366

Május 19. Kedd

Mentem ma Szilasihoz. Ő a szakaszparancsnokom mostantól. Valahogy mégis, hadd legyek kutyás. Én akartam ide kerülni, jó gyerek vagyok, végre tehetnék valamit a hazáért. Nyomtam nagyon, de végül örülök, hogy nem vette komolyan. Szilasi egy igazi pléhpofa, de a kékes borosta alól elengedett egy félmosolyt, hogy ne erőlködjek, nagyon nem áll jól, kezdi érteni miért tettek ki a konyháról.

– Majd meglátjuk! – zavart ki aztán.

Tényleg örültem, mert valóban szarul éreztem magam, hogy ilyen alávaló hazugságokkal csúszom-mászom, de ösztönös volt. Valahogy éreznem kellett, hogy van valami kis hatásom a sorsomra. Hogy nem csak dobálnak kényükre-kedvükre, hanem én egy kicsit bele tudok szólni. De undorító lett volna, ha Szilasi nem vicceli el. Azért ez amúgy nagy csoda, mert ő legkevesebb humorérzékkel bíró altiszt.

Megúsztam, gerinces maradok.

Még.

De amúgy nem tudom, mi van. A törzsszakaszba már nem, a második századba még nem tartozom.

Aztán elméleti oktatásra vittek a kopaszokkal együtt, majd megnéztük a szolgálati helyeket. Ugyan oda mentünk, ahova annak idején Dinóval, de akkor, mint érdekességet néztem, viszont mostantól ez lesz az otthonom. 2. századhoz tartozó reptéri őrszolgálatos leszek, vagyis KAMPÓS. Nem tudja senki, honnan jött ez az elnevezés, eredete a homályba vész, de ez az a név, amire a viselője büszke, a többinek szitokszó.

A Kampósok a két repülőtéren Ferihegy 1-en és 2-n teljesítenek szolgálatot, a repülőtér határőrizeti védelme a feladat, nyolc órás szolgálatokban. Vagyis arra kell figyelni, senki ne jusson be, ne jusson ki, és ne tehessen kárt valamiben. Na de ki jönne be? Akkora terület a reptér, hogy az első takarítónőnek az első száz méteren feltűnne, ha valaki nem odavaló. Ebből kifolyólag a szolgálat általában csak ácsorgásból áll, a kutatóügyeletes meghatározza az őrizeti pontokat, ki hova és főként mennyi időre megy ki. Elvileg 4 órát kellene pihenni a szolgálat alatt, de 2 órának már örülni lehet. Ha a kutatóügyeletesnek úgy tetszik, kirakhat akár 6-7 órára is. Ezért mindenki úgy könnyít magán, ahogy tud, könyvvel, rádióval, énekléssel, vagy bármivel, amitől gyorsabban megy az idő. Sokszor keresik meg egymást a különböző helyeken szolgálatot teljesítők beszélgetni, de elvileg minden tilos, állni kell és figyelni egyedül, mindenkitől távol.

Idegőrlő.

Kicsit játszottam az öreg katonát a kopaszoknak, hogy itt már jártam, de van kopasz, akit tegnap már felhoztak körbenézni, vagyis ugyanannyira ismeri a repteret, mint én. Aztán inkább elmondtam azt, hogy saját kérésemre kerültem el a konyháról. A hülyeségem komoly hatást gyakorolt rájuk, tisztelet övez.

De ezentúl mi lesz velem, még nem tudni.

367

Május 18. Hétfő

Szóval a 2. századhoz kerültem, a ferihegyi reptéri őrszolgálatosokhoz..

Leadtam az őrszolgálatot reggel, rögtön hivatott a Cupi. Hivatalosan is megerősítette, áthelyeztek. Viszont rossz hírt is közölt, hogy a Szadó őrnagy a 2. század parancsnoka megtiltotta, hogy kutyás legyek. A pihenőidőm rovására kértem kihallgatást tőle, de ő csak később tudott foglalkozni velem, így Szilasihoz mentem először. Annyit mondott, hogy minden tisztnek nagyon rossz rólam a véleménye, így például Korlát századosnak is, aki azt mondta, hogy mivel tulajdonképpen büntetésként kerülök át, nem akar ilyen jó helyre betenni. Mikor végre bejutottam hozzá, az őrnagy is ugyanezt mondta.
Érezzem ezt büntetésnek.
De jeleztem, hogy én kértem át magam, fél éve minden laktanyában, minden fórumon azt igyekeztem elintézni, hogy mentsenek fel a konyhai szolgálat alól és hadd kapjak határőrizeti feladatot, de csak legyintett, hogy ide nem helyeznek kérésre senkit, ilyesmiről külön bizottság határoz és úgy tudja ilyen előtt nem kellett megjelennem.

Ezt jól tudja. Faszom, milyen bizottság? Miért nem mondta ezt senki? Hogy kellett volna elintéznem, kit kellett volna felkeresni? Hol csúsztam el? Hogyhogy nem rajtam múlt? Azt hittem mindent megteszek, mit kellett volna még?

Az, aki idekerül, mondta, azért kerül ide, mert nem látta el eddig jól a feladatát, azokat helyezik át, akit fegyelmi okokból, rendet tanulni tesznek ide.

De ne már! Mi baj lett volna velem? Elláttam a szolgálatot tisztességgel, ki mondja, hogy nem? Mindent rendben megcsináltam, amit kellett. Kivettem a részem a takarításokból, figyeltem a mennyiségre, minőségre, elláttam a reptéri szolgálatokat felküldött élelemmel.

De hiába mondtam bármit, az őrnagy mindenre legyintett, ő nem tudja mit csináltam, azt nekem kell tudni, nem is érdekli, az a tény, hogy itt vagyok, a bukásomat jelzi, a határőrség állományában leszerepeltem, egy esélyem van, itt kell megtanulnom majd keservvel, hogy mi a rend.

És ő megígéri nekem, meg fogom, ezért kezeskedik.

368

Május 17. Vasárnap

Ki vagyok borulva, ma is őr vagyok! Reggel 5:50-kor keltettek, hogy „szolgálatba”, én meg nem értettem egyáltalán mit akarnak.
Mi a tököm?
Ez a 24/48?
Nem ez!
Még huszonnégy órám lenne pihenni, még alhatnék két-három órát. Hol az a kurva szabályzat, nincs benne erről szó? 24/24 az meg micsoda? Civilként ilyen embertelen megpróbáltatásról nem is hallottunk! Tud erről a politikai tiszt? Nincs itt valami iszonyú túlkapás? Ilyet háborúban sem lehet, szerintem erre külön kitér a genfi egyezmény.

Végül Nitró is bekapcsolódott álmos, rekedt hangon a többiek kórusába, hogy Dvorszky, húzz a faszba Genfbe őrszolgálatba, ne akadékoskodj folyton, mássz már le az ágyról.

Kinn megint esett, eltompult minden, a bódé üvegén csorgó vízfüggönyön át a világ olyan lett, amilyen még egy évig lesz, elmosódott, távoli, kivehetetlen. A pulzáló tócsákban reszkető fények lassan elhaltak, egyedül maradtam azzal a gondolattal, hogy bassza meg, most egy nagyon is valóságos világra születek, egy teljesen ismeretlen vadonba, az őrkatonák közé.
Nem tudom a jogaim, a kötelességeim, nem tudom, mit lehet, mit nem, kihez, hogy viszonyuljak. Senki leszek, egy a sok közül, vége a jó világnak a konyhán.
Annak ott egy jól kiszámítható rendje volt, annak minden részlete, minden művelet, minden eszköz évek óta ismert volt számomra, egy pillanatig nem éreztem elveszettnek magam. Még Adyligeten sem, holott ott aztán tényleg mindenki utált. Ott idegesítő Kisherceg voltam, itt szemtelen kiskirály. Egyedül dacoltam az egész világgal, de mégis azt csináltam, amit csak akartam.
Igazából hálásnak kellene lennem Robinak, mert nem kis része van abban, hogy elhelyeznek a konyháról, de most hirtelen nagyon bánom, hogy nem hagyott beletunyulni és elfogadni a legjobb szolgálatot, amit kaphattam, hogy folyamatosan üldözött és erre az érzésre automatikusan tapadhatott rá az az ostoba ábránd, hogy katona leszek.
Most dühös vagyok kicsit. Mégis megszoptam, ott az az álom jó hely és én kifogom ezt a barmot, aki miatt elmegyek, aki kikényszerítette ezt az ostobaságot. Micsoda dolgom lehetett volna! Még ez a vagánynak látszó, de vajszívű Basa is csak ijedezne azoknak a gondolatától, amit én öregen megengednék magamnak. Én lehettem volna a Ferihegyi Rodolfo.
De ugye elkapott az elkényeztetett kiválasztottak hisztije, hogy minden szar, ennél csak jobb jöhet.
Hát a francokat. Azt se tudom, hogy hogyan van a szolgálat.
Kiröhögtek, hogy mit képzelek, Colombo meg Petrocelli dolgozik 24/48-ban, nem napközi otthonos óvodába kerülök, hanem katona leszek az őrszázadban. Örüljek, ha meg van a 24 óra pihenő. Itt nem számít, hogy nem lehet fizikailag bírni.
Még ennyit se tudok? Hogy a 2. századból lerendelt konyhamunkás nem tompaagyú barom, hanem olyan fáradt, alig lát. A konyháról nem látszott, mekkora szopás?
Ennyit se tudok megfigyelni?

