300

Július 24. Péntek

300 nap! Már csak 300 napom van hátra.

Leonidasznak egy napja volt, de 300 katonája,  és a halállal nézett szembe.
Nekem egyetlen katonám van, de 300 napom, azután az élettel nézek szembe.
240 napom telt el. Még mindig nem vagyok a felénél, de alakul!

Még két napja megbeszéltük Edittel, hogy leruccantunk a Balatonra. Én szerettem volna két napot lenn tölteni, de ugye inkább az éjszaka lett volna a lényeg. A rendőr aznap egy jelentékenyebb összeget legombolt rólam, így anyagilag is nehezen lett volna kivitelezhető, de igazából Edit szüleinek nem tetszett a dolog, nyilván pontosan tudták mi lett volna a szándékom. Talán a Skodát is csak azért kaptam meg a napokban pár órára, hogy ne tűnjön úgy, hogy mindig ellent mondanak, érezzem, hogy azért engedékenyek ők időnként. Viszont akkor, inkább a Skoda, mint a lányuk.
Én ugyan nem így gondoltam, de ez akkor, amikor bepakoltunk a Zsigámba, megtankoltunk és elindultunk ketten az M7-esen, már nem számított, rettentően jól éreztem magam, és mindketten boldogok voltunk. Úgy éreztem, hogy ha a két napot nem is tudunk megoldani, attól még a Balatonra le kellene menni. Szakadjunk ki a megszokott környezetből.

Valahogy ki is nyílt a világ rögtön, ahogy elindultunk, amiben a kötelességek hátra húzódtak, a láthatáron túlra, és a kaland, a szórakozás és a semmittevés vált kézzelfoghatóvá. Azért megyünk, hogy ketten együtt csináljuk azt, amit csak akarunk és ettől hónapok óta nem tapasztalt remény költözött belém. Meg valami megcsillant a jövőből. Mintha a szemközti ház egy éppen nyíló ablakából pillanatra felém fröccsenő napfény megvilágította volna előttem a látképet, lényeget.

Igen.

Utazni szeretnék.

Sokat.

Így, ahogy most. Ezzel a bizsergéssel, mellettem a kocsiban a barátnőmmel, messzi, de a konkrét  cél felé.

Persze Földvár nincs nagyon messze, hamar odaértünk. Azt hittem, péntek lévén még nem lesznek nagyon sokan a parton, ezért meglepett a viszonylagosan nagy tömeg, de találtunk helyet magunknak. Meglepett az a  felismerés is, hogy Editet még ennyire ruha nélkül sosem láttam, tetszett nagyon, de összességében szomorú lettem.

Miért olyan lányba szerettem bele, aki ennyire távol tartja a testiséget?  Mennyivel jobb lenne mindkettőnknek, ha olyan lenne, mint Ricsi csaja, akinek akkor fájdul meg a feje, ha vendégek sokáig maradnak, viszont ő meg már hancúrozna.

Edit még az öltözködést is olyan körülményesen oldotta meg, szégyellősen takargatta magát, amit egyáltalán nem éreztem helyén valónak és még idegesített is.

Aztán oldódott ő is meg én is, és egy reklámfilm tökéletességű strandolós napunk volt, hekkel, fagyival, napozással és fürdéssel. Kezdett alkonyodni, mikor hazaindultunk. Edit csakhamar álomba szenderedett, én egy kicsit merészebben vezettem, bőven 100 felett, egyszer meg 120 fölé is felgyorsítottam, de ott már kicsit bizonytalannak éreztem a kasznit. Nagyjából az érdi emelkedőig ment minden simán, amikor néhány kisebb rángatás után, egyszer csak leállt a Zsiga motorja.

Régebben a Trabantot sokat szereltem,  de a Zsiga négy ütemű motorjához nem sokat értettem. Átnéztem, amit gyorsan lehetett, de nem jöttem rá, mi is lehet a baj. Félretoltuk a leállósávba, és stoppolni kezdtünk az autópályán. Nemsokára megállt egy idősebb pár szintén Zsigulival, a férfi nem tágított, mindenáron meg akarta nézni, mi a baja.

Mondogatta, hogy olyan fiatalok vagyunk, nem hagyhat itt minket, de a legjobb lenne, ha kocsival tudnánk továbbmenni.  Ez ugyan nem sikerült, de azt megállapította, hogy trafó ment tönkre, ha azt cserélem, akkor el tudok vele jönni.

Nagyon rendesek voltak, mert miután kiderült, hogy én katona vagyok, Edit meg középiskolás, egészen hazáig vittek bennünket. Még aznap este felcsengettem Nemes Józsihoz. Vele trabantos koromban sokat szereltünk autót együtt, a kisujjában van a szakma. Csodával határos módon nem csak hogy otthon találtam, hanem még a megoldást is kitalálta. Van egy haverja, akinek szintén Zsigája volt, elszaladtunk hozzá, kiszereltük a kocsijából a trafót. Józsi elvitt az autópályán veszteglő autómhoz, beszereltük, hazajöttünk és visszaadtam a trafót a tulajdonosának. Olyan flottul ment, mintha tervezve lett volna és így ki tudtam szabadítani a szorult helyzetéből a kocsimat. 

Azt hiszem, erre mondják, hogy minden jó, ha vége jó

A Határőr című belügyminisztérium 26 évvel ezelőtti, 1987 július 24-i számából:

A teljes cikk Dvorszky határőr facebook oldal Múzeumában itt.

Kapcsolódó poszt itt.

301

Július 23. Csütörtök

Szabadságom harmadik napját a barátokra szántam.
Először is meg akartam keresni Szaszát. Szasza osztálytársam volt a szakács suliban. Az utolsó évben lettünk igazán jóban. Nálam majd egy fejjel magasabb, kicsit testes srác. Viszont vajszíve miatt sosem élt vissza a testi adottságaival, pedig az osztály egyik legnagyobb tagjaként megtehette volna. Talán két levelet, ha írtunk egymásnak mióta bevonultam, de a legutóbbiban megemlítette, hogy úgy néz ki, beviszik őt is a közeljövőben. Ki akartam deríteni igaz-e.
Nem találtam otthon, sem őt, sem az anyukáját, akivel ketten éltek egy Szentkirály utcai lakásban. Szerettem hozzájuk járni, a mamája mindig megvendégelt, és a ház, a lakás atmoszférája annyira más közeg, mint amiben felnőttem, hogy minél többször érezni akartam. A huszadik század történelmét véltem felfedezni, a ház folyosóján megelevenedett a második világháború vagy az 56-os városi harc. A szobáról szobára folytatott küzdelem.

De senki nem volt otthon. Éles hangú csengőjük légoltalmi riadó jellegét én sem sokáig viseltem, és nem szerettem volna az itt lakó túlélőkből fájdalmas emlékeket ébreszteni ezért, hamar feladtam. Tőlük Brenyóhoz vettem az irányt. Ő Ketya barátja. Ketyával szintén egy osztályba jártunk, a suli után sok kalandban volt részünk, ami összekovácsolt bennünket és lassan kezdtem az ő általános iskolai osztálytársaiból alakult viszonylag masszív baráti társaságába is felvételt nyerni.
Brenyót igazából aznap ismertem meg, amikor elkísértem Ketyát a bevonulásakor. Három hónappal korábban hívták be, mint engem, Brenyó is eljött és hosszan néztünk utána, ahogy Ketya távolodott és szűkült bele a sportcsarnok gyomrát rejtő hangár szájába. Kiderült, hogy mindkettőnknek aznap estére van jegye a Hazel O'connor koncertre, amire már együtt mentünk. Gondolkodásmódja tökéletesen passzolt az enyémhez, hosszan, mélyen beszélgettünk délelőtt, de a koncert előtt, közben és után is. A bevonulásomig, pontosabban Editig sokszor találkoztunk, most gondoltam megnézem, mi van vele. Szerencsére őt otthon találtam. Több, mint fél éve nem találkoztunk, semmit nem tudtam róla, pedig sok minden történt vele is, például otthagyta a munkahelyét. Korábban a Műemlék Felügyelőségen dolgozott, de még áprilisban felmondott és ebben az időben épp vadul készült a felvételire, a Műegyetemre.

Este úgy döntöttünk moziban a helyünk így  megnéztük a Rázós futam című filmet.

302

Július 22. Szerda

Ma délelőtt Buksival hatalmasat sétáltunk, kimentem vele az orosz laktanya melletti szántóföldre, egészen a Szilas patakig, aztán elkanyarodtam Edit felé, lehívtam és együtt sétáltunk haza hozzánk. Buksinak nagyon tetszett, hogy idegen környezetben kóválygunk, mindent megszaglászott, amit az orra elért, ezért lassan haladtunk. De nem bántuk, együtt lenni, ilyen szimbiózisban hárman, ez engem nagyon feldobott. Apu este visszahozta a kocsit, mondta, hogy holnap készen lesz az UAZ, mi meg úgy döntöttünk, elmegyünk Ricsiékhez.
Most nem bántam.

Igaz ugyan, hogy a szexhez nem jutottunk közelebb ma sem, de abban igaza van Editnek, hogy amikor én elképzelem, akkor én is órákat adok magunknak, nyugodt és kellemes környezetben, és akár az én szüleimnél, akár náluk, akár kocsiban, akár a patakparton intéznénk el, nem lenne több, mint egy gyors önkielégítés. És mivel ő szűz, tulajdonképpen érthető, hogy nem ilyen körülmények közt szeretné az elsőt.

Én a legtöbb esetben ezt teljesen figyelmen kívül hagyom, nekem elég lenne két perc, vagy lehet, hogy annyi se kellene, ha végre kézbe venne, de addig, amíg neki a szex szó hallatán egy áttetsző vörös lepellel fedett baldachinos ágy, gyertyák imbolygó fénye, édeskés füstölők illata és két absztrakt, mozdulatukban is szeretetet árasztó, márványszépségű testek lassú áramlása jut az eszébe, addig hogy toljam az orra elé a farkamat, hogy oké, de amíg mindez nincs, addig ezt verd ki nekem.

Tehát inkább mentünk Ricsiékhez. Amúgy reményt keltő volt, hogy tegnap a moziban hozzám ért, de az inkább kísérletnek tűnt, mint vággyal teli közeledésnek. Ricsiéknél nagy a szerelem, valamelyikük nagymamától örökölt lakásában laktak, nekik nem gond a baldachinos ágy, de ha jól láttam, az konkrétan még csak nem is kell. Kérdésre elmondták, nehéz volt kivárni míg a nagymama meghal, de azóta minden sínen van.
Nekem a nagyapáim mindketten meghaltak a születésem után nem sokkal. Nem is ismertem őket, a nagymamákra meg olyan sokan vagyunk, hogy nem álmodhatnék megörökölt lakásról, így igyekeztem kipuhatolni, hogy állunk Edit nagyszüleivel. Azt megkérdezni, hogy vajon meddig húzzák még, úgy éreztem nem tudnám, amíg el nem fogadom Ricsi által folyamatosan tukmált Cherry Brandy-t, ezért egyszer csak elfogadtam.
Mindenki nagyot nézett, kocsival vagy, nem lesz-e baj, de a katonaság előtt is hónapokig nem állítottak meg, nyilván most se fognak. Ittam egy korty Cherry-t, de nem lettem sokkal bátrabb, csak annyit tudtam meg, hogy mennyi idősek, az egészségi állapotukról semmit. De mindegy is, mert vasárnapig ez úgysem zajlik le, valami más módot kell találnom.
Épp azon gondolkodtam, hogy szólok Ricsinek menjenek moziba, mikor Andinak hirtelen fájni kezdett a feje, rögtön azután, hogy a pasija alaposan megmarkolta a fenekét. És ahogy láttam, hogy tűzbe borul az arca, én is ugyanezt a fejfájást éreztem. Hazafelé azon tűnődtem, hogy jól csináltam-e, hogy pont Editbe szerettem bele, holott ő most a szűkölve tüzelő Andi mellett igazi gimnazistának, igazi kislánynak látszott, egyáltalán nem nőnek. Akkor is épp teljes erőből irigyeltem Ricsit, hol a lakásért, hol Andiért, hol mindenért, mikor Edit megbökött, hogy vigyázz!

Vigyázni arra a két kurva rendőrre kellett, akik egy sárga, haldokló fényű elemlámpával köröztek előttem a vaksötét cinkotai úton.

Hogy véletlenül se tudjak fesztelenül viselkedni, Edit felkiáltott, hogy jézusom, te ittál!

Félreálltam, lehúztam az ablakot, kiadtam a forgalmit, a katonakönyvet, meg a szabadságos menlevelet.

– Nofene, maga katona! Mi több, határőr! Na és mondja Dvorszky határőr, hogy ízlik az egyenruha?

Végre civilben vagyok, örülök, hogy nem jut eszembe, mit mondjak?

– Ki lehet bírni.

– Na maga aztán nem valami lelkes! Nézzen ránk, így fest az egyenruha azon, aki büszkén viseli!

Néztem őket és Guttyán jutott eszembe, rá hasonlítottak, még a tájszólásuk is, és csak azt láttam, hogy így fest az az ostoba fajankó, aki ezt a tulajdonságát büszkén viseli.

– Na aztán ittunk-e ma alkoholt, határőr? – olyan mézes-mázos hangon kérdezték, hogy nem tudtam eldönteni, hogy már tudják-e.

– ..khm...khm...nemigen...khm...

– Nemigen?! Az meg mi? Az igen vagy az nem?

Edit eddig ijedten és csendben ült, most áthajolt az én oldalamra, és remegő hangon szólt ki nekik.

– Csak egy nagyon keveset, épphogy belenyalt.

Na ez most nagy segítség volt, összetalálkozott a tekintetünk, én mérges voltam, rajta meg az látszott, hogy “de hát miért, úgyis kiderült volna”. A rendőrök is inkább tőlem vártak volna választ.

– Nem úgy van az leányom! Hogy mennyit, az nem volt kérdés. De legalább akkor a szonda nem kell. Igaz, határőr?

Bólogattam, sok szerepem már nem volt itt. Megkérdezgették, mit ittunk, meg hogyan, de többnyire Edit válaszolt.

– És mondja határőr, mennyibe került magának a Cherry Brandy?

– Nem tudom, vendégségben kaptuk.

– Hát én viszont tudom. 400 forintba került. Mennyi a zsold?

–920 forint.

– Akkor abból futja, nem igaz?

Futotta igen, még maradt is egy kicsi. Annyi, amennyiből épphogy kihúztam a szabadság végéig, de annak a tervnek, hogy lemegyek a napokban Balatonra, vagy a Velencei tóra, két napra Edittel, annak lőttek.

Már azt is nehezen viseltem, hogy Edit húzódozott, de hogy a karhatalom akadályozza meg az együttlétünk, az kiborított. Úgy látszik nem tudok Edittel lefeküdni a szabadságom alatt.

Kibaszott rendőrség, kibaszott katonaság.

303

Július 21. Kedd

Ma persze, jól érezhetően valóban kibékültünk. Semmilyen neheztelés nem volt a hangjában, cselekedeteiben. Amint felébredtem és összekészültem, rohantam is át hozzá. A nyakamba ugrott, sokkal erősebbnek látszottak az érzéseink mint korábban, boldog volt, hogy látott és nekem is valamitől erősebben vert a szívem, bár azért a tegnapelőtti közjáték szúrt még az agyamban egy tűhegynyi ponton.

