400

Április 15. Szerda

400 nap!!! Holnaptól hármassal kezdődik! Soha többet nem lesz négyes az elején! Illetve, ha igen, akkor már csak negyven-valamennyi lesz hátra! 140 nap, 20 hét eltelt!

Nitró az ügyeletes ma. Hétkor ébresztett, kajánul vigyorogva, hogy most már mehetek haza, nyolctól van könyvem. A másik oldalamra fordultam, kidörmögtem neki, hogy hagyjon. Nem értette, vállat vont és kiment. Visszajött nyolckor.

– Dvorszky, mostantól van könyved, kimehetsz, öltözz!

– Húzz a kurva anyádba innen, nem megyek sehova!

Általános megdöbbenést okozok, nem értik, jönnek be többen a lelkemre beszélni. Könyvem van, kimehetnék, semmi nem akadályoz, mit csinálok benn? Miért nem megyek?

Pedig nem nehéz kitalálni. Nekem ne gyakoroljon kegyet senki. Nem kell az odavetett konc. Különösen akkor nem, ha ezt nevelési céllal, engem betörni szándékozó senkiházi gyakorolja. Még hogy ő akar engem megszívatni? Látnia kell, hogy nem tör le annyira, hogy nem jutok ki, mint szerette volna, gondolom előre készült beszéddel, hogy miként fog reggel atyáskodó mosollyal, leereszkedő hangon irgalmat mutatni. Na, erre nem voltam kíváncsi. Viszont maximális elégtétel volt, hogy nehezen engedte el, hogy nem tud a szemembe röhögni, idegesen rángatott be többeket a körletbe, vegyenek rá, hogy kimenjek.

– Nitró, nem érted, hogy nem megyek ki? Kend a hajadra a könyvem, leszophatsz, én döntöm el, mit csinálok a szabadnapomon! Akkor megyek ki, amikor én akarok, nem akkor, amikor Te megengeded. Nincs hatalmad felettem, senki vagy. Kevés ahhoz, hogy igazán megszopass. Kicsinyeskedhetsz, hajolgathatsz, hogy tiszta-e a surranóm, lerendelhetsz konyhamunkára, csinálhatsz bármit, kevés és erőtlen, egy igazi senki vagy.

Kussolt az egész szoba, a körlettársaim szintúgy, mint a meghívott vendégek, a dráma megvolt, szép színdarab, az egyik szereplő tehetetlenül állt az ajtóban, majd kiosont és elhúzta a csíkot.

De aztán erőre kapott, néhány óra múlva betolta a képét, hogy remek irányított szabadidős tevékenységet talált, fel kéne mosni a folyosót.

– Szabadnapon vagyok faszfej. Hagyj békén!

– De ha benn maradtál, akkor köteles vagy takarítani!

– Könyvem van, nem vagyok a laktanyában.

Nem sokára Cupival tért vissza, de tisztáztam, hogy rosszul vagyok, pihenni szeretnék, nincs most erőm kimenni, ha nem javulok el kell menjek majd gyengélkedőre, amúgy meg csak úgy vagyok köteles a szolgálati szabályzat szerint, irányított szabadidős programokban részt venni, ha bent töltendő szabadnapon vagyok, megírt könyvvel úgy kell tekinteni, mintha itt se lennék. Szerencsére a szolgálati szabályzatot kompetens és tapasztalt tisztek írták. Ugye.

Cupi bepróbálkozik azzal, hogy köteles vagyok elhagyni a laktanyát, de megint csak utalok a szolgálati szabályzatra hivatkozva, amit én magam sose olvastam. Olyan lehet, mint a szent Grál, mindenki arra hivatkozik, de senki nem látta. Cupi szerintem sose találkozott vele, szájhagyomány útján kerülhetett hozzá. Tisztázom, a szabadnap adható, és mint ilyen, nem kötelez, hanem csak lehetőséget biztosít a körletelhagyásra.
Cupi bizonytalan, látszik, hogy ez neki is teljesen új infó, de olyan határozottan állítom, ő meg nem mutathatja, hogy fingja nincs, így végül elfogadja. Nitró ingatja a fejét, ha létezik a szabályzat, ő biztos átfutotta, de erre a részre nem emlékszik, azt jól láttam rajta. Persze nem jutott eszükbe, hogy honnan szedtem mindezt, mert sehonnan, nyilván megint hazudok, de beválik. Cupi megtiltja, hogy foglalkoztassanak, viszont ő se érti az egészet, nem találkozott a praxisában olyannal, akinek könyve volt, de mégsem hagyta el a laktanyát.

De persze beszoptam, mert ötkor lejárt a könyvem, abban a pillanatban megjelent Nitró és már vitt is zuhanyzót sikáltatni velem. Ehhez egy kurva szavam nem volt. Nem tudott lenni. Most joga volt.

Amúgy nem tudom, hogy honnan jön mindaz, amit délelőtt az Öregnek mondtam. Szinte transzban vagyok ilyenkor és úgy hazudok, mint az, aki súlyos baleset után nem beszéli az anyanyelvét, hanem valami addig általa sosem ismert, idegen nyelven szólal meg. Az igazmondás nyelvezete lassan elvész, hamis állítások nyelvét beszélem, majdnem perfekt. Azért csak majdnem mert, néha becsúszik olyan, mint ami a napokban is. De basszus, hogy van ez, hogy az még le se zárult, már nyomom az újabbakat? Régen ez elképzelhetetlen lett volna, mindig a becsületességre neveltek, annyit egybefüggően sose beszéltem még, mint amennyit most egy rövid diskurzusban összehazudozom.

Fasz vagy Dvorszky.

401

Április 14. Kedd

Ma be voltam írva szabadnapra, nem tudom miért, abban reménykedtem, hogy kimehetek. Már kimenőben mentem kötelékre is, ott tudtam meg, hogy nincs is könyvem. Kis nyomozás kezdődött, hogy hol van, vagy miért nincs. A pár nappal ezelőtti esemény miatt még konkrét büntetést nem kaptam, tehát elvileg mehetnék.
Mondom az AE ügyeletesnek, hogy szabira megyek, nyilván elkeveredett a könyvem, húzgálja a fiókokat, ő is ideges, mi van, ha ő keverte el? Én meg nem oszlatom el ezt a kételyt, hanem nógatom, hogy a legalsóba is nézzen be.

Aztán eltűnik a Cupi irodájában és nagy sokára hozza a hírt.

– Le vagy húzva szabadnapról, Nitró lehúzatta a mai napot, holnap reggel nyolckor mehetsz ki, délután ötig.

Úgy nézem Nitró nem viselkedik rendesen! Ráadásul tök logikátlan, hogy nem Cupi húzott le. Nem értem én a hadsereget.
Elég megalázó a többiek előtt és a röhögő Nitróval a hátam mögött levenni a kimenőt. Ennél látványosabban nem is lehetne demonstrálni, mekkora lukra futottam ma. Nem szólok senkihez, Nitró mondatait, hogy na mi van, szellőztetem a kimenőm, vagy csak nem máshogy terveztem a mai estét, lehet, hogy ma nem én dugom a barátnőmet, szóval ezeket most nem kis erőfeszítéssel, de elengedem a fülem mellett.
A többiek csak néha és kényszeredetten mosolyodnak el, inkább megilletődötten figyelnek. A szabadnap megtagadása ez egyik legkeményebb büntetés. Sokan csak azoknak a pillanatoknak, perceknek, óráknak élnek itt benn, amit kinn töltenek, olyan ez nekik, mint köldökzsinór, mindig ki kell menniük, hogy ne szakadjon el, és remélik, hogy az előző heti szabadnap emléke kitart a következőig. Emiatt, az ilyen helyzetek, amikor valakitől megtagadják a kimenőt, mindig tartogattak meglepetést, mindig lehetett számítani arra, hogy egy nem várt dühkitörésben oldja fel a delikvens az indulatait. Gyanakodva figyeltek, de igyekeztem úgy tenni, minta mi sem lenne természetesebb, hogy ruhát váltok és itt maradok benn.

402

Április 13. Hétfő

Megígértem a Nitrónak, hogy megverem, ha nem viselkedik rendesen. Tele van vele a tököm, állandóan ugráltat. Ma az ébresztő előtt egy órával keltett, hogy jelenésem van a konyhán. Volt már ilyen, hogy korábban lerendeltek, de most mivel ő ébren volt, nem volt okom a többiek álmát megzavarni, csöndben összeszedtem magam és kivonszoltam magam az alegységügyeletes asztalához. Ez a lépcsővel szemben a kétszárnyú épület közepén helyezkedik el. Ez egyfajta diszpécser szolgálat, rajtuk keresztül üzennek, adnak parancsot és egyáltalán nyilatkoztatnak ki a tisztek, és szintén rajtuk keresztül lehet felvenni a kapcsolatot a század tisztikarával. Az alegységügyeleti és az alegységügyletes helyettesi szolgálatot a század sorállományú tagjai adták, alegységügyeletes csak tisztes lehetett, a helyettese sima határőr is, ők általában öreg katonák voltak. Ez a szolgálat a tisztikar megbecsülését jelezte, az lehetett ügyeletes, aki kötelemteljesítésben élen áll. Vagyis a talpnyalók, smúzok, gerinctelenek és törtetők.

Ugyanis ezzel a beosztással meg lehetett szabadulni a reptéri őrszolgálattól, meg más, nem kívánt feladattól.

