de akaratban is.
Sőt akaratban inkább.

Valahogy eljutottunk oda, hogy ő sosem szkanderozott, engem meg sosem nyomtak le.
Azt mondta, hogy letesz.
Ezt nem hihettem. És nem is tűrhettem.
Azt mondta, hogyha nagyon akar, le tud győzni.
Figyelmeztettem, hogy ez még senkinek sem sikerült.

Annál jobb. Mondta így még jobban akarja.

Tehát szkanderezni kezdtünk.

Lufi ugyan nagyobb nálam, de kövér egy kicsit, ezért eszembe sem jutott, hogy erő lehet benne. Márpedig ahogy most nekiveselkedtünk úgy néz ki, lenyom.
Szkanderben.
Puha, folyós karján semmi nem feszült meg, semmi nem rándult meg, semmi nyoma nem volt, hogy éppen emberfeletti erőfeszítést végez. Mindez Lufi arcán látszott csak, vöröslött, rángott és csikorgott a foga.

Viszont a szeméből ádáz tűz villogott, de igazából nem volt perzselő, ha összetalálkozott a tekintetünk sem láttam benne ártó szándékot. Tulajdonképpen úgy nézett rám, mintha ott sem lennék. Nem velem küzdött, hanem azzal az erőfeszítéssel, amivel én ellenálltam.

Csak arra koncentrált, hogy annál nagyobbat tudjon kierőltetni magából. Hogy a neki ellenálló erő kié, lényegtelen. Tulajdonképpen a koncentráció tette vaddá a tekintetét.
Én örömmel belefeszültem az összecsapásba, jött a gondolat, hogy őt most jó lenne lenyomni.
De ez így akaratnak elég gyenge.
És nem is ért sokat, mert hamar megértettem, hogy az nem fog menni. Ha Lufi legyőzni nem is tud, azt erről az arcról, ebből a tekintetből láttam, hogy nem is hagyja magát.
Én nem győzhetek.
Pedig jó lenne.
De nem fog menni.
Ennyit az akaratról.

Mármint az enyémről.
Mert Lufié sziklaszilárdnak látszott. Mert az arca folyamatosan változott, de a tűz a szemében nem.
Aztán egyszer csak kihúzta magát, az arca kisimult és belenézett a szemembe. Nyugodt volt és fennkölt. Nem győzött még, de már igen.
Tudtam, hogy vége.

Hogy nem győzhetem le, azt már korábban megértettem, de azt gondoltam, tartom magam, amíg ki nem fárad, és feladja. De nem adta fel, sőt most látom, hogy tudja, legyőzött. A karjaink még egymáshoz feszültek, de nyilvánvaló lett, végem.
Nem tudom, hogy mi történt eddig, talán csak az erőm térképezte fel és megállapította mennyit kell pluszban belefektetnie, vagy mostanra gyűlt össze annyi akarat, amivel legyőzhet, mindenesetre kiegyenesedett, rám nézett és egy határozott mozdulattal letett.
Nem gyorsan, nem kapkodva, hanem egyenletes lassú sebességgel, de nem torpant meg, és én sem tudtam ellene tenni semmit. Mint egy hidraulikus emelő, lassan, de biztosan elvégezte a dolgát.

Mivel még mielőtt egymásnak feszültünk volna, kiszivárgott a körletünkből, hogy úgy néz ki Lufi szkanderezni fog, ráadásul velem, így egész sokan lettünk mostanra. Nagy üdvrivalgás támadt, néhányan szaladtak is továbbvinni a hírt. Lufi egész ügyesen hessegette el a gratulálókat, és nagyon hálás voltam neki, hogy a nagyképűség legkisebb jele nélkül nyújtott kezet nekem és egyáltalán nem lesajnáló hangsúllyal, csupán barátsággal jegyezte meg, hogy valahogy így gondolta, hogy az akarat az erősebb.

Nagyon megkedveltem Lufit, hogy később sem hencegett sosem ezzel. Ha kérdezték, csak legyintett, hogy semmi nem volt, én rossz passzban voltam, ő meg jóban, ennyi.
De akárhogy nézem ez nekem komoly presztízsveszteség.

Vége ennek a mítosznak.

Vége annak az időszaknak, nem kőbe vésett szabály, hogy nem lehet letenni.

Emlékszem, még Medve is elismerte a fölényem kénytelen kelletlen, holott ő tényleg az igazán erősek egyike volt. Sokat kerülgettük egymást, illetve ő engem, szóban sokat szkanderoztunk, de egyszer nem bírta ki és kihívott.
Amikor már tudható volt, hogy engem senki nem tesz le és hogy ő meg már majdnem mindenkit. Sokan várták ezt a mérkőzést, mert eddigre már köztudottan utáltuk egymást Medvével, és kicsit mi is úgy éreztük, hogy most revansot veszünk egymáson. Végre szabályozott keretek közt egymásnak eshetünk.
De azért féltem ettől a mérkőzéstől.
Medve mégiscsak egy nagyhangú öreg, és valóban erős. Nem volt bennem az a lendület, mint amikor kizavartam a körletünkből, semmi indulat nem volt bennem és féltem, hogy így kevés leszek.
Volt is egy pillanat, amikor megtolta a kezem, úgy nézett ki lassan letesz. De nagyon nagy szerencsémre ettől olyan önelégült arcot vágott, hogy bennem azonnal felbukkant a kép, hogy milyen elánnal mesélné másnak, illetve, hogy ezek után bátrabban baszogatna, hisz egyértelmű, hogy erősebb.

Láttam a kaján vigyor előszelét a képén, és jött is a kellő indulat, a kurva nénikéd, ezt nem hagyom. És valóban, megint nem nyertem ugyan, de Medve is kénytelen volt feladni.

Jól van – mondta –, majd legközelebb.

De ebben a mondatban az a két szó volt erősebb, hogy "jól van". Azt jelentette, oké tényleg nem lehet letenni.
Ez az eset erősítette meg ezt a hitemet nekem is. Úgy éreztem, ekkor öltött formát és rögződött valami viszolygással vegyes tisztelet irántam a többiekben, ami úgy éreztem, sok esetben védettséget biztosított.

Csak remélni tudom, hogy ez az eset Lufival nem tépázza meg a híremet nagyon.

Igazából az esett nagyon rosszul, hogy Lufi karja petyhüdten, lazán lifegő zsírréteggel fejtett ki akkora erőt, ami ellen nem tudtam védekezni. Emlékszem az utolsó gondolatomra, mielőtt csattant a kézfejem az asztalon.
Jaj ne már, ez a csoffadt bicepsz nyom le?

És de.

Ez.

Éjjel ezzel a petyhüdt karral küzdöttem álmomban, sose feszült meg, mindig lötyögött rajta a háj, de nem tudtam védekezni, az meg pofozott vagy falhoz nyomva fojtogatott.

192

November 9. Hétfő

Délután F1-en.
Megint Rövid Ugrás, még szerencse, hogy éjjel nem fagytam át, mert még így is rázott a hideg, amikor pár óra alvás után felvertek, hogy megyek szolgálatba megint.

Érdekes, hogy napközben nincs olyan rossz idő, ma lehet, hogy plusz volt, mert a nap is sütött, látszott ez mindegyikünknek értékes lett, mert bármerre néztem, minden társam a betonon, arcát az ég felé emelve, csukott szemmel napfürdőzött.

Én is hagytam a nyugati horizont felé haladó napkorongról csorgó fényt befolyni a gallérom alá már régóta, mikor keletről megérkezett hozzám a löket. Nem látták, hogy lesütött szemmel, majdnem transzban ácsorgom, mert mire feléjük fordultam, már őrkatona ábrázatom lett újra.

Szilasi jött érdeklődni, mit tapasztalok, milyen események történtek. Az történt, hogy a nap óráról órára lejjebb száll, meleg és gyönyörű.

– Jelentem semmi rendkívüli esemény nem volt.

Töprengve nézett a képembe, azt hittem leégett az arcom és azt nézi, de aztán az lett az érzésem, hogy nem hiszi, amit mondtam.

– Semmi?

–Semmi. – mondom nyugodtan.

Ebbe elég nehéz belekötni, mert ahogy végigmért és körbenézett láthatta, hogy most nem hazudok.

Az jutott az eszembe, hogy talán kapott valami fülest az előző napi akciónkról és hogy most fülön akar csípni, de másnap milyen nyoma lehet rajtam annak, hogy éjszaka nem fáztam?

Szóval ma délután vigyázzban állva nem könnyű tetten érni, hogy éjjel reptéri vontatót vezettem.
El is mosolyogtam ezen, Szilasi rám szólt, hogy ne vigyorogjon nekem itt, semmi oka nincs magának vigyorogni.

De pedig volt, mégsem karoltam át a vállát, hogy gyere elmondom.

Visszaszállt a kocsiba és meglátogatta a többi társam. Ebből az következik, hozzám jött először. Ezek tényleg a körmömre akarnak nézni. Ez a gondolat akkor erősödött, amikor megjelent Gulyás főtörzs is lökni, mert ő is egyenesen hozzám jött először.

Neki tényleg sokat vigyorogtam, mert tudtam, hogy nem fog találni semmit. Ostobák ezek, tudom, hogy éjjel nekik is hideg van, pedig ha eredményt akarnának, éjszakánként járnának ellenőrizni.

De nem szeretik a hideget.

Éjjel fagy, meg addigra be is rúgtak már.

Menjen a faszom ellenőrizni.

193

November 8. Vasárnap

Nagyon átfagytam az éjjel, csak valamikor dél felé éreztem, hogy felenged a testem, megint átjárja rendesen a vér, és ekkor sikerült csak elaludnom. Meg is vagyok ijedve. Már lassan tényleg a téli felszerelést hordjuk, csak a kesztyűt, usankát nem vehetjük még fel, de a következő hónapokat abban a ruhában töltjük, amiben ma és tegnap majd halálra fagytam.
Nem bírom a hideget, az nagyon kikészít.

Azért a nyári 70 fokos beton nekem is sok volt, de alapvetően a meleget jobban szeretem, valójában szárazságtűrő vagyok. Rettegek a téltől.

Persze, éjszakára kerültem újra Ferihegy 1-re.
Mészáros volt a Küti, és amikor beléptem az ügyeletre és ránéztem a kávéfőzőre, azonnal odaszólt, hogy eszembe ne jusson, nem ad nekem kávét soha többet, hiába ácsingózom, hiába kérlelném.
Ellenben szerelkezzem fel, megyek is kifele.

A kettes gépállóhelyre tett, Molnár Csabival együtt indultunk kifelé, ő került az egyes gépállóhelyre, közvetlenül az enyém mellé. Mondom neki, hogy én kurvára fázom már most, ő meg röhög, hogy ha csak az van rajtam, amit a sereg ad, akkor ne csodálkozzak, ő napok óta az otthonról behozott melegítő alsót és felsőt veszi az egyenruha alá. Nem értettem, hogy nem bukik meg ezzel, de azt mondja, most először veszi észre annak az előnyét, hogy egy kicsit ducibb a kelleténél, mert még Koltay sem szokta megnézni mi van rajta, nem látszik a több réteg, illetve mindenki azt gondolja van rajta annyi háj, hogy nem fázik.

Meg azt is mondja, hogy mivel mindig is pirospozsgás volt az arca, olyan mintha állandóan melege lenne, és most ebben igazuk is van, mert amíg a laktanyában szolgálat előtt sorban áll a Csüti előtt, majd meggyullad ezekben a holmikban.
El kellett ismernem, hogy cseles. Csabi a korosztályom, megint beigazolódik, hogy akikkel egy időpontban vonultunk és szerelünk, azokkal gyorsabban lesz összhang. Bár vele már elég régóta jóban vagyunk, ő mutatta  meg hogyan kell kinyitni a TU-154-es gép ajtaját, majd vele kapcsolgattunk  mindent össze-vissza a pilótafülkében.

De aztán elváltam tőle, elmentem a helyemre, nehogy lebukjunk. Mészáros éjfélkor behívott minket, majd két óra múlva újra kiküldött azzal, hogy a délelőttös váltásig már nem jövünk pihenni. Vagyis hajnal kettőtől reggel hatig. A legkegyetlenebb időszak, éjszaka ezekben az órákban van a leghidegebb.

Szétváltunk, elgyalogoltam a szolgálati helyemre és mivel álmos voltam, nem mozogtam, megálltam egy gép futóművének elégtelen takarásában.
Nincs más fedezék, a futómű csak egy karvastag fémkonzol, nem véd a fagyos szellőtől, ami amúgy észrevehetetlen, de mindenhova bekúszik. Mégis jobb ott állni, reményt ad, hogy tán lassítja a fém.

