406

Április 9.  Csütörtök

Robinak valószínűleg szart se ér a saját becsülete, mert arra gyanakszom, felnyomott a Cupinál, aki ma a köteléket (eligazítás) tartotta. Ez ilyenkor mindig bohózatba torkollik. Cupinak matematikai sorozattal is nehezen leírható szemtengelyferdülése van, nem tudni melyik szemével lát előre. Vagy bárhová.­

Elmondja, hogy májustól jönnek az újoncok és átszervezés várható a szolgálatban. Ez mindenkire vonatkozik, jól figyeljünk!

(Kép forrása: http://milstory.blog.hu/2011/09/16/293_a_wc_hadmuvelet)

­– Konyhás kilépni! – dörren ránk. Két sorban, magasság szerint állunk a folyosó fala mentén, Cupi középen áll velünk szemben. Én szakács vagyok, nem mozdulok. Viszont a közelemben van az a két srác, aki lenn volt egész nap konyhamunkásként, meg a másik oldalamon az a kölök, akit pedig az ügyeletre küldendő ebédet a teherautókra pakolni rendeltek le.

Mindhárman ficeregnek egy kicsit, de maradnak a helyükön.

­– Na lépjen már ki! Meddig várjak?

Ekkor mind a hárman egy kissé odaverve a talpukat, előrébb lépnek.

Az alhadnagy felhorkan.

– Maguk meg mi az istent csinálnak? Mit mocorognak? Nem bírják ki ezt a pár percet? Vissza a sorba!

Negyed-fordulatot tesz a fejével, tekinteteivel végig pásztáz rajtunk, meg maga mögött.

– Maga meg lépjen már ki konyhás! Ne mondjam még egyszer!

Az ebédet pakoló srác ugyan visszakozott a többiekkel, de mivel határozottan ebbe az irányba szólt most Cupi, az előbb meg egyértelműen a másik kettőt parancsolta vissza, újból előlép.

– Maga sem bír magával? – tér ki a hitéből az alhadnagy – Hülyék gyülekezete! Maga lépjen vissza, maga meg lépjen elő!

Elém áll, tekintetét szigorúan belefúrja a két oldalamon álló katonáéba.

– Maga tényleg ilyen hülye? Nem maga a konyhás?

A két sofőr mellettem egyszerre kiált fel.

– Jelentem, nem!

– Hát magukat ki kérdezte? Mindenki meghibbant itt? Ilyen agyalágyult katonákat rég láttam!

Kicsit rogyadoznak a lábak az elfojtott röhögéstől.

Cupi erősen mellbe szúr a mutatóujjával.

– Konyhás!

– Szakács. – mondom önkéntelenül.

– Velem ne feleseljen! Senki nem kérdezte! Örülhet konyhás, teljesül a kívánsága, májustól nem lesz szakács. Egy újonc váltja majd.

Ez összességében igazán jó hír, bár senki nem érti miért nem jó nekem a konyhán.

Az alhadnagy a kötelék után behív az irodájába.

– Magával úgy tudom, mindig gond van – kezdi.

Nem tudom. Gond lenne? Időben megyek szolgálatba, a legtöbbször. Kiosztom rendesen a kaját, a katonák nem panaszkodnak, még halvány szimpátiát is látni vélek néha. Sose fikáztam az ételbe, ahogy az adyligeti tahók, a maradékot szétosztogatom a szemfüleseknek. Felküldöm a kutató ügyeletekre a hideg-meleg védőitalt, takarítok. Miért lenne baj velem?

Ja, mert ahogy mondja, a negatív hozzáállásommal rontom a harci morált a konyhán, ez a többiek hazafias elkötelezettségének a rovására megy, muszáj elmozdítania. Nem is érti, ha valóban szakács a szakmám, és civilben is konyhán dolgozom, akkor itt miért nem akarok?

Hát, hogy pont azért, azt tényleg nem érti, bár cuppogva emészti, időnként elhunyorogva mellettem két oldalt.

Még magyaráz, de én csak arra tudok gondolni, hogy gondja velem csak Robinak van. Nyilván felnyomott Cupinál. Azt persze nem tudhatta, hogy ezzel nekem tulajdonképpen segített is elkerülni a konyháról, de összességében gerinctelennek tartom. Az alhadnagy szereti azt, aki tájékoztatja. A konyhát Robin keresztül tapogatja le.

Indiában kézzel esznek. Nem tudom melyik a tisztátalan kéz, ők sose keverik össze, de az egyik kezükkel esznek, a másikkal törlik a seggüket.

Robi az alhadnagy jobbkeze.

És remélem, hogy Cupi a ballal eszik.

407

Április 8. Szerda

Péntekig szolgálat-képtelen vagyok.

Negyed 1-ig aludtam, még este jeleztem az alegység ügyeletesnek, hogy reggel beteg leszek, ne zavarjon.
Királyi dolgom van, nem teszek keresztbe egy gyufaszálat sem. Látogatást tettem a konyhán, mert éhes voltam, nem akartam az ebédet megvárni. Arra toppantam be, hogy Basa épp Robival vitázik, nem is igazán figyeltem, hogy min. Csak akkor éreztem, hogy nekem is türtőztetnem kell magam, hogy meg ne üssem, mikor valami olyasmit vetett a szememre, hogy semmi bajom, és csak lógok egész nap, de köhögtem neki rögtön egy kicsit csúnyán, Basa pedig a védelmemre kelt.

Akkor szorult igazán ökölbe a kezem, mikor a Hortományi alhadnagynak írt jelentésének velem kapcsolatos pontjait emlegette. Azt mondta, hogy mindent elkövet, hogy elkerüljek a konyháról, nem lesz nekem ilyen jó életem soha többet, vissza fogom sírni, de ő könyörtelen lesz és minden gazságomat megírja az alhadnagynak. Kipenderít innen a konyháról, hogy a lábam se éri a földet.

Zene füleimnek, semmit nem akarok jobban, mint innen elkerülni, bár jobban belegondolva már csakis Robi miatt mennék, más okom nem nagyon van, de nem mutathatom, hogy meginogtam. Robi igen elképedt, amikor illedelmesen megköszöntem a hozzám való jóságát, mosolyogtam, hogy annál, hogy innen elkerüljek, kevés fantasztikusabb dolgot tudok elképzelni. Zavarát azzal oszlattam el, hogy viszont a módszer, ahogyan teszi, az gyomorforgató, ugyanis azt az íratlan szabályt biztos ismeri, hogy nem köpünk a tiszteknek.
Egy gerinctelen smúznak tartom és legyen tisztában azzal, hogy amennyire tőlem telik, gondoskodom arról, hogy mindenki annak tartsa a laktanyában. Nekem az aranyéletem van oda, neki a becsülete, ha érzi a különbséget, biztos tudja, hogy melyiket lehet felemelt fejjel viselni. Viszont legalább nekem bebizonyította, hogy nem tévedtem a szakács suliban, amikor már ott rohadék féregnek gondoltam.

Nos, ebből tényleg majdnem verekedés lett, Basa fogta le, miközben hörgött, hogy szétbassza a fejemet, és vegyem tudomásul, hogy nem egy rohadék féreg.

Nem veszem.

408

Április 7. Kedd

Még mindig nem feküdtünk le Edittel, este már nem szóltunk egymáshoz. Öt hónapja ismerjük egymást, és még mindig nem hagyta magát. Jó, mondjuk ebből az öt hónapból négyet katonaként töltöttem.

Tegnap este Ricsi igazán rendes volt, érezte, hogy valami gáz van, rendelt nekem is egy Hubertust. Andi odaszólt neki, hogy ne igyatok inkább. Mikor a pincér kihozta, Ricsi felém se fordult csak rádünnyögte az asztalra, hogy ja, te úgyis vezetsz és beverte mind a kettőt. Aztán nekikezdett. Távolabb húzódtunk a csajoktól és mondta, hogy azt a gólt majd legközelebb meséli, de most elmondja, hogy náluk ez hogy van.
Náluk ez úgy van, hogy szerelmesek.

Nofene.

És hogy azt érzik, bármi jöhetne, semmi nem tudná ezt megváltoztatni. Neki Andi az élete értelme, nagyon örül, hogy több vacak kapcsolat után rábukkant. Andi egy angyal. És mesél és mesél, hogy múltkor is, amikor az ő szüleinél voltak Andi olyan aranyosan segített a mamájának, a szülei imádják.

– És lefeküdtetek már? – kérdezem bizonytalanul.

– Persze öregem, miért ti nem?

– Ööö... de, dehogynem…

– Hát öregem, Andi testét imádom, tudod milyen melle van?

Nem tudtam, odasandítottam és tényleg, Editénél nagyobb lehet, és tán jobban is feszült. Nekem is.

A dereka szélesebb, mint Edité, teltebb, de nagyon tetszetős, formás, a lába pedig…

Ricsi erősen oldalba bökött.

– Pont olyan csaj, mint aki nekem kell, ha nem ismerem meg a testét lehet, hogy bele sem szeretek. Nagyon fontos a szex! Csak akkor lehet komoly egy kapcsolat, ha jó a szex.

Köszönöm Ricsi, kurva sokat segítettél.

Most tavaszi szünet van Editéknél a suliban, elvileg találkozhatnánk. Tegnap nem beszéltünk meg semmit, mély hallgatásban vittem haza, csak odalökte, szia és szállt is ki a kocsiból. A szüleinek nincs telefonjuk, ezért, még régebben megadta a szomszéd néni telefonszámát, arra az esetre, ha sürgősen kellene beszélnünk. Soha nem hívtam még, de most a tegnapi után azt gondoltam, nem állítok be hozzájuk hívatlanul.
Lementem egy nyilvános fülkébe és hívtam a számot. A néni nagyon nehezen értette meg, ki vagyok és mit akarok, gyanakodva kérdezgette, hogy mi közöm ahhoz az aranyos lányhoz és nem minden válaszommal volt maradéktalanul elégedett. De végül rávettem, hogy csak annyit tegyen, hívja a telefonhoz. Nyelte a készülék a két forintosokat, mire visszaért a néni, azzal a hírrel, hogy Edit inkább nincs otthon.

Jól van.