Kis hülye, és ez akar katona lenni.

Napközben a pihenő alatt jutott le a hír hozzám, hogy végleg elhelyeztek a törzsszakaszból. Nem vidékre kerülök, nem Sopronba, hanem a 2. századhoz, Kampósnak.

Ezzel végetért az ámokfutásom a konyhán:

Törzsszakasz VÉGE!!

369

Május 16. Szombat

Ma adtam le az őrszolgálatot. Tehát ez a 24/48. Vagyis huszonnégy óra szolgálat, négy órás megszakításokkal, majd azt követően negyvennyolc óra pihenővel. Ma reggel nyolckor szereltem le. Leadtam a töltényeket, és felmentem a századhoz. Az éjszaka kibírhatatlanul monoton volt, zuhogott az eső egész reggelig. Lecuccoltam a körletben, majd leszaladtam és megreggeliztem.

Büszke voltam magamra, életem első katonai feladatát hajtottam végre, önállóan, hibátlanul. Jó, semmi különös nem volt, ültem egy fabódéban és vártam, hogy vége legyen.
De mégis!
Bár az igazából eszembe sem jutott egyszer sem, hogy én vigyázok valamire, hogy figyelnem kéne, hogy valaki bejöhet és nekem kell megakadályoznom.

Olyan, laktanyában természetellenes állapot állt be, ami mellbe vágott, ugyanis csend volt.
Valódi csend.
Ahogy a környezet zaja elült, ahogy a távoli fények és a laktanya ablakai elszunnyadtak, ahogy az éj sötétje mindent belepett, abban a kis üvegablakos fadobozban olyan béke áradt szét, amit hónapok óta nem tapasztaltam. Nincs félelem és szorongás, hogy az amúgy mennyei helyen, a bokrosban, hátul kummantva meglát valaki, nincs a körletbe éjszaka belépő öreg, aki felvágja a villanyt és éles csattanással dobja le a derékszíját a stokira, és nincs Robi, akivel szemben mindig felkészültnek kell lennem, csak annyit megtagadni abból, amit rám tol, ami még nem kötelemszegés, nem ütközik nagyon a szabályzatba. Mindig tudni, mikor adjam be a derekam, milyen nyakaskodás az, ami már az önbecsülésem védi, de még nem otromba parancsmegtagadás, és mi az a határ, amit ha átlépek jelenthető a helyzet.

Ülök az őrbódéban.

Nincs semmi.

Illetve minden van. Minden, ami körbevesz, az van. Van bódé, van sötét, van hűvös, de csak ennyi, nem több. Nem fenyeget engem, nem ront rám, hanem csak körbeölel.

Csak létezik.

Nincs történés, nincs akció, nincs cselekvés, csak létezés. Ezentúl semmi nincs.

Semmi van.

Csak csend van, mélységes csend. Áthatol, lehűt, lenyugtat, elernyeszt, olyan csend van.

De a csend sincs, az is csak valaminek a hiánya.

Semmi sincs.

Pár perc alatt elfeledkeztem mindenről, az agyam új világot alkot és már Editet látom, még nem meztelen, de én már tudom, hogy az lesz, és már nem sürgős,  már inkább csak gyönyörködnék hosszan, lassan fedezném fel a testét a kezemmel, minden részletet, zugot. Tenyerem leheletfinoman végighordoznám az alakját lekövető textil felett, hogy csak a melegét érezzem, és az enyémet adjam át. Nem sietnék, mert benn vagyok, mert ez már a kéjérzet, minden benne töltött pillanat hevesen rázza a lelkem, és minél tovább hagyom, annál erősebb lesz majd, ha eljön az ideje: a testünk végjátéka. Már az enyém mindenestül, és nem birtoklom, hanem a vendége vagyok. Ezzel a tudattal vonom magamhoz a most teremtett világban, nincs szülő, barátok, gond, hanem csak ő meg én, tisztán, teljes valónkban.

Aztán megcsörren a kurblis telefon, hogy jön a váltás, én a térdemre csapok, hogy a kurva életbe, de megdugnám már és jön is a váltás.

Vettem egy zsávolyt. Délután megkörnyékeztem a raktárost, hogy akkor üssük nyélbe az üzletet. Régóta rágtam a fülét, akartam egyet mindenképp. A zsávoly, vagyis a gyakorlóruha, abból is a nadrág az egyik legkényelmesebb viselet, amit valaha hordtam. A vadonatúj zsávoly anyagában fényes, enyhén fémes hatású őserdő-zöld, mély, de élénk. Tapintása annyiban viaszos, hogy tartással csúszó, finoman simítható, de nem zsíros, nehéz. Aztán hordás közben bemattul, közben egyre mélyebb méregzölddé válik, végül erősen szőtt, puha, könnyű fűzöld lesz. Olyan az anyag, hogy zsávoly, amíg fényes, és gyakorló, amint matt. Nem érzem felcserélhetőnek a neveiket, nincsenek szavak, amik jobban kifejeznék az átalakulást. Imádom, kell ilyen.

A raktáros nehezen állt kötélnek, vagy csak az árat akarta felverni, nem tudom, de az a mondatom meglehetős hatást gyakorolt rá, hogy elég neki az idősebb katonákat ellátni ilyenekkel, legalább a kopaszok ne lássák, mit csinál, legalább azok ne legyenek szemtanúi. Nekem adja oda most, és a többieket is intézze el mielőtt az újoncok ideérnek.

Megköszönte, hogy ilyen remek ötletet adtam, és 200-200 forintot kért a nadrágért meg a felsőért. Nem tudom, hogy ez milyen ár, kedvezményes, normál ár, vagy egyenesen átvert.

De van egy gyönyörű zsávolyom, már csak haza kell lopnom.

370

Május 15. Péntek

Már mindenki tudja a laktanyában, hogy a konyháról elvezényeltek, de igyekszem olyan felhőtlennek tűnni, hogy minden gúnyolódásnak sikerült elejét vennem, öröm látszott rajtam, bár iszonyú nehéz eljátszani ezt úgy, hogy sajnálom a konyhát és be vagyok szarva attól, ami ezután jön. Viszont rajtam nem ez látszott és mivel senki nem értette, minek örülök, és annak, hogy lehet ennyire, nem találtak fogást rajtam. Már élesítgettem a mondatot Nitrónak, ha beszól,  hogy "minden jobb, mint itt lenni köztetek", de még a tekintetem is kerülte.

Reggel szóltam a Szilasi főtörzsőrmesternek (2. század), hogy hadd legyek kutyás. Egyrészt reméltem, hogy kiderül, itt maradok-e vagy dobnak tovább vidékre, másrészt ha maradok, ez nem rossz beosztás.

Gyerekként nagyon szerettem volna kutyát, megtettem mindent, hogy tudjam, mivel jár. Elolvastam minden elérhető könyvet, ahogy említettem már, az etológus Konrad Lorenz kutyák viselkedésével foglalkozó könyveit is. A kiképzésről is mindent, ami elém került. Német juhászra készültem, csakhogy mivel lakótelepi lakásban laktunk, végül keverék tacskónk lett.
A Buksi.