A sárga Saab kigurult a pálya síkosságát ellenőrizni. Akkor szokott menni, ha félő, hogy lefagy.
Ez a lábaimmal kapcsolatban is felmerült, ezért mikor dolga végeztével a sofőr visszafelé tartott, megállítottam és megkérdeztem hány fok van.
Mínusz 11, hangzott a válasz, amiből mindent megértettem.
Azért érzem, hogy meg fogok fagyni. Kettőtől mostanáig, vagyis négyig egész jól bírtam, de hirtelen úgy lezuhant a hőmérséklet, még az addigiakhoz képest is, azt hittem tényleg jéggé fagyok.

Visszasündörögtem Csabihoz, mert azt gondoltam, hátha a pirospozsgás fejének látványa engem is felmelegít.
De nem láttam sehol.
Egész mélyen be kellett gyalogolnom az amúgy általa felügyelt területre, mikor végre megláttam. Egy kisebb méretű vontató fülkéjéből kászálódott ki épp. Ezekkel az önjáró masinákkal húzgálnak lépcsőket, meg a gépek körül ezt-azt.

Kérdeztem mit csinált, de kitért a válasz elől, én meg nem erőltettem a dolgokat. Arra gondoltam, hogy jé, más is lehet nagy király itt benn, nem csak én?
Úgy látszott, hogy régóta benn ülhetett, mert láthatóan jól esett neki kinyújtani a tagjait.

Megbeszéltük, hogy Mészáros ilyenkor biztos, hogy alszik, nem kell löketre számítanunk. Nyugodtan maradhatunk együtt, beszélgethetünk, mert olyankor legalább az agyam mozog, meg a szám, az talán egy kicsit felpörgeti a vérkeringést.
És akkor valahogy kevésbé fázom, legalábbis úgy tűnik. Csabi nagyon jó kedélyű srác, azonnal vidám mesébe kezdett az apjáék szomszédjáról, meg néhány emlékezetes disznóölésről.

De aztán lassan győzni látszott a hideg és Csabi megemlítette, hogy beülhetnénk a vontatóba.
Nem akartam beszaribbnak látszani a valóságosnál, ezért azonnal rávágtam, hogy rendben. Beszálltunk, magunkra csuktuk az ajtót. Azonnal megszűnt a fagy éles harapása, mintha kiakasztották volna a húskampót a végtagjaimból, a hátamból és a mellemből.
És ez az érzés csak erősödött, mikor önkéntelen felkacagtunk a helyzeten és ezzel kicsit beleheltük a fülkét. Szinte éreztem, ahogy átmelegszik a testem, melegség futotta be a mellkasom, de aztán 10 percnyi beszélgetést követően rájöttem, hogy ez csak illúzió. Mert a lélegzetünk ráfagyott az ablakokra és fülke nyirkos párában tocsog. Csabinak is ez járhatott a fejében, mert megfogta a slusszkulcsot és rám nézett.

- Na?

Bólintottam, ő meg beindította a lassan működésbe buhákoló dízelmotort. Rettentően hangos, de a reptéren nem szokatlan ez a zaj, az éjszaka induló gépek felkészítésekor rengeteg jármű motorzaja tépkedi az éjszakát, nagyon is gyakori, erre senki nem fogja felkapni a fejét. Még a fülkében is szétáradt a gázolaj kipufogófüstje, ahogy Csabi néhány gázfröccsöt adott. Lassan a kezdeti dadogás kisimult, egyenletes dohogásba váltott.

Vártuk, hogy melegedjen.

Pár perc múlva Csabi nem bírta tovább és bekapcsolta a fűtőventilátort. Én szkeptikus voltam, de langyos levegő jött be.
Nemsokára meleget fúj.
Molnár nem bírt magával, fázhatott már, mert sejtelmesen mosolyogva kérdezte meg.
– Tudod, hogy melegszik jobban?

De a válasz helyett a sebességváltó érdekelte és egyesbe téve elindult. Kiengedte a kéziféket, felkapcsolta a lámpát, és óvatosan kuplungolva mozgásba hozta a vontatót.

Az, kis apró kerekein nagyokat döccent a beton repedésein, én pedig tényleg elhűlve figyeltem, milyen élvezettel igyekezett Csabi kerülgetni őket. Olyan az egész járgány, mint egy öntödei munkások vagy bányászok számára tervezett golfkocsi, szögletes, ipari, de mégis apró és még némi esetlen bája is van. Csabi rutinosan vezette, látszott, hogy nem először teszi.
Mondja is.

Úgy érdemes mozogni vele, hogy gép felé, majd onnan vissza, mintha valóban feladatunk lenne ott, a céltalan körözés az feltűnő. Tehát mentünk az egyik géphez, álltunk ott kicsit, aztán vissza a kiindulópontra, majd újból egy gép, egy távolabbi.
Visszafelé cseréltünk.
Meghökkentem, mennyire könnyű vezetni. Semmihez nem kell erőt kifejtenem, pici, vastag, de puha, jó fogású kormányát a Zsigulimba képzeltem. Mint egy sportkormány, a váltógombbal együtt elképesztő kuriózum lenne. Annyira modernnek hatott, elhatároztam, hogy lopok egyet.

Alig kell hozzá érni, már fordul is, minden kezelőszerve könnyű és kézre áll. Nem megy gyorsan, illetve tetű lassú, de ezeknek nagy sebesség nem kell, azt a hatalmas aggregátort kell a géphez juttatnia, ami a nagy teljesítményű akkumulátorokat feltölti, lassan, de biztosan kell odaérnie.
Ezt a jármű tudja.
Igazi dodzsem érzés, majdnem a váltásig kóricáltunk vele.

Bemelegedett, nyomta be a forró levegőt, lábra tudtuk irányítani. Aztán beálltunk a többi parkoló jármű mellé, szemben a Kutüggyel, hogy lássunk minden mozgást. Félig takarásban parkoltunk, hogyha löket jön vagy a váltás, észrevétlen ki tudjunk szállni az egyik ajtón, és én a többi jármű által fedezve vissza tudjak futni a helyemre.

Nem buktunk le, senki nem látott meg.

194

November 7. Szombat


Ma megint nagyon rosszul éreztem magam.
Lassan a szkander őrület is lecsengeni látszik. Igazából nem szerettem, de volt valami fura hozadéka, aminek az eltűnése nagyon fog hiányozni.
Amolyan kiválasztottság érzés.

Gyakorlatilag az előző hónap ilyenekkel volt tele és kezd mind kikopni, és felszívódni a hatása.

A szkanderban mostanra már szinte mindenkit lenyomtunk, illetve mindenkivel megmérkőztünk, aki számít, vagy aki nagyon akarta. Abszolút első helyezettként a ranglista élén mi ketten álltunk Répával, ezért egyre ritkábban hívtak ki minket. Azt is mondhatnám, hogy már egyáltalán nem.
Zajlottak az esti küzdelmek ugyanúgy, mint eddig, de nélkülünk, mert már csak az alsóbb helyezésekért ment a vetélkedés. Csinálni még csak-csak élveztem, de nézni nem akartam, tehát ha tudtam is, hogy melyik körletben folyik épp, már nem mentem át.

Igazából teljesen jogos, hogy nem vagyunk ott, semmi értelme, Répát se érdekelte ki a legerősebb a nála gyengébbek közt, így ezekből az esti fülledt, izzadt estékből lassan kimaradtunk. A versengők sem örültek a jelenlétünknek, bármennyire is fordult ilyenkor az egész esetenként jókedvű kacagásba, a győzteseket zavarta a tudat, hogy nem abszolút győztesként mozognak a körletben. Ha nem voltunk jelen, akkor nem is léteztünk, besöpörhették az elismeréseket, tetszeleghettek az értékesebb ember szerepében. Ha nem vettek minket számításba, akkor az első lett hirtelen a legerősebb, minden ugyanolyan, mint régen, csak a szereplők mások. Ezért csak tessék-lássék tettek említést arról, hogy ja, ma versengés várható, de hívni, nem hívtak.
Tehát ez is elmúlt.

És ma azért éreztem magam rosszul, mert először zajlott úgy, hogy egyáltalán nem tudtam róla. Petró Dezső, a körletünkben lakó kisberben jött be este izzadtan, hogy a mai bajnokság nagyon jó volt. Lelkesen mesélte kikkel mérkőzött, ki kit győzött le.

És ekkor élesen belém hasított az irigység.
Vagy a féltékenység.
Nem tudom, de szinte beleszédültem.
Az olyan történetek, amik pár hete rólam szóltak, már csak közvetve jutnak hozzám, talán holnap, holnapután már nem is fogom tudni egyáltalán, mi zajlik esténként.
Jobb lettem és emiatt kitaszított.
Fura, hogy ez a helyzet rosszul esik.
Amikor én magam okozom magamnak nem zavar, sőt néha tetszik is, de hogy kivessen a közegem az én akaratomtól függetlenül, az nehezen emészthető.
Pedig a szkanderozásba nem is akartam belekeveredni, de végül megszerettem ezeket az estéket, valahogy kiegészítette a szökéseink által gerjesztett izgalmat. Mivel azt, hogy kilógunk, nem mondhattuk el senkinek, valahogy a szkanderben sikerült a tudtukra adni a többieknek, hogy a nyomukba se érnek.
Mindig arra gondoltam, hogy ez, hogy leteszlek szkanderban, vagy nem hagyom magam legyőzni, az semmi. Ha tudnád öcsém, hogy amúgy mi mindet teszek én, teszünk mi, nem próbálnál meg itt erőlködni, hanem áhítattal csodálnál.
Talán ez adta az erőm jelentős részét.
Hogy tényleg az lettem, aminek tartottam magam, egy kiválasztott, egy Übermensch.

Azt meg nem győzik le.
Tehát nem is sikerült senkinek.
De most nem vagyok biztos ebben, nem vagyok biztos magamban.
Talán nem is baj, hogy mindez véget ért, mert már nem is tudom, hogy most milyen eredményeim lennének. Lehet, hogy csúfos vereségek várnának rám.
Fizikailag tán erős vagyok, de motiválatlan.
Ez rossz kompozíció.

Meg nagyon is meglehet, hogy nem is az én erőm volt bennem, hanem Répával alkotott mikroközösségünk ereje. De most valahogy semmi ilyet nem érzek.

Répa napok óta más beosztásban megy szolgálatba, nem is látom, és én valami fura apátiába estem.
Most üres vagyok újra.
Nagyon klassz volt a szkander, élveztem, de most hirtelen ugyanazt az ürességet éreztem, mint pár napja, amikor a szökéseknek lett nyilvánvalóan vége. Ugyanúgy fájt ennek a korszaknak az eltűnése, ugyanúgy a kényszerű búcsú érzése szorította a torkom. És ahogy ezeket az eseményeket újra felidéztem, a napnál világosabb lett az a tény, hogy ezt az élményt is kétségkívül Répának köszönhetem.

Ő cseszegetett, hogy gyúrjak komolyabban, fejlődjek.
És én szépen kikupálódtam az ő hatására tényleg.
Aztán vele kezdtünk szkanderozni és vele lettem egy ebben is legyőzhetetlen egység része.
Összeforrtunk teljesen.

És most megint azt éreztem, hogy meg kéne köszönnöm Répának, hogy társam, bajtársam volt, hogy megmutatta milyen erős érzés is ez, meg kellett volna szorítanom a kezét, a szemébe néznem, és annyit mondanom, köszönöm. Pátosz nélkül, kísérőszöveg nélkül, ahogy két férfi, két katona, két igaz ember teszi.

De amikor pár percre találkoztunk, mikor tök véletlenül pont én váltottam le őt a betonon, újra elnevetgéltük az egészet, mint a sületlen kamaszok.
Volt valami cinkos összekacsintás, meg Répa úgy köszöntött, hogy "mi van Monte Christo", de éreztem, hogy ez is eltűnik nemsokára.
És én már csak kinn a betonon, éjszaka jöttem rá, hogy tényleg gyáva vagyok.
Azt, akit bajtársamnak tartok sem merem és tudom megtisztelni azzal, hogy a tudtára adom, mivé vált nekem.

Ettől a gondolattól kihűltem, rázott a hideg és csak nagyon sokára jöttem rá, hogy már nem gondolkodom, már nincs bennem semmi, csak állok, de a hideg még mindig ráz. Aztán felfedeztem, hogy egy gép feltöltésekor mellé csörgött vízből keletkezett pici tó felszínén hártyavékony jégréteg keletkezett, rájöttem, hogy fagy.
Ettől fázom.
Nem értem, még csak november eleje van, nem később kellene kezdődnie a télnek?

Szilasi volt a Csüti, nem feltételezek róla ekkora direkt genyóságot, ő alapból fasz, de így ebben a formában nem szopat. Beír kihallgatásra, jelentést ír, felnyom, de azzal nem szívat meg senkit, hogy direkt sok időre kitesz valakit a betonra.
Vagyis egyszerűen csak elkúrta a váltást, mert hét és fél órát álltam kinn éjszaka.

Ez rohadt sok! Ebben a hidegben meg egészen embertelen.

