354

Május 31. Vasárnap

Dollár Tibivel voltam ma Ferihegy 1-en délelőtt tanulószolgálatban. Azt kell megtanulnom, hova kell menni a kutyás járőrnek. Hát messze hátra a gépek parkolóhelyeinek betonja mögé. Minél távolabb. A feladat a határsértő, illetve a tiltott külföldre szökés bűntettet megvalósító állampolgár elfogása, ártalmatlanítása. A kutya nagy hatótávolságú elfogó vadász, elsősorban azt kell rá küldeni. Ha ez nem segít és egyre nagyobb a baj, akkor engedélyezett a fegyverhasználat. Bár hogy hogyan szed le valaki egy kutyával tusakodó határsértőt, azt nem tudom.

Azért a kutya érték.

Merem azt gondolni.

Jól lőttem a kiképzésen, de azért ezt nem ártana gyakorolni.

Szóval elméletben ez a feladat. Kisebb hibákkal, de ezt viszonylag gyorsan megtanulom. Ezért Dollár Tibi kegyesen megengedi, sőt erősen javasolja, hogy menjek ki nyugodtan egyedül, ő majd pihen benn, ne aggódjak, minden rendben lesz, vigyem el a kutyát.

Elvittem.

Para. Ez a neve.

És tényleg.

Ha kihozzák a kennelből, állandóan szájkosárban van. Rendkívül kiszámíthatatlan. Viszont amikor rajta van a szájkosár, kezelhető. Illetve tudja a dolgát, feláll és eljön velem.

Csak Dollár Tibi és Szögi úr tudott a kegyeibe férkőzni. Őket nem támadja, nem harapja meg. De igazából Szögi úr a gazdája. És mivel csak ők tudnak bemenni hozzá a kennelbe, ők viszik mindig szolgálatba. Váltják egymást, így Para nagyon rövid pihenőkkel megy dolgozni újra és újra.

Csoda hogy Para?

A szájkosár rém kényelmetlen, nagy böhöm fémkeret, szerencsétlen állat egy percre nincs rácsozat nélkül, vagy benne van, vagy rajta. Hason fekszik, mikor mellé lépek. Van egy kis házikó a kutatóügyelethez építve, egy pici kutyaház. A kutya a mellmagasságban lévő ablak rácsához van kötve pórázon. Az álla a földön. Meg a szájkosár alja is. De a felső része Para homlokát nyomja. Nem is lát rendesen, összenyomja a szemeit.

Nagyon szívesen levenném róla.

De csak eloldom, addigra talpon van és kimegyünk hátra. Amikor már senki nem hall, elkezdek hozzá beszélni. Folyamatosan. Ami eszembe jut azt kimondom, mindegy mi az és úgy teszem, hogy érezze, neki mondom. Nem nagyon reagál, legalábbis úgy tesz, mintha figyelmen kívül hagyná, amit csinálok, de ha egy-egy kisebb szünet után szólalok meg, hátrarántja a fülét. Nem úgy, mint valami zajra, mert azt hamar megismerem rajta, olyankor kisebb rezdülésekkel fordítja a hang irányába a fülét, de csak a másodperc törtrészéig áll meg, rögtön pásztázza is tovább a környéket. A füle folyamatosan monitoroz. És ebbe rándul bele egy-egy nagyobbat a mondanivalóm. Hátrahúzza a fülét és hosszabban fülel, aztán az egyikkel újra munkába áll, majd követi a másik is.

Amikor folyamatosan beszélek, azt nem reagálja le.

Ennek ellenére azt érzem, enyhül kicsit. Nagyon erős, magabiztos tartással mozog. Öt-hat éves lehet, duzzad benne az energia. De szépen csitítja, majdnem a nagymacskák lépteivel halad. Nem húz, nem marad le, de olyan öntudattal teszi, hogy tudnom kell, ő nem hozzám, hanem a helyes őrszolgálati menetsebességhez igazodik.

Nagyon tetszik.

A szeme világos, a tekintete jéghideg és ettől gyönyörű.

Rettentő büszke voltam, két órán keresztül járőröztünk együtt. Egészen messze, az Öregbeton végénél egy kis fém - a repülőgépek kerekének kiékelésére szolgáló - keretre le is ültem. Nem szabad, a járőrnek járőröznie kell. De közelebb akartam kerülni Parához. Óvatosan arrébb lökdöstem lábbal az éket, hogy a messzebb álló Malév gép eltakarjon, ráültem és magam elé irányítottam a kutyát. Nem ült le és nem nézett rám. Hosszan így maradtunk, én őt néztem, ő a környéket. De mindig mellettem el. Néha aprókat rántottam a pórázon. Csak toppantott ingerülten, de nem fordult felém. Addig cseszegettem finoman, míg végül megtette.

Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, én is elkaptam és ő is. Viszont érdekelni kezdte ez a játék. Huzigáltam, összenéztünk, elkaptuk a tekintetünket. De egyre hosszabban egymáson felejtettük. Nem volt bennem félelem, benne meg nem volt ellenségesség. Olvastam, hogy nem szabad az idegen állatok szemébe nézni. Kihívásnak, ha nem egyenesen támadásnak élik meg. De akartam Parával kontaktot és az most nehezen volt elképzelhető, hogy nekem ront. Azt gondoltam, amíg bírja, csinálom.

Azt nem éreztem, hogy barátkozunk, ez csak annak szólt, hogy viseljük el egymást. Illetve ő engem. Legyen köztünk bajtársiasság, tartozzunk össze, amíg kinn vagyunk. Bár végül kicsit közelebb jött, hamar megunta és aztán nagyon határozottan kettőt arrébb lépett, és nyakával olyan mozdulatot tett, mintha kicsit meghúzná a maga után vonszolt pórázt. Csakhogy a pórázt nem húzta, nem vonszolta, ernyedten lógott köztünk. De ezzel tökéletesen lekommunikálta, hogy ideje menni.

Sajnáltam, mert az egyik térdem már kicsit hozzáért. Amikor elkötöttem még az ügyeletnél, megvakartam a tarkóját. Idegesen megrándult, és a füleivel elhessegette a kezem. Utána nem piszkáltam. Csak a pórázon keresztül érintkeztünk. Talán ezért is akartam vele kicsit erősebb kapcsolatot. A pórázzal ugyan jól kommunikáltunk, sosem feszült meg. Rajta látszott, hogy tudja, hogy nem tudom ráerőszakolni az akaratomat, én meg nem akartam hatalmi harcokba kezdeni. De valamivel többet igenis akartam. Nem jutottam ugyan sokáig, de mégis megelégedve ballagtam vissza vele a kutügyre, vagyis a kutatóügyeletre. Két órát voltunk kinn ketten, egész eredményesnek gondoltam, nem változott ugyan a helyzet, de a remény meg van.

Persze nagyon hamar kiderült, hogy nem tudok majd minden kutyába ennyi időt és energiát belefektetni, mert amikor a kennelbe vitte vissza Dollár Tibi Parát, Balga Gyuri elújságolta, hogy volt egy kis kupaktanács, ahol felmerült, hogy valami régi, idősebb őrkutyát kapok inkább, de végül úgy döntött a csapat, hogy marad az enyém az új kutya. Vele kell majd foglalkoznom. Megnéztem a kennelben, bemenni nem volt időm hozzá. Nagyon aranyos, tán 5-6 hónapos lehet, nyurga lábú keverék német juhásznak látszott.
Kicsit más lesz a feladatom vele, mint Parával.

355

Május 30. Szombat

A Misivel (Berben körlettársam) vagyok kutyakonyha-tanszolgálatban. Ismerkedem a kutyákkal, meg a körülményekkel. Igazából sosem jártam még kennelben, képről láttam csak. És ott se tűnt túl komfortosnak. Közelről viszont egész embertelen.

Kisméretű cellák sora, mint az állatkertben a nagyvadak ketrecei. Egymás mellett rácsokkal elválasztott pici élettér a pórázon töltött szolgálati idő utáni világ.

Három négyzetméter a földgolyóból.

Ennyi az övék.

Kibetonozva teljesen, még a faoldalú kutyaház alja is beton, hogy a természet maradéktalanul a rácson kívül szoruljon.

A megjelenésünkre elég különbözőképpen reagáltak. A fiatalabbak ugráltak, szaladtak két lépést ide-oda a rácson belül, az idősebbek megőrizve a tekintélyüket, hangosan csaholnak, az igazán öregek, meg méltóságteljesen fejüket felemelve fekszenek. Figyelnek, de nem érdeklődéssel, hanem csak éreztetve, hogy tudnak mindenről, előlük nincs rejtve semmi. Nagyon pici terület a világuk, de az az övék.
Ott ők az urak.
Nem készülnek megvédeni, nincs bennük feszültség, biztos nyugalommal vizsgálnak minket.

Eszembe jut Buksi. A kis keverék tacskónk. Egyszer akkoriban, amikor hozzánk került láttam egy képet egy láncon tartott kutyáról. Jól látszott a képen, hogy a nyakörv szélesen, a bőrig kikoptatta a szőrt a nyakán. Ez borzalmasan mellbe vágott, akkori kisgyerekként ennél nagyobb kegyetlenséget el sem tudtam volna képzelni.
Volt képem a sebről úgy általában, tudtam, hogy a test sérülékeny.
Az állatoké is. Balesetben történhet velük bármi.
Meg azt is tudtam, hogy a szőr egyik tulajdonsága, hogy nő. Ha kihull az egyik, kinő utána újabb.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy kilakoltasson a nyakörv maga alól mindenkit, és ha jönne újabb, pótolni az elhalt társait, azt írmagjában eltüntesse?
Milyen élet lehet annak az állatnak láncon? Hogy tehették ezt vele?

Nagyon megrendített. Elhatároztam, hogy Buksira soha nem teszek se pórázt, se nyakörvet. És ez a család minden tagjának akaratával megegyezett, ezért Buksi bizonyos keretek közt, de a lehető legnagyobb szabadságban élt. Se póráz nem volt rajta, se nyakörv soha.
A telek, ahova hétvégente kijárt a család, egyáltalán nem volt bekerítve. Szántóföldek közt, földfogó gyümölcsösből és szőlősből kicsípett, Tanácstól bérelt terület volt ez. Hétvégi nyaraláshoz alkalmas telket akartunk belőle kialakítani. Ezért évek alatt, nyarak hétvégéinek minden percében megfeszített erővel irtottuk ki a szinte kiirthatatlan szőlőt, ami nekünk nem volt érték, mert a vetemény, meg a tollaslabdához a fű sokkal fontosabbnak ítéltetett. Hatalmas terület volt, olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutott bekeríteni. Ezért Buksinak rendelkezésre állt egy beláthatatlan és határok nélküli birodalom. Köröskörül kilométerekre szántóföldek, erdők, rétek. Nem járt arra senki, vadász sem nagyon, mehetett amerre akart.
Néha órákig nem láttuk. Tudtuk, hogy nincs baja, visszajön. Rókát, borzot látott, nyulat kergetett, őzdögbe hempergett, kánaánban élt. Aztán visszajött és hempergett a szeretetünkben. Öten voltunk, nem mozoghatott úgy köztünk, hogy valaki ne simogatta volna meg, vagy ne szólt volna hozzá.

Most meg itt állok és nézem ezeket a szerencsétlen, örökre bezárt állatokat.

Biztos kutyás akarok lenni?

Eszközt csináltunk belőlük. Mindennapi használathoz. Ahhoz meg minimum életben kell tartani őket. Hogy kerül ez a legkevesebbe? Anyagilag, energia befektetést figyelembe véve.

Hát így, hogy passzentos tokot csinálunk nekik, ahonnan kivesszük őket, amikor kellenek.

Tehát mindenből annyit kapnak, hogy még funkcionáljanak.

És ez ott, és akkor elemi erővel vert szájon.

Ezt csinálják a feletteseink velünk is.

A határőrségnek szüksége van teljesen felülvezérelt eszközökre. A lehető legsúlyosabban leszabályoztak minket és használnak a beleegyezésünk és a jóváhagyásunk nélkül. De ha messzebb tekintek, ezt csinálja az állam a szüleinkkel is. Az erősebb államok is a kicsikkel.

Nem jó.

Valahogy ezen változtatni kell.

Mondjuk lehet, hogy pont itt, a legvégén, ilyen kicsiben kéne először, hogy emberszámba vesszük a kutyát. Lehet, hogy nekem kellene elkezdenem. Ki kellene őket engednem mind!

Hagyni hadd menjenek, van itt akkorra terület bekerítve, olyan lenne, mintha rezervátumban lennének. Arra kéne megtanítani őket, hogy visszajöjjenek, ha kell. De azt nem lehet elérni erőszakkal, ahhoz foglalkozni kell egy kicsit velük.

Esetleg szeretni.

De falkába állítani őket mindenképp. A természetes működési rendjükbe. Ha nekünk szolgál, és híven teszi, miért ne kaphatná meg az életét?

