26

1988. április 23.szombat

6. nap laktanyafogság

Ez az elgondolás, hogy szépüljön a laktanya, ez tényleg jó ötlet.

Teljesen leszarom amúgy, mert 26 nap múlva leszerelek és egyáltalán nem érdekel mi lesz a laktanyával utána.
De ha objektív akarok lenni, akkor ez jó dolog.
Attól szar csak, hogy ezzel bizonyos kellemetlenségek együtt járnak.

És most elárulom, hogy az, hogy mi lesz a laktanyával az nem érdekel tényleg, de a felújítás maga, halálosan idegesít. Hogy tegnap korlátozva volt a vízfogyasztás olyannyira, hogy végül nem tudtam zuhanyozni, mérhetetlenül felháborított.
Sokan megoldották ma, de mire én eljutottam, este tíz körül, már elzárták a vizet megint. A rohadt felújítás miatt egész reggelig valamiért nem volt víz az épületben, pontosabban csak a wc padlóján volt a lefolyóból feltörő húggyal alaposan kevert elegy, de máshol nem volt.

És valahogy most ez a húgy megakadt középtájt és egy kisebb, de mélyebb, felduzzasztott tavat hozott létre. Ebbe mélyebben ért bele a legelső, még gumicsizma nélkül elérhető budiajtó.
Jobban megszívta magát, alaposan bedagadt.
És beszorult, nem lehetett kinyitni.

Talán ez lehetett az oka annak, ahogyan valaki  elvégezte éjjel a dolgát.
A nyomokból mindent ki lehet olvasni.
Mert nyomok bőven voltak.
Valaki ma éjjel kiment a vécére.
Az történhetett, elért a vécé ajtajához.
Látta, hogy áll benn a húgy.
Biztos, hogy papucsban volt.
Belépett a budi előterébe.
Az első egy méteren száraz a padló, de beljebb, már a piszoárok alatt is minden tiszta víz, de még a papucs talpának széle alá ért.
Itt vannak a nyomok.

Aztán megállt a mélyvizes medence előtt, talán már tudta, hogy nem nyílik az ajtó, csak nem hitte el, de az is lehet, hogy fingja nem volt nyílik-e, sőt valószínű, hogy nem is érdekelte, teljes természetességgel nyúlt az ajtó felé, lévén az ajtónak az a dolga, hogy nyíljon.
De nem nyílt.
Bedagadt.
Ott ez meglephette, hosszabb ideig tanakodhatott. De ahhoz, hogy a zárt ajtó meglepje, beljebb kellett lépjen a mély vízbe.
Egész mélyen beleért a csupasz lábfeje is.
Aztán elhitte végre, hogy nem nyílik és kiemelte a lábát, kiment a folyosóra és egy pillanatig nem tudta eldönteni mi legyen. Nem tudott szarni, ezért egy kis időre az kerekedett felül benne, hogy szarik rá, elmegy aludni.

Ugyanis tett pár lépést a körletek felé.
Majd valószínűleg belecsikart valami a gyomrába, vagy csak spontán érzések alapján felismerte, hogy ettől még ugyanúgy kell szarnia, így visszafordult az ellenkező irányba.

Jól okoskodott, mert ha a budin nem tudta elvégezni a dolgát, akkor még valahogy elintézheti a mosdóban.
Oda igyekezett.

Látszott mindez a nyomokból, mert a bal lába csupa húgy, mert a papucsa, mint valami szivacs, felszívott valamennyit, és minden lépésnél nyomta ki magából. A folyosó kövén pontosan látszott abból ahogyan csillog, hogy itt bizony víz van, minden lábnyomnál, olyan sok, hogy reggelig se száradt meg.

A nyomok azt mutatták elindult a mosdó felé.
Lehet, hogy tudta már útközben, de lehet, hogy csak ott tapasztalta meg, hogy nincs víz.
Ezt nem tudni.

De az biztos, hogy megoldotta.
A nyomokból ítélve az egyik zuhanyzót használta. A végtermék földet érésének helyzetéből és az elkenődött lábujj nyomokból arra lehet következtetni, hogy nem erős az elkövető combja, nem tartja fixen a görnyedt testet a tálca fölött a célzás közben, ezért dolga végeztével a lábát használva a papucs talpával igyekezett a megfelelő mederbe terelni az eseményeket, tologatta a cuccost a tálcán ide-oda, de az átcsapott a papucs szélén, és becsapott a lábujjak közé is.
Sőt nagyon valószínű, hogy a hugyos lábát használta, mert az kicsúszott a papucsból.
Erre a telitalpas nyomból lehet következtetni.
Így a végére összeállt a történet, megfejtettük.

Tehát végül elmondható, hogy valamelyikünk éjszaka kiment a budira, de nem jutott be, emiatt beleszart a zuhanyzóba, majd megfelelő formába öntve a produktumot, azt a lefolyóba taposta.

Végül.
Ennyi.

27

1988. április 22.péntek

5. nap laktanyafogság

Ma a klubszoba felújítása miatt valamiért nem mindig volt víz.
Felváltva, hol a budin, hol a mosdó-zuhanyzó részen tűnt el.

Az éjszakás, délelőttös és délutános szolgálatok egyes felkészülési teendői időben elcsúsznak, így a nap minden szakában használatban vannak ezek a helységek. Az éjszakás szolgálat inkább a zuhanyzót használja reggel, vagy ébredés után, délután felé, a többiek meg inkább a vécét használják. Mivel a szolgálatok miatt állandóan üzemelnek ezek a helységek, állandó probléma volt az akadozás, a torlódás.

Hol a vécéből kellett vödörben átvinni vizet, ahhoz, aki a zuhany alatt állt beszappanozva, hol ahhoz, aki a budin ülve jött rá, hogy nem tudja lehúzni.

Nem nagyon értettük mi zajlik, nyilván az építőszázad csinált valamit, de hogy mit és hogyan, azt nem tudtuk.
Amit végképp nem értettünk, hogy Korlát századosunk miért hozta be, és miért ma hozta be a feleségét.
Igazából a feleséget egész nap nem láttuk, az irodába lett fixálva, csak néha a hangja szűrődött ki a réseken. Viszont Korlát százados ki-beszaladgált, aggodalmas arccal intézett ezt-azt, és ha valaki veszélyes mértékben megközelítette az iroda ajtaját, már szaladt is vissza, hogy maga meg mit akar? Mit keres ott?

Mintha meztelenül lett volna benn az asszony, vagy olyan állapotban lett volna, hogy bárkivel kikezd és emiatt senkit nem szabad a közelébe engedni. Senkinek nincs sejtelme se, hogy mi lehet, minek ül itt Korlát felesége egész nap.

Estére egyre gyanúsabb lett a dolog, vagy inkább egyre érthetetlenebb, ugyanis az asszony délután felé elment fürdeni. A legénységi zuhanyzóba tette mindezt.
Nagy szaladgálás előzte meg mindezt Korlát részéről, és kiabálás, hogy senki ne mozduljon, senki nem megy a zuhanyzóba most, mindenki húzódjon be a körletébe. Mintha atomtámadás lett volna, olyan érzésünk lett. Az ügyeletes kifejezetten figyelmes akart lenni és egy kopaszt a zuhanyzó elé rendelt, a vécéből hozott két vödör vízzet, ha netán időközben megint elzárnák a zuhanyzóban.

De Korlát ebben a gesztusban ármánykodást látott, teljesen kikelt magából, állt dühösen a zuhanyzó ajtajában, és kiabálta, hogy a feleségéhez senki nem megy be, csak a testén keresztül.
De ilyen szándék nem nagyon merült fel bennünk.
Korlát testén keresztül az idegrángás menjen, és vissza se jöjjön.
Folyamatos perpatvar alakult ki, mert ugyan behúzódott mindenki a körletbe, de Korlát beszűrődött hangja nem csitult és időről időre valakiben felmerült a körletekben, hogy mi ez a kiabálás még mindig, és kikukkantott az ajtón. Ekkor Korlát magasabb hangerőre kapcsolt.

– A feleségemhez senki! Értették? Senki!

A kongó folyosón terjedt a hangja, így megint valakiben felmerült, hogy mi van már, ki kiabál még mindig, és persze kinézett az ajtón, és Korlát azonnal neki rontott, hogy maga a fülén ül?
– Nem hallja, hogy senki?

Nem derült ki  mi lehetett, csak találgattunk, hogy valami párkapcsolati zűr, arra köttünk fogadást, hogy melyik másik tiszt dugta meg, Knízner? Balrog őrnagy? Guttyán?
Ja, valószínűleg Guttyán.
Láttam már udvarolni.

28

1988. április 21.csütörtök

4. nap laktanyafogság

Ma megint büntetést érdemeltem, ezért újra nem keltettek hajnalban, hogy menjek le konyhamunkásnak. Amikor meg lementem, ugyanazt csináltam, amit két napja.
Semmit.
Ettem ezt azt, és Böröczcel beszélgettem. Öreg kisMamut,  jó srác, együtt cselgáncsoztunk a Dózsában. Nem nagyon barátkoztunk ott, de rosszban sem voltunk, és úgy látszott amikor ideérkezett, hogy ez többet számított, mint hogy Robi mit mondott rólam.
Jóban maradtunk.

Ma is ugyanezt csináltuk.
Egy idő után úgy gondoltam, meghívom estére a körletünkbe, mert a terv szerint ma majd megint berúgunk. Mondtam neki, hogy nyolc körül jöjjön át hozzánk, ha van kedve.
Nem húzódozott amikor megtudta, hogy Alex, Korita, Petró Dezső is a körletben lakik.
Ígérte, hogy ha mást nem is, de bort majd tud hozni.
Sőt, mondta, miután a reggeli munkafolyamatok elvégzése után elengedte a kopasz konyhamunkást, akit helyettem rendeltek le dolgozni, bort azt most is tud hozni, és a raktárból kihozott egy üveg Egri bikavért.
Leültünk a konyhában a főzőzsámolyokra.
Hát bort én nem sokszor ittam.
Amíg én is a konyhán voltam, mindenki sörözött, aztán inkább mindig pálinka, vagy vodka jött, bort nem nagyon ittunk.
Nem is ízlett ez se.
Savanyú szar.
És alig hatékonyabb a sörnél.
Egy keveset kipróbáltam teával összekeverve. Majdnem elhánytam magam.
Geci savanyú amúgy meg.

De azért csúszott.

Sztoriztunk, kibeszéltük Robit, Böröcz is kétszínűnek tartotta. Jól esett ezt hallani, talán mégsem én voltam akkoriban túl érzékeny.
Böröcz elmondta, hogy azoknak, akik ismerik egymást, össze kell tartaniuk. Az ismeretlenekkel szemben nagy előnyökkel indul egy bajtársi kapcsolat, amiben legalább minimálisan, de az előzetes ismeret is jelen van. Böröczcel nem sok kapcsolatunk volt a Dózsában, meg aztán itt sem, de, mint mondja, valahogy mindig megbízhatónak gondolt. Nyilván itt már sok jóval erősebb kötődése van, például a körlettársaival, de egy következő helyen, az életben, egy új hasonló közösségben engem és a körlettársainak a társaságát fogja keresni. Az ilyen véletlenszerűen összedobált társaságban hamarabb szót ért az ember olyannal, akit látott már.
Akiket ismer, azokat ismeri.
Ez a bajtársiasság.

Ekkor már én mindennel egyetértettem volna, szédültem is, ezért befeküdtem az öltözőbe.

Valahogy instabillá vált a talaj.
Böröcz bejött utánam és ott is tovább beszélt.
Na meg ez a bajtársiasság.

De nem lettem jobban, ezért felkacskáztam a körletbe.
Megártott a bor.

Még az esti részegeskedésnek is részegen álltam neki.

Mivel megint cseresznyepálinkát hozattam Bíróval, úgy mint múltkor, azt ittam, nem a bort.
Böröcznek mindenki örült, ez abban fejeződött ki, hogy közölték a társak, hogy nem nyomnak sípot neki.
Ez amolyan kedveskedés.
Már az, hogy nem nyomnak.

Mert a síp genyó egy dolog. Úgy kapja az ember, hogy ketten lefogják mind a két kezét, a harmadik, meg elől, mellkastájékon, a bordákon megropogtatja az öklét.
Roppant fájdalmas.
Én csak barátoktól kaptam eddig, lehet ennek egyfajta atyai dorgálás hangulata, de ellenségtől kapni ilyet, az bosszúért kiált.
Vadidegennek benyomni a sípot, meglehetős bárdolatlanság.
Böröcz mondja is, hogy nincs ehhez hozzászokva, nagyjából ezekkel a szavakkal, "menjetek a picsába, barmok, hoztam bort, de ha így van, megyek is".
Vigyorogva áll, majd a bentiek kiszólnak, hogy ne úgy tekintse, hogy nem kapott sípot, mintha lemondtunk volna erről, holott sípolhatónak gondoljuk, hanem hogy oly nagyra értékeljük, hogy soha semmilyen körülmények közt nem tennénk meg.
–  Az mindjárt más! –  szólt Böröcz engedékenyebben, és már húzta is ki a dugót a bikavérből. A többiek is nekiláttak alaposan, hamar zajos beszélgetés alakult, de valahogy mindig odakeveredtünk, hogy Koritát hallgattuk, ahogy a nőideáljait ecsetelte.

– Nők! – sóhajtoztunk.
Ettől aztán jól fogyott a pálinka is.

És fura volt.
Nem értettem.

Ha mondjuk előtte dühös vagyok, például arra a gondolatra, hogy valaki nekem sípot akarna benyomni és azt akarnám jelezni, hogy nekem ugyan nem lehet, akkor érteném.
De így rejtély.
Honnan jött az a gondolat, hogy miután kiittam az utolsó kortyot a literes cseresznyepálinkás üvegből, felállok, kinyitom az ajtót és a falhoz baszom, fogalmam sincs.

Nem tudom, nem értem.

Pedig felálltam, kinyitottam az ajtót, és az üveget a folyosó szemközti falának hajítottam. Hatalmas csörrenéssel robbant atomjaira, még a körletbe is bepattant jó sok üvegszilánk.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaültem. Hosszú csend következett, ezt se értettem, nem akartam én rosszat.
Kidobtam, igen.
De jóindulattal telve, ártó szándék nélkül.

Miután ez látszott az ábrázatomon, a többiek folytatták a beszélgetést, Korita fejezte be az előbb elharapott mondatát.

– ...szóval nekem nem az ilyen csaj az ideálom...

29

1988. április 20.szerda

3. nap laktanyafogság

Ma úgy gondolom, a vezérkar azt érezte, tegnap kegyetlenül megbüntettek, hogy ma már vissza is helyeztek szolgálatba. Délutánra, Ferihegy 2-re.

Megint eszement jó idő volt, szinte perzselt a nyers tavaszi nap.
Olyan sokszor kegyetlen itt az idő, nem sok a nagyon hideg és a nagyon meleg közti zóna, élvezni kell a kifejezetten kellemes napokat.
Értékelni kell.
Ezért ma kigyalogoltam a beton legszélére, belefúrtam a tekintetem a távolba, széttártam a karom, hagytam, míg a ruhám elől összegyűjti a meleget és akkor csuktam be a szemem, amikor elkezdte a bensőmbe sugározni. Minden pontját érezni akartam a testemnek ahol a meleg áthalad, ezért nyújtózkodtam egyre mélyebben magamba, elkapni az üzenetet az agy felé, hogy itt és itt már jó, már jó meleg.
Milyen isteni adomány ez, milyen kegyetlen idők vannak nélküle, mennyire tud hiányozni.
Eszembe jutott a tél.
Kíméletlen volt.
Azt hittem majd beledöglöm. Egy csipetnyiért a mai melegből, ölni tudtam volna.
Be kell ezt ma szívni.
Hadd járjon át.
Tárolódjon önmaga is, az emléke is. Ezzel foglalkoztam ma egész nap, gyűjtögettem, háttal a reptérnek, háttal mindennek.