Átöltöztem a kimenőbe és elindultam a városba. Bementem a Skála Áruházba a nyugatinál, nemrég épült szupermodern áruház, üveg a fala. Megvettem végre a Napoleon Boulevard kazettát. Nem tudom mi történt velem, régen az AC/DC volt az Isten, két évig mást meg se hallgattam, a sereg előtt közvetlen meg a punk zene dübörgött bennem. Most meg gyorstalpalón végigvettem a new wave-től a hazai pop-ig mindent és már a Napoleon Boulevard is tetszik. Sok zenét nem hallunk benn, de amit igen az a rádióból hallható popzene, és szégyellem, de van amit hallgathatónak tartok. Mondjuk ezzel pont beilleszkedtem ide, ugyanis a punk zenéhez való viszonyomat értik kevesebben. Benn a szabadidős helyiségben van magnó, délelőtt, amíg a többiek szolgálatban vannak, hallgatni tudok zenét.
Meg végre eszembe jutott otthon, hogy hozok be könyvet. B. Traven Akasztottak lázadása című könyvét hoztam el. Apu a kezembe adta már régebben, hogy olvassam el, de eddig nem került rá sor. Azt mondta, hogy ahhoz érdekes adalék, hogy mennyire lehet valaki kiszolgáltatott egy adott rendszerben és hogyan kell küzdeni a szabadságért. Azt hiszem ez most nekem való.

Pontban ötre értem be a laktanyába.

409

Április 6. Hétfő

Bosszantott, hogy nem tudom, mikor megyek szolgálatba, így nem lehet pihenni.
Tegyük fel, most még mindig fáj a torkom. Délelőtt le is mentem a dokihoz megint. Gyanakvó arccal szemlél, míg az asztalához érek.

Mi van már megint? A gyomra? Nem, az most jól van, a torkom. Piros? Piros. Szedi? Szedem. Használ? Nem árt. Az kevés. Kevés. Konyhán van? Konyhán. Az nem jó, fertőzhet. Összeköhöghetek mindent. Az nem jó. Az nem. Maga ilyen beteges? Nem, eddig nem voltam. Gyorsan kéne gyógyulni! Mikorra? Három nap. Értettem! Szedje. Szedem. Lelépni!

Kiírt kilencedikéig. Három nap az nem sok, de ahhoz képest, hogy semmi bajom, nem rossz. A gyomorfájdalom nem jelentkezett még egyszer, a torkom, meg mióta az eszemet tudom piros. Szokott fájni, de ezzel élek együtt. Viszont arra mindig jó volt, hogy bármikor mentem dokihoz, mindig kiírtak. Mint most is.

Köteléken kiderült, hogy megyek szabadnapra.

Este átmentem Edithez. Megint nagyon csinos volt, bár az a gyanú merült fel bennem, hogy nem miattam, mert épp Ricsiékkel készült találkozni, mentek valahova szórakozni. Én azt szerettem volna, ha nem megy el, de ez fel sem merült, az a lehetőség maradt, hogy vele tartok és a barátok társaságában töltjük az estét.
Ricsi és Andi Edit barátai, többször találkoztunk már, nem ismeretlenek. Ők régóta beszélgetnek az esküvőről, időpont még nincs, de szeretnék idén.
Összekészülődünk, bemegyünk a városba, Ricsiékkel benn találkozunk. Edittel addig nem sokat szólunk egymáshoz, én néha ráfogok a combjára vezetés közben, ő meg időnként a kezemre teszi a kezét, amikor épp azon a fasza váltógombon pihentetem.
Egy kicsit ki is takarja és nem jól látom.

Meg össze is mosolygunk néha.

Meg mondok is valamit.

Néha.

Ricsiékkel a keletinél találkozunk, beülünk egy közeli utcába valami étterembe, amit Ricsi ajánl. Hogy ott jó a resztelt máj. Meg van rántott hús.

Mint általában, Andi Edittel az esküvői ruhákról beszélget, én Ricsivel a fociról. Ehhez én csak bólogatni tudok, nem érdekelt sosem, sorolja a focistaneveket, egyet se ismerek, de részletesen elmeséli melyik, milyen gólt lőtt múltkor.
Közben egyszer csak megkérdezi, komolyan gondolom-e Edittel.

Valami rejtélyes szenzor segíti a csajokat, mert a focinál meg se rezdülnek, ennél az amúgy ugyanolyan hangerővel, vagy talán kicsit bizalmasabban, halkabban feltett kérdésnél ők is elcsöndesednek és felém fordulnak.

Azért tudok olyan nyugodtan bólogatni a focira, mert közben le se veszem a tekintetem egész este Edit mellére feszülő blúzáról és vékony, harisnyába bújtatott lábáról. Hogy a faszba ne gondolnám komolyan? Régóta nem érzem ezt viccnek, úgy feszülök, majd szétrobban az ágyékom.

Persze. Komolyan.

Bele szeretném kiáltani a képükbe: annyira komolyan gondolom, hogy szinte fáj, hogy itt kell ülnöm és focira bólogatnom, miközben otthon döngetném inkább.

Kínosan hosszú a csend, Edit vörösödik. Szerintem én is.

– Katona vagyok, nem tudom, kibírjuk-e egyáltalán – válaszolom reszelős hangon. Edit bólint egyet, pár másodpercre lehajtja a fejét, folytatják Andival a diskurzust, de rám már nem néz többet.

Nem értem, azt mondtam, amit ő szokott nekem. Most meg mi van?
Igent nem mondhattam, mert olyan érzésem volt, hogy ezzel most itt véglegesítek valamit, mintha egy esküvőn mondtam volna, hogy holtodiglan-holtomiglan.
A „nem” meg nem igaz.

Amikor ketten vagyunk, náluk, otthon a szobájában, ölelkezünk és közben beszélgetünk, civódunk egymással kipirult arccal, nézek abba a csillogó fekete szemébe, akkor az az érzésem így szeretnék élni, ebben a magunkra zárt szobában egy kipirult arcú szemtelenke, de okos, szép lánnyal. Ekkor én már nehezen türtőztetem általában magam, és lassan, jelzés értékkel a mellére csúsztatom a kezem.
Megvillan a szeme és ez az illúzió nyomban összetörik:

­– Katona vagy, azt se tudjuk, kibírjuk-e egyáltalán. – mondja ilyenkor és hátrébb húzódik.

Ja, nem tudjuk. Bár én kezdem sejteni.

410

Április 5. Vasárnap

Ma sem tettek szolgálatba. Az a rossz, hogy mindig délután háromkor a köteléken tudom meg, hogy másnap mi lesz velem. A kötelék az eligazítást jelenti, sorba állunk a folyosón és mindenkinek felolvassák a másnapi szolgálati helyét, idejét. Itt tudjuk meg, kimegyünk-e aznap és én minden nap itt tudom meg, betegállományban vagyok-e még vagy sem.
A doki tegnap nekem semmit nem mondott, kaptam azt a papírt, amit megnéztem, míg a csütihez értem, de nem sok minden derült ki belőle. Lehet, hogy telefonon közölte az ügyeletesekkel, hogy meddig leszek szolgálatképtelen, de akkor minek ez a színjáték a papírral? Néhány kód van rajta. A csütiről nem feltételezem, hogy érti és én sem vagyok olyan titkos katonai objektum, hogy rejtjelezve kellene a rám vonatkozó infókat közölni.

Úgy döntöttem, hogy mégsem megyek ma kötelékre, majd este megkérdem, hogy kell-e holnap szolgálatba mennem vagy sem. Az alegység ügyeletes tudni fogja.

Így reggeltől estig a konditeremben edzettem. Mióta Basával kakaskodni kezdtünk, ha tehetem lejövök gyúrni. Egész jól fejlődöm, régen ugyan sportoltam, de azt néhány éve abbahagytam, elpunnyadtam, és ott is a legkisebb súlycsoportban versenyeztem.
Mindig keszeg, vékony kölök voltam. Az alakomon olyan nagyon most sem látszik, de érzem, hogy egyre nagyobb súlyokat mozgatok meg. Az idősebbek, és főleg a testesebb srácok, akikkel összefutok esténként itt lenn, sokkal több súlyt használnak, mint én. Megint az van, hogy kis mitugrásznak tűnök mellettük.
Ma délelőtt senki nem volt, egyedül csináltam a gyakorlatokat és elkezdtem kísérletezni az erősebbek súlyaival.

Hát nehezek.

De megemelgetni egyszer-kétszer már meg tudom őket. Az lesz a cél, hogy kinyomjam fekve azt a súlyt, amit a legerősebb srácok. Az ő állításuk szerint, ha felteszem a rúdra az összes súlyt, akkor az összesen 147 kilogramm.
Én 57 kilóval vonultam. Az elég messze lesz.

De, mondjuk időm az van.

411

Április 4. Szombat

Nagyon szarul ébredtem, hajnalban feküdtem le, még meg kellett várnom, míg a két őrszolgálatos az összes hányást feltakarítja, sokáig tartott, mert 14 ember gyomortartalma nem kevés. De Dinóé dolgoztatta meg őket a legjobban. Egyszerűen kimarta az anyagában vörös kőpadlót és hatalmas fehér foltot hagyott maga után.

Reggeli után elmentem újra a dokihoz.

A gyomrom most nem olyan rossz, nincsenek görcsök, de a torkom fáj.

Tényleg.

Piros, piros, mondogatja.

– Mi a beosztása, határőr?

– Szak…- most iszonyatosan köhögni kezdek neki – Szak... szakács.

Felvonja a szemöldökét.

– Vagy úgy! – ír egy papírt, vigyem át a csütinek.

Hurrá! Kivett szolgálatból! Az áll a papíron: szolgálatképtelen.
Ez a legszebb szó, amit olvastam, mióta behívtak.

412

Április 3. Péntek

Kicsit korábban ébresztettek a szokásosnál, 3.30-kor. Azt se tudtam, hol vagyok, csak nagy sokára esett le, hogy az ügyeletes duruzsol fojtott hangon a fülembe, hogy lenn a konyhán kell lennem 5 perc múlva. Kérdeztem, hogy mi van, mi történt, de csak annyit mondott, hogy neki is csak este szóltak, hogy majd küldjön le, semmit nem tud. Csöndben másszak le és jöjjek ki, ne itt pofázzak, ahol a többiek alszanak.