Mérete ellenére mindenben kárpótolt, a kezdeti csalódást átváltoztatta büszkeséggé. Társ volt, barát, bohóc és hős. Harcosként küzdött és tiszteletet vívott ki a környék kutyáiból, egész nagytestű állatokat futamított meg. Fiatalon pokoli gyorsan cikázva, ravasz cseleket alkalmazva szinte pszichikai hadviselést folytatott, sosem frontális támadással, hanem oldalirányú idegesítő harapásokkal támadott, azonnali meneküléssel, majd közben hirtelen irányváltásokkal, szűk, alacsony helyekre besurranva hagyta maga mögött a parkoló autók oldalának, kerítéseknek fájdalmasan csapódó üldözőt és míg az még csak értékelni sem tudta a történteket, Buksi már harapta is a lábát, farkát, újra. De ezt is mintha csak kedvtelésből művelte volna, csak a móka kedvéért. Szinte örök kölyök maradt, a vicces csínytevések végig elkísérték.

Erre, és arra a szinte árulásnak is beillő elképzelésre gondolva, hogy most lehetne végre német juhászom, úgy döntöttem, a kutyásokhoz kérem magam. Igen, árulásnak éreztem Buksival szemben, de azzal nyugtattam magam, hogy itt csak szolgalati kutyát kapok, nem fogom megszeretni, Buksi marad az első számú kedvenc, meg úgy egyáltalán, nem is biztos, hogy ez menni fog.

Szilasi - bár nem vagyok különösebben szimpatikus neki, mégsem volt elutasító. Lehet, hogy sikerül is. Azt mondja, pont szerel tőlük egy öreg, helyette úgyis kell valaki, és ha nincs a kopaszok közt kifejezetten erre a beosztásra küldött katona, akár én is lehetek. Ha nem vezényelnek vidékre.
Szóval semmi nem biztos még mindig.

Reggel 8-kor kezdem életem első őrszolgálatát. Huszonnégy órás szolgálat, négy órát benn tölt az ember pihenőn, négy órát valamelyik őrizeti ponton. Két ilyen van, a lőszer, vagyis a lőszerraktár, meg a kapu előtti poszt. Senki nem szereti az őrszolgálatot, de nem értettem soha az okát.

Egészen az első négy óra éjszakai pihenőig.

Reggel nyolckor kezdődik a szolgálat, én pihenéssel kezdtem. Déltől kinn a kapunál kellett lennem négyig, majd este nyolcig pihenő újból. Éjféltől pihenő, a lecuccolás miatt nagyjából egy óra körül tud lefeküdni az ember, pont innentől a legjobb az alvás, de hajnal fél négykor felkeltenek. Borzalmas. Pont a legjobb és mély alvást szakítják meg drasztikusan, utána viszont éberen figyelni kell kinn.

Brutál.

Biztos, hogy igazi katona akarok lenni?

371

Május 14. Csütörtök

Fölnyomott a Robi Cupinál, valami olyasmivel, hogy nem jól csinálom a zárást, gondolom, nem viseli jól, hogy már csak pár napig tartozom alá. Cupi meg akart fenyíteni még utoljára, nem tudom miért most, miért nem tegnap, akkor lett volna oka. A büntetésem, hogy berakott őrszolgálatba holnapra. Elmondta, hogy többet a konyhára nem kell lemennem, át fognak helyezni.
Ez így egy kicsit hirtelen jött, jó régóta küzdöm, voltak utalások, de így egyszer csak hirtelen, nagyon szarul esett. Elszoktam már attól a bizonytalanságtól, ami a kiképzés állandó jellemzője volt, amitől igazán elviselhetetlennek éreztem az egészet. Nagyon rossz érzés, ha úgy tűnik, találomra dobálják az embert, ha azt, akiről döntést, hoznak, annyira sem  veszik figyelembe, hogy tájékoztassák, mi fog vele történni, mikor és miért. Valahogy azt vártam, hogy néhány nappal előtte közlik, hogy elhelyeznek, hogy hova kerülök.
De megint ilyen hirtelen jött. Mint egy forgószél. Felemel és ledob valahol.
Utálom ezt.
Cupi meg se tudta mondani, hogy konkrétan mi lesz, vidékre kerülök-e vagy nem, csak hogy a konyháról felrendelnek, hogy ott már ne okozzak kárt. Ezt nem értem, miből feltételezik, tegnap volt az első botlásom.
Azt sem sikerült Cupitól kiderítenem, hogy mikor tesznek el innen, mindenre az volt a válasza, hogy holnap őrszolgálatba tett.
Megint félelmetes a jövő, ijedt voltam nagyon. Az egyetlen előnye mindennek, hogy Robinak már semennyi ideje sincs velem foglalkozni, megszabadultam tőle. De ez most csak tény, nem öröm.

Délután leadtam a szakácsruháim, felköltöztem a konyháról. Utoljára voltam lenn. Volt ebben valami félelmetes. Nagyon vágytam erre a percre régóta, de most félek, és fura nosztalgikus hangulatba kerültem. Rossz volt kipakolni a szekrényem, rossz volt úgy körbenézni, úgy kilépni, hogy egy komplett bejáratott kis birodalmat hagytam hátra.
Valami fura érzés szorította a torkom, tegnap még szét akartam verni mindent, ma meg fáj kilépni innen azzal a tudattal, hogy utoljára teszem.
Vidáman, mosolyogva pakolásztam, igyekeztem a lehető legnagyobb fesztelenséggel tenni, mintha mindez rettentő örömet okozna, hogy Robi ne lássa a bizonytalanságom. Ez sikerült is, mert láthatóan zavarban volt, nem szólt hozzám, nem gúnyolódott. Persze azt is láttam, hogy nem akar az új szakács előtt úgy viselkedni, ahogy szokott, hányingert keltően simulékony módon diskurált. Az egyetlen jó dolog tényleg az, hogy ezt nem kell többet elviselnem.

Reggel még együtt nyitottam a kopasz szakáccsal, úgy láttam, nem volt rá hatással Robi. Elbeszélgettünk, elmondtam, hogy a saját elhatározásomból hagyom itt a konyhát.
Ez az égbekiáltó marhaság nyomot hagyott az arcán egy időre, de aztán egész jól elbeszélgettünk. Eszembe jutott, hogy elmondom neki, hogy csak amiatt került ide, mert én el akartam helyeztetni magam. Hogy nekem köszönheti, hogy itt van, de végül soha nem mondtam neki. Sportszerűtlen lett volna, mintha ezzel kiváltságot akarnék kieszközölni a jövőre nézve. Meg hogy érezze lekötelezve magát.

De ne érezze.

Nem érdekel.

Amúgy meg jó gyereknek tűnik.

372

Május 13. Szerda

Még 54 hét.

Délelőtt felküldtem a konyhásokat a századhoz, hogy majd csak az ebédre jöjjenek vissza.

Merthogy valahogy rám jött valami, nem tudom mi.

Azt éreztem hirtelen, hogy szétbaszom a világot.
Széttépem apró darabokra.

Éreztem, hogy elkezd jelezni, mint a hányinger, amikor megérzed hirtelen, hogy ebből majd hányás lesz, de még csak felkészít, azzal a kegyetlen émelygéssel. Még van idő elrendezni mindent, behozni az ágy mellé a vödröt, kinyitogatni az ajtókat, hogyha futni kell, ne akadályozzon. Mozogsz még rendben, de a gyomrodat már nyomja, csavarja az érzés, kisebb öklendezések már megjelennek.

Na, ekkor küldtem el a konyhamunkásokat.

Ne lássanak.

Szépen halkan benyomtam utánuk az ajtót, majd nagyon lassan elgyalogoltam a mosogatóhoz, nyugodt mozdulatokkal leemeltem egy méretes merőkanalat.