Ahogy így tevékenykedtem, egy fura kis genyó érzés bukkant fel bennem.
Hogy néznek.
Nem tudom, ezt hogyan érzi meg az ember, de valahogy mindig megérzi.
Oldalra pislantottam.
Látom ám, jön lökni Szilasi.
Tehát ő néz.
Látom, ahogy közelednek a kocsival. Konstatálom.
És vissza is fordulok a távolba vesző hullámos táj felé.

Becsuktam a szemem, és a karjaimat továbbra is tárva tartva álltam, és élveztem a meleg élményét, ameddig csak lehetett.

– Dvorszky!

De lehet, hogy egy kicsit azután is.

– Dvorszky határőr, magához beszélek!

Még megvártam, míg az elválás pillanata melegfoszlányainak utolsó pihéi is befutottak, aztán néztem rá mosolyogva.

– Dvorszky határőr jelentem, az általam őrzött kettes beton szolgálati helyen rendkívüli esemény nem történt!

– Na ne vakítson ezzel a szöveggel, észre se vette volna, ha történik.

– Jelentem, tudom mi van a hátam mögött.

– Tudja? Akkor hogy tudtam rajtakapni?

– Jelentem magát is láttam.

– Látott? Tudta, hogy jövök? Akkor meg mit kérette magát, hogy megszólaljon? Dvorszky, maga nagyon ki fogja húzni a gyufát! Tudja maga egyáltalán, hogy épp laktanyafogságon van?

– Jelentem tudom, épp azért vágyódóm el. – mutattam a selymesen hullámzó nyílt mező felé.

– Dvorszky, maga szórakozik velem! Ezért áll itt háttal mindennek?

– Jelentem nem. Ismerve a reptér felépítését, tudva, hogy az előteret a társaim őrzik, én itt a horizontot figyelem, mert érzésem szerint ott bukkan fel a határsértő, így a legkönnyebb észrevenni. Hunyorogva, a horizontot lesve.

Elhallgatott. Kicsit zavartan körbenézett, felmérte, hogy igazam van, leginkább innen jöhet határsértő.

– Khm...– mondta nem sok meggyőződéssel.

– Jelentem ezért állok itt, szúrós szemmel őrködve, katonásan.
Komolyan beszéltem végig. Szilasi se volt vicces kedvében, de a sofőr úgy röhögött, hogy erővel kellett befognia a száját, hogy hangot ne adjon ki. Szemrebbenés nélkül figyeltem ahogy Szilasi sziluettje mögött a motorház tetőre csuklik, de csúszik le róla, majd hirtelen felegyenesedik, még jobban röhög és nagyobb lendülettel hajtja a röhögés a motorháztetőre újra.

Szilasi közben a fogát csikorgatja.

– Jól van! – nyögte ki – Folytassa, de legyen éberebb.

– Értettem. – válaszoltam és még be sem szállt a kocsiba én már a kedvenc őrszolgálati pózomban álltam, csukott szemmel, széttárt karral, a nappal szemben.

Sokáig semmi gondolat nem volt bennem, de azután egy kissé atyáskodó gesztus a felszínre bukkant.

Hülye ez, mit gondolt, mi a faszt nézek én arra?

Mi mást néznék, szemezek a világmindenséggel.

30

 Már csak egy hónap!!! 17 hónapot letöltöttem.

1988. április 19.kedd

2. nap laktanyafogság

Hogy érezzem a büntetés súlyát, ma konyhamunkára rendeltek.
Nem kértem ilyen kegyet, de hajnalban mégsem ébresztettek, nyilván nem miattam, hanem a katonatársadalmi pozíciómnak köszönhetően, amiatt, hogy leszerelő vagyok.
Ha leküldenek a konyhára egy leszerelőt, biztos, hogy nem segít, inkább útban van. Habitusától függően állva belecsipeget a reggelibe, vagy leül hátra egy asztalhoz, lassan kortyolva a teát, vagy cikázik a konyhán, mindenbe beleüti az orrát, vagy a kiadópultnál bratyizik a kinti katonákkal.
Mindenesetre a konyha normál működési rendjét megbontja, inkább le sem hívják. Én se tudtam munkára bírni a leszerelőket annak idején.
Az ebéd előtti és utáni pár órában nem baj, ha jelen van a leszerelő, egy kis ideig még helyettesítheti is a konyhai szolgálatosokat, szigorúan csak a jelenlétével, amíg azok bokros teendőiket végzik, de amikor komoly munka van, nem kell.
Ezért nem keltettek engem sem hajnalban, délelőtt támolyogtam le.
Igazi nosztalgiaúton jártam ma.
Benéztem a konyha minden helyiségébe, azok minden zugába.
Egy éve az utolsó konyhai szolgálataimat adtam, akkor ez volt az otthonom, itt éltem.

Egy éve.
De istentelenül kibaszott messze van.
Mi minden történt velem azóta, döbbenetes gondolni.

Miután a konyháról elhelyeztek egy-két napig őrszolgálatot adtam, aztán tanulószolgálatban elkezdtem járni a repterekre, közben kavartam, mert kutyás akartam lenni.

Aztán megdöbbentett, hogyan bánunk az állatokkal, hogyan használjuk őket, nem is lettem jó kutyás. Kezdetben igen béna voltam, majdnem összeengedtem két kutyát; csibészeltem is velük, és ekkor becsültem le a bennük rejlő őserőt.
De ebben az időben éltem meg velük a közeledés örömét is.

Jöttek a Rövid Ugrások, azt hittem belehalok néha, sokszor szinte lázálomszerű időszakok jöttek rám a fáradtságtól, volt, hogy csak a fizikai szükségletek mozgattak.
A nyár pokoli meleg volt, amikor hazaloptam egy zsávolyt majd meggyulladtam, elolvadt a bakancs talpa, annyira felforrósodott a beton.

Akkor láttam az első angyalt, egy tökéletes nőt, ebben az időben kínlódtam a saját barátnőmmel, Edittel, holott már egyszer rám ugrott. Aztán rám ugrott a szerelem érzése, és a törvényszerű józanodás. Eltűnt valahogy a karnis a kutyakonyháról, és Koltaynak nagyon hiányzott. Közben a reptéren is rendetlenkedtem, megtanultam ciházni, és felmentünk repülőgépekre. Ekkoriban volt a társadalmi munka, a kukorica címerezés is.
Követte a éves címszabadság, Edittel összevesztem, aztán kibékültünk, mentünk a barátaihoz másnap és megbüntettek a rendőrök ittas vezetésért, de a pergetés a családdal az nagyon jól sikerült. Persze utáltam, hogy vége a szabadságnak. Edittel a kimenőkön néha egész sokáig jutok, de mindig valami közbejön.

Nem fértem a bőrömbe, folyton összevesztem a kutyásokkal, majd elhagytam a géppisztolyom, és az ezért kapott hét nap laktanyafogság alatt kiszöktünk Répával, amiből majdhogynem rendszer lett, voltunk a Lídóban, menekültünk rendőr elől, találkoztunk csajokkal, de végül elkaptak minket, és Répával úgy döntöttünk, többet nem szökünk, de a helyi szkanderversenyben abszolút elsők lettünk. Közben jött iráni és iraki gép egyszerre, láttam JUMBO-t, Concorde-ot, flörtöltem a barkasos csajjal, találkoztam rókával, bagollyal, bogárral, legyekkel, pókkal, imádkozó sáskával, görög szurkolókkal.

Aztán kirúgott Edit, másnap kitáncoltam magamból, de karácsonykor majdnem öngyilkos lettem, aztán úgy döntöttem, inkább boldogan élek, bár már másnap FelszálottaSzáva őrnagy beleköpött a levesembe.

Megértettem Apámat egy igazán mély beszélgetésben.
Nemsokkal utána összeverekedtem egy zászlóssal. Tranzitőrként vigyáztam szírekre, pakisztániakra. Kipróbáltam a könnygázspray hatását, beleszerettem pár órára egy olasz nőbe.
Berúgtam szilveszterkor, gyengélkedőn genyóztam a többiekkel, majd egy normál betegség alatt orrba vágott egy rohadék, akinek a kutyája megtépte Buksit. A gyógyulás utáni időszak a tél legkeményebb részére esett, kegyetlen tél volt, mindig rettentően fáztam az éjszakai szolgálat alatt, szinte élet-halál küzdelmek sorozata volt minden alkalom.
Sípos megsüketült a lövészeten, nem is süket lett, az talán jobb lett volna. Neki csöngött a füle.
Örökre.
Ettől elment az esze.
Én ki akartam kerülni a laktanyán kívülre, nem bírtam a telet, ezért kivetettem a mandulám, a gyógyulás alatt hajlandó lettem volna öregasszonyokat dugogatni pénzért, de szerencsére egy koncerten kötöttünk ki, majd pár nap múlva egy Depeche Mode koncertre mentünk Alexszal, ahol mindketten igazi veteránok lettünk.

Meghalt Sípos, ez mindenkit lesokkolt, engem is, ezért szartam rá, hogy mit szól Koltay a fülbevalómhoz. A legtöbbször mocskos részeg vagyok, néha undorodom magamtól. Unom az egészet, utazni szeretnék.

És már ez a nosztalgia utazás is feldob, ide a konyhára, mert tudom, hogy itt rúgtam be először, pedig nemsokkal azelőtt még kis absztinens majomnak tűntem. Itt vitáztam Robival, volt, hogy majdnem összeverekedtünk. Itt a padló részlet, amit az ÉPK-sok burkoltak, itt van Dinó hányásfoltja.
Itt dobáltam a tányérokat.
Ebben az időben küzdöttem sokat Nitroval, a körlet parancsnokommal. Itt baszogatott Basa, a leszerelő szakács, hogy gyenge vagyok, és ide hozott be csajt.
Itt kezdtem kekeckedni, igazán ellenszegülni a tiszteknek, itt kezdtem egyre jobban ráérezni, hogy át lehet őket verni, vagy kezelni lehet őket.

Ez volt nekem a pubertáskor, itt kezdtem mutálni, kezdtem kamaszból felnőtté válni.
Egy év.
Rengeteg idő, néha úgy érzem nem is egy év hanem legalább öt, amennyi anyag összejött. Hosszú évek alatt feldolgozható adatmennyiség, bődületes élménytáram lett.

Még jó, hogy írtam naplót!
Már most jól jön, hogy például megnézzem, mit csináltam pont egy éve ezen a napon.

Este lefekvés előtt meg is néztem.

A ma egy éve naplóba írt feljegyzés azt a napot juttatja eszembe, amikor azon gondolkodtam megölném-e harcban azt a tisztet, aki szerintem öngyilkos parancsot ad?

És meg.
Ma talán még inkább.

31

Kereken egy hónapom van már csak hátra!!
Letöltöttem 17-et.
Kevesebb, mint a tíz százalékot kell még kibírnom és VÉGE!!!

1988. április 18.hétfő

1. nap laktanyafogság

Igen, laktanyafogság.
Azt kaptam végül.
Délután hirdette ki a köteléken Szadó őrnagy. Knízner kínlódva feszengett, láttam, hogy ő akarna lecseszni, ő akarná kihirdetni a büntetésem, de Szadó nem akart nagyobb jelenetet a kelleténél, maga intézte, nem hagyta Kníznert érvényesülni. Igazi öröm volt a kopasz hadnagyot szenvedni látni, biztosra vettem, hogy az, hogy most nem parádézhat, nagyobb büntetés neki, mint amit nekem adtak.
Miután a napi teendőket elintézte a köteléken, Szadó enerváltan kijelentette, hogy tiltva van, én mégis kéregettem enni-innivalót a gépekről, ezért 14 nap laktanyafogságra ítél, amit ezektől a percektől meg is kezdek. Tudomásul veszem-e?

– Jelentem igen! – válaszoltam, és Szadó már mondta is, hogy oszolj, ezzel be is fejezve az eligazítást.
Knízner egy darabig tanácstalankodott, majd idegesen követte Szadót az irodába.
Tudtam, Szadó miért így intézte az eligazítást.
Teljesen felesleges volt ez a büntetés.
Tudta ő is.
Gondolom Szilasi erőltette, és biztos mellé álltak a kopasz hadnagyok is, ő meg nem ellenkezett, de tudta, hogy semmi értelme, talán ártalmas is.
Engem ezzel nem lehet már fegyelmezni.
Ezzel Szadó is tisztában van.
Felesleges.
És azért lehet még akár ártalmas is, mert ez a procedúra ronthatja az ő tekintélyüket is, ugyanis sima protokolleljárásnak hat. Vagyis a kopaszok azt látják, hogy nincs itt komoly büntetés. Ha a kopaszok is feleslegesnek tartják, az ártalmas az itteni rendre. Szadó tapasztalt róka, ő tudja, csak az ilyen Szilasi meg Knízner félék, a túlbuzgó marhák nem tudják.
Ha a tisztek rendet akarnak, és azt akarják, hogy a büntetés az büntetés legyen, olyat kell büntetni, akin látszik, hogy büntetve van, aki nehezen viseli, akinek a 14 nap laktanyafogság igazán komoly retorzió
Aki hetente haza kell menjen a barátnőjéhez.
Annak két hét itt benn, maga a pokol. Az össze lesz omolva, lehet, hogy jelenetet csinál.
Csak így szabad büntetni, mert különben a büntetés intézménye válik nevetségessé.
Mint ma.
31 napom van hátra, vajon mit tesz ebből 14 nap laktanyafogság?
Összeszedem magam vajon a maradék két hétre?
Érzem vajon ennek a büntetésnek a súlyát?
Lófaszt.

Ha Knízner kiabál, akkor se. Tán még feleselni is elkezdek.
De Szadóval van valami véd- és dacszövetség köztünk. Mielőtt elmentem kivetetni a mandulámat, volt egy jelenet, amiben gyakorlatilag szövetségesek lettünk. Őt nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, ő nem akar baszogatni, fegyelmezni.

És igazából nincs már baj velem. Egyre ritkábban borotválkozom, egyre többet ciházom, de ezt majdnem mindenki csinálja, nyílt titok, de példát csak akkor lehet statuálni, ha a büntetés elegendő mértékű a bűntett és a büntetendő személy viszonylatában. Harmincegy napom van, akár el is lehetne efelett a bűntény felett siklani.
Vagy ami tán működne is, hogy behívnak az irodába, és elmondják, hogy nem jó példa ez a fiatalabb katonák előtt, ha lehet, ne csináljam. Azt meg tudtam volna ígérni, hogy meglátom mit tehetek és lehet, hogy visszafogottabb lennék valóban. Szerintem, ha Szadó nem hajlik meg a többségi akarat előtt, akkor így csinálta volna. És gondolom, azért hirdette ő ki, és nem hagyta Kníznerre, aki viszont remegett a vágytól, mert így lehet a legkisebb presztízsveszteséggel megoldani.

Manapság tényleg mintha bölcs öregként működnék.

