346

Június 8. Hétfő

Ma találkoztam a Ketyával!! Ketya iskolatársam volt a szakács suliban, azóta meg a barátom. Nagyon örültem, ugyanis őt három hónappal előbb hívták be és azt gondoltam, hogy addig, amíg le nem szerelünk mindketten, pontosan 1 év 9 hónapig nem látjuk egymást. De ő most a Honvéd kórházban van, illetve pontosabban 30 nap EÜ szabin.

Ketyával a szakácssuli utáni nyár kovácsolt össze, amikor együtt próbáltunk szerencsét a balatoni vendéglátóiparban. Sok szerencse kellett hozzá, és nekünk azzal nem is volt bajunk. Az egyik legnagyobb szerencse akkor ért minket, amikor valami apróságon összeszólalkoztunk a szállásadónkkal, így már az első éjszaka kihajítottak minket és a földvári vasútállomás melletti fűzfa alatt kellett éjszakáznunk. Azért szerencse, mert enélkül valószínűleg végigdolgozzuk a leszerződött hónapot, felvesszük a  pénzt és hazamegyünk. Így viszont egy folyamatos, kalandokkal teli csövezés kezdődött.

Ketyát augusztusban bevitték katonának, Brenyóval, Ketya általános iskolai osztálytársával kísértük el a gyülekezőhelyre, a Sportcsarnokhoz.

Egészen mostanáig nem sokat hallottam Ketya felől, én novemberben vonultam, levelet nem tudtunk váltani, azt se tudtam pontosan hol van, de mint most mondta, Lentibe vonult, mesélte, hogy az első hónapokban szinte egyáltalán nem volt otthon.

Abban a mondásban, hogy „embert barátjáról” lehet valami igazság. Amikor mesélte, hogy a kiképzés után az egész századot elvitték a debreceni konzervgyárba, ő átaludta az ébresztőt, átaludta a körlettársak készülődését és átaludta a század menetelését, IFA-ra terelését, akkor magamra ismertem. Nem történt konkrétan ez velem, hanem csak ilyesmi hülye szituáció.
Lentiből Kaposvárra került írnoknak, ott viszont unatkozott. Mivel haza innen sem engedték, úgy érezte valamit tennie kell, így egyszer egy hirtelen ötlettől vezérelve dagadtra püfölte a térdét stokival. Jól sikerült, mert azonnal a kaposvári, onnan meg a budapesti Honvéd kórházba került.
A duzzanat vészes gyorsasággal apadt, ki kellett találni, hogyan tovább. Például úgy, hogy megkérdjük a gyanúsan fiatal műtősfiút, hogy ki fia, borja. Hát és mit tesz Isten, katona. De nem ide van beosztva, hanem ő tulajdonképpen beteg. A laktanya felé. A kórházban viszont, mint „Hilfer” dolgozik. Vagyis a Honvéd kórház az akut műtőssegéd hiányt oly módon pótolta, hogy a hozzá bekerült kiskatonáknak felajánlotta, hogy egy hónapos eü. szabadság fejében maradjanak a gyógyulást követően a kórházban segítőként, 'Hilfer"-ként. Pár nap múlva már Ketya is műtőssegéd lett. Részt vett egy műtéten, csak néznie kellett, közben letesztelték, bírja-e a vér, a lüktető szervek látványát. Esze ágában nem volt visszamenni a laktanyába, tehát bírta.
Amikor felnyitották a testet, akkor elbizonytalanodott, lassan hátrálni kezdett a műtőasztaltól, ekkor csak annyit mondtak neki, hogy ha most kimegy, később már csak rosszabb látvány fogja fogadni a műtét közben, ha nem kell egyenesen elfutnia, maradjon, próbálja meg. Aztán, ahogy mondta, az első pár perc után már kifejezetten érdekesnek találta amit látott.
Hilferként szinte civil élete volt, nem mehetett ki ugyan a kórházból, de benn a munka után azt csinált, amit akart. Három hónapig lehet valaki a laktanya felé betegnek bejelentve, ha hosszabb a betegség, automatikusan elindítják a leszerelési eljárást, ami sok, igen alapos vizsgálatot is jelent. Ezt megelőzendő a kórház három hónap után elbocsátja a katonát, jutalomként viszont kiírja 30 nap eü szabadira.
Ezért éri meg mindenkinek.

Innen meg nagyon keveseknek vezet vissza az út a laktanyába. Ketya épp azt meséli, hogy már készítik neki a helyet, ha van üresedés, azonnal megy is vissza. Nehéz oda bekerülni, de azt mondja olyan érdekes műtéteket látott, amit sose gondolt volna. Épp mesélte volna, hogy milyen az agyműtét, amikor észbe kaptam, hogy már iszonyú késésben vagyok, elbúcsúztunk, azzal a tudattal, hogy lehet egy újabb fél év, vagy több is mire újra találkozunk.

Egész szabadnapomon nem voltam az Editnél. Néha van olyan érzésem, hogy nagyobb nyugtom van, ha nem megyek el hozzá, nem jelentkezem. Ő nem tudja, mikor vagyok itthon, ha én nem szólok neki. Tehát van, amikor nem is tudja. Érzi, hogy valami nem stimmel, mert kimaradnak hetek, de nem tud rajtakapni, hogy épp kinn vagyok a laktanyából.

Viszont így nem sok esélyem van jobban közeledni hozzá. És néha riasztóan nem is akarok.

Aztán visszaérkezésnél majdnem elkéstem. Iszonyú nehezen megy igazodnom az időhöz. Nem tudom, hogy szándékos-e, a tudatalattim dolgozik-e ilyen látványosan – egyszer már volt olyan érzésem, hogy egy seggfej –, mindenesetre olyan gyönyörűen hagyom figyelmen kívül, hogy már készülődni kellene, már indulni kellene, mintha ettől tényleg nem is telne az idő.
Csak a legeslegutolsó pillanatban, amikor szinte borítékolható a késés, akkor szánom rá magam az indulásra. Rohantam, ahogy csak tudtam, már amennyire az egyenruhához illik a sietség. És végül épp hogy, egy-két perc ráhagyással értem be.

Ma megyek először éjszakai szolgálatba. Várom nagyon, mert fogalmam sincs, hogy működöm éjszaka. Mikor leszek álmos, az leszek-e egyáltalán, és hogy bírok majd ébren maradni?

Az őrszolgálatban van egy kiismerhető gyakoriság, 4 óra múlva leváltanak. De itt sokszor úgy megy ki a betonra az ember, hogy nem tudja, mikor jön a váltás. Az olyan nyomasztó, hogy hidegebb éjszakákon, több fokot csökken tőle a hidegérzet.

Ráadásul ez lesz az első éles szolgálatom egyedül, kutyával. Mivel szeretnék minél több szabadságot adni neki, ezért Ködit vittem ki magammal.

347

Június 7. Vasárnap

Tegnap ugye, majdnem elszúrtam mindent, véletlenül egyszerre engedtem ki a Pórázt és a Ködit, a kemény őrkutyákat, de nagy szerencsémre nem kaptak össze, s Póráz az ott focizó ÉPK-sokat sem falta fel.

Ma délelőttös szolgálatban vagyok kutyakonyhán.

Amit nehéz megszokni az az, hogy irtózatos a bűz. Attól a minősíthetetlen kajától jellemzően hasmenésük van  a kutyáknak mindig, de ha nem, akkor a székletük épp hogy krémes állagú, viszont nagyon lédús, párolog durván. Kétszer kell kitakarítani a ketreceket egy nap, de bőven összeszarják a két alkalom közt. Ugyanis ez az egyetlen, amit szabadon csinálhatnak, akkor, amikor csak akarják. És teszik. Mi meg megoldjuk a kajával, hogy az emésztőrendszerüket komposztálóvá alakítsuk, aminek a végterméke iszonyatosan büdös.

Be kell fognom a fülem, amikor szerencsétlenek dolguk végeztével ösztönösen be akarják temetni az eredményt és kaparni kezdik hátra a homokot, mert homok nincs, beton van, azon meg velőtrázó hangot ad a körmük.

Aztán ők úgy érzik megtették, amit kell és többet ügyet se vetnek a kupacokra. Következésképp széthordják, összekennek mindent, még az itatótálakat is. Persze valahogy megoldják, hogy ők maguk nem lesznek szarosak, de a lábuk azért olyan. És úgy viszik mindenfele. Slaggal szoktam leveretni róluk, már azokról, amelyeknek ez jó móka, ez élvezet. A többivel nem tudok mit kezdeni. De ettől még kitakarítottam a kenneleket. Azt hittem ez gyorsan megvan. Tulajdonképpen igen, megvan.

Csak ebben a bűzben hosszú.

És ezért nem szeretem csinálni.

Viszont gyönyörű idő volt és levetkőztem derékig, a nadrágot meg egészen combközépig felhajtogattam. Minden munkafolyamatot így végeztem, és még a kutyakonyhában, ahol pedig pár fokkal hidegebb van, ott se vettem fel semmit. Élveztem, hogy minden közvetlenül a bőrömet éri. Kicsit szabad voltam. Dönthettem és én döntöttem, hogy hagyom magam. Elcsábulni. És így voltam egész nap.

Estére úgy leégtem, hogy mindenemet fájlalom.

Amikor begyűjtenek az IFA-val, és sziszegek néhány mozdulatra, és meglátom, hogy lángoló vörös, bár a ponyva alatt, abban a fényben inkább koromfekete a kezem, nyilván az arcom is, a legbarátságosabbnak tűnő társam szemében is csak azt tudtam kiolvasni, hogy dögölj meg.

Közel voltam hozzá, tényleg. Minden, ami most rajtam van, mindenhol, ahol meghajlik a textil, marja, tépi a testem. Néha egy-egy kanyarban, amikor összefeszül vállam a mellettem ülővel, kisebb sikolyt engedek el.

A köteléken már az egész század láthatja, hogy ma én nyaraltam. Korlát százados tartja az eligazítást és fennhangon mondja, ki megy ma szabadnapra.

– És Dvorszky… Dvorszky maga itt van?

A „jelentem itt”-be úgy belevisítottam, hogy a századosnak meg kellett jegyeznie, hogy magának Dvorszky semmi nem jó, maga semminek nem tud örülni?

De, tudnék.

Tekerjen be valaki hűs levelekbe.

Szóval szabadnapra engedtek. Olyan laza voltam hazafelé, amilyen még soha. A tányérsapkát hátratoltam, mert mint egy töviskoszorú szúrta, nyomta, vágta a homlokom. A nyakkendőt levettem, az inget kigomboltam és hátra a vállam mögé toltam az ingnyakat, hogy a merev kimenő ing anyaga ne dörzsöljön. A váll-lap ugyan verte a lapockám, de még így is viselhetőbb volt. A nadrágot leeresztettem a csípőmre, mert ha ügyesen léptem, nem mozdult el a csípőcsontomról, nem dörzsölődött a derekam. A nadrág slamposan rálógott a cipőmre és a lábaimat viszonylag nagy félkörökben kellett tennem egymás után, hogy ne súrlódjanak a szárak, miközben a zsebénél fogva húztam el az anyagot a testemtől.
Menekülni így nem tudok, vagyis olyan vagányan, kajlán állnék, zsebre dugott kézzel a VÁP, a katonai rendész elé, tán még nem is tisztelegnék.

Állnék, mint a nyúl a viccben:
„Mi van medve, te vagy itt a bakter?”

Ha rágóznék közben, biztos helyben lelövetnének.

De mákom van. Hazaérek VÁP-os nélkül.

Anyuék azzal fogadtak otthon, hogy kaptak levelet arról, hogy élenjáró lett a fiúk. Fogalmuk sincs, hogy az micsoda, hova tegyék. De örülnek, mert valahogy ez mégis jó. Ugyanakkor kicsit zavarja őket a levélben megfogalmazott mondat, hogy engem az ellenség gyűlöletére nevelnek. Merthogy a levélben valóban az áll, hogy nagyon köszönik a szülők áldozatos munkáját, a szocialista hazát szolgáló erőfeszítéseiket, de most már a határőrség veszi át a nevelésünket, hogy a szocialista hazánk érdekében képezzenek ki, honvédő egységgé. És tisztelni fogjuk a feletteseinket és megtanuljuk gyűlölni az ellenséget.

Mert az fontos.

348

Június 6. Szombat

Ma kutyakonyhás vagyok. Egész nap. Már egyedül járok, tegnap ugye levizsgáztam. De az első napomon majdnem elszúrtam mindent, majdnem irtózatos nagy bajt csináltam.

Amíg tanulószolgálatba jártam ide, igyekeztem a kutyákat megfigyelni. Para, Póráz, Pofás, Ködi, Szemi, Lux, Luc vagyis Lucifer és Fjord lakik a kennelekben. A nevüket valami lexikonból kapják, szekvenciálisan. Valaki húzza az ujját egyenként lefelé a sorokon és írják rá az ott található kifejezéseket a törzskönyvre. Így nagyjából be lehet lőni a korukat, mert amelyik az ABC közepéről kapott nevet az idősebb, amelyik a végéről az fiatalabb.

A legidősebb Fjord, 10-11 éves lehet. Erős testalkatú stramm kutya, nem látszik a kora. Nála valamivel fiatalabb Hobin és Ködi vagyis Ködmön. Hobin vöröses szőrű, de Fjordhoz hasonlóan fejedelmi megjelenésű, tartású állat, viszont Ködi eléggé megroggyant, sárgásbarna szőre csomókban hullik, kezd szenilisedni, rosszul lát, hall. 9 év körül lehet, de öttel többnek látszik.
Szemi, ó-németjuhász, 7-8 éves, kiegyensúlyozott állat, rettentő okos és kezes. Para, Póráz és Pofás 5-6 évesek, mindegyik jó formában van, Para kiszámíthatatlan, Póráz agresszív, vele is érdemes óvatosan bánni, Pofás meg egy kicsit félénkebb.

Érdekes, hogy valamiért ezeknél az őrkutyáknál az agresszivitás, a kiegyensúlyozottság vagy az erő a domináns vonás, nem nagyon láttam félelmi reakciót. Pofáson egy kicsit csak, de nem vészes.

Ennek a helyzetnek nagyon örülök, sokkal nehezebben vagy lehet, hogy sehogy se viseltem volna, ha sok megtört lelkű, félénk kutyával találkoztam volna itt. Ebbe amikor jelentkeztem, bele sem gondoltam. Megint valami romantikus elképzelésem volt a határőr és a kutyája közti elszakíthatatlan kötelékről, a szinte vértestvéri kapcsolatról. Ahogy elrejtőzve fekszenek a fűben és kémlelik a tájat.
Testük egymáshoz ér és egyszerre dobog a szívük.

Sem abba nem gondoltam bele, milyen lenne, ha lelki sérült kutyákat látnék, de arra sem voltam felkészülve, amivel itt találkoztam. A kutyákból valahogy, az hogy fegyvernek tartjuk őket, kiölte a félelmet, jobban viselik a sorsukat, mint én, aki csak látom és ellátom őket.

A lexikon nemrég kicsúszhatott a törzskönyvíró kezéből, mert rossz helyen nyitotta ki, hirtelen az L betűhöz ugrott vissza, így lehet az, hogy Luc és Lux nevük ellenére fiatalabbak a többieknél. Luc 3 év körül lehet, Lux pár hónapos.

Amikor megérkeztem a szolgálati helyre és kifordult az épület elől az IFA, ami idehozott, hirtelen teljesen egyedül maradtam. Mondhatni őrizetlen.