Kezdett az a gyanúm keletkezni, hogy Nitró akar szopatni.

Vagy Robi.

Esetleg mindketten.

Basa kimenőn van, meg ő egyébként sem tenné.

Felkaptam a cuccaim és amikor húztam be az ajtót magam mögött és a folyosói lámpa fényében megpillantottam egy másodpercre Nitró párnán szétkenődött arcát, éreztem, hogy elönt a pulykaméreg. Visszaoldalogtam a szobába, megtámasztottam lábbal az egyik stokit és egy határozott mozdulattal az egyik szekrény felé rúgtam. Döngött, mint egy bádogdob, még az ablakok is beleremegtek.

– A picsába! Bocs srácok – mondtam emelt hangon –, ez a kurva sötét! Az orromig nem látok! Elnézést!

Az ajtóhoz léptem, felkapcsoltam a villanyt.

– Bocsi csak felállítom a stokit!

Hangos kurvaanyázások, nyöszörgés, húzzak már ki a picsába,  széttéplek kopasz állat és egyéb válaszreakciók kíséretében rendezgettem még a holmikat a szobában, úgy állítottam a lábára a stokit, hogy erősen a padlóhoz vágtam, tologattam még a többit is.

– OK, megyek már! Elnézést! – közben stíröltem Nitrót, de az aludt, mint a tej. Nem hiszem el, hogy erre nem ébred fel, az egész körlet lincshangulatban van, ez meg alszik.

Somlai, az öregedő sofőr kezdte megelégelni és már ülve keresgélte a fél pár papucsát.

– Takarodj kifelé kopasz, Nitrót meg fel ne ébreszd, mert megöl! – lóbálta felém a papucs meglévő párját.

– Bocs, de most vezényeltek le a konyhára, csak ez a kurva stoki felborult. Nitró meg alszik, mint a bunda! – rúgtam még egy utolsót az ágyába bosszúsan és dolgom végezetlenül surrantam ki az ajtón.

– Villaaaany! Te kopasz állat!

– Ja bocs srácok.

A konyhán a két ÉPK-s várt, meg a sorállományú csüti (csapatügyeletes tiszt).
A mosdó feletti csempehiányt kell rendbe tenniük, én vigyázok rájuk - mondja - ahogy a múltkor. Az „ahogy” szót furán megnyomta, kezembe adta a konyhakulcsot, aztán sarkon fordult és elment. Kinyitottam a konyhát, kitártam az ajtót, de percekig csak meredtünk egymásra a srácokkal. Egyikőnk se tudta mi az isten van. Ki szopat kit? Őket ki rendelte le? Nitró nem teheti meg. De az ÉPK-s szakaszvezető sem rendelhet le engem.
Ne már! Valamelyik tiszt találta ezt így jónak?

Betessékeltem a srácokat, ők se értettek semmit az egészből, őket is csak felébresztették és lezavarták ide. Főztem teát, megreggeliztünk, megkérdeztem mennyi idő alatt végeznek. Másfél óra.

OK, akkor most feküdjünk le az öltözőben, a délelőttös szolgálat fél hatkor jön, másfél órát alhatunk, és aztán míg én kiosztom a reggelit nekik, meg előkészülök a többieknek, addigra ők is kész lehetnek.

Nem volt ellenkezés, ők odatologatták a vödröket a csempés fal elé, szétszórták a szerszámokat, kibontották a cementes vagy milyen zsákot a veszett munka látszatát keltve, ha valaki betoppanna, de ezt elkerülendő, bezártam a bejárati ajtót és aztán lefeküdtünk a padokra.

Már-már elaludtam, hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a gyomromba. Ekkora fájdalmat még soha nem éreztem. Mintha hasba döftek volna, egy szempillantás alatt összegyűrt karikába, felüvöltöttem, és mint a zsák estem le a padról.

A két ÉPK-s álmos arccal ugrott oda, kérdezgettek, de nem tudtam válaszolni, valami görcs úgy összerántott, hogy a fejem hátrafeszült, a nyakamon az izmok bekeményedtek, fura vigyort rántottak az arcomra, a fogaim recsegtek, a fájdalom felszaladt a halántékomig, két irányból a koponyám belsejébe nyomult és tolta kifele a szemem.
Lenn meg olyan érzésem volt, mintha a heréim beszorultak volna a segglyukamba és a farkamnál fogva akarná valaki kirángatni.

Patakokban folyni kezdett rólam a víz, azt hittem bereped a dobhártyám úgy feszültek az arcizmaim.

Ekkor már a srácok se hitték komolyan, hogy színészkedem. Előszedtek valami iszonyú mocskos, rothadó felmosórongyot és bevizezve a homlokomra tették.

Tudom.
A szándék a fontos.

De annyira szerettem volna belesziszegni a képükbe, hogy kapják be, két lépéssel arrébb ott a tiszta konyharuha, hogy ettől egy kicsit jobban lettem.

Lassan elernyedtem, kinyúltam a földön. Mozdulni nem tudtam, meg még percenként összerántott a hasgörcs, de már csak székrekedésre emlékeztetett, abból egy olyan fajtára, amikor gömbölyű sündisznó feszül a végbélben, de ez már olajos masszázs volt az előbbi rohamhoz képest.

Amikor megérkeztek a reggelizők, a srácok veszettül munkához láttak, én a tálalópultra borulva, fel sem nézve, robotként osztottam ki a kaját, de minden kiesett a kezemből, végül az ÉPK-sok segítettek, ők fejezték be a reggeliztetést. Rettentően élvezték, huzakodni kezdtek a kintiekkel, lefelezték az adagokat viccből, röhögtek, aztán visszaadták a megfelelő adagot, imitálták, mintha teába vizelnének, pohárba rejszolnának.

Én nem bírtam röhögni, pedig tehetségesek voltak a kölkök nagyon.

10-kor hívtuk a csütit, hogy szarul vagyok, Robi tajtékzott, mert Basa nem volt, neki kellett lejönnie. Azt emlegette, hogy szimulálok, mondtam, hogy az tényleg jobb lenne. Ha benne van a keze abban, hogy ma le kellett jönnöm korán, akkor visszafele sült el a dolog, ha nem, akkor meg a legjobb irányba.

Átmentem a dokihoz, így ahogy a görcs behajtott, derékszögben. Tyúklépésben tudtam menni, mert rögtön ficánkolni kezdtek a sünök. Azt hiszem, nem sokkal kevesebben röhögtek, mint ahányan láttak.

Azt mondják, amit az ember gondol, azt megteremti. De hasfájást? Nincs valami előzetes szűrő? Oké én találtam ki pár napja, hogy fáj, de nem azért, hogy fájjon, hanem hogy ne kelljen szolgálatba mennem! Ez ott belül nem tűnt fel? Vagy félinformációból dolgozom benn?

Egy tökkelütött hülye a tudatalattim!

Vagy ez lenne a hipochondria?
Mindenesetre, megint rákezdenek a sünök.

A doki is gyanakodva néz.

Fáj a gyomrom. Úgy! Megint? Most nagyon. Rendszeres? Most inkább folyamatos. Feküdjön ide fel. Ne oldalt! Hanyatt! Úgy nem megy. Mi az, hogy nem megy? ÁÁÁÁáá… Jól van, akkor jó lesz így.

Nyomogat. Amikor fáj, kiáltok. Ez tetszik neki. Nyomogat. Szedi a gyógyszert, amit adtam? Nem még… Hogy-hogy? Nem akar meggyógyulni? Vagy nem is beteg? Este vettem be az elsőt. Lehet, hogy attól? Attól? Na ne hülyéskedjen. Meg a torkom is fáj. Na elég! Jöjjön vissza, ha rendszeres. Lelépni. Szedje, amit adtam.

Elmentem aludni.

Estére rendbe jöttem, a Basa visszajött a szabadnapról, meghívott a májusi leszerelők bulijára. A sör szinte derékig ért, megint tejeskannákban csempészték be. Én osztottam, de ma nekem szigorúan megtiltották, hogy igyak.

Hajnal felé, ki-ki a neki megfelelő ponton, pózban és gyakorisággal hányta tele a konyhát, le kellett rendelni a századtól embert, takarítani. Két velem egykorú kisMágus jött az őrszázadtól. Látszott, hogy meg tudnának fojtani, miközben a takarítóeszközöket osztottam ki nekik, de amikor sörrel színültig mert bögrét nyomtam az orruk alá, szent lett a béke.

Dinó az öltözőnk sarkát tette tele. Nem tudom, milyen gyomorsava lehet, mert a vörös padlólapot fehérre marta.

413

Április 2. Csütörtök

Fogorvoshoz akartam menni, ha már múltkor nem sikerült, de most sem tudtam. 5-13-ban voltam szolgálatban, azt terveztem, hogy rögtön szolgálat után megyek is Cupihoz elkéredzkedni, de a Robi nem engedett fel fél hatig. Raktárellenőrzést és egyben takarítást talált ki nekem. Mivel a raktárba másnak nincs joga bejönni, csak a szolgálatos szakácsnak,  ezt a helyiséget elvben csak mi takaríthatjuk. Normál esetben nagy ívben szarik erre mindenki és a levezényelt konyhásokkal végeztetjük, de szigorúan véve nem volna szabad. Robi bejelentette, hogy Cupi beleegyezésével tart rovancsot, és ez ezentúl rendszeres lesz. Elkezdtük még délelőtt, de nem végeztünk és persze  rendesen összeszólalkoztunk azon, hogy én megyek, ha lejár a szolgálatom. Nagy kiabálás, hogy ez szolgálattól független és ő is lenn volt már a délutáni szolgálata előtt, szóval nekem meg maradni kell. Éreztem, hogy nincs más, nem akartam, hogy újból felnyomjon Cupinál, tegnap is eléggé rezgett a léc.

Összességében nem értem miért hagytam magam. De most már nagyon szeretném megütni.