Lüktetni kezdett a gyomrom, felpumpált valamit az agyamba, valami durvát, valami olyat, hogy most nem áll meg előttem semmi. Összerántotta a testem és egy hatalmas ütést öklendeztem.
Teljes erőmből rávágtam az egymásra tornyozott tányérokra.
Éktelen csörömpöléssel tört össze a legfelső. Megint megrándult a testem, és egy újabb hatalmas feszüléssel rávágtam újra. Tovább törtek a tányérok. Isteni érzés volt.
Attól a mikromásodperctől, amikor meglendült a merőkanál és egész nagy légellenállást fejtve megállíthatatlanul suhant előre, innentől kezdve, míg rá nem csapódott a halomra, egy orgazmusszerű kéjérzet járt át, a testem minden része egyetlen nagy lökésben feszült a merőkanál felé, s mihelyst a lökést továbbjuttatta magáról, az összes tagom a hátországban elernyedt, és tehetetlen csomagként csapódott az ütés után, mint egy próbababa ütközési teszten.
A szemem lecsukódott ilyenkor, a fejem hátrabillent, megnyúlt az arcom, a szám kissé kinyílt, és miután az összes kinyerhető erőmből összerakott ütés megérkezett a tányérokra, én belül széttárt karral forogtam peckesen, jelezve, hogy minden az enyém, én vagyok az ura mindennek, ami a képzeleten belül és kívül tény, valóság, fizikai test, közeg, és mindennek, ami csak elképzelés és teória. Mindez az én rendelkezésemre áll kényemre és kedvemre.
Adhatok, elvehetek, teremthetek és rombolhatok.

Nincs: Isten elvtársnak jelentem, teremtettem egy új világot.
Lószart.
Én vagyok az Isten.

És ekkor hatalmasat csörren a sok porcelán, szférák zenéjeként hasít át az agyamon, betölti az összes üreget belülről, és minden izom- és bőrsejtet megremegtet, ahogy távozik végtelen csendet hagyva maga után. Hosszan állok a süket csendben, majd kinyitom a szemem, hogy lássam azt a világot, amit jogom van megsemmisíteni. Isten vagyok, pusztító Isten.
Bennem egyesül Széth, Árész, Nergal és az összes pusztító, háború isten.

Körbejár a tekintetem a konyha csempéjén, át a falon, ki a szabadba a vakolaton át és ott látom ezt a laktanyát, a katonaságot és azt érzem, nincs hatalma, nincs hatalmatok felettem. Elpusztítom, ha kell.

Aztán lenézek a tányérokra.

Nem vagyok elégedett.

Ahhoz képest, hogy mi energiát tettem bele, az a három tányér, ami összetört nem sok. Rávertem még egyet, most csak a darabok fröcsköltek szerte szét, féltem is, hogy a szemembe pattan vagy elvágja a kezem, de újabb tányér nem tört el.

A picsába, nem kellett volna ezeknek az asztalig átrepedni?

Felvettem egy ép tányért és a hosszú folyosón a bejárati ajtó melletti csempézett fal felé dobtam. A hátoldalával ütődött neki, bénán lecsapódott belőle egy darab, földre zuhanva még egy negyednyi rész levált, de amúgy egészen egyben maradt. Bosszantott. Hogy fogom így szétcseszni a világot?

Újabbat dobtam el, félig az élével ért a falhoz, három darabra hullva zuhant a földre. Nem jó. Nézzünk egy újabbat. Ez se. Mi a faszból van ez? Azt vártam, hogy úgy robban szét, mint Hiroshima, hatalmas gombafelhővel, atomjaira, és megsemmisül, mintha sose lett volna.
De nem.
Dobom az újabbat, aztán még egyet, megsuhintom, megpörgetem, de nem jó, nem törik jól.

Ekkor kinyílt az ajtó és betoppant Cupi.
Elfelejtettem ráfordítani a kulcsot. Az ütő megállt bennem.
Meg szerintem benne is, mert szótlanul pásztázta körbe az ajtó környezetét, aztán teljes csöndben gyalogolt elém. Elfelejtettem tisztelegni, jelenteni, mindent, csak néztem rá.

– Minden rendben itt a konyhán? – kérdezte nyugodt hangon.

Nem tudom, rendben van? Neki vajon úgy tűnik? A szart van rendben, mit keresünk itt? Én mit keresek itt? Miért kell itt lennem? Ha akarom, ha nem? Mi a faszt csinálunk itt?

– Jelentem, minden.

– Azokkal mi történt? – bökött a cserepekre az ajtóban.

– Jelentem elcsúsztam velük, most jöttem seprűért.

Bólogatott, aztán a fejét csóválva elment.

Nem voltam már Isten.

A konyhamunkások semmit nem kérdeztek, ebéd után böktem a sarok felé a fejemmel, hogy azt legyenek szívesek szedjék össze.

Visszajött kimaradásról a kopasz szakács. Épphogy csak összefutottunk, mentem fel szolgálatból, ő akkor jött le a konyhára betanulni. Megint Robival lesz egész este. Egy iskolába jártunk vele is, ismertem, utánunk jött egy évvel.
Böröcz.

Éjjel forgolódtam, mikor észrevettem, hogy kezdenek az idősebbek elszállingózni a körletből. Felpattantam én is és utánuk mentem. A klubszobába igyekeztünk, videózni szoktak éjszakánként az öregek, ez alapvetően az ő kiváltságuk. Teljes lelki nyugalommal mentem be, bár úgy éreztem, mindegyik engem néz, kopaszként ugye semmi keresnivalóm itt. De begyalogoltam hátra és leültem. Többen forgolódtak, aztán Nitró észrevett.

– Húzás vissza a körletbe Dvorszky! Kifelé innen! – szólított meg.

Elhatároztam, hogy maradok. Nem szóltam vissza, oda se fordítottam a fejem, de Nirtó nem hagyta magát. Csakhogy az öregek a filmre voltak kíváncsiak és végül kisebb szóváltás után elkussoltatták. De beszoptam, mert ezek a marhák pornót néztek. Úgy éreztem, mintha valami perverz majom lennék, vagy olyan kiéhezett – mondjuk ez nem állt messze a valóságtól –, hogy inkább tíz körömmel kapaszkodom a székembe, de nem állok fel. Órákat ücsörögtem, míg végre valami vacak akció filmet beraktak, amin már el lehet álmosodni úgy, hogy amikor felmegy az ember nem sütik rá, hogy tuti rejszolni megy.

Nem, ezt ne gondolják.

Hajnalban feküdtem végül le.

 373

Május 12. Kedd

Ma megint elkéstem, nem értem be a szabadnapomról időben a laktanyába, de nem lett belőle semmi. Pedig az őr ugyanaz volt, aki a korábbi késésemnél asszisztált. És most vihorászott is, hogy hülye vagyok, öt percet késtem. Alig valami ez, hogy-hogy nem tudok ennyivel előbb beérni? Legyintettem, hogy úgyse érti, de azért belém ültette a bogarat, egyre jobban félni kezdtem a csütitől, míg a kaputól az irodáig értem. De semmi komoly, magyarázott a pontosság fontosságáról, ami nem nagyon érdekelt, megemlítette, hogy a gombjaimra se tudok figyelni, olyan csálén áll mind, hogy rossz nézni. Végignéztem az ő gombjain és olyan szívesen mondtam volna, hogy mit ugatsz faszfej, a tieid hogy állnak? De csak szó nélkül igazgatni kezdtem a sajátom, címer állóra forgatva.

Benn az a hír fogadott, hogy megjöttek a KOPASZOK! A napokban érkeztek négyen, most megjött a többi. Nagyon jó! De az örömömet elrontotta, hogy jött egy új szakács. Korábban Fattyas azt mondta, hogy akkor helyeztet el, ha két szakács jön. De csak egy érkezett, és ráadásul egyből ki is ment szabadnapra. DÚÚrva!!

Az még jobban idegesített, hogy Robival már találkozott. Robi kígyó, simán be tud sározni úgy, hogy nem is mond sokat.

Se valósat.

Bosszant a dolog.

374

Május 11. Hétfő

Lökött az Ecet őrnagy a konyhán. Nagyon ritkán látni, van néhány tiszt, akinek csak a nevét hallottuk, de ők maguk ritkán jelentek meg. Ilyenek azok a tisztek, akik hadműveleti tiszti szolgálatot adják a két reptéren. Nagyon ritkán jönnek le a laktanyába. Az ilyen tisztekről az a vélemény, hogy ők értenek talán valamihez, talán ők azok, akiknek van valami sütnivalójuk, ha már ilyen fontos beosztást kaptak. Mivel szinte sose látjuk őket, minden reményünket beléjük helyezzük, most már csak ők védhetik meg a mundér becsületét, ugyanis az látszik, hogy a laktanyabelieknek nem megy.
A mundér becsülete.