Ferihegy 1-en álltam, az Öregbetonon, semmi nem volt itt ma, csak a lassan teljesen átfagyott tócsa. Remegett minden tagom, akármit csináltam. Gyalogoltam, futottam, guggoltam, de a hideg úgy bekúszott a csontjaim közé, hogy reggelig nem hagyott el.


Csak a forró áttetsző, híg lötty, a tea a laktanyában hozott enyhülést kicsit, de aztán még egész délelőtt remegtem a takaró alatt, el se tudtam aludni.

195

Ma egy éve, hogy betoppant a családhoz káderezni két határőr tiszt. Akkor tudtam, meg, hogy nemsokára katona leszek.

November 6. Péntek

Reggel abból a képzetből riadtam, hogy a csöcsömet vissza akarja kérni a takarítónő.
Először kérleltem, hogy ne tegye, majd a hátam mögé bújtattam a csöcsét és közöltem, hogy sose láttam egyiket se, de ha neki van egy, a másikat nyugodtan hagyhatná nálam, ha megtalálom netán.
Gondját viselem, ne aggódjon.
Biztos jobb gazdája leszek, mint ő, aki mindenkinek mutogatja, mert az enyémet bizony nem nézhetné akárki, de erre bepöccent, hogy nem érdekli, mi a véleményem, azonnal adjam vissza, én meg erre a csöccsel menekülni kezdtem, de az lassú volt, folyton elesett és sírt.
A takarítónő összebeszélt a Zádori hadnaggyal, és együtt kergettek.

Na, ekkor keltett Anyu, hogy annyira nyugtalanul alszom, hogy a Buksi teljesen izgatott lett, azt hiszi, valami bajom van, sír és kaparja az ajtóm már egy ideje. Kirántottam magam az álomból, lassan összeszedtem magam és, hogy megnyugodjon, levittem Buksit sétálni.

A kis hülye persze, amint kinyitottam a ház kapuját, kiszaladt és már ügyet sem vetett rám, de valahogy mégis együtt mozogtunk, nem látszott rajta, de figyelte merre megyek és nagyjából arra jött ő is.

Szerettem az önállóságát, az őrkutyákkal való kapcsolatom óta még inkább. De olyan nagyon sok időnk nem lehetett sajnos, mert jönnöm kellett vissza. Ebből szinte biztosan tudhatom, hogy nem elnézték a könyvem, nem másét kaptam, hanem engem engedtek ki szabadnapra, csakhogy lehúzták délig. Persze így is rendes dolog, hogy egyáltalán kiengedtek, mert azért baj volt velem bőven az utóbbi időben.

Tegnap este meg felvettem a Depeche Mode legújabb lemezét. B. Tóth adta le a Poptarisznyában egyben, úgy, hogy nem beszélt bele. Eldöntöttem, behozom a walkman-emet a laktanyába, lukas időmben zenét hallgatok majd, ezzel is jobban le tudok majd válni a külvilágtól.
Sikeresen be is csempésztem, a Csüti nem nézett bele a táskámba. Hogy itt benn hova teszem, még nem volt világos, egyelőre, csak behajítottam a felső polcra.

Éjszaka F1-re tettek.
Már nagyon hideg kezd lenni, szerintem már mínuszok lehetnek, mindenesetre iszonyúan fázom. A téli felszerelést még nem lehetne felvenni, de ma Koltay saját hatáskörben engedélyezte, hogy a mikádóba beletegyük a bélést, de én még ezt sem érzem elégnek.
Pedig ennél több holmi már nem lesz rajtunk télen.
Csak a tányérsapkát cseréljük majd le usankára, meg kesztyűt vehetünk majd fel, de mást már nem.
Hogy fogom az igazi hidegeket kibírni? A beton, ami nemrég még szétégette a lábukat, most fagyos marokkal szorítja, legalább 10 fokkal hidegebb, mint a levegő.
Megint jár a sárga SAAB, méri a beton hőmérsékletét, mert a hajnali pára már ráfagy és csúszik.

196

November 5. Csütörtök

Ma délelőtt mentek el az irániak a JUMBO-val.
Tegnap Simon Pisti addig állt mellette, amíg a kommandósok rakodtak, de nem telt meg, ma délelőtt folytatták. A váltás összetételén nem változtattak a századnál, ezért ugyanaz a csapat ment fel ma is. Az egész brancs, persze Rövid Ugrással, ugyanúgy Ferihegy 2-re, mint tegnap.

Simont rögtön küldték is ki a BRAVO5-re, ahol még zajlott az iráni gép berakodása. Én az egyik okmányosra kerültem, két órát zaklattam a sofőröket azzal, hogy a szolgálati szabályzatban foglaltak szerint megállítottam őket és megnéztem aznap ki tudja hányadszor, a kártyáikat.
Aztán behívtak pihenni.
Bodai volt a Küti és egy óra múlva küldött is ki újra a JUMBO-hoz. Nyilván azért engem, mert tegnap is én voltam, Simon is valószínűleg azért van most kinn. Mondja is Bodai, hogy most nem váltani megyek, hanem pluszban Simon mellé és nagyon figyeljünk, mert nemsokára indul az iráni gép, de épp érkezik egy iraki, azt is a BRAVO5-re teszik majd, valószínűleg a mai szolgálat végéig Simonnal kinn maradunk együtt.

Mentem kifelé, szembe az irányítótoronnyal, ami mellé került a BRAVO5, és láttam, hogy jön egy hatalmas szovjet gyártmányú IL-76-os. Annyira fura forma, hogy hirtelen nem is tudom, melyik tetszik jobban, ez vagy a JUMBO. Az IL-76-os igazából nem szép, de a tört vonalú szárnyak nagyon érdekessé teszik. Méretre meg vetekszik a 747-essel, hatalmas tömeg ez is. De a leszállása is egész más, darabos, szögletes. Tegnap a JUMBO úgy ért földet, mint egy gém, lassan, lapos úszással, hosszú pályán, zökkenő nélkül, az irakiak ezt gépet úgy tették le, mintha egy sas lenne, amelyik rárabol a prédára, meredeken a magasból, szinte zuhanással, még néhányat billegett is az egyik futóműről a másikra, ahogy a sasok is lépnek még egyet-kettőt leszállás után.

Simon dühöngött egy kicsit, hogy nem váltom le, de miután most hivatalosan is összeállhattunk, megnyugodott.

Az iráni gépet nem értem el, csak azt láttam, ahogy kanyarodik ki a BRAVO5-ről, ahova rögtön fordul is be az iraki IL-76-os. Épp zajlik az irak-iráni háború, nyilván pontosan látják mindannyian, hogy itt nálunk egymásnak adják a kilincset az esküdt ellenségek.

Ezért tettek ki minket kettőnket figyelni.
Persze ez is akkora marhaság, hogy még, mert semmit nem tudnánk megakadályozni. Ha netán az irániak rohamléptekben beélesítik a bepakolt ágyúcsöveket, kiütik a kör alakú ablakokat, kidugják a csövek végeit, ahogy régen a fregattokon, és kilövik az irakiakat, akkor is csak nézők lennénk, meg akkor is, ha az irakiak úgy döntenek, hogy egy utolsó rohammal, öngyilkos akcióban, nem a BRAVO5-re kanyarodnak, hanem hátulról belerohannak az épp felszállni készülő irániakba.

Érdekes esemény lenne mindkettő, élveznénk is, de semmit nem tehetnénk, hogy ne következzen be. Úgy gondolom, akárki találta is ki, hogy mindkét harcoló felet ellátjuk fegyverekkel, lőszerekkel, meg ezzel-azzal, figyelhetett volna arra, hogy legalább ne lássák egymást. Csak fél órával előbb indítja az egyiket, vagy irányítja be a másikat, ne adj Isten az egyiket a Ferihegy 1-re, másikat a 2-re, akkor nem orrolnának meg ránk. Mert így azért ez elég cink. Kiderül, hogy szarunk a barátságukra, nem szövetségeseik vagyunk, hanem csak sima lelketlen kufárok.

És így simán lehetnek az ellenségeink, holott még segítünk is nekik. Simonnak is ugyanez a véleménye, akkor meg végképp, amikor beért az IL-76-os, kinyíltak az ajtók, de nem nagyon mosolyogtak a kilépő irakiak. Próbáltunk rögtön ciházni, hogy a jó szándékunkról biztosítsuk őket, de úgy elzavartak, mint a legyeket.

Közben megjelent a jól ismert konvoj, IFÁ-k és kommandósok. Simon nem szarozott, odadübörgött hozzájuk és fennhangon megkérdezte, hogy ezeknek most meg mit adtunk el?
– Ez államtitok, de neked elmondom. Kötszert. Sok a sebesült, szükségük van rá. - válaszolt az egyik
Ő nézett ki a leghülyébben. A többi megelégedett a fekete rucival, de ez nem, ennek símaszkszerű csuklya volt a fején. Egyiket se ismertem volna meg civilben, kicsit túlreagálta az ember, ráadásul valami hülye anyagból volt a csuklyája, mert minden levegővételnél felfújódott, mint valami lufi, ami után rögtön le is eresztett és rátapadt a fejére, egészen addig, míg újra levegőt nem vett. Ez igen sűrűn megtörtént, ahogy emelgette 7.62-es feliratú faládás kötszert.
Úgy nézett ki nagyon nehezek a ládák. Én már rogyadozva röhögtem a faszin, de Simon tartotta magát keményen, és azt nem bírta ki, hogy vissza ne kérdezzen.
– Én még ám sose láttam 7.62-es méretű és ennyire nehéz kötszert. És a fegyverszobában is pont ilyen a lőszeres láda!

A lufifejű csóka vállat vont, többet nem foglalkozott velünk, de mi nem tudtuk levenni a szemünket róla, mert ahogy fáradt, egyre nagyobb levegőket vett, ettől egyre nagyobb lufi lett a feje. Úgy néztük a társai csak a tisztesség kedvéért nem röhögték szembe, de időnként megbökdösték egymást mögötte, hogy nézd már, hogy néz ki, és azért ők is jól derültek.
Meg jobb fejek is voltak, mert nyilván látták, hogy mindent pontosan értünk, tegnap is mi álltunk itt, kicsit ismerősként kezeltek, már nem zavartak el, és mikor másféle, nagyobb ládák érkeztek, az egyikőjük elárulta, hogy az előbb valóban lőszert raktak, ez meg most helikopter alkatrész.

És, hogy ők is mérgesek amiatt, hogy valamelyik felettesük így elcseszte, hogy egyszerre fogadtuk a harcoló feleket. Jó hogy nem tettük őket egymás mellé. Szerintük is emiatt morcosak az irakiak, mert sűrűn járnak, még ha mi nem is tudunk mindig róla, és általában rendesek, jókedvűek.

Aztán lassan megtelt a gép - és ugyanúgy ahogy a JUMBO, amint kész volt, indult is - ez is kigurult a gépállóhelyről és felszállt.
Mi bementünk Simonnal pihenni, de egy óra múlva már kinn is vagyunk mindketten, én újra az okmányoson, Simon valahol máshol.
Az okmányost szolgálatot mindenki utálja.
Én is.
Meg kell állítgatni az autókat és ellenőrizni a belépő kártyákat.

De ezt akkor is, ha aznap valaki hússzor kimegy valamiért, meg bejön.
Mert ez a dolga, hozni, vinni valamit.
Én meg akadályozom.
Én is érzem, ő is tudja.

De ma nagyon tetszett a dolog!
Találkoztam ugyanis az új takarító csajjal. Répa említette régebben, meg legendaként ismert már az egész laktanyában.
És igaz a hír, akkora mellei vannak, mint a fejem.

Elég idős, legalább tíz évvel idősebb nálam, vagyis 28 körülinek néztem. Valami csoportvezető vagy mi lehet, mert ő vezeti a takarítók Barkasát, jön-megy, néha visz másokat is, néha meg csak takarító eszközöket. Ma sokat szaladgált. Amikor láttam, hogy az ő kocsija közeledik, akkurátusan kigyalogoltam az út közepére és nem csak lassításra kényszerítettem, ahogy néha könnyítünk a sofőrök helyzetén, hanem állóra fékeztettem, megvártam amíg letekeri az ablakot és a mellei mélyedése közül kikotorássza a kártyát. Először elolvastam róla mindent, aztán elengedtem. A második alkalommal már nem a kártyát néztem, hanem a melleit, úgy láttam, mintha egy kicsit jobban kigombolta volna a köpenyét, és felmondtam fejből, ami a kártyáján látható, lassan, a számat mozgatva úgy tettem, mintha valóban olvasnám, de annyira nagyon bámultam a kebleit, hogy néha kis buborékot fújtam beszéd közben, úgy összegyűlt a számban a nyál. Nem mertem volna mindezt, ha nem látom, hogy tetszik neki, és ma amíg le nem váltottak, ezt játszottuk.