Megyünk Misivel kennelről kennelre. Mutatja a kutyákat, magyaráz. Rajta látszik, hogy szereti őket.
Nagyon.

De az is látszik, hogy ebben a keretben szereti őket, neki természetes, hogy az őrkutyák így élnek. És úgy nézem, egy kutyásnak ez a szemszög kell. Így kell látnia, mert ebben a közegben kell velük dolgoznia, így tanulta meg ő is, így látta meg kopaszként, ahogy most van, és ez utánunk is így lesz mindig. Mi az az eszköz vagyunk, amelyiknek, az a feladata, hogy ezt az eszközt, ilyen körülmények közt karban tartsa.

Csakhogy így a kutyás - állatgondozó. Én viszont gazda voltam mindig.

Nehéz lesz.

356

Május 29. Péntek

Nem tudom mi az erősebb, hogy élenjáró lettem, vagy, hogy megdőltem, mert nem borotválkoztam, mindenesetre tegnap ugyan kiengedtek szabadnapra, de meghúzták, mert ma háromra vissza kellett jönnöm.

Ahogy beértem, szóltak, hogy öltözzek át, mennem kell átvenni a kutyakonyhát.
Úgy nézem, a konyháktól nem szabadulok.
Mindenesetre IFÁ-ra raktak és kivittek a kutyakonyhára. Ez az a terület, ahol a kutyák kennelei állnak.
A laktanya és Ferihegy 1 közt egy elég kieső területet foglalt el. Korábban itt voltak az építőszakasz (ÉPK) körletei, most a laktanyai körletük felújítása miatt újból itt laknak. Elvileg egy hónap múlva kell visszaköltözniük, de nem látszik az a nagy igyekezet rajtuk, jobban elvannak itt, ahol gyakorlatilag szinte soha nincs tiszt. A kutyakonyha egy kisebb épület, mögötte a kennelek, azok mellett egy viszonylag nagy elkerített terület tartozik még a kutyakonyhához, eredetileg a kutyákkal való foglalkozásnak a helyszíne, gyakorlatilag viszont az építőszakasz focipályája.

Dollár Tibivel jöttünk ki, igazából még nem tanulni az itteni feladatokat, hanem a legfontosabb dolgot kell elintéznünk. Át kell vennem az itt található eszközöket és az aláírásommal megerősítve felelősséget vállalni értük. Elég szegényes a berendezés, néhány alumínium lábas, fazék, egy nagyobb alakú rezsó, fakanalak, alumínium kutyatálak. Egy kis asztal, két szék.Átnéztük a listát, mindent rendben találtam, aláírtam a papírt. Amúgy a kutyakonyhás szolgálat ugyanolyan szolgálat, mint a többi, illetve annyiban más, hogy éjszakai szolgálat nincs, hanem a reggeli váltással megy a délelőttös kutyakonyhás, őt kettőkor váltja a délutános és az esti váltással visszahozzák a századhoz.

357

Május 28. Csütörtök

Megint délelőttre mentem, újra Ferihegy 1-re kampós tanulószolgálatba. Nagyon jó lenne túl lenni a tanulósdin, minél kevesebb kopasz látja, hogy én is most tanulom a dolgokat, annál jobb. Ma például olyasmit tanultam, amit a korosztályom, akik eleve ide kerültek, már három hónapja tudnak.

Vagyis ciházni.

Ez az egyik járulékos juttatása a ferihegyi FEP-nek.
Vagyis étel, ital.
Esetleg újság.
Ciházás.

Két katona közt ez valahogy így hangzik,
Leciháztad az Air France-t?
Ja le, volt húsos meg rostos.
Ami annyit tesz: Leraboltad az Air-France járatát? Le, igen. Szereztem sonkás szendvicset meg kajszibaracklevet.

A ciházás kifejezést ösztönösen használja az ember a lerablás vagy inkább a vadászat szinonimájaként, mert ez talán ellensúlyozza a cselekedetet, ami az valójában.
Mert tulajdonképpen szimpla kéregetés.

A helyes ciházás elemei a következők:

Az ember informálódik váltáskor, attól, akit éppen vált, mely gépeket ciházta már le. Ha sikerült neki, nem maradt-e belőle valami? Ha nincs döglött zsákmány, fel kell kajtatni a frisset, vagyis az épp érkező géphez igyekezni és miután az utasok leszálltak, úgy helyezkedni a lépcső alján, hogy a munkáját végző stewardessek jól lássanak, minden pillanatban. Igyekezni kell szemkontaktust teremteni.
Ha rutinosak és nem néznek ránk, akkor esetleg integetéssel, ugrálással igyekezni felhívni a figyelmet. Csak végszükség esetén alkalmazható hangjelzés, az sem éles, türelmetlen hang legyen, hanem lágy, ha lehet.
Leginkább a bagzó pilóták hangját érdemes utánozni.

Ha sikerült valahogy magunkra irányítani a fókuszt, az már 70%-os siker, a legtöbb légiutas-kísérőben felébred az ajándékozási vágy, amit hálás tekintettel lehet erősíteni, ilyenkor egy mosollyal érdemes szorítani egyet a hálón. A stewardessek adják a fejedelmi ételeket, még néha az első osztályról is osztogatnak, és csak ők férnek hozzá a szeszes italokhoz. A szeszes ital momentán nem érdekel, nem volt olyan eszement élmény, de azért az oktatóm elmondja, hogy akkor is szerezzek, mert a váltásomnak biztos jól fog esni.

Néha egy-egy jól sikerült hajtóvadászattal, például amikor két katona együttes erővel támad, kapitális zsákmányra lehet szert tenni. Sült húsos, kaviáros szendvicsre, egy kis palack borra, sörre.

Ha a stewardessek kicsúsznak a markunkból, lehet ugyanezzel a taktikával próbálkozni a catering-es autónál. A catering szolgálat a MALÉV gépeket látja el élelemmel. Ferihegy 2 mellől, egy hatalmas konyháról szállítják ki ZIL-re hasonlító dobozos teherautókkal, aminek a dobozát hidraulika emeli a gép ajtajának magasságába és amibe áthordják a catering-esek az el nem fogyasztott, de melegen tartott készételeket vagy szendvicseket. Gurulós kis fémdobozokban tárolják a gépen az ételeket, a jó fej melós ilyenkor belenyúl és ledob nekünk ezt-azt. De nem annyira adakozók, mint amennyire a lehetőségeikből következne. Ha őket is elszalasztjuk, még a takarítónőket lehet megpróbálni becserkészni. Legtöbbször idősebb nők, mindnek van már gyereke, sokaknak tán unokája is, a fiaik már voltak katonák.
Őket lehet a legkönnyebben elejteni. Elég egy kicsit elkeseredettebb arckifejezés, elég egy bizonytalan mozdulat, azzal sebet ejtünk a szívükön és ha találnak valamit, biztosan adnak. Mogyorót, meg olyan italt, amit kikértek, de bontatlanul otthagyták az utasok.  De ez jár a legkisebb pontértékkel.

Ma egy catering-es ment lépre, és dobott le nekünk egy szendvicset. De nem kíméltük, üldöztük tovább. A társam, az oktatóm igyekezett elmagyarázni neki, hogy ketten vagyunk, de nem értette. Nem tudom, hogy ez hogy lehet, mert nem kellett érteni, fentről szerintem kiválóan látszott. Mindenesetre, nem adott többet. Az oktatóm mondta, hogy láttam, hogy kell, most már egyedül is csinálhatom, menjek, szerezzek magamnak valamit, de aztán mégis inkább megszánt és megfelezte a zsákmányt.
Fojtóan tapadós kenyérben hajszálvékony sonka, leheletnyi vaj, ízletesnek nem mondanám. Viszont majdnem megfulladtam tőle. A társam verte is a hátam, hogy nem kérhetünk a csütitől vizet azzal, hogy a torkomon akadt a csencselt sonka. Mindenesetre beavatott lettem, még egy-két életbevágó technikát végigmondott és úgy ítélte meg, a következő napokban elkezdhetem én is, önállóan.

A fokozatosságot szem előtt tartva először csak a takarítónőket baszogassam, mondta. A stewardess-szel az a baj, hogy némelyik képes és odaszól valamit idegenül.
Vagy ami még rosszabb, kérdez.
Na, az nehezített pálya, az még neki sem mindig sikerül, ott észnél kell lenni. Megígérem neki, hogy erre a tanításra életem végéig emlékezni fogok.
Ciha. Ciházni.

Visszaérve a laktanyába a csüti, Szilasi főtörzs sorba állította a szolgálatból érkezőket a csapat ügyeletes iroda előtt. Rövid beszédet intézet hozzánk valamiről, majd megállt előttem és megkérdezte, jót aludtam-e. Tényleg mintha álomból ébredtem volna, semmire nem emlékeztem, abból, amit mondott.

– Merthogy nyilván reggel elaludt, hogy nem volt ideje megborotválkozni!

Megtapogattam az állam, tényleg borostás. Annyira jó volt, amíg ez nem volt szempont, úgy vonultam be, hogy soha nem borotválkoztam előtte. Nem kellett egyáltalán. Talán volt egy két kósza szál, amit amúgy Anyu szemöldök csipeszével kicibáltam, még tetszett is, hogy úgy működöm, ahogy a dél-amerikai indiánokról olvastam, hogy nekik egész életükben nem kell, de itt benn muszáj volt elkezdenem borotválkozni és emiatt egyre gyorsabban nőtt és egyre erősebb lett.
És manapság már látszik, ha elhanyagolom. Persze még így is csak három-négynaponta kell, emiatt hajlamos vagyok elfelejteni. Ez a konyhán nem volt feltűnő, de itt állandóan vizslatják az állam. És hát basszus, tényleg szőrös voltam.

Szilasi értékén kezeli a dolgokat, és olyan főben járó bűnnek állítja be, hogy csodálom, nem kerülök statáriális bíróság elé.

– Nem gondolta, hogy ez olyan fegyelmi vétség, ami mindamellett, hogy büntetendő, esztétikai kérdéseket is felvet? El tudta egyáltalán látni ma a szolgálatát? Maga szerint lehet így védeni az országot? Gondoskodom a megfelelő büntetésről! Lelépni!

Kicsit ijedten vártam ma köteléken (napi eligazítás) a büntetést. Nem érzem olyan hihetetlen nagy hibának, amit csináltam, szerintem a harci készültségemen nem sokat rontott a borosta, az mondjuk igaz, hogy a ciházásból szerzett kenyér morzsalékos darabjai meg-meg akadtak rajta. Nem tudom, mire számítsak, Szilasi nagyon határozott volt, komoly büntetést kapok, az tuti.

És valóban!
Délután a köteléken kihirdették, hogy Élenjáró lettem.
Élenjáró!
Röhej.
Miért?
Ez a katonaság egy kurva nagy kupleráj. Most komolyan, miért én lettem élenjáró? Nehogy az legyen, hogy megint valami büdös nagy tévedés, mint amikor kiengedtek két nap szabira. Nehogy az legyen, hogy kiderüljön, megint hagytam magam sunyin élenjárónak nyilvánítani, holott büntetést kellett volna kapnom. De tényleg ez micsoda, mikor csak a gond volt velem és mindenki meg van győződve róla, hogy valami csúfos bukás eredményeként kerültem el a konyháról? A kutyások közt is érzek valami zavart, közülük senki nem kapott ilyen elismerést. Szerintem megint elkezd majd terjengeni, hogy csókos vagyok. De nem Apám miatt, hanem valami magasabb szintről, talán az lehet, hogy simán a szocialista Jóisten fia vagyok.

Ki is engednek rögtön szabadnapra 17-től.

358

Május 27. Szerda

Nem derült ki miért volt a riccs (riadókészültség), mindenesetre reggel hatkor lefújták, de mindegy volt, már nem vetkőzhettünk le, maradtunk abban a gúnyában, amiben lefeküdtünk este. Hogy milyen veszély lehetett az, ami pontban reggel hatkor megszűnt, elképzelésünk sincs, olyasmit rebesgetnek a folyosón, hogy a románokkal feszülünk. Volt valami nyilatkozata Ceausescu-nak még februárban és azóta kicsit ingatag a viszony. De ez lehet, hogy csak szóbeszéd.