Elhatároztam, hogy kérvényt írok a Nyírő alezredesnek, a laktanya parancsnokának. Helyezzenek őrszolgálatba vagy Sopronba vissza, vagy valahova, de a konyhától már hányingerem van!

Azt csak megérti egy katonatiszt, hogy katona szeretnék lenni. Amolyan igazi.

Ő se egyből egy agyatlan, tompa alkoholista akart lenni.

Éjjel a Robiról álmodtam, egy sertés-oldalas alakú, sárga műanyag pohárral vertem azt az ostoba, értetlen arcát, s minél jobban ütöttem, annál kevésbé értette.

Csodálatos volt.

414

Április 1. Szerda

Délben mentem le a konyhára. Az ügyeletesnek az ébresztőkor jeleztem, hogy hajnalig felügyeltem Cupi parancsára az ÉPK-sokat, ha nem tetszik neki, hogy nem kelek fel, esetleg jelentse neki. Ha kell, tetten érhetnek, itt leszek az ágyban. 11-ig aludtam, és csak nagy nehezen vettem rá magam, hogy egyáltalán lemenjek a konyhára. A szolgálat fél 12-kor kezdődik, még csak fél órát lógtam el, az semmi. Robi nemtetszését fejezte ki, de leszarom. Azt is állította, hogy hiányzik a dzsemből, nem figyeltem eléggé, mert ezek állandóan ezt csinálják, lopkodnak, amint az ember egyedül hagyja őket. Ez az én felelősségem, egy percre sem lett volna szabad magukra hagyni őket. Hortományinak jelentette is. És én is megkapom magamét, mert azt ígérte, átjön délután és a körmömre néz.

Vállat vontam, úgy érzem, ezzel tudom Robit a legjobban idegesíteni, de azért fostam, hogy mit mond Cupi, ugye már tegnap se engedett még fogorvoshoz se.

Amikor átjött, rosszkedvűen dörmögte, hogy ugye ez nem valami áprilisi tréfa.

Robi körbevezette a konyhán, ami ragyogott tényleg, mert velem takaríttatta ki, de csak olyat csinálok meg neki, amit joga van kérni. Ezt - sajnos - még van.

Bementek a raktárba, Robi hosszan magyarázta, hogy milyen fontos a megfelelő tartalék a hideg élelemből, most mégis hiány van és ez az én szolgálatom alatt keletkezett.

Cupi magához rendelt és megkérdezte mi erre a magyarázatom. De hát mi lett volna? Azt nem mondom, hogy ellopták, mert ugyan nem rajtuk múlott, de nem lopták el. Az volt, mondtam neki, hogy étlen-szomjan dolgozott a két csóka itt a kövön, nézze meg, milyen klasszul néz ki, órákat tologatták a köveket, mire ilyen pontos lett, hajnalban végeztek, én adtam nekik enni, mert úgy véltem, hogy a tartalék pont ilyen esetekre van.

Cupi cuppogott, de nem tudott mit hozzátenni, csak, hogy a tartalékképzés nagyon fontos.

– Alhadnagy elvtárs jelentem, tegnap tényleg nagyon hasznosnak bizonyult. – vágtam rá, meg még azt, hogy ha ez nem hajnal háromkor történik, természetesen engedélyt kértem volna rá.

Cuppogva hagyott ott minket, Robival aznap már többet nem beszéltünk.

415

Március 31. Kedd

Ma ki akartam menni fogászatra, de a Cupi (Hortományi alhadnagy) nem engedett ki. A Cupi becenevet onnan kapta, hogy ha esetleg gondolkodik, vagy amikor erős szellemi megterheléssel járó feladatot kell végrehajtania, például aláírni a szabadságos könyveket, akkor hangosakat cuppant a szájával. Nem adott magyarázatot arra, miért nem enged ki, egyszerűen nemet mondott. Az az érzésem szervezetten szívatnak, de talán Cupit Nitró se tudja befolyásolni, túl kis pont ahhoz, simán lehet, hogy Cupi saját jogon utál engem.

Oké, nem engedett. De ne higgye, hogy szolgálatba be tud tenni.

Tőle rögtön az itteni laktanyaorvoshoz mentem át azzal, hogy nagyon fáj a torkom.

Vagy a gyomrom.

Legyen a gyomrom, abba nehezebben tud belenézni.

Rendszeresen fáj? Hát persze, újabban rendszeres. Mióta? Két hete. Áá... az alatt nem derül ki rendszeres-e. Viszont fáj. Ok, hol fáj? Az ott a vakbele, azt ki kell venni, ha az fáj. Nem, feljebb. Feljebb? És itt, ha megnyomom? Hát várjunk ezzel még, ha nagyon nem múlik…

Meg a torkom is fáj, lehet, hogy összefügg? Persze, a gyomrával! Olyat evett, ami már nyomja a gyomrát, de még irritálja a torkát, mi? Menjen már! Na, hadd nézzem, hú ez piros. Szokott fájni a mandulája? Szokott-szokott. Hát ez piros. Na, ezeket vegye majd be. Lelépni!

 Este a szolgálat utolsó perceiben megjelent két ÉPK-s. Ők a laktanya épület karbantartói, külön kasztot alkotnak, és a laktanyán kívüli területen, közel a reptér oltásához kialakított mesterséges tó mellett, egy fából épült barakkban volt a körletük. Teljesen különálló világ, mivel épület karbantartói feladatokat láttak el, festés, burkolás stb. nem vonatkozott rájuk a legtöbb szabály.
Gyanúm szerint mindig szándékosan festékes, szakadt cuccokban jártak, hogy ne katonának, hanem melósnak látszanak. Sosem viseltek fegyvert, igazából semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk, annyira marginális szerepük volt a laktanya életében, hogy a tisztek is rendre elfeledkeztek róluk.

Ha nem volt feladatuk, ki se dugták az orrukat, figyeltek arra, hogy ne legyenek szem előtt. Alig ismertük őket, ebédelni is külön időpontban jöttek, nem keveredtek sosem a többi egység katonáival. Csak hírből hallottuk, hogy náluk benn van a civil ruha és esténként kijárogatnak, mert még a kapuőr se látott rendesen rá a körletükre, jöhettek-mehettek.

Ketten állítottak be, kopaszok. Vagyis velem egykorúak. Nemrégiben feltört a mosogató padlójának kövezete egy helyen, én nem emlékszem rá, de érzésem szerint valamelyik részegeskedéskor sérülhetett meg, azt jöttek kijavítani. A hozzáértésük alapján én is megcsinálhattam volna, sokat tököltek, míg kivésték a régi lapok helyét, aztán kevertek valami ragasztót vagy mit és nagyon ügyetlen mozdulatokkal tették le az új köveket, majd szedték fel és tették le újra.

És még vagy háromszor. Ferde volt, egyenetlen, kis-, helyenként meg nagy térközökkel. Újra kellett rakni.

Háromnegyed háromig kellett velük maradnom. Kínomban az öltözőben aludtam félálomban, de tanulva a múltkori esetből, 10 percenként rájuk néztem. De még így is volt, hogy az egyiket a raktárból kellett kiparancsoljam. Kipakoltattam a zsebét, lekvárt vitt volna. Nagyon felbosszantott, elpakoltam minden ehetőt, bezártam mindent, holott még mielőtt nekikezdtek jeleztem, hogy van még az ebédből megmaradt húsból, adok, ha végeztek. Kicsit sajnáltam, hogy nem azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan végeznek, mert az igyekezet nem törte össze őket. De mivel a végére kiderült, hogy nem szívatnak, hanem csak egyszerűen nem tudnak burkolni, megkegyelmeztem nekik és sült hússal, meg az elcsenni kívánt lekvárral, kenyérrel engedtem el őket.

(Kép forrása: http://drawception.com/viewgame/eqq4fsP7fY/why-does-my-throat-hurt-so-much/)

416

Március 30. Hétfő

Basánál csaj volt tegnap!

Megbeszélte az őrökkel, hogy beengedik, ő meg bevitte a konyhára.

Látni, hogy nem tetszik neki, hogy kitudódott. Folyamatosan kapja a kérdéseket. A kopaszokat lehurrogja hamar, de a leszerelő társai kínozzák alaposan.

– Mi van Basa, miért nem hoztad be ide hozzánk, mit önzőzöl? Olyan ronda, hogy a konyhába merted csak bevinni? Fogadni merek, hogy szégyelli!

Folyamatosan és idegesen válaszolgatott nekik.

 – Kussolj baszd meg! Meg ne szólalj! – horkant felém is, amikor sokat sejtető mosollyal nyitottam be a körletbe.

Nem szólok, de még szélesebben mosolygok.

– Na mit vigyorogsz? Igen, benn volt a csajom, nem bírja ki leszerelésig, szakítani akart, valahogy meg kellett akadályoznom. Házasodni akar. Megdugtam itt benn. Ezzel jeleztem, hogy szeretem.

Enyhe mosollyal a szája sarkában rám kacsintott.

– De amúgy meg elveszem tényleg. Jól főz és akármennyit kefélünk, sose elég neki. Kell ennél több?

Erről fogalmam sincs, nem is kérdezősködöm tovább. De Basa nem úszta meg ennyivel. Néhány leszerelő sofőr meg írnok betoppant a körletünkbe és megint faggatni, szekálni kezdték.

– Basa, azt tudod, hogy a laktanya területére került nők kincstári holminak minősülnek? Meg kellett volna osztanod!

– Vagy legalább szólhattál volna, hogy megnézzük! – kiabálta be valamelyik, de nyomban lehurrogták, hogy nincs olyan jó nő, akin a Basa elviselhető látványt nyújtana.

Ebben konszenzus alakult ki gyorsan, meg abban is, hogy hihetetlen, hogy egyáltalán van nő, aki tolerálja ezt a látványt saját magán.

Egy kicsit lehűltek a kedélyek, mikor Basa visszakérdezett, hányan tolták meg a barátnőjüket itt a laktanyában.

Nem volt nagy tolongás, illetve arra jutottak, hogy igazából ilyenről még senki nem hallott.

(Forrás: Magyar Néphadsereg facebook csoport)

– De legalább bevágtad neki keményen? – jött valakitől kis szünet után a mentő kérdés.

– Ja, annyira, hogy majdnem elmentem benne.