Én megállítottam, ő kiszólt, hogy "mit követtem el biztos úr", én mondtam, hogy "az attól függ, mit tud mutatni", ő megkérdezte, hogy "ez megteszi-e", miközben kidomborította azokat a legendás csöcsöket, előrángatta a nyakából odalógó kártyát, én olvastam, és nagy sokára jeleztem, hogy "ez épphogy elég, hogy elmehessen", ő meg kacagott, hogy "ilyen gyorsan ritkán tud elmenni", én mondtam, hogy "sajnos gyorsan olvasok", aztán azzal váltunk el, hogy lassítsak, ha már megállítom, ne kapkodjak.

És ezt csináltuk ma sokszor.

Szolgálat után az az érzésem támadt, valószínűleg elnézik a könyvemet, mert megint kiengedtek szabadnapra. Nem hiszem, hogy szándékos, tutira nem akarnak szerintem, de biztos összekeverték a könyvem valaki máséval.

A szemembe húztam a Csüti előtt a sapkát, nehezebben ismerjen fel, és lám kijutottam.

Elrobogtam Edithez, ahogy voltam, katonaruhában, de el kellett jönnöm tőle hamar, mert mindig mellbimbót láttam az orra helyén. Úgy néztem Edit feje valóban akkora, mint a takarítócsaj egyik melle, és így nem tudtam értelmesen kommunikálni.

Edit is érezte, hogy valami baj van, mert ő vonta volna a tenyerem a melléhez, de elhúztam, meg se láttam azt a két kis dudort a pulóverén.

Éjjel a takarítócsaj mellével álmodtam, az egyik az enyém lett valahogy, szatyorban vittem magammal mindenhová. Még középiskolás voltam, benn a budin mutogattam és hagytam, hogy a többiek irigykedve fogdossák, tolongva, lökdösődve.
Aztán katona lettem megint és bevittem magammal a laktanyába is, a szekrényemben élt, mindig hoztunk fel a konyháról neki kajamaradékot, az egész körlet szerette, de csak nekem fogadott szót, vezényszóra pitizett, Basa, aki újra körlettársam volt, két pofára röhögve mondogatta is, hogy nézd már pitizik a bimbaja.
Sok szervezéssel, a körlettársak segítségével néha levittem sétálni az udvarra. Szeretett nálunk, kezes lett, sose akart elszökni, de egyszer a rohadék Zádori megtalálta, lefoglalta és magához édesgette.

Őrjítő féltékenység lett úrrá rajtam, a szolgálati AMD-mel megöltem a genyót, ezért tömlöcbe vetettek, de a mellem időnként odaosont a rácsokhoz, keservesen sírt és könnyek közt biztosított, hogy megvár, és ilyenkor kinyúlva át tudtam ölelni, ő meg kenyeret és szalonnát csúsztatott be nekem, ha tudott szerezni.

197

November 4. Szerda


Felesleges volt tegnap nyüszítenem, ma délutános szolgálatba tettek, vagyis tegnap délután kettőtől, ma kettőig pihenőn voltam.
Az kerek 24 óra, szinte szabadnap.

Délelőtt Répával elmentünk gyúrni és mivel csak ketten voltunk, kibeszéltük az elmúlt hónap eseményeit. Ami kiviláglott, hogy nem érdemes többet kilógnunk.
Klassz volt, izgalmas, büszkék lehetünk, de túlontúl kockázatos.
Esetleg maradhatna, hogy mi is csak a Sarokházig mennénk berúgni. De se Répa, se én nem tartjuk programnak az ivást, múltkor jópofa volt inni a Lidóban, de nem lettünk törzsvendégek, és oda is ugyanolyan kockázat kimenni. Katával és Tamarával szívesen találkoznánk, de mindent elfelejtettünk a nevükön kívül, őket egy életre elkúrtuk. Azt lehetne még, hogy nem szökünk messzire, csak ide az út mellé és minden autót megállítunk, hátha ők ülnek benne. De ezt viszont minden este meg kellene tenni.
Na ez se igazán kivitelezhető.
Tulajdonképpen ez a bukás, a Petőfi laktanyabeli fogda emléke, ennek a helyzetnek a komolysága és a futkosó fenyegető közelsége mindkettőnket lehűtött.

– Hagyjuk a fenébe ezt a szökdösődést! – mondta Répa is, miután mindezt átbeszéltünk.
Kicsit kedvetlenek lettünk mindketten, megint üres, felesleges és hosszú időtöltésnek látszott a katonaság. Hirtelen megint sok lett az a sok nap, ami még hátra volt, és hirtelen szürkébb lett minden körülöttünk. Miután megtelt a konditerem, unottan hallgattuk az esti szkander bajnokságra készülőket, talán azért, mert ma ez minket nem érintett, mert szolgálatban leszünk, de lehet, hogy amúgy sem villanyozna fel már. Aztán kiültünk az udvarra és kicsit újra visszapergettük a dolgaink.

Megint lezárult egy klassz időszak, szuperemberek voltunk Répával, de ez ezzel el is múlt. Nem tudom, hogy most épp visszagyávulok sima, jelentéktelen bakává, vagy szerencsével lenyugszom az ostoba vakmerőségből, de most, ahogy Répa kimondta, hogy hagyjuk abba, most nagyon fájt.

Mintha meghalt volna egy bajtársam és ez nem is állt messze a valóságtól.
Most eltűnik Répa, a rettenthetetlen sármőr, kilép az életemből Rejtő Jenő, az idegenlégiós kalandokkal, elvész az a jókedv, ami kísérte a szökéseink, mert azt a felszabadultságot, ami a börtönünkből való kijutás okozott, nem tudja pótolni semmi, máshogy visszahozhatatlan.

És elveszett, meghalt Dvorszky határőr, a hős, a bátor, a vakmerő, a szellemes és a szórakoztató.
És elhal ez a kettős, amit mi alkottunk, az az egység, az a két testben dobogó egyetlen szív, egyetlen tudat, egyetlen entitás, ami mi voltunk ketten, amikor épp szó nélkül menekültünk a rendőrök elől, amikor össze sem kellett pillantanunk, mégis egyszerre feküdtünk a kocsik alá, bújtunk bokrok mögé és másztunk ki, indultunk el ugyanazzal a lábbal, ugyanolyan mozdulattal lendülve neki.
Mindez elmúlt és úgy érzem ez az érzés, ilyen szituáció, ekkora felszabadultság soha nem jön már.
Soha.
A civil életben sem.

Elszorult a torkom, valahogy tudatni akartam Répával, hogy életem legszebb élményeit kaptam tőle, de nem ment, még annyit sem tudtam kinyögni, "köszönöm".

Az "azért kurva jó volt, nem" kérdésemet elröhögtük, felelevenítettük ugyan a legjobb pillanatokat, például Boda arcát amikor meglátott minket a buszon, vagy a csajokat, Katát és Tamarát, és csak reméltem, hogy Répa érzi, amit mondanom kellett volna, ha nem lettem volna máris ugyanolyan gyáva alak, mint amilyen a szökések előtt voltam.

Aztán szolgálatba mentünk, én F2-re, Répa F1-re.

Ma ismét jött az iráni JUMBO.
Szilasi engem küldött ki mellé.
Nagyjából egyszerre értünk ki, én a kutatóügyeletről, a gép a leszállópályáról. Pont szemben velem érkezett és így, ahogy közeledett ijesztően nagy lett. Messziről is látszik hogy nem kicsi, de valahogy nem akart megállni a növekedése. Mint a kenyértészta, ami kezd megkelni és csak nő, csak duzzad.
És éreztem, hogy rám ömlik, beterít.
Jött a kerozinos kamion, aminek az átmérője kisebb, mint a hajtómű.
Hatalmas gép ez.
Jöttek a különböző kiszolgáló autók, és mindegyiket követte egy kommandósokkal megtöltött Latvia.

A JUMBO-t a BRAVO-5-re rakták, ez az avatatlan szemektől védett gépállóhely, messze mindentől, majdnem az irányítótorony mellett. Nekem majdnem húsz perc kellett kiérni. Minden olyan gépet, amivel kapcsolatban jobb ha kevesen és keveset tudnak, azt ide teszik.
A kommandósok engem is kicsit hátrébb tereltek, amíg a lépcsőt mellétolták, és kinyitották az ajtót.
Megint kiözönlöttek a legyek, de most lusták voltak, talán az itteni viszonylag hűvös idő miatt, csak megvizsgálták a környezetet, engem is, kicsit hajkurásztam őket, majd szétszéledtek, ahogy a kommandósok is, hogy kiderült, az irániak békés szándékkal jöttek. A kiszolgálók feltöltötték a készleteket és visszaindultak a reptér irányába.

Ott maradtam egyedül a muszlimokkal.
Míg Szilasi kiszólt rádión, a személyzet lecuccolt egy csomó rongyot, figyelgették a nap állását és leteregették őket a gép mellé. Szilasi elmondta, hogy nem hív be, amíg meg nem pakolják a gépet kötszerrel. A kötszer szót úgy megnyomta, hogy tudtam, újra fegyvert visznek.

Közben mindegyik iráni letérdelt a rongyokra és hajlongva imádkozásba kezdtek.
Lassan eléjük lopakodtam hogy úgy nézzen ki, nekem hajbókolnak.
Csak az egyikük fogott gyanút, de mosolyogva mutattam, csinálja nyugodtan, én figyelem a környezetet, vigyázok rájuk, de duzzadt a mellem, hogy Allah lettem.
Újra hős, de persze csak percekre.

Aztán befejezték az imádságot és szöszmötölni kezdtek a gép körül. Néztem, ahogy jönnek-mennek le-fel, és hirtelen nagyon nagy vágyat éreztem látni a gépet belülről. Megnéztem volna azt a híres púpot, mert el sem tudtam képzelni, bent ez hogy mutat.
A legmagasabb rangúnak látszó suviszkos képűt megállítottam, hogy engedjen fel, mutogattam kézzel-lábbal mire megértette mit akarok. Nagyot vigyorgott és intett, menjek csak, de a fegyverem tegyem a lépcső mellé, azt nem vihetem fel.
Figyeltem a többi manus arcát, nagyon is feltűnően és furán felragyogtak.
Nem nagyon tetszett az ötlet, látták is, hogy bizonytalankodom, többen odajöttek és biztattak, hogy menjek csak, ők vigyáznak rá.
Levettem a vállamról az AMD-met, nekitámasztottam a lépcső oldalának, tettem néhány lépést felfele. Éreztem, hogy ez így nem az igazi. Visszaléptem és kivettem a tárat, majd nekiindultam újra.
De ahogy az egyik megindult a fegyver felé, megijedtem.
Egyszer már elhagytam a fegyverem. Nem kéne újra. Bár jól megúsztam.

Hogy a fenébe magyarázom, ki, ha most ezek elveszik és anélkül megyek vissza a Kutügyre és a tár meg nálam van?
Elég cink helyzet lenne.
Nem, inkább nem mentem fel.
Gyávaság ez megint?
Nem tudom, de most úgy éreztem ez kicsit sok lenne.

Megszégyenülten léptem vissza, a genyó irániak röhögtek és szerettem volna, ha most az életemre törnek, mert szívesen kinyírtam volna mind.

Egy vérfürdő helyre tette volna a lelkem, de nem az jött, hanem egy csomó teherautó.
Láttam jó néhány katonai IFÁ-t a kommandósok kocsijai közt közeledni. Az IFÁ-kat is kommandósok vezették, mindenki aki megjelent, fekete ruciban jött.
Rám nagy ívben tett mindegyik, mintha a reptér része lennék, amiben nem tévedtek, de köszönni, vagy valahogy kellemetlenkedni biztos tudnék, mégis teljesen figyelmen kívül hagytak.
Olyannyira, hogy kedvemre lófrálhattam köztük.

Egyszer láttam egy képet a JUMBO-ról, ahol az egész eleje fel volt nyitva, pilótafülkéstül, mindenestül és ott pakoltak bele. Nagyon vártam, hogy nyissák már, de a hátulját nyitották ki, majd várakoztunk mindannyian.


Ekkor megjelent egy szintén kommandósok által vezetett és kísért teherautó, valami hidraulikus emelőszerkezettel. A gép hátuljához állt. Egyesével betolattak az IFÁ-k, felcsapták a platók ponyváit és a fekete ruhás alakok komoly, izzadtságos munkával, hosszú ládákba csomagolt holmikat cipeltek át a liftes kocsira. Nem tudom milyen rangsor lehet a kommandósok közt, azt gondolom a kopaszok pakoltak, a többi őrködött.
Aki dolgozott, annak csak pisztoly lógott az oldalán, a többi jobban fel volt szerelve, ők valami általam ismeretlen, kisméretű géppisztolyt tartottak a kezükben.