Az itt nagyon hiányzik.

Mert milyen feladata van egy tisztnek a laktanyában? Mi is a munkája? Katonai jogszabályokkal biztosított, felnagyított előjogokkal basáskodnak egy csapat védtelen kölök fölött. Sima börtönőrök, nevelőintézeti felügyelők, ártatlanul elzárt kamaszokkal kegyetlenkedők. Fontoskodva, teátrális keretek közt, giccses liturgiával követelik meg a tiszteletet, amire egyáltalán nem szolgáltak rá.
Munka ez?
Érdem nélküli, a rendszer iránti vak lojalitással működő, tompa fabáb határoz rengeteg rábízott fiatal ember sorsáról, súlyosabb helyzetben életéről.

Ezért kap fizetést, elismerést, társadalmi státuszt. Megérdemeltnek érzi a jutalmat, és a dicséretet jogos jussaként fogadja.

Normális ez?

Átszóltak telefonon, hogy nagyon nagy ellenőrzés lesz, takarítsak ki rendesen. Ez a takarítás kezd az idegeimre menni.
Jó, tudom, tisztán kell tartani a dolgainkat, de olyan érzésem van, csupán epizódszerepeket játszunk a takarítások közti szünetekben. Elküldtem a két konyhamunkást, segítsenek a századnál. Olyan ijedt arcot vágtak az ellenőrzés hírére, nem akartam, hogy itt lábatlankodjanak. Fellocsoltam és habzószódából seprűvel a pocsolyásabb részeken akkora habot vertem, majd eltűntek benne az asztalok. Annyit csináltam az ellenőrzésig, hogy szinten tartottam.

Belépett Ecet őrnagy.
Nomen est omen.
A név kötelez, hihetetlen savanyú alak.
Olyan arccal megy végig a konyhán, mintha a gyomorsava marná a torkát. Vigyázzban állok az ajtóban, nem vezényelt pihenjt, várom, hogy kegyeskedjen. De nem vezényel. Lehet, hogy elfelejt, mert mélyen belépdel a konyha belső bugyraiba, ahol majdnem térdig ér a hab. Körbeforog benne, tapodja, áll egyik lábáról a másikra, majd masírozik jobbra-balra, rugdosódik benn egy kicsit, érezhetően élvezi, aztán odaint magához. A lúgos közeg valószínűleg kioltotta, semlegesítette a savat.

– Fiam, ez igen!

Annyira elpárolog belőle a savanyúság, hogy rám mosolyog.

– Büszke vagyok magára! Délután eltávozást kap!

Tisztelegtünk, majd délcegen, jókedvűen távozott.

Slaggal lecsapattam a habot, a vizet a lefolyókba söpörtem, majd lehívtam a két konyhaszolgálatost. A maradékot letolattam velük és ronggyal feltöröltettem a kövezetet, csak hogy ne csússzon.

Takarítson anyátok!

Igaza van Ecetnek. Én is büszke vagyok magamra.

Jó tanítvány vagyok.

Tényleg kaptam szabadnapot ma, öttől kimentem. Nem találkoztam Edittel, helyesebben nem mentem el hozzá. Nem tudom, mit csináljak vele. Minden tudományom szertefoszlik amikor együtt vagyunk. Pedig tudományból amúgy sincs sok. Járunk, legalábbis amikor otthon vagyok úgy csinálunk, csókolózunk sokat, azt mindkettőnk szereti, miközben összeolvad a szánk, látom, hogy átszellemül, teste kicsit hátrahanyatlik a karomban, a rátörő romantikus érzésektől majd elalél, elernyednek az izmai és remegő pillái alól süt a szerelem.

Nekem meg egyszerűen feláll a faszom tőle.

A karjaimba ereszkedik, rám bízza magát teljesen, de egyáltalán nem kapom meg.

Ehhez ma nincs kedvem, megnéztem inkább a Szeszélyes évszakokat a tévében.

375

Május 10. Vasárnap

Ma nem osztottak be szolgálatba. Nem értem miért, de nem kérdezem, senki nem is szól hozzám. Olyan mintha elfelejtettek volna, egyszer jött be csak az alegységügyeletes helyettes, hogy fel kellene mosni a folyosót. Már ez a "kellene" kifejezés is vicces, parancs ebben nincs, de az ügyeletes helyettes egy erélytelen Sas sofőr, mondtam neki, hogy biztos talál valaki mást, különben úgy egyen majd, hogy befogja az orrát és nem néz a tányérjába. Ez elég volt, hogy többet ne piszkáljon, estig már senki nem nyitott be.
Alszom egész nap.

376

Május 9. Szombat

Délelőtt Csabi meghibbant. Csabi csendes és ostoba augusztusi leszerelő körlettársam. Olyan erélytelen, nem is, inkább vértelen, alig lehet észrevenni, hogy létezik. Amikor beszél vagy csak megszólal, ha felé is néz az ember, nem igen látja meg, hosszan lehet az arcába bámulni azzal a tudattal, hogy a csupasz falon pihen a tekintet. Ha meg mozog, akkor csak a szele ér el, ahogy az amúgy terebélyes, kövérkés testével félfordulatokat megtéve áll félre a szembejövő útjából, ha az ember fel se néz, akkor sem tud vele összeütközni.

Reggeli után közölte velem, hogy úgy döntött, ma én csinálom a körletszemlét.

Igazán jóízűt nevettem, majd mondtam neki, hogy én meg ma úgy döntöttem, én csinálom a körletszemlét.

Hoztam seprűt, vizet, felmosófát, rongyot, szóltam neki, hogy húzzon fel az ágyára, mert útban van és nekiláttam. Letöröltem a szekrények tetejét, a karnis felső részét meg az ajtókeretet, amikor Csabi megemelte az ujját, hogy mutassa, hol még, visszamutogattam, és mondtam neki, hogy kussoljon, most én csinálom, ebbe most nem ugat bele. Felsöpörtem, felmostam, még az ablakokat is lemostam, ragyogott minden, aztán elmentem jelenteni az alegységügyeletesnek. Előtte még rászóltam Csabira, hogy le ne merjen mászni, hogy összetapossa a fénylő padlót, mert akkor neki kell újracsinálni. Idegesen felröhögött, én ugyanígy visszaröhögtem:

– Hehe, hehe, ne gondold, hogy viccelek.

Az AEÜ elfogadhatónak találta a körletet.

– Oké Csabi? – kérdeztem tőle kicsit fenyegetően, de nem vártam meg mit válaszol, felmásztam az ágyamra.

Csabi meg a szopatás. Röhej! Hogy juthatott eszébe ez egyáltalán?

Csak az lehet a magyarázat, hogy olyan mélyen van az ázsióm, hogy ilyen szar alakok is azt érzik, velem még ők is genyózhatnak.

Nem tudom, hogy jutottam ide, mindenesetre ez nagyon nem jó így. Valahogy tiszteletet, félelmet vagy valamit kell keltenem, hogy ne, ne érezzen senki előjogokat ahhoz, hogy engem ugráltasson. Inkább nem is kell se tisztelet, se ne féljenek. Csak kerüljenek el.
Illetve térjenek ki.
Az mindenkinek jobb lenne.

377

Május 8. Péntek

Koltay a csüti. Öt percet késtem, de nem szólt semmit. Nem is értem, már a kapuban figyelmeztetett az őr, hogy elkéstem ebből iszonyú botrány lesz, Koltay is nézte az óráját hosszan, amíg behúztam magam mögött az ajtót, de csak erőt-egészséget kívánt miután bejelentkeztem nála, és intett, hogy húzzak fel a századhoz. Arra tudok gondolni, hogy mindez amiatt volt, mert tudták 30 nap után voltam most szabadnapon, kíméletesebbek velem.
De igazából nem tudom.

Tegnap nagyon hideg volt napközben, mikádóban mentem ki.  De persze tudom, hogy azt már nem vehettem volna fel, már tavaszi öltözetben megyünk haza, de úgy éreztem, anélkül megfagynék. Megbeszéltük Apuval, hogy este 9-kor beadja a kerítésen. Abban nem jöhettem vissza, mert ma viszont olyan jó idő volt, hogy a napnál világosabb volt, nem lehet rajtam mikádó.