Jellemzően a 2. század katonáit osztották ide, de tőlünk a törzsszakasztól is néha-néha. Mint például most Nitrót. Az alegységügyelet a tisztikar kiterjesztett karja, mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik, még a katonai ranggal nem rendelkező ügyeleteshelyettesnek is.

Engem másfél év alatt egyszer sem osztottak be ide. Nem tudtam megízlelni a korlátlan hatalom mámorát. Nem volt lehetőségem az ebből a beosztásból fakadó megkérdőjelezhetetlen szerepre, nem ugrott senki a parancsaimra. Bevallom kicsit fájt érte a szívem. Zsarnoki ambícióim sosem voltak, nem törekedtem sosem központi figura, vezéregyéniség lenni. Az felelősséggel jár. De itt addig, amíg rajtam van az alegységügyeletes helyettesi karszalag, Isten vagyok, aztán leveszem és semmilyen felelősségem nincs. Ideális gyakorlópálya. Olyan ez mint  A Legyek Ura szereplői közt, akik megállapodtak egymás közt a rend kedvéért, hogy akinél a hatalmas, erre kijelölt kagyló van, az beszél.


Sokszor eszembe jut ez a gyerekkoromban olvasott könyv.
Gyakorlatilag a korai gyerekkoromtól kezdve a könyvek kötöttek le igazán. Nem mentem a játszótérre a többi gyerek közé, ha valami izgalmasat olvastam. Apu hihetetlen érzékenységgel instruált; a szerinte mit olvassak kérdésemre mindig tudott a felkínált könyvek közé olyat becsempészni, amire ráugrottam, néha az volt az érzésem, ez valami játék, amiben ő már tudja a helyes választ, és a többi – amúgy szintén érdekes – könyvet csak azért teszi elém, hogy a választás lehetőségét biztosítsa, és hogy örömét lelje abban, hogy az ő logikája alapján közelítek, mindennemű nyomásgyakorlás nélkül, szabadon, az előző olvasmányom után, szerinte olvasandó könyvhöz.

Sokszor adott úgy könyvet a kezembe, hogy ezt majd később, ha idősebb leszek, de legyen a fejemben és majd, ha én úgy érzem, kezdjek neki. És mivel beférkőzött a gondolatomba a könyv, hamarabb kezdtem neki, mint az az életkoromból következett. Apunak láthatóan jól esett válaszolni, beszélgetést folytatni, ha kérdések fogalmazódtak meg bennem egy-egy kötet után. Bár ez a kamaszkorom után eltűnt, mégis visszamaradt valami magasabb szintű kommunikációs csatorna, ami a mindennapi dolgok áramoltatására nem annyira, viszont szociológiai, filozófiai, fejlődéstörténeti, teológiai és egyéb elméleti kérdések rövid megvitatására tökéletesen alkalmas volt.

A Legyek Urát is kiskamaszként olvastam el, Apu ajánlása után egy évvel. Megrendített a gyerekek kegyetlenségének nyers leírása, bár én magam ugyanezt tapasztaltam sokszor, betűkbe öntve mégis bénító hatású volt. Rémisztett, hogy majdnem a végkifejletig - ahol muszáj volt állást foglalni -  azonosulni tudtam majd minden szereplővel, a gonoszokkal is, noha mégis leginkább a kövér szemüveges elesett gyerek szerepe állt hozzám közel. Ha nem is ilyen vagyok, az ilyen szorul védelemre. Ezt a gondolatot csak legbelül tudtam, mert ha épp nem én voltam a vétlen áldozat, ugyanolyan lendülettel vettem részt mások kínzatásában, mint a társaim. Bár utólag, jobbára megbántam.

A katonaság A Legyek Ura leképződése. Akinél a kagyló, az beszél.

Én sose beszéltem, nem adtam parancsokat.

Számomra az egyetlen járható út, az engedetlenség maradt.

Csendben leültem az asztal melletti székre bekötni a surranóm, közben Nitró vigyorgó arcába toltam a kérdésem, hogy miért kell ilyenkor lemennem a konyhára. Nitró továbbra is vigyorogva fejtette ki. Ha  netán el akarnám az őrök reggelijét küldeni korábban, most alkalmam nyílt rá.

Ez szopat. Reggelit sose küldünk fel. Komolyan ezért keltett fel? Hogy meghecceljen?

Mélyen a szemébe néztem.

– A kurva anyádat, Nitró! – sziszegtem és visszaindultam a körletbe.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz, Dvorszky! – hallom fojtott suttogással a hátam mögött, de meg se rezdülök, ő meg nem mer a kongó folyosón hangosan utánam kiáltani.

Persze az ébresztőnél ugyanúgy felver, de pihenőidős szakács vagyok, csak felveszem a gyakorlót újra és visszafekszem az ágyra. Tíz óra körül jön be ismét, hogy remek szabadidős munkát talált nekem. Konyhaszolgálatosnak osztott be. Nem hiszek a fülemnek. Leküld mosogatni a konyhára. Ilyenkor reggeli után a konyhásoknak kell a tányérokat, bögréket elmosni. Ádázul védekezem, de nincs elfogadható ellenvetésem, hogy miért ne mehetnék le, csak annyi, hogy “Nitró megöllek éjszaka az tuti”, de ez észérvként ingatag lábakon áll.

Lenn Robi széles mosollyal fogad, hogy kezdjem szokni ezt a beosztást, mert ha elhelyeznek innen, a konyhára már csak így jutok le, viszont így sokszor. Örülhetek majd, ha egyáltalán enni adnak.

Követ a mosogatóba, és megállás nélkül adja az utasításokat, amiket sorra engedek el a füleim mellett, elég sok konyhamunkást igazgattam, hogy tudjam mit kell csinálnom. A másik srác a második századtól teljesen meg van szeppenve, mint a robot dolgozik mellettem, őt nem cseszegetik, de ebben a hangulatban bármikor sorra kerülhet, olyan pici lesz alig látni, csak a kezei járnak, mint a motolla.
Robi az ajtóból még megjegyzi, hogy nem érti, hogy lehettem szakács, a mosogatás a legtesthezállóbb feladat számomra, valószínűleg csak ehetetlen szart tudok csinálni, nyilván inkább anyámtól tanultam főzni, nem a suliban. Ekkor megfordulok, jobb kezemmel felemelek egy literes merőkanalat, kicsit megemelem a nyelénél fogva, hogy jól lássa, a másik kezemben lévő bögréből pedig a mosogatóból kimert szutykos löttyöt az arcába öntöm. Néhány másodpercig levegőért kapkod, az utolsó rántotta maradék is leszánkázik az arcáról, de már mozdulni nem tud, mert Basa fogja két kézzel. Mondani sem tud semmit, nézünk csak egymásra fújtatva, majd Basa elengedi, ő megfordul és kimegy a konyháról. A mosogatással sokkal hamarabb végzünk, mint általában a konyhások szoktak, a társam meg is köszöni, meg biztosít, hogy már neki is viszketett a tenyere, ez a Robi egy istentelen nagy bunkó.

Egyetértettem.

Egy órán belül a századnál voltam újra, arra toppantam be a körletbe, hogy az ágyam fel van túrva, az ágyneműtartóm kiforgatva, Nitró tüsténkedik köztük. Tiltott civil anyagot keres, pornóújságot, meg kintről behozott ruhaneműt, alsógatyát. Mert olyat nem hordhatunk. Aztán sorra került a szekrényem, de a naplómon kívül semmi tiltott nincs nálam, a naplónak meg csak a tartalma terhelő bizonyíték, de nem tudnak olvasni vagy mi lehet, mert sose nyitják ki. Meguntam vitázni, Nitró is érzi, hogy fásult vagyok, nem is élvezi annyira, mintha megint ellenkeznék. Nézőközönség előtt alakítom ki a szekrényrendet, beágyazom és szó nélkül felfekszem és bárki szól, nem reagálok.

Addig, amíg Nitró be nem szól, hogy Hortományi hívat. Az ajtóban megállok előtte és miközben folyamatosan olvad át meglepődésbe  az arcáról a mosoly, nagyon komolyan, nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan elmondom, hogy Nitró, ha ezt nem hagyod abba, ha nem viselkedsz rendesen, nagyon megverlek.

Kurva kemény vagyok amúgy, jó hogy nem a trajcigfritzig, vagy a teremburáját kifejezéseket használom.

Cupi semmit nem akar csak azt, hogy Szilasi törzsőrmesterrel megvitatták a dolgot, a szolgálati szabályzat szent, és hogy nincs közvetlen bizonyíték, hogy teljesen valótlant állítottam.

Vagyis valószínűleg a törzsőrmester nem emlékszik, mit is mondtam, vagy nem biztos benne.

Hát ez nekem kapóra jött, de azért, köszönjük Szilasi elvtárs, az ember mindig legyen következetes.

403

Április 12. Vasárnap

Hivat a Cupi.

Basa lehülyézett, azt mondja vannak olyan szabályok, amikhez alkalmazkodni kell, amiket el kell fogadni. Ilyen például, hogy hat körül küldjük fel az ételt. Lehetne korábban, de a szakács szolgálati leírásában a hat óra szerepel, tehát az hat óra. Az csak vajmi kevéssé billentette ki az álláspontjából, hogy én például sose láttam a szakács szolgálati szabályzatát. Miért ne lehetne a logika a vezérelv? Jót kacagott, majd kilökött a körletből, hogy menjek már, ha hívatnak.

– Dvorszky határőr magával csak a gondok vannak. Mi volt ez a tegnapi közjáték?

Hát erre mit mondjak?

– Jelentem hamarabb készen voltam az őrvacsora előkészítésével, engedélyt szerettem volna kérni, hogy korábban felküldjem, de nem kaptam.