– Mér' baszd meg, hova mentél el? Az egy konyha! Hova geciztél?

– Hogy-hogy hova? Hát egy bögrébe!

Általános felhördülés, de inkább riadalom támadt.

– Bögrébe, Basa? Elmész te a picsába, legalább elmostad?

– Nem emlékszem, nem ezzel foglalkoztam! – somolygott – Gyereket nem akartam, meg takarítani se.

– De baszd meg! Itt a kopasz szakács – bökött felém valamelyik –, miért nem rendelted le?

Egy kicsit feszengeni kezdtem, de úgy látszott Basa nem veszi fontolóra ezt az eshetőséget.

– Nemtom, leszarom, nem érdekelt. Nyalni kezdtem a tálaló asztalon, de hideg volt neki, meg össze is kente, úgy felizgult, csak folyt, csöpögött össze-vissza…

– Basa! Az anyád picsája!  A tálalón?

– … aztán a segge alá tettem a nagy kenyérvágó deszkát, de az is hideg volt, nekem teljesen lehűtötte a heréim.

Már csak „Baszd meg”-ozás hallatszott.

– Majdnem odacsíptem az asztal és a deszka közé a zacskóm – folytatta Basa halálos lelki nyugalommal –, szerencsére csak szőrt tépett ki, mondjuk azt elég sokat, ezért lesöpörtem és a nagyalakú tányértörlő kendőt terítettem magunk alá. És amikor megvoltam, nyúltam a bögréért. Ahogy rejszoláskor szoktam.

– Basa a kurva nénikéd, belevered a faszod a bögrébe? Menj a picsába, ezt nem hallgatom tovább, hányinger! – szólt valamelyik, majd kisorjáztak mind.

– Ti kérdeztétek mi volt! – kiáltott utánuk

– Ők kérdezték – fordult felém vigyorogva, ahogy kiürült a szoba.

A vacsoráig futótűzként terjedt a hír. Basa belerejszolt valamelyik bögrébe. Hosszú sor kígyózott vacsora közben a kis kézmosó előtt és mindenki kivétel nélkül elmosta a sor elején felvett bögréjét. Evés közben többen öklendezni kezdtek, idegesen turkáltak a szájukban, mikor a zöldbabfőzelék rostjairól Basa fanszőrére asszociáltak.

417

Március 29. Vasárnap

Ma nem én zártam. Minden este, takarítás után szertartásosan le kell zárni, ellenőrizni kell mindent.

Asztalok letörölve, edények, tányérok elmosva, minden a helyére pakolva, raktár kitakarítva, bezárva, öltöző rendbe téve, gázcsapok, vízcsapok elzárva, áram lekapcsolva.

Ezt mindegyikünk utálja, de én a legjobban, mert nekem nagyon sokszor kellett már csinálnom.

Mióta Robi lett a délelőttös, mindig én zárok. Persze néhány igen ritka kivételtől eltekintve, mint amilyen ezen a héten volt.

Ma – először mióta itt vagyok - Basa zárt egyedül. Olyannyira egyedül, hogy szinte felzavart előtte, holott még elvileg szolgálatban lettem volna egy órát.

De vajon miért teszi?

Nem mondja, hanem határozottan felparancsol, hogy majd ő megcsinálja. Valamiben töri a fejét, de nem tudom miben. A részegeskedéshez kellek, én osztom ki az italt. Tehát ez nem. De mi más?

Nem tudom, nem tudom.

Remélem, holnap kiderül!

418

Március 28. Szombat

Edithez ma sem mentem el. Legutóbb is csak feszengtünk, egyre kevesebb mondanivalóm van neki.

Kocsival jöttem vissza. Nagyon szeretem. 1200-es Zsiguli.

Apu már roppant korán, kisgyerekként megtanított vezetni engem is, meg az öcséimet is. Beültetett az ölébe, én kormányoztam, a pedálokat viszont ő kezelte, amíg nem értem el. Talán 9 éves lehettem, amikor már önállóan tudtam a családi kocsinkat vezetni. Volt egy hétvégi telkünk, mélyen benn erdők és szántóföldek közt, egy kiöregedett szőlős. A legközelebbi faluból is legalább öt kilométeres földút vezetett be hozzá. Ezen a szakaszon nyilván az öcséim is, de legtöbbször én vezettem. Illetve akkor, amikor az időjárás lehetővé tette, mert a legkisebb eső is sárfolyammá változtatta az utat és ilyenkor Apu küzdött az elemekkel. Aztán, hogy könnyebben bejussunk a telekre, vett egy UAZ katonai terepjárót.

Azt imádtam.

Amikor a szülők kinn a telken a vasárnapi ebéd után ledőltek aludni egy kicsit, mindig elkunyeráltuk. Leszedtük a vászontetőt, lecsavaroztuk az oldalablakokat és ahogy az amerikai filmekben láttuk, hogy csak elől van szélvédő, nekivágtunk a környező földutaknak. Két öcsémmel és Buksi kutyával utazgattunk órákat, bebarangoltuk a vidéket. 13-14 éves voltam ekkor, nem volt jogsim, így arra kellet csak figyelnem, hogy a betonutakat elkerüljem. Akkora hatalmas terület állt rendelkezésre, hogy ez igazán könnyen ment.
Elhagyott juhászkunyhókat fedeztünk fel, kis halastóban fürödtünk, vadászlesekre másztunk fel. Hárman gyerekek, egy kutyával. Szinte megelevenedett Verne regényben éreztük magunkat. Azóta imádok autóval utazni.
Az nekem kaland.

Ezt a Zsigulit nagyon megkímélt állapotban vettem Totyi apjától, igazi olasz FIAT sebességváltó gombja volt. Rövidebb az eredeti orosznál, kézre álló, sportos, valódi kuriózum. Dagadt a mellem, amikor láttam, hogy a parkolóban a kiskölkök labdával a hónuk alatt, rátapadva az autóm ablakaira, bámulják ezt a csodát.

Most először jöttem vele, a laktanyától nem messze parkoltam le. Apuval megbeszéltük, hogy eljön érte este 9-re és én meg kiadom neki a kulcsot, ne itt álljon a senki földjén, hetekig.

Apu valóban eljött, megdicsért, hogy gyakorlóban, surranóban egész emberes kinézetem van, de mondjuk én is ebben éreztem magam otthonosan. Kiadtam a kulcsot a kerítés felett, csak kézfogásra volt lehetőség, olyan magas volt a teteje.

Érdekes, az, hogy Apu látta, hogy hol vagyok katona, megnyugtatott, mintha most kerültem volna teljesen biztonságba.

419

Március 27. Péntek

Csodálatos napok ezek, engem osztanak be délelőttös szolgálatra, holott ez már Robi privilégiuma lenne. Hozzám sem szólt, amikor bejött a délutános szolgálatra, szét tudna tépni szerintem.

Öttől könyvem van, vagyis hazaengednek szabadnapra. Én ezt a rendszert nem értem, semmi összefüggésben nincs a magaviseletemmel. Én, ha tiszt lennék, a tegnap éjszakai produkcióm alapján hetekig nem engedném magam haza. Legalábbis megkérdezném, hogy hogyan rúghatott be ennyire egy kopasz itt benn a laktanyában.
Vagy ez bocsánatos bűn? A tisztek a saját szenvedélyüket nem büntetik?

Mielőtt kimegyek, még átgyaloglok a konyhához és beköszönök kimenőben Robihoz. Ebből tudni fogja, hogy holnap megint ő lesz délután, mert ha én nem vagyok, Basát osztják délelőttre. Ha lemegy egyáltalán.

Ez a felismerés összeroncsolja Robi arcát, artikulátlan ordít nekem valamit és egy tányért hajít felém, berántom az ajtót, a tányér ripityomra törik, de én már a kapu felé igyekszem, mikor nyílik újra az ajtó és Robi vörös arca megjelenik.

Tisztelgek neki, hogy lássa, tudom mi a rend.

Mikor kijutok a laktanyából – erre a szar szabadnapra -, mindig rádöbbenek, hogy nincs értelme. Ilyen rövid idő alatt semmibe nem érdemes belefogni.
Edittel nem akarok most találkozni, nyugodtabb vagyok otthon. Viszont barátokkal se tudok találkozni, soha nem tudom előre, mikor jövök haza.
Ma is - mint mindig a köteléken - 3 órakor tudom meg, hogy 5-kor hazajöhetek. Telefonja az ismerőseimnek nincs, mire hazaérek, átöltözöm, eszem, már majdnem 9 óra, a barátaim a város más részeiben laknak, senkihez nem toppanhatok be ilyenkor hívatlanul.

Anyuékkal beszélgetünk, leviszem a kutyát. A Buksit.

420

Március 26. Csütörtök

4. hónapja vagyok katona. Még hátravan 14.

Borzalmasan fáj a fejem. Guttyán intézkedhetett, mert nem keltett fel senki reggel, hagytak pihenni. 10 óra körül keltem magamtól. Kitámolyogtam a folyosóra, elballagtam Leiner Pisti (korosztályom, sofőr) mellett. Amennyire érzékeltem, fel tudott volna négyelni amilyen rosszalló pillantásokat vetett felém, miközben a falat sikálta. Gondolom reggel óta mosta, de még mindig csak a felénél tartott, ráadásul megmarta a gyomorsavam a festéket is és bűzlött tőle az egész folyosó. Elképzelésem sincs, hogy a tiszteknek ez hogy-hogy nem tűnik fel.

Ahogy meglátott az alegység ügyeletes, rögtön rám ripakodott.

– Dvorszky! Azonnal menj vissza a körletbe!

Úúú, de éles hangja van, majd szétrobban a fejem tőle.

– Mér’ mennék vissza? Most jöttem ki!

– De pizsamában mászkálsz 10 órakor, te barom? Menj már vissza átöltözni, mielőtt meglát valaki! Még engem is lecsesznek baszd meg!

Na jó, visszaballagtam, felvettem amit tudtam és mentem vizelni.

– Aztán külső körlet, büntetésből! Igyekezz! – sürgetett az ügyeletes.

 Így tehát konyhai szolgálat helyett külső körletre, vagyis udvartakarításra rendeltek. Büntetésből.