Vannak feladataim mára, de alapvetően azt csinálok, amit csak akarok. Estig vagyok ide beosztva, délután kettő körül jön a váltás a szolgálatba induló kutyákért, addig és utána szabad vagyok.
Elcsendesedik a környék, az IFA motorzaja leülepszik, gyönyörűen süt a nap, még nincs meleg, még a hajnali pára nem száradt fel teljesen, de érezni, hogy utána pokoli hőség jön. A környezetem most egy elhagyott kis falucska koszlott vasútállomására emlékeztet a harmincas évekből. Egy bakterház kicsiben.

Úgy éreztem magam, mint Tutajos, mikor leszáll a vonatról, áll még hosszan, miután elment a szerelvény, és boldogan szívja be a vidéki levegő illatát, mozdulni még nem tud. Most így egyedül, egy mesebeli nyaralás díszletét láttam a kutyakonyhában.
Aztán én mégis megmozdultam, hátramentem a kennelekhez és a pihenőidős kutyákat egyenként köszöntöttem, amelyikhez már kaja nélkül bemehettem a ketrecbe, ahhoz benyitottam és megdöngettem az oldalát. De mindegyiknek mondtam valamit, mindegyikhez beszéltem egy kicsit. Mondogattam a nevüket is, hogy szokják tőlem.
Én vagyok az új gazda.

Aztán elkészítettem azt a szart, amit kaja helyett kapnak. Egyszer adunk nekik enni egy nap. Nagyjából egy óra körül azoknak, amelyek benn vannak a kennelben, aztán azoknak amelyeket lehoznak szolgálatból. Most egy óráig semmi dolgom nincs. Csak ki kell takarítani majd a kenneleket, de az nagyon gyorsan megvan, seprűvel, slaggal. Illetve mivel én kaptam Luxot a kiskutyát, még vele kell foglalkoznom.
De az nem munka, nem feladat, hanem játék.

És persze érdemes egy kicsit foglalkoznom a többivel is. Végiggyalogoltam a kennelek előtt. Lassan, igyekezve, hogy ne zavarjam őket abban, amivel foglalkoztak. Meg akartam nézni melyik milyen úgy egyébként, amikor békén hagyjuk őket.

Megálltam, ha felfigyeltek rám, és akkor indultam újra, ha már nem érdekelte őket a jelenlétem. Némelyiknél hosszabban álltam és néztem mit csinálnak. Szerencsére egyik sem ugatott hosszan, ezen már túl vannak, csak Lux és Pofás jött közelebb, de ő a rácstól olyan távolságra, hogy ne érjem el, ha benyúlok. Egyébként se tudnék, mert derékig sűrűbb szövésű drótháló takarja a 10 centi távolsággal készített rácsozatot. Csak afölött tudnék átnyúlni. De nem nyúlkálunk be, csak a két agresszívebb kutyánál. Úgy takarítjuk a területüket, hogy nem megyünk be hozzájuk, hanem csak négy oldalról, a szomszédos kutyák boxaiból is, a seprűt átdugva és slaggal segítve kikotorjuk a kutyaszart a rácson kívülre. Vagy csak barnára pamacsoljuk az aljzatbetont, ha épp hasmenésük volt. Összességében mindegyik nyugodt, a fiatalabbak esnek ki ebből időnként, felugatnak kocsizajra néha, vagy futkározni próbálnak a cellájukban.

Ködi rendített meg. Idős kutya, de olyan, mint egy magas, nagyon izmos és intelligens férfi, aki szépen öregszik, látszik rajta a testi erő és az erős jellem. De mostanában megtámadta az öregség úgy igazán. Napról napra összébb esik. Bírja még, de lépteiben nem emeli már olyan magasra a lábait, kicsit meggörbült a háta és néha tétovázik. Nem tudni, hogy nem emlékszik hirtelen mit is akart vagy nem hall, nem lát jól valamit és ezért bizonytalan. De mindez csak pillanatokig tart. Amíg álltam a ketrece előtt, nyugodtan feküdt és felemelt fejjel figyelte a környéket. Néha rám nézett, de ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel, mint minden másra. Viszont miután otthagytam a ketreceket, messziről láttam, hogy idegesen keringeni kezd benn. Időnként megállt, és teljesen más irányba indult újra.
Ezek az irányváltásai olyannak tűntek, mintha türelmetlen lett volna, mintha csinálnia kellett volna valamit, amiben akadályozza a helyzete. Nagyon megsajnáltam. Láthatóan nincs sok már az életéből, és talán sosem volt kinn igazán szabadon. Bementem hozzá, és egy darabig dögönyöztem. Nem bánta, ha hozzáérek, persze lassan közeledtem, de hamar lefeküdt elém és hagyta, hadd masszírozzam. Nem dőlt oldalra, nem hemperedett hanyatt, hanem szinte szabályosan feküdt, a méltóságán nem esett csorba. Aztán felálltam és alakiztam vele picit. Tudni akartam, hallgat-e rám. Igen, hallgatott, magamhoz tudtam hívni, lábhoz tudtam parancsolni és apró köröket tettünk benn. Rátettem egy magammal hozott nyakörvet és pórázt, majd kimentünk a cellából.

A kennelek hármasával egybe építve kicsit távolabb egymástól, masszív tömbként álltak mögöttünk. Szemben 8-10 méterre egy fasor és tuják mögött húzódott egy hangársortól elválasztó drótkerítés, jobbra valamivel messzebb egy elvadult, gazos, fás árnyas liget takarta az amúgy is átláthatatlan betonfalat, ami egy vasúti sínpártól, azontúl meg tulajdonképpen a reptéri úttól szeparált el. Balra a kutyás gyakorlópálya gyanúsan szabályos téglalapja feküdt, a két, még gyanúsabb deszkákból összeütött rácsozat, amik közt egy bőrlabdával félreérthetetlen mozgást végezve töltik a szolgálati idejüket az ÉPK-sok, az építő szakasz katonái. Ők szinte mindig riadó készültségben vannak, mert bármikor lehet riasztani őket, ha nagy a baj, kiégett valahol egy izzó, szét kell szedni egy zárat, vagy a leesett csempét kell karhatalmi jelleggel visszaparancsolni a helyére.
Ezt a stresszt vezetik le épp. Labdával.
A saját laktanyabeli körletük felújításánál mindig az aktuális munkafolyamatra utalva csak hárman-négyen mennek dolgozni, hivatkozva arra, hogy ennyi a burkoló vagy a villanyszerelő köztük, a többi csak lábatlankodna.  Hogy ezt hogyan etetik meg a tisztekkel rejtély, de nekünk, őrkatonáknak is feltűnik, mennyire nem siettetik a felújítást. Talán jobban érzik magukat itt. Régen itt volt az állandó körletük a kutyakonyha közelében, aztán beköltöztették őket a laktanyába, de most a felújításnál visszakerültek megint ide, ahol az égvilágon senki nem háborgatja őket.

A kennelek mögött áll a kutyakonyha, és ezt az egész területet körbeveszi egy embermagas drótkerítés. Sok a fa a kennelek körül, nem tudom, szándékos-e, de ez árnyékot ad a kutyáknak.

Ködivel kicsit mászkáltam, nem sokat, mert láttam, hogy nagyon tisztességesen hagyja magát, teszi, amit mondok. Ezért egy határozott mozdulattal levettem róla a pórázt. Még tartottam a nyakörvénél fogva és mellé guggolva elmondtam neki, hogy most menjen, övé itt a tér, bóklásszon, de viselkedjen rendesen. Okosan nézett a szemembe, én kicsit izgultam, de elengedtem.

– Menj öreg harcos! – indítottam el. Elszaladt jobbra a ligetbe és vadul jelölni kezdett. Utána gyalogoltam, megvártam, míg a kezdeti felindulás kicsit csitult. Odakiáltottam a nevét, ő azonnal felemelte a fejét, és én behívtam. Szándékosan úgy helyezkedtem, hogy ne abba az irányba kelljen jönnie hozzám, amerre a kennel állt.

Buksi kutyánk miatt jutott ez az eszembe. Mivel sose raktunk rá se pórázt, se nyakörvet, az meg eleve reménytelen volt, hogy elcsípjük, ha nem akart engedelmeskedni, nem volt semmilyen eszközünk, hogy közvetlen irányítsuk. Az maradt, hogy egyezkedni kellett vele. Ez nem volt olyan nagyon nehéz ügy, mert én fiatalkorában nagyon alaposan kiképeztem. Emiatt olvastam azt a sok könyvet, ami okán gondoltam, lehetek kutyás. És amikor a kis kétmaroknyi vakarékot ott hagyhattam, hogy csak lefektettem a suli mögött, úgy hogy én meg megkerültem az egészet és negyedórára eltűntem a látóteréből, és visszatérve ugyanott találtam, ahol lefektettem, úgy éreztem készen vagyunk, úgy éreztem levizsgáztunk, én kiképzőként, ő okos kutyaként.
Ettől a naptól kezdve nem követeltem tőle semmit.
A család többi tagja sem.
Buksi rettentő okos, sőt rafinált volt. Megértette mi a helyzet. Vannak törvényszerűségek, amik változtathatatlanok, mondjuk, hogy akkor sétál, amikor visszük, és hogy a sétának a napszaktól függően más és más az időtartama, vagy, hogy bizonyos esetekben mi döntünk mi a jó és helyes viselkedés, de ezen túlmenően azt csinál, amit csak akar. És valóban, csak akkor igazgattuk, amikor valami miatt lényeges volt, nem szekáltuk, csak ha nyomós okunk volt rá. Ezt hellyel-közzel tudomásul vette, engedelmeskedett, amikor kellett, de az együttélésünk nagy százalékban konszenzusokon alapult.
Elkanászodott persze, de csak egy bizonyos fokig. Mindig kifejezte a nemtetszését vagy a nyílt ellenállását, ha például nem akart hazajönni még, de ezt még azon a határon belül tette, amivel a mi működésünket nem zavarta. Reggel általában én vittem le először. De nekem rohanni kellett suliba, tehát csak 5-10 perc volt erre.
Pisil, kakil és megyünk fel. Sosem késtem el miatta.
Aztán Anyu vitte le hosszabb időre, amikor mindenki elment hazulról, miután elintézte az otthoni dolgokat, és ha belefért még az előtt is, ahogy elkezdtünk a suliból hazaszállingózni. Amint hazaértünk mi kölkök, vittük is akár egymás után mindannyian. Volt, hogy a játszótéren váltottuk egymást az öcséimmel. Én vittem le, de valamelyik öcsém hozta fel, így Buksi sokszor órákig lenn lehetett. A kutyával való séta alkalom volt a haverokkal lógni. Aztán este valamelyikünk levitte még, sokszor a szüleim együtt, főleg meleg nyári napok után késő este, amikor lehűlt a levegő. Viszont azt pontosan tudta a kis dög, hogy mikor nem baj, ha makacskodik. Ilyenkor az istennek nem lehetett hazakönyörögni, amíg ő nem érezte úgy, hogy elég. Amint a házunk felé kanyarodtunk, azonnal jelezte, hogy nem akar jönni, sokszor a ház felé nézni elég volt, hogy tudjam, úgy döntött, még maradunk. Le-lemaradozott, hátat fordított nekünk és vágyakozva meredt abba az irányba, ahonnan jöttünk. Szélsőséges esetben leült és meg se lehetett moccantani. Hiába beszéltünk a lelkére, még a fejét is elfordította, tüntetőleg hagyott figyelmen kívül minket. Csak akkor indult el, ha egyértelművé tettük, nem haza megyünk.

És most az előbb Ködivel az jutott az eszembe, hogy nehogy azért ne jöjjön oda hozzám, mert azt gondolja, visszaviszem a rácsok közé.
De szépen dolgozott, szóltam neki, jött.
Megnyugodtam.
Magára hagyhatom.
Az ÉPK-soknak szóltam, hogy kinn van, de ők még örültek is, szerették Ködit. Mint kiderült, tőlük néha kapnak csontot a kutyák, mert amikor valamelyiknek küldenek vagy behoz hazai kosztot, a maradékot a kutyáknak adják. Közvetlenül a kiválasztottnak. Rendesek, mert mindig megszavaznak egyet, amelyik megkapja, ha az olyan kevés, hogy értelmetlen szétosztani, viszont nem nagyon hagynak ki egyet sem, rotációval, de minden kutya sorra kerül. Magukhoz hívták Ködit, ő nem nagyon dörgölőzött, de hagyta, hogy mindegyik megvakargassa, majd kiporoszkált a kerítés széléhez szaglászni, jelölni, szöszmötölni. Többet nem törődött senkivel.

Magára hagytam, elmentem kitakarítani a kenneleket. Slaggal, seprűvel.
Parához nem mentem be, de Pórázhoz igen. Agresszívnek mondják, de én csak energikusnak látom. Összességében nem sokat ugatnak, de Póráz magasan többet ugat a többinél. Egyáltalán nem acsarkodva ugat, hanem jelzi, hogy itt van. Látja, hogy jövök-megyek, belépek a többi kutya cellájába, ettől izgatottan forog az övében, mondhatni szaladgál, de nem látom, agresszívnek. A többiek is izgatottak, de egyikhez sem félek bemenni. Mind vágyik valami kontaktusra, beszélek hozzájuk, simogatom őket.

És mielőtt Pórázhoz értem, beszaladtam néhány szem HAMM-ért, hátha kell. Nézem, ahogy ugat benn, engem is, de azt érzem, csak azért csahol, mert körbejelez, én meg csak a hang útjában állok. Megpróbálom lecsendesíteni, és ez nem is nehéz feladat, ő is szépen kiképzett jószág.

– Csend legyen, Póráz! Hagyd abba, ne bomolj, kicsit halkabban, ne kiabálj. Bemegyek, Póráz. Rendben? Menj hátrébb. Csend legyen!

Valóban elhalkult, és a „helyedre” paranccsal a házába küldtem. Ekkor kinyitottam az ajtót, beléptem és bezártam magam mögött. Mondogattam, hogy maradjon a helyén, ne aggódjon, csak kitakarítok és nagyon lassan kisepergettem a szart a ketrec szélein túlra, figyelve arra, hogy ne legyek neki háttal. Közben tovább beszéltem, hozzá, mert úgy éreztem ez minden állatnak jól esik, így nyilván neki is. Mikor végeztem kinyitottam az ajtót és elkezdtem kihátrálni, letámasztottam a seprűt benn, hogy a slagot kilökdössem a rácson kívülre, de véletlen meglöktem a nyelét és bedőlt a ketrec belsejébe. Egyik kezemmel az ajtót fogtam, leguggoltam és a másik kezemet is teljesen kinyújtva hosszan, akartam megfogni a nyelet. És ekkor Póráz, mint valami lövedék, robbant ki a házából, engem félrelökve kiszaladt a ketrecből. Utána eredtem, kiabáltam, hogy „ide hozzám”, de hirtelen megláttam Ködit, ahogy a vezényszóra felkapja a fejét.

Bassza meg kinn van Ködi is! – nyilalt belém.
Aztakurva!
Ne! Ködi, eszedbe ne jusson! Maradj!

De jó, hogy süket kicsit, mert tényleg nem jött, visszafordult a liget felé szaglászni. Nincs most idő betenni a cellájába, rohannom kell Póráz után, mi van, ha tényleg agresszív?

Nem sokat vannak egymás közvetlen közelségében a kutyák, de azért van valami falkaélet köztük. A többiek szerint Ködi a rangidős, a falkavezér. De öreg, simán lehet, hogy a pozíciójára törne egy agilisabb fiatal.
Mint Póráz.
Nem találkozhatnak össze! Mi  van, ha összeverekszenek?

Kurva élet! Mit műveltem?!