– Szilasi törzsőrmester szerint maga azt állította, hogy én ezt engedélyeztem.

Na basszus. Mi legyen?

– Jelentem, azt állítottam, hogy amennyiben Ő engedélyezi az étel felküldését korábban, akkor Hortományi alhadnagy biztosan jóváhagyná, mint bevált gyakorlatot.

Mi a faszt csinálok? Mi a faszt?

– Ha jól értem magát, akkor azt állítja, hogy Szilasi törzsőrmester félreértette magát vagy egyenesen hazudik. Jól értem?

Na tessék! A kurva életbe! Hogy mászom ki ebből?

– Jelentem, egyszerűen csak fel szerettem volna küldeni a vacsorát korábban, úgy véltem ésszerű lenne.

– Dvorszky maga milyen alapon bírálja felül a szolgálati szabályzat ide vonatkozó részeit?

– Jelentem úgy gondoltam, hogy...

– Ne gondolkodjon, az isten fáját magának! Ki kérte meg, hogy gondolkodjon!? Volt a bevonulása óta olyan pillanat, amikor azt érezte, hogy elvárjuk, hogy gondolkodjon? Volt ilyen?

Ilyen mondjuk tényleg nem volt. Ráadásul Cupi ebben példamutatóan jár az élen. De reagálni nem volt lehetőségem.

– Ne válaszoljon! Feltűnt már magának, hogy a közlendőjére sem vagyunk kíváncsiak? Hogy engedéllyel szólhat? Akkor miből gondolta, hogy pont egyenesen gondolkodnia szabad? A szolgálati szabályzatot hozzáértő katonatisztek állították össze, nem magának kell véleményeznie. Pontosítom ezt még Szilasi törzsőrmesterrel. Lelépni!

Bassza meg! Egy délutánt akartam ellógni, hogy lett ebből ekkora ügy? És még hátravan Koltay, a vadállat. Ő vajon mit szól majd ehhez?

404

Április 11. Szombat

Minden nap hat óra körül, a délutános reptéri őrszolgálatosoknak fel kell küldeni a vacsorát. Két úgynevezett kutatóügyelet van, egyik Ferihegy 1-en, a másik Ferihegy kettőn. Múltkor bejártuk Dinóval a Ferihegy 1-en lévő ügyeletet, egy földszintes, hajdan fürdőszoba zöldre mázolt kis  faépület, valaha talán valami kisebb raktár lehetett. Ferihegy 2 ügyelete viszont az új hipermodern, csupa üveg épületben kapott helyet.

A délutános szolgálat kettőkor kezd és este tízig van ügyeletben, emiatt mindenképpen az őrszolgálati idő alatt kell megoldani az étkeztetésüket. Ugyanazt az ételt kapják, amit a laktanyában lévők, csak ki kell nekik porciózni és bádogbödönökben felküldeni. Mindkét ügyeleten van egy nagyobb méretű elektromos főzőzsámoly, amin melegen tarthatják, vagy szükség esetén felmelegíthetik az ételt, de jellemzően azért kell hat körül felküldeni, hogy még üzem melegen kiosztható legyen.

Kitaláltam, hogy a hideg élelmet, amit ma kapnak a katonák, nem kell felmelegíteni, tehát mindegy, hogy itt áll a konyhán addig, amíg el nem viszik, vagy ott az ügyeleten, amíg ki nem osztják.
Ezért összepakoltam és szállításra kész állapotba hoztam, majd 4 óra körül a belső telefonon szóltam a csapatügyeletre Szilasi törzsőrmesternek, hogy legyen szíves tartson szemlét a konyhán. Nézze meg, hogy minden étel készen van, szállítható, esetleg küldjük fel most, mert egyébként is útban van, így nem tudunk takarítani, mert még ultrahabos lesz a kenyér vagy a főtt tojás.

Át is jött és hümmögött. Mögötte a szolgálatos sofőr kacsintgatott, hogy kurva jó ötlet, neki is hamarabb fejeződne be a napja. Én se takarítani akartam, hanem felhúzni a körletbe, de Szilasi arcán megjelent a bizonytalanság. Tanakodik, hogy nem lesz-e ebből baj. Sietve magyarázni kezdem, hogy kicsit több kenyeret pakoltam, és hozzácsaptam néhány löncshús konzervet, mert a tartalékból futja és akkor kicsit jobban el tudják osztani, korábban is ehet, aki éhes, de este tízig is kitart, ha ügyesen osztják be. Mindenki jobban járna, fenn emelkedne egy kicsit a hangulat a bőségesebb étel miatt.

Na beszoptam, kérdezgetni kezd, hogy honnan van nekem az ilyen könnyen szétosztható tartalék, tud-e erről a Hortományi alhadnagy. A sofőr behúzta a nyakát és az ajtóig hátrál onnan les, én meg nekiveselkedem a magyarázatnak. Minden reggelinél vacsoránál a darabételből, konzerv, tojás, dzsem, mindig többet küldenek egy kicsivel és ebből képződik egy ilyen mobil tartalék, ami arra az esetre kell, ha valamiért nem lenne elég. Viszont ha sok megmarad akkor fel szoktuk küldeni mostanában  pl. Koltay zászlós ügyeleti ideje alatt szinte mindig.

Ez nem igaz, egyre komolyabban benne vagyok a slamasztikában, de azért említettem Koltayt, mert azt reméltem, hogy az egyik legkeményebb hírű tiszt említése eloszlatja a kételyeit. De csak bizonytalanabb lett és gyanakodott. Erről ő nem hallott, biztos ez? Persze-persze, Hortományi is engedélyezte, de azért ez nem mindennapos gyakorlat, ez a csapatügyeletes tiszttől függ, hogy engedi-e! Bazsalyogtam, hátha meggyőzöm.

De nem.

Ő erről még semmit nem hallott, most nem engedélyezi, utánajár majd Koltay és Hortományi altiszteknél. Az ötlet nem rossz, de meg kell kapnia parancsba. Ma ugyanúgy hatkor megy a kaja, mint mindig, de még délután felhívja Hortományit és megkérdezi, legközelebb majd engedi, ha kiderül, hogy mindez így van, ahogy állítom, de most nem.

Aztán elment, én még megvártam míg hallótávolságon kívül ért és aztán hangosat üvöltve rúgtam az edénytároló polcba, néhány tányér le is ugrott és ripityára tört.

Én hülye állat!

Pedig, jó ötlet volt, ha megeszi, akkor előbb zárhattam volna.

405

Április 10. Péntek

Nem kellett mennem mégsem szolgálatba, ma is betegnek vagyok beírva. Nem számítottam erre, mert tegnap Cupi mintha azt mondta volna, hogy beosztott mára.

Munka nélkül egész jól telnek a napok, de megint pária vagyok, kerülnek a többiek, azt hiszik meghibbantam. Elkerülök a konyháról és ettől nemhogy riadt és elkeseredett nem vagyok, mint más normális ember lenne, hanem még örülök is. Rejtély számukra miért akarok oda kerülni, ahonnan mindenki más menekül.

Lementem gyúrni, Kozmával beszélgettünk, lehúzták szabadnapról, mert nem borotválkozott meg rendesen. Nem érti ő se mit akarok, de azt mondja, Robit ő is utálja, nem szívesen dolgozna vele. Ez némi lelket önt belém, mostantól erre fogok hivatkozni. Robi becsületén olyan nagyot nem rontok ezzel és ez legalább érthető. Ha még utalok is rá, hogy végül nagyrészt ő intézte el nekem, ő fúrt ki, még sajnálni is fognak.

Ez az. Ez jó lesz így.

Azt mondom, annak örülök, hogy nem sokáig szívathat már. Ha viszont megemlítem, hogy katona akarok lenni, mindenki gyanakodva figyel, hibbantnak tart.

Hát kapnak nekik tetsző választ!

406

Április 9.  Csütörtök

Robinak valószínűleg szart se ér a saját becsülete, mert arra gyanakszom, felnyomott a Cupinál, aki ma a köteléket (eligazítás) tartotta. Ez ilyenkor mindig bohózatba torkollik. Cupinak matematikai sorozattal is nehezen leírható szemtengelyferdülése van, nem tudni melyik szemével lát előre. Vagy bárhová.­

Elmondja, hogy májustól jönnek az újoncok és átszervezés várható a szolgálatban. Ez mindenkire vonatkozik, jól figyeljünk!

(Kép forrása: http://milstory.blog.hu/2011/09/16/293_a_wc_hadmuvelet)

­– Konyhás kilépni! – dörren ránk. Két sorban, magasság szerint állunk a folyosó fala mentén, Cupi középen áll velünk szemben. Én szakács vagyok, nem mozdulok. Viszont a közelemben van az a két srác, aki lenn volt egész nap konyhamunkásként, meg a másik oldalamon az a kölök, akit pedig az ügyeletre küldendő ebédet a teherautókra pakolni rendeltek le.

Mindhárman ficeregnek egy kicsit, de maradnak a helyükön.

­– Na lépjen már ki! Meddig várjak?

Ekkor mind a hárman egy kissé odaverve a talpukat, előrébb lépnek.

Az alhadnagy felhorkan.

– Maguk meg mi az istent csinálnak? Mit mocorognak? Nem bírják ki ezt a pár percet? Vissza a sorba!

Negyed-fordulatot tesz a fejével, tekinteteivel végig pásztáz rajtunk, meg maga mögött.

– Maga meg lépjen már ki konyhás! Ne mondjam még egyszer!