Nem mentem szolgálatba, az alegység ügyeletes azzal fogadott, hogy kerítettek nekem helyet, cuccoljak át a 3-as körletbe. Tehát átköltöztem a törzsszakasztól a 2. századhoz. Tulajdonképpen a körletben senki nem idegen, de mire beérek leosztják a régiek a helyeket, mindenki a mostani leszereléssel rászállt előjogoknak megfelelően választ új ágyat, szekrényt. Aki öreg lett az elfoglalja a leszerelt öreg helyét, azt az ágyat, ami a legmesszebb van az ajtótól, a legvédettebb zug, amit takarnak a szekrények. Szekrényből is az ágyához legközelebb esőt kapja. Aztán a most öregedővé vált katona elfoglalja az előbbi öregedő katona helyét. Mire beérek a körletbe, már csak az a hely marad, amit a kopaszok kapnak. Ami durva, hogy mivel engem sok papírmunkával a törzsszakaszból helyeztek át, lassan ment, ezért az igazi kopaszok már beköltöztek tegnap. Így tehát én a kopaszok által is szarnak talált helyet kaptam.
Remek.
Amúgy ennek nincs különösebb jelentősége, én például sokkal jobban szeretek emeleten aludni, mint lenn, de nem az számít mit szeretek, ezek státuszszimbólumok, aki lenn alszik öreg, aki fenn, kopasz. Az elhelyezkedés a katonai státuszt hivatott mutatni. Hát én megint kopasz vagyok.

Kicsit duzzogok magamban, de ezt nem mutathatom, főleg a kopaszok előtt nem. Vagy erőt mutatok és lebaszom a cuccom valamelyik más által már kiválasztott ágyra, jelezvén, hogy "Einstand!" vagy kussolok és jó pofát vágok hozzá. Mivel azért pontosan nem ismerem mindenkinek a korosztályát, nem tudom pontosan ki az igazi kopasz, kussolok. Ebédig elszöszmötöltem a pakolászással, mekkora mák, hogy a nadrágot hazavittem már, most a költözésnél nehezen tudnám leplezni.

Kaja után felcihelődtem az ágyra, hogy szokjam az új helyet, amikor betoppant újra az alegység ügyeletes, hogy nem is ide kellett volna költöznöm mivel nemrég eldőlt, hogy kutyás leszek, szedjem össze a holmimat, hivatalosan is átkerülök hozzájuk. Tehát átköltözöm a 3-as körletből a 4-esbe.

A kutyások valahogy másképp működnek. Nem olyan erős a korosztályi megkülönböztetettség. Van nyoma, mert Misike, aki Berben, a legjobb helyen alszik, bár nem ő a legöregebb, mert a legöregebb, Szögi úr az ablak mellett szeret aludni, ezért meghagyta a legjobb helyet másnak. Dollár Tibi szintén öreg Berben, Balga Gyuri meg Sas, vagyis februárban, előttünk szerel majd, de fenn alszik az emeleten, míg Gyebnár Tibi, a korosztályom, pedig lenn. Németh Gyuri, szintén Sas, ő a kutyások parancsnoka, és Pufi, öreg Berben van még a körletben. A kopasz kutyást, akivel nemrég szolgálatban voltam, valamiért elhelyezték a laktanyából, most én vagyok az egyetlen "kopasz". A felső üres ágyat kaptam, nem volt kérdés. A kutyás szolgálat felelősebb beosztás a sima kampós szolgálatnál, ezért magasabb a státusza. A kutyások összetartanak, zárt egységet alkotnak, ezt Misike jelzi is.

– Jó helyre kerültél, gyerek! Köztünk királyi dolog kutyásnak lenni! Majd mi megvédünk, bármi bajod lesz! – olyan erősen megnyomja az utolsó mondatot, hogy muszáj számba vennem a lehetőségét annak, hogy mostanában valami komoly bajom lesz, de én semmit nem látok előre, nem tudom mire gondol, abba nem merek belegondolni, hogy ennyire gyámoltalannak látszom.
De alapvetően jó fejek, segítőkészek, és miközben elnevetgélünk, kiderül, hogy amiatt kerültem hozzájuk, mert megkérdezte rólam a véleményüket Szilasi főtörzs, és ők a mostani kutyás tanulószolgálat alatt tanúsított magatartásom és főleg a konyhai viselkedésem alapján úgy ítélték meg, jó gyerek vagyok. Meglep, hogy hárman is voltak lenn nálam közülük a konyhán kisegítőnek. Egyáltalán nem emlékszem, pedig az egyikük elmeséli, hogy akkor vettem le a lábamról őket, amikor sütöttem egy csomó palacsintát és felküldtem őket a körletbe. Nem is emlékeztem, hogy az egyikük Gyebi volt. Szóval csak volt valami értelme jó fejnek lenni.

Jó lesz itt, jó kis társaság.

359

Május 26. Kedd

Tegnap este átmentem Edithez. A zsávoly hazacsempészésének volt egy nagyon pozitív mellékhatása. Illetve jelen helyzetben pozitív, minden más esetben riasztó hatása.

Olyan érzésem volt, mintha tegnap megpácoltak volna és kicentrifugáztak volna egyszerre, a hazaúton megfőtt tököm épphogy alaktartó massza.
A dugás eszembe sem jutott.

Nem tudom mennyi idő alatt lettem volna szolgálatra kész, ha Edit mégis úgy akarta volna, illetve inkább, ha úgy alakult volna. Nem hiszem, hogy sok, de bele se gondoltam. Ez a nyugalom nagyon kellemes. Tudtam úgy érni hozzá, hogy csak szeretet volt bennem, kívántam a testmelegét, magamhoz húztam és ő érezte, hogy harcképtelen vagyok, engedte magát. Arcának apró részleteit simogattam az ujjbegyemmel, finoman követve vonalait. Ő is simogatni kezdte a kezem, az arcom, a mellkasom.

És mivel nem volt az a sürgető érzés, hogy rögtön rámászom, megbízott bennem és hagyta kalandozni az én kezemet is. Sokkal többet engedett, mint eddig bármikor. Végig simogattam a mellét, fenekét meg a szeméremdombját is. Csak azért tettem, mert láttam, hogy ez neki jó. Tudta, hogy csak emiatt csinálom és hagyta. Élvezte, és élvezte azt is, hogy ezzel persze határtalan örömöt okozott. De én meg azt tudtam, hogy egy rossz mozdulat szétrombolhatja ezt az idillt. Egy erősebb nyomás egy elsietett simogatás, amiben megérzi bennem a türelmetlen kant, összetöri a varázslatot. Tehát nem tettem ilyet.

Hazafelé üvöltés cirkulált bennem, de nem tudtam, hogyha kiengedem, akkor örömujjongás vagy dühös csatakiáltás tör-e elő, ezért hagytam benn elcsitulni. Bár ugyan most megint kisfiúnak éreztem magam, összességében mégis el lehet mondani, hogy jól összehangolódtunk ma Edittel, mintha minden rendben lenne. Pedig dehogy, talán csak egy lehelettel többet remélhetek legközelebb. De ez sem biztos.

Este miután visszajöttem rám ripakodtak, hogy azonnal öltözzem át, mert riccses vagyok. Vagyis riadókészültség van. Történhetett valami a reptéren, vagy a városban, mert olyankor helyeznek bennünket harckészültségbe. Nem nagyon tartanak a tisztek ilyen vakgyakorlatokat. Olyan esetleg lehet, hogy azt megnézik, hogy teljesítjük-e a két perces exponálási időt, vagyis elkészülünk-e két perc alatt mindennel, lőszer és fegyverfelvétellel együtt. De ez most más, nem ugráltatnak, csak össze kell pakolni és aludni is ruhában, bakancsban lehet. Ezt csak úgy nem csináljuk reggelig. Valami tuti történt.

360

Május 25. Hétfő

FIATAL vagyok!!!

Vége a KOPASZSÁGNAK!!!!!

A határőrségnél a negyedéves bevonulási rendszer miatt mindenki 6 hónapig kopasz, 6 hónapig fiatal, 3 hónapig öregedő és 3 hónapig öreg. Fiatal lettem, léptem előre egyet.

Egy nagyot.

Most már senki nem hívhat kopasznak, még az öregek sem. Előléptettek.

Fiatalnak lenni rang.

Méltósággal kell viselni.

Le lehet egy kicsit lassítani, lehet egy kicsit elnyújtottabb mozdulatokkal létezni.

Mint az üdvösség felé vezető úton. Minél többet töltesz rajta, annál jobban ismered, annál jobban tudod, mit kell tenned, mi legyen a következő lépés közelebb kerülni, még közelebb a végállomáshoz. Mindig felismered már, mindig tudod rögtön, amint eléd kerül, hogy mi a teendő. Ettől nyugodtabb leszel, lelassulsz, letisztulsz. És még egy kicsit pontosabban látsz mindent. A mozdulataid elegánsak, atyaiak és megbocsátóak.

És persze az üdvösség felé vezető úton vannak nehezebb szakaszok, vannak, sorsfordító állomások. Olyan sarokpontok, ahonnan az ember visszatekinthet, értékelhet, és a jövőbe nézhet. Ahonnan semmi nem ugyanaz már, mint addig. Ilyen állomás a határőrségnél a Fiatalság.

És én most Fiatal lettem.

Kicsit ront az összképen, hogy ugyanazt tanulom, mint a kopaszok.

Délelőtt voltam szolgálatban, vagyis reggel hatra kinn voltunk a betonon, és kettőkor adtuk le a szolgálatot. Persze vannak benne pihenők. Ma sima kampós szolgálatot tanultam, vagyis a kutya nélküli reptéri őrszolgálatot. Egy idősebb katonával megyek ki, aki elmagyaráz mindent. Nem sok magyarázni való van. Ferihegy 1-en elől az utasvárók előtt az a feladat, hogy figyelni az utasokat, amikor kiengedik őket az épületből, hogy beszálljanak a buszba, ami elviszi őket a gépükhöz. Nehogy elkóricáljanak.

Kárt ne okozzanak a szocialista hazánknak. Igaz, hogy mindegyik tülekszik a busz ajtajában, hogy biztosítsa magának a repülőgépre jutás mielőbbi bekövetkeztét. Nem kóricál egyik se.

Nem baj, figyelni kell. Azt figyelem épp, hogy remeg mindegyik, hogy minél előbb a gépre jusson.

Szarik az akkor a szocialista hazánkra.

Szóval ezeket kell figyelni. Eszébe se jut renitenskedni. Meg azért persze jól láthatóan ott állunk, gyakorló ruhában vagyunk, nem díszegyenruhában, és nem útbaigazító tábla, hanem géppisztoly van a nyakunkban. Azzal a paranccsal van nálunk, hogy használjuk, hogyha úgy ítéljük meg. Dehogy fog ezek mellett bárki is randalírozni a reptéren.

Mondjuk azt nem látom, hogy bombát visz-e magával. Lehet a zsebében, a táskájában, a testére erősítve, vagy feldugva a seggébe.

Ennyit érünk.

Tehát nem teljesen értem, mit csinálunk itt. Legalábbis ennyien. Itt az utasváróknál az úgynevezett előtérszolgálatnál két szolgálati hely van. A betonon más néven a rampán, ahol a gépeket szolgálják ki a rampások, a személyszállító gépeknél szintén kettő. Van egy a be- és kivezető úton, egy az Öregbetonon, ahol a teherszállító gépek állnak és egy az úgynevezett 25-ösön. Meg hátul, mindezek mögött a kutyás. Ez nyolc ember. Ez elég sok, ahhoz képest, hogy ugyan nagy, de azért elég belátható a terep. Sok a jármű, sok a mozgás, de áttekinthető. Két kutyás, meg egy sima gyalog elég lenne. Meg olyan nagyon vad tűzharcba nem keveredhet az ember itt a kerozinnal feltöltött gépek közt. A nyolc ember sok, de ha komoly baj van, akkor meg kevés, olyankor úgyis mindenképp kirendelik az egész laktanyát. Szóval nem nagyon értem.

Viszont kiengednek szabadnapra. Azt értem.

Úgy éreztem, ma kell hazalopnom zsávolyt. A táskában nem vihetem, rendszeresen belenéz a csüti. Nem tudom, mi járna ezért, de nem akarom megtudni. Viszont benn már nem nagyon tarthatom. Egy alaposabb szekrényrend ellenőrzésnél kiderülne, bár a felsőt nagyon klasszul elrejtettem. Azt most nem tudom kivinni, mert csak úgy lehetne, hogy felveszem. Sajnos ezt már nem tehetem, mert már csak a vékony kimenőing van rajtunk. A téli kimenőkabátot nem hordjuk mostantól legalább fél évig. Így a zsávolyfelsőt betettem a kabát külső és a kigombolható belső közé, mert ott nehezen találják meg. De a nadrággal bajban vagyok. Haza kellene lopnom. Magamra kell vennem.

A kettőt együtt  nem lehet.
Esetleg a nadrágot. De az is kérdéses.