Ahogy beértem ma, átvettem a gyakorlót, Koltaynak intettem, hogy mennem kell a konyhára a zárásban segíteni, csak bólintott, nem akadékoskodott.

Apu pontban 9-kor valóban megjelent, elsuttogtam, hogy nincs semmi gáz, beértem, a kabátot meg el tudom tenni, megúsztam. Elváltunk és valóban bementem a konyhára, hogy a csüti utasítására vagyok itt. Kussoltam, betettem a kabátot az öltözőszekrényembe és tényleg segítettem a zárásnál.

Délelőtt még otthon elmentem fodrászhoz és levágattam a hajam amúgy majdnem nullásra. Soha ilyen rövid nem volt még. A bevonulásnál vágták valami hasonlóra, de akkor sem volt ennyire rövid. Fura érzés, mert sok hajam ugyan eddig sem volt, de ez, hogy szinte semmi nincs, olyan igazán védtelenné tett. Ezért nem is tudtam szó nélkül hagyni, hogy Robi, miután ma meglátott, azt ecsetelte, sittesnek nézek ki és, hogy lecsúsznának a fejemről a golyói. Mert ugyan azt el tudtam képzelni, hogy neki bevillan, hogy megszopat vagy valami ilyesmi kép, de ez a szituáció, hogy a fejemen csúsznak le a golyói, olyan életidegen, hogy még sértőbbnek is éreztem, minden másnál. Fenyegetőztünk, de aztán csak duzzogva szétváltunk, én takarítottam, ő meg szöszmötölt valami szarral.

Olvastam egy könyvet Konrad Lorenztől. A kutyák viselkedését írta le, és ebben volt egy sztori, miszerint ő, a saját tenyésztésű, vadonat új kutyafajtája egyik első egyedével sétált a lakóhelye környékén. Minden nap megtette az utat és az egyik kertes háznál az ő kutyájának esküdt ellenségével, egy hatalmas német juhásszal ugrott össze folyton. Nem fizikailag, csak az elrettentés szintjén, ugyanis a két kutya a kerítés két oldalán ugatott, elmehettek volna egymás mellett, de nem, ők hatalmas lendülettel acsarkodtak egymásra, miközben a rácsok mentén szaladtak fel-alá, kerítésoszloptól kerítésoszlopig.

Aztán egy nap renoválták a kerítést és az egyik végén jó darabon hiányzott. A két kutya mit sem sejtve kezdi a szokásos viaskodást, mikor mindketten kiérnek a kerítésen túlra és megállnak egymással szemben. Semmi nincs köztük. Mind a kettő megszeppen kicsit, áll és figyeli a másikat, míg végül nagyon lassan visszaoldalognak a kerítés széléig, önfeledten acsarkodni kezdenek újra és csak addig szaladnak már el, ameddig a kerítés tart.

Robival így viselkedünk. Ma minden körülmény adott volt a verekedéshez, felbosszantott kurvára, sikerült nekem is olyat mondanom, amitől ő kapta fel a vizet, kölcsönösen elküldtük egymást az anyjába, forgattuk dühödten a szemeinket, de mivel nem volt jelen a Basa, hogy lefogja Robit, így nem ugrott nekem. Én meg nem akarok verekedni. De ezt nem mutathatom, csak azt, hogy nagylelkűen elállok tőle, nyilván olyasmi tudatban, ami Robiban is munkál, hogy jól van én kegyelmeztem meg neki, hülye szarjankó, emiatt igazán nem érdemes ekkora ügyet csinálnom.

Aztán ma már nem piszkáltuk egymást többet.

A kabátot este inkább lenn hagytam az öltözőben, majd máskor felviszem, úgyse hiszem, hogy most olyan hamar várhatom, hogy használni fogom. Még ha kiengednek sem lehet már felvenni. Koltay nem szólt hozzám, mikor felmentem a körletbe.

378

Május 7. Csütörtök

Ma, kerek 30 nap után mehettem ki szabadnapra.

30 nap.

Nem is nagyon hallottam, hogy a törzsszakasznál lett volna ilyen hosszú benntartózkodásra példa. Az őrszázadoknál ez bevett gyakorlat, de a törzsszakasz válogatott csókosokból áll. Ha valami ordenáré baromságot nem csinálnak, akkor gyöngyéletük van. A bent töltendő szabadnap is igen ritka, de hogy valakit egy hónapig ne engedjenek ki, az mindenkit meghökkentett. Mintha egy leheletnyi tiszteletet éreznék emiatt, de persze van, aki egyszerűen csak agyalágyult marhának tart.

Edittel – azt hiszem - majdnem minden rendben. Mondjuk felvett valami új szokást, hogy rácsap a kezemre, ha az eltéved. Ehhez olyan, ellentmondást nem tűrő határozottság, olyan tűz van a szemében, hogy tisztán látszik, ádázul védekezni fog. De az is látszik, hogy az a tűz bennem dermesztő jeges hómezőt akar létrehozni.

Nincs erre esély. Nem hűlök le, a hómező csak egy apró sistergés, mint a vízcsepp a rezsón, olyan gyorsan elillan. Marad az alig kontrollálható vágy.
De ha nem a saját farkam dobol a fülemben, akkor jó vele. Beszélgetünk, nevetgélünk. Azt nem említem neki, hogy mi van nálunk itt benn, viszont rácsodálkozom a mindennapjaira, érdeklődöm, kérdezgetem, majd sikamlós vicceket engedek el. Kezdetben szellemes vagyok, aztán önkéntelenül alpári, mígnem a magam előtt is letagadott vágy egy hihetetlen nagy belső erekcióban kiteljesedik és a makkom belefúródik az agyamba, aztán mindenem a faszom lesz, bárhol érint meg, olyan mintha épp befogadna, majd szétrobbanok, de tisztelettudóan rábólintok, igen, milyen kis bájos, virágos blúzt vett tényleg.

Valóban.

Jól állt neki.

Csakhogy nekem sokkal jobban.

379

Május 6. Szerda

54 hét.

Úgy éreztem, most kell cselekednem. Valahogy nem hiszek Cupinak, hogy elhelyeztet.
Leszaladtam a dokihoz köhögtem neki egy kicsit, de nem írt ki. Aztán kihallgatást kértem Fattyas őrnagytól.
Ő a laktanyaparancsnok helyettes, állítólag a személyi ügyeket is ő intézi. Elég morózusan fogadott, mondta, hogy reméli valami nagy volumenű ügyről van szó, mert az egész hivatali utat megkerülve csöppentem be ide, nem is kéne fogadnia. Szépen megfigyelhetően terjedt szét az arcán először az elképedés, majd a felháborodás.

Kifejtettem, hogy érzésem szerint sokkal jobban tudnám szolgálni a hont sima határőrként, és kértem helyeztessen a 2. századhoz, ha máshova nem lehet. Ingerülten mondta el, amennyiben nem jön két új szakács, nehezen tudja teljesíteni a kérésem, mert akkor vidéki kerülettől kell szerezni egyet, de ebben az esetben engem kell lehelyezniük.
Itt hosszú hatásszünetet tartott, hogy érezzem, ez azt jelenti, hogy vidékre kerülök, bár az volt az érzésem, csak a reakciómat tesztelte, hátha ettől megijedek és visszalépek. Ez járna nekik a legkevesebb papírmunkával.
Esze ágában nincs szerintem elhelyeztetni.

De persze azzal bocsátott el, hogy megteszi, amit lehet, mert elég szokatlan a kérésem, inkább a konyha irányába szoktak igyekezni a katonák, de összességében becsülendő, csak az a baja, hogy hallott már rólam és az alapján nem teljesítené semmilyen kérésem, mert úgy érzi, nem jeleskedem amúgy olyan nagyon.

Na ja, ez igaz.

380

Május 5. Kedd

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁááááááááá.... Igen! Igen! Igen! YES YESS YESSSSS!!
Megjöttek az első KOPASZOK!!!

Hogy ezeknek milyen kis elesett, ijedt ábrázatuk van!

Egyelőre mindössze négy kis csipasz sofőr érkezett, nekik van már jogsijuk, nem tart olyan sokáig a kiképzésük, előbb itt vannak, mint az állomány többi tagja.