Ezeknek fingjuk sincs a büntetésről.

Vagy van, és én valóban levegőzést, testmozgást érdemlek büntetésül viszont akkor milyen égbekiáltó bűne lehet Leiner Pistinek, aki az én hányásomat takarítja?

De nem kérdezősködtem, mentem is ki, napsütésben, melegben, sittet lapátoltam, betongerendát cipeltem a laktanya mögötti elvadult területen. Másokkal, akik feladatul kapták, nem büntetésként.

Valamit a tisztek úgy látszik, mégis csinálni akarnak ezzel a hatalmas udvarral, azt hallottam, hogy raktárak, vagy kutyás körlet lesz belőle. Nagyon jól esett ez a mozgás, délutánra teljesen rendbe jöttem. Már rég az ágyamon fekve heverésztem, amikor Robi berobbant a szobába. Hosszított szolgálatban volt ma nyitástól zárásig, mivel én ugye kényszermunkán voltam, Basa pedig ki se emelte a fejét a párnából, egész nap másnaposan húzta a lóbőrt.

A fajankó egész testében remegett az ajtóban.

– Dvorszky! Remélem kiköpted a beled a külső körleten!

Félvállról válaszoltam.

– Kihánytam, de az még éjjel volt.

–  A kurva anyádat! Egész nap miattad szoptam a konyhán, hogy a faszba képzelted ezt??

Erre Basa gyűrött, nyűgös arccal fordult az ajtó felé.

– Robi, te buzi állat! Mit üvöltözöl itt a szobánkban? Húzz a picsába innen, mert kirugdoslak! Erre kell ébrednem, baszd meg?

Imádom Robit tehetetlennek látni, ahogy a nagy vagány keresi a szavakat.

– Akkor Dvorszky, gyere ki baszd meg!

– Kiköptem a belem külső körleten, büntetésből. Pihenőidőn vagyok. Beszélj az ügyeletesekkel, ha akarsz valamit!

– És most már kussolj és csukd be az ajtót magad után! – zárta le Basa a beszélgetést.

421

Március 25. Szerda

Kinn voltam fogorvosnál 8-13-ig. Azt találtam ki, hogy egyébként sem árt rendbe tetetni a fogaimat, de ettől függetlenül is, amikor csak tudok kimegyek. Utálok a konyhán lenni, minden perc amit távolt töltök, ajándék.

De ma sajnáltam, hogy kinn voltam. Azt hallottam ugyanis, hogy mivel tegnap a csempe feletti részen is eláztak a falak, néhány izzó is kiégett, a tányérokban állt az ultrás víz, az ablakkereteken, kilincseken meg az ultrapor, Robi lángot vetett. A reggeliző katonák is hallották, hogy majd felrobban és engem akar felnégyelni. Viszont azt is hallották, hogy Basa csitítgatja azzal, hogy ő csinálta, ehhez nekem semmi közöm, de ha nem tetszik neki, akkor szemlére vághatja a konyhát, ha akarja. Velem eszébe se jusson megcsináltatni.

Ezt délután a második század katonái mesélték. A második század az őrszázad. A ferihegyi laktanya hierarchiájának legalja, szinte büntetőszázad. A Törzsszakasz raktárosai, sofőrjei és az első század hófehér zakóban, elegáns díszkatonaként szolgálatot teljesítő útlevélkezelői mind leereszkedő gúnnyal viseltetnek a hóban, fagyban a reptér betonján szolgáló katonával szemben. Ezek a csoportok szinte sosem vegyülnek egymással. Mivel én nem tettem, egészen pontosan nem ez alapján tettem különbséget azok közt, akiknek az ételt adom, és mivel emberi hangon szólok mindenkihez, a mindenki által megvetett második században általános kedveltségben lett lassan részem. Ezért (és sokan nyilván előnyök szerzése okán) barátkoztak velem. Robit a nagy részük utálja. Így amikor visszaérkeztem és vonultam a folyosón, már több száj is duruzsolta, hogy milyen arca volt, amikor Basa felajánlotta, hogy berúgja neki az ultrát, ha sokat pofázik.

Persze, miután Basa visszament a körletbe aludni, Robi a két konyhamunkással kitakaríttatta a konyhát újra, de még ők is azt mondták, megérte látni a faszfejet tehetetlenül toporzékolni az öregebb szakács előtt.

Este, takarodó után ráztak fel az öreg katonák, hogy jelenésem van a konyhában.

És igen!

Sikerült! Végre sikerült!!

Ma voltam életemben először RÉSZEG!

Hánytam is!

Basa és Dinó nagy tejesbödönökben csempészett be sört, merőkanállal adagolták sárga műanyag bögrékbe. Mikor leértem, a kezembe nyomták a merőkanalat és nekem kellett kiszolgálnom őket.

És persze kezembe nyomtak egy bögrét nekem is, hogy a vendégük vagyok, igyak.

Lenyomtam vagy hatot. Undorító, de a Basa szerint, ha tudni akarom, milyen a részegség, innom kell. Pengeéles logika, nem találtam benne kivetnivalót.

Ittam.

Fura érzés volt, messzebbről jöttek a hangok, messzebb kerültem az eseményektől, és alig tudtam megállni a lábamon.

Tényleg minden vicces. Elmondani a röhögő öregeknek, hogy mi olyan vicces nem tudtam, többször is nekikezdtem; az a bugyborékolás, ami előtört belőlem, minden próbálkozásnál nagyobb és nagyobb sikert aratott, még úgy is, hogy már rég nem emlékeztem, mit is akartam mondani. A hetedik bögre sört már meg se tudtam inni, szabályos közelharcot vívtam többekkel, ki akarták venni a kezemből, hogy már elég, ne igyak többet, amit kifejezett geciségnek éreztem, holott én senkitől nem tagadtam meg. Aki nyújtotta a bögréjét annak én telemertem a merőkanállal.

Félrehívtam Basát, hogy bizalmasan akarok vele szót váltani. Bementünk az öltözőbe, sok hosszú árnyék követett minket.

Foszlányosan körbetekertek valami hangok.

– SSSss, csend, kussoljatok már, nem hallom!

– Te Basa! –kezdtem – Te tapasztaltnak tűnsz, a sör se ártott meg, voltál már szerelmes?

A pokolban éreztem magam, forgott az öltöző, az árnyak meg vihogtak.

– A Basa?? Szerelmes? Haha…

– Én szerelmes vagyok a barátnőmbe – folytattam –, de olyan… olyan..

– Milyen? Milyen? – visszhangzották az árnyak.

– ...olyan fapina vagy mi, nem akar lefeküdni velem.

A kíséretetek sivalkodni kezdtek. Úgy mutattak, mint a részeg öreg katonák.

– Ezen miért csodálkozol kopasz? – hallom hangosan hörgő röhögésbe burkolva. – Van barátnője? Hihetetlen… – Basa tapasztalt, megdugja neked, nem Basa? – Hozd be ide, itt nem lenne fapina. – Nem fekszik le veled? Akkor meg minek vagy bele szerelmes?

Basa röhögőgörcstől megkínzott, könnyes arcába néztem.

– Ne mondd ezt senkinek Basa! Te vagy az egyetlen barátom!

– Nem-nem, dehogy mondom! Tőlem egy árva lélek nem hallja majd!  – hevesen hátra csapott a karjával a kísértetek felé – Kussoljatok már!

Kifejtettem, mennyire kivagyok, amikor úgy kell viselkednem, mintha ez eszembe se jutna, miközben csattog a fejemben, hogy milyen lehet meztelenül, és ha megölelem, tűzként éget a melle, combja érintése.

Basa bólogat, átkarolom:

– Fasz vagy Basa, de szeretlek!

– Jól van, jól van! – vihogva eltol egy picit magától – Szerintem most már menj aludni!

Kinn a konyha előtt megálltam. Az egész világegyetem balra dőlt.

Nem.

Jobbra!

Felcibáltam magam a körletbe, felkúrtam a villanyt, lehajítottam középre egy stokit, s leültem.

– Nitró, baszd meg! Alszol?

Megmozdult egy takaró.

– Nitró! Kelj fel te faszkalap, mondd el mi a bajod velem!

A többi ágyban is mozgolódás támadt.

– Csönd legyen, Dvorszky! Hajnal három óra. Aludni szeretnénk.

A hang irányába fordultam.

– Most kussoljon mindenki! A Nitróval kell beszélnem.

Közben megint egy árnyat vettem észre. Óvatosan leereszkedett az ágyról, kisettenkedett a szobából. Kísértetiesen hasonlított a Nitróra. Kacagnom kellett.

– Nitróóóóóó! Ne menekülj! – kiáltottam az árny után.

Aztán csönd lett. Végigpásztáztam a körletet, mintha csúszkáltak volna az ágyak. Mellemre csuklott a fejem.

Le kéne vennem a bakancsom. – gondoltam. Lehajoltam, kicsatoltam és meghúztam magam felé. A lábam megemelkedett, a törzsem hátradőlt és egyensúlyomat vesztve zuhantam hátra. Estemben még láttam, hogy nyílik az ajtó. A bakancsom jó magasra felrepült, valakinek az ágya felé. A szoba tárgyai lentről nézve veszett táncba kezdtek. A lámpa belevakított a szemembe, de nagyon lassan egy alak árnyékolta be.

Meregettem a szemem, s csak nehezen ismertem fel Guttyán főtörzsőrmester hatalmas, puffadt, véreres, igazi paraszt fejét. Két méter magas, szabolcsi, keménykötésű pali volt. A tenyerétől mindenki rettegett, egyrészt, mert hamar belendült a legapróbb marhaságra is, másrészt meg akkora volt, mint egy szívlapát.

Hangosan nevetni kezdtem. Végighullámzott az agyamon, hogy most végem, de mindez nagyon mulatságosnak tűnt. Guttyán teljesen betöltötte a szobát. Az ő feje mellett előbukkant a Nitróé, s hármunk feszültsége lágy hullámokban fodrozta a falakat, ágyakat. A főtörzsőrmester leült a stokira és belebámult a képembe. Még hangosabban kellett nevetnem.