Már nem mertem kiabálni, nehogy egyszerre mindkét kutyát behívjam, csak szaladtam Póráz után. Ő az ÉPK-sok felé nyargalt, de előtte a kerítés mentén megtorpant, megszaglászta Ködi nyomát és ő is jelölt.
És ekkor meglátta a labdát. Mint a nyíl vetődött utána, az ÉPK-sok közül valamelyik felismerte.

– Ez Póráz! Vigyázz! Jön Póráz! – kiabált azok felé, akik épp egymással tusakodtak hárman a labdáért. Ahogy felemelték a fejüket már köztük volt a kutya és rávetette magát a labdára. Megpróbálta megharapni, de az elpattant, ő ugrott utána, morgott, vicsorgott és most nagyon is agresszívnek látszott. Mindenki halálra vált, mozdulni senki nem mert.
Szaladtam volna Póráz után, bár, hogy mit kellene tennem fogalmam sem volt.
Épp haladtam el az egyik ÉPK-s mellett, amikor rám kiáltott:

– Ködi!

Hátranéztem és valóban, közeledett Ködi. Nem vette észre Pórázt, csak épp erre indult bóklászni. Pórázt lefoglalta a labda, az ÉPK-sok vigyázzban állnak, nem fognak rosszalkodni, tehát inkább rohanok Ködi felé. Megfordultam és szaladtam hozzá, elkaptam a nyakörvét, ő kicsit meghökkent a hirtelen mozdulattól, és „futás” vezényszóval magam után cibáltam.
Valóban, önkéntelenül lassulni kezdett, ahogy észrevette, hogy a kennel felé tartunk, húzogatnom kellett, hogy haladjunk, majd a felerősödő zajban magam mögé pillantottam.

A srácok teli torokból üvöltöttek, hogy siessek, mert Póráz valahogy meglátta Ködit és égig emelt farokkal, teljesen kihúzott testtartással és hátán felborzolt szőrrel, egyre gyorsabb tempóban nyargalt felénk. Ködi nem értette mi történik, de nem akart visszamenni a cellába, de erős futásnak eredtem, húztam és időnként rákiabáltam, hogy futás, és épphogy belöktem a rácson belülre és ráfordítottam a kallantyút megérkezett Póráz és úgy támadt a vasaknak, hogy hátra kellett ugranom, ne legyek a fogai útjában.
Néhány méterre lógattam fel korábban a pórázt, amit Ködiről vettem le, most megláttam, levettem és a vicsorgó állat felé indultam. Gondoltam rádobom valami hurokkal és valahogy behúzogatom a helyére. Rákiabáltam, hogy „kuss legyen”, illetve csend, csakhogy, ahogy észrevette, hogy felé közelítek, gondolt egyet és visszaszaladt a focipályára. Az ÉPK-sokban erősebb volt a kíváncsiság, mint az életösztön, mert eleddig ott álltak, ahol az előbb és minket néztek.
Póráz hirtelen újbóli megjelenése riadalmat okozott, némelyik megindult a kijárat felé, hiába ordítottam, hogy ne fordítson senki neki hátat és ne fusson, mert akkor lehet, hogy üldözni kezdi. Iszonyú mákjuk volt, mert Póráz azt a srácot célozta be, aki a labdát tartotta a kezében. Az, amikor rájött, hogy ő van veszélyben a száguldó kutya elé dobta a labdát, egyenesen a mellső lábai közé, ott az megakadt, megszorult és Póráz másodperc tört része alatt kilukasztotta. Belemélyesztette a fogait és addig tusakodott vele, míg teljesen leeresztett. Kiabáltam neki, hogy „hozzám”, meg hasonlók, de semmire nem hallgatott, ezért közvetlenül mellé mentem, szerencsémre nem morgott, nem csinált semmit, csak állt peckesen, szájában az összelapított bőrlabdával, és engem stírölt.
Mintha azt mutatta volna, na, mit szólsz baszki, látod mit szereztem?
Láttam, de nem voltam boldog.

Muszáj befognom, amíg a labda lefoglalja. Megálltam mellette kb. két méterre, és ráparancsoltam, hogy feküdjön le. Egy darabig kihívóan méregetett, majd a következő vezényszóra a földre ereszkedett. Lassan mellé gyalogoltam és igyekezve, hogy eszébe ne jusson, hogy el akarom venni a labdáját, a háta felől közelítve rácsatoltam a pórázt. Lábhoz parancsoltam, amit meg is tett, és összességében készségesen jött mellettem, de a labdát nem engedte ki a szájából.
Az ÉPK-sok kiabáltak, hogy vegyem el tőle, vagy inkább vegyek másikat, de eszembe se jutott elszedni tőle.
Nem úgy néztem, hogy odaadná.
Viszont innen már probléma nélkül elértük a körletet, kinyitottam az ajtót szűken, és mikor a teste nagy része benn volt, megállítottam, egyik kezemmel a pórázt csatoltam ki, szintén a háta felől nyúlva felé, lábbal a farát megtámasztva belöktem és a másik kezemmel berántottam az ajtót.

Zombiként intéztem még el aztán a kajáltatást, nem mentem már be egyikhez sem, csak alul becsúsztattam a tálakat a ketrecekbe, aztán a konyhából kitettem egy széket az épület elé és merev tekintettel ültem órákig, abba az irányba merengve, ahonnan az IFA-t vártam, hogy elvigyen innen. Olyan mélységesen szégyelltem magam önmagam előtt, hogy nem tudtam ma már többet a kutyákkal foglalkozni.
Azt éreztem, hogy úgy viselkedtem, mint egy nagyképű marha, mint valami nagylegény, aki azt hiszi, minden trükköt tud. Nem éri meglepetés.

És de.

Éri.

Figyelni kell.

Felelősséged van.

Fura mi?

349

Június 5. Péntek

Ahhoz, hogy valaki elismert kutyás legyen, vizsgát kell tenni.
A Szilasinál.
Merev pléhpofa, humora semmi nincs és biztos, hogy nem is érti.
De a lényegét se.
Viszont a vizsga végig vicces volt.

Rezzenéstelen arccal kérdezi.

– Hova megy ki a kutyás Ferihegy 1-en?

– Hátra.

– Helyes. És Ferihegy 2-n?

– Ott is.

– Jó. Mik a fő feladatok?

– Az őrszolgálat meg a határsértők elfogása.

 Kicsit hátrébb tolja a székét, jelezve, hogy elégedett, mindjárt végzünk.

– És mik a feladatok a kutyakonyhán?

– A kennelek tisztán tartása, a kutyák élelmezése.

– Rendben Dvorszky, üdvözlöm a kutyások közt.

Úgy nyújtja a karját mintha kézcsókot várna, de szerencsére maradunk a kézfogásnál.
Ennyi. Amennyit egy kétéves gyerek visszamond elsőre.

Ettől már lehetek kutyás, de az, hogy értek-e a kutyákhoz az nem szempont.
Mondjuk, ezzel bajba lennék egy vizsgán.
Ugyanis igazából, nem értek hozzájuk.
Csak szeretem őket.
És régen sokat olvastam róluk.

Aztán még az ajtóból visszahívott, hogy ha már itt vagyok, beszéljük meg a szabadságomat. Hogy kivehetném július 20-tól 26-ig.
Visszalépek az irodába, oké beszéljük meg.

– Akkor jó lesz így? – kérdezi, amint megállok előtte, tolla már a levegőben, a kitöltött szabadságos levelem kiterítve az asztalán.

– Jelentem jó.

– Jól van. Mindenki sorra kerül, magával legalább a vizsgával egy füst alatt letudtam. Örülök, hogy ezt megbeszéltük. Leléphet!

Én is kurvára örülök, jól megbeszéltük, mindig szeretem, ha van beleszólásom a sorsom alakulásába.

Délután kampós szolgálatban voltam Ferihegy 1-en. Zárnunk kellett. A zárás a reptér fokozott ellenőrzését és biztosítását jelenti, fontos eseménynél egy meghatározott körön belül meg kell akadályoznunk minden mozgást. Késő délután egy kormánygép érkezett.
Ilyenkor elrendelik a zárást a gép és a VIP váró előtt és a kettő között. A sima kormánygépek esetében kis zárást alkotunk két fővel, de most egy egész szakasz jött a laktanyából segíteni. Amikor a teljes mozgást meg kell akadályozni, az az úgynevezett VIP101-es zárás, ilyenkor viszont az egész századot kivezénylik. Nagy volt a szaladgálás, úgy állítottak be minket megfelelő pontra és megfelelő szögbe, mintha fényképezkedtünk volna.
Mindent, mindenkit katonás rendbe.

Ugyanis nem sima kormánytag, hanem Kárpáti Ferenc, a honvédelmi miniszter érkezett. Láttam is messziről, de ugyanolyan ellenszenves, mint az általam ismert többi, pontosabban néhány politikus. Mint mondjuk Brezsnyev. Akinek az ábrázata alapján börtönt adnék, nem országot.

Azt hittem ez valami nagyon különleges érzés lesz. Megpillantani valakit, aki nagyon-nagyon magasan áll az ország lakossága fölött, egy élő Isten, de csak egy ráncos öreg volt. Szóval semmi különös hatást nem gyakorolt rám, nem úgy, mint a vezérkarunkra, akik valahogy még a tisztelgésben sem tudták elrejteni az álságos alázatot. Hányinger volt végignézni ezt a hajbókolást. A minisztert még egyszer láttam képen, ott szemüveg volt rajta.

Azzal okosabbnak látszik.

350

Június 4 Csütörtök

Kampós szolgálat délelőtt 2-n.
Nagyon érdekes amúgy a reptér élete.
Semmi más dolgom nincs, mint ezt vizslatni órák hosszat. Ma valami gond volt valami csomaggal.

Ferihegy kettőt csak Malév gépek használják, én kinn a betonon, messzebb álltam, ahova buszok viszik az utasokat a beszálláshoz. Jöttek a kis csettegő kistraktor-szerűvel a csomagosok, húztak maguk után néhány összekapcsolt vontatmányt, kis vonatnak néznek ki messziről.
Hozzák az utasok csomagjait. Villámgyorsan pakolnak be, jól láthatóan semennyire nem érdekli őket mi van a csomagokban, úgy dobálják őket, mintha azt tesztelnék mennyit bírnak.
Hány méter zuhanás után bomlanak szét, törnek össze, nyílnak ki?
Milyen erővel kell ehhez egymáshoz verni őket?

Ma valami elcseszés lehetett, mert egy bepakolt, indulásra kész gépen pakolták ki újból, vizsgálgatták, majd néhány csomaggal egy másik géphez mentek. Onnan is hoztak ide. A nagy cserélgetés végén valahogy a beton szélén maradt egy csomagos vontatmány két bőrönddel. Elment a két gép, valahogy éreztem, hogy nincs ez így jól, de az a tag, akinek megemlítettem, az aggregátoros töltőkocsi vezetőjének, a legszabályosabb vállrándítással lerázott.

Megnéztem a csomagokat, mikor egyedül maradtam velük. Olaszoké volt, az egyik gép Rómába ment.
Látok némi összefüggést.

Ahogy valószínűnek látszott, hogy a tulajdonosok épp Olaszország felé repülnek, megdöbbentő erővel tör rám a késztetés, hogy kinyissam őket. Le vannak ugyan zárva, de olyan vacak lemezekből áll a zárszerkezet, hogy az egyik kallantyút kisebb feszegetés után ki tudnám nyitni.

Épp ekkor állt meg mellettem egy Latvia. Korlát százados lépett ki belőle, és a rituális tisztelgés után jelentést kért. Egészen pontosan azt kérdezte, mi az istent csinálok itt. Jelentettem, hogy ahogy nézem ezek lemaradtak a gépről és intézkedni kellene, de lecsendesített, hogy nekem ez nem dolgom, ilyesmit nem kell figyelnem, akkor kell jelentenem az ilyesmit, ha bomba van benne.

Oké, de azt meg honnan a gyíkból találjam ki?

Végül is beküld az üres beton közepére, hogy ott a szolgálati hely, ne csámborogjak el. A betonon benn rém unalmas. Ha nem áll itt gép, akkor nagyon látszik, hogy itt semmi nincs csak egy szürke placc, néhány apróbb repedéssel, amiket lassan kezdek felismerni messziről.
A távolban látom, hogy a Kilós minden katonánál megáll, mindenkit a jellegzetes testtartásával lecsesz és egy könyvelő alaposságával vizsgálja meg a legapróbb szart is, amivel igazolni tudná azt a berögzült feltevését, hogy szarunk a szolgálatra, leülünk, beszélgetünk, bambulunk ahelyett, hogy figyelnénk. Rendkívül alapos, minden mozdulatában benne van, hogy nem azt ellenőrzi, minden rendben van-e, hanem gőzerővel keresi, ami nincs. Hogy veszettül fegyelmezni akar. A legtöbbször nem félelmetes és nem riasztó amit csinál, hanem csak szimplán röhejes. Még akkor is, ha a mi bőrünkre megy.

De ma nem talált semmit.

Még látom messziről, hogy a kopasz srác az okmányoson –mielőtt visszamenne a laktanya felé–, állóra fékezteti a Latviát és leellenőrzi a századost.

351

Június 3. Szerda

Délelőtt 2-n, kampó. Vagyis délelőttös kutya nélküli, sima őrszolgálat Ferihegy 2-n.
Mike a kutató ügyeletes, egy fiatal hivatásos törzsőrmester. Alapvetően rendes tag, igyekszik a szolgálatot úgy beosztani, hogy mindenki jól járjon. Amiatt, hogy három hónap késéssel kerültem a 2. századhoz, azok a hivatásos kutügyesek, akik állandóan ezt a szolgálatot adják, nem ismernek. Sosem járnak a laktanyába, a konyhába meg még úgyse jöttek soha. De sűrűn van olyan, hogy a kutató ügyeletes a beosztás elkészítését a rangidős sorállományra bízza, ők viszont tisztában vannak a korosztályokkal. És ez alapján alakítják a beosztást.

Ma rendesek voltak velem, nem takaríttattak és elég jó szolgálati helyekre tettek ki. Például okmányosra most már egyre ritkábban tesznek.
Az okmányos olyan szolgálati hely, ahol a reptéri dolgozóktól az igazolványukat el kell kérni. Megállítani az autót és minden benn ülő kártyáját ellenőrizni kell. Szívás nekünk is, a sofőröknek meg tele van velünk a tökük. Dolguk van, sietnének, lehet, hogy több generáció óta dolgoznak itt, és minden alkalommal meg kell állniuk és bemutatni az igazolványokat. Van olyan tag, aki nem is nagyon akar megállni, az utolsó pillanatban fékez, olyan gyorsan mutatja fel a kártyát, hogy akár makk ász is lehetne, a gázra tapos és elrobog.

Mit lehet az ilyennel csinálni?
Lőjem le?

Csak azt lehet, hogy kiáll az ember az útra és bízik benne, hogy azért a végén csak megáll előtte az autó. A sofőr felőli oldalon kell az ellenőrzést végezni, következésképp a felezővonalon, vagy inkább a másik sávban állunk. Igazán komfortos egy kerozinszállító kamiont ellenőrizni, mikor szemben is egy ilyen robog el és a kettő közt áll az ember behúzott hassal, hogy keskenyebb legyen.
Ide általában kopaszokat tesznek.
Birkózzanak ők a határőrség tekintélyével meg a civil kurázsival.

Mikének talán szólt valaki, hogy nem kopasz vagyok és talán arról is, hogy amikor szakács voltam, tisztességes voltam többé-kevésbé mindenkivel. Vagyis jó arc vagyok. Bár ezt Mikének sem és soha egyetlenegy hivatásosnak sem sikerült bemutatnom. Jó fejnek csak hírből ismerhettek. Csöndesnek, visszafogottnak tűntem, bár látványra inkább unottnak, ha szóltam, lényegre törő voltam, de érzésre inkább gunyoros.