Az ebédet pakoló srác ugyan visszakozott a többiekkel, de mivel határozottan ebbe az irányba szólt most Cupi, az előbb meg egyértelműen a másik kettőt parancsolta vissza, újból előlép.

– Maga sem bír magával? – tér ki a hitéből az alhadnagy – Hülyék gyülekezete! Maga lépjen vissza, maga meg lépjen elő!

Elém áll, tekintetét szigorúan belefúrja a két oldalamon álló katonáéba.

– Maga tényleg ilyen hülye? Nem maga a konyhás?

A két sofőr mellettem egyszerre kiált fel.

– Jelentem, nem!

– Hát magukat ki kérdezte? Mindenki meghibbant itt? Ilyen agyalágyult katonákat rég láttam!

Kicsit rogyadoznak a lábak az elfojtott röhögéstől.

Cupi erősen mellbe szúr a mutatóujjával.

– Konyhás!

– Szakács. – mondom önkéntelenül.

– Velem ne feleseljen! Senki nem kérdezte! Örülhet konyhás, teljesül a kívánsága, májustól nem lesz szakács. Egy újonc váltja majd.

Ez összességében igazán jó hír, bár senki nem érti miért nem jó nekem a konyhán.

Az alhadnagy a kötelék után behív az irodájába.

– Magával úgy tudom, mindig gond van – kezdi.

Nem tudom. Gond lenne? Időben megyek szolgálatba, a legtöbbször. Kiosztom rendesen a kaját, a katonák nem panaszkodnak, még halvány szimpátiát is látni vélek néha. Sose fikáztam az ételbe, ahogy az adyligeti tahók, a maradékot szétosztogatom a szemfüleseknek. Felküldöm a kutató ügyeletekre a hideg-meleg védőitalt, takarítok. Miért lenne baj velem?

Ja, mert ahogy mondja, a negatív hozzáállásommal rontom a harci morált a konyhán, ez a többiek hazafias elkötelezettségének a rovására megy, muszáj elmozdítania. Nem is érti, ha valóban szakács a szakmám, és civilben is konyhán dolgozom, akkor itt miért nem akarok?

Hát, hogy pont azért, azt tényleg nem érti, bár cuppogva emészti, időnként elhunyorogva mellettem két oldalt.

Még magyaráz, de én csak arra tudok gondolni, hogy gondja velem csak Robinak van. Nyilván felnyomott Cupinál. Azt persze nem tudhatta, hogy ezzel nekem tulajdonképpen segített is elkerülni a konyháról, de összességében gerinctelennek tartom. Az alhadnagy szereti azt, aki tájékoztatja. A konyhát Robin keresztül tapogatja le.

Indiában kézzel esznek. Nem tudom melyik a tisztátalan kéz, ők sose keverik össze, de az egyik kezükkel esznek, a másikkal törlik a seggüket.

Robi az alhadnagy jobbkeze.

És remélem, hogy Cupi a ballal eszik.

407

Április 8. Szerda

Péntekig szolgálat-képtelen vagyok.

Negyed 1-ig aludtam, még este jeleztem az alegység ügyeletesnek, hogy reggel beteg leszek, ne zavarjon.
Királyi dolgom van, nem teszek keresztbe egy gyufaszálat sem. Látogatást tettem a konyhán, mert éhes voltam, nem akartam az ebédet megvárni. Arra toppantam be, hogy Basa épp Robival vitázik, nem is igazán figyeltem, hogy min. Csak akkor éreztem, hogy nekem is türtőztetnem kell magam, hogy meg ne üssem, mikor valami olyasmit vetett a szememre, hogy semmi bajom, és csak lógok egész nap, de köhögtem neki rögtön egy kicsit csúnyán, Basa pedig a védelmemre kelt.

Akkor szorult igazán ökölbe a kezem, mikor a Hortományi alhadnagynak írt jelentésének velem kapcsolatos pontjait emlegette. Azt mondta, hogy mindent elkövet, hogy elkerüljek a konyháról, nem lesz nekem ilyen jó életem soha többet, vissza fogom sírni, de ő könyörtelen lesz és minden gazságomat megírja az alhadnagynak. Kipenderít innen a konyháról, hogy a lábam se éri a földet.

Zene füleimnek, semmit nem akarok jobban, mint innen elkerülni, bár jobban belegondolva már csakis Robi miatt mennék, más okom nem nagyon van, de nem mutathatom, hogy meginogtam. Robi igen elképedt, amikor illedelmesen megköszöntem a hozzám való jóságát, mosolyogtam, hogy annál, hogy innen elkerüljek, kevés fantasztikusabb dolgot tudok elképzelni. Zavarát azzal oszlattam el, hogy viszont a módszer, ahogyan teszi, az gyomorforgató, ugyanis azt az íratlan szabályt biztos ismeri, hogy nem köpünk a tiszteknek.
Egy gerinctelen smúznak tartom és legyen tisztában azzal, hogy amennyire tőlem telik, gondoskodom arról, hogy mindenki annak tartsa a laktanyában. Nekem az aranyéletem van oda, neki a becsülete, ha érzi a különbséget, biztos tudja, hogy melyiket lehet felemelt fejjel viselni. Viszont legalább nekem bebizonyította, hogy nem tévedtem a szakács suliban, amikor már ott rohadék féregnek gondoltam.

Nos, ebből tényleg majdnem verekedés lett, Basa fogta le, miközben hörgött, hogy szétbassza a fejemet, és vegyem tudomásul, hogy nem egy rohadék féreg.

Nem veszem.

408

Április 7. Kedd

Még mindig nem feküdtünk le Edittel, este már nem szóltunk egymáshoz. Öt hónapja ismerjük egymást, és még mindig nem hagyta magát. Jó, mondjuk ebből az öt hónapból négyet katonaként töltöttem.

Tegnap este Ricsi igazán rendes volt, érezte, hogy valami gáz van, rendelt nekem is egy Hubertust. Andi odaszólt neki, hogy ne igyatok inkább. Mikor a pincér kihozta, Ricsi felém se fordult csak rádünnyögte az asztalra, hogy ja, te úgyis vezetsz és beverte mind a kettőt. Aztán nekikezdett. Távolabb húzódtunk a csajoktól és mondta, hogy azt a gólt majd legközelebb meséli, de most elmondja, hogy náluk ez hogy van.
Náluk ez úgy van, hogy szerelmesek.

Nofene.

És hogy azt érzik, bármi jöhetne, semmi nem tudná ezt megváltoztatni. Neki Andi az élete értelme, nagyon örül, hogy több vacak kapcsolat után rábukkant. Andi egy angyal. És mesél és mesél, hogy múltkor is, amikor az ő szüleinél voltak Andi olyan aranyosan segített a mamájának, a szülei imádják.

– És lefeküdtetek már? – kérdezem bizonytalanul.

– Persze öregem, miért ti nem?

– Ööö... de, dehogynem…

– Hát öregem, Andi testét imádom, tudod milyen melle van?

Nem tudtam, odasandítottam és tényleg, Editénél nagyobb lehet, és tán jobban is feszült. Nekem is.

A dereka szélesebb, mint Edité, teltebb, de nagyon tetszetős, formás, a lába pedig…

Ricsi erősen oldalba bökött.

– Pont olyan csaj, mint aki nekem kell, ha nem ismerem meg a testét lehet, hogy bele sem szeretek. Nagyon fontos a szex! Csak akkor lehet komoly egy kapcsolat, ha jó a szex.

Köszönöm Ricsi, kurva sokat segítettél.

Most tavaszi szünet van Editéknél a suliban, elvileg találkozhatnánk. Tegnap nem beszéltünk meg semmit, mély hallgatásban vittem haza, csak odalökte, szia és szállt is ki a kocsiból. A szüleinek nincs telefonjuk, ezért, még régebben megadta a szomszéd néni telefonszámát, arra az esetre, ha sürgősen kellene beszélnünk. Soha nem hívtam még, de most a tegnapi után azt gondoltam, nem állítok be hozzájuk hívatlanul.
Lementem egy nyilvános fülkébe és hívtam a számot. A néni nagyon nehezen értette meg, ki vagyok és mit akarok, gyanakodva kérdezgette, hogy mi közöm ahhoz az aranyos lányhoz és nem minden válaszommal volt maradéktalanul elégedett. De végül rávettem, hogy csak annyit tegyen, hívja a telefonhoz. Nyelte a készülék a két forintosokat, mire visszaért a néni, azzal a hírrel, hogy Edit inkább nincs otthon.

Jól van.

Átöltöztem a kimenőbe és elindultam a városba. Bementem a Skála Áruházba a nyugatinál, nemrég épült szupermodern áruház, üveg a fala. Megvettem végre a Napoleon Boulevard kazettát. Nem tudom mi történt velem, régen az AC/DC volt az Isten, két évig mást meg se hallgattam, a sereg előtt közvetlen meg a punk zene dübörgött bennem. Most meg gyorstalpalón végigvettem a new wave-től a hazai pop-ig mindent és már a Napoleon Boulevard is tetszik. Sok zenét nem hallunk benn, de amit igen az a rádióból hallható popzene, és szégyellem, de van amit hallgathatónak tartok. Mondjuk ezzel pont beilleszkedtem ide, ugyanis a punk zenéhez való viszonyomat értik kevesebben. Benn a szabadidős helyiségben van magnó, délelőtt, amíg a többiek szolgálatban vannak, hallgatni tudok zenét.
Meg végre eszembe jutott otthon, hogy hozok be könyvet. B. Traven Akasztottak lázadása című könyvét hoztam el. Apu a kezembe adta már régebben, hogy olvassam el, de eddig nem került rá sor. Azt mondta, hogy ahhoz érdekes adalék, hogy mennyire lehet valaki kiszolgáltatott egy adott rendszerben és hogyan kell küzdeni a szabadságért. Azt hiszem ez most nekem való.