Sok időm nincs próbálgatni, mert azért ebből reklámot nem szeretnék, úgy kell felvennem egymásra a nadrágokat, hogy más ne lássa. Sajnos a körletből nem tudom kivinni, hogy esetleg a vécén, elzárva mástól próbálgassam. Viszont itt a körletben többeket jó érzéssel töltene el, ha a bukott szakács tényleg nagyot bukna valamivel. Tehát úgy kell felvennem, hogy először észrevétlen a benti és a lopott zsávolynadrágot lecserélni magamon és szépen elrendezgetni, megkötögetni az erre való zsinegekkel, hogy se a szára fel, se a dereka le ne csússzon. Aztán felvenni a kimenőinget, az a felső részét eltakarja. Kihajtani a szekrényajtót, mögé állni, és molyolni a polcokon, amíg el nem jön a pillanat, hogy akit nem kötött le teljesen a maga dolga, az kiment a körletből, aki benn maradt, elmélyülten szöszmötöl valamin. Na, akkor kell hirtelen, gyors mozdulattal felrántani a kimenő nadrágot, úgy, hogy az alsónak a derékrészét feljebb húzni mint a külsőét, be az ing alá, hogy ne legyen nagy ráncolódás az öv körül. De emiatt az alsó úgy bevág a seggembe, mint valami kés, ami karistolja az ánuszomat és feszíti szét a heréimet két oldalra a szárába szorongani.

Néhány gyors mozdulattal igyekszem helyre tenni a dolgokat, de most megcsavarodik az egész és átlósan a lábam közt feszülnek össze a dolgaim. Kimegyek a folyosóra, de a kopaszok, pont a budit takarítják, nem tudok bemenni, eligazítani. Felöltözöm kimenőbe teljesen, és már nem ülök le benn a körletben, csak járkálok fel-alá, kérdezik is hogy mi van, zabszem ment a seggembe, mit kóválygok? Bárcsak zabszem lenne, de nem magyarázom, hanem kijövök a folyosóra megint. A kopaszok nem végeztek még, ezért kiállok az ablakba. Idegesen nézelődöm. Az írnok mellém áll.

– Szép a tavasz, én szeretem. – mondja. Nem nagyon van kedvem beszélgetni, az az érzésem, hogy a nadrágok fentről is húzzák lefele a bőröm és a számat sírásra fittyesztik. Nem akarok embert most a közelemben, úgy állok, mint, aki beszart.

– Aha…– válaszolom.

Ilyenkor minden kizöldül. – mereng kifele mellettem az ablakon. Végignézek a zöld egyenruháján, meg a folyosóra pillantva még 10-15 ugyanilyen zöld alakon. Nem nagyon értem.

– Aha...– válaszolom.

Nagyon elkapja a hangulat. Bámul a semmibe.

– Úgy mennék ki innen, mint akit seggbe rúgtak. – mondja. Nekem az enyém összerándul, ettől még élesebben belevág a zsávoly, dühösen nézek vissza.

–Aha…– válaszolom.

– Honvágy mi? Már otthon lennél mi? – fordul felém – Tudom, mit érzel.

Kétségeim vannak, hogy tudja, de nem cáfolom most. Hátrapislogok a vécé felé a kopaszok még mindig ott tökölnek. És hirtelen felhangzik az alegység ügyeletes hangja.

– Kimenősök sorakozó!

Az írnok rám mosolyog, biccentek, és egy kurva nagyot káromkodom magamban.

– Minél előbb otthon, igen, az volna jó. –mondom.

Este már jóleső érzéssel gondoltam vissza, miután a családnak megmutattam, hogy milyen egy vadonatúj zsávoly, hogy mennyire szar volt a csüti előtt állni, hogy úgy éreztem, minden irányból égbekiáltóan feltűnő, hogy több réteg van rajtam, természetesen viselkedni, mikor iszonyú kényelmetlen volt a naci, de hogy végül kijutottam.

Kár, hogy 27 fok volt, mert a tököm megsült mire hazaértem.

361

Május 24. Vasárnap

Ma délutáni szolgálatba osztottak be, addig viszont találtak nekem munkát.

Megszabadultam Nitrótól. Már nem ugráltathat, nem tartozom alá. Igaz, még az ő körletükben alszom, de hivatalosan már a 2. század katonája vagyok. Azt gondoltam, ez az átmeneti idő nyugalmas lesz, mert a körletben senkinek nem engedelmeskedem, de reméltem, hogy az alegység ügyeletes is elfelejt. De nem felejtett.
A törzsszakasz és a 2. század egy emeleten kapott helyet. A lépcsőtől jobbra a törzsszakasz, balra a kampósok. Én még a jobb oldali szárnyban laktam, és a reggeli után sunnyogtam is hátra gyorsan a körletünkbe, nehogy valakinek szemet szúrjak és valami munkát kapjak. Az étkezések rendben mennek, Robi nekem nem ad kaját, azt a kopasz szakácsra bízza, vagy ha csak ő van, akkor rám sem néz, csak kihajítja a tányért. Nem ad rosszabbat, mint másnak, gondolom tudja, hogy éles vitánk lenne belőle, de valahogy azt érzem, ez csak vihar előtti csend.

Hiába próbálok láthatatlanná válni, az alegység ügyeletes rám talál, elvisz a lépcső bal oldalára, ahol eddig csak a vécéig merészkedtem mindig, most mélyen begyaloglunk a folyosón és egy találomra kiválasztott körlet takarítását bízza rám, két igazi kopasz társaságában. Nagyon megalázó, hogy kopaszként kezel, holott 3 hónappal korábban vonultam, mint ezek.

Vagy az van, hogy szelektív a memóriájuk, és már nem emlékeznek, hogy szakács voltam, vagy szarnak rá. De az is lehet, hogy ez egyfajta rituálé, ezen mindenki átesik, bármilyen öreg is. Aki a 2. századhoz kerül, alulról kezdi újra. Nem tudom, ezek csak feltevések, de a takarítás az tény, azt csinálnom kell. Annyi előnye van annak, hogy idősebb vagyok, hogy kategorikusan kijelentem, mely folyamatokat végzem én, mondjuk portörlést. Bár nem vonakodás nélkül, mégis elfogadják. Határozottabbnak kell lennem, mert ha elkezdenek a kopaszok a fejemre nőni, akkor nincs menekvés, akkor szar alak maradok. Akivel bárki bármit megcsinálhat.

Volt most egy kisebb szóváltás, mert azért érezték a kopaszok, hogy nem dirigálni tettek melléjük, hanem segíteni, de ez most még komolyabb feszültség nélkül lezajlott. Csakhogy van néhány srác kopaszok közt, aki nem olyan megszeppent kis fajankó, amilyennek reméltem őket. Velük nehéz dolgom lesz.

Mikor készen voltunk a körlettakarítással, elvittek minket a fegyverszobába, kiosztottak nekünk fejenként 10-10 AMD-t és meg kellett pucolnunk alaposan mindet. A kiképzés alatt megtanultuk másodpercek alatt szétszedni és összerakni a fegyvert, ami amúgy egy roppant egyszerű, de nagyon elmésen kialakított szerkezet, nagyon szeretem, ahogy a különböző alkatrészek kisebb zökkenőkkel becsattannak a helyükre. És az egyik legmennyeibb hang, amikor az ember csőre húzza a fegyvert vagyis a závárzatot hátrahúzva, majd elengedve hagyja, hogy a szerkezet betolja az első töltényt a csőbe, hogy ezzel az harckész állapotba kerüljön. Ez a hang egy huppogásszerű visszhang a csőből, egy nagy kattanás, amit az üregek kongása, a fémek csengése kísér. Ez a mennyei hang, egyben az egyik legfélelmetesebb hang, amit valaha hallottam. A fegyvertelenben rettegést gerjeszt, viszont a katonákban - harc előtt - többet ér bármely lelkesítő beszédnél.
Ez erőt ad.
Persze tisztításkor nincs benne lőszer, de így is elragadtatva csattintgatunk. Elvileg 2 perc alatt szét lehet szedni, megtisztítani, meg összerakni. Na, mi a takarításra, meg az olajozásra bőven hagyunk időt, de a szét és összeszerelést versenyre csináljuk. Az egyikük, a Simon Pisti, pokoli gyors, de mivel kopasz, én nyerek. Azt mondja gyorsabb volt. A szétszedésnél is, meg az összerakásnál is.

Felvilágosítom, hogy ezzel a hozzáállással nem sokra fog menni, majd ha öreg lesz, ő lehet a leggyorsabb. Addig az csak zavaró körülmény, hogy amúgy is.

De azzal ne foglalkozzon.

Érvel erősen, hogy nehéz nem foglalkoznia vele, mikor perceket kell várnia, hogy végre elkészüljek én is, és kihirdessem, hogy megnyertem. De ő addig rémesen unatkozik, néha arra gondol, míg én szöszmötölök, addig szétszedi és összerakja újból. Megfenyegetem, hogy meg ne próbálja, mert ha még öregebb leszek, úgy megszopatom, hogy élni se lesz kedve, persze csak röhögcsél, meg igazából én is. Jó fej, de érzem, hogy a tiszteletet tőle már nehéz lesz megkövetelnem.

Nagyon komoly dilemma, hogy hogyan kezelje az ember az öregséget. Mostanáig nem voltak lelkiismereti gondjaim, kopasz voltam, a hierarchia legalján, vagyis mindenki az ellenségem.

Tiszta sor.

De mit csináljak azokkal, akik már fiatalabbak nálam, tehát azt a tiszteletet kellene megkövetelni rajtuk, ami ellen én egész eddig lázadoztam? Nagyon ingoványos talaj ez, ráadásul az a tény, hogy engem az öregek most besorolnak a kopaszok közé, nagyon gyengíti a pozícióimat. A velem egykorú srácok, akik eleve kampósként kezdték, már a tartásukban is hordoznak némi felsőbbrendűséget. Igazából ők is kopasznak minősülnek, de azért mégiscsak három hónapot lehúztak a reptéren, már ismerik, minden csínját-bínját, otthonosan mozognak, ahogy én mozogtam a konyhán.
Nagyon gyorsan be kell hoznom a lemaradást, csak hát az a baj, hogy az utánam vonultak ugyan addigra fognak tudni mindent, mint én. Sokkal nehezebb lesz velük elfogadtatni, hogy idősebb vagyok. Ha meg az öregek nem szoknak le róla, hogy velük együtt rendelnek különböző feladatokra, ha egy kalap alá vesznek, akkor meg egyenesen lehetetlen lesz.
Van olyan kopasz, aki azt hiszi, a korosztályuk vagyok. Ez tűrhetetlen, el kell oszlatnom ezt a tévhitet. De elsősorban azt kell megoldanom, hogy a velem egykorúak és az idősebbek maguk közül valónak érezzenek. Vagy ha az nem megy, akkor csak simán utáljanak ők is, de ne cseszegessenek. Lehetek ellensége mindenkinek, mint Adyligeten, megcsináltam már egyszer, tapasztalatom az van. Nem lenne meglepetés, kibírom.

Csak ezzel van egy aprócska hiba. Most itt fogom tölteni a következő egy évet. Eddig fél év telt el és ez is irgalmatlan hosszú, de legalább ideiglenes volt, lehettem szemtelen mitugrász, mert tudtam, előbb utóbb elvezényelnek. Illetve inkább csak reméltem, de az a gondolat, hogy az aktuális helyzetem tán nem állandó, felbátorított. De most nagyon lényeges, hogyan illeszkedem be, hogyan fogadtatom el magam, mert innen már nem helyeznek el sehova, ez itt a 2. századnál a végállomás.
Akik most itt vannak részesei, alakítói lesznek az életemnek a következő egy évben. Most kell valahogy megalapoznom a jövőm, most kell egy korrekt összképet kialakítanom magamról. Meg kell oldanom, hogy visszakapjam a korosztályom, hogy azt a három hónapot, amit elvettek tőlem, azt visszakapjam. De nagyon nehéz lesz. A törzsszakaszban egyszerű dolgom volt, Nitró volt ugyanis a legmagasabb beosztású katona, ráadásul egy körletben voltunk, így minden adott volt a konfliktusokhoz. Viszont mivel én a legbefolyásosabb tisztessel is feleseltem, az alacsonyabb rangúak-rendűek már kisebb lelkesedéssel és eredménnyel próbáltak ugráltatni. Meg ugye szakács voltam, azzal mégiscsak jobb jóban lenni.
Tehát több tényező is védettséget biztosított.
Most annyi tisztes, annyi magas beosztású határőr és annyi öreg szakadt a nyakamba, hogy fel kell kötnöm a gatyát. Azt sem tudom még, hogy hol van az a határ, amikor valamilyen feladat végrehajtását meg kell tagadnom. Honnan kell elkezdenem majd az ázsiómat építeni, mi az amit már nem tűrhetek, ami már a becsületembe gázol? Nem akarok minden jöttment parancsára azonnal ugró, jelentéktelen kis senki lenni.
Kemény feladat lesz.
Kemény időszak lesz.

362

Május 23. Szombat

Megint délelőtt mentem szolgálatba. Ez azt jelenti, hogy négy ötvenkor keltenek, öt húszkor öltözés, reggeli, pisi, kaki után lenn kell lenni az IFÁ-nál. Kivisznek minket a kutató ügyeletekre, kit a Ferihegy 1-re, kit a Ferihegy 2-re. Öt ötvenre kinn vagyunk, és szép lassanként összeszedjük a felszereléseket, féltéglányi MAROS-B rendőrségi adó-vevő, lőszer, esőkabátok és pontban hatkor leváltjuk az éjszakás szolgálatot. Kigyaloglunk az ügyeletről, szétspriccelünk a szolgálati helyek felé, ott az éjszakás a még töltött, érintetlen akkumulátorokat átadja az adóvevőhöz és bevonul.