Már nem küzdök, nem akarom elfogadtatni, hogy öreg vagyok, nem hadakozom a fiatalabbakkal, kimegyek, amikor mondják, bejövők amikor mondják, annyi civil kép van a fejemben, bármelyiket előveszem és eltöltöm benne a szolgálatom. Tudom a trükköket, a megállapodás szerint rendelkezésre állok.
Komoly kompromisszum, olyan, mint a punkoké. Megteszem amit kell, de ezen túl mindenki hagyjon békén.
Azt hiszem, világéletemben ez a punk maradok.

Ezért hagyom, hogy kimérjék rám a büntetést, és ezért nem érdekel, hogy mi is az pontosan, hány nap, és mettől meddig tart.
Néha azt érzem, hogy kicsit túllihegem a témát, de olyan lassan telik az idő, hogy mindenen éveket tudok gondolkodni, noha percek telnek el.

Esténként mostanában egész jó körletbeszélgetések alakulnak ki, az alpári viccelődéstől a világmegváltó magvas gondolatokig. Nem csak körlettagok, hanem bárki jöhet akit bírunk, és aki bír minket. A fő attrakció általában Alex humora. Utolérhetetlen szarkazmussal, kijózanító őszinteséggel és éleslátással oltott poénba helyzeteket, személyeket.

A napokban csatlakozott hozzánk egy februárban érkezett kisMágus tisztes. Magas szőke srác, mivel kopasz, nem sokat foglalkoztam vele, és mivel tisztes, így csak emiatt a tulajdonsága miatt ellenszenves is lett. Eleve tisztesképzőbe került kiképzésen, így felettébb gyanúsnak gondoltam a dolgot. Még ugyan beteszik kampózni is, de már komolyabb feladatokra is beosztják, alegység ügyeletes, kutató ügyeletes helyettes.

A napokban is AEGÜ volt épp, amikor valami feladatra keresve embert toppant be egy öblös röhögés közepébe, ami miatta még csak meg sem bicsaklott, hanem hosszan tartott, egészen, míg mindenkiben el nem csitult.
De addigra a kisMágus AEGÜ, Földi Gyula, már becsukta maga mögött az ajtót, és Alex újabb röhögést előkészítő történetét hallgatta. Aztán röhögött ő is, majd mondott valamit, amin mi röhögtünk. Ezután esténként elég sokszor bejött hozzánk.
Mi, öreg Mágusok, manapság már elég sokat nosztalgiázunk, ezért is volt sokkoló, hogy milyen régen vagyunk része a reptérnek. Erre Gyula egyik története hívta fel a figyelmet. Ahogy mesélte egészen megsajnáltam a kopaszokat, akik most kezdik azt, ami mögöttem van. Rettentő sok idő, és igaza van Koritának, aki Gyula történetének szereplője.
Az ember itt a betonon minden apró repedést, minden festett csíkot megismer ezalatt az idő alatt. Gyula a napokban Korita tanulója volt, szokás ugyanis, hogy az újonc katonát egy idősebb mellé osztják be tanulószolgálatba.
Mellém egyszer osztottak, aztán valamiért soha többet.
Pedig a lelkemet kitettem.
Mindenesetre a tanulószolgálat célja, hogy az öreg megmutassa a fiatalabbaknak  a kampózás csínját-bínját.
Nem sok van neki, állni kell hóban, fagyban.
Ezért is adott Korita egy egész súlyos útravalót Gyulának.

Ferihegy 1-en álltak az előtér előtt. Az előtér szolgálati helyen van az ember leginkább szem előtt, ugyanis közvetlen az utasvárók kijáratánál kell őrködni. Itt még ahhoz is félre kell húzódni, ha az ember zsiráf alakút akar köpni. Innen belátni az egész hatalmas betontengert. Itt állt a két tanulószolgálatos, majd Korita egy hosszú távolba merengés után, az emlékekben mélyen elmerülve mondta Gyulának:

– Figyelj ide, itt előttünk a "gépjárműforgalom által nem érinthető terület" fehér csíkjainak száma 175. Sosem akartam megszámolni, és te sem fogod soha akarni. Nem is emlékszem, hogy valaha akarattal számoltam volna, és te sem fogsz ilyenre emlékezni. De tudom, hogy 175 és te is tudni fogod.  Mint a légzés, úgy beégett, ahogy neked is be fog. Ez a kurva beton a testrészed lesz, ha hideg belefagysz, ha meleg, ráolvadsz és minden porcikádat átjárja, ahogy te is ismerni fogod, minden négyzetcentiméterét, részeddé válik. Ha nem békélsz meg vele, ha nem vagy békében magaddal, véged. Ennyi időt nem lehet másképp kibírni. Ez a kampózás.
És Földi Gyula csontkopasz, most kezdi majd az egy éves reptéri szolgálatát, de úgy néz ki érti, mert meglátta Koritában, hogy nem túloz, nem ijesztget, nem dramatizál, hanem tényleg egylényegű ezzel a kegyetlen, szürke betonnal.
Rebesgetik, hogy Gyulából kutató ügyletes lesz majd.
Rühellem azt, akinek csillagja van, lehetett volna normális ember, kurvára kell igyekeznie.
És ki hitte volna, hogy a nagyszájú Koritából pedig tanító lesz végül?

32

1988. április 17.vasárnap

Tegnap Csabival zajlott beszélgetésemben felmerült, hogy micsoda gáz sztori, vicces, de rettentő groteszk, hogy a müezzinre a kurva anyád a válasz, hogy a külföldre kijutott honfitárs kinn is magyar, és úgy is viselkedik. Elképzeltem Guttyánt turistának, hát tényleg a magyarok nyila elől mentse meg a világot, akinek ez a dolga.

Én nem ilyen magyar akarok lenni, alapvetésnek tekintem majd az ottani viszonyokat, és mindent aszerint értékelek jónak vagy rossznak.
Nem kiáltok a müezzinre.
Senki nem szereti, ha az otthonában szólnak be neki.
Én nem teszem majd.
Utazni akarok. Sokat.
Ahogy Molnár Csabi. Ha ő meg tudta tenni akkor, amikor szinte senki nem kaphatott útlevelet, akkor most, hogy januártól mindenkinek jár a világútlevél, semmi akadálya nem lesz.

Rögtön a katonaság után meg kell szereznem a világútlevelet. Ki kell cseleznem a Hadkieget. Ha leszerelek azonnal be kell adnom a kérelmet.
A leszerelés után két évig a törvény szerint nem kaphatok, nem mehetek külföldre.
De hátha lassan kerül az aktámra, hogy mikor szereltem. Illetve nem is azt rögzítik, hogy leszereltem, hanem a státuszom változik. A hadkötelesből katonaviselt leszek, és egyből tartalékosi állományba kerülök.

A sorállományú határőr miután elvégezte feladatát, kidobásra kerül.
Ahogy Attila sírját megépítőket a munka végeztével lenyilazták.
A határőrök ugyanis átkerülnek a Belügyminisztériumtól a Hadügyminisztériumhoz, a Határőrségből a Néphadseregbe, a lövészek közé.
Nem is ez a gond.
Mert talán kibírom majd a cseszegetést, hogy micsoda csókos voltam én a határőrségnél, hanem az a szívás, hogy rendes katonai kiképzés nélkül kerülünk olyan katonák közé, akik másfél évig ezekkel foglalkoztak. Egy harci cselekményben még az operetthadsereg katonáinál is nagyobb eséllyel halnánk meg az első másodpercekben. Ez nekem azt jelenti, kidobtak a kukába.
És akkor még ne is utazzak ha már az országban mindenkinek lehet? Azonnal beadom a kérelmet, és remélem, míg a BM-től a HM-be átkerülök, addig megkapom az útlevelet. Hátha az adminisztráció lassabb, mint én leszek.
Hátha a sok Hadi Isten nem veszi észre, hogy kicseleztem őket.
Szereznem kell útlevelet.

Ez a leglényegesebb.

33

1988. április 16.szombat

Ma egy ultra hosszú pihenőnap után Molnár Csabival mentünk fel együtt éjszakás szolgálatba. A tegnapi délelőttös szolgálatból ma éjszakába, az azt jelenti, hogy tegnap délután kettőtől ma este tízig pihenő van, több mint egy nap lógás, és még csak nem is szabadnap, így ezen a héten ez még egy nap lógást jelent, és az jó, annyival kevesebb a katonaság.
Minél többször nem csinál az ember semmit, annál kevésbé hat rá a katonaság.
Ez amolyan lejtős átmenet a civil élethez.
Ha az ember nem is megy ki a laktanyából, a katonaként töltött katonaidő mindenképp csökken, és ez a legtöbb, ami itt benn adható, a kényszer nélküli időtöltés lehetősége, és mivel benn majdnem minden kényszer,  ezért a kevés lehetőségből a semmittevés az egyik legkockázatmentesebb, a legcsábítóbb, a legtartalmasabb. Ha az ember sima létezéssé silányítja le a semmittevést, akkor is a lehető legjobb.
Lehet aludni, heverészni, vagy kimehet a katona szarni.
Akár naponta többször is.
Ahogy akarja.
Eszik, lemegy a konditerembe, esetleg fürdik és megy aludni. Ez úgy feltölt, hogy igazi ajándék egy ilyen nap.
De lehet egy ilyen semmittevős nap olyan is, hogy mondjuk olvasással, esetleg a körletben röhögéssel telik.
Vagy berúgással.

Na igen, azzal.

A berúgással telik a leggyorsabban az ilyen semmittevős nap.
Ha az ember nem emlékszik egy részére, akkor meg még inkább.

Ma a szolgálatszervezők jóindulatának vagy a figyelmetlenségének köszönhetően Molnár Csabival mindkettőnknek volt egy ilyen napja. Nagy kincs, ritkán van, hogy nincs szolgálat.
De aztán eltelt ez a nap is, északára már szolgálatba  kellett mennünk.

Csabival Ferihegy 2 hátsó gépállóhelyein szét sem váltunk, még az előtér csápjainak fémlépcsőjén ülve is beszélgettünk. Elmeséltem a tegnapi pókos sztorim, mondta, hogy ő is találkozott egy ilyennel, de az valahogy a csomagok közt utazva megsérült, nem szaladt el amikor ő odament, ezért gyorsan eltaposta.
De szerinte akkor is eltaposta volna, ha olyat lát, amilyet én tegnap.
Meg hogy milyen fura élmény volt rátaposni, kemény, de vékony héjazatban lágy hús, csak egy idő után roppan és fröccsen, de amúgy erős, mert a lábai mind rajta maradtak.

– Utálom a pókokat. – mondom.

– Ahogy a négereket?

Beugrott, hogy a tegnapi beszélgetésünkre utal.

– A négereknek a szagát utálom. De te honnan tudod, hogy külföldön nem szokták a néger szót használni?

–  Ó, sokat utaztam én régen – legyintett.

– Nem hiszem! Hogy a faszba? Senkit nem engednek ki az országból!

– Hát ész kell ide.

– Nem ész kell banyek, hanem engedély, meg útlevél.

– Azokhoz kellett az ész.

– Miért, hogy csináltad? Politikailag nagyon elkötelezettnek kellett lenned.

– Vagy veszélytelennek.

– Azt meg hogy?

– Úgy hogy soha nem érdeklődsz politika iránt. Ha viszont valamire felkérnek nem utasítod el. Tisztán üzleti kapcsolatként. Te tudod, hogy érdekük, hogy segítsenek, és segítenek is. Ők meg látják, hogy ha akarnák sem érdekelne jobban a politika, vagyis semmi másra nem használhatnak. Én főleg Isztambulba mentem, arannyal meg bőrkabáttal sefteltem. Hoztam be, annyit amennyit csak tudtam, és árultam.

Nézek szájtátva.

– És milyen sűrűn jártál?

– Két-három hetente, vagy havonta, mindig változott. Kinn nagyon olcsó az arany meg a bőr, itthon meg drága és kevés van. Viszont igény rá hatalmas. És olcsóbban adom, mint az állami áruházak. Az aranynak meg elég magas a tört ára is, de van haver, aki direktbe árulja az ékszert.

– Mesélj Isztambulról.

És mesélni kezdett. A piacról, ahol ő az úr, a kedvét lesik az árusok. Ha másodszor mész, törzsvendégként kezelnek, meghívnak magukhoz, most már a legtöbb tud néhány szót magyarul, olyan is van, aki egész jól beszél. És szeretik a magyart.

– Szeretik? Aztán miért? Tudtommal mi sose szerettük őket.

– Mert rokonnak tartanak, a legnyugatibb török népnek.

– Na ne! Láttak már magyaron turbánt?

– De, komolyan, szeretnek minket, ha magyar vagy, már olcsóbb valamivel a portéka.

Aztán mesél az isztambuli sörözős, rakigőzös éjszakákról, a kikötői hangulatról, a birkaételekről.
És mesél a kurva mecsetekről is.

– Miért, mi bajod a mecsetekkel? – kérdem.

– Azokkal önmagában semmi. De tudod ezek a buzi mohamedánok, három óránként imádkoznak. Ehhez a mecsetben üvölt a müezzin. Hogy utáltam mikor arra ébredtem! Minden magyar utálta. Hajnalban, mikor elcsendesült a város, már csak két hang üvöltött az isztambuli tiszta égboltra, a müezzin hangja, meg a magyar hang válaszként, hogy a kurva anyádat!

Ránézett az órájára

– Elmúlt kettő. Nem váltottak le minket.

Felállt és teli torokból belekiáltott az éjszakába.

– A kurva anyád!!! – aztán felém fordult – Na, valami ilyesmi van Isztambulban.


Aztán már csak keveset szóltunk egymáshoz, mindketten úgy elálmosodtunk, hogy csak pislákolni volt erőnk váltásig.

34

1988. április 15.  péntek

Este nem volt semmi a bukásommal kapcsolatban, ma meg reggel Rövid Ugrás-sal tettek délelőttös szolgálatba vissza, Ferihegy 1-re.
Azt gondoltam, amíg még nincs büntetés, addig bűnözhetek, mert majd nyilván csak hozzácsapják az előző ügyhöz, és azt mondják, azt ezért is kaptam. Azt gondoltam, nem fognak súlyosabban szankcionálni, mert azt újból meg kéne vitatni. Nyilván ez futna át az agyukon: hagyjuk a faszba, különben a nyakunkba nő valami kurva nagy és kurva sok feladat.
Jó ez így.
Gondolná minden tiszt.
És szerintem nem kell a tegnapiért sem komoly retorzióra számítanom.
Mit erőlködjön, csinálja magának a papírmunkát, jelentéseket? Mert mi van, ha komolyabban meg akarna büntetni, mondjuk azzal, hogy Adyligetre küld fogdába?
Meg kéne indokolnia.
Azzal, hogy beismeri, hogy nála ilyen megtörténhet, elesik az élenjáró zászlóalj elismeréssel járó jutalomtól.
Nem jó ezt megkavarni.

Emiatt én nem nagyon éreztem, hogy ne folytathatnám ott, ahol tegnap lebuktam, és újra kulináris élmények után kutattam ma is. Sokkal kisebb sikerrel, mert ma zömmel közel-keletről jöttek gépek, azokról azért ritkábban adnak meleg ételt. Bár előre csomagolt kis kuglófokat sokszor adnak, de azért is jártam kevesebb sikerrel, mert néha annyi légy ömlik ki amikor kinyitják az ajtókat, és annyi marad ott szállongani, hogy nem kíván az ember kérni semmit.