Az UAZ épp szervizben volt, én megígértem Apunak, hogy ha hazaért munka után, odaadom neki az autómat. Edittel átmentünk hozzánk, hogy otthon legyek mikor Apu hazaérkezik. Meg amúgy sem akartam Editéknél maradni. Az anyja otthon van, mindig van kérdése hozzánk, mindig van valami indok, ami miatt bekopog, vagy benyit. Nálunk sem ideális a környezet, sokan vagyunk, nyári szünet, az öcséim otthon vannak, de mégsem ez az unásig ismert koreográfia. Nálunk persze tényleg nem volt nyugtunk, a szobám üveghálós ajtaja előtt folyamatos menetelés látszott.
Ismerte ugyan a család Editet, de itt nem nagyon töltöttünk időt, pont amiatt, hogy nálunk folyamatosan áramlottak az események és a személyek. Mindig azt éreztem, Editnél tudunk nyugodtabban időt tölteni. Mégiscsak egyke, a háromfős család kisebb zajjal él, mint egy öt fős. Leheveredtünk az ágyra, látom az ajtó mögött Anyut elsuhanni a testvéreim szobája felé. Majd jönnek ki ketten a konyha felé, majd még egy öcsém kioldalaz. Előttük, utánuk, köztük, mindig felbukkan az ajtóban Buksi opálos pofácskája, orra az üveget éri, szemei homályosan törik a fényt, mered befelé, de ő se lát többet, mint mi, én is csak a suhanó foltok méretéből következtetem ki, kit látok. Még Buksi látszik a legjobban, ahogy szinte rátapad az üvegre.

Toporog, kicsit nyüszít, kaparja az ajtót, láthatóan ő viseli a legrosszabbul, hogy olyasmi történik, amiből ki van rekesztve. De valahogy a család többi tagja is élénkebb, folyamatos a mászkálás, meg bekiabálgatás, hogy a nemtudommit nem láttam-e, de hát jól tudják, hogy több, mint féléve fingom nincs mi, hol van a lakásban.
Edittel jót mulatunk ezeken, aztán beengedem Buksit, mert már egy ideje erősen kaparja az ajtót. Nagyon szórakoztató, mert fülel, meg az orrát az ajtóhoz nyomja, és pislogás nélkül bambul a tejüvegbe, aztán vadul kaparászni kezd és megint fülelni, hogy elért-e ezzel valamit. Ha meg rászólok bentről, akkor szarik arra, hogy épp azt mondom, hagyja abba, még erőteljesebben két lábbal kaparni kezdi az ajtó sarkát. Kotorékeb, csak idő kérdése és kiás minket a szobából.

Beengedtem, Edit mellé telepedett, de akármelyik oldalára akartam leülni, Buksi mindig úgy helyezkedett, hogy köztünk legyen.
Kacagtatóan őszintén féltékeny, – szeretem Buksit –, bohózatba illően, szinte karikatúraként játssza el a naiv, ártatlan, tiszta szívű, ámde a mélyben számító, erőszakos akarnokot. Ha közelebb húzom Editet magamhoz, akkor ő felvonyít, fájlalni kezdi valamelyik hátsó lábát, amihez egyikőnk sem ért, majd mind a ketten látványosan sajnálni kezdjük, ő kicsit kacskán tartja, remegteti, hogy lássuk milyen komoly fájdalmai vannak, óvatosan megsimogatjuk, félénken az oldalára dől, és végül teljes hosszában keresztben fekszik köztünk. Ekkor egy félreismerhetetlenül elégedett szusszantással alvást mímel.
Ha moccanunk, mintha hosszú, mély álomból ébredne, hatalmasat nyújtózik, mellső lábait Editnek, a hátsóit az én combjaimnak feszíti és még messzebb tol minket egymástól. Aztán van amikor csak simán pont akkor kell vakaróznia köztünk, amikor Editet megcsókolom, vagy hirtelen muszáj valamelyikünk fülét megnyalnia. Minden próbálkozásomra megvan a kis átlátszó, de hatékony trükkje. Hosszan szórakoztatjuk egymást ezzel, mert nem lehet nevetés nélkül hagyni az igyekezetét, de ha meg mondjuk időnként kimegyek a szobából, azonnal jön utánam, aztán megy a dolgára és többet nem foglalkozik velem, míg a szobám felé nem kanyarodom újra. Olyankor viszont már előttem beér és Edit mellől fixíroz szemtelenül, míg becsukom magam mögött az ajtót.

Amúgy ennek a rafináltságnak nyoma sincs egyik őrkutyában sem, lehet, hogy kinevelték belőlük, lehet, hogy jellemükből fakadóan, lehet, hogy a fajtajelleg okán, de teljesen hiányzik.

Régen nagyon szerettem volna nagyméretű kutyát. Pontosabban német juhászt.
Bele voltam szeretve a formájukba.
Mindamellett, hogy nagyon szerettem Buksit, mikor megjelentek vele Apuék barátai, hogy épp kidobták szegényt valahonnan, kellene neki gazda, és láttam, hogy a család úgy dönt, maradhat, nagyon csalódott voltam. Nem tartott ez sokáig, mert levett a lábamról engem is percek alatt, ahogy mindenkit a családban, de sokáig bennem volt, hogy én azért nagyobb kutyát szerettem volna. Ezért is képeztem ki, ezért is követeltem meg mindent, amit egy német juhásztól vártam volna, bár amikor készen volt, már nem tettem rá többet pórázt és már nem akartam a szabadságában korlátozni. De most, hogy komoly őrkutyákkal van dolgom, rájöttem, hogy hiányozna ez a fajta bohókás csalafintaság. Ha valaha kutyát fogok tartani, lesz egy nagy méretű, komoly kutyám, meg mindig lesz egy kis mókamester mellé.

Este Edit ötlete alapján elkértük az apja Skodáját és elmentünk megnézni  a Vörösmarty kertmoziban a Trükkös halált.

Nem hittem, hogy az öreg odaadja, addig úgy láttam, az a kocsi a mindene, de ez persze velem is így volt. Imádtam a Zsigulim, nagyon nagy bizalmam kellett legyen abban, akinek kölcsönadtam. Edit apjával nem voltunk ilyen nexusban, de gondolom, az a tény, hogy már katona vagyok, szinte férfi, meg már majdnem másfél éve vezetek és saját autóm van és persze, hogy a lánya kérte, ez meggyőzte.
Fehér, gyönyörűen karban tartott Skoda. Nem is mertem vele igazán messzire menni, ezért jött az ötlet, hogy mozizzunk.
Ezt a filmet most hozták be a mozikba, mindenki el van ájulva tőle aki látta, sok jó trükk, és izgalmas. Nagyon tetszett, de csak a film feléig tudtam teljes odaadással nézni, mert valami oknál fogva, valami számomra érthetetlen indíték okán Edit lassan lecsúsztatta a kezét a karomon, rá a combomra, be az ágyékom felé és nadrágon keresztül megérintette a hímtagom. Én úgy megmerevedtem, ott is, meg amúgy is, hogy ijedten húzta vissza, de ugye csak annyi történt, hogy csodálom, hogy nem szakította át a nadrágom és állt bele a vetítővászonba, és hogy ebben a közegben igazán nem tudtam, mit reagáljak. Lassan lecsendesedtem, és miután a filmet követően a Citadellánál andalogtunk, már meg sem kérdeztem, mi volt ez a fellángolás, és úgy éreztem, ő is kerülné a kérdést.

A Vörörmarty kertmozi régen.

A Vörörmarty kertmozi ma.

304

Július 20. Hétfő

Ma délelőtt nem kerestem, csak délutánfelé hívtam fel Editet, egészen pontosan az öreg szomszéd asszonyt, aki használni engedte a telefonját, és megbeszéltük a tegnapi incidenst, hogy nem akartunk egymásnak rosszat, nincs harag egyikünkben sem.
Hirtelen úgy éreztem látnom kell, ő is ezt mondta nekem, de sajnos ma a szüleivel mennek vendégségbe nem mondhatja le.

Szóval ma nem találkoztunk, de egyre erősödő igény kínzott este és egész reggelig.

305

Július 19. Vasárnap

Újabb Ultra Rövid Ugrással az éjszakai szolgálatból délelőttös kutyakonyha szolgálat  következett.

Délután 5 nap szabadságra megyek!

A kutyakonyhán ma rendes voltam, kihoztam a kutyákat, nem mind, de a nagy részüket. Ellenőriztem, hogy minden bejárat zárva legyen, végignéztem a kerítést, nincs-e valahol kibontva. Beszéltem a lődörgő ÉPK-sokkal, hogy most ne nagyon mászkáljanak. Azután kiengedtem egyenként a kezelhetőket egy-egy negyedórára. Nem tudom, hogy a többiek ki szokták-e engedni őket, mindenesetre olyan szagokra éhesen szaladt a bokrosba mind, hogy látszott, az összes többi érzékszervüket kikapcsolták. Az orrukra összpontosítottak, a testük ék alakú lett, a csúcs az orr, a maradék testrész pedig csak egy szivacs, ami gyűjti és tárolja a szabadság illatát.
Nem raktam rájuk pórázt, közvetlenül a kennelből eresztettem szélnek mindet. Lehet, hogy ez nem volt jó ötlet, jobb talán, ha nem szoktatjuk rá őket, hogy parancs nélkül kimehetnek, de mivel ma szabadságot kapok, szerettem volna adni is. A negyedóra úgy telt, hogy ők szaladgáltak, én meg sétálgattam a közelükben. Az idősebb kutyák, mind nagyon illedelmesen visszajöttek a hívószóra, csak Pofást, Luxot és Lucifert kellett kicsit hajkurásznom, hogy visszatereljem.

Aztán eljött a délután és 5-től végre katonaéletem első több napos szabadságra mehettem.

SZABADSÁG!!! Milyen fura ebben a jelentésében ez a rég ízlelt szó.

Ahogy hazaértem, átöltöztem és rohantam Edithez.  Most valahogy nem izzasztott a szokásos esti hőség, hanem kellemes tavaszias este tisztelgett nekünk. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk kocsival a Margitszigetre. Sétálgattunk a parkban, a Duna parton. És engem már megint a dugás gondolata feszített. Bármiről is beszéltünk, csak ez járt a fejemben, nem tudtam szabadulni.

Aztán miközben gyalogoltunk vissza a kocsihoz, szembe fordultam vele és valóban nem túl türelmesen, nem lassú, felcsigázó mozdulattal, hanem meglehetősen erélyesen kihúztam a blúzát a szoknyájából, benyúltam alá és ráfogtam a mellére. Néhány másodpercig hagyta, illetve inkább tűrte, azt hittem, most valahogy engedékenyebb lesz, de aztán letolta a kezem magáról. Nem akartam hagyni, összefeszültünk, de ennél nevetségesebb, szánalmasabb képet nem mutathat pasi, hogy körömszakadtáig markolja a nő mellét, miközben az teljes erejéből igyekszik szabadulni.

Azt hiszem egyikünk sem akart kifordulni magából, én nem akartam mindenáron markolászni, ő meg talán nem akart ilyen elemi erővel védekezni, de a másik ellenállása odahajtotta a vadállatot. És az marcangolni kezdett minket, mi meg egymást. Egyre inkább dühített, hogy nem érti, nem tolakodni akarok, hanem neki is jót, nekem is jót. És minél erősebben akartam, hogy kevésbé védekezzen, annál inkább hadakozott, én meg annál vehemensebben támadtam. És ő minél inkább akarta, hogy kevésbé erősen nyúljak felé, annál vadabbul tusakodtam, ő meg annál makacsabbul hárított. Jó mókának is tűnhetett volna, de egy idő után csak hangtalan, küzdelemmé vált, és én letakart aggyal cselekedtem.

– Aú ez fájt! – kiáltása térített észhez.

Ez, amit csinálok, a színtiszta erőszak.

Néhány hete majd megőrültem érte, olyan szerelmes voltam, most meg szinte verekszem vele?
Nem akarja.
Láthatnád már régen. Ha akarná, nem kellene erőszakhoz folyamodni. Mire számítok, mi lesz, ha legyőztem? Rájön, hogy mégis akarja? Még ha mondaná is, hihető lenne? Tudnék fürdeni elégedetten olyan szeretetben, olyan testiségben, amit erővel kényszerítettem ki?

Dehogyis. Hova süllyedtem! Hova süllyedtünk!

De az agyam nem tisztult teljesen, nagyon dühös voltam, és Editre voltam dühös. Úgy éreztem, hogy ha nem kapom meg, akkor nem kell.

Állt velem szemben, vádló tekintettel tapogatta a karját, amit fájlalt.
Felpofoznám legszívesebben.
De már csak tehetetlenségemben. Ami hirtelen ugyanolyan erővel kezdte a dühömet felpiszkálni.
Tényleg lekeverjek neki egyet? Láthatóan most még ő haragszik. Ő? De milyen jogon?

9 hónapja nem enged közel magához.
És a pofontól megenyhül?
Nem fog.
Ha tudom, hogy nem fog, akkor az micsoda, ha szájon vágom?
Az bizony sima bosszú.

Nagyon jól jött, hogy igazából nem értettem Editet, mert gondolkodtam, legalábbis cikáztak bennem a felvillanó gondolatok. Ha nem így van, lehet, hogy tényleg felpofozom. Ha nincs bennem gondolat, csak indulat. De innen nézve, még ez az előbbi tusakodás is méltóságon aluli. Hogy várhatnám el, hogy szeressen, akit megaláztam, és hogy szerethetném magam, ha hagytam magam zsarnokká lenni?

Nem, ez szánalmas és méltatlan. De tehetetlen düh fortyogott bennem és nem talált kiutat.

– Menj a francba! – kiáltottam rá végül, de ez se segített, ugyanolyan szarul éreztem magam. Hirtelen a kocsihoz szaladtam, bevágtam magam és a margitszigeti szálloda parkolójából csikorgó kerekekkel robogtam ki.

Ennyi tellett.

Ezt találtam ki.

De amikor elsuhantam Edit törékeny alakja mellett és még egy kis ijedtséget is felfedeztem, ahogy hátrébb lépett a járdán, mintha az is megtörténhetne, hogy felszaladok és elgázolom, rettentően elszégyelltem magam. A gondolat, hogy olyan állapotban vagyok, hogy elképzelhetőnek gondolja ezt rólam, a tudatom legmélyére is besikított.

Dühödten léptem rá a fékre, hatalmas csikorgással álltam meg

Nem! Nem hagyhatom, hogy ösztön, érzés, bármi irányítson, ami nem én vagyok.
Soha többet.
Semmi rombolót nem akarok magamban, tőlem ne féljen, akit szeretek. El kell nyomnom minden ilyet magamban. Ha olyan érzés is áldozatul esik, ami jó és építő, kisebb baj, minthogy irányíthatatlan hús legyek.
Nem engedhetem szabadjára az ösztönnel kevert érzéseket.