Ketten érkeztünk a kutyásokhoz kopaszként. Egy hamiskás arcú, kissé szemtelennek tűnő hirtelenszőke, februárban, azaz utánam vonult srác és én. Úgy osztottak be bennünket a szolgálati helyre, hogy én a kopasz kutyás tanulója lettem. Ő vette fel a kutyát, ő tette a platóra, ő szedte le és úgy általában minden felelősség az övé.
Ahogy én szeretnék már szolgálatba menni.
Rém megalázó amúgy is, hogy sokan kopasznak tartanak, így meg aztán végképp az. Valóban ő van régebben a kutyásoknál, de csak pár nappal, viszont őt betették egyből a kutyás körletbe, ő már bennfentes. Én akármennyire vonultam hamarabb, kutyásként én vagyok a kopasz. Hogy ezt ő így gondolja, nem zavar, de az, hogy így is osztottak be minket, azt jelzi, minden kutyás és minden szolgálatszervezésben résztvevő tiszt is így gondolja.
Ez viszont dühít.

A srác nem tudom, hogy naivitásból indulva vagy csipkelődő szándékkal, de el kezdte darálni a szolgálati helyen tartózkodás és a szolgálat lényegét, de olyan vérfagyasztó tekintettel néztem rá, hogy abbahagyta. Aztán megpróbáltunk beszélgetni, de minden ártatlannak induló mondatból mindkettőnknél kibukkant valahogy az itteni világunk meghatározó alapja, a vonulás és kutyássá válás, mely azonos keretrendszer mindkettőnknél, de az időbeli elcsúszások miatt összeegyeztethetetlen. Gyerekes puffogás lett a vége, majd egymás mellett álltunk egy kisgép szakadó esőtől épphogy védelmet adó szárnya alatt szótlanul duzzogva.

Öt órát és fél órán keresztül.

364

Május 22. Péntek

Tegnap Basáék leszerelése nagyon megviselt. Igazából nem tegnap viselt meg, hanem az éjszaka. Hajnalig doboltak a fülemben a tegnapi gondolataim. Szépen elgondoltam mindent, de vajon én milyen leszerelő leszek? Olyan amilyennek tegnap láttam magam?

Ma délelőtt mentem szolgálatba. Ez 8 órás szolgálati időt jelent reggel hattól kettőig. A délutános a 14-22, az éjszakás pedig 22-06 óráig. Ez persze pihenő idővel megszakítva, vagyis a kutatóügyeletről kihelyeznek a reptér megfelelő őrszolgálati helyére és tetszőleges idő elteltével a kutató ügyeletes tiszt küldi a váltást. Itt a hangsúly a tetszőleges időn van. Akit nem szeret a tiszt, az sokat áll kinn, kevés pihenővel, akit szeret az épp ellenkezőleg, sokat pihen. Nyilván mindenki azon igyekszik, minél többet pihenjen benn. Azt mondják a szolgálati szabályzat szerint elvileg 1 óra szolgálat után 1 óra pihenő jár, de hát ilyen sose volt.

Egész délelőtt esett, szarrá áztunk. Megint Balga Gyurihoz osztottak tanulószolgálatba. Gyorsan tanulok, mert azt már most pontosan tudom, hogy ha kitesznek okmányosra, ott szarrá lehet ázni. Az okmányoson a ki-bemenő gépjárműforgalmat kell ellenőrizni, a benn ülők igazolványait, amit a kutató ügyeleten pár percben elmagyaráznak. Különböző színűek vannak, ide csak ilyen és ilyen színűek jöhetnek-mehetnek.

Műszaki torony szolgálati hely, Okmányos, Okmányellenőrző járőr feladata
Előtérről, vámáru raktárból érkező gépjármű, illetve gyalogos ellenőrzése és a határútra kivezető forgalmi ellenőrzése.
Határ- illetve kivezető utak ellenőrzése, igazolvánnyal nem rendelkező személyek és járművek feltartóztatása és jelentése.

Reptéri igazolványok és engedélyek

1. Állandó fényképes igazolvány
   Piros „S” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat területére, határterületre, telefonközpont, műszaki előtér, hangár területére, BM Kormányőrség, BM Légi rendészeti bázisára, iroda és raktár területre érvényes.
   Piros „1” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, határterület, műszaki előtér, hangárok, iroda- és raktár.
   Piros „2” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, iroda és raktár.
   Sárga „1” igazolvány: határterületre, műszaki előtér, hangár, iroda és raktár.
   Sárga „2” igazolvány: műszaki előtér, hangár, iroda és raktár.
   Zöld igazolvány: telefonközpont, irodák és raktárak.
   Kék „1” igazolvány: BM Kormányőrség, irodák és raktárak.
   Kék „2” igazolvány: BM Légi rendészet bázisára, iroda, raktár.
   Fehér igazolvány: iroda, raktár.
2. Kiegészítő igazolványok
   Temporelli igazolvány: időszakos, csak a munka elvégzésének idejére és csak megbízólevéllel együtt érvényes fényképes igazolvány, személyi igazolvánnyal együtt érvényes.
   Bianco igazolvány: csak egy másik, fényképes igazolvánnyal érvényes.
   Vizitor: bejelentett látogatók részére adják ki.
   Képviselő igazolvány: személyhez kötött, arcképes, légitársaság képviselői kapják. Érvényes: tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, határterületre, irodai előtéren és arra a gépre, aminek a képviselője. Két függőleges piros csík.

Az okmányos szolgálati helyek viszont a reptér legtávolabbi sarkaiban vannak, kinn a pusztán. Semmilyen fedezék nincs, ha esik, mint ahogy esik, szarrá ázol. Van ez az esőköpeny, nagy, nehéz, átázik vagy mi, mert tiszta víz lettem.

Délután kivittek a kutyakonyhára az öregebb kutyások, hogy megmutassák az ottani feladatokat. Kapóra jöttem nekik, mert a felkészítésem címén kijöhetnek a laktanyából. Nincs ott mit csinálniuk, és így legalább nem kell benn lenniük. Hagyták, hogy gyakoroljak az egyik őrkutyával, Szemivel. Szemi ónémet juhász, hosszú szőrű. Fiatal, erőteljes és gyönyörű. Ilyet szeretnék.
Életem első német juhászát kapom meg nemsokára! Izgulok, de nagyon erős bűntudatom is van Buksi miatt.
Szemivel a nekem kilistázott, összeírt parancsszavakat és mozgásokat kellett végeznem, ül, áll, fekszik, igazodj. Szemi készséges, energikus, teszi, amit mondok. Ilyet szeretnék.

Este meghozták az új kutyát. Kicsit hirtelen, ahhoz képest, hogy tegnap ezt még csak mint valószínűt említették a többiek. Kis vékony, keszeg, süke-bóka. Nyurga lábain a magasban egy aprócska test, nagyon kis gazellaszerű. 5-6 hónapos. Nagyon nem olyan, mint Szemi. Több év, mire olyan lesz, ha egyáltalán.

Nem tudom.

364

Május 21. Csütörtök

Ma elméleti oktatás.
Meddig tartanak a szolgálatok, mikor kezdődik, mire kell figyelni, mi a különböző ponton a feladat. Ilyeneket tanulunk. Például az „okmányos” szolgálat, ami a két reptérre befutó utak végén a ki- és belépő gépjárműforgalom megállítását, a benne ülők igazolványainak ellenőrzését jelenti, vagy a „beton”, ahol az utasok ki- és beszállásának biztosítása, a ideiglenesen magára hagyott gépek őrzése a feladat. Ha nem lesz a külföldre szökést a legelegánsabban, repülőgéppel kivitelezni szándékozó sok-sok honfitársam, rém unalmas lesz az egész.

Amúgy én igazi pesti flaszterfiú vagyok. Újpalotán nőttem fel, igazi betondzsungelben, a természetet csak hétvégén láttam, ha kirándulni mentünk, ami szerencsére szinte állandó családi program volt, a hétvégi telek megvásárlása után meg eléggé röghöz kötötten, egy kis területre korlátozva tapasztaltam meg. De a gyerekkor haverokkal fogékony időszakának helyszíne a lakótelep. Igyekeztünk a lassan eltűnő természet utolsó szigeteit megtalálni, kiélvezni - a Tesi pálya mögötti grundon, az elgazosodott földhányáson, az épülő M3-as autópálya gazdátlan építési területein, az orosz laktanya melletti szántóföldön egész a Szilas patakig. De ahonnan az expedíciókat indítottuk és ahova haza érkeztünk az a betonrengeteg volt. És most itt vagyok egy ember által tökéletesen leuralt földdarabon, betonszőnyegek és betonszalagok mellett, szögletes, posztmodern épületek közt. Mennyivel érdekesebb lett volna a határszél, erdőkkel, mezőkkel, patakkal. Vagy hegyekkel, mint Sopronban.

Sopron ma amúgy is sokat mocorgott bennem.

Eszembe jutott az elválás, eszembe jutott Réz Misi és Szabó Gabi, és ahogy elsodort egymástól minket a szél.

Nem nőttem össze velük, de ma eltűnik az életemből néhány szereplő újra.

Basa Pistiék leszereltek.

Olyan csöndben, mintha szolgálatba mentek volna. A sok részegeskedő vagány úgy ment el, se köszönés, se szaladgálás civilben, semmi.

Én nem így akarok. Azt akarom, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Basáékból, csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek. Rossz volt nézni. Azt éreztem végük van, már most feladták, a szabadságnak csak a tudata összetörte őket. Még ki sem mentek, bele sem kóstoltak, nem ízlelték meg a szabadságot, hogy rászokjanak, vagy visszariadjanak tőle, nem, ők már most összerezzentek és az újtól, mástól eleve rettegő kisállat bénult rémületével, apátiában rendeződtek alakzattá. Az itteni utolsó parancs elhangzása után élőhalottakká váltak és akkor találnak majd magukra amikor megkapják az első kinti parancsot. Úgy éreztem ők mindig engedelmeskedni fognak. Tán zúgolódni is a soruk miatt, de feltétlen odaadni magukat pénznek, hamis elveknek, dogmáknak. A kényelmes csöndet, a kritika nélküli élet állóvizét választva.

Basa, Dinó! Mi történt veletek?

Miért hallgattok?

Ez a csönd elfagyasztotta a lelkem. Rémített, nem akarom. Legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud. Semmi ne legyen szent és sérthetetlen, ha nem szolgált rá, ha nem bizonyította, hogy érdemes rá. Senki ne várjon tiszteletet tőlem és megbecsülést, ha ennél az elvárásnál többet felmutatni nem tud. Mindenkit, mindent górcső alá veszek, és csak az alapos vizsgálat és mérlegelés után kap elismerést, de azt is visszafogottan, pátosz nélkül. Nem akarok hamisságnak élni. Minden felesleges, ami nem tesz hozzá az életemhez, minden feledhető, ha csak számomra értelmezhetetlen szokások, elvek, normák támasztják alá. Az kevés, lássam bennük magam legalább egy kicsit.

Ami nem fog meg, az nem az enyém.

Nem fogadom el a világmegváltó elveket, ha érzek benne csúsztatást, erőszakot, nem fogadok el vallást, ha kizárólagosságot hirdet. Nem fogadok el semmit gondolkodás, kritika nélkül. És nem kell, hogy igazam legyen, nem győzködök senkit. Az én világom az enyém. Ha abban stimmelnek a dolgok, nem érdekel a külvilág. Nem kell engem elfogadni, támogatni és elismerni sem. Ha örülök a kis apróságoknak, ha ünnep minden vidám perc, akkor nem kell dobogós helyezés, kitüntetés, csinnadratta. Legyen száz vállveregetés, mint egy érdemérem, és legyen száz mosoly naponta, mint évi egy szülinapi köszöntés. Érezzem a legkisebb dologban is a kihívást, és örüljek a legkisebb sikernek is.
De minden legyen az enyém, belőlem fakadjon, ne más, ne mások mondják meg, mit tegyek, mit gondoljak. Többet ne kapjak parancsot, vagy tudjam elengedni a fülem mellett.

És hol gyakorolhatnám ezt a legjobban, ha nem itt? Hol kapok máshol ilyen koncentráltan ennyi parancsot, szabályt? Hol tanulhatnám meg a legjobban szelektálni, elkerülni, megtagadni, ha nem itt?
Jó helyen vagyok, én nem fogok csöndben szerelni,  ha máshol nem, belül szólnak majd a fanfárok de ezt mindenki látni fogja, lássák majd, hogy tényleg felkészítettek, harcra kész vagyok, férfi, ember lettem.