Ma egy Libyan Airlines gép hozott egy csomó koromfekete négert.
Így írom, hogy négert.
Mert mikor meséltem az IFA-n visszafelé, hogy mi volt, akkor is ezt a szót használtam és Molnár Csabi rám szólt, hogy a világban, civilizált országokban nem használják ezt a szót, vagy ha igen, akkor igen pejoratív értelemben, ezért használjam a fekete kifejezést.
De nem tudtam használni, mert nekem gyerekkorom óta néger a fekete neve.

Szóval ma rengeteg néger jött.

Libiából honnan jön ennyi néger? Az nem arab ország?
Nem értettem, de mintha még a stewardess is néger lett volna.

Nagyon fura szaguk van, sose gondoltam volna, hogy embertípusok szaga különbözhet, és hogy ennyire, az kifejezetten megdöbbentő.

És most esik le, hogy miért nem éreztem ezt sose. Mert én csak a lengyel piacon láttam külföldit, más embert, nem magyart.
De a lengyelek fehér emberek.
Ugyanaz a rassz.
És nyilván volt büdös lengyel is, amikor például napokig nem volt lehetőségük fürdeni, de ugyanolyan büdösek, mint mi.

Szag alapján nem lehetne megkülönböztetni a lengyelt meg a magyart, dwa bratanki.

De a néger más.

Nincs olyan tartománya a szagmintáinak, amit elviselhetőnek tartanék.
Nagyon fura.
Szexnél, egy álomszép izmos néger nővel nem zavarna-e ez a szag?
Nem tudom, nagyon határeset.

Ezért is keringtem olyan távolságban a gép körül, hogy lehetőleg ne csapjon meg akkor sem, ha csak épp a takarítók mozognak az ajtóban, vagy a csomagjukat húzza el előttünk egy kis traktor.

Aztán elcsendesült minden és bóklászni kezdtem ahogy szoktam, rugdosva az apró gumidarabokat, amik a kiszolgálóautók kerekeiről, vagy ritkán magának a repülőgépnek a kerekeiből esnek le, vagy műanyag névtáblát, ami a csomagról maradt el.
Ismerek minden repedést, minden festést, minden jelzést.
Azt is tudom, ahogy Riderick említette, hogy a napokban mondta is valami kopasznak, hogy mennyi a "gépjárműforgalom által nem érinthető terület" fehér csíkjainak száma az előtér előtti betonon.

De ezt a formát nem ismertem.
Messziről kiszúrtam.
Ilyen érzékkel találtam egyszer órát itt a betonon.
Lassan, cikk-cakkban közelítettem, azzal játszva, hogy vajon milyen távolságból jövök rá, hogy mi az.
De nem jöttem rá.

Míg mellé nem értem, fogalmam sem volt.
És utána sem.
Valami tömött, kerek, bőven féltenyérnyi szőrös tömb volt.
Megfoghatatlan óvatosság lett úrra rajtam, nem értettem, minden szart pillanatok alatt arrébb rúgok ha nem tudom, mi az, durván felfordítom, megállapítom, hogy valami szar és rúgom el.
De ezt csak megböktem a bakancs hegyével.

Aztán akkorát ugrottam, amekkorát csak bírtam. Ahogy megérintettem, azonnal támadóan kilökte a lábait.
Egy rohadt nagy, a tenyeremnél nagyobb madárpók állt be velem szemben. Ahogy a legyek is, ez is gondolom a repülőgéppel utazott Afrikából, vagy ki tudja honnan. Sok legendát hallottam már, bogarakról, pókokról. Egy bogárral én is megjártam egyszer. Na ilyet nem akartam még egyszer.
Figyeltem a pókot, az idegesen méregetett, néha megemelte a testét, egy kicsit előre-hátra ringatta, majd visszaeresztette a földre. Néha a két első lábát felemelte.
Nem tudtam mi legyen.
Hátráljak én?
Vagy várjam meg míg elmegy?
Vagy egyszerűen menjek oda és tapossam el?
A bakancson nem tud átcsípni, biztonságban vagyok, de az a társam, aki nem tudja, hogy itt ilyen kóricál, az nincs, tehát el kéne taposnom.
Már indultam volna, amikor hirtelen majdnem térdmagasságig felugrott, hatalmas puffanással érkezett vissza a betonra, majd olyan sebességgel indult meg, hogyha felém szalad, nem tudok elmenekülni. Hogy mi alapján nem támadott meg, nem tudom, de nem éreztem nagy kedvet most már, hogy eltapossam, tehát azért a dög a pszichikai hadviselésben elég jártas.
Úgy éreztem, azt a hátrányt, hogy gyorsabb, csak fegyverrel tudom ellensúlyozni, ezért levetítettem magamban a jelenetet, ahogy hisztérikusan lövöldözöm a betonra és egy pókot akarok elejteni.
Élenjáró határőr lennék-e ettől?
Mivel a válasz legalábbis nem volt egyértelmű, úgy gondoltam, nem hősködök, de közben észrevettem, hogy másodpercek óta szem elől vesztettem, és most körülnézve sehol sincs.

Basszus, azért, hogy beszartam egy póktól.

______________________________________________________________________________________

Korabeli híradó

35

1988. április 14.csütörtök

Nagyon fájt a fejem délelőtt, hogy melyik körletbe hánytam és ki takarította el, fogalmam sincs, de bevallom, nem is nyomoztam nagy erővel. Örültem, hogy a délutános szolgálatig rendbe jöttem, a gyomrommal is minden rendben volt. A mai nap enélkül borzalmas lett volna.

Hatalmasat buktam cihával a Szilasinál!

Gondolhattam volna, hogy ha megígéri a századnál, hogy ma kijön ellenőrizni, akkor kijön.

Úgy nézem, olyan öreg lettem leszerelő létemre, hogy már gondolkodni sem tudok.

Ferihegy 1-re tettek délután.
Elképesztő jó idő volt, szinte nyár. Délutános szolgálatra már csak ingben és zsávoly felsőben jövünk, ez olyan felszerelés, hogy nagy melegben sem olyan nagyon sok, hidegben meg elég sokáig véd.
És el lehet rejteni alá a cihát.

Hogy vén fejemre miért jött el ez a kényszer, hogy mindenféle értéktelen szart összegyűjtök, nem tudom, de ma a Lufthansa gépről kaptam például egy kulcstartót, ami ugyanolyan Boeing gép kicsinyített mása volt, amiből leadták nekem.
Gyerekként hogy örültem volna egy ilyennek!
Talán ez a gondolat lehetett bennem most, hogy még 19 évesen is fontos megszerezni.
Lelkesen lejmoltam egész nap, az Air France-ról újságokat, csokit, kis lapos műanyag tégelyben különféle lekvárokat, a Syrian Air járatáról valami fura fűszerezésű beefsteaket melegételként, és olyan sűrű gyümölcslevet, mint a méz, az amszterdami járatról az isteni pudingot.
A Skandinavian Airlinesról, a SAS-ról pedig hat doboz sört.
Egy egész kartonnal.
Amolyan pofás a tetején fogantyúval felszerelt, bontatlan papírdoboz, hat sörrel. Isteni!

Olyan pazar nap volt ez, hogy igazán nem járhatott az a fejemben, hogy ezzel megbukhatom, nem az történt, hogy nem érdekelt, az történt, hogy az az ismeret, hogy ilyet nem szabad csinálni, teljesen eltűnt belőlem.
Mihelyst kaptam valamit, kigyalogoltam a betonnak az épületektől távol lévő szélére, és lakomázni kezdtem.
Miután túl voltam valamelyik fogáson, mentem a következő géphez, úgy járultam elé, mint vályúhoz, azt hiszem csak a kéréskor néztem a személyzet szemébe, utána már csak a kezüket láttam, meg azt, amit abban hoztak.
Igazi utcagyerekként dugtam mindig a zsávolyom alá a zsákmányt, lehet az is, hogy görnyedt tartásban, behúzott nyakkal, futólépésben sunyiskodtam ki a betonszélre.
Nem emlékszem.
Csak azt tudom, hogy tobzódtam az ízekben, arra a szivárványra koncentráltam csak, amiket a csukott szemhéjam vásznára festettek az ízek.
Váltogattam az édeset és a sósat, néha közöttük kortyoltam a gyümölcslevet, mindig úgy, hogy hagytam az előző íz hatását elmúlni, kikopni a számból és csak azután tettem bele a következő falatot. A kissé csípős, zöld színű mártásban megpárolt, vastag, klopfolás nélküli marhahús mellé behelyezett, édes lében savanyított citrom együttes íze szinte remegő kéjérzetet váltott ki, bár miután hagytam egy részét kihűlni, már csak a pár perccel korábbi kellemes emlékeket idézte a hús, de még így is vert mindent, amit addig valaha ettem.
Ez a citrom nagyon furcsa, mert hát savanyítva volt, de nem úgy volt savanyú mint citrom, hanem úgy volt savanyú, mint az uborka vagy a dinnye, hogy enni lehet, nagy falatokban, nem olyan, mintha nyers citromba harapnék.

Aztán megkaptam a söröket.
Ujjongtam, ekkora zsákmányom még sose volt sörből. Ezek a nyugatiak konzervdoboz szerű dobozban adják a sört, egy ujjal lehet kinyitni. Nagyon menő.

Még a gép mellett kivettem a dobozból őket és betáraztam a zsávoly alá. Nagyon kényelmes rakhely, olyan, mintha az iskolaköpenyt beletűrtem volna a gatyámba, és ki-begombolva tölthetem meg a derékszíj feletti részt, elől is meg hátul is. Hátul azért persze nehezebb menedzselni a dolgokat, nem könnyű a csípőtájt, hátul megbúvó lekvárt előreimádkozni. Főleg, ha elől is van egy csomó minden.
Van az a technika, hogy az ember csak az egyik oldalát tölti és mindig beljebb csúsztatja a régit, ha új zsákmányt tesz be, így egy idő után a sok holmi körbeutazik a derék körül, és a másik oldalon egyszerűen a bestokizás sorrendjében elővehetőek. Hátránya, hogy nem sok a variációs lehetőség, nem kívánhatom meg a gyümölcslevet, amíg a csokit meg a lekvár meg nem eszem.

Én evolúciós tévút vagyok.
Mert a mókus fejlődik a gyűjtögetésben.
Hogy sok téli élelmet tudjon gyűjteni az agya kapacitása megnő, nagyjából huszonöt százalékkal, hogy meg tudja jegyezni, hová tette. Minél több eleséget rejtett el, annál nagyobb az agya adattárolásának képessége.
Nekem minél többet rejtek el, annál kisebb. Mert a hat sör kézhezvétele után szaladtam ki a betonszélre, és letompultam arra a pár négyzetdeciméterre, amiben a sör pont elfér.
Illetve pont a sör.
Semmi más nem volt már az agyamban, csak hogy az egyiket nagyon gyorsan lenyomjam, ezért az egyiket nagyon gyorsan lenyomtam.
Nem szeretem a sört.
De mivel ingyen kaptam, nagyon elvette volna a kedvem, ha nem ízlik.
Úgy ittam, mint a szabadság italát, mint rossz ízű életelixírt.
Azt terveztem, hogy a többit valahogy felcsempészem a srácoknak a körletbe. Alig ittam meg, már éreztem a szesz hatását, távolodtak a hangok, és zsibbadni kezdett a szám széle. Szeretem a részegség előtti szalonspicces állapotot.
A sör szar, de jó, amit csinál.
Kár, hogy ez nem tart sokáig.
Nem jó, ha elmúlik.
Ezért bontottam ki a második sört.
Ezt már nem ittam nyakló nélkül, hanem kortyolgatva, séta közben. Sütött a nap még hat körül is, melengette a hátam, tele voltam szajréval, volt mindenem, mozgó trafik lehettem volna, fegyveresen sörözgetve andalogtam a következő felszálláshoz szükséges felkészítés alatt álló gépek közt és kedélyesen szemléltem a nyüzsgést.

Ebbe az állapotba rondított bele Szilasi főtörzs.

Hirtelen nagyot fékezve állt meg mellettem a kutügy UAZ, Szilasi már ugrott is ki belőle, és szaladt, hogy mi az Istent csinál katona!

Nem sikerült rögtön elkapnom a tempóját, mert ahhoz, hogy tudjam mire gondol, végig kellett néznem magamon.
Mit csinálok? A fasz se tudja.

Hogy lássam magam jól, el kellett vennem a magam előtt tartott kezeim, de így úgy néztem ki, mintha széttártam volna a karjaim, megvontam volna a vállam, hogy hát ezt csinálom főnök, láthatja, szarok épp mindenre.

– Ne vonogassa nekem a vállát, hogy képzeli! Mi van a kezében? Maga sörözik szolgálat alatt? Tudja mi jár ezért? Mennyit ivott? Na hajoljon csak közelebb!

Egészen a számhoz hajolt és szaglászni kezdett. Közel-távol senki más, csak mi ketten.

– Ocsmány piaszagot érzek! – mondta.

Mélyen a szemébe néztem, ügyelve, hogy meg ne rebbenjek.

– Az nem belőlem jön. – válaszoltam.

Megrökönyödött.

– Hogy...? Mire céloz? Na azonnal üljön be a kocsiba!

Olyan dühös volt, hogy az ajtót is csak harmadszorra tudta becsukni, közben folyamatosan mondogatta, hogy majd adok én magának.

Tudtam én, min háborodott fel.
Nem is a feltételezésen általában.
Nem azon, hogy azt gondoltam, hogy az, aki engem elkap, az ne lehetne ittas. Nem azon háborodott fel, mert az esetek hetven százalékában a hivatásos kutatóügyeletes ittasabb az alá beosztott katonáknál.
Ez tény.
Ő azon háborodott fel, hogy ezt róla gondolom úgy, hogy egyébként köztudottan teljesen absztinens.
Vagy teljesen annak látszik.
Látszott, hogy ez készteti.

Bevitt a kutató ügyeletre. Ott épp Gitti teljesített szolgálatot, mint kutató ügyeletes tiszt, de amikor meglátott bennünket, felkapta a sapkáját és közölte, hogy sajnos pont most kell ezt elintéznie, miközben felmutatott valami hivatalosnak tűnő, de tök üres papírlapot, majd kiviharzott az ajtón.
Gitti.
Sohasem akar semmivel szembesülni.
Minden ami a megszokottól eltér, az ijesztő, az ismeretlen, attól ő fél.
Egy állítás porrá zúzza.
Ha azt jelenteném egy reggel, hogy nagyobbat, esetleg kisebbet szartam ma, attól ő beszarna.
Hogy akkor most mi legyen? Csináljon valamit vagy ne? Vegye tudomásul helyeslő bólogatással, mint valami parancsnok? De mit csináljon aztán vele? És ha ez valami fontos információ? Hallgasson róla? Vagy esetleg egyenesen jelentenie kellene, mondjuk Balrog őrnagy felé? Lehet, hogy ez olyan lényeges adat, ami meghatározhatja az ország védelmi rendszerét! Lehet, hogy az információ járványt jelent, és ez a hadképesség csökkenésével járhat. Akkor főparancsnokságnak tudnia kéne. Csakhogy akkor ők változtathatnak ezen a rendszeren, és akkor lehet, hogy neki is más lesz, azt meg ő nem akarja, mert ezt már úgy megszokta.
Nem jelenti.
Hátha tényleg nem akkora ügy. Nem biztos, hogy rögtön jelenteni kéne. Várni kellene, míg elmúlik.
Ha nem csinál semmit, valahogy megoldódik a dolog.
Minden megoldódik.
Jobb, ha ő nincs is ilyen helyzetekben jelen.