Pontban ötre értem be a laktanyába.

409

Április 6. Hétfő

Bosszantott, hogy nem tudom, mikor megyek szolgálatba, így nem lehet pihenni.
Tegyük fel, most még mindig fáj a torkom. Délelőtt le is mentem a dokihoz megint. Gyanakvó arccal szemlél, míg az asztalához érek.

Mi van már megint? A gyomra? Nem, az most jól van, a torkom. Piros? Piros. Szedi? Szedem. Használ? Nem árt. Az kevés. Kevés. Konyhán van? Konyhán. Az nem jó, fertőzhet. Összeköhöghetek mindent. Az nem jó. Az nem. Maga ilyen beteges? Nem, eddig nem voltam. Gyorsan kéne gyógyulni! Mikorra? Három nap. Értettem! Szedje. Szedem. Lelépni!

Kiírt kilencedikéig. Három nap az nem sok, de ahhoz képest, hogy semmi bajom, nem rossz. A gyomorfájdalom nem jelentkezett még egyszer, a torkom, meg mióta az eszemet tudom piros. Szokott fájni, de ezzel élek együtt. Viszont arra mindig jó volt, hogy bármikor mentem dokihoz, mindig kiírtak. Mint most is.

Köteléken kiderült, hogy megyek szabadnapra.

Este átmentem Edithez. Megint nagyon csinos volt, bár az a gyanú merült fel bennem, hogy nem miattam, mert épp Ricsiékkel készült találkozni, mentek valahova szórakozni. Én azt szerettem volna, ha nem megy el, de ez fel sem merült, az a lehetőség maradt, hogy vele tartok és a barátok társaságában töltjük az estét.
Ricsi és Andi Edit barátai, többször találkoztunk már, nem ismeretlenek. Ők régóta beszélgetnek az esküvőről, időpont még nincs, de szeretnék idén.
Összekészülődünk, bemegyünk a városba, Ricsiékkel benn találkozunk. Edittel addig nem sokat szólunk egymáshoz, én néha ráfogok a combjára vezetés közben, ő meg időnként a kezemre teszi a kezét, amikor épp azon a fasza váltógombon pihentetem.
Egy kicsit ki is takarja és nem jól látom.

Meg össze is mosolygunk néha.

Meg mondok is valamit.

Néha.

Ricsiékkel a keletinél találkozunk, beülünk egy közeli utcába valami étterembe, amit Ricsi ajánl. Hogy ott jó a resztelt máj. Meg van rántott hús.

Mint általában, Andi Edittel az esküvői ruhákról beszélget, én Ricsivel a fociról. Ehhez én csak bólogatni tudok, nem érdekelt sosem, sorolja a focistaneveket, egyet se ismerek, de részletesen elmeséli melyik, milyen gólt lőtt múltkor.
Közben egyszer csak megkérdezi, komolyan gondolom-e Edittel.

Valami rejtélyes szenzor segíti a csajokat, mert a focinál meg se rezdülnek, ennél az amúgy ugyanolyan hangerővel, vagy talán kicsit bizalmasabban, halkabban feltett kérdésnél ők is elcsöndesednek és felém fordulnak.

Azért tudok olyan nyugodtan bólogatni a focira, mert közben le se veszem a tekintetem egész este Edit mellére feszülő blúzáról és vékony, harisnyába bújtatott lábáról. Hogy a faszba ne gondolnám komolyan? Régóta nem érzem ezt viccnek, úgy feszülök, majd szétrobban az ágyékom.

Persze. Komolyan.

Bele szeretném kiáltani a képükbe: annyira komolyan gondolom, hogy szinte fáj, hogy itt kell ülnöm és focira bólogatnom, miközben otthon döngetném inkább.

Kínosan hosszú a csend, Edit vörösödik. Szerintem én is.

– Katona vagyok, nem tudom, kibírjuk-e egyáltalán – válaszolom reszelős hangon. Edit bólint egyet, pár másodpercre lehajtja a fejét, folytatják Andival a diskurzust, de rám már nem néz többet.

Nem értem, azt mondtam, amit ő szokott nekem. Most meg mi van?
Igent nem mondhattam, mert olyan érzésem volt, hogy ezzel most itt véglegesítek valamit, mintha egy esküvőn mondtam volna, hogy holtodiglan-holtomiglan.
A „nem” meg nem igaz.

Amikor ketten vagyunk, náluk, otthon a szobájában, ölelkezünk és közben beszélgetünk, civódunk egymással kipirult arccal, nézek abba a csillogó fekete szemébe, akkor az az érzésem így szeretnék élni, ebben a magunkra zárt szobában egy kipirult arcú szemtelenke, de okos, szép lánnyal. Ekkor én már nehezen türtőztetem általában magam, és lassan, jelzés értékkel a mellére csúsztatom a kezem.
Megvillan a szeme és ez az illúzió nyomban összetörik:

­– Katona vagy, azt se tudjuk, kibírjuk-e egyáltalán. – mondja ilyenkor és hátrébb húzódik.

Ja, nem tudjuk. Bár én kezdem sejteni.

410

Április 5. Vasárnap

Ma sem tettek szolgálatba. Az a rossz, hogy mindig délután háromkor a köteléken tudom meg, hogy másnap mi lesz velem. A kötelék az eligazítást jelenti, sorba állunk a folyosón és mindenkinek felolvassák a másnapi szolgálati helyét, idejét. Itt tudjuk meg, kimegyünk-e aznap és én minden nap itt tudom meg, betegállományban vagyok-e még vagy sem.
A doki tegnap nekem semmit nem mondott, kaptam azt a papírt, amit megnéztem, míg a csütihez értem, de nem sok minden derült ki belőle. Lehet, hogy telefonon közölte az ügyeletesekkel, hogy meddig leszek szolgálatképtelen, de akkor minek ez a színjáték a papírral? Néhány kód van rajta. A csütiről nem feltételezem, hogy érti és én sem vagyok olyan titkos katonai objektum, hogy rejtjelezve kellene a rám vonatkozó infókat közölni.

Úgy döntöttem, hogy mégsem megyek ma kötelékre, majd este megkérdem, hogy kell-e holnap szolgálatba mennem vagy sem. Az alegység ügyeletes tudni fogja.

Így reggeltől estig a konditeremben edzettem. Mióta Basával kakaskodni kezdtünk, ha tehetem lejövök gyúrni. Egész jól fejlődöm, régen ugyan sportoltam, de azt néhány éve abbahagytam, elpunnyadtam, és ott is a legkisebb súlycsoportban versenyeztem.
Mindig keszeg, vékony kölök voltam. Az alakomon olyan nagyon most sem látszik, de érzem, hogy egyre nagyobb súlyokat mozgatok meg. Az idősebbek, és főleg a testesebb srácok, akikkel összefutok esténként itt lenn, sokkal több súlyt használnak, mint én. Megint az van, hogy kis mitugrásznak tűnök mellettük.
Ma délelőtt senki nem volt, egyedül csináltam a gyakorlatokat és elkezdtem kísérletezni az erősebbek súlyaival.

Hát nehezek.

De megemelgetni egyszer-kétszer már meg tudom őket. Az lesz a cél, hogy kinyomjam fekve azt a súlyt, amit a legerősebb srácok. Az ő állításuk szerint, ha felteszem a rúdra az összes súlyt, akkor az összesen 147 kilogramm.
Én 57 kilóval vonultam. Az elég messze lesz.

De, mondjuk időm az van.

411

Április 4. Szombat

Nagyon szarul ébredtem, hajnalban feküdtem le, még meg kellett várnom, míg a két őrszolgálatos az összes hányást feltakarítja, sokáig tartott, mert 14 ember gyomortartalma nem kevés. De Dinóé dolgoztatta meg őket a legjobban. Egyszerűen kimarta az anyagában vörös kőpadlót és hatalmas fehér foltot hagyott maga után.

Reggeli után elmentem újra a dokihoz.

A gyomrom most nem olyan rossz, nincsenek görcsök, de a torkom fáj.

Tényleg.

Piros, piros, mondogatja.

– Mi a beosztása, határőr?

– Szak…- most iszonyatosan köhögni kezdek neki – Szak... szakács.

Felvonja a szemöldökét.

– Vagy úgy! – ír egy papírt, vigyem át a csütinek.

Hurrá! Kivett szolgálatból! Az áll a papíron: szolgálatképtelen.
Ez a legszebb szó, amit olvastam, mióta behívtak.

412

Április 3. Péntek

Kicsit korábban ébresztettek a szokásosnál, 3.30-kor. Azt se tudtam, hol vagyok, csak nagy sokára esett le, hogy az ügyeletes duruzsol fojtott hangon a fülembe, hogy lenn a konyhán kell lennem 5 perc múlva. Kérdeztem, hogy mi van, mi történt, de csak annyit mondott, hogy neki is csak este szóltak, hogy majd küldjön le, semmit nem tud. Csöndben másszak le és jöjjek ki, ne itt pofázzak, ahol a többiek alszanak.

Kezdett az a gyanúm keletkezni, hogy Nitró akar szopatni.

Vagy Robi.

Esetleg mindketten.

Basa kimenőn van, meg ő egyébként sem tenné.