De mindenek előtt hatalmas öngól leszek. Úgy tesznek a katonaságnál harcossá, hogy mindazt tagadva indulok majd harcba, ami itt fontos a tiszteknek.

Az a Teremtmény leszek, aki a teremtőjére támad. Frankenstein, melengetett kígyó, Che Guevara. Nem akarok szabályokat, parancsokat.
Sem kapni, sem adni.

Soha többet.

Aztán este megint vécé takarításra rendeltek.

365

Május 20. Szerda

365 nap. 52 hét.

MÁR CSAK EGY ÉV!!!!!!

Letelt 6 hónap.

Úgy néz ki, kutyás leszek mégis. Hivatott a Korlát százados, azt mondta, hogy kitüntet a bizalmával, és Szadó őrnaggyal egyeztetve, engedélyezi, hogy kutyás legyek.
Délután kimentem tanulószolgálatba a Balga Gyurival és a Hobinnal. 8 óra alatt 2 órát töltöttünk kinn. Ez annyit tesz, hogy nem sokat voltunk járőrözni. 8 órás szolgálatokra hoznak fel bennünket a kutatóügyeletekre. Ott jelöli ki a kutató ügyeletes, hogy ki mennyi időre és melyik posztra menjen őrködni.
Ahogy megfigyelem, a legfőbb dolog, hogy az ember ne legyen sokat kinn. Hideg van, meleg van, fúj a szél, jobb benn, pihenni. Mindenki igyekszik úgy helyezkedni, hogy vagy lógósabb szolgálati helyre kerüljön, vagy kedveskedik a KÜTI-nek, a kutató ügyeletes tisztnek, hogy ne sokat küldje ki.
Mert kinn néha rossz.
Mint például ma. Esett az eső, ugyanis.

Az első nap lejön, hogy itt a szolgálati helyek és idők határoznak meg mindent, tehát valószínűleg kinn lenni nem lehet valami jó. Biztos van valami olyan hátulütője, amit én még nem is sejtek. Biztos van nem várt, kellemetlen része.

Balga Gyuri kutyás, magas keszeg, de arcára nyugalmi állapotban kiül a jóság és a naiv vidámság. Igazán barátságosan mondja el, hogy itt ezen a szolgálati ponton mi a feladat. Szürreális jelenet, állunk hosszú, zöld esőkabátban egy TU-134-es szárnya alá húzódva, rogyasztott lábbal, hogy elférjünk. És mondja és beszél, de nem nagyon lehet túl cifrázni, hogy figyelni kell.
Ennyi a feladat.
Mindegy mit tanultál korábban, mihez értesz, mit gondolsz a világról, mindebből semmit nem kell használni, csak résen lenni. Hogy jelezzek, ha valami esemény lenne. A szemem kell nekik. Amivel észlelek. Arra reagál az agy, továbbítja az információt, a tisztek értelmezik a kutató ügyeleten, vagy esetleg magasabb szinten és aztán mi meg megkapjuk parancsba, hogy mit kell tenni, még a gondolkodás fáradtságával se terhelnek minket.

A szolgálati helyeken nincs sok esemény, illetve van, de ezek nagyon szervezettek, kiszámíthatók. Megjelenik egy irányító Zsiguli, sárga jelzéssel a beton felé indul, ekkor várható egy gép leszállása.  Leszáll a gép, az autó előtte halad és sárga jelzést adva bevezeti a parkoló állásba. Jönnek a csomagosok kis traktorokkal húzott vontatmányaikkal, a kerozinos tartálykocsi, az aggregátoros teherautó, a lépcső, a személyszállító buszok. Kiszállnak az utasok, leszállnak a stewardess-ek meg a pilóták és megjelennek a takarítók. Aztán eltűnnek a járművek és a személyzet, csönd lesz órákra, aztán egyszer csak megjelenik a poggyászokat szállító kis traktor húzta vontatmány. Beszállnak az utasok, persze előttük a személyzet, jön a villogó autó és bekíséri a gépet a felszállópályához.

És ez a ciklus megy vég nélkül.

Ezt kell figyelni.

Azért ennek meg van a szolgálati szabályzatban rögzített menete, illetve lényege. Tegnap ezt írtam a füzetembe az elméleti oktatáson:

Biztosítás célja:
az államhatáron átlépő utasok személyek, járművek és szállítmányok felügyelet alatt tartása és elkülönítése a nem utazóktól, más járművektől és azok utasaitól az ellenőrzés ideje alatt, továbbá határsértők vagy más bűncselekményt elkövetők elfogása, tiltott anyagok felfedése, határrend-sértés megakadályozása, és a határforgalom biztonságának fenntartása, repülőgép eltérítés és terrorcselekmény megakadályozása.

Meg kell akadályozni:
hogy személyek engedély nélkül az ellenőrzés alatt a járművekre felszállhassanak vagy azokat elhagyhassák, határforgalom biztonságát veszélyeztető cselekményeket követhessenek el, az utasok tárgyakat, értékeket, iratokat, tárgyakat, tiltott anyagokat átadhassanak az ellenőrzésen kívül álló vagy még(már) ellenőrzött személynek, illetve hogy azoktól ilyeneket átvehessenek.

Hobin volt velünk, idős német juhász őrkutya. Szürkébe hajló vörös bundája miatt nem túl szép. De hatalmas, öreg tagjain rettenetes izomzat nyoma látszik, tartása fejedelmi. Sztoikus nyugalommal tűr, de egyáltalán nem belefásulva, hanem csak tudja, hogy tűrni kell, azt, ami az ő feladatával együtt jár. Most az esőt, de amúgy a szolgálat kezdetét és végét. Tűrni, hogy kiviszik, hogy behozzák, nem rajong és szorong egyik miatt sem, pedig ő is tudja, hogy, ha nem esik, kinn jobb, mint a kennelben.

Ma néztem meg a kutyakonyhát. Ez az a terület félúton a laktanya és a repterek közt, ahol a kutyákat tartja a FEP. A megfelelő számú kennel, mindegyik egyformán kicsi, egyazon betonból kiöntve. Mellette a kutyakonyha, ami egy kis falusi ház nyári konyhájára emlékeztetett, pici téglaépület, csúcsos cseréptetővel. Itt készült a kutyák étele.

De csak beszaladtunk, felszereltük Hobint, vagyis szájkosarat, nyakörvet, hosszú pórázt tettünk rá és mentünk szolgálatba.

A kutyások között amúgy jó a hangulat, az hogy jó fej szakács voltam tulajdonképpen kicsit megalapozza a státuszom. Persze köztük kopasz vagyok, alig tesznek különbséget a most ideérkezett valódi kopaszok és köztem. Csak legalább barátságosak.

Az esti kupaktanácsra elhívtak, elmondták, hogy nemsokára kapunk egy fiatal kutyát, és valószínűleg ő lesz az enyém.

366

Május 19. Kedd

Mentem ma Szilasihoz. Ő a szakaszparancsnokom mostantól. Valahogy mégis, hadd legyek kutyás. Én akartam ide kerülni, jó gyerek vagyok, végre tehetnék valamit a hazáért. Nyomtam nagyon, de végül örülök, hogy nem vette komolyan. Szilasi egy igazi pléhpofa, de a kékes borosta alól elengedett egy félmosolyt, hogy ne erőlködjek, nagyon nem áll jól, kezdi érteni miért tettek ki a konyháról.

– Majd meglátjuk! – zavart ki aztán.

Tényleg örültem, mert valóban szarul éreztem magam, hogy ilyen alávaló hazugságokkal csúszom-mászom, de ösztönös volt. Valahogy éreznem kellett, hogy van valami kis hatásom a sorsomra. Hogy nem csak dobálnak kényükre-kedvükre, hanem én egy kicsit bele tudok szólni. De undorító lett volna, ha Szilasi nem vicceli el. Azért ez amúgy nagy csoda, mert ő legkevesebb humorérzékkel bíró altiszt.

Megúsztam, gerinces maradok.

Még.

De amúgy nem tudom, mi van. A törzsszakaszba már nem, a második századba még nem tartozom.

Aztán elméleti oktatásra vittek a kopaszokkal együtt, majd megnéztük a szolgálati helyeket. Ugyan oda mentünk, ahova annak idején Dinóval, de akkor, mint érdekességet néztem, viszont mostantól ez lesz az otthonom. 2. századhoz tartozó reptéri őrszolgálatos leszek, vagyis KAMPÓS. Nem tudja senki, honnan jött ez az elnevezés, eredete a homályba vész, de ez az a név, amire a viselője büszke, a többinek szitokszó.

A Kampósok a két repülőtéren Ferihegy 1-en és 2-n teljesítenek szolgálatot, a repülőtér határőrizeti védelme a feladat, nyolc órás szolgálatokban. Vagyis arra kell figyelni, senki ne jusson be, ne jusson ki, és ne tehessen kárt valamiben. Na de ki jönne be? Akkora terület a reptér, hogy az első takarítónőnek az első száz méteren feltűnne, ha valaki nem odavaló. Ebből kifolyólag a szolgálat általában csak ácsorgásból áll, a kutatóügyeletes meghatározza az őrizeti pontokat, ki hova és főként mennyi időre megy ki. Elvileg 4 órát kellene pihenni a szolgálat alatt, de 2 órának már örülni lehet. Ha a kutatóügyeletesnek úgy tetszik, kirakhat akár 6-7 órára is. Ezért mindenki úgy könnyít magán, ahogy tud, könyvvel, rádióval, énekléssel, vagy bármivel, amitől gyorsabban megy az idő. Sokszor keresik meg egymást a különböző helyeken szolgálatot teljesítők beszélgetni, de elvileg minden tilos, állni kell és figyelni egyedül, mindenkitől távol.

Idegőrlő.

Kicsit játszottam az öreg katonát a kopaszoknak, hogy itt már jártam, de van kopasz, akit tegnap már felhoztak körbenézni, vagyis ugyanannyira ismeri a repteret, mint én. Aztán inkább elmondtam azt, hogy saját kérésemre kerültem el a konyháról. A hülyeségem komoly hatást gyakorolt rájuk, tisztelet övez.

De ezentúl mi lesz velem, még nem tudni.

367

Május 18. Hétfő

Szóval a 2. századhoz kerültem, a ferihegyi reptéri őrszolgálatosokhoz..

Leadtam az őrszolgálatot reggel, rögtön hivatott a Cupi. Hivatalosan is megerősítette, áthelyeztek. Viszont rossz hírt is közölt, hogy a Szadó őrnagy a 2. század parancsnoka megtiltotta, hogy kutyás legyek. A pihenőidőm rovására kértem kihallgatást tőle, de ő csak később tudott foglalkozni velem, így Szilasihoz mentem először. Annyit mondott, hogy minden tisztnek nagyon rossz rólam a véleménye, így például Korlát századosnak is, aki azt mondta, hogy mivel tulajdonképpen büntetésként kerülök át, nem akar ilyen jó helyre betenni. Mikor végre bejutottam hozzá, az őrnagy is ugyanezt mondta.
Érezzem ezt büntetésnek.
De jeleztem, hogy én kértem át magam, fél éve minden laktanyában, minden fórumon azt igyekeztem elintézni, hogy mentsenek fel a konyhai szolgálat alól és hadd kapjak határőrizeti feladatot, de csak legyintett, hogy ide nem helyeznek kérésre senkit, ilyesmiről külön bizottság határoz és úgy tudja ilyen előtt nem kellett megjelennem.

Ezt jól tudja. Faszom, milyen bizottság? Miért nem mondta ezt senki? Hogy kellett volna elintéznem, kit kellett volna felkeresni? Hol csúsztam el? Hogyhogy nem rajtam múlt? Azt hittem mindent megteszek, mit kellett volna még?

Az, aki idekerül, mondta, azért kerül ide, mert nem látta el eddig jól a feladatát, azokat helyezik át, akit fegyelmi okokból, rendet tanulni tesznek ide.

De ne már! Mi baj lett volna velem? Elláttam a szolgálatot tisztességgel, ki mondja, hogy nem? Mindent rendben megcsináltam, amit kellett. Kivettem a részem a takarításokból, figyeltem a mennyiségre, minőségre, elláttam a reptéri szolgálatokat felküldött élelemmel.

De hiába mondtam bármit, az őrnagy mindenre legyintett, ő nem tudja mit csináltam, azt nekem kell tudni, nem is érdekli, az a tény, hogy itt vagyok, a bukásomat jelzi, a határőrség állományában leszerepeltem, egy esélyem van, itt kell megtanulnom majd keservvel, hogy mi a rend.

És ő megígéri nekem, meg fogom, ezért kezeskedik.

368

Május 17. Vasárnap

Ki vagyok borulva, ma is őr vagyok! Reggel 5:50-kor keltettek, hogy „szolgálatba”, én meg nem értettem egyáltalán mit akarnak.
Mi a tököm?
Ez a 24/48?
Nem ez!
Még huszonnégy órám lenne pihenni, még alhatnék két-három órát. Hol az a kurva szabályzat, nincs benne erről szó? 24/24 az meg micsoda? Civilként ilyen embertelen megpróbáltatásról nem is hallottunk! Tud erről a politikai tiszt? Nincs itt valami iszonyú túlkapás? Ilyet háborúban sem lehet, szerintem erre külön kitér a genfi egyezmény.