Amikor a rakodómunkások az első adagot feltették, jöttek az irániak és az egyik ládát pajszerrel felfeszegették. Közelebb sunnyogtam, hogy lássam, mi van benne.
A JUMBO tankcsövekért jött.
Illetve valami vastag ágyúcsövekért, és ahogy ott nyújtogattam a nyakam, az az alak, akit megkérdeztem, hogy felmehetek-e, a vállamra csapott és elmutogatta, hogy tankhoz lesz. Ekkor kapcsolt az egyik kommandós, hogy talán ezt nekem nem kell tudni és rám ripakodott, hogy menjek messzebb, semmi keresnivalóm itt.

Én vigyázok itt a rendre, válaszoltam hetykén és még közelebb is léptem.
Az iráni érezte a feszültséget, átkarolta a vállam és intett a kommandósnak, valami olyan jelentéssel, hogy hagyd békén, jó gyerek. Azt éreztem, megillet a muszlim vendégjog. Sérthetetlen vagyok.

Nem kellett több, onnantól kezdve mindig láb alatt voltam, minden lépést alaposan megfigyeltem, mintha tényleg rajtam múlna itt minden.
Nem volt mit látni amúgy, csak hogy a kommandósaink izzadnak a teher alatt, több turnusban, talán váltásokkal güriztek. Aztán nyilván beszóltak a kutügyre, mert csörgött a rádióm és Szilasi utasított, hogy menjek távolabb az eseménytől, nem az én dolgom ellenőrizni a folyamatokat.
Előre gyalogoltam a pilóta fülke felé és vadul ciházni kezdtem. Jó fej volt a személyzet, kaptam valami alufóliába csomagolt sült marhahúst, párolt zöldséggel, műanyag villát és kólát. Kissé távolabb, de a kommandósok közvetlen látóterébe ültem egy kis fémlétrára, majd hangos csámcsogással hozzáláttam az evéshez. Aztán elsétáltam előttük, és a kólát lassan komótosan kortyolgattam, hogy az étlen-szomjan dolgozó fekete egyenruhás gyászhuszárok jól lássanak.

Mikor végre valóban távolabb mentem, láttam, hogy Szilasi meggondolta magát, mert váltást küldött, jött kifelé Simon Pisti kisMammut. Elmondtam, amit megtudtam és hogy már leciháztam a gépet, de jó fej a személyzet, próbálja meg ő is.
Benn egy órát pihentem és mentem is ki az előtérre.

Kinn Tokossal összeálltunk, neki is mindent elmeséltem. Nagy mákunk volt, mert Szilasi is kijött lökni, meg valamivel később a századtól Zádori kopasz hadnagy is, de mindkettőt időben észrevettük és a megfelelő helyekre húzódtunk vissza, hogy ne bukjunk meg.

Olyan hülyék ezek, mint a segg, gyalog nem mennek sehova, a kocsijaikat meg messziről kiszúrni. Jelentettünk ahogy kell, semmit nem vettek észre, pedig az előtér a legláthatóbb szolgálati hely.
Ez egy kicsit helyre tett, mégis rafinált öreg róka vagyok.

198

November 3. Kedd

Rövid Ugrással tettek ma délelőttös szolgálatba.

Ezt a Rövid Ugrást úgy megszoktuk, hogy ha nem sorozatban megy egymás után sok, akkor észre sem vesszük.

Az is igaz, hogy mindenki megtanulta a holtidőt alvással tölteni.
Az IFÁ-n a szolgálati helyekre és vissza, a budin két tolófájás közt, vagy amíg hűl az étel a tányéron.
Mély, pihentető alvás ez.
Kijönni belőle iszonyú fájdalmas, úgy negyven százalékát el is használja a szervezet annak a hatását, amit ezek a rövid alvások megtermelnek.
De így is megéri.

A gyakorlottak a szolgálatban, menet közben pihenik ki magukat.
Nekik egy megvalósult álom a Határőrség.
Két szolgálat között annyit alszanak, mint más, vagyis a lehető legtöbbet, amennyit a többi foglalkozás enged. Tehát a létező összes szabadidőben. Aztán felmennek a szolgálatba és pontosan annyit alszanak, amennyit kinn töltenek a betonon.
Ha behívják őket pihenőre, alszanak.
Eszményi.
Csak nekem sajnos nincs ilyen szerencsém, nehezen megy. Nem tudok állva vagy menet közben elaludni. Vagyis rövid szakaszokra bele tudok esni, de esélyem sincs így bebolyongani a repteret.
Ezért én sokszor megszakadok.
Volt már persze olyan, hogy besüppedtem a szendergésbe hosszan, de ilyen csak nagyon ritkán történik, inkább csak másodpercekre, legfeljebb néhány percre alszom bele a gyaloglásba, és hirtelen átzuhanok az ébrenlétbe, mintha megbotlanék valamiben, és amikor elhasalok már hellyel-közzel ébren vagyok.
Ilyenkor az ébrenlét is fátyolos rémálom.
Mélyebbre húzódok magamba, már nem érzem, hogy rogyadozik néha a lábam, csukódik a szemem, a tudatom már elengedi a testet, csak ahogy a döglött béka lába reagál az áramütésre, úgy tartja működésben a rángó testrészeket a reflex, maradok talpon. Mindig az éjszakás szolgálat után, a reggelinél tudom meg pontosan, hogy kész vagyok, amikor nehezemre esik a kanalat vagy a villát kihúzni a számból.
Ha minden falat egyszerű adattá válik.
Még nyolc kanálnyi étel.
Egyet beteszek a számba.
Utálok a rágással, nyeléssel bajlódni.
Várok, hátha lecsúszik magától.

Ekkor belealszom és arra ébredek, hogy a fogammal tartom a kanalat, a kanállal tartom a karomat, a karommal tartom a testem és ez így rohadt kényelmetlen.

Meg kéne mozdulni.
De amúgy olyan nyugis így, nem maradhatnék mégis ebben a helyzetben?
Nem akarok mozdulni.
Csak még öt perc!


De aztán megemberelem magam, és lassan, óvatosan, de tán inkább lustán húzni kezdem az evőeszközt a számból. Ha minden falatnál elalszom, akkor már nagyon kivagyok, és most ugyan néhány nap óta ez az első Rövid Ugrásom, az éjszaka mégis kikészít.
Borzalmasan ijesztő.
Olyannyira erős fáradtság, hogy az ember nem sajátja olyankor önmagának.
Csak távoli országrész a test, az ingerek elhúznak a fejem mellett, puszta létezés lett a tudatosságból. Ebben az állapotban bármit hihető, ami nem fizikai, mert ami fizikai az már nem létezik.
Csak látom magam, de nem érzem.
Vagy ha érzem, az olyan erősen kín, hogy a sima alapjárat ilyen nem lehet.
Ez csak valami tévedés lehet, vagy én nem vagyok, vagy a kín, de egyszerre nem létezhetünk, valamelyikünket álmodja valaki és ha az álmodó én vagyok, akkor ez épp rémálom, hallucináció, de hogy nem valóság az biztos.

Aztán jönnek a belső utasítások, peregnek a homloklebenyen:
lenyelni az utolsó falatot, felállni az asztaltól, leadni a mosatlant, kimenni az ebédlőből, fel a körletbe, levetkőzni, és talán fürdeni, fogat mosni, de ez már igazából lényegtelen, aludni kell mielőbb.

Ez már rutin, része az életünknek, alkalmazkodtunk.
Viszont ezt szeretném a leghamarabb elfelejteni, ezt nem akarom, ilyen fáradtságot nem akarok a katonaság utáni, maradék életemben érezni soha többet.

199

199 nap!!!
1-essel kezdődik!!!!
Ezt is megértem, kevesebb, mint kétszáz nap, több, mint 340 eltelt.
Édes Istenem, mi minden van mögöttem!
Milyen hosszú út!
Persze nem kevés az sem, ami hátra van, de sokkal kevesebb, mint a fele. Kettessel már csak akkor kezdődik újra, ha kevesebb, mint egy hónap lesz hátra!
 

November 2. Hétfő

199nap!!
Meghatott vagyok, rohanok Répához, hogy egymás vállát csapdossuk, ez is meg van öregem, milyen rég kezdődött hármassal, négyessel, ötössel.
És letudtuk a kettest is.
Soha többet százas egység nem kezdődik vele, már csak egyessel, aztán kétjegyű lesz!
Kétjegyű!
Az már vicc, az egy szempillantás.
De nem sokáig örömködtünk, elvittek minket szolgálatba.

 
Amikor délutánra járok, délelőttönként szétkummantom az agyam.

Ez azt jelenti, hogy semmilyen feladatot nem osztanak rám.
Rettentő ügyesen kerültem el minden takarítást, külső körletet, fegyverpucolást. Ehhez kell az öregség, ezt azért kopaszon még nem feltétlen tudja az ember megtenni.

Tudni kell már, hogyan jár az agya az alegység ügyeletesnek, milyen sorrendben adja a feladatokat, és amikor a gáz dolgok jönnek, például a vécé takarítás, akkor lazán kisétálni a folyosóra, és határozottan elmenni mellette, le mondjuk a klubszobába.
Még a szemébe is nézek, úgy, hogy tudja,  dolgom van, más nem dugja ki ilyenkor az orrát a körletből, csak akinek muszáj.

Aki kijön, az azért teszi, mert valami mást kell csinálnia.
És ez mindig beválik.

Tehát ma gyúrtam a konditeremben,  majd a klubszobába zárkóztam be olvasni.
Teljesen úgy nézem, a zűrjeim némi viszolygással vegyes tiszteletet is biztosítanak, nézhet úgy ki az egész, hogy valószínűleg valami marhaságomat megyek jelenteni megint a laktanya parancsnoknak, a többiek már nem tudják követni.
De azt is valószínűsítem, hogy többen tartanak is tőlem, azt gondolják bekattantam.

Lehet, hogy hangot kéne adnom némi gyilkolási vágynak, hátha leszerelnek.

200

200 nap!!! Végre kétszáz! Még mindig több, mint hat hónap, de ma olyan szép kerek, holnaptól meg már 1-essel kezdődik.
Telik ez szépen.
Persze nem bánnám, ha gyorsabban menne, de most hiába türelmetlenkedem, ez csak naptári naponként fog elfogyni, ha idegeskedem sem megy majd gyorsabban.
Sőt, akkor valószínűleg úgy lelassul, hogy abba belepusztulnék. Egyébként is elég sokat foglalkozom azzal mennyi telt el, mennyi van hátra.

Minden nap vezetem a naplót, az első, amit megnézek, beírok, bekarikázom, kisatírozom az a szám, ami megmutatja hány napom van hátra. Mindig ezzel kezdődik a reggel.
200 nap.
Ennyi van hátra.
Minden nap konstatálom, hogy eggyel megint kevesebb a tegnapinál, tudhatnám fejből, de látnom kell.
És este is a másnapit.
De ha ennél többet foglalkoznék vele, akkor tudatosulna a szám.
A karakterek jelentése az eggyel kevesebbről felugrana kétszázra.
Az meg úgy sok.
Csak a szám alakját figyelem, az összeg, amit jelöl, az mellékes. Azért vannak ezek a fordulópontok, hogy ilyenkor megvizsgáljam a dolgot, de mivel ilyenkor mindig érezni, hogy telik, így elviselhető az adat.
Szóval ma 200 és holnap 1-essel kezdődik.

November 1. Vasárnap

Azért Szénával nagyon nagy szerencsénk volt.
Ha nem ő a csapat ügyeletes tiszt, akkor valószínűleg átvesznek minket és elindítják a hivatalos eljárásokat, felveszik kapcsolatot a honvédséggel.
És akkor végünk.
Azért az, hogy magas rangú VÁP-os tisztek hoznak be szökésből, az durva ügy.

De Széna jó fej, mindamellett, hogy egy gyáva szar.

Bár megértem, a helyében én is probléma nélkül akarnám leélni az életem, aminek minden eleme a változatlansága, a kiszámíthatóság.
Az élete végéig elél így.
És akkor igen könnyen megúszta. Nem kell tennie soha semmit.

Megvárni amíg eltelik, elmúlik a szolgálat és kész, a többi időben a maga ura. És nyilván akkor is csak henyél.
Gyönyörű élet.

Nem csoda, ha foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. És itt is csak annyi a feladat, hogy figyelni kell, hogy ne legyen probléma.
És tegnap nem lett.

Délutánfele többen álltak az ablakban és bámultak kifelé. Répa szólt, hogy menjek nézzem. Vasárnap lévén nem volt más tiszt benn csak Széna, ő viszont a hátsó udvaron a funkció nélküli betonplaccon akkurátusan, laponként gyújtott meg egy kisebb paksaméta papírt, gyanítom a VÁP-osok rólunk készített iratait. Elgondolkodva nézte, amíg elégtek. Gondolom, ha valaki megkérdi mit csinál, azt válaszolta volna, hogy a felesége levelei, és még el is terjedne az a pletyka, hogy Széna kemény legény, faarccal viseli az otthoni problémákat.