A kormányra borulva mantráztam ezt, lihegve, mint valami hosszabb futás után. Vártam, hogy lassuljon a pulzusom, béküljön a lelkem, csituljon a vihar benn. Aztán kisandítottam az oldalablakon, a visszapillantóban láttam Editet, aki semmit nem értett, állt ugyanott, és a pulóverét a mellkasához szorítva sírdogált. Rükvercbe kapcsoltam és nagyon lassan, hogy meg ne ijedjen, mellé tolattam. Megálltam, néztünk egymásra, nem volt indulat bennünk, csak a szomorúság tartotta még magát. Kinyitottam az ajtót, ő szótlanul beszállt és hazáig a combomon pihentette a kezét. Nem bátorítottam és nem húzódtam el.

Hagytam.

Nyugodt, jó kedvű nem voltam, de már dühös sem. Talán keserű.

És nem volt mit mondanom.

Kiszálláskor a kényszeredett mosolyom sarkába csókolt, hagytam ezt is, majd válaszoltam, mikor az ablakon visszahajolva, bemutatta behajtott mutató ujját.

– Nincs harag! Becsszó?

– Nem, nincs harag. Becsszó.

306

Július 18. Szombat

Délelőtt kutyakonyhán voltam. Nem volt lelkierőm csinálni semmit. Illetve a kötelező feladatokat elvégeztem, de mást nem nagyon. A kutyákon is azt láttam, hogy nem szívesen moccannak ebben a hőségben, csak annyit tettem meg, hogy amelyiknek a kennelére rásütött a nap, annak fellocsoltam időnként. Nem tudom, hogy szabad-e, fogalmam sincs, hogy nem ártok-e ezzel, de úgy néztem, élvezettel feküdtek bele a visszamaradt tócsákba. Mintha olyan emlékem lett volna, hogy közvetlenül a kutyát nem szabad nagy melegben bevizezni, mert hőgutát kap vagy megfázik, ezért arra figyeltem, hogy csak a betont locsoljam fel. Luxot egy kicsit kiengedtem, de nem foglalkoztam vele, csak hagytam, hadd szaladgáljon. Addig én kihúzgáltam a csibészruhát az egyik nagyobb fa alá az árnyékba, majd negyedóra múlva visszavittem Luxot a kennelbe és lefeküdtem aludni. Eszményi matrac a csibészruha, vastag puha és nagy, rettentő jól aludtam. Szerencsére felébredtem az IFA hangjára, ami  a váltás kutyáiért jött.

Aztán este egy újabb Rövid Ugrással szolgálatba mentem éjszaka F2-re. Még mindig iszonyú meleg van, és mintha csak kedvet kapott volna a testem az alváshoz a délelőtti gyakorlat miatt, most rettentően álmos vagyok, bármelyik percben bárhova lefeküdnék.

Este 10 után kicsit csendesült a hőség, lassan megmozdult a levegő. Nagyon elcsigázottnak tűnhettem, mert az egyik cateringes odapisszegett magához. Nagy dobozos kocsikkal hozzák ki a gépekhez az előre elkészített és bedobozolt ételt. Egy hidraulikus szerkezet az egész dobozt a gép ajtajának magasságába emeli és onnan a melegen tartáshoz használt gurulós pléhkockákat egyenesen a konyhai részbe lehet tologatni. A zsákmányszerzés egy viszonylag nehézkes módja ezeknek a kocsiknak a sofőrjét megkörnyékezni. Morózus középkorú férfiak, szinte sose néznek az emberre, vagy ha igen, akkor igazából csak keresztül néznek rajtunk. Az integetésre, füttyögésre nem reagálnak, vagy idegesen legyintenek. Hosszan, a kocsija mellé, jól láthatóan elhelyezkedve lesben állni nem nagyon érdemes, szállítólevelet maga elé tartva tökéletesen álcázni tudja magát, csapdát állítani lehetetlen, simán ki- és beszáll a kocsijába az ellentétes ajtónál, becsalogatni se megy, nincs párzásra hívó nőstény hangját utánzó kürtöm, különben sem ismerem fel azt a hangot, ugye, Edit?

Szóval csak nagy szükség esetén kezd az ember cateringest levadászni. De ma odasziszegett nekem az egyik ilyen, és kérés nélkül ledobált hat bedobozolt készételt, műanyag evőeszközt, mogyorót, két fánkot és egy egész doboz BB baracklevet. Rengeteg étel.

Ferihegy 2-n, hátul a rampán, a repülőgépek parkolóhelyén valami lehet a föld alatt, mert van egymástól 60-70 méter távolságra két embermagas szellőző, kis beton szegéllyel elkerítve. E mögé szokás besunnyogni a zsákmánnyal, messziről nem látni, ha ott habzsolunk. Két adag ételt megettem, ez egyik sima paprikás csirke volt, a másik valami istenien elkészített sült marhahús édeskés krumplipürével, az nem illett a húshoz szerintem, de nem volt rossz. Odapisszegtem Láng Józsit, egy Sast. Mivel idősebb nálam egy korosztállyal, nem vagyunk különösebben jóban, bizalmatlanul méreget messziről, egy kopasznak nehezen mozdul meg. Mutogatom kézzel-lábbal, hogy abrak, zaba, moslék, de csak áll és gyanakszik.

Aztán megelégelem és felmutatok neki két doboz ételt. Erre szagot fog és közelebb jön.

Ha belém fér megeszem az egészet, az tuti, de tele voltam, viszont ezeket nem akartam hagyni kárba veszni.

– Hozz ide egyet! – suttogja messzebbről Láng.

– Lehet, hogy fiatalabb vagyok, de biztos emlékszel, hogy szakács voltam, nem pincér. Gyere ide, vidd el!

– Megláthatnak! – válaszol fojtott hangon.

Kicsit kezdem megbánni, hogy egy ilyen tutyi-mutyi majomnak kínálok pazar lakomát.

– Az akkor gáz te fafej, ha egyszerre látnak mindkettőnket, de én itt állok a takarásban, csak téged látnak, de te idejössz, elveszed a kaját és húzol is innen. És amíg elmész, én nem mutatkozom.

– De ha meglátják, hogy nem az őrhelyemen sétálok?

– 100 méterről honnan tudná bárki, hogy melyikünket látja? Hol voltál eddig katona, te szerencsétlen?

– Ne ugass nekem kopasz!

– Éppen enni adok, te hülye, mit hisztizel? Idejössz végre? Különben a szemed előtt fogom őket összetaposni.

Végül odajött, elvitt egyet, de úgy sietett, hogy evőeszközt nem vitt. Hogy lehet valaki ennyire beszari öregedő létére? Ez volt az utolsó, hogy vele ilyesmit csináltam. Sok mindennel lehet bukni itt a reptéren saját hülyeség miatt is. Jobb a kockázatot nem emelni az emberi tényezővel. Csak annak tárom fel, hogy valami szabályelleneset csináltam, akiben megbízhatok. Még azután, hogy Láng elvette a kaját sem lehetek biztos benne, hogy nem nyom fel, nem harap az ételt adó kézbe. Akkor inkább legyen az enyészeté a nem hasznosult zsákmány.

Szerencsére aztán Lángot leváltotta Molnár Csabi és maradékot ő ette meg, később meg egy kis fémlétrán felmentünk egy csápba körülnézni mi van benn, de bentről semmi érdekes nem látszik, egy sima folyosónak tűnik.

307

Július 17. Péntek

Délelőtt Fjorddal kutyáztam F1-en. A betonon egyszercsak filmesek leptek meg. Senki nem szólt előre, hanem csak látom, hogy több autó is felém veszi az irányt. Azon gondolkodtam, hogy mikor kell ezt támadásnak értelmezem, levegyem-e a fegyvert és kibiztosítsam, hogy ne érjen váratlanul? A filmeken szokott ez így megjelenni, néhány autó több irányból, az egyik egy kis mikrobusz, pont úgy, ahogy terrorakció közben. Nagy sebességgel jöttek, siettek. De ki siet a reptéren? Csak akinek dolga van. De azokat mind felismerem messziről.  Kerozinosok, rampások, MALÉV dolgozók, mind-mind a jól ismert kocsikkal. Ezeket nem ismerem.

Leemeltem a rádiót a vállamról, de pont ebben a pillanatban megszólalt. A csüti tájékoztatott, hogy filmesek mennek ki hozzám, egy kutyás őrt is fel akarnak venni. Csináljam, amit mondanak, de a fegyvert oda ne adjam senkinek.

Mire végzett, már rég pakolásztak ki a kocsiból, állványok, derítő vásznak, kamerák kerültek elő. Én, mint főszereplő, elég sokáig táthattam a szám nézőként, néha félre tologattak, ha útban voltam, és úgy egyáltalán, senki nem szólt hozzám. Szaladgálás, pakolászás ment egyre vadabbul.

– Nem látta valaki az akkumulátort? Van valakinél szigetelő szalag? Ezt ki tette ide?

Csattogtak össze a tartószerkezetek, a kamerák konzoljaival, statívokkal, az állványok vetítő vászonhoz hasonló elemeivel.

Majd valaki odakiáltott, hogy na akkor induljak feléjük.

Se köszönés, se kezdjük téged veszünk.

– Ne! Nem jó, ne onnan. Hát hátrébbról. Így sréhen felénk. Illetve inkább tőlünk jobbra. A kutya is jön? Nem akarná közelebb húzni magához? Egyenletesen! Hova rohan? Nem tud csak úgy járőrözni?

Na a kurva anyádat!

Lenéztem Fjordra, hogy készen van-e, mehetünk? Majd hátat fordítottunk és kigyalogoltunk messze a beton szélére.

– Itt tudok. – kiáltottam vissza.

Én ne tudnék? Rohadj meg! Örülök, ha elfelejtem valaha.

Nem mozdultam, akármit kiabáltak nekem, mígnem az egyik odajött. Most komolyan ezt csinálom velük? Mindent hordjanak ide át? Láttam mennyi meló volt beállítani, ne csináljam ezt velük. Nem is ilyen bokros helyen akarják, mégiscsak a reptérről szólna a film.

Nagy mákja van, hogy nem említette azt, hogy szólnak a csütinek, mert valószínűleg azt megvártam volna. Dühös voltam. Szerepelni se nagyon szeretek és meg se kérdeztek. Mindenesetre végül visszamentem vele. Gyalogolni kellett egy kicsit, meg a természetes őrszolgálati testtartásban vagyis vigyázz állásban feszíteni, miközben felszállt mögöttem egy szovjet (SU) gép. Jeleztem, hogy nem állunk vigyázzban, sose csináljuk. Nemhogy természetes lenne. Nem baj, csináljam. Most induljak el.

Díszlépésben?

Nem azt nem kell.

Miért nem?

Jó lesz így! Elég is. Srácok, végeztünk!

Úristen, milyen film lesz ez? Melyik mozi vetíti majd?

308

Július 16. Csütörtök

Délelőtt F1-en kampóztam, 7 és fél órát álltam kinn, az az érzésem, hogy szopatnak.

Állítólag összeveszett velem a Böszme és felnyomott a Kilósnál. Nem emlékszem összeveszésre, az igaz, hogy nem kedveljük egymást, és talán ma nem kellett volna beszólnom neki.

Lehet valami már a megjelenésemben is, mert az öregebb tisztesek nagyon hamar megutáltak. Vagy csak az az unott, elégedetlen arckifejezés, amivel minden utasítást fogadok, még ha nem is szájalok hozzá, az tesz ellenszenvessé. Nem tudom. De például Böszme sem kedvel. Augusztusi leszerelő, tehát hozzám képest rém öreg, meg amúgy szakaszvezető a rangja, de ezek a dolgok már egyre kevésbé hatnak meg. Ha valaki nem szimpatikus, nagyon sokat ront a megítélésén, hogy még rangja is van. A korosztályos különbséget még valamelyest komolyan veszem, de csak akkor, ha amúgy emberileg elviselhetőnek tartom. Amennyiben valakinek a jellemében olyasmit látok, amit nem tartok elfogadhatónak, nem éled bennem tisztelet. Undor viszont nagyon is felismerhetően. Böszmét búgócsiga alakja még szerethetővé is tenné, de ehhez az a disszonáns felsőbbrendűségi tudat, amivel beszél hozzánk, halandókhoz, kinyitja a bicskát a zsebemben. Nem ő van egyedül így, valahogy a csillagok a vállapon mindenkiből kihozzák a zsarnokot.

Tegnap a nadrágomból meg az ingemből kirázogattam a port, lefekvés előtt, de bakancsot nem tisztítottam.

És reggel se.

Én voltam az egyetlen.

Ez egészen a 9 órai pihenőmig nem tűnt fel senkinek, de mikor a fél órás pihenő végén indultam ki a szolgálati helyre, Böszme felfedezte.

– Dvorszky, hogy nézel ki? Tiszta sár meg kosz a bakancsod! Azonnal töröld le!

A tegnapi kukorica címerezés közben valóban olyan lett a bakancsom, hogy egy éltesebb gumicsizmának becsületére vált volna, por, sár rajta, levelek beleragadva, mintha esőerdőben varacskoltam volna. De szartam rá.

– Majd a századnál. – vontam meg a vállam és már fordultam is ki az ajtón.

Böszme nem hagyta magát.

– Azt mondtam, azonnal! Nem kérés volt, hanem parancs.

A szavait nyomatékosítandó elém dobott egy koszos rongyot, hogy azzal csinálhatom is.

Igazából nincs magyarázatom rá, miért nem akartam lepucolni. Megtehettem volna, hogy leguggolok és elszöszmötölök vele, nagyon szebb nem lett volna, de ellóghattam volna valamennyit a szolgálatból ezzel. Dörzsölgettem volna, míg nem figyel, és anélkül, hogy tényleg megpucoltam volna, majd kisurranhattam volna.

De nem.

Én a lába elé rúgtam a rongyot és közöltem, hogy a tegnapi meló miatt fáj a derekam, nem hajolgatok le, de megvárom, míg ő megcsinálja, ha így nem mehetek ki.

Néztem a szemébe, az enyém meg sem rebbent, amíg meghallgattam, hogy takarodjak ki, és véssem észbe, ma már nem pihenek többet. Aztán kimentem az Öregbetonra. Hát valóban, nem hívtak be többet, de hogy nem pihentem az nem igaz, mert a beton mögött felfedeztem Szögi urat Parával heverészni, és melléjük szegődtem. Bár Szögi úr is ellenkezett egy kicsit, hogy így könnyebben megbukunk, de figyelmeztettem, hogy a jövő hónapban leszerel, ne szarjon már még mindig.

Szolgálat után behívott magához Korlát százados, hogy hallja már megint valami ordenáré nagy függelemsértést követtem el. Megint darálja: a szocialista haza, meg a ránk bízott felszerelés, meg felelősség.

Hogy unom ezt.

– …mit gondol erről, Dvorszky?

– Jelentem igen!

– Mit igen, maga szerencsétlen?

Nem tudom, mit igen?

– Jelentem, igen, százados elvtárs!

– Dvorszky maga javíthatatlan, a következő szabadnapján nem megy sehova, 10 perc múlva meg jelentkezik a csillogóra sikált bakanccsal, értve?

– Jelentem értve.

– Jelentem igen! – horkan fel.

– Jelentem értem, jelentem igen.

A körletben vettem le a bakancsom, behajítottam az ágyam mögé, csak este mostam le a zuhanyzóban. Ennek surranónak nem árt, elkoptattam a talpát a betonon rajzolással, és naponta töltöm tele a védőitalként kihordott vízzel, hogy ne gyulladjon meg a lábfejem. Szarok rá, hogy néz ki.