470 napjuk van!! 470 nap! Nekem 380! Mekkora égbekiáltó különbség!! Vége a teljes kopaszságnak! Jó még három hónapig én is kopasz vagyok, de az, hogy már vannak mögöttem, hogy csúszom feljebb a tárban, az kurva jó, az elmondhatatlan! Milyen öreg vagyok! Van már, akinél tapasztaltabb, sokkal tapasztaltabb vagyok, értékesebb lettem, kevésbé elpazarolható!!

Rohantam is a raktároshoz, hogy amiről egyszer beszéltünk, nem oldhatnánk-e meg. Leadnám ezt a kitaposott szar bakancsot, odaadja valamelyik kopasznak, nekem meg kiutalhatna egy vadonás újat! Tőlem tudta meg, hogy megérkeztek az első fecskék, úgy elérzékenyült attól a gondolattól, hogy ő is eggyel feljebb csúszott, hogy nem akadékoskodott!

Új surranó, új élet!

381

Május 4. Hétfő

Délelőtt, a szolgálatom előtt Jávorszabóval irtózatosat gyúrtunk a konditeremben. A végkimerülésig versengtünk. Már látható nyomai vannak az erőfeszítéseimnek, megjelentek a bordák a hasamon, a karom is vastagodott. Egyszerűen csodásan nézek ki!

382

Május 3. Vasárnap

Ma is órák hosszat napoztam, kicsit leégtem. A délelőttös szolgálat után kisunnyogtam hátra. Az a bozótkupac, amit a társaim készítettek, olyan takarást biztosított, hogy felülhettem, nekidőlhettem és akár olvashattam is volna. Legközelebb hozok könyvet, annyi időm van itt, arra használhatnám.

Gyerekkoromban imádtam olvasni, igazi könyvmoly voltam, nem lehetett leráncigálni focizni. Illetve egyszer, kb. 6-7 évesen befogadtak a nagyok. Nem voltak elegen és befüttyentettek a pályára.
Béna kis fasz voltam, ijedeztem, amikor felém jött a labda vagy valamelyik ellenfél. Ha valami csoda folytán mégis beleértem lasztiba, hihetetlen szögben pattant le rólam, félre, ki a kerítésen túlra, esetleg a másik csapat csatára elé a kapu közelében, vagy egyszerűen csak lőttem egy sima öngólt.

Mindenesetre egy idő után már előre fogták a fejüket a társaim, ha úgy nézett ki, akcióba lendülök. Volt valaki, aki a hátam mögött kissé erőtlenül, de – az ellenfél által valami okból üresen hagyott – kapu felé lőtt. Az lett volna a szerepem nekem, az egyedülinek a labda közelében, hogy egy picit beleérek és besegítem.

De nem volt szívem.

Annyira szépen, lassú haladással jött, hogy csak annyit csináltam, beálltam mögé és a testemmel fedeztem. Elragadtatva figyeltem, ahogy egyenletes sebességgel begurul a kapuba. Elengedtem a fülem mellett az összes csapattársam artikulátlan ordítását, hogy érj bele, érj már bele te kis majom, én tántoríthatatlan voltam.

Büszkén fordultam aztán feléjük, diadalittas mámorban, hogy lám úgy is tudok gólt szerezni, hogy nem érek semmihez. De nem osztoztak az örömömben, valami marha szabály volt, hogy hozzá kellett volna érnem, mert csak akkor érvényes gól. Nem tudtam, de nem érdekelte őket, elmondták, hogy valószínűleg nagyobb az esélyük emberhátrányban, és kitettek a csapatból.

Tehát sokat olvastam. Azt jól csináltam, minden történet betalált.

Hozok is le ide könyvet.

Heverésztem a gúla mögött, nyugalom vett körül, ici-pici hangfoszlányokban ért el hozzám a laktanya életének néhány jellegzetes zaja. Kedvtelve hallgattam, azt éreztem, olyan, mint a “jó ebédhez szól a nóta”. Utáltam, mint a szart, de néha a konyhában bekapcsolva maradt a rádió a vasárnapi ebéd után, így ez a sült hús és a dinnye utáni pihenés háttérzaja lett, a megnyugvás, olyan mint a szünetet jelző éles szirénahang a lágerekben.

Ami akkor is jó, ha amúgy kibírhatatlan.

Élveztem, csukott szemmel hallgattam és pokoli messze kerültem a világtól, ettől a rám erőszakolt, furcsa világtól.

383

Május 2.  Szombat

Ma minket, kopaszokat nem osztottak be szolgálatba, hanem általános körletszemlét kellett csinálnunk.

Úgy véltem, hogy ez nekem nem dolgom.

Mivel az összes kopasz a századnál maradt, gyakorlatilag minden idősebb katonára szükség volt a FEP-en, ezért mindenki szolgálatba ment. A laktanya kiürült, csak a kopaszok maradtak takarítani. Vagyis nincs öreg katona, aki basztathatna. Ráadásul Nitró is szabadnapon van!

Mivel általános gyakorlat, hogy a szakácsok a konyhán esznek, a reggelihez határozottan gyalogoltam ki az épületből, be a konyhára, mielőtt bárki hozzám szólhatott volna. Robinak elmondtam, hogy a századnál kell takarítanom, az alegységügyeletes a körletünket, meg a budit bízta rám. Csillogott a szeme, ahogy hallgatta, a budis résznél könnybe is lábadt neki, olyan szépnek találta. Örömmel engedett el:

Ja, menjek csak, ahova való vagyok, varacskoljak ott. Kár hogy tegnap nem szart alaposan mellé!

Mondtam, hogy a neveltetését figyelve az a csoda, hogy néha beletalál.
Na ebből megint lett feszülés, de aztán lenyugodott, ahogy a reggeli után magamhoz vettem egy vödröt, felmosófát, meg rongyot. Még azzal búcsúztatott, hogy úgy takarítsam ki a WC-t, hogy holnaptól ott eszem.

Anyád.

Elballagtam a csütihez, Mészáros törzsőrmesterhez. Tán ő a legszimpatikusabb altiszt, az idősebb katonákkal tegeződik, jó kedélyű és bár sosem józan, ettől nem válik rohadékká.
Ma kicsit feszültebb, mert még nem ihat.
Mondtam neki, hogy a klubhelyiséget bízták rám, aztán mennem kell vissza a konyhamunkásoknak segíteni a konyhára. Rábólintott, megkaptam a klubhelyiség kulcsát, előkészítettem mindent, bevittem az eszközök nagy részét, és szóltam a csütinek, hogy szerzek egy seprűt. Fenn az alegységügyeletesnek jelentettem, hogy a csüti a klubszobába rendelt takarítani. Ez az egész tök jól bevált. Lassan ugyanis általánosan elfogadottá vált, hogy a mindenkori csüti közvetlenül gecizik velem, még fel is sóhajtott az ügyeletes, hogy le van velem a gondja.
A klubban magamra zártam az ajtót, letöröltem a polcokat, felsöpörtem, kicsit felvizeztem, majd bekapcsoltam a tv-t, a videót és megnéztem a Rendőrakadémiát, meg a Római vakációt. Ez utóbbi kazetta szinte érintetlen volt, és nem hiszem, hogy valaha megtekintette volna bárki is utánam.

A klubszoba annak a folyosónak a közepén nyílik, aminek az egyik vége a csütihez vezet, a másik pedig az ebédlőbe. Mindkét vége opálüveges kétszárnyú ajtóba torkollt, az ajtókat szigorúan csukva tartottuk, így én benn a klubszobában szinte hermetikusan le voltam zárva. Halkan tévéztem, és szerencsére mindkét  üvegajtónak olyan a hangja, hogy amint kinyílik, pontosan tudni fogom, hogy jön valaki. Délben, amint az ajtó előtt ebédhez igyekvők hangja elült, kisettenkedtem az üres folyosóra, majd bementem az ebédlőbe.

A többiekkel ettem. jelezve ezzel Robinak azt, hogy olyan szopásban van részem, hogy nem kivételezik velem senki, még kajálni is a pórnéppel jöttem.