Felkaptam a cuccaim és amikor húztam be az ajtót magam mögött és a folyosói lámpa fényében megpillantottam egy másodpercre Nitró párnán szétkenődött arcát, éreztem, hogy elönt a pulykaméreg. Visszaoldalogtam a szobába, megtámasztottam lábbal az egyik stokit és egy határozott mozdulattal az egyik szekrény felé rúgtam. Döngött, mint egy bádogdob, még az ablakok is beleremegtek.

– A picsába! Bocs srácok – mondtam emelt hangon –, ez a kurva sötét! Az orromig nem látok! Elnézést!

Az ajtóhoz léptem, felkapcsoltam a villanyt.

– Bocsi csak felállítom a stokit!

Hangos kurvaanyázások, nyöszörgés, húzzak már ki a picsába,  széttéplek kopasz állat és egyéb válaszreakciók kíséretében rendezgettem még a holmikat a szobában, úgy állítottam a lábára a stokit, hogy erősen a padlóhoz vágtam, tologattam még a többit is.

– OK, megyek már! Elnézést! – közben stíröltem Nitrót, de az aludt, mint a tej. Nem hiszem el, hogy erre nem ébred fel, az egész körlet lincshangulatban van, ez meg alszik.

Somlai, az öregedő sofőr kezdte megelégelni és már ülve keresgélte a fél pár papucsát.

– Takarodj kifelé kopasz, Nitrót meg fel ne ébreszd, mert megöl! – lóbálta felém a papucs meglévő párját.

– Bocs, de most vezényeltek le a konyhára, csak ez a kurva stoki felborult. Nitró meg alszik, mint a bunda! – rúgtam még egy utolsót az ágyába bosszúsan és dolgom végezetlenül surrantam ki az ajtón.

– Villaaaany! Te kopasz állat!

– Ja bocs srácok.

A konyhán a két ÉPK-s várt, meg a sorállományú csüti (csapatügyeletes tiszt).
A mosdó feletti csempehiányt kell rendbe tenniük, én vigyázok rájuk - mondja - ahogy a múltkor. Az „ahogy” szót furán megnyomta, kezembe adta a konyhakulcsot, aztán sarkon fordult és elment. Kinyitottam a konyhát, kitártam az ajtót, de percekig csak meredtünk egymásra a srácokkal. Egyikőnk se tudta mi az isten van. Ki szopat kit? Őket ki rendelte le? Nitró nem teheti meg. De az ÉPK-s szakaszvezető sem rendelhet le engem.
Ne már! Valamelyik tiszt találta ezt így jónak?

Betessékeltem a srácokat, ők se értettek semmit az egészből, őket is csak felébresztették és lezavarták ide. Főztem teát, megreggeliztünk, megkérdeztem mennyi idő alatt végeznek. Másfél óra.

OK, akkor most feküdjünk le az öltözőben, a délelőttös szolgálat fél hatkor jön, másfél órát alhatunk, és aztán míg én kiosztom a reggelit nekik, meg előkészülök a többieknek, addigra ők is kész lehetnek.

Nem volt ellenkezés, ők odatologatták a vödröket a csempés fal elé, szétszórták a szerszámokat, kibontották a cementes vagy milyen zsákot a veszett munka látszatát keltve, ha valaki betoppanna, de ezt elkerülendő, bezártam a bejárati ajtót és aztán lefeküdtünk a padokra.

Már-már elaludtam, hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a gyomromba. Ekkora fájdalmat még soha nem éreztem. Mintha hasba döftek volna, egy szempillantás alatt összegyűrt karikába, felüvöltöttem, és mint a zsák estem le a padról.

A két ÉPK-s álmos arccal ugrott oda, kérdezgettek, de nem tudtam válaszolni, valami görcs úgy összerántott, hogy a fejem hátrafeszült, a nyakamon az izmok bekeményedtek, fura vigyort rántottak az arcomra, a fogaim recsegtek, a fájdalom felszaladt a halántékomig, két irányból a koponyám belsejébe nyomult és tolta kifele a szemem.
Lenn meg olyan érzésem volt, mintha a heréim beszorultak volna a segglyukamba és a farkamnál fogva akarná valaki kirángatni.

Patakokban folyni kezdett rólam a víz, azt hittem bereped a dobhártyám úgy feszültek az arcizmaim.

Ekkor már a srácok se hitték komolyan, hogy színészkedem. Előszedtek valami iszonyú mocskos, rothadó felmosórongyot és bevizezve a homlokomra tették.

Tudom.
A szándék a fontos.

De annyira szerettem volna belesziszegni a képükbe, hogy kapják be, két lépéssel arrébb ott a tiszta konyharuha, hogy ettől egy kicsit jobban lettem.

Lassan elernyedtem, kinyúltam a földön. Mozdulni nem tudtam, meg még percenként összerántott a hasgörcs, de már csak székrekedésre emlékeztetett, abból egy olyan fajtára, amikor gömbölyű sündisznó feszül a végbélben, de ez már olajos masszázs volt az előbbi rohamhoz képest.

Amikor megérkeztek a reggelizők, a srácok veszettül munkához láttak, én a tálalópultra borulva, fel sem nézve, robotként osztottam ki a kaját, de minden kiesett a kezemből, végül az ÉPK-sok segítettek, ők fejezték be a reggeliztetést. Rettentően élvezték, huzakodni kezdtek a kintiekkel, lefelezték az adagokat viccből, röhögtek, aztán visszaadták a megfelelő adagot, imitálták, mintha teába vizelnének, pohárba rejszolnának.

Én nem bírtam röhögni, pedig tehetségesek voltak a kölkök nagyon.

10-kor hívtuk a csütit, hogy szarul vagyok, Robi tajtékzott, mert Basa nem volt, neki kellett lejönnie. Azt emlegette, hogy szimulálok, mondtam, hogy az tényleg jobb lenne. Ha benne van a keze abban, hogy ma le kellett jönnöm korán, akkor visszafele sült el a dolog, ha nem, akkor meg a legjobb irányba.

Átmentem a dokihoz, így ahogy a görcs behajtott, derékszögben. Tyúklépésben tudtam menni, mert rögtön ficánkolni kezdtek a sünök. Azt hiszem, nem sokkal kevesebben röhögtek, mint ahányan láttak.

Azt mondják, amit az ember gondol, azt megteremti. De hasfájást? Nincs valami előzetes szűrő? Oké én találtam ki pár napja, hogy fáj, de nem azért, hogy fájjon, hanem hogy ne kelljen szolgálatba mennem! Ez ott belül nem tűnt fel? Vagy félinformációból dolgozom benn?

Egy tökkelütött hülye a tudatalattim!

Vagy ez lenne a hipochondria?
Mindenesetre, megint rákezdenek a sünök.

A doki is gyanakodva néz.

Fáj a gyomrom. Úgy! Megint? Most nagyon. Rendszeres? Most inkább folyamatos. Feküdjön ide fel. Ne oldalt! Hanyatt! Úgy nem megy. Mi az, hogy nem megy? ÁÁÁÁáá… Jól van, akkor jó lesz így.

Nyomogat. Amikor fáj, kiáltok. Ez tetszik neki. Nyomogat. Szedi a gyógyszert, amit adtam? Nem még… Hogy-hogy? Nem akar meggyógyulni? Vagy nem is beteg? Este vettem be az elsőt. Lehet, hogy attól? Attól? Na ne hülyéskedjen. Meg a torkom is fáj. Na elég! Jöjjön vissza, ha rendszeres. Lelépni. Szedje, amit adtam.

Elmentem aludni.

Estére rendbe jöttem, a Basa visszajött a szabadnapról, meghívott a májusi leszerelők bulijára. A sör szinte derékig ért, megint tejeskannákban csempészték be. Én osztottam, de ma nekem szigorúan megtiltották, hogy igyak.

Hajnal felé, ki-ki a neki megfelelő ponton, pózban és gyakorisággal hányta tele a konyhát, le kellett rendelni a századtól embert, takarítani. Két velem egykorú kisMágus jött az őrszázadtól. Látszott, hogy meg tudnának fojtani, miközben a takarítóeszközöket osztottam ki nekik, de amikor sörrel színültig mert bögrét nyomtam az orruk alá, szent lett a béke.

Dinó az öltözőnk sarkát tette tele. Nem tudom, milyen gyomorsava lehet, mert a vörös padlólapot fehérre marta.

413

Április 2. Csütörtök

Fogorvoshoz akartam menni, ha már múltkor nem sikerült, de most sem tudtam. 5-13-ban voltam szolgálatban, azt terveztem, hogy rögtön szolgálat után megyek is Cupihoz elkéredzkedni, de a Robi nem engedett fel fél hatig. Raktárellenőrzést és egyben takarítást talált ki nekem. Mivel a raktárba másnak nincs joga bejönni, csak a szolgálatos szakácsnak,  ezt a helyiséget elvben csak mi takaríthatjuk. Normál esetben nagy ívben szarik erre mindenki és a levezényelt konyhásokkal végeztetjük, de szigorúan véve nem volna szabad. Robi bejelentette, hogy Cupi beleegyezésével tart rovancsot, és ez ezentúl rendszeres lesz. Elkezdtük még délelőtt, de nem végeztünk és persze  rendesen összeszólalkoztunk azon, hogy én megyek, ha lejár a szolgálatom. Nagy kiabálás, hogy ez szolgálattól független és ő is lenn volt már a délutáni szolgálata előtt, szóval nekem meg maradni kell. Éreztem, hogy nincs más, nem akartam, hogy újból felnyomjon Cupinál, tegnap is eléggé rezgett a léc.