Tokossal se beszéltünk erről többet, ő volt a kapuban tegnap, mikor behoztak a rendészek. Gondolom valami külön alkuban Széna lekenyerezte, megvette a hallgatását.

Kinn, szolgálatban Répával ma büszkén megveregettük egymás vállát, amikor összefutottunk, de senki nem értette miért tesszük. Kérdezették, mi van, mit csináltok srácok?
Sosem adtuk még csak annak jelét sem, hogy halljuk a kérdést, csak néha összemosolyogtunk.

201

Október 31. Szombat

Ma Répával rácsodálkoztunk, hogy mostantól napokig szinkronban megyünk szolgálatba. Indulnunk is kellett ebédelni, mert Rövid Ugrással tettek minket délutánra F2-re. Ez még csak az első Rövid Ugrásom az elmúlt napokból, ma még frissek voltunk Répával, ezért a szolgálat alatt megállapodtunk, hogy mivel holnap megint csak délutánra megyünk, éjszaka újból kiszökünk.

És hogy ne is tököljünk sokat, rögtön miután leadtuk a fegyvert, már mentünk is a kerítésen ásító lyukhoz. Meglehetős rutinnal másztunk át rajta és már szaladtunk is a vasúti töltés mögé, hogy egy kilométer után visszaálljunk stoppolni az útra.

Megint nagyon hamar felvett két negyven körüli fazon. Pontosan tudták mi a dörgés, mondták, hogy bátrak vagytok srácok. Két katonatársba futottunk bele, a hetvenes években szereltek együtt a harckocsizóktól. A sereg alatt egy életre barátokká váltak. Mesélték rögtön, hogy ők hogyan lógtak ki, hányszor és minek.
Teljesen összeszoktak, kerítésen másztak át, és felváltva hol az egyikük, hol másikuk barátnőjéhez mentek el.

Én kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Hős vagyok, áthágom a szabályokat, megszegem a törvényeket, olyat csinálok amit csak kevesen, és amivel nem ártok senkinek.
Szököm éppen.

Miért kell más hőstetteit hallgatnom, miközben épp zajlik a sajátom? Jó fejek, de azért mégis!
Elvégre tényleg mi vagyunk szökésben.

Lehet, ez olyan gyakori, hogy aki volt sorkatona, az mind csinálta?
Ahogy ezek is?
Lehet, hogy nem csak kevesek csinálják?
Ez a két szimpatikus fasz is kiszökött, többször is.
Mindenki kiszökdösne?
A Kistatár is?
Ááá, azt nem hiszem.
Mindenki tuti nem.
Szerintem nem is olyan sokan.
A többségről nálunk nem tudom feltételezni.
Biztos kevesebben lógnak ki, mint ahányan nem.
Inkább az a valószínű, hogy kevesen.

Azért ez elég komoly kihágás.
Folyamatosan menekülni kell.
Éberen figyelni, nem lankadni.
Bízni a társban.
Társ nélkül nem is lehet.
Bírni kell az üldözöttség érzését.
És élvezni.

Nem, ezt kevesen tudják.
Amikor itt benn pici apró dolgok miatt beszarnak. Nem hiszem, hogy sokan merik.
Nem mondom, vannak fasza gyerekek, de a többség az nem ilyen. Ha megnézzük, hogy ezek között milyen a másmilyen, az aki inkább jelent azokról, akik bátrabbak. Mennyi van belőle, és mennyi az, aki pluszban még egyéb módokon is nyal, mennyinek van mindezekhez vagy mindezek mellett csillaga is?
Elég nagy halmaz.
Azok tuti nem szöknek.
A fasza gyerekek közt mennyi tenné még ezt is meg?
Ez az egyik legsúlyosabb eltévelyedés.
Háborúban az ilyesmi halált érdemel.
A laktanyában elkövethető legnagyobb bűn sosem lehet akkora, mint ez, mert benn vagy, hadra fogható, felhasználható. Kis stikák persze vannak, kiszaladnak ketten a közeli kocsmába, a Sarokházba, de jönnek is vissza rögtön. Esetleg kinn berúgnak, de ha felfedezik, benn biztos van, aki tudja és mondja is, hogy ki szoktak járni. És ha a tisztek utánuk mennek is, nem gond, megvannak, csak berúgni mentek, ahogy a tisztek is ismerik ezt, hisz rabjai. De úgy, hogy elmenjen az ember szórakozni a város másik felébe, ahogy mi terveztük, és hogy a laktanyában tényleg senki ne tudja, hol vagyunk, úgy nem hiszem, hogy sokan.
A fasza gyerekek közt is kevesen.
Nagyon kevesen.

Tehát összegyűlt ebben a kocsiban négy igazán fasza gyerek.
Azért, amikor kitettek a Nagyvárad téren, mégis úgy nézett ki, hogy na most két öreg katona elmondta a tutit a kopaszoknak, kitanították őket, a nyomdokaikba lépett az újabb nemzedék. Répának is valami hasonló lehetett a meglátása, mert felkacagott, ahogy az autó elindult és annyit mondott, hogy ezt a két nagyképű marhát!

Répa nálam életrevalóbb volt, teljes természetességgel kérdezgette meg a járókelőket, a buszvezetőket, hogy hogyan jutunk tovább. Én nem mertem volna, valószínűleg megyek az érzésem felé. Ami rendre megcsal amúgy. De Répa élvezte is, mert majd mindenki megkérdezte, hogy amúgy mit csinálunk itt, katonák vagyunk ugye. Ő mindig készségesen elmesélte és fürdött a reakciókban.
Ne mondja, valóban? Tényleg? Megszöktek? Ez igen, srácok! Nem lesz ebből valami baj?

Mindenkinek kielégítő választ adott, és mindig többes számban beszélt, mindig beráncigált pillanatokra a beszélgetésbe, mindig elmesélte a szerepem, rám mutatva közben. És jól esett, hogy megállhatok a vége előtt, nem kell teljesen bátornak lennem, nem kell járókelőket megszólítgatnom és így is árad felém és belőlem a hősiesség.

Hálás voltam Répának. Úgy éreztem, igazi barát.
Akiért tényleg az életem adnám.
És biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémért.

Boldog voltam ettől, kimúlt valami görcs és én is jó fej lettem, amíg utaztunk a buszokon végig nevettem és nevettettem.
Fergeteges jó kedvünk lett.
Céltudatosan haladtunk a Randevú felé, ahogy terveztük, de most azt is tudtuk, hogy levesszük a lábukról a csajokat. Az utolsó kilométereket taxival tettük meg a Moszkváról, mert épp egy olyan srácot szólítottunk meg, aki pont oda igyekezett és elvitt magával. Istvánnal együtt is mentünk be. El se engedett minket, vitt a barátaihoz, egy elég népes és mérsékelten vegyes összetételű társasághoz. De ha nem is sok, ezért egész jó csajok voltak velük. Most akaratlan kicsit eltakarták őket a srácok, akik nagyon érdeklődőnek tűntek. Répa mesélt, és ahogy belekezdett a lányok előre furakodtak és kissé bárgyú kérdéseket tettek fel, de Répa brillírozott, úgy válaszolta meg ezeket, hogy az arca rezzenéstelen maradt, de a pasikból dőlni kezdett a röhögés. A lányok nem értettek a fiúkat, ezen a fiúk jobban nevettek, de ezzel amúgy jól elvoltunk, majd egy órát évődtünk velük, mert Répa mindig mondott olyat is ami az egészet lecsendesítette és tetszett a lányoknak. A lányok egyre jobban oda voltak érte. Most hiába beszéltetett és beszélt rólam sokat, nem érdekelte őket, de a szája, ahogy mondja mindezt, az nagyon.

Akkor is ő beszélt, amikor láttam elsápadni. Valamit meglátott mögöttem, de nem volt időm se megfordulni, se átgondolni, úgy vágtak hátba. Ezután gyors lett a reflexem, azonnal megpördültem és egy katonai rendész állt velem szemben, aki máris üvöltött velem. Teljesen elnyomta a discozene hangjait.

– Azonnal ki innen, katona!

Répának is intett és kimeneteltünk. Talán csak rutinosak voltak, de lehet, hogy valaki felnyomott minket és biztosra mentek, mert az egyikük az egyetlen bejárat elé állt, a másik pásztázta be a terepet. Jó fogásuk volt ma.

Kinn a bejárat előtt álltunk vigyázzban, felváltva ordítottak velünk a discoba igyekvő lányok és fiúk előtt. A parancsoki UAZ ülésének fémkeretéhez bilincseltek minket aztán, majd szirénázva berobogtak velünk a Petőfi laktanyába.
Közben kiderült, hogy nincs könyvünk és semmilyen azonosítónk. Muszáj volt elmondani, hogy a Ferihegyi Határőr laktanyából szöktünk meg. Benn leadtak egy álmos őrmesternek, aki átvett minket papíron egy rövid, néhány mondatos jelentéssel együtt és bedugott egy cellába. Fogdába kerültünk. Bár Répa is ideges, tíz perc múlva már röhörészünk.
Hülye helyzet, de komolyan, most mit csináljunk?
A legjobb, ha viccet mindenből.
Még az őrmester kiabált, hogy csönd legyen a kurva életbe, kussoljunk végre, aztán nemsokára elcsöndesedtünk. Az őrmester még utoljára az ajtón keresztül annyit közölt velünk, hogy reggelig nem akar rólunk tudni. Addig alhatunk.

Olyat kongott a fémajtó, majd leestem a priccsről. Fél hat lehetett.
Az őrmester jött egy századossal meg egy zászlóssal. Az őrmester ébresztett, hogy valami fémmel, talán pisztolymarkolattal hatalmasat ütött az ajtóra. Mire benyitottak már mindketten vigyázzban álltunk.
A tisztek emberi hangon tájékoztattak, leginkább a százados beszélt, hogy nincs joguk sajnos velünk semmit tenni, határőrök vagyunk, a BM kötelékébe tartozunk, így nekik kell majd a megfelelő büntetést kiszabniuk. A BM szócskát olyan undorral ejtette ki, hogy minden korábbi emberi vonás eltorzult benne. De csak másodpercekre, mert aztán ismét nyugodtan folytatta, hogy most visszavisznek az alakulatunkhoz, bajlódjanak ők velünk. Kikísértek egy Latviához, a sofőr mögé ültettek minket, ők meg befészkelődtek mögénk.
Se bilincs, se hangos szó.
Nyilván tudták, hogy szökni nem fogunk.
És jól tudták.
Fasza gyerekek vagyunk, de nem ennyire.
A nevünket, az alakulatunk számát elmondtuk, ha el is szökünk, hová menjünk és minek? Ne adj Isten, visszalógunk a laktanyába, akkor is kiderül mindez. Mindegy, hogy ők visznek-e.
Kurva nagy bajban vagyunk.

Ez most nem elsikálható, erről jelentések készülnek, ezt két minisztérium fogja lelevelezni egymással, ezért most nagyon durva büntetést kapunk.
Most érdemes a Határőrségnek példát statuálnia. Most lehet olyan büntetést adni, amit büszkén be lehet lengetni a Honvédelmi Minisztérium felé: lehet, hogy nálunk is történik ilyesmi, de nem marad megtorlatlan. Néha összepillantottunk Répával, ő is biztos ugyanerre gondolt.
Tegnap elalvás előtt még viccelődtünk a futkosó gondolatával, de ma az nagyon is valóságos eshetőségnek látszott. Csendben töppedtünk egyre kisebbre, ahogy közeledtünk a laktanya felé, a két tiszt viszont kedélyesen diskurált, már egy ideje abban a leereszkedő hangnemben, ahogy majd átadnak bennünket.
Leereszkedően, fölényesen.
Most ők a rend és a törvény.
Bárki járul majd eléjük, legyen az akár a laktanya parancsnok, mindenképp erkölcsi nulla lesz előttük. Aki még arra sem tud vigyázni, hogy a katonái ne csámborogjanak a városban.

Tokos állt a kapu-őrszolgálatban, keze remegett a telefon kurbliján, ahogy becsörgetett a Csütihez. A hangja is remegett, alig tudta elmondani, mi is a helyzet. Magas rangú katonai rendészek hoznak két szökött határőrt.
Emberemlékezet óta nem volt ilyen.

Igazából Tokos arca döbbentett rá, mi is ez. Ha kacsint, vagy egy félmosolyt elenged, míg nyitja a kaput, akkor rendben lennék, de rémült, ijedt ábrázattal tette. Mintha a vesztőhely kapuját nyitná előttünk.
Rémület és sajnálat látszott rajta.
És aztán rajtam is.
Inkább rémület.