Végül Nitró is bekapcsolódott álmos, rekedt hangon a többiek kórusába, hogy Dvorszky, húzz a faszba Genfbe őrszolgálatba, ne akadékoskodj folyton, mássz már le az ágyról.

Kinn megint esett, eltompult minden, a bódé üvegén csorgó vízfüggönyön át a világ olyan lett, amilyen még egy évig lesz, elmosódott, távoli, kivehetetlen. A pulzáló tócsákban reszkető fények lassan elhaltak, egyedül maradtam azzal a gondolattal, hogy bassza meg, most egy nagyon is valóságos világra születek, egy teljesen ismeretlen vadonba, az őrkatonák közé.
Nem tudom a jogaim, a kötelességeim, nem tudom, mit lehet, mit nem, kihez, hogy viszonyuljak. Senki leszek, egy a sok közül, vége a jó világnak a konyhán.
Annak ott egy jól kiszámítható rendje volt, annak minden részlete, minden művelet, minden eszköz évek óta ismert volt számomra, egy pillanatig nem éreztem elveszettnek magam. Még Adyligeten sem, holott ott aztán tényleg mindenki utált. Ott idegesítő Kisherceg voltam, itt szemtelen kiskirály. Egyedül dacoltam az egész világgal, de mégis azt csináltam, amit csak akartam.
Igazából hálásnak kellene lennem Robinak, mert nem kis része van abban, hogy elhelyeznek a konyháról, de most hirtelen nagyon bánom, hogy nem hagyott beletunyulni és elfogadni a legjobb szolgálatot, amit kaphattam, hogy folyamatosan üldözött és erre az érzésre automatikusan tapadhatott rá az az ostoba ábránd, hogy katona leszek.
Most dühös vagyok kicsit. Mégis megszoptam, ott az az álom jó hely és én kifogom ezt a barmot, aki miatt elmegyek, aki kikényszerítette ezt az ostobaságot. Micsoda dolgom lehetett volna! Még ez a vagánynak látszó, de vajszívű Basa is csak ijedezne azoknak a gondolatától, amit én öregen megengednék magamnak. Én lehettem volna a Ferihegyi Rodolfo.
De ugye elkapott az elkényeztetett kiválasztottak hisztije, hogy minden szar, ennél csak jobb jöhet.
Hát a francokat. Azt se tudom, hogy hogyan van a szolgálat.
Kiröhögtek, hogy mit képzelek, Colombo meg Petrocelli dolgozik 24/48-ban, nem napközi otthonos óvodába kerülök, hanem katona leszek az őrszázadban. Örüljek, ha meg van a 24 óra pihenő. Itt nem számít, hogy nem lehet fizikailag bírni.
Még ennyit se tudok? Hogy a 2. századból lerendelt konyhamunkás nem tompaagyú barom, hanem olyan fáradt, alig lát. A konyháról nem látszott, mekkora szopás?
Ennyit se tudok megfigyelni?

Kis hülye, és ez akar katona lenni.

Napközben a pihenő alatt jutott le a hír hozzám, hogy végleg elhelyeztek a törzsszakaszból. Nem vidékre kerülök, nem Sopronba, hanem a 2. századhoz, Kampósnak.

Ezzel végetért az ámokfutásom a konyhán:

Törzsszakasz VÉGE!!

369

Május 16. Szombat

Ma adtam le az őrszolgálatot. Tehát ez a 24/48. Vagyis huszonnégy óra szolgálat, négy órás megszakításokkal, majd azt követően negyvennyolc óra pihenővel. Ma reggel nyolckor szereltem le. Leadtam a töltényeket, és felmentem a századhoz. Az éjszaka kibírhatatlanul monoton volt, zuhogott az eső egész reggelig. Lecuccoltam a körletben, majd leszaladtam és megreggeliztem.

Büszke voltam magamra, életem első katonai feladatát hajtottam végre, önállóan, hibátlanul. Jó, semmi különös nem volt, ültem egy fabódéban és vártam, hogy vége legyen.
De mégis!
Bár az igazából eszembe sem jutott egyszer sem, hogy én vigyázok valamire, hogy figyelnem kéne, hogy valaki bejöhet és nekem kell megakadályoznom.

Olyan, laktanyában természetellenes állapot állt be, ami mellbe vágott, ugyanis csend volt.
Valódi csend.
Ahogy a környezet zaja elült, ahogy a távoli fények és a laktanya ablakai elszunnyadtak, ahogy az éj sötétje mindent belepett, abban a kis üvegablakos fadobozban olyan béke áradt szét, amit hónapok óta nem tapasztaltam. Nincs félelem és szorongás, hogy az amúgy mennyei helyen, a bokrosban, hátul kummantva meglát valaki, nincs a körletbe éjszaka belépő öreg, aki felvágja a villanyt és éles csattanással dobja le a derékszíját a stokira, és nincs Robi, akivel szemben mindig felkészültnek kell lennem, csak annyit megtagadni abból, amit rám tol, ami még nem kötelemszegés, nem ütközik nagyon a szabályzatba. Mindig tudni, mikor adjam be a derekam, milyen nyakaskodás az, ami már az önbecsülésem védi, de még nem otromba parancsmegtagadás, és mi az a határ, amit ha átlépek jelenthető a helyzet.

Ülök az őrbódéban.

Nincs semmi.

Illetve minden van. Minden, ami körbevesz, az van. Van bódé, van sötét, van hűvös, de csak ennyi, nem több. Nem fenyeget engem, nem ront rám, hanem csak körbeölel.

Csak létezik.

Nincs történés, nincs akció, nincs cselekvés, csak létezés. Ezentúl semmi nincs.

Semmi van.

Csak csend van, mélységes csend. Áthatol, lehűt, lenyugtat, elernyeszt, olyan csend van.

De a csend sincs, az is csak valaminek a hiánya.

Semmi sincs.

Pár perc alatt elfeledkeztem mindenről, az agyam új világot alkot és már Editet látom, még nem meztelen, de én már tudom, hogy az lesz, és már nem sürgős,  már inkább csak gyönyörködnék hosszan, lassan fedezném fel a testét a kezemmel, minden részletet, zugot. Tenyerem leheletfinoman végighordoznám az alakját lekövető textil felett, hogy csak a melegét érezzem, és az enyémet adjam át. Nem sietnék, mert benn vagyok, mert ez már a kéjérzet, minden benne töltött pillanat hevesen rázza a lelkem, és minél tovább hagyom, annál erősebb lesz majd, ha eljön az ideje: a testünk végjátéka. Már az enyém mindenestül, és nem birtoklom, hanem a vendége vagyok. Ezzel a tudattal vonom magamhoz a most teremtett világban, nincs szülő, barátok, gond, hanem csak ő meg én, tisztán, teljes valónkban.

Aztán megcsörren a kurblis telefon, hogy jön a váltás, én a térdemre csapok, hogy a kurva életbe, de megdugnám már és jön is a váltás.

Vettem egy zsávolyt. Délután megkörnyékeztem a raktárost, hogy akkor üssük nyélbe az üzletet. Régóta rágtam a fülét, akartam egyet mindenképp. A zsávoly, vagyis a gyakorlóruha, abból is a nadrág az egyik legkényelmesebb viselet, amit valaha hordtam. A vadonatúj zsávoly anyagában fényes, enyhén fémes hatású őserdő-zöld, mély, de élénk. Tapintása annyiban viaszos, hogy tartással csúszó, finoman simítható, de nem zsíros, nehéz. Aztán hordás közben bemattul, közben egyre mélyebb méregzölddé válik, végül erősen szőtt, puha, könnyű fűzöld lesz. Olyan az anyag, hogy zsávoly, amíg fényes, és gyakorló, amint matt. Nem érzem felcserélhetőnek a neveiket, nincsenek szavak, amik jobban kifejeznék az átalakulást. Imádom, kell ilyen.

A raktáros nehezen állt kötélnek, vagy csak az árat akarta felverni, nem tudom, de az a mondatom meglehetős hatást gyakorolt rá, hogy elég neki az idősebb katonákat ellátni ilyenekkel, legalább a kopaszok ne lássák, mit csinál, legalább azok ne legyenek szemtanúi. Nekem adja oda most, és a többieket is intézze el mielőtt az újoncok ideérnek.

Megköszönte, hogy ilyen remek ötletet adtam, és 200-200 forintot kért a nadrágért meg a felsőért. Nem tudom, hogy ez milyen ár, kedvezményes, normál ár, vagy egyenesen átvert.

De van egy gyönyörű zsávolyom, már csak haza kell lopnom.

370

Május 15. Péntek

Már mindenki tudja a laktanyában, hogy a konyháról elvezényeltek, de igyekszem olyan felhőtlennek tűnni, hogy minden gúnyolódásnak sikerült elejét vennem, öröm látszott rajtam, bár iszonyú nehéz eljátszani ezt úgy, hogy sajnálom a konyhát és be vagyok szarva attól, ami ezután jön. Viszont rajtam nem ez látszott és mivel senki nem értette, minek örülök, és annak, hogy lehet ennyire, nem találtak fogást rajtam. Már élesítgettem a mondatot Nitrónak, ha beszól,  hogy "minden jobb, mint itt lenni köztetek", de még a tekintetem is kerülte.

Reggel szóltam a Szilasi főtörzsőrmesternek (2. század), hogy hadd legyek kutyás. Egyrészt reméltem, hogy kiderül, itt maradok-e vagy dobnak tovább vidékre, másrészt ha maradok, ez nem rossz beosztás.

Gyerekként nagyon szerettem volna kutyát, megtettem mindent, hogy tudjam, mivel jár. Elolvastam minden elérhető könyvet, ahogy említettem már, az etológus Konrad Lorenz kutyák viselkedésével foglalkozó könyveit is. A kiképzésről is mindent, ami elém került. Német juhászra készültem, csakhogy mivel lakótelepi lakásban laktunk, végül keverék tacskónk lett.
A Buksi.



Mérete ellenére mindenben kárpótolt, a kezdeti csalódást átváltoztatta büszkeséggé. Társ volt, barát, bohóc és hős. Harcosként küzdött és tiszteletet vívott ki a környék kutyáiból, egész nagytestű állatokat futamított meg. Fiatalon pokoli gyorsan cikázva, ravasz cseleket alkalmazva szinte pszichikai hadviselést folytatott, sosem frontális támadással, hanem oldalirányú idegesítő harapásokkal támadott, azonnali meneküléssel, majd közben hirtelen irányváltásokkal, szűk, alacsony helyekre besurranva hagyta maga mögött a parkoló autók oldalának, kerítéseknek fájdalmasan csapódó üldözőt és míg az még csak értékelni sem tudta a történteket, Buksi már harapta is a lábát, farkát, újra. De ezt is mintha csak kedvtelésből művelte volna, csak a móka kedvéért. Szinte örök kölyök maradt, a vicces csínytevések végig elkísérték.

Erre, és arra a szinte árulásnak is beillő elképzelésre gondolva, hogy most lehetne végre német juhászom, úgy döntöttem, a kutyásokhoz kérem magam. Igen, árulásnak éreztem Buksival szemben, de azzal nyugtattam magam, hogy itt csak szolgalati kutyát kapok, nem fogom megszeretni, Buksi marad az első számú kedvenc, meg úgy egyáltalán, nem is biztos, hogy ez menni fog.

Szilasi - bár nem vagyok különösebben szimpatikus neki, mégsem volt elutasító. Lehet, hogy sikerül is. Azt mondja, pont szerel tőlük egy öreg, helyette úgyis kell valaki, és ha nincs a kopaszok közt kifejezetten erre a beosztásra küldött katona, akár én is lehetek. Ha nem vezényelnek vidékre.
Szóval semmi nem biztos még mindig.

Reggel 8-kor kezdem életem első őrszolgálatát. Huszonnégy órás szolgálat, négy órát benn tölt az ember pihenőn, négy órát valamelyik őrizeti ponton. Két ilyen van, a lőszer, vagyis a lőszerraktár, meg a kapu előtti poszt. Senki nem szereti az őrszolgálatot, de nem értettem soha az okát.

Egészen az első négy óra éjszakai pihenőig.

Reggel nyolckor kezdődik a szolgálat, én pihenéssel kezdtem. Déltől kinn a kapunál kellett lennem négyig, majd este nyolcig pihenő újból. Éjféltől pihenő, a lecuccolás miatt nagyjából egy óra körül tud lefeküdni az ember, pont innentől a legjobb az alvás, de hajnal fél négykor felkeltenek. Borzalmas. Pont a legjobb és mély alvást szakítják meg drasztikusan, utána viszont éberen figyelni kell kinn.

Brutál.