Egyik tisztnek sem lettem a kedvence.

Határőrjárőr fegyverhasználatára vonatkozó rendszabályok (Elméleti oktatáson általam készített jegyzet)

Fegyverhasználat általános szabálya:

- minden esetben függőlegesen, a légtérbe.
- zárt egységben csak parancsra.

 Fegyverhasználatot megelőző intézkedések:

Fegyverhasználat esetei:

a) fegyveres határsértő ellen

b) csoportos határsértés esetén, ha a támadás veszélye fennáll

c) ha tiltott határsértés, embercsempészetet légi járművel követik el

d) a szolgálatellátás akadályozása testi erővel

e) mások élete vagy testi épségét súlyosan veszélyeztető, illetve az ilyen támadással közvetlenül fenyegető esetben

f) saját élete és személyes szabadsága ellen intézett támadás, illetve az ilyen támadással közvetlenül fenyegető magatartás elhárítása, illetve megakadályozása

g) súlyos bűncselekmény elkövetőivel szemben, illetve ezzel alaposan gyanúsítható személlyel szemben

h) büntetés végrehajtás vagy eljárás előtt vagy közben az az elől elmenekülő személlyel szemben

i) a budapesti FEP-en terrortámadás esetén vagy légi jármű hatalomba kerítése során, ha más mód nincs a fegyverhasználat jogossá válik.

FEP-en súlyos bűncselekmények:

tiltott határátlépés, embercsempészés, külföldre szökés, terrorcselekmény, légi jármű hatalomba kerítése esetén.

Tilos a fegyverhasználat:
- olyan személlyel szemben, akivel szemben a fegyverhasználatot nem teszi lehetővé semmi esemény

- 14 éven aluli gyermekkel szemben és terhes nőkkel szemben.

 Jogos védelmi helyzetben az ellen is használhat fegyvert, akivel szemben a fegyverhasználatnak nincs helye.

Tilos, ha a fegyverhasználat sikeres, akkor a továbbiakban fegyverhasználatnak nincs helye.

Vegyes rendelkezés:
kötelező fegyverhasználat elmulasztása, illetve jogtalan fegyverhasználat esetén büntető jogi eljárást indíttatnak ellene.

 A nem fegyverhasználatnak minősülő eseményt is jelenteni kell.

352

Június 2. Kedd

Balga Gyurival voltunk ma kutyakonyhán. Ma azt tanulom meg, hogyan kell ellátni az állatokat. A kutyakonyhás feladata tisztántartani a kenneleket, foglalkozni a kutyákkal, elkészíteni és kiosztani a kaját nekik.

Miután Gyuri megmutatja, hogy kell összeállítani, megfőzni az ételüket, nem akarom tudni, mit esznek.

Összeszorul a szívem.

Egy 20 literes fazékban kell feltenni vizet, beletenni a nagy 20 kilós sertészsírból nagyjából két kilót. Néhány kiló sárga és fehérrépát le kell reszelni, ezt belezúdítani, majd kagylótésztát tenni bele és összefőzni úgy, hogy híg leveses maradjon. A fém etetőtálakba HAMM nevű kutyatápot tenni és leönteni a löttyel. Ez a kaja. Mindig, minden nap. Örök életükig. Soha nem kapnak húst, soha nem kapnak csontot.

Most áll össze! Azért voltunk januárban kutyatápot lapátolni, mert ők látják el a határőrséget száraz eledellel.
De ez nagyon felbosszant.
Hogy-hogy nem kapnak szerencsétlenek húst, vagy legalább csontot? Azért van megrágcsálva mindegyik alumínium tál.
Azt rágják kínjukban.
Bassza meg, nem lehetne valami vágóhídi hulladékot szerezni nekik?
Jó, mondjuk, ha a legénységgel etetik fel a disznófogat, akkor mit várok? Ezt a szart kell megcsinálnom a kutyáknak, nem lehet mást. Ezért fossák össze folyton a kennelt. Nehezen térek napirendre, de aztán kihozzuk a ketrecből a kis kutyát, amit nekem szánnak, ő felvidít.

Mindennel játszana, fut az ember után, elkapja a csibészkart és vadul ráncigálja. Borzasztóan élvezi, ezt látva Gyuri úgy határoz, hogy valóban tanítsuk csibészelni, nem baj, ha jó korán beég neki. Én leszek a gazdája, tehát én nem lehetek a csibész. Gyuri jelképesen eltángálja a csibészkarral, addig én fogom, hergeljük, majd Gyuri futni kezd én meg „csibész” vezényszavakkal elengedem. Ráfeszült nagyon a pórázra, ficánkol, nagyon menne, már alig bír magával, amikor elengedem. Együtt futok vele egy darabon, de nem kell instruálni, szalad Gyuri után és elkapja a csibészkart. Én odaszaladok és „engedd” vezényszóval valahogy lehámozom a karról. És ez ismételgetjük vele.

(Kép forrása :http://gulacs.olx.hu/kutyakikepzes-a-beregben-orzo-vedo-csibeszeles-fegyelmezes-stb-iid-84152171)


Semmi eredménye nincs, mert az összefüggés a feladat és a vezényszavak közt nem jött létre. Gyuri elunja aztán és visszamegy a konyhába üldögélni én meg maradok a kiskutyával a terepen és pórázhoz igyekszem szoktatni, mászkálok vele, meg időnként igyekszem leültetni.
Nincs szívem nagyon egzecíroztatni, még ezerrel játszania kéne. Most nyílik neki a világ, én legyek az, aki becsukja előtte az ajtót?

LUX lesz a neve.

353

Június 1. Hétfő

Megint Tibivel voltunk ma délelőttös szolgálatban újra, öt órát álltunk kinn Ferihegy 2-n. Ez elég soknak mondható, bár észrevettem, hogy a kutyásoknak nem kell kétszer mondani, hogy induljanak kifelé, amennyiben jó idő van. Benn azért a kutatóügyeleten a pihenés nem felhőtlen nyaralás, csak székek vannak, feküdni nem lehet, vagy ha igen, akkor a linóleumozott betonon. De ha jó idő van, a kutyás messze hátra kimehet, és itt Ferihegy 2-n még le is lehet feküdni a fűbe.

A hátsó beton messzebb van az épülettől, nem csápok szívják ki az utasokat a gépből, hanem buszok szállítják el őket. Az épületektől nem annyira látni ide. Úgy egyáltalán, nagyon szerencsés helyzet, hogy a kutatóügyeletekből nem lehet rálátni a szolgálati helyekre, nem erre nyílnak az ablakok.

A nagy betonplacc mögé kell menni kutyával. Ott kezdődik egy végeláthatatlan mező, ebben a mezőben húzódik messze valahol a felszállópálya. A beton mögötti füves rész egy kicsit lejtős, vagyis a beton felé emelkedik. Így egy idő után az itt lófráló katona nem is látszik az épületek, következésképp a kutatóügyelet felől. Sima a pázsit, meleg van, süt a nap, elfekszünk mindannyian, még Para is.

Ahogy a katonák hívják mindig azt, ha jó dolgunk van:

Tiszta háváj!!

354

Május 31. Vasárnap

Dollár Tibivel voltam ma Ferihegy 1-en délelőtt tanulószolgálatban. Azt kell megtanulnom, hova kell menni a kutyás járőrnek. Hát messze hátra a gépek parkolóhelyeinek betonja mögé. Minél távolabb. A feladat a határsértő, illetve a tiltott külföldre szökés bűntettet megvalósító állampolgár elfogása, ártalmatlanítása. A kutya nagy hatótávolságú elfogó vadász, elsősorban azt kell rá küldeni. Ha ez nem segít és egyre nagyobb a baj, akkor engedélyezett a fegyverhasználat. Bár hogy hogyan szed le valaki egy kutyával tusakodó határsértőt, azt nem tudom.

Azért a kutya érték.

Merem azt gondolni.

Jól lőttem a kiképzésen, de azért ezt nem ártana gyakorolni.

Szóval elméletben ez a feladat. Kisebb hibákkal, de ezt viszonylag gyorsan megtanulom. Ezért Dollár Tibi kegyesen megengedi, sőt erősen javasolja, hogy menjek ki nyugodtan egyedül, ő majd pihen benn, ne aggódjak, minden rendben lesz, vigyem el a kutyát.

Elvittem.

Para. Ez a neve.

És tényleg.

Ha kihozzák a kennelből, állandóan szájkosárban van. Rendkívül kiszámíthatatlan. Viszont amikor rajta van a szájkosár, kezelhető. Illetve tudja a dolgát, feláll és eljön velem.

Csak Dollár Tibi és Szögi úr tudott a kegyeibe férkőzni. Őket nem támadja, nem harapja meg. De igazából Szögi úr a gazdája. És mivel csak ők tudnak bemenni hozzá a kennelbe, ők viszik mindig szolgálatba. Váltják egymást, így Para nagyon rövid pihenőkkel megy dolgozni újra és újra.

Csoda hogy Para?

A szájkosár rém kényelmetlen, nagy böhöm fémkeret, szerencsétlen állat egy percre nincs rácsozat nélkül, vagy benne van, vagy rajta. Hason fekszik, mikor mellé lépek. Van egy kis házikó a kutatóügyelethez építve, egy pici kutyaház. A kutya a mellmagasságban lévő ablak rácsához van kötve pórázon. Az álla a földön. Meg a szájkosár alja is. De a felső része Para homlokát nyomja. Nem is lát rendesen, összenyomja a szemeit.

Nagyon szívesen levenném róla.

De csak eloldom, addigra talpon van és kimegyünk hátra. Amikor már senki nem hall, elkezdek hozzá beszélni. Folyamatosan. Ami eszembe jut azt kimondom, mindegy mi az és úgy teszem, hogy érezze, neki mondom. Nem nagyon reagál, legalábbis úgy tesz, mintha figyelmen kívül hagyná, amit csinálok, de ha egy-egy kisebb szünet után szólalok meg, hátrarántja a fülét. Nem úgy, mint valami zajra, mert azt hamar megismerem rajta, olyankor kisebb rezdülésekkel fordítja a hang irányába a fülét, de csak a másodperc törtrészéig áll meg, rögtön pásztázza is tovább a környéket. A füle folyamatosan monitoroz. És ebbe rándul bele egy-egy nagyobbat a mondanivalóm. Hátrahúzza a fülét és hosszabban fülel, aztán az egyikkel újra munkába áll, majd követi a másik is.

Amikor folyamatosan beszélek, azt nem reagálja le.

Ennek ellenére azt érzem, enyhül kicsit. Nagyon erős, magabiztos tartással mozog. Öt-hat éves lehet, duzzad benne az energia. De szépen csitítja, majdnem a nagymacskák lépteivel halad. Nem húz, nem marad le, de olyan öntudattal teszi, hogy tudnom kell, ő nem hozzám, hanem a helyes őrszolgálati menetsebességhez igazodik.

Nagyon tetszik.

A szeme világos, a tekintete jéghideg és ettől gyönyörű.

Rettentő büszke voltam, két órán keresztül járőröztünk együtt. Egészen messze, az Öregbeton végénél egy kis fém - a repülőgépek kerekének kiékelésére szolgáló - keretre le is ültem. Nem szabad, a járőrnek járőröznie kell. De közelebb akartam kerülni Parához. Óvatosan arrébb lökdöstem lábbal az éket, hogy a messzebb álló Malév gép eltakarjon, ráültem és magam elé irányítottam a kutyát. Nem ült le és nem nézett rám. Hosszan így maradtunk, én őt néztem, ő a környéket. De mindig mellettem el. Néha aprókat rántottam a pórázon. Csak toppantott ingerülten, de nem fordult felém. Addig cseszegettem finoman, míg végül megtette.

Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, én is elkaptam és ő is. Viszont érdekelni kezdte ez a játék. Huzigáltam, összenéztünk, elkaptuk a tekintetünket. De egyre hosszabban egymáson felejtettük. Nem volt bennem félelem, benne meg nem volt ellenségesség. Olvastam, hogy nem szabad az idegen állatok szemébe nézni. Kihívásnak, ha nem egyenesen támadásnak élik meg. De akartam Parával kontaktot és az most nehezen volt elképzelhető, hogy nekem ront. Azt gondoltam, amíg bírja, csinálom.

Azt nem éreztem, hogy barátkozunk, ez csak annak szólt, hogy viseljük el egymást. Illetve ő engem. Legyen köztünk bajtársiasság, tartozzunk össze, amíg kinn vagyunk. Bár végül kicsit közelebb jött, hamar megunta és aztán nagyon határozottan kettőt arrébb lépett, és nyakával olyan mozdulatot tett, mintha kicsit meghúzná a maga után vonszolt pórázt. Csakhogy a pórázt nem húzta, nem vonszolta, ernyedten lógott köztünk. De ezzel tökéletesen lekommunikálta, hogy ideje menni.

Sajnáltam, mert az egyik térdem már kicsit hozzáért. Amikor elkötöttem még az ügyeletnél, megvakartam a tarkóját. Idegesen megrándult, és a füleivel elhessegette a kezem. Utána nem piszkáltam. Csak a pórázon keresztül érintkeztünk. Talán ezért is akartam vele kicsit erősebb kapcsolatot. A pórázzal ugyan jól kommunikáltunk, sosem feszült meg. Rajta látszott, hogy tudja, hogy nem tudom ráerőszakolni az akaratomat, én meg nem akartam hatalmi harcokba kezdeni. De valamivel többet igenis akartam. Nem jutottam ugyan sokáig, de mégis megelégedve ballagtam vissza vele a kutügyre, vagyis a kutatóügyeletre. Két órát voltunk kinn ketten, egész eredményesnek gondoltam, nem változott ugyan a helyzet, de a remény meg van.

Persze nagyon hamar kiderült, hogy nem tudok majd minden kutyába ennyi időt és energiát belefektetni, mert amikor a kennelbe vitte vissza Dollár Tibi Parát, Balga Gyuri elújságolta, hogy volt egy kis kupaktanács, ahol felmerült, hogy valami régi, idősebb őrkutyát kapok inkább, de végül úgy döntött a csapat, hogy marad az enyém az új kutya. Vele kell majd foglalkoznom. Megnéztem a kennelben, bemenni nem volt időm hozzá. Nagyon aranyos, tán 5-6 hónapos lehet, nyurga lábú keverék német juhásznak látszott.
Kicsit más lesz a feladatom vele, mint Parával.

355

Május 30. Szombat

A Misivel (Berben körlettársam) vagyok kutyakonyha-tanszolgálatban. Ismerkedem a kutyákkal, meg a körülményekkel. Igazából sosem jártam még kennelben, képről láttam csak. És ott se tűnt túl komfortosnak. Közelről viszont egész embertelen.

Kisméretű cellák sora, mint az állatkertben a nagyvadak ketrecei. Egymás mellett rácsokkal elválasztott pici élettér a pórázon töltött szolgálati idő utáni világ.

Három négyzetméter a földgolyóból.

Ennyi az övék.

Kibetonozva teljesen, még a faoldalú kutyaház alja is beton, hogy a természet maradéktalanul a rácson kívül szoruljon.

A megjelenésünkre elég különbözőképpen reagáltak. A fiatalabbak ugráltak, szaladtak két lépést ide-oda a rácson belül, az idősebbek megőrizve a tekintélyüket, hangosan csaholnak, az igazán öregek, meg méltóságteljesen fejüket felemelve fekszenek. Figyelnek, de nem érdeklődéssel, hanem csak éreztetve, hogy tudnak mindenről, előlük nincs rejtve semmi. Nagyon pici terület a világuk, de az az övék.
Ott ők az urak.
Nem készülnek megvédeni, nincs bennük feszültség, biztos nyugalommal vizsgálnak minket.