Amikor megláttam Szénát, akkor még inkább.
Nem is figyeltük, ki ma a Csüti.
Tök véletlen, hogy megint ő van, holott nála már egyszer lebuktunk és megígértük neki, hogy többet nem megyünk ki, amikor ő van szolgálatban.
Ellenkező esetre a futkosót helyezte kilátásba, és most minden ideális ehhez. Ha ügyesen csinálja, még kitüntetést is szerezhet.
De hamar meglátom, hogy nem akar hősködni.
Megalázkodva tördeli a kezeit és hajbókol. Magyarázza, hogy hagyjanak csak itt minden papírt, ő megírja a jelentést az összes minisztérium felé, úgy érzi ez kötelessége, szinte becsületbeli ügy, mégiscsak tőle szöktünk meg. A kiszabható legszigorúbb büntetést fogja kérelmezni, elrettentő lesz a retorzió ereje.

– Higgyék el! A Százados elvtársnak nem kell ezzel foglalkozni, nyilván van jobb dolga is!

Dől belőle a cefreszag, nem is tud ekkora beszéd után már másra gondolni, meg is kérdezi, hogy esetleg az apja házi pálinkáját nem kóstolják-e meg. A százados bólint a zászlós felé, az eltűnik Szénával az irodában, majd egy butykossal a hóna alatt bukkan fel újra. A százados kimérten mondja, hogy azért nem szeretné, ha ez rendszeres lenne, mert nem szeret ilyen korán kelni a Határőrség belső rothadása, a fegyelem hallatlan romlása miatt, ellenkező esetben kénytelen lesz még a minisztériumi kapcsolatait is bevetni, hogy végre a Határőrségnél is kialakuljon legalább megközelítőleg az a vasfegyelem, ami a honvédséget jellemzi. Széna tisztelgés helyett meghajolt, ígéretet tett, miközben a százados az összes rólunk írt feljegyzést a kezébe nyomta.

Közben minden második pillantása a kapu felé irányult, ahonnan a mi tisztikarunk valamelyik vezetőjének a felbukkanását várta.
Illetve dehogy várta, félte.
Látszott, hogy semmi vágya, csak végre a rendészek húzzanak innen a fenébe. Azok se érezték annyira jól magukat, bepattantak a kocsiba és elrobogtak. Szerencsére korán van tényleg, a mi fejeseink közül senki nem jött még.

Széna intett nekünk és mi követtük a maga után húzott, hosszú, testes alkoholpárába burkolva. Leültetett az irodában és elolvasta a jelentést. Megint izzadt, mint egy ló, csak az iratokra csöpögő verejték koppanása hallatszott. Lemondóan sóhajtott aztán és mint két barátnak, mondta, hogy ebből most nem csinál ügyet, de többet meg ne próbáljunk kiszökni, ha ő a Csüti, mert akkor mindent megtesz, hogy futkosóra küldjön. Ezt mondta múltkor is, de akkor mindez fenyegetésnek hatott, most kérésnek.
Megegyeztünk.

Még egy kicsit meg is sajnáltam. Hogy olyan pechje legyen, hogy kétszer is kilógnak a szolgálata alatt! És, hogy ettől az egész esti munkája, a sok pálinka teljesen haszontalanná vált, mert kijózanodott ahogy megjelentek a rendészek.
Attól tartok, már nem fogok tudni bevágódni nála.

202

Október 30. Péntek

Éjszaka F1-n kampóztam. Kübli állította össze a váltást, kitett a 25-ösre, messze mindentől.

Egyetlen gép állt most csak ott, egy délután érkezett kisméretű, amerikai magángép. Nagyon mostohán bánunk az ilyenekkel, akik ezzel érkeznek.
Érezniük kell, hogy épp csak megtűrjük a fajtájukat.

Azzal, hogy ezt a pici gépet ennyire hátra tesszük, olyan, mintha nem számítana, a senki földjére került, senkit nem érdekel, csak útban ne legyen.
Hogy az útlevélkezelő surranótársaim és a vámosok hogy fogadják nem tudom, de ha visszapillant az amcsi, mielőtt belépne a reptér épületébe, ahová egy remek Barkas hozza el, és a távolban felsejleni véli a gépe kontúrjait, csak azt érezheti: "szarunk rád".

Én úgy gondoltam, hogy ne árválkodjon egyedül és megpróbáltam összebarátkozni vele.
Nagyon jól nézett ki, a nagy utasszállító gépek kicsinyített mása.


Hengeres test, pici, kerek oldalablakok és hátul a farokszárnyak alatt két formás sugárhajtómű. Mindent ami kiállt, meghúzgáltam, mindenbe, ami humorú abba belepiszkáltam. Annyira messze voltam mindentől, hogy egészen felbátorodtam. Azt tudom, hogy az ilyeneknek az ajtaja egyben a lépcső is, lehajtva egész a földig leér.

Jött a logikus gondolat.
Beszállok.

Ha kinyitom az ajtót, semmilyen létrát, lépcsőt nem kell odahuzigálni, lehajtom, beszállok, benézek a pilótafülkébe, aztán kiszállok és kész vagyok.
Hogy mivel is vagyok kész, mi értelme az egésznek, nem kristályosodott ki, következésképpen, hogy ez micsoda marhaság, szintén nem látszott sarkosan.

Körbekémleltem, sötét is van, tényleg senki nem láthatott ide, talán a legközelebbi betonon járőröző társam, de nagyon remélem, ő is valahogy kummant, szarik rám. Tehát határozottan nyúltam a kilincshez, megragadtam és kicsit megfeszítettem, hogy érezzem, mekkora erőt kellene kifejtenem, hogy kinyissam, mikor is a tarkómba markolt egy hang.

Olyan éles, azt hittem, lemetszi a fejem.
Hátrarántotta a koponyám, az eget láttam, feszült a gigám, és úgy képzeltem, hogy átvágja a torkom, aztán egy mozdulattal lekanyarítja a kobakom a helyéről. Ujjaim begörcsöltek és valahogy itt tudatosult, hogy én majd összeszartam magam ezenközben, úgy megijedtem.
Egy kurva riasztó visított fel.

Eszembe sem jutott, hogy ezekben riasztó van. És nem csak a hangja, hanem a riasztó, mint fogalom szúrt az agyamba. Az autóinkban például egyáltalán nincs.
Nem is ismerek olyat, nem is hallottam olyanról, akinek lenne.
De hogy ilyen létezik, hogy hozzáérek és megszólal?
Ki se kell nyitni az ajtót?
Az amerikai filmekben ki kell nyitni az ajtót, hogy megszólaljon.
Ez iszonyat kellemetlenül ért.

Mert ha mondjuk légoltalmi sziréna szakadt volna fel az éjszakában, azt érteném.
Attól meg se ijednék, tudomásul venném csak.
Tudnám, hogy mi a teendő.

De hogy én váltok ki hangot és azért szólal meg, hogy én, aki vigyázok itt mindenre, én elijedjek, arra nem számítottam.
Ez baromi hatékony így.
Éjszaka, mindenkitől távol, ahol bármi történhetne velem, senki észre sem venné, ahol tök egyedül vagyok, ezt nehéz feldolgozni.
Ez ijesztő.
Én például, majdnem összecsináltam magam.

És még mindig visít.
Úgy vág bele az éjszakába, akár egy tőr.
Valószínűleg a határszéleken is hallani.
Perceken belül elfogó vadászgépek kerítenek körbe, addig ki kell találnom, hogy mi történt.
Én egy faszit láttam az gép ajtaját feszegetni, egészen biztosan az államrend megdöntésén fáradozott, de legalábbis ezzel a géppel akart kimenekülni Amerikába.
Rákiáltottam, hogy állj, ekkor ő elterelésképp megrántott valamit a gépen, az felvisított, és míg én a hangra figyeltem, ő kereket oldott. Igyekeztem én a hangot semlegesíteni, de nem találtam meg a módját.
Jelentem, így volt.

Legalább egy kicsit halkulna!
De nem.
Nyomjam vissza a kilincset?
Nem lehet, hogy azzal rásegítek?
Hogy utána hosszabban vijjog?

Csak az marad, hogy állok itt megsemmisülve.
Vagy arrébb megyek.
Messzebbről biztos halkabb.
De az úgy meg olyan, mintha menekülnék.
Pont, mint aki rossz fába vágta a fejszéjét, amikor meg jön a baj, eliszkol.
Nem, így ne lássanak meg a kutügy UAZ-ból, ha netán igyekszik kifele a riadóztatott állomány.

De lenne már vége!
Csönd.

– CSÖÖÖÖÖND! – próbáltam túlüvölteni, aztán füleltem, hogy volt-e hatása. Nem volt, így rákiáltottam újra, mikor hirtelen, egy hullámzó dallam, kellős-közepén egyszer csak abbamaradt.

Álltam a szintén fülsértően teljes csendben és vártam, hogy e csend varázsa, görcse elmúljon.

Csak nagy sokára jöttek félős, gyengécske foszlányai a reptér szokásos zörejeinek, beindul egy csomagos kistraktor, hangosat nyikordul egy fém ajtó.
Ilyenek.
És lassan betöltik a teret a zajok, ijedten nyomakodva lökdösik felém a hátsók az előttük vonakodókat. Mintha egy csapat makákó merészkedne ijedősen vissza a saját területére, ahonnan egy oroszlán megjelenése miatt szaladtak szét. A riasztó hangja mindent kiűzött, én álltam egy lelakott süketszobában, aminek az eresztékein lassan visszaszivárognak a zörejek.
Végül csak elértek mind, bekerítettek és visszarántottak az életbe, minden megy a szokott medrében, ideje nekem is összeszednem magam.
Már csak az azonnal kiküldött váltást, esetleg a rádión behívást kell megvárnom. Nyilván bevisznek egy alaposabb fejmosásra.
Meglehetős távolságból körbejártam a gépet, minden olyan, mint a hang előtt volt. Egyre többször néztem a rádióra, meg kémleltem a horizontot, de semmi nem mozdult. Aztán végigálltam a rendes szolgálati idő maradék két óráját, és a váltásnál senki nem kérdezett semmit és senki nem utalt semmire.

Hogy ez hogyan lehetséges, nem tudom, pedig a riasztó visítása tuti, hogy mindenkit kiugrasztott a kutató ügyeleten az álmából.
Lement az egész szolgálat és a járőrtársak se kérdeztek semmit, így ez a dolog is elmerült a felejtés mocsarának antianyagába.
Soha, senki nem kérdezte, mit csináltam azzal a géppel.

Ma van Edit szülinapja. Csak most az éjszakás váltás után láttam meg a naptárban a saját bejegyzésem. Egyáltalán nem emlékszem mikor és hogyan írtam be.
De telefonálni nem tudok, levelet úgy kellett volna feladnom, hogy mostanában kapja meg, most már úgy el vagyok késve, hogy nagyjából jövő csütörtökön érne oda a most megírt levél, tehát nem kell sietnem, pár nap ide vagy oda, már nem számít.
Majd reggel megírom.

De mi a szart írjak, ami a szülinap témakörében jövő csütörtökön, még nem ciki?
Amiből nem jön le rögtön, hogy elfelejtettem a dátumot és csak későn reagálok.

Nem írok én semmit.

Úgyse megyek ki innen egy darabig szerintem, és mire hazajutok, már túllépett az egészen.

203

Október 29. Csütörtök

Ferihegy 2-re tettek ma ki. A tegnapi eset miatt határozottan boldognak éreztem magam és jól is esett kinn állni. Megint megúsztam egy csúnya kihágást, de a tudatalattimban megjelent valami szúrós.
Elkezdtem félni, hogy ezt megszokom, hogy nem tudom majd, hol a határ.
Nem lesz ez jó.
Tudnom kéne hol a helyem.

Ezért elkezdtem újra szemügyre venni a környezetem, úgy mintha teljesen új lenne.
Végigpásztáztam a tekintettemmel az épület lapjain, sarkain, követve a cikk-cakkjait le egészen a csápokig, át a betonra, a festett csíkok mentén a gépekhez, ezekhez a böhöm szörnyekhez.
Épp száll fel egy MALÉV gép.
Amint becsukódnak az ajtók, magabiztos kezek elkezdik leakasztgatni a különböző ormányokat, az akkumulátortöltő tehergépkocsik csatlakozóit, a kerozinos kocsi nyúlványát. Már zúgnak a motorok, az első futóműre egy tolórudat illesztenek, a másik végén egy lapos, bivalyerős toló-vontatógép lassan kitolja a csáp mellől és a leszállópálya felé irányítja a gép elejét. Sok esetben ilyenkor majdnem a mellőlem hátrébb tolt repülő mögé gyaloglom, így amikor felpörgeti a turbinákat érzem a szelét, melegét, szagát.