Viszont 10 perc múlva körülnéztem az emeleti bakancsokon, amik ott állnak sorban mindig az ajtók előtt és a legszebben csillogót bemutattam a századosnak, akit manapság a képességei miatt lassan mindenki Agyam Gyulának hív.

– Na maga mégsem reménytelen, Dvorszky! Ugye, hogy nem volt olyan nehéz?

– Jelentem, nem. Egészen könnyű volt valóban.

309

Július 15. Szerda

33 hetem eltelt, még van hátra 45.

Reggel hatkor az ügyeletes-helyettes rugdosott ki az ágyból.

Medve volt az, egy novemberi leszerelő. Azt hiszem, jóban van Robival, de nem ez a legnagyobb hibája. Amúgy se kedveltem, nagyhangú lapaj, az a paraszt, akinél ez nem származás, hanem állapot. Pesti amúgy, de annak a legsurmóbb fajtája. Én aztán tényleg többgenerációs fővárosi vagyok, de a kiképzésen megtanultam, hogy a leggenyóbb paraszt az a pesti vagány.

Medvét - vastag tányérajkaitól eltekintve - még jóképűnek is lehetett volna mondani, dús, szőke haj, kék szem, a csajok biztos kedvelték. Azt az eseményt, aminek nem ő volt az elindítója, mindig erősen felhúzott szemöldökkel, lassan éledező tudattal nézte, minden ilyen alkalommal meglehetős fáziskéséssel értelmezte jól-rosszul a helyzetet. Nagy kerek szemeiből csak úgy sütött az ostobaság. De ha ő talált ki valamit, leginkább valami alávaló geciséget, akkor meglehetősen aktív volt, mintha csak a rosszindulat lenne az üzemanyag az agya működéséhez.

– Talpra, Dvorszky! Irányított szabadidő!! – röhögött az arcomba.

Értetlenkedtem, de nem tehettem mást, felkeltem. Nem mondta, mit kell csinálni én meg gyanakodtam, hogy csak átverés, ezért kinéztem a folyosóra.

Kinn elég nagy szaladgálás zajlott, ráadásul, hogy mindez nem vicc, Szadó őrnagy sietett megerősíteni.

– Dvorszky, maga mit csinál még mindig pizsamában? Egy perce van, mindjárt indulnak a teherautók!

Nem nagyon értettem, de a fele se tréfa, ez nem sima szopás, amit az öregek találtak ki, ez valami sokkal nagyobb lesz, ha a tisztek keze is benne van. Ez nem vicc, illetve de: rossz vicc.

Összekaptam magam, felsorakoztunk, senki a sorban nem tudta hova megyünk, lezavartak reggelizni, aztán kihajtottak válasz nélkül az udvarra, fel az IFA-ra és már robogtunk is valamerre. A kiképzésbeli érzések jöttek elő, a bizonytalanság, a riadtság, az ismeretlen jövő rémképe. Persze kopaszon ez veséig hatoló félelemmel járt, amikor még igazából semmi nem volt ismerős, fogalmam se volt mi történik majd velem. Azt hallottam, hogy azért viszik az embert messze a lakóhelyétől, ahogy engem először Sopronba, mert így lehet megtörni a bevonult kölkök egóját. Az ellenkezés, ellenállás elfojtása azzal, hogy minden ismeretlen lesz, és úgy csapják ki az ország másik végébe, mint ahogy a hentes kérdezi a darált húsról, hogy lehet 5 dekával több?

– Hát nem is tudom. Tudja mit? Legyen.

És a hentes odavág még egy kicsit találomra.

Na, így hajigálnak minket, hogy érezzük, nem számítunk, kuss a nevünk.

Most azért ijedtséget nem éreztem, csak azt a keserű szájízt, amit ennek az emléknek a felbukkanása okozott. Már rég nem kuss a nevem, sőt többet is szájalok, mint kellene, de ez, hogy megint hozzácsapnak a darált húshoz, az nem tetszik. Viszont akármennyire nem tetszik, megtehetik.

Nem utaztunk sokat, Nyáregyháza mellett egy hatalmas kukoricásnál tettek le minket. A környékbeli fák árnyékából megelevenedett alakok mozdultak felénk. Egy téesznyi nagyapa, nagymama közeledett mosolyogva. Úgy néztem már nagyon vártak minket, mert még meg sem állt az IFA, már egy kerek arcú, kicsit potrohos ötven körüli tata nyitotta is le a plató hátulját és tessékelt ki bennünket. Mint egy gondos tyúkanyó, úgy igyekezett egy közeli fa árnyékába beterelni mindenkit, aki leugrott már az IFA-ról.

– Hát az én fiam is épp most katona Lentiben! Jöjjenek, jól elleszünk mi ma!

A gumicsizma, a foltos kertésznadrág, a borvirágos orr képe ezt az elképzelést nem erősítette, de ahogy a lehető legtermészetesebb határozottsággal tolta félre Szadó őrnagyot az útból, hirtelen szerethetővé tette. Szadó őrnagynak láthatóan nem tetszett, hogy emberszámba vesznek minket már a sorakozó előtt. Nem akart nagyon látványosan ellentmondani a férfinak, de széles mozdulatokkal sietett felénk, hogy rendet tegyen. A fickó barátságosan mosolyogva lefogta a karjait és két méterrel hátrébb tolta a tehetetlenségtől bágyadtan tétovázó Szilasi és Guttyán főtörzsőrmesterek mellé egy sorba. Szadó nem akart jelenetet, nem ellenkezett, csak az arcán látszott, mennyire nincs ínyére, hogy egy vidéki fater jóindulatán csorbul ki a tekintélye.

– Hagyja őket tábornok elvtárs! Dolgozni fognak, nem hadba indulni, hadd pihenjenek, amíg elmondjuk, mi lesz a munka.

Szadó fejére szűk lett a sapka, szeme tűzben égett, a hangja is mintha fenyegető lett volna, ahogy válaszolt.

– Miklós bátyám, azért elkapatni nem szabad őket!

Az csak legyintett, beigazította Szadót rendesen a sorba Guttyánék közé, majd kezet fogott a többi tiszttel.

Mi az árnyékból figyeltük, ahogy a tisztek alakiznak. Majd valamifajta kupaktanácsot tartottak, időnként felénk sandítva. Mi - nagyjából ötvenen - az árnyékban ücsörögtünk és volt alkalmunk megfigyelni mi zajlik.
A tisztjeink civilek közt milyen lehetetlenül esetlenek mind! Az a karót nyelt tartás, amivel leereszkedő módon beszélnek, borzalmasan idegen itt ezek közt az emberek közt, akiknek a pózolás gyakorlata annyira távol áll, akár az óriás műlesiklás. Természetesen reagálnak le mindent, mosolyognak, viccelődnek, a sikamlósakba belepirulnak, ha nem értenek valamit, nem tesznek úgy, mintha értenék, kérdeznek rögtön, ha nem értenek egyet, már abból látszik, ahogy tágulnak az orrlyukaik a horkantás előtt. De a tisztjeink a legkisebb mozdulatukkal is kilógnak. Nem kifinomult érzékeikkel, hanem a böhöm, korlátolt merevségükkel. Szadó őrnagy sértett alispánt játszik, Szilasi kínosan ügyel, hogy semmihez ne érjen, mintha ragályos lenne a civil világ és megfertőzhetné, a direkt számukra idekészített asztalnál is figyel minden apró részletre, ahova a könyökét teszi, és látványosan fény felé tartva vizsgálja a poharat, amit a kancsó bor mellé tettek ki nekik. Láthatóan nem érti, mit keres itt. Olyan, mint Woody Allen egyik beteg filmjében a fehér spermiumok közé keveredett fekete, aki ezt kérdezgeti folyton:

– Mit keresek én itt? Hogy kerültem én ide?

Guttyán viszont elemében van, holdvilág képén erős rajzolat az elégedett mosoly, kedvtelve és leplezetlenül vizsgálgatja az asszonyosnak is csak nagy jó indulattal nevezhető nagymamakorú nénik farát. Bár ő tudna a leggyorsabban elkeveredni itt, az a birtokosi tudat látszik a mozdulataiban, hogy ő magasabbra vitte, itt minden az övé, a hatalom gyakorlójának képviselőjé-é, és csak a jóindulatán múlik, hogy egyik menyecskét sem hágta meg az asztal mellett eddig.

Amúgy nagy sumákok a parasztok, mert egy fiatal lány vagy asszony sincs köztük, a többi meg érezhetően simogatónak érzi Guttyán véreres és tolakodó tekintetének illetlen fogdosását.

A tisztek bort ittak, az asszonyok meg almát osztanak ki nekünk, pipiskednek Guttyán felé, de a felénk közelebb eső felületük jóságos nagymamának mutatja őket, némelyiknek a fia, vagy unokája lehet katona, mert úgy adják az almát, hogy melegen a szemünkbe néznek és két kézzel ráhajtják az almára az ujjaink.

Aztán kiderül, mit is kell csinálni.

A kukoricák nemesítésénél figyelni kell arra, mondja az öreg, aki leszedett a platóról, hogy ne tudják saját magukat beporozni, mert tudniillik a kukorica önnemző, saját magát meg tudja termékenyíteni, ezért annak a típusnak amelyiket be akarnak poroztatni más fajtával, le kell törni a virágát. Így a másik fajta fogja megtermékenyíteni és jobb lesz a termés.

Ez lenne a kukorica címerezés.

A nap folyamán sűrűn jutunk arra a megállapításra, hogy a Szadó őrnagy is lehetne önnemző, legalábbis baszódjon meg, hogy ebben a kánikulában ezt a feladatot találta ki nekünk. Bár a nyáregyháziak nagyon odafigyeltek ránk, hordták a vizet, és délután a löncshús konzerv mellé újból almát adtak, de azért a kukorica címerezés genyó egy meló. Magas a növény, élesek a levelei, össze tudja vágni az arcot, kezet. Tiszta por, egy idő után mindannyian álcázás mesterei lehettünk volna, mindenünk egységesen szürke lett. Törögetni a virágot nem kellemes, elfárad a kar hamar. Egy idő után a végeláthatatlan sorokban nem is törögettem, hanem tépkedtem, ha a virág jött azt, ha az egész növény jött tövestül, akkor meg azt. Azt hiszem csak én egyedül több kárt okoztam, mint amennyi hasznot reméltek a helyiek az alma, a bor, és a jóindulatuk megtérüléseként. Néha versenyt rendeztünk, ha nem figyelt ránk senki, meghatározott hosszon, tapostuk, zúztuk a növényeket. Rossz volt nézni.

Csinálni viszont kurva jó.

Ahhoz képest, amit kellett volna.

Ami viszont érdekes, hogy a növények a széleken, a betonutak felé alacsonyabbak, szárazabbak, véznábbak voltak, és minél közelebb nőttek a tábla közepéhez, annál erősebbek, magasabbak.

Vagy az van, hogy együtt erősek és a széleken félénken összetöpörödnek, megalázkodva az ember előtt, vagy az hogy az ember közelsége fertőző métely és a puszta létezésünkkel megölünk mindent, ami közel merészkedik.

Este dzsungelharcosokként, feketére kent, koszos arccal, kezünkön, képünkön, fülünkön, vágásokkal, karcolásokkal tarkítva értünk vissza a laktanyába, és olyan fáradtak voltunk, hogy másnap alig tudta valaki elmondani, hogy is került ágyba.

310

Július 14. Kedd

Délelőtt Ferihegy 1-en újra zárnunk kellett, ma a cseh külügyminiszter jött. A Kilósnak zabszem sem fért a seggébe. Tegnap ellenséges ország katonái jöttek, de a cseh külügyminiszter az csapattag, tuti bejárása van Gorbacsovhoz, még a végén besmúzolná a Korlát századost, ha valamit nem találna rendben. Ezért úgy szaladgált a reptéren mindenkihez, olyan tartással, mintha a kegyelmi kérvényére akarna aláírást kisírni. Én bizony nem adtam neki semmi ilyet, még az „álljon már meg Dvorszky, azonnal jöjjön ide” parancsára is csak legyintettem, hogy százados elvtárs, nem tehetem, megolvad a bakancsom talpa, kövessen, ha nem akar maga is leragadni ott, ahol van.

Ezt menet közben mondtam neki, hebegett, de tegnap kaptunk erre parancsot, nem állhatunk meg. Én csak szót fogadtam.

Kedélyesen andalogtunk, s közben még megkérdeztem, hogy így hogy legyen a zárás, mert akkor elvileg állni kell. Akkor borult a bili a Kilósnál, mikor kérdeztem, hogy ha már folyamatosan mozgásban kell lenni, esetleg zárjuk-e körbe a cseh külügyminisztert, egyre kisebb körökbe.

Mit szórakozik maga itt velem? – kiáltotta hevesen – Csak járkáljon fel-alá, semmi egyebet ne tegyen!

Elviharzott.

Hihetetlen a forróság. Tényleg olvad a bakancs talpa, ha megállok. A reptéri szolgálat folyamatosan méri a leszálló pálya hőmérsékletét, a tegnapelőtti fickónak integettem, ahogy visszafelé ment a Saab-bal az épületek felé, odakanyarodott hozzám, kérdeztem most mennyi a hőmérséklet. Egy méterrel a föld felett 70,7 Celsius fok. Majd szénné égett a lábam, de a hapsi adott megint vizet, amit beleöntöttem a bakancsba.

Megjött a várva várt kormánygép, láttam leszállni a cseh külügyminisztert. Hihetetlen, hogy ezek az öreg faszok irányítják az országainkat, ezekben a béna öltönyökben, bokalengő gatyákban. Szakmunkás iskolai gyakorlatvezetőnek néznek ki, de még annak is hiteltelenül egyszerűek.

Miután elment és befejeztük a zárást, a kormánygépet gyorsan feltöltötték, amivel kellett és el is repült. Tokossal maradtunk kinn a gépállóhelyeken, árnyék egyáltalán nem volt, most egyetlen gép sem állt benn, ezért dühünkben hatalmas rajzokat készítettünk a bakanccsal. Olyat akartunk, ami csak az űrből látszik, először azt javasoltam, hogy az én hátralévő napjaim száma legyen az, de ezt Tokos elszabotálta, azt mondta, ebben nekem nem segíthet.

A kopasz állatja! Az övét meg még hallani se akarom, majd 100 nappal több, mint az enyém, olyan sok, ami nekem tán sose volt. Rövid egyeztetés után a FUCK FEP feliratban állapodtunk meg, kezdetben majd 20 méteresre húztuk az első F szárát, de hihetetlen gyorsan eszi a bakancs talpát, muszáj volt csökkenteni a méretet, aztán rájöttünk, hogy a 6-7 méteres P betű felől nézve az egyre nagyobb betűket nagyon is tetszetős lett a felirat, mert így látszik teljesen egyformának az összes karakter, tökéletesen olvasható lett. Annyira belemelegedtünk, hogy teljesen elfeledkeztünk mindenről, arról is hogy figyelnünk kellene a reptéri forgalmat, arról is, hogy nem szabad összeállni. De senki nem látott meg, mi meg büszkén gyönyörködtünk a műremekben.