Ha mondjuk ott van, akkor se.

Igyekezett ilyenkor a lehető legtovább nem észrevenni, nem látni meg a tényeket, és mint most, elhúzni a csíkot, ne is lássa.
Valahogy oldódjon meg a dolog nélküle. Mert azt rögtön fölfogta, hogy az, hogy a Szilasi egy szolgálatban lévő kampóst hoz magával a betonról, az megoldandó feladatot jelent.
Így már ott se volt.
A határtalan félelme miatt jelentett néha jelentéktelen apróságokat, de amúgy amiatt voltak a legsúlyosabb bukások az ő szolgálatai alatt, mert néha látványosan nem vett tudomást valós dolgokról, így a határőrök egyre durvább sumákolást engedték meg maguknak, Gitti meg egyre durvább dolgok felett hunyt szemet, mert arra bármikor hivatkozhatott, hogy nem tudta.

De nekem fogalmam sem volt ki a kutató ügyeletes tiszt.
Csak azzal foglalkoztam, aki én voltam.
Vagyis egy reptéri teszter.
Egy kritikátlan ízkritikus.
Egy hedonistoid gourmet!

Ez akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a hadizsákmányt kipakoltam az ügyeletes tiszti asztalra.
Dedi - korosztályombeli tisztes, Gitti helyettese - állt mellettünk és elismerően bólintott minden egyes tárgy előbukkanása után.
Mikor mindent kitettem eléjük, Szilasi annyit mondott:
– Én még ennyi összelopott holmit nem láttam! Ezért nagyon megüti a bokáját.
Aztán Dedihez fordult, hogy írasson velem jelentést, amiben leltárba vesszük ezeket a holmikat, aztán mindent öntsön és dobjon ki.
Ezután elment.
Kellett egy kis szünet, hogy én ne rögtön nyúljak a kibontott, és Dedi se a bontatlan sörhöz, de utána jókedvvel kortyoltunk bele.
Aztán Dedi adott egy-egy sört a kutyásnak, Gyebinek, és egy kopasz kisMágusnak, a pihenős kampósnak.
Majd közösen eltakarítottuk a maradék csokit, lekvárt.

Gitti mikor visszatért, bár látta, nem vette észre mit csinálunk.

36

1988. április 13.szerda

Ma tartottuk az első leszerelő bulit.

Hogy miért erre a napra esett nem is tudom, de mindenesetre már tegnap nagy előkészületek voltak, szolgálat átszervezések. Teljesen illogikus volt hét közben tartani, mert a tisztek is tovább benn vannak ilyenkor, reggel meg korán érkeznek.

A leszerelés, több mint egy hónap múlva lesz, nem tudom hová sietünk, de ellenkezés nem akadt, simán lehetett mondani, hogy ha nagyon kell, később is csinálhatunk ilyet megint.
Inkább előbb legyen, minthogy véletlenül ne legyen.

Bíró Zoli meg Korita mentek ki a piáért.
Éreztük mindannyian, hogy még azért korai leszerelő bulit tartani, nem is volt valami fergeteges, talán csak a tánc a végén, az érdemel említést.
Mikor az ember az első tányérsapkáját a kiképzés után kézbe vette, azonnal mindenki beállította, hogy olyan formája legyen, mint a náci tányérsapkának. Nem ideológiai szempontból, csak valahogy mindenkit irritált az az idétlen korong, ami a teteje volt, míg meg nem javítottuk. Na, de Nagy Feró ezzel nem foglalkozott, neki korong volt a fején. Valahogy a részegség közben valakinek feltűnt, amikor szolgálatból megjött, hogy úgy néz ki mint egy orosz katona, és hogy biztos tud úgy táncolni, mint az orosz katonák, hosszú nyújtott lábakkal, meg úgy is, hogy leguggol, majd a lábát előredobálva ugrál.
– Kazacsok. – mondta Dedi.
Néztünk rá nagy szemekkel.
– Milyen mocsok?
– Komancsok?
Dedi legyintett.
– Nézzetek több filmet, olvassatok, nem ártana kulturálódnotok – mondta –, az a tánc neve, kazacsok.
Dediről tényleg lehetett tudni, hogy filmbuzi, minden helyzetre volt valami filmes élménye, jóval többet tudott nálunk.
Valaki hátulról bekiabált, hogy akkor legyen kazacsok-verseny a komancsoknak!
– Meg a Mágusoknak!
Így a mai igazán említésre méltó dolog ez, amibe be is neveztem, de nem emlékszem, hogy megnyertem-e.
Vagy hogy indultam-e egyáltalán.

Az egyetlen amire emlékszem, hogy mindannyian a földön fekszünk hanyatt, és mindenki gurgulázva röhög, én hányok csak egyedül.

37

1988. április 12.kedd

A laktanya felújítás az utolsó szakaszába ért, az épület alsó szintjét renoválják, ennek az egyik dicsőséges állomása volt a tegnapi nap, amikor is a kantint újranyitották.
Jöhetett valami felsőbb utasítás, hogy igyekezzenek, mert ma mintha lázasabban folyt volna a munka.
Elképzelhető, hogy valami nagy fejes az országos parancsnokságról megneszelte, hogy nálunk megújul a legénységi klubszoba is, rögtön a kantin után, és lehet, hogy ebben a kurva nagy hidegháborúban ez már esemény, és eljön szemrevételezni.
Nem lenne ez elképzelhetetlen, amilyen ostobák tudnak lenni a tisztek.
Állnak majd egy közönséges szobában, néhány szék és egy tévé előtt és megállapítják, hogy na igen, ebből látszik, milyen nagy ívű a szocialista hazánk fejlődése.

De mielőtt ez megtörténne, el kell készülnie.
Minden anyagot, amit itt az Építő Karbantartó szakasz felhasznál, azt Adyligetről hozatják a tisztek, bármi kell, oda szaladgálunk. Igazából úgy lógunk rajtuk, mint valami csöcsön, a mi laktanyánk egyáltalán nem önellátó.

Ma bonyodalom volt.
Én se nagyon értem, de mondjuk rólam nem derült ki.

A klubhelyiség falába réges rég behúzott villanyvezetékek nem tudták azt az áramerősséget, ami a tervezett elektromos eszközök működtetéséhez kellett volna.

Ez olyan körülmény, ami azért megakasztja a munkát. Nem vagyok villanyszerelő, de azért valami rémlik, hogy ilyenkor újra kellene kábelezni.

Ezzel meg is állt már a munka.

Ahogy lenni szokott az ÉPK-sok megbízott tagjai szaladtak Hortományi Cupinak jelenteni a helyzetet.

– Az a helyzet főnök, hogy a klubban kevés az amper.
– Micsoda? – horkan fel Cupi – Bassza meg, az hogy lehet? Hogy az Isten faszába lehet kevés?? Mindenről gondoskodtam! Nem lehet, hogy van elég?

De a bizottság hajthatatlan, a klubban kevés az amper.

Cupi alhadnagy az asztalra csap és felkiált.


– Akkor hat ember IFÁ-ra azonnal, és irány Adyligetre vételezni. Tegyenek annyit a platóra, amennyit lehet. Hozzanak valamivel többet, nehogy ne legyen elég!

Többen is felröhögnek, de a rutinosak megbökdösik őket, hisz ez egy kamu út a városba, hülyeség lenne kihagyni. Meg talán kábelt is lehetne szerezni, Cupi meg majd itt annyi Ampert töltet bele, amennyit csak tud.
Vagy ha így is kevés az Amper, akkor hozatunk Adyligetről újra.

Nagyon nagy mákom volt, mert beválogattak a csapatba, szerencsére nem volt feltétel az elektronikai alapismeret, nem kellett tudnom felismerni az Ampert, ha markos legény vagyok, és be tudom pakolni a raktérbe, az bőven elég.
Egyszer nyáron voltam ott már, akkor meglátogattam a szakácsokat, de olyan rosszul sült el, hogy most ez eszembe sem jutott.
Már nincs benn Kónya, a nyüzüge sem, leszerelt februárban. A korosztályom meg nem örült nekem múltkor sem. Igazából nem nekem volt rossz a múltkori találkozó, mert én láthatóan jól éreztem magam akkor is. A többi szakács élte meg szarul, hogy a mindenki által utált kis hülyegyerek olyan jó helyre került, ahol láthatóan jó kedve van.
Mert ami nagyon nem volt a konyhán akkor sem amikor itt voltam kiképzésen, sem akkor amikor látogatóba jöttem, szóval ami sose volt itt, az a jókedv. A gúnyos, egymást cikiző, aljas röhögés az még csak-csak, de felhőtlen jó kedv soha. Nem is nagyon bírtam volna ki ott, nagyon nagy szerencsém van az amúgy nem nagyon kedvelt ferihegyi laktanyával.
Tehát nincs, akit meg kellene látogatnom, de mivel a menetrend ugyanaz, mint múltkor, megint van egy csomó időm bóklászni. Most is úgy alakult, hogy a sofőr kirakott bennünket a portánál, jelezte, hogy itt vesz fel minket másfél óra múlva, addig ő elrobogott a kábelvételezést elintézni a rangidős ÉPK-sal.
Nyilván van valami oka, hogy így magunkra hagynak ismét, a vételezést gondolom tíz perc alatt lezavarják, aztán valami olyan helyen töltik a maradék időt, hogy mi ne nagyon lássuk. Valami kártyabarlang a disznóól mellett, állami sztriptízbár az adyligeti tiszteknek és a szerencsésebb csókosoknak. Vagy valami üzlet zajlik a konyhavezető zászlóssal valamelyik atombunkerben.
De mindegy, mert nekünk se rossz, négyen ismerősöket keresni mentek, én maradtam a tisztességben megöregedett sráccal, Simon Pistivel, azzal, akivel egy évvel ezelőtt még azon versenyeztünk ki szedi szét gyorsabban a fegyverét. Kopasznak látom most is, mondom is neki. Az anyád picsája a kopasz, öreg vagyok - mondja önérzetesen. Hány napod van, kérdem, kevesebb mint 45?

Erre valahogy bekussol. Ő amúgy sose volt az a fajta, de az öregséggel neki is jön az az érzés, hogy nincs benne kényszer már, hogy folyton bizonygasson.

Jó gyerek, sokszor álltunk össze a betonon beszélgetni, most is elég könnyen összecsiszolódtunk, az lett a terv, hogy bejárjuk a laktanyát, látványosan lassan ténferegve, minél jobban látszódjon, hogy nincs dolgunk.
Ha valaki megkérdi, mi az Istent csinálunk, mondhatjuk az igazságot: Amperért jöttünk.
Itt az első napoktól kezdve látszott, hogy csak az mozog az udvaron, akinek dolga van; ha nincs, az gyanús. Így akinek tényleg nincs dolga az is úgy csinál, mintha lenne.
De olyan, hogy két határőr, kavicsot rugdalva, meg-megállva, hangosan kacarászva ténferegjen, az szinte elképzelhetetlen.
Lehet, hogy amúgy nem volt az, de én míg itt voltam sose láttam ilyet. És úgy nézett ki, hogy az az alacsony szaros kis őrnagy sem, akivel szembetalálkoztunk. Tisztelegtünk mi két röhögés közt, de nem volt elégedett. Mintha meg lenne írva az ilyen helyzetekben használható mondat, mindig ugyanazt mondják:

– Maguk meg mi az Istent csinálnak?

Fenyegetően felénk is lépett.

Nekünk nem volt megírva előre a szöveg:

– Jelentem jövünk a kantinból.

– Jelentem megyünk a gépkocsikhoz.

– Hogy mit beszélnek maguk itt össze-vissza, melyik alakulatnál vannak, ki a közvetlen felettesük?

Kiböktük, hogy Ferihegyről jöttünk, és Nyírő alezredes a laktanyánk parancsnoka, Simon meg is nyomta azt a mondatot, hogy neki tartozunk engedelmességgel.
Kicsit enyhült a feszültség az emberünkben, de újra megkérdezte, mit csinálunk itt. Most már nem kerteltünk, felváltva mondjuk, hogy nincs elég Amper a ferihegyi laktanya klubszobájában, és ezért jöttünk. Egyikünk se nevette el magát, az őrnagy nem is tudná ilyen totemszerű ábrázattal, de nem tudtuk eldönteni, hogy ő se tudja, mi az az Amper, vagy tudja, de nem tudja eldönteni, hogy szívatjuk-e.
Hozzátettem, hogy Hortományi alhadnagy utasított minket.

– Aha, Amperért. – Ismétli.

– Amperért! – válaszoljuk rezzenéstelen arccal.

Az őrnagy gyanakodva méreget minket.

– Arra? – bök abba az irányba, amerre tartottunk épp.

Simon okosan kérdezi is:

– Őrnagy elvtárs, nem arra van?

Itt már az őrnagy úgy érzi szórakozunk, és igaza van, és nagyon is jól. De, hogy ne sokat gondolkodjon, Simon mondja, hogy nekünk csak annyi lenne a feladatunk, hogy amíg az sofőr elintézi a papírokat, ne legyünk útban, amikor meg kész, pakoljuk az Ampert, és megyünk is.

–  Itt nem lehet sétálgatni, menjenek be az ezredkantinba, ott várják a feladatot! – dörrent ránk.

– Értettük. – válaszoltuk enerváltan.

Nyilván látta, hogy nagyon nem érdekelt minket a dolog, szerintem sütött belőlünk, hogy öregek vagyunk, annál is inkább, mert nem erősködött tovább, és miután eltávozott, folytattuk a sétát, mintha mi sem történt volna. Aztán eluntuk és tényleg bekeveredtünk az ezredkantinba.
Épphogy beléptem, egy hang ugrott rám, Dvorszky, ne bassz, te vagy az?

Odafordultam és felkiáltottam.

– Szabó! Basszus, hát te?

Szabó állt a kantinban, az a Szabó, akivel együtt vonultam és együtt voltunk kiképzésen Sopronban. Pillanatok alatt kopasz lettem, elöntöttek az emlékek, a 17 hónapja történt események. Simon lelécelt, mert látta, hogy most nagy nosztalgia délután kezd kialakulni.