– Jól van, katona? – dörmögte erős, vastag hangján, de fura melegség áradt belőle.

Továbbra is a hátamon feküdtem, s lendületesen tisztelegtem neki és gurgulázó nevetésem közül préseltem ki:

– Főtörzs elvtárs, jelentem, egyszerűen elrepült a bakancsom. Én se értem!

Néhány másodperc csend állt be, majd hirtelen a Guttyánból hatalmas robajjal robbant elő a röhögés. Rázta a szobát, rezonáltak az ablakok. Erősen szorította a kezével az oldalát, mikor felállt.

– Szedje össze magát katona, feküdjön le, a bakancsát pedig a Télapó visszahozza reggelre. – Feje, tán kétszeresére duzzadt, s hatalmas vörös holdként ragyogott fölöttem, majd erős dübörgést hallatva lebukott az ajtón keresztül a horizont mögé. Lábra álltam, sikerült lerángatnom magamról a ruhám, s aludni próbáltam.

Bárhogyan feküdtem, a szoba állandóan forgott velem, a gyomrom tartalma nekifeszült a torkomnak. A hányinger talpra állított, szaladtam ki a folyosóra, a lábam rogyadozott, falnak támaszkodva haladtam, tenyeremet tartottam a számhoz, de elfogyott az erőm, hagytam, hogy a testem azt művelje, amit akar. Futtomban, egészen a mosdókig, mintegy 15 méter hosszan végighánytam a falat.

Másra nem emlékszem.

422

Március 24. Kedd

Már egy ideje Robi délutánra oszt be, ha teheti. Télen szeret sokáig aludni, ezért kellett nekem korán kelni, most viszont jön a jó idő, az igazi tavasz, értékessé kezd válni a délután. Tehát én maradok estig mindig. Ma nagytakarítás van a konyhán.

Robi nyilván nem nagyon serénykedett, gondolom derogált neki, viszont engem azért meg akart szopatni, ment is az ultráért a raktárba, én meg kiabáltam, hogy tudom, hogy kell konyhát takarítani, ne merészelje szétszórni, húzzon fel inkább a körletbe, de nevetve haladt a konyha felé.

Benn Basával találkozott, aki tanúja volt a szóváltásunknak. Egy felmosófával a kezében állt benn.

– Ma én takarítok! – mondta kihívóan Robinak. Egyébként elvileg jóban voltak, de én KisMágus vagyok, tegnap Basa helyett voltam szolgálatban, értettem miért teszi. Meg ahogy észrevettem, Basának nem nagyon tetszett, ahogy Robi engem kezelt és némi feszültség kezdett köztük is kialakulni. A faszkalap egy öreg katonának nem rúghatta be az ultrát. Pedig látszott minden rezdülésén, hogy ez az egyetlen vágya. Még próbálkozott kicsit, Basa öreg vagy, itt a kopasz, miért te csinálnád? De Basa tántoríthatatlan volt.

– Ma én takarítok! – mondta újra.

Miközben Robi óvatosan letette a mosószert a földre, a feje felett Basa rám kacsintott. Szélesen visszamosolyogtam, és mivel láttam, hogy Robi végignézte ezt a jelenetet, vigyorogva biccentettem neki,  a fejemmel jelezve az irányt az ajtó felé.

Legnagyobb örömömre tajtékzani kezdett.

– Megszopatlak köcsög! Vért fogsz hugyozni! Holnap megnézem a konyhát és ha csak egy hajszálat találok…

Basa utána kiáltott – Mondtam, hogy ma én takarítok, tökéletes lesz, nem találsz benne hibát holnap, vagy ha igen, te csinálod meg!

Robi a kacagásomtól kísérve robogott ki.

– Na gyerünk kopasz, ne tátsd a szád! – pirított rám Basa kajánul és már repült is az ultrás zacskó. A fejem melletti falon csapódott szét.

Összeszorított szemmel szaladtam messzebb, kézzel tapogatózva.

– Kurva nénikéd, Basa! – prüszköltem felé. Ő már a vödrökbe engedte a vizet, vihorászva szaladt velük ki a mosogatóból, addigra elült az ultrapor és már-már öntötte volna fel, amikor kiértem a raktárból. Kicsit meglepett arcot vágott, ahogy szétcsattant az ő feje mellett is az ultrás zacsi. De arra még volt ereje, hogy az egyik vödör tartalmát az asztalok felett a képembe öntse.

Szitkozódtunk mindketten, tüsszögtünk, marta a torkunk az ultra, de szereztem egy vödröt én is és felváltva fröcsköltük egymást.

– Na jó, jó! Nyugi, elég! – csitítgattuk egymást mikor már tökéletesen eláztunk – kezdjünk neki!

Most habverő versenyt rendeztünk, a sikakefével akkora habot csináltunk, hogy alig látszottunk ki belőle. Én készítettem nagyobb habot, jól jött az adyligeti rutin.

Vihorászva kergetőztünk, nekem sikerült habsapkát kenni a fejére, ő szakállat akart mindenáron csinálni rám. A lámpatestekről is habos lé csöpögött. Mikor meguntuk percek alatt eltüntettük a nyomokat, levertük slaggal a habot, letöröltük, amit kellett.

– Nem kell nagyon – mondta Basa nevetve – Robi megcsinálja holnap, ha nem tetszik neki.

Az elképedt társak közt mentünk a körletbe csurom vizesen.

Basa eldicsekedett, hogy megszopatott, de mikor elmeséltem, hogy hogy nézett ki az általam ráadott habsapkában, megint beígért egy alapos szopást.

– Basa baszki, milyen szopatás az, ahol az öreg katona vizesebb és többet sikál, mint a kopasz? De küzdelemnek nem volt rossz! – röhögtem.

– Ja, – válaszolta – küzdelemnek nem volt rossz.

423

Március 23. Hétfő

Este összevesztem az Edittel. Azt kifogásolta, hogy keveset írok neki. Azt is mondhatnánk, hogy semmit.
Nem ezt mondta, finomabban fogalmazott, kevesli.
Hát igen. Tényleg nem írok neki. Egy ideje egyáltalán. Az általa megcímzett rózsaszín borítékot és a micimackós levélpapírt, amit az első szabadságom alatt adott, hogy abba küldjem el a leveleim, legalább egy hónapja elő sem vettem.
Igazából rá se bírok nézni.
Sopronból, Adyligetről még sokat írtam neki, de az első otthon töltött nap után egyre inkább kiderült, hogy mélységes mély a szakadék a kinti világ és az itteni közt és ez levelezéssel sem tölthető fel.

Amiről itt írnék az kinn neki nem jelent sokat és még annyit se ért belőle, önsajnálattal teli massza lenne; amit meg ő küld, a szerelmünkről, meg a vele történt eseményekről, számomra teljesen idegen. Idegesítenek azok az ügyek, amiket problémának tart. Megalázottnak érzi magát, mondja, mert az osztályfőnök - a jónak mondott dolgozatából - nem azt a részt olvasta fel a többieknek, amit ő abból szeretett volna és amikor ő szóban akarta ezt kifejteni, a tanár a felénél félbeszakította és leültette.

Így még nem tapostak a lelkivilágába.

Mondjam el neki, hogy milyen az, amikor nem leültetnek, hanem üvöltve lefektetnek a sárba, meg milyen íze van a birkaszarnak? Hogy milyen teljesen kiszolgáltatva lenni? Vagy azt, hogy mikkel viccelődünk benn?

Nem szólalok meg, vagy inkább csak közhelyeket mondok. Ő kiborul, hogy semmit nem értek, hogy semmi emberi érzés, semmi empátia nincs bennem, pedig ha tudnám, mit élt át!

Úgy éreztem magam, mint Gyula bá.
Akiről amúgy sosem derült ki, mit érzett.

Apu gyerekkori barátjának a szülei voltak Gyula bá és Jutka néni. Majdhogynem nagyszülők voltak számunkra, nyaranta náluk voltunk heteket. Imádták a kutyákat, volt is nekik sok, jellemzően boxerek. Mi meg az öcséimmel rettegtünk tőlük. Be kellet zárni őket a kennelbe ha ott voltunk. Őrjöngtek, amikor minket láttak. De ha véletlen kiszabadultak, vagy elfeledve, hogy nincsenek elzárva, kiszaladtunk az udvarra és összetalálkoztunk velük, azon kívül, hogy össze-vissza nyaltak és vakargatni kellett őket, nem csináltak semmi rosszat velünk. Akkor félelmetesnek hatott az, amiről ma tudom, hogy csak határtalan öröm volt.

Jutka néni, mint egy igazi nagymama, a kívánságainkat leste egész nap, amíg Gyula bá haza nem jött a munkából. Mert onnantól csendnek kellett lennie.

Gyula bá 9 évet töltött szovjet munkatáborban Szibériában. Onnantól ő is csendben volt.
Széles erős testalkatú öreg volt, hatalmas érdes kezekkel. Amikor megjött a munkából, leült az ágyra és nézett maga elé. Így ette meg az ételt is, amit Jutka néni behozott neki a konyhából. Bármit mondott neki Jutka néni, bólintott, a hangját nagyon ritkán hallottam. Féltem tőle, de nagyon szerettem.

Nekünk Gyula bácsi volt, és alig vártam, hogy én is úgy hívhassam, ahogy a szüleim, Gyula bá-nak.
Közel sose mentem hozzá, csak néha az ajtóban állva néztem, ahogy eszik. Őt nem zavarta, talán észre se vett, vagy ha igen, kicsit felhúzta a szemhéját. Rideg volt, egyenes és sziklaszilárd.
És mégis melegség vonta be.

Egyszer-egyszer, amikor kedves akart lenni és mondott valamit és talán a fejünket is megsimogatta, annyira nem illett hozzá, hogy miniszoknyában se mutatott volna furcsábban. De mégis valahogy jóságosnak tűnt, az ezernyi barázda, ami beszántotta az arcát, nem marconának mutatta. A Télapót képzeltem ilyennek. Amikor csak révedt maga elé, úgy láttam, gondolkodik, és nagyon szerettem volna tudni, mi jár a fejében.
Sosem derült ki.