Eszembe jut Buksi. A kis keverék tacskónk. Egyszer akkoriban, amikor hozzánk került láttam egy képet egy láncon tartott kutyáról. Jól látszott a képen, hogy a nyakörv szélesen, a bőrig kikoptatta a szőrt a nyakán. Ez borzalmasan mellbe vágott, akkori kisgyerekként ennél nagyobb kegyetlenséget el sem tudtam volna képzelni.
Volt képem a sebről úgy általában, tudtam, hogy a test sérülékeny.
Az állatoké is. Balesetben történhet velük bármi.
Meg azt is tudtam, hogy a szőr egyik tulajdonsága, hogy nő. Ha kihull az egyik, kinő utána újabb.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy kilakoltasson a nyakörv maga alól mindenkit, és ha jönne újabb, pótolni az elhalt társait, azt írmagjában eltüntesse?
Milyen élet lehet annak az állatnak láncon? Hogy tehették ezt vele?

Nagyon megrendített. Elhatároztam, hogy Buksira soha nem teszek se pórázt, se nyakörvet. És ez a család minden tagjának akaratával megegyezett, ezért Buksi bizonyos keretek közt, de a lehető legnagyobb szabadságban élt. Se póráz nem volt rajta, se nyakörv soha.
A telek, ahova hétvégente kijárt a család, egyáltalán nem volt bekerítve. Szántóföldek közt, földfogó gyümölcsösből és szőlősből kicsípett, Tanácstól bérelt terület volt ez. Hétvégi nyaraláshoz alkalmas telket akartunk belőle kialakítani. Ezért évek alatt, nyarak hétvégéinek minden percében megfeszített erővel irtottuk ki a szinte kiirthatatlan szőlőt, ami nekünk nem volt érték, mert a vetemény, meg a tollaslabdához a fű sokkal fontosabbnak ítéltetett. Hatalmas terület volt, olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutott bekeríteni. Ezért Buksinak rendelkezésre állt egy beláthatatlan és határok nélküli birodalom. Köröskörül kilométerekre szántóföldek, erdők, rétek. Nem járt arra senki, vadász sem nagyon, mehetett amerre akart.
Néha órákig nem láttuk. Tudtuk, hogy nincs baja, visszajön. Rókát, borzot látott, nyulat kergetett, őzdögbe hempergett, kánaánban élt. Aztán visszajött és hempergett a szeretetünkben. Öten voltunk, nem mozoghatott úgy köztünk, hogy valaki ne simogatta volna meg, vagy ne szólt volna hozzá.

Most meg itt állok és nézem ezeket a szerencsétlen, örökre bezárt állatokat.

Biztos kutyás akarok lenni?

Eszközt csináltunk belőlük. Mindennapi használathoz. Ahhoz meg minimum életben kell tartani őket. Hogy kerül ez a legkevesebbe? Anyagilag, energia befektetést figyelembe véve.

Hát így, hogy passzentos tokot csinálunk nekik, ahonnan kivesszük őket, amikor kellenek.

Tehát mindenből annyit kapnak, hogy még funkcionáljanak.

És ez ott, és akkor elemi erővel vert szájon.

Ezt csinálják a feletteseink velünk is.

A határőrségnek szüksége van teljesen felülvezérelt eszközökre. A lehető legsúlyosabban leszabályoztak minket és használnak a beleegyezésünk és a jóváhagyásunk nélkül. De ha messzebb tekintek, ezt csinálja az állam a szüleinkkel is. Az erősebb államok is a kicsikkel.

Nem jó.

Valahogy ezen változtatni kell.

Mondjuk lehet, hogy pont itt, a legvégén, ilyen kicsiben kéne először, hogy emberszámba vesszük a kutyát. Lehet, hogy nekem kellene elkezdenem. Ki kellene őket engednem mind!

Hagyni hadd menjenek, van itt akkorra terület bekerítve, olyan lenne, mintha rezervátumban lennének. Arra kéne megtanítani őket, hogy visszajöjjenek, ha kell. De azt nem lehet elérni erőszakkal, ahhoz foglalkozni kell egy kicsit velük.

Esetleg szeretni.

De falkába állítani őket mindenképp. A természetes működési rendjükbe. Ha nekünk szolgál, és híven teszi, miért ne kaphatná meg az életét?

Megyünk Misivel kennelről kennelre. Mutatja a kutyákat, magyaráz. Rajta látszik, hogy szereti őket.
Nagyon.

De az is látszik, hogy ebben a keretben szereti őket, neki természetes, hogy az őrkutyák így élnek. És úgy nézem, egy kutyásnak ez a szemszög kell. Így kell látnia, mert ebben a közegben kell velük dolgoznia, így tanulta meg ő is, így látta meg kopaszként, ahogy most van, és ez utánunk is így lesz mindig. Mi az az eszköz vagyunk, amelyiknek, az a feladata, hogy ezt az eszközt, ilyen körülmények közt karban tartsa.

Csakhogy így a kutyás - állatgondozó. Én viszont gazda voltam mindig.

Nehéz lesz.

356

Május 29. Péntek

Nem tudom mi az erősebb, hogy élenjáró lettem, vagy, hogy megdőltem, mert nem borotválkoztam, mindenesetre tegnap ugyan kiengedtek szabadnapra, de meghúzták, mert ma háromra vissza kellett jönnöm.

Ahogy beértem, szóltak, hogy öltözzek át, mennem kell átvenni a kutyakonyhát.
Úgy nézem, a konyháktól nem szabadulok.
Mindenesetre IFÁ-ra raktak és kivittek a kutyakonyhára. Ez az a terület, ahol a kutyák kennelei állnak.
A laktanya és Ferihegy 1 közt egy elég kieső területet foglalt el. Korábban itt voltak az építőszakasz (ÉPK) körletei, most a laktanyai körletük felújítása miatt újból itt laknak. Elvileg egy hónap múlva kell visszaköltözniük, de nem látszik az a nagy igyekezet rajtuk, jobban elvannak itt, ahol gyakorlatilag szinte soha nincs tiszt. A kutyakonyha egy kisebb épület, mögötte a kennelek, azok mellett egy viszonylag nagy elkerített terület tartozik még a kutyakonyhához, eredetileg a kutyákkal való foglalkozásnak a helyszíne, gyakorlatilag viszont az építőszakasz focipályája.

Dollár Tibivel jöttünk ki, igazából még nem tanulni az itteni feladatokat, hanem a legfontosabb dolgot kell elintéznünk. Át kell vennem az itt található eszközöket és az aláírásommal megerősítve felelősséget vállalni értük. Elég szegényes a berendezés, néhány alumínium lábas, fazék, egy nagyobb alakú rezsó, fakanalak, alumínium kutyatálak. Egy kis asztal, két szék.Átnéztük a listát, mindent rendben találtam, aláírtam a papírt. Amúgy a kutyakonyhás szolgálat ugyanolyan szolgálat, mint a többi, illetve annyiban más, hogy éjszakai szolgálat nincs, hanem a reggeli váltással megy a délelőttös kutyakonyhás, őt kettőkor váltja a délutános és az esti váltással visszahozzák a századhoz.

357

Május 28. Csütörtök

Megint délelőttre mentem, újra Ferihegy 1-re kampós tanulószolgálatba. Nagyon jó lenne túl lenni a tanulósdin, minél kevesebb kopasz látja, hogy én is most tanulom a dolgokat, annál jobb. Ma például olyasmit tanultam, amit a korosztályom, akik eleve ide kerültek, már három hónapja tudnak.

Vagyis ciházni.

Ez az egyik járulékos juttatása a ferihegyi FEP-nek.
Vagyis étel, ital.
Esetleg újság.
Ciházás.

Két katona közt ez valahogy így hangzik,
Leciháztad az Air France-t?
Ja le, volt húsos meg rostos.
Ami annyit tesz: Leraboltad az Air-France járatát? Le, igen. Szereztem sonkás szendvicset meg kajszibaracklevet.

A ciházás kifejezést ösztönösen használja az ember a lerablás vagy inkább a vadászat szinonimájaként, mert ez talán ellensúlyozza a cselekedetet, ami az valójában.
Mert tulajdonképpen szimpla kéregetés.

A helyes ciházás elemei a következők:

Az ember informálódik váltáskor, attól, akit éppen vált, mely gépeket ciházta már le. Ha sikerült neki, nem maradt-e belőle valami? Ha nincs döglött zsákmány, fel kell kajtatni a frisset, vagyis az épp érkező géphez igyekezni és miután az utasok leszálltak, úgy helyezkedni a lépcső alján, hogy a munkáját végző stewardessek jól lássanak, minden pillanatban. Igyekezni kell szemkontaktust teremteni.
Ha rutinosak és nem néznek ránk, akkor esetleg integetéssel, ugrálással igyekezni felhívni a figyelmet. Csak végszükség esetén alkalmazható hangjelzés, az sem éles, türelmetlen hang legyen, hanem lágy, ha lehet.
Leginkább a bagzó pilóták hangját érdemes utánozni.

Ha sikerült valahogy magunkra irányítani a fókuszt, az már 70%-os siker, a legtöbb légiutas-kísérőben felébred az ajándékozási vágy, amit hálás tekintettel lehet erősíteni, ilyenkor egy mosollyal érdemes szorítani egyet a hálón. A stewardessek adják a fejedelmi ételeket, még néha az első osztályról is osztogatnak, és csak ők férnek hozzá a szeszes italokhoz. A szeszes ital momentán nem érdekel, nem volt olyan eszement élmény, de azért az oktatóm elmondja, hogy akkor is szerezzek, mert a váltásomnak biztos jól fog esni.

Néha egy-egy jól sikerült hajtóvadászattal, például amikor két katona együttes erővel támad, kapitális zsákmányra lehet szert tenni. Sült húsos, kaviáros szendvicsre, egy kis palack borra, sörre.

Ha a stewardessek kicsúsznak a markunkból, lehet ugyanezzel a taktikával próbálkozni a catering-es autónál. A catering szolgálat a MALÉV gépeket látja el élelemmel. Ferihegy 2 mellől, egy hatalmas konyháról szállítják ki ZIL-re hasonlító dobozos teherautókkal, aminek a dobozát hidraulika emeli a gép ajtajának magasságába és amibe áthordják a catering-esek az el nem fogyasztott, de melegen tartott készételeket vagy szendvicseket. Gurulós kis fémdobozokban tárolják a gépen az ételeket, a jó fej melós ilyenkor belenyúl és ledob nekünk ezt-azt. De nem annyira adakozók, mint amennyire a lehetőségeikből következne. Ha őket is elszalasztjuk, még a takarítónőket lehet megpróbálni becserkészni. Legtöbbször idősebb nők, mindnek van már gyereke, sokaknak tán unokája is, a fiaik már voltak katonák.
Őket lehet a legkönnyebben elejteni. Elég egy kicsit elkeseredettebb arckifejezés, elég egy bizonytalan mozdulat, azzal sebet ejtünk a szívükön és ha találnak valamit, biztosan adnak. Mogyorót, meg olyan italt, amit kikértek, de bontatlanul otthagyták az utasok.  De ez jár a legkisebb pontértékkel.

Ma egy catering-es ment lépre, és dobott le nekünk egy szendvicset. De nem kíméltük, üldöztük tovább. A társam, az oktatóm igyekezett elmagyarázni neki, hogy ketten vagyunk, de nem értette. Nem tudom, hogy ez hogy lehet, mert nem kellett érteni, fentről szerintem kiválóan látszott. Mindenesetre, nem adott többet. Az oktatóm mondta, hogy láttam, hogy kell, most már egyedül is csinálhatom, menjek, szerezzek magamnak valamit, de aztán mégis inkább megszánt és megfelezte a zsákmányt.
Fojtóan tapadós kenyérben hajszálvékony sonka, leheletnyi vaj, ízletesnek nem mondanám. Viszont majdnem megfulladtam tőle. A társam verte is a hátam, hogy nem kérhetünk a csütitől vizet azzal, hogy a torkomon akadt a csencselt sonka. Mindenesetre beavatott lettem, még egy-két életbevágó technikát végigmondott és úgy ítélte meg, a következő napokban elkezdhetem én is, önállóan.

A fokozatosságot szem előtt tartva először csak a takarítónőket baszogassam, mondta. A stewardess-szel az a baj, hogy némelyik képes és odaszól valamit idegenül.
Vagy ami még rosszabb, kérdez.
Na, az nehezített pálya, az még neki sem mindig sikerül, ott észnél kell lenni. Megígérem neki, hogy erre a tanításra életem végéig emlékezni fogok.
Ciha. Ciházni.

Visszaérve a laktanyába a csüti, Szilasi főtörzs sorba állította a szolgálatból érkezőket a csapat ügyeletes iroda előtt. Rövid beszédet intézet hozzánk valamiről, majd megállt előttem és megkérdezte, jót aludtam-e. Tényleg mintha álomból ébredtem volna, semmire nem emlékeztem, abból, amit mondott.

– Merthogy nyilván reggel elaludt, hogy nem volt ideje megborotválkozni!

Megtapogattam az állam, tényleg borostás. Annyira jó volt, amíg ez nem volt szempont, úgy vonultam be, hogy soha nem borotválkoztam előtte. Nem kellett egyáltalán. Talán volt egy két kósza szál, amit amúgy Anyu szemöldök csipeszével kicibáltam, még tetszett is, hogy úgy működöm, ahogy a dél-amerikai indiánokról olvastam, hogy nekik egész életükben nem kell, de itt benn muszáj volt elkezdenem borotválkozni és emiatt egyre gyorsabban nőtt és egyre erősebb lett.
És manapság már látszik, ha elhanyagolom. Persze még így is csak három-négynaponta kell, emiatt hajlamos vagyok elfelejteni. Ez a konyhán nem volt feltűnő, de itt állandóan vizslatják az állam. És hát basszus, tényleg szőrös voltam.

Szilasi értékén kezeli a dolgokat, és olyan főben járó bűnnek állítja be, hogy csodálom, nem kerülök statáriális bíróság elé.

– Nem gondolta, hogy ez olyan fegyelmi vétség, ami mindamellett, hogy büntetendő, esztétikai kérdéseket is felvet? El tudta egyáltalán látni ma a szolgálatát? Maga szerint lehet így védeni az országot? Gondoskodom a megfelelő büntetésről! Lelépni!

Kicsit ijedten vártam ma köteléken (napi eligazítás) a büntetést. Nem érzem olyan hihetetlen nagy hibának, amit csináltam, szerintem a harci készültségemen nem sokat rontott a borosta, az mondjuk igaz, hogy a ciházásból szerzett kenyér morzsalékos darabjai meg-meg akadtak rajta. Nem tudom, mire számítsak, Szilasi nagyon határozott volt, komoly büntetést kapok, az tuti.

És valóban!
Délután a köteléken kihirdették, hogy Élenjáró lettem.
Élenjáró!
Röhej.
Miért?
Ez a katonaság egy kurva nagy kupleráj. Most komolyan, miért én lettem élenjáró? Nehogy az legyen, hogy megint valami büdös nagy tévedés, mint amikor kiengedtek két nap szabira. Nehogy az legyen, hogy kiderüljön, megint hagytam magam sunyin élenjárónak nyilvánítani, holott büntetést kellett volna kapnom. De tényleg ez micsoda, mikor csak a gond volt velem és mindenki meg van győződve róla, hogy valami csúfos bukás eredményeként kerültem el a konyháról? A kutyások közt is érzek valami zavart, közülük senki nem kapott ilyen elismerést. Szerintem megint elkezd majd terjengeni, hogy csókos vagyok. De nem Apám miatt, hanem valami magasabb szintről, talán az lehet, hogy simán a szocialista Jóisten fia vagyok.