Biztos, hogy igazi katona akarok lenni?

371

Május 14. Csütörtök

Fölnyomott a Robi Cupinál, valami olyasmivel, hogy nem jól csinálom a zárást, gondolom, nem viseli jól, hogy már csak pár napig tartozom alá. Cupi meg akart fenyíteni még utoljára, nem tudom miért most, miért nem tegnap, akkor lett volna oka. A büntetésem, hogy berakott őrszolgálatba holnapra. Elmondta, hogy többet a konyhára nem kell lemennem, át fognak helyezni.
Ez így egy kicsit hirtelen jött, jó régóta küzdöm, voltak utalások, de így egyszer csak hirtelen, nagyon szarul esett. Elszoktam már attól a bizonytalanságtól, ami a kiképzés állandó jellemzője volt, amitől igazán elviselhetetlennek éreztem az egészet. Nagyon rossz érzés, ha úgy tűnik, találomra dobálják az embert, ha azt, akiről döntést, hoznak, annyira sem  veszik figyelembe, hogy tájékoztassák, mi fog vele történni, mikor és miért. Valahogy azt vártam, hogy néhány nappal előtte közlik, hogy elhelyeznek, hogy hova kerülök.
De megint ilyen hirtelen jött. Mint egy forgószél. Felemel és ledob valahol.
Utálom ezt.
Cupi meg se tudta mondani, hogy konkrétan mi lesz, vidékre kerülök-e vagy nem, csak hogy a konyháról felrendelnek, hogy ott már ne okozzak kárt. Ezt nem értem, miből feltételezik, tegnap volt az első botlásom.
Azt sem sikerült Cupitól kiderítenem, hogy mikor tesznek el innen, mindenre az volt a válasza, hogy holnap őrszolgálatba tett.
Megint félelmetes a jövő, ijedt voltam nagyon. Az egyetlen előnye mindennek, hogy Robinak már semennyi ideje sincs velem foglalkozni, megszabadultam tőle. De ez most csak tény, nem öröm.

Délután leadtam a szakácsruháim, felköltöztem a konyháról. Utoljára voltam lenn. Volt ebben valami félelmetes. Nagyon vágytam erre a percre régóta, de most félek, és fura nosztalgikus hangulatba kerültem. Rossz volt kipakolni a szekrényem, rossz volt úgy körbenézni, úgy kilépni, hogy egy komplett bejáratott kis birodalmat hagytam hátra.
Valami fura érzés szorította a torkom, tegnap még szét akartam verni mindent, ma meg fáj kilépni innen azzal a tudattal, hogy utoljára teszem.
Vidáman, mosolyogva pakolásztam, igyekeztem a lehető legnagyobb fesztelenséggel tenni, mintha mindez rettentő örömet okozna, hogy Robi ne lássa a bizonytalanságom. Ez sikerült is, mert láthatóan zavarban volt, nem szólt hozzám, nem gúnyolódott. Persze azt is láttam, hogy nem akar az új szakács előtt úgy viselkedni, ahogy szokott, hányingert keltően simulékony módon diskurált. Az egyetlen jó dolog tényleg az, hogy ezt nem kell többet elviselnem.

Reggel még együtt nyitottam a kopasz szakáccsal, úgy láttam, nem volt rá hatással Robi. Elbeszélgettünk, elmondtam, hogy a saját elhatározásomból hagyom itt a konyhát.
Ez az égbekiáltó marhaság nyomot hagyott az arcán egy időre, de aztán egész jól elbeszélgettünk. Eszembe jutott, hogy elmondom neki, hogy csak amiatt került ide, mert én el akartam helyeztetni magam. Hogy nekem köszönheti, hogy itt van, de végül soha nem mondtam neki. Sportszerűtlen lett volna, mintha ezzel kiváltságot akarnék kieszközölni a jövőre nézve. Meg hogy érezze lekötelezve magát.

De ne érezze.

Nem érdekel.

Amúgy meg jó gyereknek tűnik.

372

Május 13. Szerda

Még 54 hét.

Délelőtt felküldtem a konyhásokat a századhoz, hogy majd csak az ebédre jöjjenek vissza.

Merthogy valahogy rám jött valami, nem tudom mi.

Azt éreztem hirtelen, hogy szétbaszom a világot.
Széttépem apró darabokra.

Éreztem, hogy elkezd jelezni, mint a hányinger, amikor megérzed hirtelen, hogy ebből majd hányás lesz, de még csak felkészít, azzal a kegyetlen émelygéssel. Még van idő elrendezni mindent, behozni az ágy mellé a vödröt, kinyitogatni az ajtókat, hogyha futni kell, ne akadályozzon. Mozogsz még rendben, de a gyomrodat már nyomja, csavarja az érzés, kisebb öklendezések már megjelennek.

Na, ekkor küldtem el a konyhamunkásokat.

Ne lássanak.

Szépen halkan benyomtam utánuk az ajtót, majd nagyon lassan elgyalogoltam a mosogatóhoz, nyugodt mozdulatokkal leemeltem egy méretes merőkanalat.

Lüktetni kezdett a gyomrom, felpumpált valamit az agyamba, valami durvát, valami olyat, hogy most nem áll meg előttem semmi. Összerántotta a testem és egy hatalmas ütést öklendeztem.
Teljes erőmből rávágtam az egymásra tornyozott tányérokra.
Éktelen csörömpöléssel tört össze a legfelső. Megint megrándult a testem, és egy újabb hatalmas feszüléssel rávágtam újra. Tovább törtek a tányérok. Isteni érzés volt.
Attól a mikromásodperctől, amikor meglendült a merőkanál és egész nagy légellenállást fejtve megállíthatatlanul suhant előre, innentől kezdve, míg rá nem csapódott a halomra, egy orgazmusszerű kéjérzet járt át, a testem minden része egyetlen nagy lökésben feszült a merőkanál felé, s mihelyst a lökést továbbjuttatta magáról, az összes tagom a hátországban elernyedt, és tehetetlen csomagként csapódott az ütés után, mint egy próbababa ütközési teszten.
A szemem lecsukódott ilyenkor, a fejem hátrabillent, megnyúlt az arcom, a szám kissé kinyílt, és miután az összes kinyerhető erőmből összerakott ütés megérkezett a tányérokra, én belül széttárt karral forogtam peckesen, jelezve, hogy minden az enyém, én vagyok az ura mindennek, ami a képzeleten belül és kívül tény, valóság, fizikai test, közeg, és mindennek, ami csak elképzelés és teória. Mindez az én rendelkezésemre áll kényemre és kedvemre.
Adhatok, elvehetek, teremthetek és rombolhatok.

Nincs: Isten elvtársnak jelentem, teremtettem egy új világot.
Lószart.
Én vagyok az Isten.

És ekkor hatalmasat csörren a sok porcelán, szférák zenéjeként hasít át az agyamon, betölti az összes üreget belülről, és minden izom- és bőrsejtet megremegtet, ahogy távozik végtelen csendet hagyva maga után. Hosszan állok a süket csendben, majd kinyitom a szemem, hogy lássam azt a világot, amit jogom van megsemmisíteni. Isten vagyok, pusztító Isten.
Bennem egyesül Széth, Árész, Nergal és az összes pusztító, háború isten.

Körbejár a tekintetem a konyha csempéjén, át a falon, ki a szabadba a vakolaton át és ott látom ezt a laktanyát, a katonaságot és azt érzem, nincs hatalma, nincs hatalmatok felettem. Elpusztítom, ha kell.

Aztán lenézek a tányérokra.

Nem vagyok elégedett.

Ahhoz képest, hogy mi energiát tettem bele, az a három tányér, ami összetört nem sok. Rávertem még egyet, most csak a darabok fröcsköltek szerte szét, féltem is, hogy a szemembe pattan vagy elvágja a kezem, de újabb tányér nem tört el.

A picsába, nem kellett volna ezeknek az asztalig átrepedni?

Felvettem egy ép tányért és a hosszú folyosón a bejárati ajtó melletti csempézett fal felé dobtam. A hátoldalával ütődött neki, bénán lecsapódott belőle egy darab, földre zuhanva még egy negyednyi rész levált, de amúgy egészen egyben maradt. Bosszantott. Hogy fogom így szétcseszni a világot?

Újabbat dobtam el, félig az élével ért a falhoz, három darabra hullva zuhant a földre. Nem jó. Nézzünk egy újabbat. Ez se. Mi a faszból van ez? Azt vártam, hogy úgy robban szét, mint Hiroshima, hatalmas gombafelhővel, atomjaira, és megsemmisül, mintha sose lett volna.
De nem.
Dobom az újabbat, aztán még egyet, megsuhintom, megpörgetem, de nem jó, nem törik jól.

Ekkor kinyílt az ajtó és betoppant Cupi.
Elfelejtettem ráfordítani a kulcsot. Az ütő megállt bennem.
Meg szerintem benne is, mert szótlanul pásztázta körbe az ajtó környezetét, aztán teljes csöndben gyalogolt elém. Elfelejtettem tisztelegni, jelenteni, mindent, csak néztem rá.

– Minden rendben itt a konyhán? – kérdezte nyugodt hangon.

Nem tudom, rendben van? Neki vajon úgy tűnik? A szart van rendben, mit keresünk itt? Én mit keresek itt? Miért kell itt lennem? Ha akarom, ha nem? Mi a faszt csinálunk itt?

– Jelentem, minden.

– Azokkal mi történt? – bökött a cserepekre az ajtóban.

– Jelentem elcsúsztam velük, most jöttem seprűért.

Bólogatott, aztán a fejét csóválva elment.

Nem voltam már Isten.

A konyhamunkások semmit nem kérdeztek, ebéd után böktem a sarok felé a fejemmel, hogy azt legyenek szívesek szedjék össze.

Visszajött kimaradásról a kopasz szakács. Épphogy csak összefutottunk, mentem fel szolgálatból, ő akkor jött le a konyhára betanulni. Megint Robival lesz egész este. Egy iskolába jártunk vele is, ismertem, utánunk jött egy évvel.
Böröcz.

Éjjel forgolódtam, mikor észrevettem, hogy kezdenek az idősebbek elszállingózni a körletből. Felpattantam én is és utánuk mentem. A klubszobába igyekeztünk, videózni szoktak éjszakánként az öregek, ez alapvetően az ő kiváltságuk. Teljes lelki nyugalommal mentem be, bár úgy éreztem, mindegyik engem néz, kopaszként ugye semmi keresnivalóm itt. De begyalogoltam hátra és leültem. Többen forgolódtak, aztán Nitró észrevett.

– Húzás vissza a körletbe Dvorszky! Kifelé innen! – szólított meg.

Elhatároztam, hogy maradok. Nem szóltam vissza, oda se fordítottam a fejem, de Nirtó nem hagyta magát. Csakhogy az öregek a filmre voltak kíváncsiak és végül kisebb szóváltás után elkussoltatták. De beszoptam, mert ezek a marhák pornót néztek. Úgy éreztem, mintha valami perverz majom lennék, vagy olyan kiéhezett – mondjuk ez nem állt messze a valóságtól –, hogy inkább tíz körömmel kapaszkodom a székembe, de nem állok fel. Órákat ücsörögtem, míg végre valami vacak akció filmet beraktak, amin már el lehet álmosodni úgy, hogy amikor felmegy az ember nem sütik rá, hogy tuti rejszolni megy.

Nem, ezt ne gondolják.

Hajnalban feküdtem végül le.

 373

Május 12. Kedd

Ma megint elkéstem, nem értem be a szabadnapomról időben a laktanyába, de nem lett belőle semmi. Pedig az őr ugyanaz volt, aki a korábbi késésemnél asszisztált. És most vihorászott is, hogy hülye vagyok, öt percet késtem. Alig valami ez, hogy-hogy nem tudok ennyivel előbb beérni? Legyintettem, hogy úgyse érti, de azért belém ültette a bogarat, egyre jobban félni kezdtem a csütitől, míg a kaputól az irodáig értem. De semmi komoly, magyarázott a pontosság fontosságáról, ami nem nagyon érdekelt, megemlítette, hogy a gombjaimra se tudok figyelni, olyan csálén áll mind, hogy rossz nézni. Végignéztem az ő gombjain és olyan szívesen mondtam volna, hogy mit ugatsz faszfej, a tieid hogy állnak? De csak szó nélkül igazgatni kezdtem a sajátom, címer állóra forgatva.

Benn az a hír fogadott, hogy megjöttek a KOPASZOK! A napokban érkeztek négyen, most megjött a többi. Nagyon jó! De az örömömet elrontotta, hogy jött egy új szakács. Korábban Fattyas azt mondta, hogy akkor helyeztet el, ha két szakács jön. De csak egy érkezett, és ráadásul egyből ki is ment szabadnapra. DÚÚrva!!

Az még jobban idegesített, hogy Robival már találkozott. Robi kígyó, simán be tud sározni úgy, hogy nem is mond sokat.

Se valósat.

Bosszant a dolog.