Délután megint Szadó őrnagy fogadott mindenkit a köteléken. Elmondta, hogy fekete feliratokat találtak a betonon, és megállapították, hogy mi, határőrök rajzoltuk oda a bakanccsal. De ez elkoptatja a surranó talpát, ezért szigorúan tilos! Akit észrevesznek, hogy rajzolgat, vagy cseréltetni akarja bakancsát, arra rá lesz HTK-zva. Mindenkire vonatkozik, nagyon figyelni fogják. Úgy néz ki most ez lett a főbűn a laktanyában.

Kaptam egy félig meghúzott szabadnapot 17- től 24-ig, de úgy érzem ennyi idő szart se ér, ki se mentem.

Általános a megrökönyödés, a kutyások is, meg a többi társam is hosszan győzködött, de nem hagytam magam, maradtam benn. Nem éreztem, hogy lenne értelme kimenni. Olvastam inkább este.

311

Július 13. Hétfő

Megint Rövid Ugrás. Éjjel fél 12 körül, a szolgálat után másfél órával sikerült lefeküdnöm, de olyan döglesztő a hőség a körletben is, hogy mindegyikünk csak forgolódik, aludni nem tudunk. Megbeszéltük, hogy mindenki kimegy a körleten kívülre fingani, mert annyira nincs légmozgás, hogy egy csomóban megáll, felforrósodik és marja a torkunk belégzésnél. Csak Misike szarik rá, azt mondja az övé jószagú, nézzük csak!

Kiabálunk, párnával dobáljuk, de csak annyit érünk el, hogy megállapítja, jó ez most tényleg nem olyan volt, mint amilyen szokott lenni, de a következő már tuti sokkal jobb lesz, és megint bereccsent egy súlyosat.

Hajnal ötkor ébresztő, támolygok, alig állok a lábamon, de sajnos délelőtt F1-re visznek kampózni.

11 körül megjelent a Kilós és elmagyarázta, hogy egy francia katonai attasé érkezik a vezérkar befolyásos tisztjeivel, 20 perc múlva teljes zárás lesz a reptéren. Ezeket meg nem tűri, mindjárt küld valakit, hogy összeszedje – mutat a földre tett vizes üvegre.

Aztán beül a Latviába, nagyot húz egy párától gyöngyöző vizes palackból és elhúznak a sofőrrel a társaim felé. Valóban jön is nemsokára a kutügyről egy pihenős katona és begyűjti a vizeinket.

Amint elment, úgy érzem, ezek megölnek, attól az üvegtől függ az életem. Ebben a hőségben nem lehet máshogy kibírni.

20 perc múlva valóban zártunk, bár ez most egy ún. kis zárás volt, ami két főt jelent, vagyis kijött mellém egy pihenős társam is. Neki az épp beérkező gép elejénél, nekem a végénél kellett állnom. Kis zárás, mert a francia az nem olyan fontos, majdnem ellenség. Szerencsémre a hátsó lépcsőn hagyták el a gépet a francia katonák, nagyon tetszett az egyenruhájuk. Nem is volt egyforma, némelyik mintha Rejtő regényből lépett volna ki, biztos, hogy idegenlégiós lehetett. Kijött egy kisebb magyar delegáció, a Kilós szokásához híven hajbókolt, és sorban kezet fogtak egymással.

Az egyik francia tiszt mikor hátralépett a kézfogás után, meglátott engem. Egy másodpercig sem teketóriázott, pár lépést megtéve egészen közel jött, hangos csattanással összecsapta a bokáját és feszesen tisztelgett nekem.
Amennyire tőlem telt, viszonoztam, bár Kilós rémült arcáról azt olvastam le a francia háta mögül, hogy istenem csak el ne rontsa! Tisztelegtem én már néhányszor baszki, megoldom.
És tényleg, a francia tiszt a tisztelgést követően még barátságosan felém is biccentett, majd visszalépett. Ezt látva a többi is felém fordult, tisztelegtek, de már csak hanyagul, a miheztartás végett. Aztán elvonultak.

A szám teljesen kiszáradt. Nagyon örülök, hogy semmi gubanc nem volt, nem kellett lelőnöm senkit, mert nem tudom, hogy csináltam volna, hogy ne a Kilós legyen az első.

Az ingem mintha kátrány lett volna ami épp a bőrömbe ég, úgy perzselt és amint magamra maradtam, kitűrtem a nadrágból. Nem szabad ilyet, de nem bírtam. Megpróbáltam az öv alá, de a nadrág fölé, a kettő közé bepasszírozni, de nem sikerült rendesen, nagyon szedett-vedettnek látszódtam. Viszont közben a derékszíj csatja hozzáért a hasamhoz, és több vörös csíkot is beleégetett. Hamar elmúltak, de érzékeny maradt a helyük.

Délután a köteléken Szadó őrnagy bejelentette, hogy fekete feliratokat találtak a betonon, és megállapították, hogy mi, határőrök rajzoltuk oda a bakanccsal. De ez elkoptatja a surranó talpát, ezért szigorúan tilos! Akit észrevesznek, hogy rajzolgat, vagy cseréltetni akarja bakancsát, arra rá lesz HTK-zva. Tilos továbbá álló helyzetben járőrözni, ami szerintem meg lehetetlen is, mindenesetre mivel a bakancs talpa olvad a meleg talajtól, tilos a megállás, folyamatosan járkálni kell, különben ki kell fizetni a bakancsot. Lényeg, hogy  tilos megállni, kötelező folyamatosan lépdelni. Vegyük tudomásul, hogy itt vigyázni kell a felszerelésre, mert az komoly érték. Tehát nincs rajzolgatás, nincs megállás.
Előre a hazáért.

Az, hogy mi megsülünk, nem érdekes.

312

Július 12. Vasárnap

A változatosság kedvéért ma jött egy Rövid Ugrás. Éjszakás szolgálatból délutánosba mentem. Ferihegy 2-re kampózni. Össze-vissza kavartak a váltással, majdnem megszívattak, de aztán csak 4-et álltam kinn.

Kübli volt a küti (Kutató ügyeletes tiszt), nagyon furán intézte a váltást. Volt, akit kitett két órára, némelyikünket fél órás kint lét után leváltotta. Egész addig nem értettem, mi zajlik, amíg be nem mentem a kutügyre pihenni. Azt én is érzem, hogy embertelen a hőség, de én mindig is jól bírtam a szárazságot.
Amikor cselgáncsoztam, volt időszak, amikor a versenysúlyomnál jóval többet nyomtam, de versenyekre le kellett adnom a felesleget. 49 kilóban indultam a versenyeken, a mérkőzéseket megelőző mérlegelésen ennél kevesebbnek kellett lennem. De egyszer csak, számomra is megdöbbentő módon, fejlődésnek indultam, vagy növekedésnek, vagy testesedésnek, vagy izmosodásnak, vagy emberesedésnek, vagy férfiasodásnak.
Nem tudom.
De gyakorlatilag hetek alatt a kis keszeg, pilinszka karjaim izmokkal teltek meg, a horpadt kehes sima mellkasom domborodni kezdett, még néhány erősebb, vastagabb szőrszál is megjelent, a mellszőrzet előfutáraként. De úgy összességében megvastagodtam és időnként már a 62 kilót is meghaladtam, a kéthetenként, ritkábban hetenkénti versenyekre mindig le kellett fogynom erről a súlyról 49 kiló alá. A versenyek, sőt már a mérlegelés után vadul vetettem rá magam a szendvicsekre, csokira, amit még tatamira indulás előtt egyáltalán lehetett, aztán a következő héten folyamatosan zabáltam, tömtem a nyersanyagért szűkölő, minden hasznosíthatóra végletekig kiéhezett szervezetem.

Majd a versenyt megelőző héten fogyasztani kezdtem. Mivel zömmel izomtömeg került rám, abból fogyni nem lehetett, így az edző saját fejlesztésű módszerét alkalmaztam. Naponta 2 deciliter víz, 1 deci joghurt vagy kefír, reggeltől estig edzés, edzés után futás, beöltözve annyi ruhába, amennyit csak fel tudtam húzni több rétegben, melegítő, cselgáncsruha, anorákok, sapka, majd mindezek után szauna, ugyanebben a szerelésben. Vagyis a fogyókúra lényege, a folyadékot kihajtani a szervezetből. Otthon nem tűnt fel, mert kajálni mindig bementem a szobámba, mivel ott tudtam háborítatlanul olvasni, ez évek óta így volt, nem volt rendkívüli. Bevittem az ételt, behívtam Buksit és mindent feletettem vele. Ha valamit nem evett meg, arról hihető volt, hogy nekem sem kellett, vagy ha kínos lett volna egész tányér zöldbabfőzeléket a szemetesbe kotorni, akkor egy óvatlan pillanatban lehúztam a vécén.
Szédelegtem ugyan sokat, felerősödött a hallásom és a csöpögő vízcsapokat, az osztálytársaim nyelőcsövének hangját, amikor eresztették le rajta az iskolatejet vagy kólát, messziről meghallottam, sáros tócsákat kívántam meg, de végül is extrém erőkifejtés mellett, ruhában edzéskor, 2 deci bevitt folyadék segítségével egy hét alatt mindig leadtam a felesleges 10-13 kilót. De ha ruha volt rajtam mozgás közben akkor még csak-csak, viszont akármennyit ültem a tűzforró szaunában, nem izzadtam. Épphogy gyöngyözött a homlokom, a sporttársaimról csöpögött, folyt, néha igazi közelharcot vívtam, hogy ne rám fröcsköljék puszta jóindulatból, hogy úgy nézzek ki, mintha izzadnék, de nem izzadtam. Negyedórákkal többet tudtam eltölteni benn, mint ők, bőven száz fok fölé fűtöttem a kabint és röhögtem, amikor percek után üvöltve menekültek, míg én nyújtózva csukott szemmel élveztem.

Így most is nagyon jól bírom, de most nem élvezem. Sőt. Ebben a hosszú gatyában, surranóban szétmállik a testem. A pöcsöm szikkadt szütyő, sokszor haragszom Editre, hogy miért nem használtuk, amikor még amolyan fickósnak tűnt, mert most vizelésnél is már alig látom, úgy összesült.

A kutató ügyeleten mondja Kübli, hogy Kistatár elájult kinn, most saját hatáskörben átszervezte a szolgálati helyeket, a két előtér szolgálatot összevonta, a hátsó okmányost most megszüntette, onnan úgyis csak a catering szolgálat jön nagyon ritkán, azokat amúgy is felesleges külön ellenőrizni. Így két katonával több jut a váltásokra és ha teheti mindenkit sűrűn behoz. Kistatár keszeg, betegesnek látszó apró gyerek, utánam vonult, kisMamut. Nem bírja a meleget, őt csak fél órákra lehet kirakni. Még jó, hogy a takarítónők észrevették, hogy összecsuklott, ki tudja meddig feküdt volna ájultan az izzó betonon. Így is bepirosodott az arca, ahol a földet érte.

Fél órát vagyok benn, megyek is ki váltani valakit.

Olyan támadásba lendült a nap, hogy a megadáson gondolkodtam, fehér zászló, követek, mindent bevállalok, bármilyen egyezményt aláírok, mehet a hadisarc, de a lángszórót fordítsátok valamerre másfele!

Lehetetlen megállni akár egy pillanatra is, itt az üres rampán, az üres betonon, ahol most nem áll egy gép sem, nincs árnyék. De megállni nem amiatt nem lehet, hogy olyankor megszűnik a menetszél.
Nem.
Hanem mert, ha megállok, olvadni kezd a bakancs talpa. Olyan, mintha a padlóra csorgott mézbe lépne az ember, hangos cuppanással lehet felemelni a földről. Ha csoszogok fekete csíkokat tudok húzni magam után. Benn a lábam megdagad, a lábujjaim összetorlódnak, marja a lábujjak közét a tocsogó izzadtság. Szinte hallom sisteregni.

Mintát tudok rajzolni a betonra. Saját Nasca vonalakat tudok készíteni. Üzenhetek az Isteneknek!

Hurrá, végre, kétoldalú lett a kommunikáció!

Na de mit üzenjek, mit mondjak Istennek?

Tudom már!

Akkurátusan, a bakancstalpat fel sem emelve a betonról, kirajzoltam, hogy hány napom van még hátra.

312.

Na itt van Isten! Bekaphatod, ennyi napig perzselhetsz még itt engem, te rohadék.

Messziről láttam, hogy megint megjelent a múltkor látott sárga autó, kikanyarodott a leszállópályára és hihetetlen sebességgel száguldott rajta végig többször is.



Azt hittem a sofőr agyára ment a meleg és tombolni ment ki oda, de később meg tudtam, hogy az egy speciálisan kifejlesztett Saab típusú kocsi, amivel a reptéri szolgálat azt méri, hogy mennyire csúszik, illetve tapad a beton. Általában nagy esőben és télen vizsgálják, ezért nem találkoztam még én ezzel olyan sűrűn. A többiek legyintenek, februárban naponta látták. Eső ugyan sok esett nemrég, de nem mindig kell ezt az ellenőrzést elvégezni, ugyanis van egy bizonyos vízréteg, amit a nagy sebességgel, több tonna súllyal a betonra feszülő kerék kiprésel maga alól és gyakorlatilag száraz talajon fékez. Csak ha már nagyobb a víz mennyisége, akkor lényeges a tapadás mérése. Most meg azért fontos ellenőrizni, mert annyira forró a beton, hogy nem csak a bakancsunk talpát, de a kerék felületét is megolvasztja, rátesz még a súrlódás is és a megolvadt gumi vékony filmréteget hoz létre, amin az egész repülő elcsúszhat, de minimum hosszabb a fékút.

Saabot most láttam élőben először, illetve először úgy, hogy tudom is mi az. Ezért ujjongani kezdtem, mikor dolga végeztével felém kanyarodott. Gyönyörű járgány, nem olyan doboz alakú, mint a Wartburg vagy a Zsiguli. Egy középkorú fickó ült benne, ahogy megállt mellettem, kinyújtott az ablakon egy kis üveg Traubisoda-t. Kérdezgette, hogy bírom és őszintén meglepődött, hogy nem az ő tiszteletére járok egy helyben is magasra emelt lábbal, hanem mert az én talpam égeti, a bakancsét olvasztja a meleg.

– Igen, ilyenre melegre én sem emlékszem. A talajtól számított egy méteres magasságban mért hőmérséklet a referencia adat. Ott most 70 Celsius fokos a levegő.

70 fok? Egy méter magasságban? Az a derekam felett van. Nem csoda, hogy megpörkölődik a tököm. Hány fok lehet közvetlenül a beton?

A férfi szerint 85-90. Hihetetlen.

Megköszöntem az üdítőt, adott még flakonból vizet, kérdeztem, hogy használhatom-e bőven?

– Persze. – mondta – Én mindjárt bemegyek az épületbe, után tudom tölteni.

A hideg, ragacsosan édes Traubit néhány korttyal leöblítettem a torkomon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, lehajoltam és teletöltöttem a bakancsaim. Mennyei érzés futott végig, csendesítette el centiről centire a bőröm sistergését, a lábujjaimat elérve ugyan már langyosan csordogált, de még így is sarkvidéki klímaként hatott. Az arcomon valószínűleg radikális változások jöhettek létre, mert a férfi felkiáltott.

– Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Azt tartsd meg! Szólj a feletteseidnek, hogy lássanak el titeket vízzel, én is megmondom nekik. – szólt oda nekem és elviharzott. Láttam, hogy bemegy az épületbe, aztán több körben üvegeket pakol a kocsijába. Majd végigjárta a társaim, mindenkinek Traubit és vizet vitt ki. Tényleg be is szólhatott Küblinek, mert a pihenős társaim elkezdtek negyed óránként körbejárni és mindenkit elláttak vízzel. A bakancs feltöltése néphagyomány lett, igaz, hogy csak pár percig hűsített, és azután a víz valahogy gyorsan elillant a zárt bőrbakancsból, de ha rendszeresen utána tudtunk tölteni, rengeteget enyhített. Kübli nagyon rendes volt, végül mindenki kb. csak 4 órát volt kinn, ugyan nekem is végig kellett járnom pihenőidőmben a többieket és vizet kellett kivinnem, de minden jobb volt, mint kinn sisteregni.

A Ferihegyi Reptér különleges járművei:

A Saab fékhatásmérő autó képekben

Videón:

313

Július 11. Szombat

Napközben be voltunk szarva nagyon, többször megkerestük egymást Molnár Csabival, hallott-e valamelyikünk lezuhant MALÉV gépről, volt-e valami fennakadás, van-e hír, hogy valamelyik elromlott, nem tudott felszállni, vagy, hogy egyenesen minket gyanúsítanak-e, amiért mindent elállítottunk?

De egész nap semmi nem volt, pedig minden neszre felfigyeltünk, minden mozgást megvizsgáltunk a folyosón, nem értünk jönnek-e. Gondolkodtunk, hogy jöhetnek rá, hogy mi voltunk, mondjuk ujjlenyomatot vesznek, és már láttuk magunkat, ahogy csajkával kopogunk át egymásnak a cella falán.
Megbeszéltük, hogy többet ilyet nem csinálunk, nem nyúlunk a pilótafülkében semmihez, legfeljebb még azt megnézzük egyszer, ha a kormányt befele nyomjuk, kijönnek-e a pedálok, de többet semmit nem piszkálunk.

Talán az lehet, hogy ráfogták az egészet valamelyik takarítónőre, vagy, hogy a következő szolgálatba lépő pilóta úgy vélte, az előző társa szórakozott vele, esetleg gömbvillám állította át a gombokat. De vélhetőleg senkiben nem merült fel az a gondolat, hogy mi voltunk. Tán olyan elképzelhetetlen, szinte blaszfémia azt feltételezni,  hogy egy határőr ki tudja nyitni a gépet, be mer ülni a pilótafülkébe és van pofája összekuszálni a dolgokat. Nem, ez viccnek is rossz, csak olyan lehetett, aki amúgyis feljárogat a gépekre, biztos valamelyik rosszindulatú, szalonspicces takarítónő. Mindenesetre úgy néz ki, ezt egyelőre megúsztuk.

Éjszaka most Ferihegy 1-re mentem kutyával.

Sokat álltunk kinn, ezért a részleges áramszünetben begyalogoltam egy gép mellé. Részleges, mert világítottak a repteret üzemeltető fények a leszállópálya mentén, és az irányítótoronyban. Ezeket tegnap Ferihegy 2-n csak akkor kapcsolták be, ha közvetlenül indult vagy érkezett valami gép.

Most Pofás volt velem. Ez az első alkalom. Amúgy Misike kutyája, szinte csak vele megy szolgálatba. De mára elkértem, még egy jó adag büszkeséget is kiváltottam, hogy szeretném a kutyáját megismerni.

Szerettem volna, de nagyon sok esélyünk nem volt ismerkedni, mert hullafáradt voltam. Nem volt most Rövid Ugrásom, 24 órát pihentem, de azért ma csak lerendeltek külső körletet takarítani, meg úgy egyébként is 12:20-tól talpon vagyok. Reggel 6-kor adtam le a szolgálatot és csak 8-kor feküdtem le.

Most meg hajnal 4 óra.

Még sincs kedvem ismerkedni Pofással.

Lefektettem magam mellé.

Leültem a gép kerekére. Illetve csak nekitámaszkodtam, de olyan nagy felületen sikerült, hogy nem csúszhattam le.

Pihenni akartam, nem bóbiskolni.

Nem volt terv, de azt tudom, hogy elaludni kifejezetten nem akartam.

De mégis meg tudta rázni valaki a vállam.

Bódai hivatásos törzsőrmester állt előttem, olyan pózban, mint aki lehajol féloldalasan egy élettelen test fölé, megpiszkálja és figyeli, hogy felszusszan-e.

Én felszusszantam, és úgy meghökkentem, hogy elfelejtettem felállni. Bódai egy fiatal, majdhogynem energikus tiszthelyettes.

– Mit csinál, katona? – kérdezte érdekes aggodalommal a hangjában.

– Elaludtam.

Olyan fáradt voltam, hogy a „jelentemet” is elfelejtettem.

– Hogy-hogy? – olyan őszinte csodálkozás érződött ebből a kérdésből, hogy megnyugodtam. A „hogy lehet az”, naív kérdése sugárzott belőle.

Azok a tisztek, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban a sorállománnyal, nem tudják, hogy minket teljesen széttrancsíroznak? Hogy alig tudunk pihenni, mindenki élőhalottként vegetál?

Úgy éreztem, annyira erős a megdöbbenése, hogy nem kell magyaráznom, a lényeg elég lesz.

– Muszáj volt. – mondtam röviden, a keréken ülve, és olyan beszédes volt mindez, az ábrázatommal, a hangommal együtt, hogy jóindulatúan válaszolt.

– Ez így nagyon feltűnő, valaki megláthatja. Menjen ki hátra és néha guggoljon le.

Felálltam, megköszöntem.

Most először beszéltem, beszélt velem egy tiszt emberként. Nem volt „törzsőrmester elvtársnak jelentem”, nem volt „ezt azonnal jelenteni fogom”, hanem értés és megértés volt.

Talán nincs veszve minden.

Kimentem a beton szélére, kicsit megcsapott a gazos terület szele és most jöttem rá, a meleg nyomott benn el. A beton ontja magából a nap melegét. Mint egy kazán fűti a levegőt maga felett.

Úgy is mondhatjuk, dög meleg van.

Nappal kánikula, éjjel tompa hőség. A beton meg tüzes katlan. Ebben a sötétben olyan, mint a legfelső rétegében alattomosan megszilárdult lávafolyam, ha rálép az ember, átszakad és köpi a parazsat magasra.

Tényleg jobb a fűben.

Szolgálat után a reggelihez igyekezve a a klubszoba előtti folyosón meghallottam egy hírrészletet. Mire visszafordultam a nyitott ajtóhoz, amin belül néhány idősebb katona hallgatott rádiót, addigra a hírt elmondták.

Nem tudom mi lehetett, csak foszlányokat fogtam el, nem értem, mi keltette fel az érdeklődésem.

De most már végighallgattam a híreket. Most épp azt mondják, az ENSZ az Ötmilliárd napjának nevezte ezt a napot, 1987. július 11-ét, és egy horvát csecsemőt, Matej Gaspart nyilvánította a Föld ötmilliárdomodik lakójának. Elmondta a bemondó, hogy ez persze jelképes, nem lehet pontosan tudni, csak átlagot vontak. De nagyon sokan nincsenek elragadtatva, a hetvenes évek óta sorra jelentek meg a borúlátó, néha egyenesen pánikkeltő, globális éhínségeket és polgárháborúkat vizionáló tudományos publikációk.

Hát igen ezt megértem.

Illetve francokat.

Mennyi ötmilliárd ember?

Budapesten elférne?

Vagy Magyarországon?

Lapjával?

Van egymilliárd katona?

Hányan vagyunk?

Sok az egymilliárd? Százmillió? Mennyi az?

És mennyi fiatal van?

Hány velem egykorú, 18 éves?

314

Július 10. Péntek

Délelőtt berendeltek kihallgatásra. Szadó őrnagy, Szilasi törzsőrmester és Koltay zászlós ült a szobában. Szigorú arccal nézték, míg bejöttem és tisztelegtem. Kezdett melegem lenni.

– Na Dvorszky határőr, mi is van a pedáns renddel? – kérdezte Szadó.

Nem szólaltam meg, mert csak azt tudtam volna, mondani, hogy ott van kinn a kutyakonyhán. Szadó folytatta.

– Koltay zászlós, állítása szerint tegnap nem ezt tapasztalta.

Most jelentőségteljes csend következett, így megtörtem.

– Jelentem, tegnap a zászlós elvtárs több éppen zajló munkafolyamat közben járt ott, amik elvégzése látszólag rendetlenségnek hat. Amennyiben a mai kutyakonyhás váltótársam nem jelentette, hogy rendetlenség lenne, akkor azt gondolom, este mindent a legnagyobb rendben hagytam ott.

– Dvorszky, ne magyarázzon, magának a nap minden percében rendet kell tartania a kutyakonyhán! Megértette?

– Jelentem igen!

– Na és mi a helyzet a karnissal?

Na bassza meg, mi legyen? Nem mondhatom, hogy leszereltem. Viszont Szilasi pár napja még látta.

Tehát pár napja még volt.

Most meg nincs.

Eltűnt.

De Szilasi erélytelen fajankó, Koltaytól kell inkább félnem. Ha azt mondom, pár napja még volt karnis, most meg nincs, de nem mondom meg, hogy én szedtem le, akkor a többieket fogják gyanúsítani.

– Jelentem én úgy emlékszem, nem volt függöny.

Koltay felhorkant.

– Nem függöny, maga szerencsétlen! Karnis!

– Jelentem, függöny nélkül én nem figyelek fel egy karnisra, nem tudok róla.

Szilasi idegesen felpattant.

– Pár napja még az ujjam is végighúztam rajta! Nekem ne hazudozzon itt!

Figyelnem kellett, hogy ne remegjen se a hangom, se a szemhéjam, mert a gyomrom erősen rezonált.

– Jelentem, múltkor épp a kutyák ételét főztem, el se tudtam mozdulni mellőle, keverni kellett. Az ujjára emlékszem, a karnisra nem, azt gondoltam az ablakkeret volt koszos aznap. Nem akartam megkockáztatni, hogy anyagi kár keletkezzen abból, hogy leég a tészta. Arra kellett figyelnem. Utána viszont letakarítottam az ablakkeretet, nem figyeltem fel karnisra.

– Mondja Dvorszky, maga szerint én hallucinálok?

Megint nem mondtam semmit, de az orra alá dörgöltem volna, hogy nem az első eset, múltkor sem emlékezett pontosan.

– Na jó, utánajárunk ennek a dolognak. – legyintett lemondóan Szadó őrnagy – Van valami hozzáfűzni valója?

– Jelentem két póráz egyelőre leltárban van, de nincs a kutyakonyhán…

Nem tudtam befejezni, Koltaynak szikrát vetett a szeme. Nyilván azért, mert tegnap csak tehetetlenségében hozta el őket, értelmes oka nem volt.

– Ne azokra legyen gondja, eléggé benne van a slamasztikában ezek nélkül is! Lelépni!

Aztán behívták Németh Gyurit a rajparancsnokomat. Mikor visszatért a körletbe, kérdezgették a többiek mi volt. Ő gyanakodva méregetett.

– Valami karnis hiányzik, tudsz te erről valamit?

Németh Gyuri szinte sose volt a kutyakonyhára beosztva, ő nyilván nem emlékezett a karnisra, vagyis nem tudta megerősíteni, hogy volt-e olyan. De hát sose volt.

– Koltayék rajtam is keresték, de nem tudom, ti emlékeztek függönyre?

Körbenéztem, már mindenki gyanakodva figyelt.

– Nem függöny, karnis. Azt mondja a Szilasi, hogy pár napja ellenőrizte és tiszta kosz volt a teteje.

Legyintettem.

– ÁÁÁáá, a Szilasi hova nem képzel koszt?

Kisebb röhögés keringőzött, majd Gyuri annyit mondott:

– Karnisra én se emlékeztem, de azt mondták volt, most meg nincs a helyén.

– Akkor szerintem sose volt. – legyintettem újra.

Gyuri sokat sejtetően somolygott.

– Ezt mondtam nekik én is.

Szögi úr felült az ágyban.

– Mit csináltál vele, Dvorszky?

Elvigyorodtam magam.

– Sose volt.

Nagy röhögés támadt a körletben, Szögi úr felkiáltott:

– Némá!! Miből lesz a cserebogár! Dvorszky, nagy franc vagy!

10-től Ferihegy 2-re tettek éjszakás kutya nélküli szolgálatba.

Már megint totális áramszünet volt, semmilyen irányból nem jött fény, Budapest hatalmas vakfoltként rejtőzött az éjsötétben.

A sötétség, úgy nézem, illetve hallom, a hangot is elnyeli, mert olyan csend telepedet körém, hogy azt hittem, megállt az élet.

De teljesen, ahogy a Csipkerózsikában.

Éjfél felé valahogy rájöttek, hogy rájuk nem vonatkozik az áramszünet és mégis megjelentek a csillagok.

Ettől kirajzolódott nem messze Molnár Csabi alakja.

Amúgy töksötét volt, nem láthat messzebbről minket senki. Tehát elgyalogoltam hozzá. Ez szigorúan tilos. „Összeállni” nem lehet, az az egyik főbűn. Mert olyankor csökken a figyelem és ezt az egyet tökéletesen látják a tisztek. És nyilván csökken, mert valóban elterelődik, és beszélgetéssel az idő is felgyorsítható.

És nemcsak, hogy csökkent a figyelmünk, hanem olyan dolgokat műveltünk, amivel minden elemi szabályt áthágtunk.

Molnár nagyon megörült nekem, rögtön kellemes beszélgetés alakult ki. Átrágtuk, hogy ki mit gondol a TU-134-es és TU-154-es gépekről, valóban át tudják-e lépni a hangsebességet? Azt mondják, hogy mindkettő átalakítható katonai szállító- illetve bombázógéppé. A sebességet egy kar elmozgatásával adagolja a pilóta, és van egy teljesen pőrén kialakított stift, amit ha kihúz az ember, akkor hátra lehet húzni a kart, hogy a gép elérje a hangsebességet. Olyan töhötöm, olyan bumfordi gépek, hogy ezt igen nehéz elképzelnem. Meg hogy veszélyes bombázó tudna lenni, azt se nagyon tudom elhinni.

De orosz, és azok majdhogynem kávéfőzővel vitték fel Gagarint az űrbe.

Ki tudja? Lehet, hogy bombázó.

– Voltál már rajtuk? – kérdezte egyszer csak Molnár.

– Fenn a gépen? Nem, dehogy! Nem még.

– Gyere nézzük meg! Tudod, hogy kell kinyitni? – bökött az ajtó felé.

Nem, ez nekem eszembe se jutott, – döbbentem rá – nem figyeltem meg. Ennyit tesz, hogy míg én a konyhán voltam, ő már itt járőrözött. Tényleg kopasz vagyok.

Felgyalogoltunk a lépcsőn és fenn szédülni kezdtem.

Nem a magasságtól, hanem a helyzetem, a világbeli elhelyezkedésem miatt. Olyan lépcsőn mentem fel, miről nincs visszaút. Eddig is követtem el vétségeket, de mindig a természetes szükségleteim kielégítése okán tettem, például leültem, ettem, pihentem.

De most szánt szándékkal teszek olyat, amit szigorúan tilos.

És nagyon tetszett.