Összességében nem értem miért hagytam magam. De most már nagyon szeretném megütni.

Elhatároztam, hogy kérvényt írok a Nyírő alezredesnek, a laktanya parancsnokának. Helyezzenek őrszolgálatba vagy Sopronba vissza, vagy valahova, de a konyhától már hányingerem van!

Azt csak megérti egy katonatiszt, hogy katona szeretnék lenni. Amolyan igazi.

Ő se egyből egy agyatlan, tompa alkoholista akart lenni.

Éjjel a Robiról álmodtam, egy sertés-oldalas alakú, sárga műanyag pohárral vertem azt az ostoba, értetlen arcát, s minél jobban ütöttem, annál kevésbé értette.

Csodálatos volt.

414

Április 1. Szerda

Délben mentem le a konyhára. Az ügyeletesnek az ébresztőkor jeleztem, hogy hajnalig felügyeltem Cupi parancsára az ÉPK-sokat, ha nem tetszik neki, hogy nem kelek fel, esetleg jelentse neki. Ha kell, tetten érhetnek, itt leszek az ágyban. 11-ig aludtam, és csak nagy nehezen vettem rá magam, hogy egyáltalán lemenjek a konyhára. A szolgálat fél 12-kor kezdődik, még csak fél órát lógtam el, az semmi. Robi nemtetszését fejezte ki, de leszarom. Azt is állította, hogy hiányzik a dzsemből, nem figyeltem eléggé, mert ezek állandóan ezt csinálják, lopkodnak, amint az ember egyedül hagyja őket. Ez az én felelősségem, egy percre sem lett volna szabad magukra hagyni őket. Hortományinak jelentette is. És én is megkapom magamét, mert azt ígérte, átjön délután és a körmömre néz.

Vállat vontam, úgy érzem, ezzel tudom Robit a legjobban idegesíteni, de azért fostam, hogy mit mond Cupi, ugye már tegnap se engedett még fogorvoshoz se.

Amikor átjött, rosszkedvűen dörmögte, hogy ugye ez nem valami áprilisi tréfa.

Robi körbevezette a konyhán, ami ragyogott tényleg, mert velem takaríttatta ki, de csak olyat csinálok meg neki, amit joga van kérni. Ezt - sajnos - még van.

Bementek a raktárba, Robi hosszan magyarázta, hogy milyen fontos a megfelelő tartalék a hideg élelemből, most mégis hiány van és ez az én szolgálatom alatt keletkezett.

Cupi magához rendelt és megkérdezte mi erre a magyarázatom. De hát mi lett volna? Azt nem mondom, hogy ellopták, mert ugyan nem rajtuk múlott, de nem lopták el. Az volt, mondtam neki, hogy étlen-szomjan dolgozott a két csóka itt a kövön, nézze meg, milyen klasszul néz ki, órákat tologatták a köveket, mire ilyen pontos lett, hajnalban végeztek, én adtam nekik enni, mert úgy véltem, hogy a tartalék pont ilyen esetekre van.

Cupi cuppogott, de nem tudott mit hozzátenni, csak, hogy a tartalékképzés nagyon fontos.

– Alhadnagy elvtárs jelentem, tegnap tényleg nagyon hasznosnak bizonyult. – vágtam rá, meg még azt, hogy ha ez nem hajnal háromkor történik, természetesen engedélyt kértem volna rá.

Cuppogva hagyott ott minket, Robival aznap már többet nem beszéltünk.

415

Március 31. Kedd

Ma ki akartam menni fogászatra, de a Cupi (Hortományi alhadnagy) nem engedett ki. A Cupi becenevet onnan kapta, hogy ha esetleg gondolkodik, vagy amikor erős szellemi megterheléssel járó feladatot kell végrehajtania, például aláírni a szabadságos könyveket, akkor hangosakat cuppant a szájával. Nem adott magyarázatot arra, miért nem enged ki, egyszerűen nemet mondott. Az az érzésem szervezetten szívatnak, de talán Cupit Nitró se tudja befolyásolni, túl kis pont ahhoz, simán lehet, hogy Cupi saját jogon utál engem.

Oké, nem engedett. De ne higgye, hogy szolgálatba be tud tenni.

Tőle rögtön az itteni laktanyaorvoshoz mentem át azzal, hogy nagyon fáj a torkom.

Vagy a gyomrom.

Legyen a gyomrom, abba nehezebben tud belenézni.

Rendszeresen fáj? Hát persze, újabban rendszeres. Mióta? Két hete. Áá... az alatt nem derül ki rendszeres-e. Viszont fáj. Ok, hol fáj? Az ott a vakbele, azt ki kell venni, ha az fáj. Nem, feljebb. Feljebb? És itt, ha megnyomom? Hát várjunk ezzel még, ha nagyon nem múlik…

Meg a torkom is fáj, lehet, hogy összefügg? Persze, a gyomrával! Olyat evett, ami már nyomja a gyomrát, de még irritálja a torkát, mi? Menjen már! Na, hadd nézzem, hú ez piros. Szokott fájni a mandulája? Szokott-szokott. Hát ez piros. Na, ezeket vegye majd be. Lelépni!

 Este a szolgálat utolsó perceiben megjelent két ÉPK-s. Ők a laktanya épület karbantartói, külön kasztot alkotnak, és a laktanyán kívüli területen, közel a reptér oltásához kialakított mesterséges tó mellett, egy fából épült barakkban volt a körletük. Teljesen különálló világ, mivel épület karbantartói feladatokat láttak el, festés, burkolás stb. nem vonatkozott rájuk a legtöbb szabály.
Gyanúm szerint mindig szándékosan festékes, szakadt cuccokban jártak, hogy ne katonának, hanem melósnak látszanak. Sosem viseltek fegyvert, igazából semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk, annyira marginális szerepük volt a laktanya életében, hogy a tisztek is rendre elfeledkeztek róluk.

Ha nem volt feladatuk, ki se dugták az orrukat, figyeltek arra, hogy ne legyenek szem előtt. Alig ismertük őket, ebédelni is külön időpontban jöttek, nem keveredtek sosem a többi egység katonáival. Csak hírből hallottuk, hogy náluk benn van a civil ruha és esténként kijárogatnak, mert még a kapuőr se látott rendesen rá a körletükre, jöhettek-mehettek.

Ketten állítottak be, kopaszok. Vagyis velem egykorúak. Nemrégiben feltört a mosogató padlójának kövezete egy helyen, én nem emlékszem rá, de érzésem szerint valamelyik részegeskedéskor sérülhetett meg, azt jöttek kijavítani. A hozzáértésük alapján én is megcsinálhattam volna, sokat tököltek, míg kivésték a régi lapok helyét, aztán kevertek valami ragasztót vagy mit és nagyon ügyetlen mozdulatokkal tették le az új köveket, majd szedték fel és tették le újra.

És még vagy háromszor. Ferde volt, egyenetlen, kis-, helyenként meg nagy térközökkel. Újra kellett rakni.

Háromnegyed háromig kellett velük maradnom. Kínomban az öltözőben aludtam félálomban, de tanulva a múltkori esetből, 10 percenként rájuk néztem. De még így is volt, hogy az egyiket a raktárból kellett kiparancsoljam. Kipakoltattam a zsebét, lekvárt vitt volna. Nagyon felbosszantott, elpakoltam minden ehetőt, bezártam mindent, holott még mielőtt nekikezdtek jeleztem, hogy van még az ebédből megmaradt húsból, adok, ha végeztek. Kicsit sajnáltam, hogy nem azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan végeznek, mert az igyekezet nem törte össze őket. De mivel a végére kiderült, hogy nem szívatnak, hanem csak egyszerűen nem tudnak burkolni, megkegyelmeztem nekik és sült hússal, meg az elcsenni kívánt lekvárral, kenyérrel engedtem el őket.

(Kép forrása: http://drawception.com/viewgame/eqq4fsP7fY/why-does-my-throat-hurt-so-much/)

416

Március 30. Hétfő

Basánál csaj volt tegnap!

Megbeszélte az őrökkel, hogy beengedik, ő meg bevitte a konyhára.

Látni, hogy nem tetszik neki, hogy kitudódott. Folyamatosan kapja a kérdéseket. A kopaszokat lehurrogja hamar, de a leszerelő társai kínozzák alaposan.

– Mi van Basa, miért nem hoztad be ide hozzánk, mit önzőzöl? Olyan ronda, hogy a konyhába merted csak bevinni? Fogadni merek, hogy szégyelli!

Folyamatosan és idegesen válaszolgatott nekik.

 – Kussolj baszd meg! Meg ne szólalj! – horkant felém is, amikor sokat sejtető mosollyal nyitottam be a körletbe.

Nem szólok, de még szélesebben mosolygok.

– Na mit vigyorogsz? Igen, benn volt a csajom, nem bírja ki leszerelésig, szakítani akart, valahogy meg kellett akadályoznom. Házasodni akar. Megdugtam itt benn. Ezzel jeleztem, hogy szeretem.

Enyhe mosollyal a szája sarkában rám kacsintott.

– De amúgy meg elveszem tényleg. Jól főz és akármennyit kefélünk, sose elég neki. Kell ennél több?

Erről fogalmam sincs, nem is kérdezősködöm tovább. De Basa nem úszta meg ennyivel. Néhány leszerelő sofőr meg írnok betoppant a körletünkbe és megint faggatni, szekálni kezdték.

– Basa, azt tudod, hogy a laktanya területére került nők kincstári holminak minősülnek? Meg kellett volna osztanod!