Ki is engednek rögtön szabadnapra 17-től.

358

Május 27. Szerda

Nem derült ki miért volt a riccs (riadókészültség), mindenesetre reggel hatkor lefújták, de mindegy volt, már nem vetkőzhettünk le, maradtunk abban a gúnyában, amiben lefeküdtünk este. Hogy milyen veszély lehetett az, ami pontban reggel hatkor megszűnt, elképzelésünk sincs, olyasmit rebesgetnek a folyosón, hogy a románokkal feszülünk. Volt valami nyilatkozata Ceausescu-nak még februárban és azóta kicsit ingatag a viszony. De ez lehet, hogy csak szóbeszéd.

Nem mentem szolgálatba, az alegység ügyeletes azzal fogadott, hogy kerítettek nekem helyet, cuccoljak át a 3-as körletbe. Tehát átköltöztem a törzsszakasztól a 2. századhoz. Tulajdonképpen a körletben senki nem idegen, de mire beérek leosztják a régiek a helyeket, mindenki a mostani leszereléssel rászállt előjogoknak megfelelően választ új ágyat, szekrényt. Aki öreg lett az elfoglalja a leszerelt öreg helyét, azt az ágyat, ami a legmesszebb van az ajtótól, a legvédettebb zug, amit takarnak a szekrények. Szekrényből is az ágyához legközelebb esőt kapja. Aztán a most öregedővé vált katona elfoglalja az előbbi öregedő katona helyét. Mire beérek a körletbe, már csak az a hely marad, amit a kopaszok kapnak. Ami durva, hogy mivel engem sok papírmunkával a törzsszakaszból helyeztek át, lassan ment, ezért az igazi kopaszok már beköltöztek tegnap. Így tehát én a kopaszok által is szarnak talált helyet kaptam.
Remek.
Amúgy ennek nincs különösebb jelentősége, én például sokkal jobban szeretek emeleten aludni, mint lenn, de nem az számít mit szeretek, ezek státuszszimbólumok, aki lenn alszik öreg, aki fenn, kopasz. Az elhelyezkedés a katonai státuszt hivatott mutatni. Hát én megint kopasz vagyok.

Kicsit duzzogok magamban, de ezt nem mutathatom, főleg a kopaszok előtt nem. Vagy erőt mutatok és lebaszom a cuccom valamelyik más által már kiválasztott ágyra, jelezvén, hogy "Einstand!" vagy kussolok és jó pofát vágok hozzá. Mivel azért pontosan nem ismerem mindenkinek a korosztályát, nem tudom pontosan ki az igazi kopasz, kussolok. Ebédig elszöszmötöltem a pakolászással, mekkora mák, hogy a nadrágot hazavittem már, most a költözésnél nehezen tudnám leplezni.

Kaja után felcihelődtem az ágyra, hogy szokjam az új helyet, amikor betoppant újra az alegység ügyeletes, hogy nem is ide kellett volna költöznöm mivel nemrég eldőlt, hogy kutyás leszek, szedjem össze a holmimat, hivatalosan is átkerülök hozzájuk. Tehát átköltözöm a 3-as körletből a 4-esbe.

A kutyások valahogy másképp működnek. Nem olyan erős a korosztályi megkülönböztetettség. Van nyoma, mert Misike, aki Berben, a legjobb helyen alszik, bár nem ő a legöregebb, mert a legöregebb, Szögi úr az ablak mellett szeret aludni, ezért meghagyta a legjobb helyet másnak. Dollár Tibi szintén öreg Berben, Balga Gyuri meg Sas, vagyis februárban, előttünk szerel majd, de fenn alszik az emeleten, míg Gyebnár Tibi, a korosztályom, pedig lenn. Németh Gyuri, szintén Sas, ő a kutyások parancsnoka, és Pufi, öreg Berben van még a körletben. A kopasz kutyást, akivel nemrég szolgálatban voltam, valamiért elhelyezték a laktanyából, most én vagyok az egyetlen "kopasz". A felső üres ágyat kaptam, nem volt kérdés. A kutyás szolgálat felelősebb beosztás a sima kampós szolgálatnál, ezért magasabb a státusza. A kutyások összetartanak, zárt egységet alkotnak, ezt Misike jelzi is.

– Jó helyre kerültél, gyerek! Köztünk királyi dolog kutyásnak lenni! Majd mi megvédünk, bármi bajod lesz! – olyan erősen megnyomja az utolsó mondatot, hogy muszáj számba vennem a lehetőségét annak, hogy mostanában valami komoly bajom lesz, de én semmit nem látok előre, nem tudom mire gondol, abba nem merek belegondolni, hogy ennyire gyámoltalannak látszom.
De alapvetően jó fejek, segítőkészek, és miközben elnevetgélünk, kiderül, hogy amiatt kerültem hozzájuk, mert megkérdezte rólam a véleményüket Szilasi főtörzs, és ők a mostani kutyás tanulószolgálat alatt tanúsított magatartásom és főleg a konyhai viselkedésem alapján úgy ítélték meg, jó gyerek vagyok. Meglep, hogy hárman is voltak lenn nálam közülük a konyhán kisegítőnek. Egyáltalán nem emlékszem, pedig az egyikük elmeséli, hogy akkor vettem le a lábamról őket, amikor sütöttem egy csomó palacsintát és felküldtem őket a körletbe. Nem is emlékeztem, hogy az egyikük Gyebi volt. Szóval csak volt valami értelme jó fejnek lenni.

Jó lesz itt, jó kis társaság.

359

Május 26. Kedd

Tegnap este átmentem Edithez. A zsávoly hazacsempészésének volt egy nagyon pozitív mellékhatása. Illetve jelen helyzetben pozitív, minden más esetben riasztó hatása.

Olyan érzésem volt, mintha tegnap megpácoltak volna és kicentrifugáztak volna egyszerre, a hazaúton megfőtt tököm épphogy alaktartó massza.
A dugás eszembe sem jutott.

Nem tudom mennyi idő alatt lettem volna szolgálatra kész, ha Edit mégis úgy akarta volna, illetve inkább, ha úgy alakult volna. Nem hiszem, hogy sok, de bele se gondoltam. Ez a nyugalom nagyon kellemes. Tudtam úgy érni hozzá, hogy csak szeretet volt bennem, kívántam a testmelegét, magamhoz húztam és ő érezte, hogy harcképtelen vagyok, engedte magát. Arcának apró részleteit simogattam az ujjbegyemmel, finoman követve vonalait. Ő is simogatni kezdte a kezem, az arcom, a mellkasom.

És mivel nem volt az a sürgető érzés, hogy rögtön rámászom, megbízott bennem és hagyta kalandozni az én kezemet is. Sokkal többet engedett, mint eddig bármikor. Végig simogattam a mellét, fenekét meg a szeméremdombját is. Csak azért tettem, mert láttam, hogy ez neki jó. Tudta, hogy csak emiatt csinálom és hagyta. Élvezte, és élvezte azt is, hogy ezzel persze határtalan örömöt okozott. De én meg azt tudtam, hogy egy rossz mozdulat szétrombolhatja ezt az idillt. Egy erősebb nyomás egy elsietett simogatás, amiben megérzi bennem a türelmetlen kant, összetöri a varázslatot. Tehát nem tettem ilyet.

Hazafelé üvöltés cirkulált bennem, de nem tudtam, hogyha kiengedem, akkor örömujjongás vagy dühös csatakiáltás tör-e elő, ezért hagytam benn elcsitulni. Bár ugyan most megint kisfiúnak éreztem magam, összességében mégis el lehet mondani, hogy jól összehangolódtunk ma Edittel, mintha minden rendben lenne. Pedig dehogy, talán csak egy lehelettel többet remélhetek legközelebb. De ez sem biztos.

Este miután visszajöttem rám ripakodtak, hogy azonnal öltözzem át, mert riccses vagyok. Vagyis riadókészültség van. Történhetett valami a reptéren, vagy a városban, mert olyankor helyeznek bennünket harckészültségbe. Nem nagyon tartanak a tisztek ilyen vakgyakorlatokat. Olyan esetleg lehet, hogy azt megnézik, hogy teljesítjük-e a két perces exponálási időt, vagyis elkészülünk-e két perc alatt mindennel, lőszer és fegyverfelvétellel együtt. De ez most más, nem ugráltatnak, csak össze kell pakolni és aludni is ruhában, bakancsban lehet. Ezt csak úgy nem csináljuk reggelig. Valami tuti történt.

360

Május 25. Hétfő

FIATAL vagyok!!!

Vége a KOPASZSÁGNAK!!!!!

A határőrségnél a negyedéves bevonulási rendszer miatt mindenki 6 hónapig kopasz, 6 hónapig fiatal, 3 hónapig öregedő és 3 hónapig öreg. Fiatal lettem, léptem előre egyet.

Egy nagyot.

Most már senki nem hívhat kopasznak, még az öregek sem. Előléptettek.

Fiatalnak lenni rang.

Méltósággal kell viselni.

Le lehet egy kicsit lassítani, lehet egy kicsit elnyújtottabb mozdulatokkal létezni.

Mint az üdvösség felé vezető úton. Minél többet töltesz rajta, annál jobban ismered, annál jobban tudod, mit kell tenned, mi legyen a következő lépés közelebb kerülni, még közelebb a végállomáshoz. Mindig felismered már, mindig tudod rögtön, amint eléd kerül, hogy mi a teendő. Ettől nyugodtabb leszel, lelassulsz, letisztulsz. És még egy kicsit pontosabban látsz mindent. A mozdulataid elegánsak, atyaiak és megbocsátóak.

És persze az üdvösség felé vezető úton vannak nehezebb szakaszok, vannak, sorsfordító állomások. Olyan sarokpontok, ahonnan az ember visszatekinthet, értékelhet, és a jövőbe nézhet. Ahonnan semmi nem ugyanaz már, mint addig. Ilyen állomás a határőrségnél a Fiatalság.

És én most Fiatal lettem.

Kicsit ront az összképen, hogy ugyanazt tanulom, mint a kopaszok.

Délelőtt voltam szolgálatban, vagyis reggel hatra kinn voltunk a betonon, és kettőkor adtuk le a szolgálatot. Persze vannak benne pihenők. Ma sima kampós szolgálatot tanultam, vagyis a kutya nélküli reptéri őrszolgálatot. Egy idősebb katonával megyek ki, aki elmagyaráz mindent. Nem sok magyarázni való van. Ferihegy 1-en elől az utasvárók előtt az a feladat, hogy figyelni az utasokat, amikor kiengedik őket az épületből, hogy beszálljanak a buszba, ami elviszi őket a gépükhöz. Nehogy elkóricáljanak.

Kárt ne okozzanak a szocialista hazánknak. Igaz, hogy mindegyik tülekszik a busz ajtajában, hogy biztosítsa magának a repülőgépre jutás mielőbbi bekövetkeztét. Nem kóricál egyik se.

Nem baj, figyelni kell. Azt figyelem épp, hogy remeg mindegyik, hogy minél előbb a gépre jusson.

Szarik az akkor a szocialista hazánkra.

Szóval ezeket kell figyelni. Eszébe se jut renitenskedni. Meg azért persze jól láthatóan ott állunk, gyakorló ruhában vagyunk, nem díszegyenruhában, és nem útbaigazító tábla, hanem géppisztoly van a nyakunkban. Azzal a paranccsal van nálunk, hogy használjuk, hogyha úgy ítéljük meg. Dehogy fog ezek mellett bárki is randalírozni a reptéren.

Mondjuk azt nem látom, hogy bombát visz-e magával. Lehet a zsebében, a táskájában, a testére erősítve, vagy feldugva a seggébe.

Ennyit érünk.

Tehát nem teljesen értem, mit csinálunk itt. Legalábbis ennyien. Itt az utasváróknál az úgynevezett előtérszolgálatnál két szolgálati hely van. A betonon más néven a rampán, ahol a gépeket szolgálják ki a rampások, a személyszállító gépeknél szintén kettő. Van egy a be- és kivezető úton, egy az Öregbetonon, ahol a teherszállító gépek állnak és egy az úgynevezett 25-ösön. Meg hátul, mindezek mögött a kutyás. Ez nyolc ember. Ez elég sok, ahhoz képest, hogy ugyan nagy, de azért elég belátható a terep. Sok a jármű, sok a mozgás, de áttekinthető. Két kutyás, meg egy sima gyalog elég lenne. Meg olyan nagyon vad tűzharcba nem keveredhet az ember itt a kerozinnal feltöltött gépek közt. A nyolc ember sok, de ha komoly baj van, akkor meg kevés, olyankor úgyis mindenképp kirendelik az egész laktanyát. Szóval nem nagyon értem.

Viszont kiengednek szabadnapra. Azt értem.

Úgy éreztem, ma kell hazalopnom zsávolyt. A táskában nem vihetem, rendszeresen belenéz a csüti. Nem tudom, mi járna ezért, de nem akarom megtudni. Viszont benn már nem nagyon tarthatom. Egy alaposabb szekrényrend ellenőrzésnél kiderülne, bár a felsőt nagyon klasszul elrejtettem. Azt most nem tudom kivinni, mert csak úgy lehetne, hogy felveszem. Sajnos ezt már nem tehetem, mert már csak a vékony kimenőing van rajtunk. A téli kimenőkabátot nem hordjuk mostantól legalább fél évig. Így a zsávolyfelsőt betettem a kabát külső és a kigombolható belső közé, mert ott nehezen találják meg. De a nadrággal bajban vagyok. Haza kellene lopnom. Magamra kell vennem.

A kettőt együtt  nem lehet.
Esetleg a nadrágot. De az is kérdéses.

Sok időm nincs próbálgatni, mert azért ebből reklámot nem szeretnék, úgy kell felvennem egymásra a nadrágokat, hogy más ne lássa. Sajnos a körletből nem tudom kivinni, hogy esetleg a vécén, elzárva mástól próbálgassam. Viszont itt a körletben többeket jó érzéssel töltene el, ha a bukott szakács tényleg nagyot bukna valamivel. Tehát úgy kell felvennem, hogy először észrevétlen a benti és a lopott zsávolynadrágot lecserélni magamon és szépen elrendezgetni, megkötögetni az erre való zsinegekkel, hogy se a szára fel, se a dereka le ne csússzon. Aztán felvenni a kimenőinget, az a felső részét eltakarja. Kihajtani a szekrényajtót, mögé állni, és molyolni a polcokon, amíg el nem jön a pillanat, hogy akit nem kötött le teljesen a maga dolga, az kiment a körletből, aki benn maradt, elmélyülten szöszmötöl valamin. Na, akkor kell hirtelen, gyors mozdulattal felrántani a kimenő nadrágot, úgy, hogy az alsónak a derékrészét feljebb húzni mint a külsőét, be az ing alá, hogy ne legyen nagy ráncolódás az öv körül. De emiatt az alsó úgy bevág a seggembe, mint valami kés, ami karistolja az ánuszomat és feszíti szét a heréimet két oldalra a szárába szorongani.

Néhány gyors mozdulattal igyekszem helyre tenni a dolgokat, de most megcsavarodik az egész és átlósan a lábam közt feszülnek össze a dolgaim. Kimegyek a folyosóra, de a kopaszok, pont a budit takarítják, nem tudok bemenni, eligazítani. Felöltözöm kimenőbe teljesen, és már nem ülök le benn a körletben, csak járkálok fel-alá, kérdezik is hogy mi van, zabszem ment a seggembe, mit kóválygok? Bárcsak zabszem lenne, de nem magyarázom, hanem kijövök a folyosóra megint. A kopaszok nem végeztek még, ezért kiállok az ablakba. Idegesen nézelődöm. Az írnok mellém áll.