Le tudtam nézni az őrhelyemre, a reptér betonjára, ami most kezd kirajzolódni, látszik a széle, a vége, nem pedig egy sima horizont, mint lentről. Innen minden lekicsinyelhető, még az a szopás is, hogy ezen a helyen vagyunk rabosítva.

Megfigyeltem, ahogy Csabi kinyitja az ajtót és nagy levegőt véve beléptem egy TU-154-es gépbe. Sötét volt benn, de hozzászokott a szemem, ahogy az üléssor felé meredtem. Beljebb léptem, letettem a géppisztolyt valamelyik székre, és végiggyalogoltam a sorok között. Minden támlát végigsimítottam, lassan húzva a kezem a szöveten, aztán visszafele jövet leültem középtájt. A közlekedő folyosóhoz legközelebb esőbe. Végignéztem a támlák közt előre, Molnár is széttárt karokkal ült az első sorban, szinte feküdt. Kihúzódtam az ablakhoz, feltoltam a napellenzőt és kinéztem a feketeségbe. Azt éreztem Szibéria felett repülök.

Alattam a néptelen táj, végtelen távolságok és én ebben a végtelenségben céllal, határozott elképzeléssel utazok egy ismert végállomás felé. Nagyon szeretnék repülni majd. Úgy, hogy tudom, hogy hova megyek, mondjuk Tokióba vagy Bangkokba. Hogy amikor beszállok, már pontosan tudjam, hogy a földgolyó egy másik szegletében fogok kiszállni és ez az én akaratomból történik. Hogy tudom, mit csinálok ott, miért megyek oda, tájékozott vagyok, ismerek elméletben egy olyan világot, amit otthon nem tapasztalhatok meg. És megérkezés után tudom egy csomó dologról, hogy hogyan működik, a finomságokat pedig ott a helyszínen kitapasztalom. Megismerem.

És úgy jövök vissza, hogy miközben Pesten élek, pontos képem van egy 6000 kilométerre lévő város utcáiról, tudom, hogy melyik sarkon van jó fagyi.

Igen, akarok utazni egy ilyenben, amikor tényleg repül.

Ülök-e majd valaha repülő gépen?

Előrementem Molnárhoz.

– Ezt ki tudod nyitni? – mutattam a pilótafülke felé. Elvigyorodott, hogyne tudná.

Pár pillanat múlva feltárult egy ipari űrhajó fedélzete. Műszerek, kapcsolók, karok kétségbeejtően nagyszámú csoportja, mind vastag, kazánzöld pléhlemezbe, durván csavarozva. Meglepett, hogy ezt vezetik azok a jól öltözött elegáns pilóták. Valahogy a kertésznadrág és fül mögé dugott ácsceruza jobban illett volna ide. De az a tudás, ami ennek a működtetéséhez egy pilótának, egy embernek kell, az lenyűgözött. Milyen ész, milyen agy, milyen memória kell ehhez? Micsoda bátorság kell ahhoz a merészséghez, hogy más emberek életét a saját önbizalmam kezébe tegyem? A saját képességeimbe vetett hitembe? Mekkora teherbíró képessége lehet az ezzel járó felelősség viseléséhez? Két-három zseni tudását is kevésnek tartottam volna, pedig az első és másod pilóták közül mindegyik képes önállóan elvezetni. Felmérhetetlen csúcsteljesítmény.

Ezért elhatároztam, hogy elkezdem megszerezni ezt a tudást és hirtelen meghúztam egy kart.

Molnár megdermedt, figyeltük a műszereket.

Nem történt semmi.

Elfordítottam egy másik kart.

Semmi.

Molnár is megnyomott valami gombot majd vadul, aztán röhögve kapcsolgattunk, nyomogattunk mindent, amit értünk. „Ki meri még azt is megnyomni” versenyt játszottunk.

– Na de azt a pirosat, tuti nem mered! Baszki! Elforgattad? Na akkor ezt nézd, ezt megnyomom!

Egyre haladtunk a főkapcsoló kinézetű karok felé.

Semmire nem volt reakció.

Egymás elől kapkodtuk a csemegének ígérkező kallantyúkat, aztán amelyiket egyszerre értük el azt egymásnak feszülve akartuk elorozni, tologattuk messzebb a másik kezét, hogy végre mi magunk valahogy el tudjuk fordítani, kiabáltunk egymásnak, röhögtünk, amíg ki nem fáradtunk.

– Jó! Jó, elég, állj! Vége! Állj meg.

Visszahuppantunk a pilótaülésekbe, még rázott kicsit a röhögés mindkettőnket, aztán lassan elcsitultunk.

– Te! Vissza kéne állítani!

–ÚÚhhbbaszdmeg! De hogy?

– Nem tudom. Melyiket nyomtad meg először?

– Honnan a fenéből tudjam?

– Hogy találtad ki, hogy melyiket?

– Nem találtam ki, elfordítottam.

– Kapcsoló volt, vagy valami kar?

– Nem tudom, nem emlékszem, nem arra figyeltem!

– Akkor mi a faszra, baszki? Valahogy vegyük sorra! Nekem azt hiszem ez volt az első. Nem tudom. Ez lett volna a második? Ááá basszus ez nem fog menni, remélem, ha ráadják a gyújtást, nem száll neki egyből az irányítótoronynak.

– Nem is arra áll az orra!

– Az tök mindegy. A kormányt eltekergetted?

– Nem. Azt még nem.

– Nem is mozdul.

– Hogy-hogy? Én ki tudtam húzni.

– Hogyan? Kifele?

– Hát magam felé…

– Ja igen. És történt valami?

– Nem tudom, olyan mintha valami nagyon ellen tartana. Nézd már meg hátul. A szárny felett nézz ki az ablakon. Hátha valami látszik.

– Na van valami? Most forgatom balra is. Mondjuk alig megy. Látsz valamit? Nem emelkedett meg valami a szárnyon?

– Kurva sötét van, nem tudom. Most csinálsz valamit?

– Persze! Ezeket a pedálokat nyomkodom. Ha lenyomom az egyiket, feljön a másik.

– Tényleg? Mindjárt kipróbálom.

– Várj még! Látsz valamit?

– Semmit. Te nem lesz ebből baj?

– Tudsz repülőgépet vezetni?

– Honnan tudnék?

– Nem fogsz tudni felszállni?

– Nem.

– Akkor meg mi baj lenne?

– Na ja. Te! Ezeket a pedálokat én egyszerre be tudom, nyomni. Ja, de mintha most besüllyedt volna a kormány.

– Igen, tényleg, ha erősen nyomom, bemegy mind a két pedál. De ha a kormányt megtartod keményen, akkor nem megy be. Nézd!

– Aha, tényleg.

– Na és ez mit bizonyít?

– Bizonyít? Tudja a faszom. Azt, hogy fingom nincs, hogy működik.

– Azért jó, hogy az egész áramtalanítva van.

– Nemtom, fülledt a levegő, húzzunk le innen.

– Húzzunk.

– Te! Melyik a te géppisztolyod?

– A jobb oldali.

– Milyen jobboldali?

– Hát bejöttem, befordultam és letettem jobbra egy ülésre.

– Nem. Oda én tettem.

– Ne csináld. Akkor melyik az enyém? Tudod a számát?

– Minek?

– A géppisztolynak, baszdmeg!

– Van száma?

– Úgy osztották ki.

– Ja valami rémlik, kurva régen volt.

– Nekem, amikor szakács voltam mindig keresni kellett. Szám alapján.

– És nem emlékszel?

– Miért látod?

– Nem. Kurva sötét van. Azt se tudom, hol keressem.

– Én meg nem emlékszem.

– És most mi legyen?

– Amikor megkaptam magamra állítottam a szíját.

– Ja, én is.

– Akkor egyszerű, én vékony vagyok, te meg kövér.

– Anyád picsája a kövér!

– Jó, de nagyobb vagy, vedd csak azt fel a hátadra. Szorít? Mert ez nekem kurva nagy.

– Szorít.

– Mert kövér vagy.

– Anyád picsája a kövér!

– Na, add ide a fegyverem!

315

Július 9. Csütörtök

Kutyakonyhán kezdtem ma reggel. Gyorsan kitakarítottam és végre hosszú hetek után kihoztam Lux-ot a kennelből. Nőtt sokat, de nem testesebb lett, hanem csak magasabb és nyurgább. Semmilyen kötelék nincs köztünk, alig ismer. Azokkal az őrkutyákkal sokkal bensőségesebb a viszonyom, akiket kiviszek szolgálatba. Lux lenne a saját kutyám, akiért felelősséggel tartozom, akinek a fejlődése rám van bízva. De szinte sosem találkozunk, akkor is csak a szükségleteit elégítem ki, kitakarítom a szart a ketrecéből, és adok neki kaját, hogy összeszarhassa újra. Ennyiből kellene az összetartozás mély érzését felépítenünk. Misike jóval többször járogat a kutyakonyhára, elmondása alapján foglalkozik is Lux-szal, de ettől nekem nem lesz könnyebb a dolgom. Állandóan a pihenőidőmben tesznek ide, csakhogy akkor is a normál kutyakonyhás feladatokat kell elvégeznem előbb, nincs időm tanítgatni senkit. És ha ma is elvisznek délutános őrszolgálatba, harakirit fogok végrehajtani egy szájkosárral.

Az kétségtelen, hogy bár kacsázik ide-oda, kereng körülöttem Lux, de a pórázt nem rántja meg, hanem hatókörön belül marad. Vagyis valamit azért fejlődött.

Már kora délelőtt döglesztő a hőség, a pár nappal ezelőtti erős esőnek már semmi nyoma, sőt, most időnként én locsolom fel a kennelek betonját, hogy hűljön a környezet, ne főjenek meg benn. Megfigyeltem már, hogyha sokat süti a kennel betonját a nap, akkor sűrűn emelgetik a lábukat a kutyák, nyilván égeti a talpukat. Parancsba is kaptuk, hogy napközben kinn a repterek szolgálati helyeit a betonon kívüli földes, gazos részen közelítsük meg, ha rá kell térnünk, akkor futólépésben tegyük, ne égesse a forró beton kutyák lábát. Pokoli tud lenni a hőség kinn. Elképesztően nagy betonnal fedett terület és csak úgy ontja a magába szívott meleget, néha úgy átizzadom az alsógatyám, mintha medencéből jöttem volna ki épp. Itt a kutyakonyhán azért enyhítenek a kutyákon és rajtam is a fák.

A fekvést gyakoroltam Lux-szal épp, mikor megjelent Koltay zászlós.

Két póráz volt a kezében, azt lóbálta felém.

Nem is hagyta, hogy jelentsek.

– Mondja határőr! Mi a véleménye ezekről?

– Jelentem eléggé elhasználtak, nem ártana cserélni.

– Az Isten fasza a hülye fejébe, nem úgy értem. Hogy kerültek oda, ahol megtaláltam?

Honnan a faszomból tudjam, hol találta meg?

– Jelentem, nem tudom hol voltak!

– Az még rosszabb! Azt se tudja hova hányja szét a magára bízott anyagot?

– Jelentem minden szolgálat rovanccsal kezdődik és azzal is fejez…

– Pontosan tudom, hogy zajlik, nem azt kérdeztem általában mi a helyzet, hanem az érdekel, ez a két póráz, hogy kallódhatott el?

Nem tudtam mit mondani.

– És miért nincs ezen a kutyán szájkosár? Álljon már hátrébb azzal az állattal, mit akar? Hogy megtámadjon?

Nem bántam volna, már csak azért is, mert ő jött ennyire közel. Miért mi hátráljunk?

– Nem tudja, hogy minden őrkutyán szájkosárnak kell lennie kennelen kívül?

– Jelentem, ez még nem őrkutya, ez még csak kölyök.

– Az engem nem érdekel, azonnal vigye vissza a kennelbe.

Lux az egészből semmit nem fogott, forgolódott, érdeklődött, lekötötte a figyelmét a szagolható környezet, és amikor elindultunk hebrencs ugrándozással követett. Még hogy őrkutya.

Közben Koltayt hallgattam.

Ennek a tálja üres! Annak meg szaros a ketrece.

Nem szóltam egy szót sem, visszazártam Luxot, Koltay követett és ingerülten kérdezgetett.

– Jöjjön csak! – mondta, aztán és bevezettet az épületbe.

– Ezek az edények mit keresnek itt? Mi ez a trehányság? A kutyatápos zsák miért áll tárva nyitva? Mi ez a mocsok itt?

Magyaráztam, hogy most egy folyamat közepén toppant be. Előkészítettem az edényeket, alapanyagokat a főzéshez, de még előtte kimentem, hogy foglalkozzam egy kicsit a rám bízott kutyával.

– Na ne szédítsen engem! Ne higgye, hogy ilyenekkel engem meggyőz! – mondta miközben egy széket az ablak elé húzott, és felállt rá.

– Engem nem tud átverni! Hiába erőlködik.

Ekkor egy kicsit megállt a keze, meg a szája is. És meredt az ablak fölé

Na mi van faszom? Mégis át tudlak?

– Hol a karnis? – kérdezte fenyegetőn.

– Jelentem, a micsoda?

– Na ne nézzen engem hülyének! A karnis!

– Jelentem nincs függöny, sose láttam.

– Nem függöny, maga húgyagyú! Karnis. Hol van a karnis?

– Jelentem nincs karnis.

– Látom, hogy nincs, azért kérdezem, hol van! – ordította.

Teljesen kitért a hitéből, hangosan kiabált a székről, hadonászott, mint egy karmester. Lehet, hogy Szilasi adott neki ötletet, lehet, hogy ezeknek egy rúgóra jár az agyuk, de a hónap legjobb ötlete volt leszerelni és eldobni a picsába.

Toporzékolva röhögtem belül, aztán gondoltam lezárom a dolgot.

– Jelentem a szóban forgó tárgyat sose láttam! De ha volt, ebben benne van!

Benyúltam a fiókba és az orra alá csaptam a füzetet, amit alá is írtam a kutyakonyha átvételekor. Nyilván sose volt benne ilyen. Edények, fakanalak, székek listája.

Álltam előtte vigyázzban, nem mozdultam, hogy értse, hogy keresgélnie neki kell.

Mélyen a szemembe nézett, én ártatlan arccal, tágra nyitott szemekkel néztem vissza rá. Vett egy nagy levegőt, leszállt a székről. Felemelte a füzetet, fenyegetően hadonászott vele.

– Ide figyeljen… – aztán lemondóan az asztalra dobta, de nem hagytam magam, odaugrottam, és lapozni kezdtem. Húztam az ujjam a sorokon.

– Karnis, karnis… – már köhögésbe kellett rejtenem a röhögést – Itt lesz az!

– Hagyja a fenébe!

– Igenis! – vágtam vigyázzba magam újra.

A legártatlanabb ábrázatomat vettem elő és tettetett aggodalommal vizsgáltam az arcát, hogy jól van-e.

A szemüvege mögött háborgott a tenger, de már nem szólt, felkapta a két pórázt és elviharzott.

Utána akartam kiáltani, hogy azok viszont tutira benne vannak a füzetben, de aztán hagytam elmenni.

Este, szolgálat után mikor megláttam, hogy Szadó őrnagy még benn van, hirtelen ötlettől vezérelve kihallgatásra jelentkeztem nála.