És ekkor ugrik be, hogy én ezt már soha nem fogom tudni úgy szemlélni, mintha sosem láttam volna. A szag az mindig aláfesti a képet, mindig itt van az orromban a kerozin égésének mellékterméke, annak a semmivel össze nem keverhető, gázolajhoz hasonló, de finomabb, édeskés, kis mennyiségben élvezhető szaga. Ha éppen megy vagy jön valamelyik gép, akkor erősebb, de amúgy is állandóan szállong, és akármit nézek, mellétolakszik ez a szag és emlékeztet, hogy nem, nem ismeretlen.
Ezt te jól ismered.
De ha netán kerozin nincs, akkor a generátorkocsik dízelolajszaga kitölti az űrt.
Tudod jól.
Elkerülhetetlen.
És nem új ez, sőt, tudom, hogy ha szagot érzek, akkor enyhíteni tudok a kényelmetlenségeken.
Mert a sugárhajtómű meleg szele, már most jól tud jönni hűvös éjszakákon.

Tisztes távolból begyaloglom mögé amíg a felszállópálya felé igyekszik, és élvezem az akár százméteres távolságból idepréselt levegőt, hagyom, hogy körülöleljen.
A gép távolodik én meg hosszú, laposakat lépve elébe megyek a lustább-lassabb fodroknak, gyaloglom, amíg langyos előttem a majdnem zselés fuvallat.

Ma délután jó idő volt, most csak a szagra csatlakoztam rá és hagytam, hogy az ismeretlennek látszó képi részleteket is elárassza és és igazolja, hogy láttam már.

És végül teljesen családiasnak éreztem ezt a látványt, béke szállt meg, az elalvás előtti másodpercek érzése, amikor az ember még utoljára körbenéz az ágya körül és mielőtt végleg lehunyná a szemét, konstatálja, hogy biztonságban van.
Én csak hunyorítottam, majd többször körbe fordultam, míg el nem mosódott a gyorsan mozgó kép a szempillám mögött, és éreztem, hogy rész vagyok, ennek a kicsiny mindenségnek a része.

Nem is tudtam eddig, de a helyemen vagyok:
ez az otthonom.

204

Október 28. Szerda

Tegnap este a szokásos kör.
Hazaérkezés után átöltöztem, aztán átrobogtam Edithez és megint nem csináltunk semmi olyat, amit szerettem volna.
Tudunk beszélgetni, nevetgélni, de a kezemet ugyanolyan határozottan tolja el, mint 10 hónapja, én meg nem merem konkrétan a szeretkezés kérdését felvetni.

Szeretem, és úgy érzem ezzel elijeszteném.
De semmivel nem jobb ez a nyúlkálás.
Arról, hogy pár napja kiszöktem megint, egyáltalán nem beszélek senkinek, tudom, hogy Anyuék már a tényt rosszul viselnék, Editnek meg azt nem mondhatom, hogy milyen kedves lányokba botlottunk.

Ez nagyon rossz, mert rémesen büszke vagyok magamra, és olyan szívesen dicsekednék, de benn a laktanyában a smúzok és téglák miatt nem lehet, itthon meg ezt nem fognák fel hőstettnek.
Pedig szerintem bátrak vagyunk és vakmerőek.

A lányokkal kéne találkozni, Katával és Tamarával.
Ők értékelték, tetszett nekik, hősnek láttak.
Valahogy velük kellene találkozni újra.
Az a baj, hogy múltkor, mire a kocsijuktól a laktanyához értünk, Répával mindketten elfelejtettük a címeiket. A családneveikben sem vagyunk biztosak, nem kaptunk büntetést, de azért a lebukás stressze kisöpört belőlünk mindent.
Még a kocsijuk rendszámát sem jegyeztük meg.
Akkora szerencsénk nem lehet, hogy amikor legközelebb megszökünk, pont akkor járnak errefelé újra.
Sajnos ők el fognak tűnni.
Katát rettentően sajnáltam, nagyon jót beszélgettünk a hátsó ülésén. Nagyon fura érzés volt Edittel lenni, miközben majdnem gyász érzése mart belül, egy soha meg nem kapott Kedves eltűnésének fájdalma.

És valóban, minden másnál erősebb képként jelent meg Kata képe, rámontírozva Edit mozdulataira, és így Katát öleltem és Katához beszéltem. Edit csak akkor bukkant fel, ha Kata engedékenyebbnek látszott, sőt, vággyal telinek és én megfogtam a mellét.
Ilyenkor Edit tolta le magáról a kezem és ő nézett rám szigorúan, de már láttam is Katát settenkedni vissza. Majd Edit egy álmos ásításba oltva zavarta el végleg Katát és én csalódott lettem, hogy a valóságban Edit maradt.
Egy szintén soha meg nem kapott Kedves.

Csak míg Kata reményt adott, Edittől már nem vártam semmit. Nem reméltem.
Ezért sokkolt, hogy ő maradt. Valamit ő is megsejthetett, mondta is, hogy úgy érzi távol vagyok, de nem tudtam megnyugtatni, alig hallottam a hangját, annyira messze voltam.
Otthon nyugtalanul forgolódtam az ágyban, de reggel nem sokáig aludtam, korán indulnom kellett a laktanyába.

Befele jövet majdnem elhagytam a katonakönyvem.
Bementem egy közértbe és vettem egy túrós táskát. Hogy hogyan kívántam meg, nem tudom, de egyszer csak rám tört, hogy a túrónak a tésztába olvadt lisztes ízét akarom a számban.
Jó testes, nehéz, bár nem mai, amit kaptam, de ez egyáltalán nem baj, annál nedvesebbnek, teltebbnek hat.

A katonakönyvemben tartom a pénzem.
Fizetés után a diódaráló melletti polcra tettem, amíg a két megvásárolt túrós táska egyikét a táskámba csúsztattam, de a másik rögtön úgy lefogta az elmém, hogy csak az a parancs villódzott bennem, hogy "beleharapni".

A számban széttoltam a ruganyos tésztába ékelt túrómorzsalékot és egy elégedett sóhajtással nekiindultam.
A katonakönyvem ott felejtettem.
Csak amikor a túrós táska utolsó szemcséi is leértek a gyomromba, akkor nyilallt belém a felismerés.

A közért után direkt nem szálltam buszra, gyalogoltam, és burkoltam be a zsákmányt.
Legalább húsz perce eljöttem.
Visszafelé futtomban leráztam a sütit annyira a gyomromba, hogy az már kívánta a másodikat. De nem állhattam meg, nem tudom mi lenne, ha katonakönyv nélkül mennék vissza. Mit szólna Koltay, Zádori meg a többi fajankó?

Mekkora bűn ez?
Valamiért nagynak tűnik, de amúgy fogalmam sincs.
Már önmagában valaminek az elvesztése hatalmas kihágás, bár a géppisztoly elvesztését elég jól megúsztam.
De a könyv még hivatalos irat is.
Engem azonosít, de nem is az enyém, mert amint bemegyek, elveszik és csak akkor kapom vissza, ha kiengednek.
Tehát a Határőrség tulajdonát vesztettem el.
Az úgy elég durvának hangzik.
Futok inkább, hátha még ott van.

Nagyon nagy szerencsém volt, senkit nem érdekelt a könyvem, pedig arra készültem, hogy rögtön az eladóhoz kell mennem, magyarázni, hogy de, biztos, hogy itt felejtettem.
Nem.
Ott volt, ahol hagytam.
Valószínűleg senki nem vett diót, amíg én andalogva csókolóztam a túrós táskával.
Ennyin múlott. Ma biztos, hogy nem eszik Újpalota diós sütit, senkinek az anyukája nem készül sütni. Olyannyira nem vették észre az eladók és a vásárlók, hogy pusztán az én hirtelen betoppanásom kavarta fel egy kicsit a az állóvizet, és néztek rám csodálkozva, hogy ezt meg mi lelte?
Nem értettek miért ugrok fel a magasba a daráló mellett és nem értették miért van buddhai mosoly az arcomon kifelé menet.

Na de, kurvára elkéstem!

9 helyett 10-re értem be, azt tudom, hogy ez elég komoly bűn.
És Zádori hadnagy ennek megfelelően fogadott.
Torka szakadtából üvöltött velem, hogy ez mindennek a teteje, tudom-e, hogy tulajdonképpen katonaszökevény vagyok, hiába jöttem be önszántamból, rögtön a kapuban rabosíthatna, és vitethetne Adyligetre fogdába!
Mi az Isten ütött belém? Hogy a fenébe képzeltem ezt? Hogy juthatott eszembe?

Amikor mentségképp megemlítettem, hogy elhagytam a katonakönyvem, elakad a lélegzete. Nem tudtam, hogy csak levegőt gyűjtöget-e a további kiabáláshoz, mindenesetre elhallgattam én is.
Lassan ocsúdott, önkéntelenül egy nagy kerek O-t képzett a szája segítségével a fejéből és kitrombitálta bentről:
– Hooooogy mondja? Hogy... hogy mit csinált?

Na innen nyugtatgatnom kellett, hogy ja nem, végül nem, nagy szerencsém volt, végül szerencsére megtaláltam és késve bár, de beértem.

Habogott, hogy hát igen, annál ez kisebb baj, ha nem volt elkerülhető, akkor igen, inkább a késés.
Aztán egy legyintéssel elküldött.
– Vigyázzon Dvorszky jobban a holmijaira!
Majd ez a történet is örökre feledésbe merült, miután a körletben még néhányszor előadtam, széles mozdulatokkal kísérve a röhögést.

De egyéb bajom ebből sem lett.

205

Október 27. Kedd


Délelőtt F2-n beleszaladtam egy 7-esbe.
Rövid Ugrással mentem szolgálatba és ma alapvetően senki nem akart megszopatni senkit, de az új szolgálati helyek miatt 7 órát álltunk kinn.

Nem csak én, hanem mindenki, mert egyszerűen máshogy nem lehet megoldani.
Kezd derengeni, hogy tegnap se nagyon lehetett másként, simán lehet, hogy olyan komoly szándék nem is volt megszívatni, lehet, hogy a 7 órás kintlét mostantól tényleg átlagosnak lesz mondható.

De az nagyon sok.
Ha az ember nem megy be legalább kétszer pihenni, nem ereszthet le legalább két alkalommal, akkor nagyon befeszülnek az idegei.

Magamon akkor veszem ezt észre, amikor hallom csikorogni a fogaimat.
A hatodik óra után ez gyakorlatilag folyamatos.
Összeszűkült szemmel figyelem az összes mozgást, nézem kit váltanak le, ki jön ki, ki megy be. Egész testem befeszül ilyenkor, nyakamon dagadnak az erek. És bosszankodom folyamatosan. Minden olyan mozgást, ami nem engem érint, ami nem értem, vagy miattam történik először, gyanakvással élek meg. Aztán azt a hamis gondolatot látom beigazolódni, hogy direkt engem szívatnak és beindul a méregtermelésem.

Lassan hal el a józan megítélés, a düh kigőzölgése szétárad a tekervények redőiben, a szememen sátán néz ki, tűzforró a szám, nyelvem rögzülő láva, lángot lehelek.

Nem tudom, a jellemformálódásban most épp megálltam-e vagy egyenesen visszafejlődésnek indulok, de soha semmit nem hagytam ilyen irányíthatatlanul velejemig hatni.
Sosem engedtem romboló érzést ennyire szabadjára.
Ha nem ide jön a váltás vagy késik, akkor vágyom halált osztani, a vér ízét akarom érezni a számban.
Ijesztő.

Ezzel az érzéssel végződik a szolgálat, nem sokat csitult mire a laktanyába értünk, és míg Horváth hadnagy kihallgatásra rendelt. Tegnap ugye bevágtam a géppisztolyom a fegyverszobába.

Ő is ideges miattam, most lett a szakaszparancsnokom, nem örül, hogy gond van az egyik katonájával.
Mikor előtte álltam, ő se tudta még, hogy kezdje.

Hosszan fújtattunk egymással szemben, mintha boxolók lettünk volna, akik a szünet végén már a ringben állnak, és egymásra hangolt, lassuló lélegzettel, összeakasztott tekintettel higgadnak bele a koncentráció másodperceibe.

Lemondóan sóhajtott fel végül és csak a hagyományos koreográfiát követve teremtett le.
Dvorszky, nem magáért jött létre a határőrség, emberelje meg magát végre, a magára bízott hadianyag értékes... blablabla...
Türelmetlenül hallgattam, szerettem volna jelezni, hogy lépjünk, ezt ismerem.
Az arca időnként sárgából zöldbe váltott, amikor felbuggyant a kötelességtudat pillanatokra, az a fojtogató gondolat, hogy most tekintélyt kellene mutatnia, építenie, de érzi, hogy ma nem lenne könnyű dolga.

Szememből süt a sátán még mindig.
Ahogy ő is, én is a fogást kerestem rajta, vártam, hogy komolyan gondolja, úgy igazán.
Hogy próbáljon végre helyre tenni, hogy kezdjen neki, ne csak beleélés nélkül mondja a bemagolt szöveget.
De marad a középszerű, ismert színjáték, maradok a szerepemnél, ellenségesen méregetem, de nem szólok.
S hogy, hogy nem, kimehettem szabadnapra 5-től holnap 9-ig.
Érdekes!