– Szép a tavasz, én szeretem. – mondja. Nem nagyon van kedvem beszélgetni, az az érzésem, hogy a nadrágok fentről is húzzák lefele a bőröm és a számat sírásra fittyesztik. Nem akarok embert most a közelemben, úgy állok, mint, aki beszart.

– Aha…– válaszolom.

Ilyenkor minden kizöldül. – mereng kifele mellettem az ablakon. Végignézek a zöld egyenruháján, meg a folyosóra pillantva még 10-15 ugyanilyen zöld alakon. Nem nagyon értem.

– Aha...– válaszolom.

Nagyon elkapja a hangulat. Bámul a semmibe.

– Úgy mennék ki innen, mint akit seggbe rúgtak. – mondja. Nekem az enyém összerándul, ettől még élesebben belevág a zsávoly, dühösen nézek vissza.

–Aha…– válaszolom.

– Honvágy mi? Már otthon lennél mi? – fordul felém – Tudom, mit érzel.

Kétségeim vannak, hogy tudja, de nem cáfolom most. Hátrapislogok a vécé felé a kopaszok még mindig ott tökölnek. És hirtelen felhangzik az alegység ügyeletes hangja.

– Kimenősök sorakozó!

Az írnok rám mosolyog, biccentek, és egy kurva nagyot káromkodom magamban.

– Minél előbb otthon, igen, az volna jó. –mondom.

Este már jóleső érzéssel gondoltam vissza, miután a családnak megmutattam, hogy milyen egy vadonatúj zsávoly, hogy mennyire szar volt a csüti előtt állni, hogy úgy éreztem, minden irányból égbekiáltóan feltűnő, hogy több réteg van rajtam, természetesen viselkedni, mikor iszonyú kényelmetlen volt a naci, de hogy végül kijutottam.

Kár, hogy 27 fok volt, mert a tököm megsült mire hazaértem.

361

Május 24. Vasárnap

Ma délutáni szolgálatba osztottak be, addig viszont találtak nekem munkát.

Megszabadultam Nitrótól. Már nem ugráltathat, nem tartozom alá. Igaz, még az ő körletükben alszom, de hivatalosan már a 2. század katonája vagyok. Azt gondoltam, ez az átmeneti idő nyugalmas lesz, mert a körletben senkinek nem engedelmeskedem, de reméltem, hogy az alegység ügyeletes is elfelejt. De nem felejtett.
A törzsszakasz és a 2. század egy emeleten kapott helyet. A lépcsőtől jobbra a törzsszakasz, balra a kampósok. Én még a jobb oldali szárnyban laktam, és a reggeli után sunnyogtam is hátra gyorsan a körletünkbe, nehogy valakinek szemet szúrjak és valami munkát kapjak. Az étkezések rendben mennek, Robi nekem nem ad kaját, azt a kopasz szakácsra bízza, vagy ha csak ő van, akkor rám sem néz, csak kihajítja a tányért. Nem ad rosszabbat, mint másnak, gondolom tudja, hogy éles vitánk lenne belőle, de valahogy azt érzem, ez csak vihar előtti csend.

Hiába próbálok láthatatlanná válni, az alegység ügyeletes rám talál, elvisz a lépcső bal oldalára, ahol eddig csak a vécéig merészkedtem mindig, most mélyen begyaloglunk a folyosón és egy találomra kiválasztott körlet takarítását bízza rám, két igazi kopasz társaságában. Nagyon megalázó, hogy kopaszként kezel, holott 3 hónappal korábban vonultam, mint ezek.

Vagy az van, hogy szelektív a memóriájuk, és már nem emlékeznek, hogy szakács voltam, vagy szarnak rá. De az is lehet, hogy ez egyfajta rituálé, ezen mindenki átesik, bármilyen öreg is. Aki a 2. századhoz kerül, alulról kezdi újra. Nem tudom, ezek csak feltevések, de a takarítás az tény, azt csinálnom kell. Annyi előnye van annak, hogy idősebb vagyok, hogy kategorikusan kijelentem, mely folyamatokat végzem én, mondjuk portörlést. Bár nem vonakodás nélkül, mégis elfogadják. Határozottabbnak kell lennem, mert ha elkezdenek a kopaszok a fejemre nőni, akkor nincs menekvés, akkor szar alak maradok. Akivel bárki bármit megcsinálhat.

Volt most egy kisebb szóváltás, mert azért érezték a kopaszok, hogy nem dirigálni tettek melléjük, hanem segíteni, de ez most még komolyabb feszültség nélkül lezajlott. Csakhogy van néhány srác kopaszok közt, aki nem olyan megszeppent kis fajankó, amilyennek reméltem őket. Velük nehéz dolgom lesz.

Mikor készen voltunk a körlettakarítással, elvittek minket a fegyverszobába, kiosztottak nekünk fejenként 10-10 AMD-t és meg kellett pucolnunk alaposan mindet. A kiképzés alatt megtanultuk másodpercek alatt szétszedni és összerakni a fegyvert, ami amúgy egy roppant egyszerű, de nagyon elmésen kialakított szerkezet, nagyon szeretem, ahogy a különböző alkatrészek kisebb zökkenőkkel becsattannak a helyükre. És az egyik legmennyeibb hang, amikor az ember csőre húzza a fegyvert vagyis a závárzatot hátrahúzva, majd elengedve hagyja, hogy a szerkezet betolja az első töltényt a csőbe, hogy ezzel az harckész állapotba kerüljön. Ez a hang egy huppogásszerű visszhang a csőből, egy nagy kattanás, amit az üregek kongása, a fémek csengése kísér. Ez a mennyei hang, egyben az egyik legfélelmetesebb hang, amit valaha hallottam. A fegyvertelenben rettegést gerjeszt, viszont a katonákban - harc előtt - többet ér bármely lelkesítő beszédnél.
Ez erőt ad.
Persze tisztításkor nincs benne lőszer, de így is elragadtatva csattintgatunk. Elvileg 2 perc alatt szét lehet szedni, megtisztítani, meg összerakni. Na, mi a takarításra, meg az olajozásra bőven hagyunk időt, de a szét és összeszerelést versenyre csináljuk. Az egyikük, a Simon Pisti, pokoli gyors, de mivel kopasz, én nyerek. Azt mondja gyorsabb volt. A szétszedésnél is, meg az összerakásnál is.

Felvilágosítom, hogy ezzel a hozzáállással nem sokra fog menni, majd ha öreg lesz, ő lehet a leggyorsabb. Addig az csak zavaró körülmény, hogy amúgy is.

De azzal ne foglalkozzon.

Érvel erősen, hogy nehéz nem foglalkoznia vele, mikor perceket kell várnia, hogy végre elkészüljek én is, és kihirdessem, hogy megnyertem. De ő addig rémesen unatkozik, néha arra gondol, míg én szöszmötölök, addig szétszedi és összerakja újból. Megfenyegetem, hogy meg ne próbálja, mert ha még öregebb leszek, úgy megszopatom, hogy élni se lesz kedve, persze csak röhögcsél, meg igazából én is. Jó fej, de érzem, hogy a tiszteletet tőle már nehéz lesz megkövetelnem.

Nagyon komoly dilemma, hogy hogyan kezelje az ember az öregséget. Mostanáig nem voltak lelkiismereti gondjaim, kopasz voltam, a hierarchia legalján, vagyis mindenki az ellenségem.

Tiszta sor.

De mit csináljak azokkal, akik már fiatalabbak nálam, tehát azt a tiszteletet kellene megkövetelni rajtuk, ami ellen én egész eddig lázadoztam? Nagyon ingoványos talaj ez, ráadásul az a tény, hogy engem az öregek most besorolnak a kopaszok közé, nagyon gyengíti a pozícióimat. A velem egykorú srácok, akik eleve kampósként kezdték, már a tartásukban is hordoznak némi felsőbbrendűséget. Igazából ők is kopasznak minősülnek, de azért mégiscsak három hónapot lehúztak a reptéren, már ismerik, minden csínját-bínját, otthonosan mozognak, ahogy én mozogtam a konyhán.
Nagyon gyorsan be kell hoznom a lemaradást, csak hát az a baj, hogy az utánam vonultak ugyan addigra fognak tudni mindent, mint én. Sokkal nehezebb lesz velük elfogadtatni, hogy idősebb vagyok. Ha meg az öregek nem szoknak le róla, hogy velük együtt rendelnek különböző feladatokra, ha egy kalap alá vesznek, akkor meg egyenesen lehetetlen lesz.
Van olyan kopasz, aki azt hiszi, a korosztályuk vagyok. Ez tűrhetetlen, el kell oszlatnom ezt a tévhitet. De elsősorban azt kell megoldanom, hogy a velem egykorúak és az idősebbek maguk közül valónak érezzenek. Vagy ha az nem megy, akkor csak simán utáljanak ők is, de ne cseszegessenek. Lehetek ellensége mindenkinek, mint Adyligeten, megcsináltam már egyszer, tapasztalatom az van. Nem lenne meglepetés, kibírom.

Csak ezzel van egy aprócska hiba. Most itt fogom tölteni a következő egy évet. Eddig fél év telt el és ez is irgalmatlan hosszú, de legalább ideiglenes volt, lehettem szemtelen mitugrász, mert tudtam, előbb utóbb elvezényelnek. Illetve inkább csak reméltem, de az a gondolat, hogy az aktuális helyzetem tán nem állandó, felbátorított. De most nagyon lényeges, hogyan illeszkedem be, hogyan fogadtatom el magam, mert innen már nem helyeznek el sehova, ez itt a 2. századnál a végállomás.
Akik most itt vannak részesei, alakítói lesznek az életemnek a következő egy évben. Most kell valahogy megalapoznom a jövőm, most kell egy korrekt összképet kialakítanom magamról. Meg kell oldanom, hogy visszakapjam a korosztályom, hogy azt a három hónapot, amit elvettek tőlem, azt visszakapjam. De nagyon nehéz lesz. A törzsszakaszban egyszerű dolgom volt, Nitró volt ugyanis a legmagasabb beosztású katona, ráadásul egy körletben voltunk, így minden adott volt a konfliktusokhoz. Viszont mivel én a legbefolyásosabb tisztessel is feleseltem, az alacsonyabb rangúak-rendűek már kisebb lelkesedéssel és eredménnyel próbáltak ugráltatni. Meg ugye szakács voltam, azzal mégiscsak jobb jóban lenni.
Tehát több tényező is védettséget biztosított.
Most annyi tisztes, annyi magas beosztású határőr és annyi öreg szakadt a nyakamba, hogy fel kell kötnöm a gatyát. Azt sem tudom még, hogy hol van az a határ, amikor valamilyen feladat végrehajtását meg kell tagadnom. Honnan kell elkezdenem majd az ázsiómat építeni, mi az amit már nem tűrhetek, ami már a becsületembe gázol? Nem akarok minden jöttment parancsára azonnal ugró, jelentéktelen kis senki lenni.
Kemény feladat lesz.
Kemény időszak lesz.

362

Május 23. Szombat

Megint délelőtt mentem szolgálatba. Ez azt jelenti, hogy négy ötvenkor keltenek, öt húszkor öltözés, reggeli, pisi, kaki után lenn kell lenni az IFÁ-nál. Kivisznek minket a kutató ügyeletekre, kit a Ferihegy 1-re, kit a Ferihegy 2-re. Öt ötvenre kinn vagyunk, és szép lassanként összeszedjük a felszereléseket, féltéglányi MAROS-B rendőrségi adó-vevő, lőszer, esőkabátok és pontban hatkor leváltjuk az éjszakás szolgálatot. Kigyaloglunk az ügyeletről, szétspriccelünk a szolgálati helyek felé, ott az éjszakás a még töltött, érintetlen akkumulátorokat átadja az adóvevőhöz és bevonul.

Ketten érkeztünk a kutyásokhoz kopaszként. Egy hamiskás arcú, kissé szemtelennek tűnő hirtelenszőke, februárban, azaz utánam vonult srác és én. Úgy osztottak be bennünket a szolgálati helyre, hogy én a kopasz kutyás tanulója lettem. Ő vette fel a kutyát, ő tette a platóra, ő szedte le és úgy általában minden felelősség az övé.
Ahogy én szeretnék már szolgálatba menni.
Rém megalázó amúgy is, hogy sokan kopasznak tartanak, így meg aztán végképp az. Valóban ő van régebben a kutyásoknál, de csak pár nappal, viszont őt betették egyből a kutyás körletbe, ő már bennfentes. Én akármennyire vonultam hamarabb, kutyásként én vagyok a kopasz. Hogy ezt ő így gondolja, nem zavar, de az, hogy így is osztottak be minket, azt jelzi, minden kutyás és minden szolgálatszervezésben résztvevő tiszt is így gondolja.
Ez viszont dühít.

A srác nem tudom, hogy naivitásból indulva vagy csipkelődő szándékkal, de el kezdte darálni a szolgálati helyen tartózkodás és a szolgálat lényegét, de olyan vérfagyasztó tekintettel néztem rá, hogy abbahagyta. Aztán megpróbáltunk beszélgetni, de minden ártatlannak induló mondatból mindkettőnknél kibukkant valahogy az itteni világunk meghatározó alapja, a vonulás és kutyássá válás, mely azonos keretrendszer mindkettőnknél, de az időbeli elcsúszások miatt összeegyeztethetetlen. Gyerekes puffogás lett a vége, majd egymás mellett álltunk egy kisgép szakadó esőtől épphogy védelmet adó szárnya alatt szótlanul duzzogva.

Öt órát és fél órán keresztül.

364

Május 22. Péntek

Tegnap Basáék leszerelése nagyon megviselt. Igazából nem tegnap viselt meg, hanem az éjszaka. Hajnalig doboltak a fülemben a tegnapi gondolataim. Szépen elgondoltam mindent, de vajon én milyen leszerelő leszek? Olyan amilyennek tegnap láttam magam?

Ma délelőtt mentem szolgálatba. Ez 8 órás szolgálati időt jelent reggel hattól kettőig. A délutános a 14-22, az éjszakás pedig 22-06 óráig. Ez persze pihenő idővel megszakítva, vagyis a kutatóügyeletről kihelyeznek a reptér megfelelő őrszolgálati helyére és tetszőleges idő elteltével a kutató ügyeletes tiszt küldi a váltást. Itt a hangsúly a tetszőleges időn van. Akit nem szeret a tiszt, az sokat áll kinn, kevés pihenővel, akit szeret az épp ellenkezőleg, sokat pihen. Nyilván mindenki azon igyekszik, minél többet pihenjen benn. Azt mondják a szolgálati szabályzat szerint elvileg 1 óra szolgálat után 1 óra pihenő jár, de hát ilyen sose volt.

Egész délelőtt esett, szarrá áztunk. Megint Balga Gyurihoz osztottak tanulószolgálatba. Gyorsan tanulok, mert azt már most pontosan tudom, hogy ha kitesznek okmányosra, ott szarrá lehet ázni. Az okmányoson a ki-bemenő gépjárműforgalmat kell ellenőrizni, a benn ülők igazolványait, amit a kutató ügyeleten pár percben elmagyaráznak. Különböző színűek vannak, ide csak ilyen és ilyen színűek jöhetnek-mehetnek.