Elmondtam neki, hogy nálam mindig pedáns rend szokott lenni, kínosan ügyelek arra, hogy minden eszköz meglegyen, de ma Koltay zászlós ismeretlen céllal, ismeretlen helyre vitt két pórázt, valószínűleg cserélni fogja, mert jeleztem neki, hogy elég viseltesek, de ha netán nem kerülnek vissza, szeretném, ha kivennénk a kutyakonyha felszerelés listájából és ezt átvezetnénk a füzetbe is. Nem bírom a rendetlenséget, meg nehogy hiány keletkezzen nálam emiatt.

Szadó őrnagy aktívan helyeselt, megdicsérte példás rendszeretetem, hogy az ilyen katonát kedveli, majd megígérte, hogy intézkedik.

316

Július 8. Szerda

Tegnap este úgy tettek ki minket az IFÁ-ról Ferihegy 2-n, hogy a kutató ügyeletre be sem mentünk, csak felugrott a platóra az ügyeletes tiszt és találomra leváltottuk a kintieket. Normál esetben a kutató ügyeleten kapunk utasításokat, ki hova kerüljön, most a laktanyából rögtön a szolgálati helyekre tettek minket. Tárakat kinn kellett cseréltünk a délutános szolgálat katonáival.

– Aztán ne legyen hiány, mert mindenkit kollektíven büntetünk, ha eltűnik lőszer! – dörrent ránk a küti.

Jogos gondolat, mert most én vagyok a felelős azért a lőszerért, amit egy társam vett fel, de idő nem volt megszámolni, majd akkor derül ki van-e hiány, ha reggel kitárazok és ellenőrzöm.

Kidobtak hátra a beton legtávolabbi részébe, néhány lezárt MALÉV gép mellé.

Mikor az IFA elment, akkor döbbentem rá, miért is így váltottunk.

Teljes áramszünet van.

Olyan koromsötét, hogy az épületig el sem láttam, nem volt borús az ég, de a hold nem világított. A csillagok is szökésben voltak, mert semmi fény nem derengett sehonnan. Amikor gép érkezett, akkor felkapcsolták a leszállópálya mentén húzódó lámpákat, gondolom, valami gyorsan lemerülő akkumulátorról, mert amint leszállt a monstrum, rögtön le is kapcsolták. Az utasok kiszállítása a kocsik lámpafényénél zajlott, az útleveleket, ahogy az útlevélkezelők mesélték másnap, zseblámpák fénye mellett ellenőrizték.

Egész hajnalig nem oldódott meg a gond, éjjel végig áramszünet volt. Azt, hogy ettől miért fagyott le a kutató ügyeletes tiszt, illetve a váltás rendszere, nem tudom, de mindenesetre, 7 óra 50 percet álltam kinn.

Úgy a hatodik óra körül döntöttem el.
Ha egy HT (hivatásos tiszt) ellenőrizni jön a sötétben, lelövöm. Azt mondom nem láttam, sötét volt, fenyegetve éreztem magam, ezen keresztül a repteret és végeredményben a szocialista hazát, amit az én kötelességem most védeni.
Nem állt meg, szóltam.
Nem hallotta, nem figyelt, nem tudtam, hogy tiszt, nem látszott, sötétben az ő csillagjai nem világítanak, miért nem szólt, miért közeledett megállíthatatlanul? Azt hittem támad, úgy látszott teljesen, döntenem kellett, ha határsértő és nem cselekszem, akkor megszegem az eskümet, ez még így a legkisebb veszteség. Baleset. Sokkal jobb, mintha valami kár érné a szocialista haza vívmányait. Azt védem.

És megtettem.

Csodálatos dolgokat képzelegtem, versengve jöttek elém, Gitti, Koltay, Korlát százados meg a többiek és én hazafias öntudattal lőttem őket halomra.

317

Július 7. Kedd

Csak reggel 8-ig kaptam könyvet, fél 6-kor kellett kelnem, azt hittem szétrobbanok, megerősödött bennem, hogy nem jövök ki többet, ha nem kapok teljes szabadnapot. Edithez tegnap nem mentem át, Buksit vittem le és hosszan sétáltunk. Ahogy kinyitottam a ház kapuját szaladt is szélnek.

Arra megy amerre akar, szagok után, hangok után, mozgás, alakok, impulzusok után, érdeklődik, megvizsgál, megun dolgokat, szagokra rákattan, kutyatársakat elenged. A teste csakis a világ felfedezésének eszköze, mozgása könnyed, az irányt pillanatnyi döntései határozzák meg.

Egész este figyeltem.

Nem szóltam hozzá, nem instruáltam, hagytam hadd menjen. Lenyűgözött, hogy milyen céltudatosan válogat az ingerek között.

Olyan szabad volt, hogy könnybe lábadt a szemem, amikor őt látva a benti őrkutyák eszembe jutottak. Eddig azt gondoltam, hogy attól, hogy kutyás lettem, hűtlenné válok Buksihoz. Amilyen erősen éreztem ezt régebben, annyira éreztem most bűntudatot, hogy korlátozás nélkül hagyok élni a fajtájukból egyet, egy igen szerencséset. Holott a benti kutyák mindegyike szerethető lehetne, egy kijelölt ember öröme, támasza, társa, akitől hasonló szabadságot kaphatna, mint Buksi. Nem is tudtam rászólni, hogy most már menjünk haza, mert éreztem, hogy a hangom remeg, bicsaklik, erőtlen. Hagytam, hogy ő elégelje meg, ő akarjon haza indulni.

Egészen felzaklatva feküdtem le, Buksit beengedtem az ágyba, nyugtatott a testmelege, ahogy a mellkasomnak dőlve, fejét a felkaromra fektetve szuszogott.

És ebből az állapotból vert ki az óracsörgés és a visszafele ketyegő szabadságos könyv.

Éjszaka kampós szolgálatra mentem, végre Ferihegy 2-re.

318

Július 6. Hétfő

Újabb Rövid Ugrás, tegnap délutánból ma délelőtt jöttem kampós szolgálatra Ferihegy 1-re.

Megint előtérszolgálatra küldtek ki. Figyelgettem a buszokra szálló utasokat. Nincs erre sok időm, az épület lépcsőjétől másfél méterre áll meg a busz, kinyitja az ajtókat, ekkor nyílnak az épületek kapui is, kiözönlenek az utasok, két lépés után benn is vannak a buszban.

Viszont színesek, jól öltözöttek. Még a csehszlovákok is. Ma két gép is érkezett Prágából, karattyolnak a hülye nyelvükön, de ruházatukban inkább hasonlítanak a nyugatiakra, mint a szovjetekre. Gyerekként sokáig gondoltam, hogy a csehszlovák nyelv valami paródia. Amikor tévében láttam, igazából mindig vicces halandzsanyelvvel aláfestett némafilmnek éreztem, sose gondoltam, hogy jelentése van a bugyborékolásnak. Most meg látom, hogy egész komoly emberek, még a pilóták is egész folyamatosan beszélik röhögés nélkül.

Egy ideje egyedül álltam, mikor felbukkant a zöld tiszti Latvia a távolban, de veszett gyorsasággal közeledett.

Egyenesen felém.

Már kivehető volt Gitti vörös feje, az ijedtség legalább 50 méterről sütött róla. Megnyugodtam, mert én nem csináltam olyat, amitől ő meg lehetne ijedve, tehát nem miattam jön.

Nem tudtam, hogy mikor lépjek félre, mikor jogos, hogy félreállok egy felém, voltaképpen pedig a mögöttem álló épület felé robogó kocsi elől. Attól, ahogy igyekeztek, Gitti igen be lehet szarva, de nem hiszem, hogy csak ezért jöttek ki, valami egyéb okuk biztos van, mert ha nem lenne, Gitti annyit csak el tudna intézni a sofőrnél, hogy lassítson, de láthatóan a sietség fontosabb mindennél. Hatalmasat fékezett előttem a kocsi, a Latvia egy elcseszett találmány, olyan orrnehéz, azt hittem át fog bukfencezni rajtam, Gitti mintha fejest akarna ugrani a kocsiból, tányérsapkája a szélvédőre lapult, aztán nyílt is az ajtó a sapka kigurult a betonra.

Nézem Gitti feje benne van-e, de nem, csak a sapka esett le a nagy sietségben.

Vigyázz-ba vágom magam, hajlongjon ő a sapkájáért, de legyint, hogy nem kell foglalkoznom a formaságokkal.

– Dvorszky! Látott valamit, mióta szolgálatba lépett?

Ez meg milyen hülye kérdés? Hogy-hogy láttam-e valamit? Semmi mást nem csinálok, mint nézek, meg látok. Például nemrég egy csomó csehszlovákot. Előtte nagyon messziről láttam egy ismeretlen típusú, de nagyon jó formájú sárga kocsit. Meg valószínűleg Dajkának a Berben váltótársamnak a zsiráf alakú csuláját itt a lépcső mellett. Azt meg tudom mutatni, ha kell.

De végül is Gitti nem várta meg míg válaszolok.

– Nagyon fontos, hogy nyitva tartsa a szemét, mert a szolnoki börtönből elszökött négy rab, fegyver van náluk és valószínűleg erre tartanak. Nemsokára jön erősítés, addig maga tartja a frontot, nagyon figyeljen oda!

– Értettem! – kiáltottam propagandafilmbe illő tettrekészséggel és nagyon odafigyeltem, míg visszaszállt a kocsiba és elviharzott a betonon járőröző társaim felé. Süket csend lett megint, a szám megtelt nyállal, ezért hátrébb mentem a lépcsőhöz, és megpróbáltam többször is Gitti alakút csulázni.

Nem sokkal később felbukkant az IFA és a káromkodó Dajkát lökték ki mellém.

– A kurva életbe, alig egy órája, hogy eljöttem erről a helyről, basszátok meg! Nem vihettetek volna másik posztra?

De már robogott is tovább a kocsi, Dajka hiába dohogott. Jogosan, mert egész délelőtt szolgálatban volt, most meg riadókészültségbe helyezték és visszahozták.

– Na mi van? Mit bámulsz kopasz?

– Apád fasza a kopasz, Fiatal vagyok! – feleseltem, de nem győztem meg.

– Nekem, amíg élsz kopasz maradsz!

Nem indult valami jól a közös szolgálat, de aztán kiszedtem belőle, hogy az van, hogy a szolnoki fegyházban néhány cigány megtámadta az őröket, kettőtől elvették a pisztolyokat, meg szereztek egy AMD-t is, aztán kereket oldottak négyen. Feltételezhetően Pestre igyekeznek, onnan meg valahova nyugatra.

Valahogy sose kedveltem a cigányokat. Nem tudom miért, holott Apu és Anyu is nagyon szerette az autentikus cigányzenét, például a „szabolcsi cigánybotoló” elnevezésű dal Sebő előadásában mindig megállásra késztetett engem is az egyszerű szépségével. Na de a suliban az egyetlen cigánygyerek rossz volt, verekedős, én féltem tőle, bár akit kedvelt, az se szerette, csak rettegve tűrte. Demoklész kard volt, kerülendő. A másik velem egykorú cigánygyerek a telepen a Csillagvizsgáló. Valami születési rendellenességgel jött világra, úgy állt a nyaka, hogy csak felfelé tudott nézni. A testvérei miatt szembe csúfolni nem mertük, de rezegve kuncogott a játszótér, ha megjelent.

És most elképzeltem, ahogy a géppisztolyos cigány repülőgéppel akar szökni. Röhögtünk ezen Dajkával, messziről figyeltük, ahogy Gitti meg aztán még néhány tiszt körbe rohant, és időnként hozzánk is. Az a nyugalom, ami bennünk lappangott, attól, hogy ketten vagyunk, szöges ellentétben állt a tisztek kétségbeesett rémületével. Gitti jött és Korlát százados. Tisztelegtünk, Dajka jelentett, mint rangidős, én pukkadoztam, amikor azt mondta, hogy cigány, keréken, kerék nélkül előttünk rejtve nem marad, de ők annyira be voltak szarva, hogy semmit nem fogtak.

Dajka béna, nem tudja megismételni, nem tud újra zsiráf alakút köpni, állítása szerint az előbb is csak véletlen lehetett, de a fülébe tettem a bogarat, mert időnként félrevonult gyakorolni.

Miután bevittek bennünket derül ki, hogy sokkal nagyobb felhajtás volt, mint mi gondoltuk, óriási készültség volt, benn a laktanyában a fegyvereket is kiosztották és azzal ültek benn a stokin akiket nem hoztak a reptérre.

De nem történt semmi, soha többet nem hallottunk a reptér környékén kolbászoló cigányokról.

17-től szabadnapra engedtek.

319

Július 5. Vasárnap

222 napom telt el. Lesz még 333, 444, de viszont 555 már nem lesz, a bevonulásom utáni 555. napon én már szabad leszek két hete! Van még addig sok idő, de 222 nap is nagyon sok, ennyi elment, letöltöttem.

Délelőtt megint kutyakonyhára tettek.

Főzök, takarítok, teszem a dolgom. Ködi nagyon tapasztalt kutya, vagy van valami szenzora, de mindig előre tudja, mit csinálok. Hogy hozzá megyek-e épp vagy nem. Ha igen, azt messziről megérzi. Nem tudom, hogyan csinálja, mászkálok a ketrecek közt és amikor hozzá megyek éppen, akkor feláll és néz. Ez még takarításnál rendben van, mert sorban haladok, számíthat rá, mikor kerül sorra de az ételt testsúly alapján kell kiosztani. Csak hát ők nem úgy helyezkednek el a kennelekben és ezért mindig véletlenszerűen osztogatom. Vagyis nem tudhatja, mikor megyek épp hozzá.
De pedig tudja.
Amikor tényleg hozzá szándékozom menni, szerintem már akkor tudja, amikor kifordulok a kutyakonyháról, de még egyáltalán nem lát engem. Nem tudom, hogyan csinálja. Annyira nem is vagyunk összebarátkozva. Fura ez.

A tegnap hozott kutyát ma el is vitték. Rejtély.

Dél körül megállt az IFA, jöttek a tegnapi srácok, itt írjam alá, ne is kérdezzek semmit, nem tudják, hozzam a kutyát.

Biztos ezzel a pórázzal hozták, nem azzal ott hátul? Ő úgy emlékszik az az újszerű volt rajta tegnap.

Anyátok picsája, ha azt akarod elvinni, itt írd alá!

Oké-oké nem kell felkapni a vizet, jól van, lehet, hogy ez volt.

Még ki sem tolattak az IFÁ-val, már kanyarodott is be a kutügyes UAZ, hogy igyekezzek, itt leváltanak, megyek kettőtől kampós szolgálatra F1-re. Ilyen durva Ultra Rövid Ugrásom nem is volt még. Egy órára értem be a laktanyába, 20 perc múlva már robogott is ki velem az IFA. A húsz percbe kézmosás, egy Ultra Gyors Ebéd és a fegyver felvétele fért bele. Nem mondhatom, hogy bármelyik is pihentető lett volna. Ez így ultraszopás, ha a pihenőidőmben tesznek kutyakonyhára. Így nem tudok Lux-szal foglalkozni. Ma ki se hoztam, elég dolgom volt a tegnapi eső után kiseperni nagy vonalakban a vizet a kennelekből.

Lux így nem fejlődik, én viszont leépülök teljesen. 20 perc pihenő egy nap? Meg akartok ölni?