Kaja után elszaladtam vécére, ott kushadtam, amíg a folyosóm ki nem ürült, majd határozottan bementem a klubba ismét. Az ablakból, a függöny takarásában egész délután figyelhettem, ahogy a kis bokros zugomban, hátul pakolásznak, gazt irtanak a többiek. Idegesített, hogy eltüntetik a védelmet nyújtó apró bokraimat, ami ugyan tényleg megtörtént, de a kigazolt szárakból viszonylag magas gúlát építettek, ha az úgy marad, eszményi hely lesz napozni.

Délután a Másfél millió lépés ment a tévében, két rész adtak le, nagyon tetszett. Láttam már korábban, de sose volt rám hatással, legalábbis nem ilyen. Olyan szép, békésnek, kedvesnek látszott a külvilág, a természet.

Az egész nap kurva jó volt, nem buktam le. Visszavittem este a szerszámokat a konyhára, a csütinek nem tűnt fel, hogy egyáltalán nem látott takarítani. Amikor leadtam a kulcsot, csak bólintott. Az alegységügyeletes sem szólt hozzám, azt hitte a csüti megkínzott ma, és mire felértem a századhoz minden készen volt, a szobánk is ragyogott.
Épp akkor nyitottam be, amikor a szolgálatból megjött néhány öregnek mesélte Basa, hogy Dinóval kilógtak napközben, végigjárták a várost a Latviával, állítása szerint minden csaj benne lett volna, akire ráfüttyentettek, csak nem volt idő megállni.
Basa a csőszerelmes.

384

Május 1.  Péntek

Délelőttre osztottak be, végigcsináltam rendben, délután viszont hatalmasat napoztam. Annyira szép idő volt, nem hagyhattam ki.
Az az előnye a konyhának, hogy gyakorlatilag bármikor kimehetek a laktanyaépületből, felbecsülhetetlen.
Egyszerűen nem értem, mi ütött belém tegnap éjjel. Mitől szartam be ennyire?
Mert ugyan Adyligeten csak csoportosan lehetett az udvaron, az épületek közt mozogni, itt azért jóval szabadabban mozogtunk, sokszor a csüti nem is figyelte ki megy ki, ki jön be, de azért alapvetően, mindig kellett valami indok, ha megállít, hogy hova-hova ilyen sietősen emberek. De nekem már ilyesmivel se kell készülnöm. Legalábbis napközben. Evidens, hogy a konyhára megyek.

Ugyanis a konyha bejáratát kintről lehet megközelíteni és takarodóig csak beintek a csütinek, hogy én vagyok, már mehetek is. Így viszont, hogy ma nem szakácsruhában, hanem gyakorlóban mentem a grundra, hátra, sokkal kevésbé kellett félnem a lebukástól. Kevésbé feltűnő, mintha fehérben lennék, és amint lefekszem, szinte észrevehetetlen vagyok. Több órát heréztem kinn, el is aludtam egy kicsit.
Arra ébredni, hogy mérhetetlen csend van, csak távoli madárdal szűrődik be, gyönyörű kék az ég és, hogy mindezt zöld keretben, az arcomba hajló fűszálak közt látom, elmondhatatlanul jó érzés. Így maradnék örökre, ha biztosítva lenne, hogy minden egyéb is így marad, sose bukik le a nap és szellő se rezdül.

De aztán felültem, megláttam a laktanya épületét. Erős émelygés vett erőt rajtam, és aztán visszafeküdtem fél órára, hogy megbarátkozzam a gondolattal, hogy nemsokára önszántamból bemegyek oda. Amúgy ez a harmadik ünnep, amit egymás után benn töltök. Ez se szokás, három egymást követő ünnep valamelyikén normál esetben egyszer legalább ki szokták engedni még a nagyon renitens alakot is, azért annyira nem akarnak senkit labilissá tenni. Vagy tudják, hogy ezt velem tényleg nehéz lenne, vagy egyszerűen szarnak rám.

Nemtom.

385

Április 30. Csütörtök

Holnap május elseje, ezért ma ünnepi ebéd volt, egy valag kóla megmaradt, fürödtünk benne. A konyha ajtajához sunnyogtak a katonák a vacsora után és kopogtak, hogy nem maradt-e még kóla, osztogattuk boldog boldogtalannak, legalább kétszer annyit kaptunk, mint amennyien vagyunk. Lehet, hogy az augusztus 20.-i ünnepségre szánt kólát kaptuk meg előre, amit most persze szétosztogattunk már, vagy elszámolta magát, aki ezt megrendelte május elsejére.

Este haza akartam szökni, pont jó volt az AEÜ (alegység ügyelet), a csüti és a HDM (hadműveleti tiszt) is. Minden egybe vágott, de mégsem indultam neki.

Basa tegnapelőtt a fülembe tette a bogarat a szökéssel.
És szerintem jogos is lenne. Nem engedtek ki egy ideje, 23 napja benn vagyok, de én hazamennék. Igazából nem tudom jól megfogalmazni, hogy minek is, de valamiért jó lenne. Mondjuk, egyszerűen csak innen ki.
Számba vettem a lebukást követő hiszti mértékét. Vannak olyan tisztek, akik a bolhából is elefántot csinálnak, azoknál nem jó lebukni. Aztán van az a fajta, amelyik keménynek látszik, de vagy engedékenyebb vagy annyira be van fosva, hogy nem tesz semmit. Hát arról a reptéri hadműveleti tisztről, aki  ma szolgálatban van, ezt mondják. A hadműveleti tiszt, aki az egész határőrlaktanya és az összes szolgálati pont beosztott katonái felett hatalommal rendelkezik. Akik ezt a szolgálatot adják, magas rangú tisztek és olyan urak, hogy a laktanyában nem is nagyon látni őket. Ha rendőr lenne az ilyen, akkor ferihegyi rendőrfőkapitány lenne a titulusa. Szóval a mairól jókat hallottam, de most a csüti személye is megfelelő volt, és az alegységügyeletes is olyan, aki előbb megpróbálja kideríteni, elsimítani a dolgokat, mielőtt jelent. Ha most lebuknék, nagy a valószínűsége, hogy kisebb büntetéssel megúsznám.

Napközben eldöntöttem, hogy ma kiszököm, de valamiért nem volt kedvem az estét a konyhán megvárni, ezért felmentem a századhoz. A gyakorló felsőt az ágyam végébe készítettem, hogy ne zajongjak azzal, hogy kiveszem a szekrényből. Vártam az estét, a takarodót, hogy utána elindulhassak. Addig pedig feküdtem az ágyban és morfondíroztam.
Úgy döntöttem Basának sem szólok, ezt én magam akarom megcsinálni. Csak a kerítésig kell eljutnom. Közeledett a takarodó ideje, a körletben többen kérdezték, miért fekszem gyakorlóban az ágyon, miért nem fekszem le rendesen.
Hümmögtem mindig valamit, hogy jó így, lusta vagyok átöltözni. Aztán jött a takarodó, lekapcsolták a villanyokat, de én nem mozdultam, olyan csönd lett, hogy szentségtörésnek tűnt volna. Végiggondoltam, hogy hogyan jutok le a lépcsőn, a takarodó után a tök üres, kongó folyosón az éber alegységügyelet előtt elhaladva a csapatügyelet előtt ki a szabadba. Elég lehetetlennek látszott.
Máskor is volt már ilyen, hogy éjszaka lementem a konyhára, de akkor mindig volt valami okom, ha megállít a csüti, tudtam mit mondani, vagy meg sem állított, mert tisztában volt vele, hogy a részegeskedő öregek rendeltek le, de most nem volt ilyesmi. Most rosszban sántikáltam. És ettől a megszokott dolog is sokkal nehezebb, nyomasztóan kivitelezhetetlennek látszott.

Feküdtem, meredtem a tök sötét plafonra és éreztem, hogy szertefoszlik az elhatározás. Nem mertem moccanni.

De vajon miért? Hol kezdődik a gyávaság, ki a bátor, mi a komplett idiótaság, meddig tart a józan ész? Hol az akarat és mi ez a gyengeség?

Gyáva vagyok és szájhős. Akkor mire volt a fene nagy elhatározás napközben?

Hajnalig ruhában feküdtem az ágyon, aztán leereszkedtem és átvettem a pizsamát.

És olyan megalázottnak éreztem magam, mint még sosem.