Kölcsönösen kérdezgettük egymást Szabóval, hogy mi történt veled, de ez olyan banális kérdés, hogy nem lehet rá válaszolni.
Vettünk egy görcsoldó kólát, meg Balaton szeletet, és hosszan beszélgetni kezdtünk egy asztalnál. Elmondtam, hogy miután őt elvitték a reggelitől, már mi sem maradtunk sokat együtt Bikanyakúval, fél óra múlva őt is elhelyezték valahova.
Se róla, se Réz Misiről nem tudok. Szabó sem tudott róluk semmit. Valószínűleg, ha csak valami óriási szerencsénk nem lesz, soha többet nem látjuk őket az életben.
Én korábban Szabóval kapcsolatban is ezt gondoltam, és lám.
Őt ide Adyligetre hozták vissza, sofőr lett volna, de valamikor januárban egy főhadnagy embereket gyűjtött a cselgáncs csapatba, ő meg jelentkezett.
Basszus, meséltem, szerintem ugyanakkor jelentkeztem én is, de aztán áthelyeztek Ferihegyre. Ha nem visznek, tuti, hogy kikavarom, hogy oda kerüljek. Csak kis szerencse kellett volna, és együtt tölthettük volna a katonaidőt.
– És nem is lett volna rossz! – mondja Szabó, mert elmondása alapján semmit nem csinál, naponta egy edzés, háromhetente versenyek, sorozatos eltávok, kimenők, többet van otthon, mint benn, és legalább azt csinálja, amit szeret. Nem is tudtam, hogy cselgáncsozik, erről egyáltalán nem beszéltünk a kiképzés alatt. A Fradiban sportolt, nem is értem, hogyhogy nem találkoztunk sose, mert ugyanazokon a versenyeken vettünk részt, ismerte a Fradi beli ellenfeleim. Valószínűleg láttuk egymást, de más súlycsoportban versenyeztünk, nem emlékszünk egymásra.
Most kicsit sajnálom, hogy nem maradtam Adyligeten, Szabónak arany élete van, és jó haver volt. De aztán elmesélt néhány történetet, és végül mégsem sajnáltam nagyon. Úgy telt volna a katonaságom, ahogy a kamaszkorom, hogy állandóan edzésre kellett volna járnom.
Az monotónia.
Unalmas, és felelősséggel jár az edzés és a verseny is.
Jó volt a reptér, sok élmény, sok érdekesség, sok tanulság és teljes lelki nyugalommal szarhattam mindenre.
Ez a legfontosabb.
Sok élmény, kevés gond.
Ez az arany élet.

Aztán Simon beszólt a kantinba, hogy irány Ampert pakolni.
Szabó nagy szemekkel néz és gyorsan elmondom mi járatban vagyunk, pár szóban még elmesélem, hogy milyen az élet a reptéren, aztán még benyúltam a zsebembe és mutattam a centit, Szabó röhögve teszi mellé az övét, akkor barátom 45 nap múlva civil élet, találkozzunk mindenképp.
– Oké találkozzunk!
– Jegyezd meg a címem! – szólt Szabó és már hadarta is – 1181 Barta Lajos utca 110! Jegyezd meg!
– Megjegyzem oké! – ígértem meg neki, és az IFA-n ülve gyakoroltam, hogy ne feledjem, 1181 Bartók Lajos 10, mondtam magamban, 1081 Bartók Lajos 10, 1081, Bartók Béla 10. Mindenképp megkeresem Szabót, most, hogy már biztos, hogy nem örökre nem találkoztunk múltkor se. Mindenképp megkeresem, 1087 Bartók Béla út 10.

Amúgy a küldetés sikeres, a sofőrnek fülig ér a szája, valami jó üzletet köthetett, sikerült vezetéket is szerezni, lesz Amper a klubban doszt.

38

1988. április 11.hétfő

Végre megnyílt ma a kantin.
Volt régen is, akkor utoljára, amikor még szakács voltam, de elkezdték felújítani az egész alsó szintet, a klubhelyiséget, a folyosókat, így a kantint is. Amikor még nyitva volt engem egyáltalán nem érdekelt, mindenem megvolt a konyhán, miért mentem volna csokiért a kantinba, ha tudtam magamnak bármikor palacsintát sütni?
Tudtam, hogy van kantinunk, de sose jártam ott.
.
Ami miatt a kantinról leginkább tudtam, az az volt, hogy egy olyan srác üzemeltette, aki inkább majomnak látszott, mint embernek. Beszélt, és ha netán megborotválkozott, határozottan érződött, hogy ember mégis, de olyan erősen szőrösödött, hogy estére már nem látszott, hogy délelőtt lehúzta a képét.
Az ujjain fésülni kellett a szőrt, a nyakán pedig, ahol a borotválást befejezte, hatalmas suba kezdődött a melle felé, és a választóvonal olyan éles volt, mint a gyakran használt földút és a mellette burjánzó  dús búzamező közt.
Jóindulatú srácnak tűnt, velem nem volt szinte semmilyen kapcsolatban, de ha netán valamiért mégis szólnunk kellett egymáshoz, nem jelent meg benne a kopasz-öreg viszony, holott ő két időszakkal idősebb volt. Mivel a konyhán dolgoztam, ő kantinosként valamiféle kollégának tekintett.

De rég volt mindez! Én egy éve már nem a konyhán vagyok, ő meg már fél éve leszerelt.
Most, a hosszan elhúzódó felújítás után nyílt meg újra a kantin. Egy félidős katona lett a kantinos, írnokból avanzsált azzá.
Nem tudom, melyik a nagyobb lógás, az írnoki vagy a kantinosi lét – mondtam is a folyosó végén dohányzó alakoknak. Este, beszélgetés közben folyamatosan járkáltunk le, a többiek ki tudja hányadik Coca Cola-Balaton szelet kombót tartották a kezükben, amikor felvilágosítottak, hogy nagyon egy rugóra jár az agyam, semmi másra nem tudok gondolni, mint a lógásra, a kumózásra, de vannak ennél összetettebb dolgok is a földön.
Ha csak a lógás lenne a szempont, akkor írnoknak jobb lenni.
Kevés munka, sok szabadidő, rengeteg kimenő, amit ráadásul az írnok maga ír magának.

Na de a kantinos, ha jól csinálja, lophat is!
Az sokkal értékesebbé teszi a kantinos pozícióját, tevékenységét és végső soron magát az embert is. Aki lopni tud, az anyagilag gyarapszik, az más minőség, magasabb prioritás, mintha valaki csak egyszerűen elsumákolja a feladatokat.
Aki lopni tud, az fifikás, eszes ember, több a többinél.
Aki lopni tud, annak cserealap van a kezében, aki lopni tud, az befolyással bír. Aki lopni tud, aki ennek mestere, aki gátlástalan, aki ehhez még akár egy kicsit rámenős is, azt a társadalom nagyra tartja, elismert, megbecsült lesz, az elit részévé válik.

Ezért jobb a kantinoslét.
Ha ezeket a jellemzőket a jó kantinos mind bírja, az itteni katonatársadalom kiemelt tagja lesz, kisebb stiklikkel, vitatható üzletekkel meglehetős vagyont szedhet össze.
Ha netán hitelezni kezd, akkor sok lekötelezettje lesz, ezáltal mindent el tud majd magának vagy – újabb, nagyobb ívű szívességekért cserébe – másoknak intézni.
Az ilyen ember a jövőben él, nem csak arra van gondja, hogy elkerülje a kötelezettségeit, hanem miközben valóban el is kerüli, tisztes tartalékot is képez.
– Lopni kell öcsém! – mondja ki a végszót Leiner Pisti nevetve. Ő korosztályom, egészen megenyhült, már nem haragszik, hogy kopaszon a hányásomat takarította. A vállamra csapott.
– Hülye vagy, ha nem teszed! Szakácsként loptál régen?
– Dehogyis. – mondtam megrökönyödve, de tényleg megrökönyödtem. – Mit loptam volna?
– Tényleg hülye vagy! Hogy-hogy mit? Például konzerveket, lekvárt vagy ami csak volt a konyhán. Még mostanában is rejtett konzervek kiárusításából kéne élned! Még mindig kellene legyen tartalékod. Hogy fogsz te így megélni az életben? Sose gondoltál a lopásra?
– Hát nem nagyon. – válaszoltam és éreztem mekkora erkölcsi nulla vagyok.
– Micsoda élhetetlen ember vagy! Egy istenverése lesz neked a leszerelés. – röhögtek a többiek.

Alex nevetve mondta, hogy vannak itt nagyobb ászok is.
– Az útlevélkezelő, ha ügyes, döglöttre keresheti magát. Érvényes vízum nélkül érkezőket meg lehet kopasztani, komoly összegeket lehet kiszedni belőlük. Az érvényes vízumon valami kitöltési vagy egyéb hibát felfedezve, esetleg gyártva, szintén.
– Na, és te meggazdagodtál? – kérdezem Alexet.
Legyintett.
– Ááá, dehogy, olyan útlevélkezelő voltam, amilyen szakács voltál te. De láttam tényleg olyat, aki a civil életét innen alapozta meg. A Dollárpapa ilyen volt. Amikor ide kerültem, akkor szerelt, azt mondják, házat vett a sereg után.
– Róla hallottam! – szólt Leiner Pisti – Ő nem egy sima lógós, nem sima tolvaj volt.
Hát igen, de Korita szerint a kantinos srác sem az, ő igazi rabló, az alapján amennyit a Balaton szeletért kér.

Bokassa

Uralkodásának története

39

1988. április 10.vasárnap

Ma megint versekre vadásztam, jártam körbe a lépcsőket és belekarcolt gondolatokat kerestem.
Igazi kincseket találtam ma Szilasiról, a Márványarcról. Érezhetően rászolgált az utálatra, mert ok nélkül nem gyűlölik ennyien. De ennek hangot is adtak többen. Íme:

Mosoly nélkül lépked feléd,

Az isten nyila vágjon beléd,

Márvány arcából könny nem fakad,

S a hálón már megint egy kopasz fennakad.

Kopasz könyörög, de hiába, minden,

Egy-két szabadnapot laktanyában tölt benn.

(Riderich László)

Márványarcú, így nevezik,

Nagyon sokan nem szeretik.

Utálják őt égen földön,

Mit szeressenek egy ilyen főtörzsön,

Zászlós soha nem lesz belőle,

Az Isten mentsen meg tőle.

Nyalizhat még sokáig, csak a nyelve ér el odáig.

Nem zavarhat ő már minket,

Kenjem az arcába inkább a sminket.

Szarok az ő váll lapjára, átkot szórok az anyjára.

Átkot szórok az anyjára, hogy ilyen gyermeket hozott a világra.

Azt kívánom én most néki,

Zászlós legyen ha megéli.

Ha megéli – ez nevetséges,

Megölik – ez nem kétséges.

Átkom most már inkább fájós.

Ferihegyen legyen zászlós.

Ott maradjon mindörökre,

Zászlósnál ne vigye többre.

(Rach Anti)

Szépek voltak ezek eddig is, de itt egy igazi ínyencség:

Szilasi te szemét, mocsok, rohadt dög, paraszt állat, idióta infantilis, húgyagyú, gyermeteg, lelki toprongy, idegbeteg, szadista, poshadt gecijű, takony, barom, köcsög, tinó, gyíkfejű madártojás, seggfej, csúszómászók, alázkodó féreg, rosszindulatú, perverz takony szívogató, tökfejű segg és talpnyaló faszkalap, fitymaszűkületben szenvedő dög! Ezt még megszipkázod!

(ism.)

Ebből a szösszenetből egy kisebb értekezés alakult ki, elsőként ez a reakció lett bevésve a lépcső oldalába:

Miért beszélnek fiúk, lányok rútul és oly csúnyán,
Ezer szó is van talán, ami helyettük szolgál.
Szép beszédnek példájaként hallgass most jól rám,

És a sommás válasz:

Baszd szájba a véres ebet, te mocskos bájgúnár.

(Bill Vallace 184)

40

1988. április 9.   szombat

Ma délutános szolgálatban voltam Ferihegy 1-en, holnap ugyanígy délelőtt megyek Ferihegy 2-re. Mivel hétvége van, nincsenek benn a tisztek, nem nagyon kell löketre számítani, ezért megint vittem ki a szolgálatba papírt, tollat, és jegyzeteltem a lépcsők oldalába vésett verseket. Ma egész sokat találtam, ráadásul rábukkantam arra, amit itt a reptéren először láttam meg. Egy éjszakán át töprengtem akkor, ez a felirat adta meg a kezdőlökést, hogy aztán Isten természetén gondolkodjam.

Terdik a gyalog.

Ez volt a felirat. Egy fontos éjszakámat határozta meg.

Szisztematikusan néztem át a lépcsőket, írogattam amit csak lehetett. Egyszer szakítottam meg a tevékenységem, amikor beérkezett a menetrendszerű PAN AM gép, és rohantam ciházni.

Elsőként  B. K. Zs verse:

A betonon halkan kopog, kipp-kopp a léptem,

Egyfolytában gyalogolok, nyáron, télen,

Összevissza rogyadozik mindkét térdem,

A váltást várva megbánom azt, hogy valaha is éltem.

Refr. Akármi lettél volna, itt úgyis megbánnád,

és ha jobbat nem tudsz, hát lődd fejbe magad már…

Szabadnapért esedezem, néked, néked

Apám-Anyám agyonlövöm, ha kéred, kéred.

(B. K .Zs.)

Aztán a kevésbé szofisztikált, de erős érzelmekről árulkodó katonarigmusok:

Imádlak FEP…

(Rozmayer József)

Rozi

Öreg rozmár, nem szaroz már.

(ism.)

Olyan öreg vagyok, hogy a szar is bottal jár ki belőlem!

(ism.)

NEMSOKÁRA ITT A MÁJUS,

ÉN VAGYOK AZ ÖREG MÁGUS!

(ism.)

Kopasz feje sose fáj,

Napja telik, meditál.

(ism.)

Sír az öreg sapkája,

Kopasz lesz a gazdája.

(ism.)

Ne szólj, csak ints.

Már 130 sincs!

(ism.)

… fűcsomó legyek, ha ez nem a felügyelő!

(B. K. ZS. Túri Lajos nyomán)

Kopasz itt mindenki, hát ne éljen a király?

(Komjáti Ferenc)

Ez a szolgálat is elérte célját.

Letelt!

(ism.)

Kopasz, hát hülye ne legyen!

Arcán fog brékelni!

Arcát hagyja a körletben, mert itt úgyis elhajítva!

(ism.)

Mi sörünk, ki vagy az üvegben,

Itassék meg a te leved,

Jöjjön el a te hordód,

Legyen meg a te alkoholod,

Miképp az üvegben, úgy a korsóban is

és öntözd meg a mi torkunkat,

miképp mi is megisszuk az ellenünk vétkezők sörét.

És ne vigy minket a tejbüfébe,

De szabadíts meg az üres üvegektől!

(ism.)

Azért vagyok ilyen laza,

Februárban megyek haza.

(ism.)

Kijött lökni a Gitti, és összeállva talált bennünket…

azt mondta, még egyszer előfordul, kihallgatásra rendel bennünket,

de ezen én csak röhögtem, ugyanis két (2) napom van.

(Csépányi. Csépa)

Az értelem kibuggyan koponyámon át,

s recsegve duzzad, csigavonalú harmóniám.

Plazmafunkcionált agyú kampós verse

(Varga Gábor)

Hull a hó, fúj a szél, Szekeres ciháról mesél.

Hallgatom, s a váltás szétfagy a betonon!

(Guttyán Tibor)

___________________________________________________________________________________

Korabeli híradó:

41

500 napja vagyok katona! Félezer napkelte, félezer napnyugta, félezer huszonnégy kegyetlen hosszú órából álló nap. Olyan elképesztően hosszú idő, hogyha nem mögöttem lenne, hanem előttem, biztos, hogy a géppisztolyomba dőlnék.

1988. április 8.   péntek 

Határozottan érzem, hogy öreg vagyok.
Nem azt hogy leszerelő, hanem hogy öreg.

Mert régen nem két nap volt a másnaposság, a részegség másnapján délelőtt még szarul voltam, délután meg már jól, de tegnap még este is émelyegtem.
Nagy szerencsémre csak ma délelőttre tettek szolgálatba, reggel már jól voltam teljesen.
Este megjelent B. Kozma Zsolt, ő is elég sokat volt mostanában eü. szabin, valami gerincproblémája miatt. De este elárulta, hogy semmi baja, sőt, sokat edz otthon, és ezzel egy időben két pár kesztyűt húzott elő, egyiket a szekrényéből, a másikat a táskájából.
– Csak két részletben tudtam behozni. – magyarázta – A legjobb az lenne, ha boxolnánk egy kicsit, mert így meg tudom mutatni, mennyire jól vagyok.