Műszaki torony szolgálati hely, Okmányos, Okmányellenőrző járőr feladata
Előtérről, vámáru raktárból érkező gépjármű, illetve gyalogos ellenőrzése és a határútra kivezető forgalmi ellenőrzése.
Határ- illetve kivezető utak ellenőrzése, igazolvánnyal nem rendelkező személyek és járművek feltartóztatása és jelentése.

Reptéri igazolványok és engedélyek

1. Állandó fényképes igazolvány
   Piros „S” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat területére, határterületre, telefonközpont, műszaki előtér, hangár területére, BM Kormányőrség, BM Légi rendészeti bázisára, iroda és raktár területre érvényes.
   Piros „1” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, határterület, műszaki előtér, hangárok, iroda- és raktár.
   Piros „2” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, iroda és raktár.
   Sárga „1” igazolvány: határterületre, műszaki előtér, hangár, iroda és raktár.
   Sárga „2” igazolvány: műszaki előtér, hangár, iroda és raktár.
   Zöld igazolvány: telefonközpont, irodák és raktárak.
   Kék „1” igazolvány: BM Kormányőrség, irodák és raktárak.
   Kék „2” igazolvány: BM Légi rendészet bázisára, iroda, raktár.
   Fehér igazolvány: iroda, raktár.
2. Kiegészítő igazolványok
   Temporelli igazolvány: időszakos, csak a munka elvégzésének idejére és csak megbízólevéllel együtt érvényes fényképes igazolvány, személyi igazolvánnyal együtt érvényes.
   Bianco igazolvány: csak egy másik, fényképes igazolvánnyal érvényes.
   Vizitor: bejelentett látogatók részére adják ki.
   Képviselő igazolvány: személyhez kötött, arcképes, légitársaság képviselői kapják. Érvényes: tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, határterületre, irodai előtéren és arra a gépre, aminek a képviselője. Két függőleges piros csík.

Az okmányos szolgálati helyek viszont a reptér legtávolabbi sarkaiban vannak, kinn a pusztán. Semmilyen fedezék nincs, ha esik, mint ahogy esik, szarrá ázol. Van ez az esőköpeny, nagy, nehéz, átázik vagy mi, mert tiszta víz lettem.

Délután kivittek a kutyakonyhára az öregebb kutyások, hogy megmutassák az ottani feladatokat. Kapóra jöttem nekik, mert a felkészítésem címén kijöhetnek a laktanyából. Nincs ott mit csinálniuk, és így legalább nem kell benn lenniük. Hagyták, hogy gyakoroljak az egyik őrkutyával, Szemivel. Szemi ónémet juhász, hosszú szőrű. Fiatal, erőteljes és gyönyörű. Ilyet szeretnék.
Életem első német juhászát kapom meg nemsokára! Izgulok, de nagyon erős bűntudatom is van Buksi miatt.
Szemivel a nekem kilistázott, összeírt parancsszavakat és mozgásokat kellett végeznem, ül, áll, fekszik, igazodj. Szemi készséges, energikus, teszi, amit mondok. Ilyet szeretnék.

Este meghozták az új kutyát. Kicsit hirtelen, ahhoz képest, hogy tegnap ezt még csak mint valószínűt említették a többiek. Kis vékony, keszeg, süke-bóka. Nyurga lábain a magasban egy aprócska test, nagyon kis gazellaszerű. 5-6 hónapos. Nagyon nem olyan, mint Szemi. Több év, mire olyan lesz, ha egyáltalán.

Nem tudom.

364

Május 21. Csütörtök

Ma elméleti oktatás.
Meddig tartanak a szolgálatok, mikor kezdődik, mire kell figyelni, mi a különböző ponton a feladat. Ilyeneket tanulunk. Például az „okmányos” szolgálat, ami a két reptérre befutó utak végén a ki- és belépő gépjárműforgalom megállítását, a benne ülők igazolványainak ellenőrzését jelenti, vagy a „beton”, ahol az utasok ki- és beszállásának biztosítása, a ideiglenesen magára hagyott gépek őrzése a feladat. Ha nem lesz a külföldre szökést a legelegánsabban, repülőgéppel kivitelezni szándékozó sok-sok honfitársam, rém unalmas lesz az egész.

Amúgy én igazi pesti flaszterfiú vagyok. Újpalotán nőttem fel, igazi betondzsungelben, a természetet csak hétvégén láttam, ha kirándulni mentünk, ami szerencsére szinte állandó családi program volt, a hétvégi telek megvásárlása után meg eléggé röghöz kötötten, egy kis területre korlátozva tapasztaltam meg. De a gyerekkor haverokkal fogékony időszakának helyszíne a lakótelep. Igyekeztünk a lassan eltűnő természet utolsó szigeteit megtalálni, kiélvezni - a Tesi pálya mögötti grundon, az elgazosodott földhányáson, az épülő M3-as autópálya gazdátlan építési területein, az orosz laktanya melletti szántóföldön egész a Szilas patakig. De ahonnan az expedíciókat indítottuk és ahova haza érkeztünk az a betonrengeteg volt. És most itt vagyok egy ember által tökéletesen leuralt földdarabon, betonszőnyegek és betonszalagok mellett, szögletes, posztmodern épületek közt. Mennyivel érdekesebb lett volna a határszél, erdőkkel, mezőkkel, patakkal. Vagy hegyekkel, mint Sopronban.

Sopron ma amúgy is sokat mocorgott bennem.

Eszembe jutott az elválás, eszembe jutott Réz Misi és Szabó Gabi, és ahogy elsodort egymástól minket a szél.

Nem nőttem össze velük, de ma eltűnik az életemből néhány szereplő újra.

Basa Pistiék leszereltek.

Olyan csöndben, mintha szolgálatba mentek volna. A sok részegeskedő vagány úgy ment el, se köszönés, se szaladgálás civilben, semmi.

Én nem így akarok. Azt akarom, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Basáékból, csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek. Rossz volt nézni. Azt éreztem végük van, már most feladták, a szabadságnak csak a tudata összetörte őket. Még ki sem mentek, bele sem kóstoltak, nem ízlelték meg a szabadságot, hogy rászokjanak, vagy visszariadjanak tőle, nem, ők már most összerezzentek és az újtól, mástól eleve rettegő kisállat bénult rémületével, apátiában rendeződtek alakzattá. Az itteni utolsó parancs elhangzása után élőhalottakká váltak és akkor találnak majd magukra amikor megkapják az első kinti parancsot. Úgy éreztem ők mindig engedelmeskedni fognak. Tán zúgolódni is a soruk miatt, de feltétlen odaadni magukat pénznek, hamis elveknek, dogmáknak. A kényelmes csöndet, a kritika nélküli élet állóvizét választva.

Basa, Dinó! Mi történt veletek?

Miért hallgattok?

Ez a csönd elfagyasztotta a lelkem. Rémített, nem akarom. Legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud. Semmi ne legyen szent és sérthetetlen, ha nem szolgált rá, ha nem bizonyította, hogy érdemes rá. Senki ne várjon tiszteletet tőlem és megbecsülést, ha ennél az elvárásnál többet felmutatni nem tud. Mindenkit, mindent górcső alá veszek, és csak az alapos vizsgálat és mérlegelés után kap elismerést, de azt is visszafogottan, pátosz nélkül. Nem akarok hamisságnak élni. Minden felesleges, ami nem tesz hozzá az életemhez, minden feledhető, ha csak számomra értelmezhetetlen szokások, elvek, normák támasztják alá. Az kevés, lássam bennük magam legalább egy kicsit.

Ami nem fog meg, az nem az enyém.

Nem fogadom el a világmegváltó elveket, ha érzek benne csúsztatást, erőszakot, nem fogadok el vallást, ha kizárólagosságot hirdet. Nem fogadok el semmit gondolkodás, kritika nélkül. És nem kell, hogy igazam legyen, nem győzködök senkit. Az én világom az enyém. Ha abban stimmelnek a dolgok, nem érdekel a külvilág. Nem kell engem elfogadni, támogatni és elismerni sem. Ha örülök a kis apróságoknak, ha ünnep minden vidám perc, akkor nem kell dobogós helyezés, kitüntetés, csinnadratta. Legyen száz vállveregetés, mint egy érdemérem, és legyen száz mosoly naponta, mint évi egy szülinapi köszöntés. Érezzem a legkisebb dologban is a kihívást, és örüljek a legkisebb sikernek is.
De minden legyen az enyém, belőlem fakadjon, ne más, ne mások mondják meg, mit tegyek, mit gondoljak. Többet ne kapjak parancsot, vagy tudjam elengedni a fülem mellett.

És hol gyakorolhatnám ezt a legjobban, ha nem itt? Hol kapok máshol ilyen koncentráltan ennyi parancsot, szabályt? Hol tanulhatnám meg a legjobban szelektálni, elkerülni, megtagadni, ha nem itt?
Jó helyen vagyok, én nem fogok csöndben szerelni,  ha máshol nem, belül szólnak majd a fanfárok de ezt mindenki látni fogja, lássák majd, hogy tényleg felkészítettek, harcra kész vagyok, férfi, ember lettem.


De mindenek előtt hatalmas öngól leszek. Úgy tesznek a katonaságnál harcossá, hogy mindazt tagadva indulok majd harcba, ami itt fontos a tiszteknek.

Az a Teremtmény leszek, aki a teremtőjére támad. Frankenstein, melengetett kígyó, Che Guevara. Nem akarok szabályokat, parancsokat.
Sem kapni, sem adni.

Soha többet.

Aztán este megint vécé takarításra rendeltek.

365

Május 20. Szerda

365 nap. 52 hét.

MÁR CSAK EGY ÉV!!!!!!

Letelt 6 hónap.

Úgy néz ki, kutyás leszek mégis. Hivatott a Korlát százados, azt mondta, hogy kitüntet a bizalmával, és Szadó őrnaggyal egyeztetve, engedélyezi, hogy kutyás legyek.
Délután kimentem tanulószolgálatba a Balga Gyurival és a Hobinnal. 8 óra alatt 2 órát töltöttünk kinn. Ez annyit tesz, hogy nem sokat voltunk járőrözni. 8 órás szolgálatokra hoznak fel bennünket a kutatóügyeletekre. Ott jelöli ki a kutató ügyeletes, hogy ki mennyi időre és melyik posztra menjen őrködni.
Ahogy megfigyelem, a legfőbb dolog, hogy az ember ne legyen sokat kinn. Hideg van, meleg van, fúj a szél, jobb benn, pihenni. Mindenki igyekszik úgy helyezkedni, hogy vagy lógósabb szolgálati helyre kerüljön, vagy kedveskedik a KÜTI-nek, a kutató ügyeletes tisztnek, hogy ne sokat küldje ki.
Mert kinn néha rossz.
Mint például ma. Esett az eső, ugyanis.

Az első nap lejön, hogy itt a szolgálati helyek és idők határoznak meg mindent, tehát valószínűleg kinn lenni nem lehet valami jó. Biztos van valami olyan hátulütője, amit én még nem is sejtek. Biztos van nem várt, kellemetlen része.

Balga Gyuri kutyás, magas keszeg, de arcára nyugalmi állapotban kiül a jóság és a naiv vidámság. Igazán barátságosan mondja el, hogy itt ezen a szolgálati ponton mi a feladat. Szürreális jelenet, állunk hosszú, zöld esőkabátban egy TU-134-es szárnya alá húzódva, rogyasztott lábbal, hogy elférjünk. És mondja és beszél, de nem nagyon lehet túl cifrázni, hogy figyelni kell.
Ennyi a feladat.
Mindegy mit tanultál korábban, mihez értesz, mit gondolsz a világról, mindebből semmit nem kell használni, csak résen lenni. Hogy jelezzek, ha valami esemény lenne. A szemem kell nekik. Amivel észlelek. Arra reagál az agy, továbbítja az információt, a tisztek értelmezik a kutató ügyeleten, vagy esetleg magasabb szinten és aztán mi meg megkapjuk parancsba, hogy mit kell tenni, még a gondolkodás fáradtságával se terhelnek minket.

A szolgálati helyeken nincs sok esemény, illetve van, de ezek nagyon szervezettek, kiszámíthatók. Megjelenik egy irányító Zsiguli, sárga jelzéssel a beton felé indul, ekkor várható egy gép leszállása.  Leszáll a gép, az autó előtte halad és sárga jelzést adva bevezeti a parkoló állásba. Jönnek a csomagosok kis traktorokkal húzott vontatmányaikkal, a kerozinos tartálykocsi, az aggregátoros teherautó, a lépcső, a személyszállító buszok. Kiszállnak az utasok, leszállnak a stewardess-ek meg a pilóták és megjelennek a takarítók. Aztán eltűnnek a járművek és a személyzet, csönd lesz órákra, aztán egyszer csak megjelenik a poggyászokat szállító kis traktor húzta vontatmány. Beszállnak az utasok, persze előttük a személyzet, jön a villogó autó és bekíséri a gépet a felszállópályához.

És ez a ciklus megy vég nélkül.

Ezt kell figyelni.

Azért ennek meg van a szolgálati szabályzatban rögzített menete, illetve lényege. Tegnap ezt írtam a füzetembe az elméleti oktatáson:

Biztosítás célja:
az államhatáron átlépő utasok személyek, járművek és szállítmányok felügyelet alatt tartása és elkülönítése a nem utazóktól, más járművektől és azok utasaitól az ellenőrzés ideje alatt, továbbá határsértők vagy más bűncselekményt elkövetők elfogása, tiltott anyagok felfedése, határrend-sértés megakadályozása, és a határforgalom biztonságának fenntartása, repülőgép eltérítés és terrorcselekmény megakadályozása.

Meg kell akadályozni:
hogy személyek engedély nélkül az ellenőrzés alatt a járművekre felszállhassanak vagy azokat elhagyhassák, határforgalom biztonságát veszélyeztető cselekményeket követhessenek el, az utasok tárgyakat, értékeket, iratokat, tárgyakat, tiltott anyagokat átadhassanak az ellenőrzésen kívül álló vagy még(már) ellenőrzött személynek, illetve hogy azoktól ilyeneket átvehessenek.

Hobin volt velünk, idős német juhász őrkutya. Szürkébe hajló vörös bundája miatt nem túl szép. De hatalmas, öreg tagjain rettenetes izomzat nyoma látszik, tartása fejedelmi. Sztoikus nyugalommal tűr, de egyáltalán nem belefásulva, hanem csak tudja, hogy tűrni kell, azt, ami az ő feladatával együtt jár. Most az esőt, de amúgy a szolgálat kezdetét és végét. Tűrni, hogy kiviszik, hogy behozzák, nem rajong és szorong egyik miatt sem, pedig ő is tudja, hogy, ha nem esik, kinn jobb, mint a kennelben.

Ma néztem meg a kutyakonyhát. Ez az a terület félúton a laktanya és a repterek közt, ahol a kutyákat tartja a FEP. A megfelelő számú kennel, mindegyik egyformán kicsi, egyazon betonból kiöntve. Mellette a kutyakonyha, ami egy kis falusi ház nyári konyhájára emlékeztetett, pici téglaépület, csúcsos cseréptetővel. Itt készült a kutyák étele.

De csak beszaladtunk, felszereltük Hobint, vagyis szájkosarat, nyakörvet, hosszú pórázt tettünk rá és mentünk szolgálatba.

A kutyások között amúgy jó a hangulat, az hogy jó fej szakács voltam tulajdonképpen kicsit megalapozza a státuszom. Persze köztük kopasz vagyok, alig tesznek különbséget a most ideérkezett valódi kopaszok és köztem. Csak legalább barátságosak.

Az esti kupaktanácsra elhívtak, elmondták, hogy nemsokára kapunk egy fiatal kutyát, és valószínűleg ő lesz az enyém.