– Vagy legalább szólhattál volna, hogy megnézzük! – kiabálta be valamelyik, de nyomban lehurrogták, hogy nincs olyan jó nő, akin a Basa elviselhető látványt nyújtana.

Ebben konszenzus alakult ki gyorsan, meg abban is, hogy hihetetlen, hogy egyáltalán van nő, aki tolerálja ezt a látványt saját magán.

Egy kicsit lehűltek a kedélyek, mikor Basa visszakérdezett, hányan tolták meg a barátnőjüket itt a laktanyában.

Nem volt nagy tolongás, illetve arra jutottak, hogy igazából ilyenről még senki nem hallott.

(Forrás: Magyar Néphadsereg facebook csoport)

– De legalább bevágtad neki keményen? – jött valakitől kis szünet után a mentő kérdés.

– Ja, annyira, hogy majdnem elmentem benne.

– Mér' baszd meg, hova mentél el? Az egy konyha! Hova geciztél?

– Hogy-hogy hova? Hát egy bögrébe!

Általános felhördülés, de inkább riadalom támadt.

– Bögrébe, Basa? Elmész te a picsába, legalább elmostad?

– Nem emlékszem, nem ezzel foglalkoztam! – somolygott – Gyereket nem akartam, meg takarítani se.

– De baszd meg! Itt a kopasz szakács – bökött felém valamelyik –, miért nem rendelted le?

Egy kicsit feszengeni kezdtem, de úgy látszott Basa nem veszi fontolóra ezt az eshetőséget.

– Nemtom, leszarom, nem érdekelt. Nyalni kezdtem a tálaló asztalon, de hideg volt neki, meg össze is kente, úgy felizgult, csak folyt, csöpögött össze-vissza…

– Basa! Az anyád picsája!  A tálalón?

– … aztán a segge alá tettem a nagy kenyérvágó deszkát, de az is hideg volt, nekem teljesen lehűtötte a heréim.

Már csak „Baszd meg”-ozás hallatszott.

– Majdnem odacsíptem az asztal és a deszka közé a zacskóm – folytatta Basa halálos lelki nyugalommal –, szerencsére csak szőrt tépett ki, mondjuk azt elég sokat, ezért lesöpörtem és a nagyalakú tányértörlő kendőt terítettem magunk alá. És amikor megvoltam, nyúltam a bögréért. Ahogy rejszoláskor szoktam.

– Basa a kurva nénikéd, belevered a faszod a bögrébe? Menj a picsába, ezt nem hallgatom tovább, hányinger! – szólt valamelyik, majd kisorjáztak mind.

– Ti kérdeztétek mi volt! – kiáltott utánuk

– Ők kérdezték – fordult felém vigyorogva, ahogy kiürült a szoba.

A vacsoráig futótűzként terjedt a hír. Basa belerejszolt valamelyik bögrébe. Hosszú sor kígyózott vacsora közben a kis kézmosó előtt és mindenki kivétel nélkül elmosta a sor elején felvett bögréjét. Evés közben többen öklendezni kezdtek, idegesen turkáltak a szájukban, mikor a zöldbabfőzelék rostjairól Basa fanszőrére asszociáltak.

417

Március 29. Vasárnap

Ma nem én zártam. Minden este, takarítás után szertartásosan le kell zárni, ellenőrizni kell mindent.

Asztalok letörölve, edények, tányérok elmosva, minden a helyére pakolva, raktár kitakarítva, bezárva, öltöző rendbe téve, gázcsapok, vízcsapok elzárva, áram lekapcsolva.

Ezt mindegyikünk utálja, de én a legjobban, mert nekem nagyon sokszor kellett már csinálnom.

Mióta Robi lett a délelőttös, mindig én zárok. Persze néhány igen ritka kivételtől eltekintve, mint amilyen ezen a héten volt.

Ma – először mióta itt vagyok - Basa zárt egyedül. Olyannyira egyedül, hogy szinte felzavart előtte, holott még elvileg szolgálatban lettem volna egy órát.

De vajon miért teszi?

Nem mondja, hanem határozottan felparancsol, hogy majd ő megcsinálja. Valamiben töri a fejét, de nem tudom miben. A részegeskedéshez kellek, én osztom ki az italt. Tehát ez nem. De mi más?

Nem tudom, nem tudom.

Remélem, holnap kiderül!

418

Március 28. Szombat

Edithez ma sem mentem el. Legutóbb is csak feszengtünk, egyre kevesebb mondanivalóm van neki.

Kocsival jöttem vissza. Nagyon szeretem. 1200-es Zsiguli.

Apu már roppant korán, kisgyerekként megtanított vezetni engem is, meg az öcséimet is. Beültetett az ölébe, én kormányoztam, a pedálokat viszont ő kezelte, amíg nem értem el. Talán 9 éves lehettem, amikor már önállóan tudtam a családi kocsinkat vezetni. Volt egy hétvégi telkünk, mélyen benn erdők és szántóföldek közt, egy kiöregedett szőlős. A legközelebbi faluból is legalább öt kilométeres földút vezetett be hozzá. Ezen a szakaszon nyilván az öcséim is, de legtöbbször én vezettem. Illetve akkor, amikor az időjárás lehetővé tette, mert a legkisebb eső is sárfolyammá változtatta az utat és ilyenkor Apu küzdött az elemekkel. Aztán, hogy könnyebben bejussunk a telekre, vett egy UAZ katonai terepjárót.

Azt imádtam.

Amikor a szülők kinn a telken a vasárnapi ebéd után ledőltek aludni egy kicsit, mindig elkunyeráltuk. Leszedtük a vászontetőt, lecsavaroztuk az oldalablakokat és ahogy az amerikai filmekben láttuk, hogy csak elől van szélvédő, nekivágtunk a környező földutaknak. Két öcsémmel és Buksi kutyával utazgattunk órákat, bebarangoltuk a vidéket. 13-14 éves voltam ekkor, nem volt jogsim, így arra kellet csak figyelnem, hogy a betonutakat elkerüljem. Akkora hatalmas terület állt rendelkezésre, hogy ez igazán könnyen ment.
Elhagyott juhászkunyhókat fedeztünk fel, kis halastóban fürödtünk, vadászlesekre másztunk fel. Hárman gyerekek, egy kutyával. Szinte megelevenedett Verne regényben éreztük magunkat. Azóta imádok autóval utazni.
Az nekem kaland.

Ezt a Zsigulit nagyon megkímélt állapotban vettem Totyi apjától, igazi olasz FIAT sebességváltó gombja volt. Rövidebb az eredeti orosznál, kézre álló, sportos, valódi kuriózum. Dagadt a mellem, amikor láttam, hogy a parkolóban a kiskölkök labdával a hónuk alatt, rátapadva az autóm ablakaira, bámulják ezt a csodát.

Most először jöttem vele, a laktanyától nem messze parkoltam le. Apuval megbeszéltük, hogy eljön érte este 9-re és én meg kiadom neki a kulcsot, ne itt álljon a senki földjén, hetekig.

Apu valóban eljött, megdicsért, hogy gyakorlóban, surranóban egész emberes kinézetem van, de mondjuk én is ebben éreztem magam otthonosan. Kiadtam a kulcsot a kerítés felett, csak kézfogásra volt lehetőség, olyan magas volt a teteje.

Érdekes, az, hogy Apu látta, hogy hol vagyok katona, megnyugtatott, mintha most kerültem volna teljesen biztonságba.

419

Március 27. Péntek

Csodálatos napok ezek, engem osztanak be délelőttös szolgálatra, holott ez már Robi privilégiuma lenne. Hozzám sem szólt, amikor bejött a délutános szolgálatra, szét tudna tépni szerintem.

Öttől könyvem van, vagyis hazaengednek szabadnapra. Én ezt a rendszert nem értem, semmi összefüggésben nincs a magaviseletemmel. Én, ha tiszt lennék, a tegnap éjszakai produkcióm alapján hetekig nem engedném magam haza. Legalábbis megkérdezném, hogy hogyan rúghatott be ennyire egy kopasz itt benn a laktanyában.
Vagy ez bocsánatos bűn? A tisztek a saját szenvedélyüket nem büntetik?

Mielőtt kimegyek, még átgyaloglok a konyhához és beköszönök kimenőben Robihoz. Ebből tudni fogja, hogy holnap megint ő lesz délután, mert ha én nem vagyok, Basát osztják délelőttre. Ha lemegy egyáltalán.

Ez a felismerés összeroncsolja Robi arcát, artikulátlan ordít nekem valamit és egy tányért hajít felém, berántom az ajtót, a tányér ripityomra törik, de én már a kapu felé igyekszem, mikor nyílik újra az ajtó és Robi vörös arca megjelenik.

Tisztelgek neki, hogy lássa, tudom mi a rend.

Mikor kijutok a laktanyából – erre a szar szabadnapra -, mindig rádöbbenek, hogy nincs értelme. Ilyen rövid idő alatt semmibe nem érdemes belefogni.
Edittel nem akarok most találkozni, nyugodtabb vagyok otthon. Viszont barátokkal se tudok találkozni, soha nem tudom előre, mikor jövök haza.
Ma is - mint mindig a köteléken - 3 órakor tudom meg, hogy 5-kor hazajöhetek. Telefonja az ismerőseimnek nincs, mire hazaérek, átöltözöm, eszem, már majdnem 9 óra, a barátaim a város más részeiben laknak, senkihez nem toppanhatok be ilyenkor hívatlanul.

Anyuékkal beszélgetünk, leviszem a kutyát. A Buksit.