Nem nagyon tudtam leszerelni azzal, hogy nekem igazán nem kell bizonyítania, meg hogy én már tegnap se tudtam gyúrni, mert hányingert kaptam a súlyzók látványától, szóval nem hiszem, hogy én lennék az alkalmas alany, de nagyon erősködött.
Mondtam, hogy nekem a box az olyan, mint a síelés vagy a korcsolya, hogy tetszik, de sose fogom csinálni. Egyszer akartam megtanulni korizni, amikor egy télen a focipályát a nagyok fellocsolták, és egy éjjel leosontam avval a korival, amit Anyu vett nekem a lengyel piacon, remélve, hogy használni fogom. Nagyon izgatott lett, mikor látta, hogy tényleg nekiindulok. De olyanokat estem, olyan hosszú, kapálózással teli előkészület után, hogy úgy látszott ez számomra elsajátíthatatlan. Jól láttam Anyu kacagástól vibráló alakját az ablakban, és azt gondoltam, hogy a lakótelep többi hatvanezer lakója a függönyök mögött ugyanilyen jól szórakozik. Én voltam az egyetlen, aki nem szórakozott jól. Fel is adtam.
A box nekem ilyen, tuti, hogy ügyetlen lennék.
Én cselgáncsoztam régen, ott nem lehetett ütni, az ott sportszerűtlen, minden ilyen mozdulatot, késztetést kiirtottak bennünk.
– Nem leszek jó ellenfél. – mondtam B. K. Zs-nek.
De ő ragaszkodott.

És tök igazam lett.
Kicsit be is vagyok szarva, látszik, hogy mennyire belém égett a cselgáncs, ahol tilos ütni. Féltettem az arcom is.
Béna vagyok na.
De B. K. Zs nem olyan, aki feladja. Ezért ma egész este ütni tanított, aztán ütést kivédeni, aztán támadni, aztán védekezni.
Végül tényleg boxoltunk.
Fura élmény, de jó.
Igaz, bármit csináltam B. K. Zs mindig jobb volt, a végére nem lett sikerélményem, csak megvert alaposan.

– Legközelebb inkább rúgjunk be – javasoltam –, mert abban egyenlő felek lennénk.
B. K. Zs legyintett nevetve, nem ellenkezett.

42

1988. április 7.   csütörtök

Iszonyú másnapos vagyok megint, utálom ezt az állapotot, soha többet nem rúgok be.
Soha többet.

Még tart a szabadnapom, délelőtt csak feküdtem, mint egy darab fa, aztán délután lementem a konditerembe. Álltam egy darabig a súlyzók közt és már a gondolattól, hogy bármelyiket megemeljem hányingerem lett.
Inkább visszakacsáztam a körletbe és feküdtem tovább.

Kezdem hanyagolni a gyúrást.
Úgy általában véve is, nem csak most. Amióta nem nagyon basztat senki, nem kérdőjeleződik meg a korom, a pozícióm, amióta az öregek, akik régen nem kedveltek, vagy akik szopatni akartak, szép sorjában leszereltek, azóta nem is nagyon foglalkozom az erősítéssel. Persze megakasztotta a folyamatot a sorozatos betegeskedésem, meg a mandulaműtét is, de mióta visszajöttem, igyekeztem olyan sokszor lemenni a konditerembe, amilyen sokszor csak tudtam.
De ahhoz, hogy ne tudjak lemenni, elég volt, hogy nem volt kedvem, vagy, hogy valami klassz beszélgetés alakult ki a körletben. Ebből az következik, hogy régen az önbecsülésemhez kellett, hogy erősnek, következésképp érinthetetlennek érezzem magam. Manapság, leszerelőként, nem kérdőjelezi meg senki a pozícióm.
Hogy ez mennyiben köszönhető annak, hogy folyamatosan konfrontálódtam kopaszon mindenkivel, nem tudom. Lehet, hogy ez a természet rendje, és így is, úgy is ebbe a kegyelmi állapotba kerültem volna.
Minden korosztály fiatalabb nálam, akivel öregként kellett, megküzdöttem, ilyen például Herold, de mióta megműtöttek, nincs köztünk feszülés. Ha ő van kutató ügyeletes helyettesi szolgálatban már nem basztat, nem szopat, és mondania sem kell, ha be vagyok osztva a szolgálatba, szólni sem nagyon kell, kimegyek.

Nem beszélünk, csak annyi történik, hogy a szolgálat megkezdésekor mutatja a szolgálatos könyvet, benne áll, hogy nyolctól tizenegyig Beton 1, utána egytől kettőig Előtér 2.
Ezek után önműködően megyek ki.
Ő úgy ír be a könyvbe, hogy látom, nem akar szopatni, sőt kifejezetten figyelembe veszi a koromat, én még nem nehezítem a dolgát azzal, hogy kekeckedem, hogy az előtérre kopaszokat szokás tenni. Ha kikerülök oda egy-egy órára, látom, hogy nem ellenem irányul, hanem hogy a kopaszokat is pihentetni tudják.
Heroldnak már nem én vagyok a gondja.
Felváltott az utánam jövő korosztály.
Vannak ifjú titánok, olyanok, mint amilyen én voltam, akik nem férnek a bőrükbe, akik kikelnek az ellen, hogy azért álljanak kinn többet, mert az öregek kevesebbet állnak.
Most innen nézve mulatságos az erőfeszítésük, hogy a fennálló rendet megdöntsék, látom, hogy mennyire komolyan veszik, mennyire meghatározza az életük, mennyire ez az önértékelésük alapja.
Mulattató.
Innen nézve, leszerelőként.
Majdhogynem kívülállóként.
Látom, hogy ez nekik véresen komoly, és tudom, hogy az. Csakis innen nézve mulatságos. Tudom, hogy amikor benne voltam én is vérig menően komolyan gondoltam. Szinte meghalni is kész lettem volna a vélt igazamért. Legalábbis a futkosót simán bevállaltam volna. Most látom, hogy milyen fontos lépés ez, mennyire lényeges az önkép, énkép kialakításához, hogy az ember ne hagyja magát. Hogy valakivé, tényezővé váljon. Akár a folyamatos ellenállással is.
És azt is látom, hogy az idő mindent megold. Ahogy engem is, őket is felváltja majd az őket követő fiatal, még betöretlen korosztály, ők is öregek lesznek, túl a csatákon, túl a harcokon. Olyan belenyugvással mennek majd szolgálatba ahogy én, azt fogják érezni amit én, hogy nem sokáig kell ezt megtegyem, már nem hát rám a katonaság, mert már vége, negyvenkét nap.
42.
Semmiség.

És hálát adok sorsnak, hogy már itt tartok, és most kicsit még is sajnáltam a fiatalabb korosztályt, mert az az érzés, hogy a katonaság örökké tart, az borzalmas.
Amikor már hónapok óta katona az ember és még ugyanannyi hónapja vagy még több van hátra, akkor úgy tűnik sose lesz vége. Ha sose lesz vége, akkor az embernek ebben az állandóságban muszáj egy számára is elfogadható pozíciót megszerezni.
Ez kell a túléléshez.
Mert e nélkül úgy látszik, hogy örökké tart a katonaság.
Hogy az az élet.

De az élet nem ez.
Az élet odakinn van.
Én már tudom.
Olyan ez, mint valami bizarr vesszőfutás, ahol nincs igazi verseny, senki nem előzi be a másikat. Aki előbb indult, előbb ér célba. A sportpálya kerítése mögött zajlik az élet, én már eléggé megközelítettem a kerítést, néha át is láttam felette, de aki mögöttem fut, félpályánál halad, az még a kerítést se látta soha.
A legendákban létezik, negyedévente átlépi a kapuját egy-egy csoport, de onnan soha nem térnek vissza, az itt benn élőknek ők meghalnak.
Aki mégis visszatér az megtörve jelenik meg, aki visszatér az kinn is itt él, de az paradoxon, kinn nem lehet itt élni. Kinn a kinti élet van, a valódi élet.
Butykó Hori is visszatért, de csak sima kísértet volt, akkor is sajnáltam, de most sajnálom igazán.
Én nagyon várom, hogy ez az élet véget érjen és elkezdődjék a valódi.
Hori valószínűleg rettegett, hogy véget ér ez itt, és nem is tudott mit csinálni magával kinn. Hogy én mit fogok kezdeni, nem tudom, de tudni fogom, hogy az az élet, nem ez.

Sajnálom a kopaszokat, nagyon sok idő, míg elhozza a megvilágosodást az öregség. Sajnáltam Heroldot is, akinek még hosszú küzdelmek sorozata lesz az élet, nem lehet mindenkit betörni, és ha netán sikerül is valakit mégis, rögtön ott az újabb kihívó.
Örök körforgás ez, de szerencsére engem kisodort már a szélére, lassulok, nemsokára kivet magából. De most ott az ágyon fekve tényleg éreztem a körforgást, nem is bírtam sokáig, a kezem a szám éle szorítva szaladtam ki megint hányni.

43

1988. április 6.   szerda  

Valószínűleg Korlát százados nem tudta megemészteni a tegnapi dolgokat, nem vette be a gyomra, hogy Bíró beszólt neki, mert ma mindkettőnket délelőttös szolgálatba tettek, azután bent töltendő szabadnapot kaptunk.

Negyvenhárom napunk van hátra, ez igazán nem fog komoly gondot okozni, Bírón is láttam, ahogy a kötelék alatt elmosolyodik, ahogy ezt Zádori hadnagy kihirdeti. Persze Korlát századosnak nincs annyi vér a pucájában, hogy maga tartsa az eligazítást és maga mondja meg nekünk, hogy büntetni akar, holott pontosan tudtuk, hogy benn szöszmötöl az irodában, nekem még az is eszembe jutott, hogy belülről az ajtónak tapadva hallgatózik.

Bíróval lementünk a konditerembe és gyúrás közben beszélgettünk. Azon dühöngött, hogy amúgy ő autószerelő, és ha két napja, a lövészeten hamarabb beviszik, akkor lehet, hogy sokkal hamarabb vissza tudott volna jönni a század. Meg azt magyarázta, hogy Korlát századost pofán vágja, ha legközelebb látja. És azt is elmesélte, hogy tán nem is baj, hogy nem megy ki, mert nemrég hagyta el a barátnője, tuti berúgna csak és elmenne hozzá részegen. Na, mondom, ezt ismerem, ez nagyon szar ötlet.
– De a berúgás nem rossz, azt meg kéne ma próbálni.

Még egy kicsit súlyzóztunk, de lassuló intenzitással, mert már a berúgáson töprengtünk, meg éreztük, hogy ha ma valóban lerészegedünk, akkor a testépítés eléggé felesleges erőfeszítés.
Bíró unta meg előbb.

– Hagyjuk a faszba! – dobta a földre a súlyzót.
Nem ellenkeztem.
–  Menjünk szerezzünk italt!

Felsunnyogtunk a századhoz, szétváltunk, hogy kiderítsük megy-e valaki ma piáért. Nemsokkal később Bíró bejött a körletbe, hogy Gulyás Gyuláék körletéből mennek ki többen is a Sarokházba, ő elmegy velük, hoz be valamit.

Gulyás Gyula korosztályom, már szakaszvezető, de amúgy jó gyerek, sosem volt köztünk semmilyen vita. Az, hogy Bíró Zoli felajánlotta, hogy hoz be szeszt, nekem kapóra jött, nem volt kedvem kimászni a kerítésen és kilométereket gyalogolni, inkább összedobtunk pénzt.
A tisztek eltakarodtak haza, ők meg kiszöktek.
Másfél óra múlva jöttek vissza, érződött, hogy mintát vettek abból az anyagból, amit elhoztak, de maradt bőven pálinka. Bíró a körletünkbe betoppanva ragaszkodott hozzá, hogy mindenki meghúzza a butykost. Alex és Petró Dezső éjszaka szolgálatba mentek, ők csak épp belekortyoltak, de Korita meg Bálna alaposan kivették a részüket. Bálna kisMágus, nagy, megtermett, jó szándékú srác, hamar megkedvelte mindenki, így teljes joggal vett részt az ivászatban.
Nagyon fura amúgy, hogy az utánunk jövő korosztályok egyike sem vált ki semmilyen érzést, de az a korosztály, aki minket vált, aki ugyanúgy Mágus lett, az valahogy közelebb áll hozzánk.

Azt is mondhatnám, hogy sokkal jobb fejek, mint az eddigi kopaszok, de valószínűleg nem látjuk objektíven, az a tudat biztos befolyásol, hogy ők is Mágusok. Logikusan belegondolva teljesen véletlen is lehetne, simán előfordulhatna, hogy más korosztály is szimpatikus lesz, de nem lett, csak ezek a kisMágusok. Valahogy az ember felelősséget is érez irántuk, valami gyámságféle érzést, ahogy Basa gyámkodott felettem a konyhán, mint egy bölcs tanító.

Így amíg az öreg Mágus le nem szerel, a kisMágusok többet tehetnek meg, mint majd utána tehetnek. Abba senki nem szólhat bele, hogy velünk isznak a kopaszok, akiknek amúgy semmi keresni valójuk nem lenne az iszákosok közt.
Ezért vehettem részt én is sok berúgáson lenn a konyhán.

Ezért iszik ma velünk Bálna, meg még egy-két kisMágus.

Bíróval végigjárjuk a körleteket, kínálgatjuk a pálinkát. Közben valahogy mindig szóba kerül, hogy mennyire megszopattak minket a lövészet alatt, minket, leszerelőket. A folyosó végére érve a nyitott ablaknál cigizőknek is elpanaszoljuk. Addigra már én elég sokat ittam, bekapcsolódom a kórusba, hogy a kurva anyját a Zádorinak meg a Kníznernek, hogy megszívattak, de már arra nem is emlékszem, hogy én is a szopás elszenvedője voltam, hanem csak skandálom, hogy ez szemétség.
Bíró kérdezi, hogy te nem érzed azt, hogy ezt a szopást meg kellene torolnod?

Ekkor eljut a távolodó valóságon át, hogy engem szopattak meg, én vagyok a szenvedő alany és de, meg kell torolnom.
– Meg kell torolni! – válaszoltam akadozó nyelvvel, felkaptam a stokit, amin a hamutartó állt, és miközben azt kiáltottam, hogy mindet megölöm, messze kihajítottam a nyitott ablakon.
A másodikról nagyot repült, hatalmasat dörrent odalent.
Pár másodpercet csöndben álltunk, majd Bíró Zoli hátraszólt egy kisSasnak, hogy szaladjon le érte és hozza fel. Másra már nem emlékszem, csak hogy Zoli mondja, hogy hülye vagy, jó hogy nem ugrottál utána.

Aztán még arra emlékszem, hogy a legtöbben röhögnek, meg talán még az öklendezésre a budin, de az már rutin, és már le se kell feküdnöm hozzá a húgyba.

.

44

1988. április 5.   kedd

Ma csak éjszakára tették szolgálatba azt, aki tegnap a lövészeten őrszolgálatba volt beosztva.
Bíró Zolival fortyogtunk egész nap, elmeséltem, hogy ölni akartam, ő ugyanezt az élményt élte át. Ő is úgy érezte, hogy csak egyszer hozzák be a laktanyába, tuti kinyírja a tiszteket.
Én azt éreztem, hogy ezt a szopást már nem kellett volna megélnem leszerelőként, ez a tegnapi nap most övön aluli volt.