Meg sem mertem magamtól közelíteni, de mindig lenyűgözött, hogy mennyire furcsa, mennyire magának való. Néztem azt a hatalmas hátat, azokat az erős karokat és azt éreztem ilyen akarok lenni, ilyen rettenthetetlen.
Azt, hogy mit tett vele a 9 év kényszemunka, csak most kezdem sejteni, de hogy egy szót sem tudott mondani róla az ittenieknek, azt most már tökéletesen értettem. Milyen mesze áll az, hogy az a nyavalyás zöldséges csak becsempézett néhány szottyadt paradicsomot a zacskóba attól, hogy kegyetlen hidegben, hosszú éhezés alatt minden kenyérmorzsáért szinte ölni tudna az ember.
Leírhatatlan, elmondhatatlan.

Én most éhezem és fázom, ahogy anno Gyula bá. Ő nem beszélt erről, és nekem is nehezemre esik.
Átmostak, kilúgoztak.
Katona lettem a kurva életbe!
Háborúból, hadifogságból hazatért veterán. A katonaságot nem tudom kitisztítani magamból, amikor hazajövök, még akkor sem, amikor Edittel vagyok.
Ezt érdekes módon csak Buksi kutya tudta egyszer.

Ha meg benn vagyok a laktanyában, minden impulzus kintről - legyen az akár egy szerelmes levél Edittől - felfoghatatlan, valóságtól elrugaszkodott.
A valóság, a rémisztő valóság az az, hogy ide tartozom, a laktanyába, az egyáltalán nem kedvelt társaim közé, semmilyen más valóság nincs, minden egyéb csak zavar, kizökkent. Álmodom a kinti életről, de tevőlegesen nem tudok részt venni benne, levelet is nehezemre esik írni.

Úgy tudom majd végigcsinálni, ha teljesen a részévé válok, és megismerem azokat a kiskapukat, amikkel bent tudok nagyobb szabadságot élvezni. Olvastam régebben A 290-es számú auschwitzi fogoly című könyvet. Egy lengyel zsidó srácról szól, aki úgy tölt el 5 évet a haláltáborban, ahova 290-edikként érkezik, hogy pontosan ismeri az írt és íratlan szabályokat. Ezt teszem majd én is.

Hallgatom Editet, aki szabályszerűen lecsesz. Bólogatok, mint Gyula bá. De enyhülök is egy kicsit. Megcsókolom, ez segít valamit.

Turbékolni kezd. Dörgölőzik.

– Jaj úgy hiányzol! – mondja elcsukló hangon. Miniszoknyában van, le se veszem a szemem a lábáról.

– Te is. – válaszolom, mint Gyula bá miniszoknyában. Összeöltöztünk.

– Szeretlek Tamás!

– Én is.

– Áá, ezt csak rámondod! Nem is figyelsz rám. Szeretsz te engem?

– Én is.

Most megint kiabál, vagy mi.
Ma sem fektetem le.

Délelőtt kibékültünk. Megmondtam neki, hogy szeretem. Igen, civil ruhában ennek van egy minimális realitása.

Átöltöztem a kimenő ruhámba, a buszmegállóban összefutottam Totyival. Általános iskolai osztálytársam, akkori barátom. A középiskola elsodort minket egy kicsit egymástól, de meglepően gyorsan felvesszük a ritmust. Most volt sorozáson, kicsit meg van ijedve, hogy behívják. Jelentkezett egyetemre, talán amiatt nem viszik, vagy csak majd rövidebb időre.
– Milyen amúgy? – kérdezi.
– Szar. – kezdem, de amíg jön a buszom kifejezetten jót beszélgetünk, képben vagyok, figyelek, mégiscsak tudok kommunikálni. Bár az igaz, hogy nincs miniszoknyában és őt nem akartam megdugni. Ellenben érdekelte a katonaság. És ez nagyon jól esett.

A kapuban egy korosztályombeli őr volt szolgálatban, kérdeztem tőle, hogy tudja-e milyen huszonhárom van ma?

– Hát március huszonhárom – mondja gyanakodva.

– Dehogy! – válaszolom nevetve – Négyhuszonhárom!!!

– Kurva sok, de telik, szépen telik! – csapunk egymás tenyerébe.

Vadidegen, de  a testvérem.

Ide tartozom.

Este pihenőidőm lett volna, de Basa megkért, hogy menjek le helyette a konyhára, zárjak én. Lementem, így hát este szolgálatban voltam feketén. Megbeszéltük, hogy bármi van, azonnal értesítem, nehogy lebukjunk.

(Képek forrása:
Mihail Disztergeft rajzai a GULÁG-ról. www.gulag.hu
http://www.thetutuproject.com/)

424

Március 22. Vasárnap

17-től szabadnapra mehettem ismét. A délelőttös szolgálat alatt volt egy kisebb fennakadás, Dinót valami városi fuvarra rendelték a dobozos UAZ-zal, emiatt az egyik kopasz sofőrt küldték el IFÁ-val a kajáért. Rosszul pakolták fel a platóra a reptéri konyhán azokat a nagy alumínium bödönöket, amiben az ételt hozták át hozzánk, és emiatt egy kanyarban összeborultak. Mikor ideértek és lenyitottuk a nagy deszkaajtót, akkor láttuk, hogy a csőtészta beborítja az egész platót, ázik a húslevesben és kis szigetekben felhalmozódva áll benne a sertéspörkölt.

Két bödön tartalma volt menthető, de vészesen közelgett az ebéd ideje, a szolgálatba indulóknak enni kellett adni, de ez nem volt elég. Basa szabadnapon volt, Robi persze sehol és az az állat Koltay volt a csüti. A korosztályombeli sofőr, amúgy vagány, tuti, hogy ő vadult az IFÁ-val, de annyira beszart, hogy bár én is meg voltam ijedve, meg kellett ígérnem, hogy valamit kitalálok. Azt találtam, ki, hogy a balesetet tényként kezelem és inkább már a megoldással hívom fel a Koltayt.

Megnéztem, hogy a raktárban milyen hideg élelem van, lekvár, konzervek. Ebből mindig valamivel többet kapunk, meg Hortományi alhadnagy néha külön is rendel, hogy ha esetleg riadó van, akkor zökkenőmentes legyen a megnövekedett igény ellátása. Amikor valami baj volt mindig ehhez nyúltunk.

Azzal hívtam Koltayt, hogy a bödönök zárhatóságára ki kellene találni valamit, mert a lazán rátett fedő nem tartja meg a tartalmat, ha egy IFA platón csúszkálva kell elhozni. De ha már IFÁ-t küldünk, akkor biztosítani kellene a sofőr számára valami eszközt, amivel rögzíteni tudja ezeket a kör alakú vékony, magas edényeket.

Mert különben az történik, ami ma.

Hogy nincs ebéd.

Azonnal átjött, de már azzal fogadtam, mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy kérek engedélyt a szolgálatba menőknek kiosztani a megmaradt ételt, csökkentett adaggal, de kenyeret és lekvárt adnék nekik mellé. A pihenősöknek később lenne ebéd, addig a sofőrt vissza kéne küldeni és amilyen maradékot csak lehet, össze kellene gyűjtetni a reptéri konyhán. Minden adag mellé tudok löncshúst adni, és ha többféle kaját kapunk, akkor szakaszonként vezényeljék az alegység ügyeletesek enni a katonákat és akkor nem lesz baj abból, hogy nem egyformát kapnak. Az IFÁ-ra meg rendeljenek a platóra néhány embert, akik arra felügyelnek, hogy ne boruljanak ki a bödönök.

Koltaynak nagyon tetszett a dolog, még azt is elfelejtette megkérdezni a sofőrtől, hogy mi is történt valójában, mert azért az a bödön nem borul könnyen.

Leereszkedőn mondta neki, hogy fiam, maga szedjen össze néhány embert, aztán induljon máris, én addigra odaszólok, hogy mire van szükségünk.

Délután szabadnapot kaptam, és kihirdették a köteléken, hogy ma kisebb zavar volt az élelmezésben, de szerencsére Koltay zászlós évtizedes határőrizeti tapasztalata kihúzta a bajból a laktanyát.

Vivát Herr Koltay!

425

Március 21. Szombat

Ma egész nap újra nyugalom volt, olyannyira, hogy még arra is volt idő, hogy délután a pihenőidő rovására egy 2 órás előadást hallgassunk meg. Korlát százados bűvölt el hatalmas tudásával. Két témakört járt körül alaposan. Csak emiatt jött be szombaton. Hiánypótló előadás volt, mivel ezek az események, nyomban azután, hogy középiskolában nem is oly rég meg kellett tanulni, szóval rögtön a vizsgák után automatikusan és maradéktalanul törlődtek. Ahogy a többiek elnyomott ásításoktól eltorzult arcán láttam, mindenkinek vadonatúj ismeretanyag volt ez, ismét.

Ugyanis ma 30 éve alakult meg a KISZ.
68 éve, 1919-ben pedig kikiáltották a Tanácsköztársaságot is, de ez már történelem, vagyis ezzel ne is foglalkozzunk sokat. Katonaságom eddigi ideje alatt ennél testhezállóbb utasítást nem kaptam, és ahogy a többieken megint végignéztem, az látszott, hogy ez nekik sem fog gondot okozni.

– Viszont a KISZ – emelte fel a hangját a százados – az a mai magyar valóság, nagyon is élő szervezet és csak remélni tudja, hogy sokan vagyunk a tagjai. Emelje csak fel a kezét, aki KISZ tag!

Az a mély hallgatás, ami ezután következett a százados minden reményét eloszlatta.

– Ennél nagyobb politikai aktivitást várok maguktól, a jövő hónapban KISZ toborzást tartunk a kerületi KISZ titkárok segítségével, elvárom, hogy mindenki önként belépjen.

Szerencsére betoppant az ügyeletes tiszt és jelentette a századosnak, hogy az állomány egy részének el kell kezdenie a szolgálatra való felkészülést, de ez, mint utóbb kiderült, csak arról szólt, hogy a takarítást kellett elkezdenünk.

A százados kitessékelt bennünket, elmondta, hogy nagyon passzívak vagyunk.

Mitől ne lennénk azok?

Különben is, mi az isten az a politikai aktivitás?