Mindenki tudta már benn a századnál is, hogy tegnap valami kurva nagy szervezési bakit követtek el a tisztek. Lerobbant az egyik IFA, de ez nem kellett volna olyan helyzetet okozzon, hogy szinte minden lövészetre rendelt katona megszopja, nem beszélve az őrökről. Kirendelhettek volna egy másik laktanyabeli IFA-t, mert a váltást ki lehetett volna vinni az útlevélkezelők járművével is, nem hiányzott volna.
Ők egy kényelmes Ikarus busszal járnak szolgálatba, de sosem töltik meg, tíz-tizenkét ember utazik a negyvenfős buszon.
Azzal nyugodtan felmehetett volna a kampós váltás is.
Sőt, minden alkalommal mehetne azzal, a tisztek úgy vannak vele, hogy a kampósoknak nem jár ilyen kényelem.
Szóval tegnap bizonyítást nyert, hogy egy nem várt esemény mennyire cselekvőképtelenné teszi a tisztjeinket. Állt mindenki az esőben, amíg a sofőr, aki nem autószerelő, igyekezett megjavítani a járművet. Többször jelezte is, hogy nincs garancia rá, hogy sikerül, annyira nem ért hozzá, de a tisztek csak bólogattak és vártak tovább a csodára.
Se az nem jutott az eszükbe, hogy egy parancsnoki UAZ-zal kaját vigyenek az őrségben álló katonáknak, sem az, hogy ha már órák óta vége a lövészetnek és feleslegesen állnak kinn az esőben, akkor több részletben ugyan, de be lehetne őket ugyanezzel a kocsival hozni.
Nem.
Semmi ilyen nem jutott az eszükbe.
Hagytak szarrá ázni minket.
Mindenem vizes amúgy ma is, éjszaka nem nagyon száradtak meg a ruháim, a bakancsom csupa sár maradt.

Épp ebédhez igyekeztünk Zolival, mikor Korlát százados megállított minket. Eszébe sem jutott, hogy nem talál jó hangulatban, megállított és ahogy szokta, mondta is, hogy ilyen koszos bakancsban nem mutat jól egy határőr. Zolin láttam, hogy kezd elsápadni.
Nem is hagyta, hogy Korlát végig mondja, hogy mit vár el tőlünk a szocialista haza, hanem közbe vágott igen szemtelen, leereszkedő hangon.

– Főnök! Maga meglett, felnőtt ember. Mit foglalkozik ilyen apró hülyeségekkel? Nem értem én ezt, meglett ember létére azzal foglalkozik, hogy tiszta-e a bakancsom. Nincs magának ennél jobb dolga?

Korlát alig kapott levegőt.

– Ezt meg... Ezt a hangot meg hogy képzeli? – hebegte.

– Százados elvtárs, azzal kellene foglalkozni, hogy ne történjen olyan, mint tegnap, ne kelljen kinn állni tizenkét órát esőben élelem nélkül. Ezzel kellene foglalkozni.
Kérek engedélyt lelépni, mondta még, de nem kérés volt, szart rá, mit mond Korlát százados, nem várta meg, hogy reagáljon, hátát fordított és dühösen eltrappolt.
Én követtem, és ha Korlát megszólított volna, akkor Bíróra böktem volna és csak annyit mondtam volna, vele vagyok, nem álltam volna meg.

45

1988. április 4.   hétfő

Ma lövészetre vittek minket a piliscsabai lőtérre.
Megint a szokásos IFA-n zötykölődés, megint ponyva alá surranó kipufogógáz.

Ahogy néztem a társaim, valahogy pontosan látszott ki, milyen korosztály.
A teljesen kopaszok még kissé riadtan, gyors szemmozgásokkal követik az eseményeket, bennük van még mélyen a bevonuláskori és az azt követő hónapokat meghatározó érzés, hogy csak dobálják őket, mint darabárut.
A középidőszakosok túljátszva, fennhéjazva alakítják a pöffeszkedő urat, látszik, hogy muszáj mutatniuk, hogy már nem kopaszok.
A legidősebbek visszafogottabban társalognak, de legjobban a leszerelőkön látszik a kor. Olyan nyugalommal ül mindegyik, hogy nyilvánvaló, túl vannak már azon, hogy mutassák, hogy ők milyen korosztály.
Ők már tudják, érzik, hogy nemsokára vége, ők belül is azok, amik:
leszerelők.

Már nem nevetgélnek, nem bosszankodnak minden apróságon, úgy ülnek, hogy látszik, értik a dolgokat, semmi nem riasztja őket, jelen vannak ugyan még, de lazul a kötelék.
Ettől olyan nyugodtak.
Rettentő jó érzés így utazni most, tudva, hogy ez már nekünk semmi, csak végjáték.

A nyugalom elszállt, amikor Pest határától szakadni kezdett az eső és alaposan bevert a platóra is. Nem állt el, amikor megérkeztünk, és nem állt el akkor sem, amikor nekikezdtünk a lövészetnek.
Az idősebb korosztályokat küldték elsőként, én is elég hamar sorra kerültem. Megint szartam a feladatra, a megkapott lőszert kettesével ellődöztem. Zádori kopasz hadnagy kiabált is valamit, de oda se néztem. Gyanítom ez is oka lehetett annak, hogy beosztottak biztonsági őrnek. Hogy Bíró Zoli, aki szintén korosztályom, mit követett el nem tudom, ő se tudta, mindenesetre rajtunk kívül csak kopaszokat rendeltek ki.
Zoli magas, jó kedélyű, fekete hajú srác.
Először azt hittem, hogy Zolival együtt leszünk, de nem. Egyenként, a lőtértől és egymástól is kilométerekre dobáltak le az IFA-ról, engem valami szántóföldek közé, azzal a feladattal, hogy akadályozzuk meg a forgalmat, senkit ne engedjünk be, és az idetévedt helyieket igazítsuk útba, merre biztonságos elhúzniuk a csíkot innen. A gyanúsakat tartóztassuk fel, az ellenszegülőket fogjuk el.
Ennyi.

De legalább valamelyik megtörtént volna ma!
Csakhogy semmi ilyen nem történt, sőt semmi nem történt.
Csak zuhogott az eső.
Tökéletesen sík terepen álltam, és amint elült a teherautó hangja, tökéletesen magamra is maradtam.

Megízleltem, milyen lehet a határszélen szolgálni. Ez a környezet olyan ingerszegény, hogy percek alatt kilúgozott. Minden olyan mozdulatlan, mintha egy életlen fotón állnék. Mozogni sem érdemes, mert minden csupa sár, belesüppedek, a bakancsra ragad, csúszik.
Kaptam egy hosszú esőkabátot, de gondolom lövészetre a kidobásra ítélt darabokat hozzák ki, a kapucnija ki van lukadva, nem érdemes feltennem, mert mint egy vízcsap a konyhában úgy, olyan sugárban ontja befelé az esőt. Feltettem a rohamsisakot, az véd, legalábbis az esőtől, de a széléről pont be tud csorogni az esőkabát nyakán a víz.

És az eső úgy kong a sisakon, mintha búvárharangban lennék. Zaklatott, egyenetlen kopogás és egy óra múlva már azt éreztem, szétrobban a fejem, fülsértően hangos, mintha szöggel karistolnák a dobhártyám.
Délelőtt tizenegykor tettek ki, kettőig csak ezen idegeskedtem. Más addig eszembe sem jutott.
Akkor kezdtem érezni, hogy elég volt.
Néztem a horizontot, hátha onnét úszik felém a jeladás, hátha felbukkan az IFA, ami elvisz innen. De semmi nem mozdult, a világ megszűnt, csak ez a két dimenziós sártenger maradt meg ebben a szürke, hideg esőben.

Régen reggeliztem, egyre éhesebb lettem, és dühöngtem, hogy legalább egy kurva konzervet adhattak volna, bár lenyugodtam kissé attól a gondolattól, hogy ebben az esőben meg sem tudnám enni. Már lassan az ingem is átázott, gondolkodtam, hogy elmenjek-e ebben a marasztaló, ragadós mocsárban a távolban felsejlő egyetlen facsemetéhez.
Mivel jól látszott, hogy tán nálam sem magasabb, nem indultam neki.

Három óra körül, teli torokból ordítottam, hogy Knizner, Zádori a kurva anyátok, Korlát zászlós, Balrog és Vakondi őrnagyok rohadjatok meg.
Ilyeneket.
Ebből elég sok szereplővel és elég változatosan.
De meguntam ezt is.
Ráadásul azt éreztem, ettől is csak lassul az idő.
Illetve nem, nem lassult, hanem talán már régóta meg is állt. Verte a sisakot az eső, már fájt a fülem, de más jele nem volt annak, hogy az idő létezik. Nem mozdultam, mert semmi értelme nem volt, minden lépésnél kilós sárgöröngyök tapadtak a bakancsra, és a legkisebb mozdulattól is ömlött be az esőkabát szakadásain a víz. Majdhogynem vigyázz állásban őrködtem. Sose gondoltam, hogy egyszer ez lesz a legkényelmesebb póz.

Négy óra körül azt gondoltam, hogy valakit meg fogok ölni. Ha idedugja bárki is a képét, én lelövöm.
Az eső elmossa a nyomokat, azt mondom rám támadt, leadok egy figyelmeztető lövést, okosan, ahogy kell, de aztán kíméletlenül megölöm, bárki jön ide.
A legjobb az lenne, ha valamelyik tiszt jönne ellenőrzést tartani, lökni. Bár nyilván kocsival érkezne, benne a sofőrrel, az meg sorállományú. Sorállományút nem akarnék ölni.
Igazából helyi embert sem.
Csak tisztet akarok ölni.
Sokat és hatékonyan.

Ezt nem valami nyugodt, higgadt értékelés közben gondoltam ki, hanem ordítottam újra, hogy gyere te geci Szilasi, gyere baszd meg, megöllek.

Előszedtem a fegyvert az esőkabát alól, nem érdekelt, hogy ha víz éri, órák alatt bizonyos részein rozsdás lehet, és már az sem érdekelt, hogy tiszta sár leszek ha megmozdulok, csúszkálva és szitkozódva kergettem fantomokat, hadonásztam a fegyverrel, majd egy őrjöngő roham közepén, öntudatlanul csőre rántottam a géppisztolyom.
A fémek csattanása kissé lehűtött, most már csak az elsütőbillentyűt kell meghúzni, és eldördül a fegyver.
Életet olthatnék ki.
Persze ha lenne.
Élet csak bennem van, és bennem is egyre kevésbé van értelme.
De egyszer megfogadtam, magamnak én többet nem leszek célpont.
Most nevetségesen tehetetlennek éreztem magam. Hirtelen, hogy azért a fegyvernek is legyen feladata, és én is úgy érezzem, használom, újból felhúztam a závárt.
Ilyenkor a csőbe lévő lőszer kirepül a fegyverből.
Normál esetben nem a lőszer, hanem az elsütés után csak a hüvely távozik így, de nem sütöttem el, csak húzgáltam a závárzatot, a csőbe lévő hüvely kirepült, a helyére pedig bekerült a következő a tárból. Hangosan ordítva táraztam ki, és csak amikor az utolsó lőszer is messze elszállt, akkor ocsúdtam. Néztem körben a sáros földet, itt-ott megcsillant valamelyik töltény, de úgy látszott rohamos gyorsasággal süllyednek el, veri be az eső őket mélyen a földbe.
Megijedtem, hogy valamelyik elveszik.
Ha már nem ölök meg senkit, akkor legalább ilyen hülye hibát nem érdemes csinálnom. Leguggoltam, és mint valami arányásó átforgattam magam körül a sarat. Hosszú idő, talán húsz perc kellett mire mindegyik meglett.
A markomban a sisakról sugárban csorgó esőbe tartva lemostam őket, majd betáraztam.
Aztán az előző módszerrel újra ki.
Most higgadtan, fegyelmezetten, azt figyelve, milyen gyorsan tudom megtenni. Újabb húsz perc alatt megtaláltam az összes töltényt és kezdtem elölről.
Kb. hatig, fél hétig.
Azt figyelem, hogy a dühömet, vagy a hideg érdektelenségemet elnyomja-e a félelem, hogy elhagyok egy lőszert, vagy elsül a fegyver. Nem nyomta el, csak ciklikusan felerősödött majd elcsöndesedett.
De ezt is meguntam.

Az utolsó megtalált tölténnyel levakarásztam a sarat a bakancsaimról, majd újra vigyázzba álltam, hogy kevésbé ázzak. Igazából nem volt ez szempont, mert már szarrá áztam, de ahogy minden feladat elmúlt és megint nem volt mit csinálnom, azonnal elkezdett kongani a sisak, azonnal zavarni kezdett, hogy vizes vagyok.

Már rég besötétedett, iszonyú éhes voltam és a mozdulatlan fénytelen horizontot figyelve konstatáltam, hogy még mindig itt kinn áztatnak.
Nem jönnek értem.
Nyolc óra lehetett.

Kilencig már nem csináltam semmit csak álltam mozdulatlanul, a fejemet sem forgattam semerre, mint egy szög, olyan mereven álltam, lecsuktam a szemem, lecsuktam a tudatom, és vártam, vártam, hogy valami végre történjen.

Mindent kikapcsoltam, minden funkciót, minden érzékelést, csak az eső kopogását a sisakon, azt nem tudtam.
Mintha kárhozottat sújtó ütemes istenverés, fájó ürességben kongó törött lélekharang, vagy szíveket szaggató, ércesen csengő harsona hangja lett volna.
Éreztem, hogy megöl.
Megnyúz, kifiléz, feldarabol, ledarál.

Olyan hang ez, amit alig lehet elviselni.
Az állam befeszült, az arcom görcsbe rándult, a fogam csikorgott, miközben csukott szemmel, vigyázz állásban vártam az IFA-t.
Az körülbelül fél tíz után érkezett, a plató végéről a plató elejéhez dobtam a fegyverem, teljes erőből, és úgy szálltam fel a kocsira, mintha rögtön szét akarnám tépni a bennülőket.
De csak behúzódtam hátra, és hallgattam a többiek zúgolódását, hiszen ugyanannyit álltak, ugyanúgy az esőben, mint én. Bíró Zoli már bennült, ő mondta, hogy lerobbant az egyik IFA és emiatt az egész menetrend borult, ezért nem tudtak bennünket hamarabb összeszedni.
Dühös volt ő is.
Benn a századnál kaptunk kaját, és utána feküdtünk is le.
Előtte lezuhanyoztam, hogy átmelegedjek, de azt az érzést, hogy mindenem átázott, hogy mindenem csupa víz, még akkor is éreztem, mikor pizsamában az ágyamban feküdtem.
De aludni megint nem tudtam, olyan dühös voltam, hogy az ágyban fekve is ömlött rólam az izzadtság, a testem csatakos volt újra, összeszorított öklöm is iszamossá vált, csikorgó fogakkal, nyitott szemmel feküdtem. Csorgott a halántékomról a verejték, néha idegesen odakaptam, amikor az lett az érzésem, hogy újból egy kurva esőcsepp talált utat magának a sisak alatt, de már nincs sisak, nincs eső, csak remeg a testem és ver a víz.
De a kopogás az volt.
Egészen reggelig verte az agyam.

______________________________________________________________________________________